Határ Győző A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések [2005] 9-634463-21-5 1210 Argumentum Kiadó Budapest 2005 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Határ Győző
A szép Palásthyné a más álmában közösül és egyéb elbeszélések [2005]
Angelika kertje
Haditánc
„Csendes szárny”

Az északangliai kisváros határában, a Hiltonnak álcázott, ötcsillagos ST CATHERINE’S POSTHASTE GRAND HOTEL portájának fogadópultjához, vacsoraidőben, fiatal házaspár érkezett, babakocsival, a kocsiban babával. A baba sírt.

– A baba sírékony. A világért sem szeretnénk zavarni mást a vendégek közül – kezdte lehalkított hangon a finomarcú kismama. – Volna egy olyan szobájuk, valami félreeső, csendes helyen, ahol senki sem hallhatja a gyereksírást?

– Hogyne, természetesen – mondta Jorge, aki folyékonyan törte (kerékbe) az angolt, mert már húsz éve az angol hotelszakmában működött és sültangol kölykei sohasem panaszkodtak, hogy kukkot sem értenek belőle, amit a papa mond. – Hogyne volna. A csendes szárny. Mi csak úgy hívjuk, mert hosszú, magányos folyosó végén, mindössze két szoba várja a megfáradt látogatót, az ablak az erdőszélre néz, a fürdőből az elhagyatott kazánházra látni, még amikor szénnel fűtöttek és a légkondicionáló luxusberendezést hírből sem hallották, de házi villanytelepünk is van. Jaimé! Jaimé!… Máris viszik a bőröndöket –

– De biztos benne? Hogy ott senkit sem zavar a baba, ha éjszaka felébred?

– Ez? Ez az aranyangyal?! – csudálkozott rá spanyolos gyönyörűséggel Jorge, az (immár mosolyogva-felejtkezett) csöppségre, aki a beszopott hüvelykujjacskája mellett telenyálazta a mama kézelőjét: – ennél szebbet? festeni se!

Addigra valaki (Jaimé) felragadta és már, hóna alá csippentve a két táskát vitte is a négy bőröndöt hátra, a földszinti hosszú-hosszú folyosón; egy elkínzott, meggyötört apai arc meg a fitos kismama rózsaszirom pofija követte. Megindultak a csendes szárny felé.

Kis vártatva új vendég tűnt fel a ST CATHERINE’S suttogózenével, árnyfénnyel telített luxusvesztibüljében. A magas, magányos, porlebernyeges vendég átvergődött a forgóajtó üvegén és megállt a porta pultja előtt. Ha nem tudnánk, hogy gyógyszervegyészeti konszern gyomorbajos vezérképviselője, kartauzi rendfőnöknek vélnénk, kőszobornak álcázva.

– Csendet szeretnék, csendre vágyom. Van egy csendes szobája?

7

– De még mennyire hogy van: éppen az, amire uraságod vágyik.

– Megesküszik rá?

– Garantáltan az: a csendes szárny legcsendesebb szobája.

– Pihentetnem kell az idegeimet. Nem szeretem, ha a bizalmammal visszaélnek.

– Uram, teljes másfél napig ebben lakott Hemingway, a nagy spanyol író, amikor a szigetországon átutazott. Meg volt elégedve. Nevezzen Jorgénak.

– Nyolc napig maradok, ha jó. Erdei sétákat fogok tenni.

– Uram! Az erdő a szobából nyílik és a Grand Hotel tulajdona. Vagy vagyunk ötcsillagosak, vagy mi a szösz.

– Szeretném, ha erdei sétáimon senki sem zavarna.

– Gondoskodni fogunk róla. Kezeskedem! Erre a csendes szárny, erre tessék.

Jorge maga vette át a bőröndöt, maga vezette végig a folyosón az ezüstbarkós, mágnáskülsejű embergyűlölőt a csendes szárny felé, hogy lássa, minden rendben van-e. Kitárta ajtaját:

– Ime! Uram! A sarokban hűtőszekrény, hűtőszekrényben italok; tévé; rádió; telefon; erdő.

És halálos csend. A feszült csendben szinte hallani lehetett a hangtalanság zizegését.

– Jóéjt, jóéjszakát! – húzta be maga mögött az ajtót a portás. A vendég, amilyen komoran csak tőle telt, kitekintett a vaksötétbe, hol az erdő lombtengerét sejteni vélte. Tévé, rádió, italszekrény? Felőle akár lepecsételhetnék. Ő csak csendre vágyott. Kartauzi csendre. Még kiakasztotta az ajtókilincsre a KÉRETIK NEM ZAVARNI feliratú táblácskát, minden eshetőségre; azzal levetkőzött, bevágta a fiókba az italárjegyzéket, a látnivaló-magazint meg a bibliát és aludni tért.

Egyszer-kétszer még felemelte a fejét és belehallgatott ebbe az áldott erdei őscsendbe – hogy a vadon baglyai nem vadásznak-e; de egy sem huhogott s tán nem is volt egy se. Nem emlékezett rá, mikor ejtette le a fejét. Aludt, mintha letaglózták volna.

Ám ahogy letaglózták, úgy fel is taglózták egy óra tájt, éjfél után.

Felkönyökölt és elővette hangemlék-határozóját: hogy kicsoda ez a micsoda. Mert hogy volt – az nem kétséges, bár mindenre inkább emlé8keztetett mint bagolyhuhogásra. A kitartó kéjes nyarvákoláshoz egy felpuporított hátat asszociált, egy macskahátat, amint körömmeresztve riasztja is, hívja is a kandúrt és farkát magasraemeli. Nősténymacska – hogy erre is épp most kell rájöjjön a szeretkezhetnék és épp erre kell hozza a járókája…

A kartauzi vezérképviselő elkáromkodta magát és kilendítette lábát az ágyból. Papucskeresgélés, villany felkattantása – kiment az álom a szeméből. Hátha a fénnyel a macskát vissza lehet riasztani – gondolta és kibámult a fekete semmibe, amiből csak a fekete semmit látta: a macska nyilván az ablakmellvéd alatt meregeti farkát vagy az épület sarka mögött lapul oldalvást. Leoltotta a fényt, hogy hátha mozdul a foltja. De ennek a foltja (baszott) mozdulni – ez olyan macska volt. Ezüstszürke mágnásbarkóját hátrasimogatva, a Vendég most taktikát változtatott: villanyt gyújtott és lehúnyta a szemét, hogy jobban odafülelhessen. Oly merően fülelt, hogy füle kihegyesedett és forgott: merről jön a miákolás és válaszol-e rá a kandúr. Válaszolt is – valaki, de nem a kandúr; és a miákolásba is, most mintha más (ormányos sün? armadillo? dugong-cápa?) – más hangok keveredtek volna:

– Oááá-oááá-oááá!

Krákogás-köhögés; csucsujgatás-vígasztalás; asszonyi atyala-patyala; férfiásongás.

Pillanatokon belül kint voltak a folyosón. A fiatal mártírkép a bömbölő babát ringatta, a finomarcú kismama boldogtalanul szabadkozott:

– Uram, ha megzavartuk álmán, vígasztalhatatlan vagyok.

Ez nyilván ugyanaz a baba, akinek nyoma se volt, amikor Hemingway, a nagy spanyol író megtisztelte a szigetországot azzal, hogy. A magas, zordképű kőszobor vendég azonnal határozott. Telefonon leszólni a portára annak a bandának és lehordani a sárga földig. Az ifjú férj alig akarta elengedni:

– Próbálkozzék meg vele, hátha elalszik a karjaiban, ha ringatja: szereti a bajúszt.

Most meg már rátukmálnák a Babát. Hogy ringassa.

– Olyan varázslatos hatással van rá a bajúsz. Minden bajúsz!

– A baj az, hogy ő olyan tévé-bébé: csak a tévé előtt tud elaludni. Mihelyt a műsornak vége, felébred és követeli. Sajna, már nincs adás – – –

9

– Jorge! Jorge! Jorge-ee! – üvöltötte a kagylóba. De mint minden dúsgazdag, iparilag fejlett, halott országban, a telefon nem válaszol, az éjszakai portás a kapcsolótáblára borulva alszik.

A Haragos Vendég magárarántotta aranybarna háziköntösét és miután fejedelmi pózban fölémagaslott a legédesebb álmából fölcibált portásra, beleordított a fülébe:

– Azt mondtam! Hogy csendes szoba legyen! Csen-des szoba! – – –

– És…?!

– Megesküdött rá! Garantálta!

– Hát nem az?!

– Hát lehet idáig süllyedni: a csecsemősivalkodást összetéveszteni a csenddel?!

– Csecsemő? Miféle csecsemő?!… – révedt el a semmibe Jorge; de mielőtt elrévedt volna, már fókuszolt: ráfókuszolt az ennivaló csöppségre a kismama karján. Biztos portás-rutinnal, nyomban úrrá lett a helyzeten. – Semmi baj. Uraságod nyugodjék meg: a hercegi lakosztályt kapja, kárpótlásul, féláron. A wellszi herceg nagyon meg volt elégedve.

A hercegi lakosztály az Esthajnal Szárny legvégén volt, a Hajnalpírral szemközt. Aranyozott bronzüveg benyílóban laminált plasztik mennyezetes ágy, a baldachin csúcsán a világkonszern nemesi címere. Bokharai csergén, négykézláb, ébenfekete, terpesztve-meztelen lány hátán ujjnyi vastag, selyemfényű üvegasztallap, a lapon olajban ringó libikóka neonvilágítás („altatófény”), fölötte mozdulatlan japán mobil; a szekrénysor a tengerre, a szárnyaserkély a vadonra néz. Alig csikarják ki a bizonyosságot, hogy mostmár aztán igazán mindennel meg van elégedve, alig hagyják magára az Átköltöztetett Kartauzit, alig bújik fejjel a takaró alá – a hercegi lakosztály alatt elszabadul a pokol. Az oszlopos-baldachinos ágy négy oszlopa ütemesen inog, a padló imbolyog, üvegek-tükrök reszketnek-remegnek, a lehelyezett kézelőgombok, a lekapcsolt karóra az éjjeli üvegszekrényen ütemesen ring-rinog. Lárma-kumuluszok úsznak el a töksötétben. A lármagomoly úgy halk, hogy erőteljes; oly megállíthatatlan, hogy abba csak belenyugodni lehet. – Nyugodjunk bele. Már alszunk is – próbálja rábeszélni magát a kelepcébe csalt tigris; de van olyan tigris, amelyik a kelepcébe belenyugszik? A Vendég azon veszi magát észre, hogy porlebernyegét a pizsamájára kanyarítva, már 10ott toporzékol a liftben, melynek végtelentükrében pofákat vág és a gorombaságok között válogat, amelyeket majd Jorge fejéhez vág. Teremburáját, teringettét. De Jorge sehol.

– Hol van Jorge?

– Jaimé vagyok. Az ügyeletes.

– És Jorge?

– Haza. Három napra. Szólítson Jaimének, uram.

Vendég belátja, hogy a szigetország társadalmi piramisának legalsó lépcsőrétegében hatalomváltás ment végbe, ezentúl a piramis terhét a vállukon tartó spanyolok, kínaiak, szikhek, rasztafari szerecsenek és pakisztániak viselik: a kulcspozíciókban az angolok kihaltak. Nem az ő dolga. Ő mást akar: csendet. Hogy a kedvére toporzékolhasson vagy alhasson. Zsámfuteramáter!

– Mi ez a szobám alatt: hajógépház?!

– Uraságodnak melyik a szobája?

– A hercegi lakosztály.

– A hercegi lakosztály? Megint csöpög?

– Mi csöpög? Nem csöpög semmi. Bőg! Búg!

– Pedig amikor a wellszi herceg itt volt, az volt a baj, hogy a recirkulálás hűtővize az ágyára csöpögött. Most nem az a baj?

– Jaj, dehogy. Remeg az egész miskulancia, lármadoboz van alatta.

– „Lármadoboz”?… A gépegység?!

– Miféle gépegység. Beszélni akarok a főnökkel.

– Miféle gépegység. Az egész hotel légkondicionálását ami ellátja: az a gépegység. Az látja el. Bolondozik az elektronikája: ezzel a piszlicsárésággal zavarni a főnökséget, attól a zümmögéstől valaki ne tudjon aludni? Nekem ágyút süthetnek el a fülem mellett – – –

A Vendég lehalkította a fogcsikorgatását.

– Az idejére nem emlékszem, amikor kikeltem magamból és ne mondja maga se, hogy nem őríztem meg. De ha ez a hidegvérem is elhágy, hát maga lesz az oka! Miafenébehíjják, Jaimé! Az isten szent szerelmére, hát nincs ebben az istenverte beszállócsárdában egy csendes zug?!

– Csak olyan van, uram.

– Hol?

– Azért vagyunk ötcsillagosak. A vendégnek mindig igaza van: még 11eddig Jaimében senki nem csalatkozott. Felipe! Felipe… Máris költöztetem.

Új, szerény kis lyuk szoba volt az úristen tőszomszédságában, a tizenhetedik dudáló szelében; de azon keresztül is hallhatta: a vécéöblítő a fürdőben csöndes, de csökönyös lomhasággal cseperészik. Befúrta a fülébe a viaszdugót, a párnába a fejét és várta, hogy csak-ne-hallja már. Ám amikor nem hallotta – elképzelte; és az volt a rosszabb. Telefonon leszólt érte; bekopogtatott a csipás szemű szerelő.

– Gomez vagyok.

– Bánom is én: az idegeimre megy ez a cseperészés. Csinálja meg.

– Ezt? Lehetetlen.

– Mért lehetetlen.

– Mert úgy-van-jól-ahogy-van. Beépített.

– Mi? Beleépítették a csöpögést?!

– Benne van a falban.

– Mindörökre?!

– Kit zavar az, a fő, hogy működik. Öblít. Öblít? – Gombot nyomott, a falbazárt Niagara felzubogott. – Működik. Öblít.

– Ott egye meg a fene.

– Hát akkor…?!

A Vendég keserűen legyintett.

– Hogy mondta? Gomez?

– Szolgálatjára.

Észrevette a hazafias tetoválást Gomez kezefején és megkérdezte:

– Katalúnya?

– Katalúnya.

– Sakkozni tud?

– Sakkozni…?!

Nesze-neked kikapcsolódás, elengedés, nesze-neked erdei séták. Soha többé. Az első reggeli gyorssal. Vissza az andalító londoni taposómalomba, City, Toronycsorda – gondolta mogorván; majd embergyűlöletét is legyűrve, bárgyú vigéci mosollyal dobozolt sört bontott és hellyel kínálta meg a katalánt. – Szerelővel még úgyse sakkoztam. – Inkább, semmint hogy az álmatlanságtól véresre vakarja a fejebőrét…

És elővette luxus (kékezüst-pirosarany) úti sakkészletét.

12
Lidike boldog

A százmilliós ország húszmillió édes otthonában húszmillió Lidike ült a képernyőn és mosolygott. Úgy mosolygott, mint a mezők lidikéje, a liliomléptű libapásztorlány, az elvarázsolt királykisasszony vagy az aggmenház folyton-mosolygó ifjú üdvöskéje: Lidikében hangosan csilingelt az üdvösség ministráns-csengettyűje, melyet boldogságnak hívnak mindközönségesen.

De éppen mert mosolyában volt valami gyanúsan báva – jobb szót a bávánál ennyi kóros együgyűségre a nyakferdüléses professzor nem tudott – sőt a tévé-ernyő országos szürkesége ellenére is, orcáján volt valami kicsattanóan pirospozsgás, a professzor nem állhatta meg, hogy bicsakcsípőjű kollégájának fel ne hívja a figyelmét a pirospozsga körülírt és eriszipeláris, vagyis orbáncos jellegére; majd újra magán érezvén a televíziósok felvevő lencséjét, a főtanár megint Lidike bűv-mosolya felé fordult, hogy további keresztkérdések alá vegye orbáncgyanús orcájának szerelemgödröcskéit. „Disznóság, hogy nemcsak boldog, még szép is” – szülemlett egyik-másik tévé-nézőben valami álmos ellenérzés; de megnyugtatásukra máris közbefurakodott a Láthatatlan Kommentátor, akit csupán a nézők hallhatnak, Lidike nem. A Nagy Felokosító ezt a pillanatnyi szünetet használta fel, hogy elfújja mondókáját: „Az Intézet ápoltjai közül, akik önök előtt ma este elvonultak, talán a legzavarbaejtőbb s egyben a legelszomorítóbb kóreset az a beteg, akit az interjú során ’Lidiának’ fogunk nevezni; ne vezesse félre önöket sem a fiatal lány önfeledt mosolya, sem angyali nyugalma, hiszen az csak természetes, hogy orvosaink nem prezentálhatják Lidiát dühöngő állapotában, ha rajta van az eufóriás roham, vadul csapkod és örömében sír; ugyanakkor szavainak hitelességéért kezeskedünk és biztosíthatjuk önöket, hogy az interjúra jövet Lidia semmiféle szedatívumot nem kapott, vagyis hogy nem beinjekciózott ’preparátumot’ látnak-hallanak, hanem az igazi Lidiát, olyannak – amilyen”.

A Hang kikapcsolódott s megelevenedett az intézeti társalgó zsivaja. Nyolcan voltak kérdezők, négy orvos, egy orvosnő, egy teológus-tanár, egy parókaszakértő és egy ebtenyésztő – utóbbi kettőt részben a választók éleslátása, részben a divatőrület küldte a parlamentbe. Az agytröszt, 13tolószékén avagy mankóira támaszkodva, abbahagyta a bólogató konziliumot és egész figyelmével Lidike felé fordult. Mosolya helyett a képernyő most Lidike húszmillió lábát mutatta, amint a padlóból előkalimpáló elmés kalapács-szerkentyű a patellareflexét próbálja. Pompásan működött, de Lidike csiklandozásnak vélte és megvillantotta hibátlan fogsorát:

– Juj! – sikkantott Lidike és felnevetett. A főtanár, amennyire nyakferdülése engedte, görcsmereven közelhajolt; és húszmillió otthon százmillió nézője nevében elkezdte az „én, főtanár, kérdéseim nyársával sarokba szorítlak, te pedig, áldozat, a nyárson vergődve és felszúrt állapotban, addig belezed magad, amíg az öreganyád-kínját is elő nem kotortad és kezedet tördelve, meztelenül a sarokba nem zuhansz” nevű televíziós monstre-társasjátékot:

– Lidike. Milyen a közérzete? Jól érzi magát?

– Ó, én mindig! Én olyan boldog vagyok!

– Boldog, hogy most itt ülhet velünk?

– Azért is, hiszen itt mindenki olyan kedves hozzám; de máshogyan is, csak úgy. Én mindig boldog vagyok.

A képviselő-ebtenyésztő agyán átvillant egy interpelláció: „van-e beruházási keret a boldogság kórokozójának tanulmányozására?” És spirochéták táncoltak lelki szemei előtt. Képviselőtársa, a parókaszakértő elábrándozott, ahogy elnézte Lidike dús, koromfekete haját és egy másmilyen, luxus-paróka tetszett föl előtte, amely skalpolva kerülne forgalomba… A nyakferdüléses főtanár értően nézett össze a lábrángásos Specialistával, aki önelégülten és osztentatíve maszturbált, de azért szűkülő szemrésén még figyelt.

„Faszcikuláris, bolyhos-pihés képződmény a puella fülkaréja körül és felsőajkán – morfondírozott a specialista – mely torzképződményről csak vénségére fog kiderülni, hogy vagy embriókorában nyúlszája volt, vagy hogy váltott gyerek”; és befejezve a magához-nyúlást, törülközőt kért-és kapott. – Teljesen egyetértek, kolléga úr – súgta oda a nyakferdülésesnek, hogy a széke alá rejtett mikrofon ne hallja: – a szereplési prurigo egy visszás, eltolásos képzetzavara. Képzelem, milyen lehet a húgyivarszervi processzusz papillárisza a szegénynek.

Szomszédja, a csípőficamos, tolószékén közelebb rugtatott Lidikéhez 14és ő vette át a szót. – El tudná mondani nekünk, kedvesem, hogyan kezdődött?

– Hogyan kezdődött? Édes istenem – csicseregte Lidike szaporán. – Talán nem is kezdődött sohasem és mindig is így volt. Már süldőlány koromban akárhol mászkáltam, folyóparton, hegyoldalban, éreztem, hogy olyan nagyokat kell lélegeznem; megmámorosodtam a tavasz illatától, hajamba tűztem egy szál vadrózsát és úgy hallgattam a madarak énekét. Cikázva kergetőzött a csalogány a párjával és én hangosan kacagtam, úgy kiabáltam a vakító kék égbe, „csattog a csalogány! csattog a csalogány!” A szívemben pedig egy titkos hang azt súgta, „barna legény kalapjának zöld a pántlikája”. Elepedtem a kócsagokért és gyönyörűnek találtam a bíbicet. Meg a kanalas gém is! Meg a bölömbika! Jaj! Majd elsírtam magam, olyan boldog voltam. Így esett, hogy egyszer, mire hazaértem, már vártak az Intézetből. Nem bántottak: egy tulipántos, hintóforma helikopteren vittek árkon-bokron át, mint a tündérek és csak hogy a repüléstől rosszul ne legyek, azért kaptam azt az injekciót. Az isten áldja mind a két kezével azt a drága doktor bácsit, aki…

Lidike üde hangja elhalt, már csak némán mozgatta száját; a beszédet a Mindentudó Láthatatlan vette át: „Lidiát a boldogság téveszméjéből a sokévi gondos ápolás, gyógyszerelés, sokkolás sem tudta kigyógyítani: valószínűleg haláláig az Intézet lakója lesz. Valahányszor rájön a roham, ma is ugyanazt kiáltja, a csalogányt meg a barna legényt, kócsagot-bíbicet-miegymást; amiből teljes bizonyossággal megállapítható, hogy modern világunkból való kiidegenedése és önbetokosodása befejezett és irreverzibilis. A legkiválóbb ornitológusok sem ismerik azokat a képzeletszülte madarakat, amelyeket Lidia emleget; s ha beáll a teljes tudatzavar, havi vérzés avagy holdtölte idején, Lidia olyan halandzsanyelven beszél, amelyet csak ő maga ért. Hangszalagra vettük Lidiát e zagyva állapotában, figyeljék meg…

»– – – Pittypalatty! Pittypalatty! Pittypalatty! – – –«

…ennyiből is hallhatták, Lidia értelme ilyenkor teljesen bezárul és sajnos, semmi remény, hogy Lidikét a boldogság demenciájából kigyógyítsák és integrálják a modern társadalomba”.

A százmilliós ország húszmillió otthonában a divatos unottság és kötelező elszerencsétlenedés egészségesei eliszonyodva figyelték a húsz15millió szörnyet a képernyőn: Lidike boldogságát. Bődületesen oktalan és bárgyú volt ez a boldogság, amilyen bárgyú csak az agyvelőgyulladásos elhülyülés vagy az agyalap-rákos mállottvelő-elnyákosodás lehet; felmérték elidegenedését és egész érthetetlen boldogság-komplexusát. A lilahajú, kakasjárású orvosnő a képernyőn egy rántással kihúzta visszeres combjából a heroinos tűt és ismét elég erősnek érezte magát, hogy motoros tolószékén a képernyő közepére nyomakodva, ott folytassa a kérdezősködést, ahol lekókadt kollégája, a lábrángásos abbahagyta:

– Lidike. Mondja csak, fiacskám…

– Tessék! – mosolygott vissza rá szolgálatkészen a szörny.

– A boldogságnak ez a kínzó, fájdalmas állapota és a heveny algolagniának ez a szomatikus aurája hol és mikor szokott jelentkezni főleg?

– Micsoda mikor van főleg, kérem szépen? Nem értem.

– Hát jó, fogalmazzuk így. Eráris síkon, szerelmi életében, mint született pudibonda, találkozott-e olyan alapélménnyel, hogy kunnilingvisztikus álmában a hímen elrágása…

– Nem, kérem, nem találkoztam.

– Hiszen még nem is tudja! Lidike! Várja meg, amíg befejezem! – gyújtott rá egy marijuánás cigarettára a lilahajú orvosnő és letette poharát (mert szerette abszinttal keverni), mialatt oldaltsandítva a csípőgumorodásos professzorra, odasúgta: – jaj, hogy ezzel így semmire se megyünk.

A professzor, aki éppen egy szterkusz-csimbókot igyekezett szétkenni szakállán – mert nagy szterkusz-tisztelő volt s az Országos Koprofág Nagypáholy Főtótumfagmusza, azzal a különbséggel, hogy a saját-fécesszel szemben előnyben részesítette az idegen készítményt (ami nem annyira rendellenes, mint inkább rendjénvaló, jeles és eredeti vonás) – ő épp egy nagyothalló, fiatal tanársegédet iparkodott rábírni érzéki szavakkal, hogy zártkörű, négyszemélyes hím-orgián defekáljon az ábrázata közepébe; ám az ifjú pszicholátor hallóeleme kimerülőfélben volt és sűrűn helyeslő bólintásaival csupán ezt akarta palástolni. De azután a bicsakcsípős főtanár, magán érezvén a fényszórók össztüzét, megemberelte magát és kéj-sztuporából előtépődve, segítségére sietett a lilahajú matrónának: – Lidike. A doktor néni azt akarja kérdezni, volt-e már dolga a szerelemmel, tudja-e, mi fán terem?

16

– A szerelem? Imádom. Folyton az vagyok.

– Szerelmes?

– Jaj, nagyon.

– Kibe?

– Tudom is én, tán a szerelembe…

– Csak úgy?

– Csak úgy.

Quelle vache – hárította félre marijuánás füstkarikáit az orvosnő, hogy jobban lássa az idiótát, az utolsót hálisten, aki aznap a tévén terítékre került; és még a halántékán egy lefele induló, idegesen pergő verejtékgyöngyöt is feltapogatott a kénsárga keszkenő-gézzel a mályvalila paróka alatt. – Figyeljen ide, szívecském. Felolvasok magácskának egy-két levelet az ŐRJÍTŐ SZÉP NŐK LAPJA lelkiklinika-rovatából, maga behúnyja a szemecskéit és megmondja, hogy tűz-víz, langyos vagy meleg. Hogy mi a reakciója. Jó?

– Hogy mi a reakcióm? Tűz, tűz!

– Nocsak, ne olyan sebesen. Nem olyan ősbolond maga, azzal a kis boldogoskodással, amilyennek tetteti magát. Figyeljen, Lidike, itt az első.

– Igenis, kérem.

– „Édes Lelki Klinika! A férjem csak úgy hajlandó megizélni, ha lógumipéniszt kötök és mindenben úgy teszek, mint a bennlakós fiúszeretője tett, aki volt, a kollégiumban. Két felnőtt fiam van, de ők már kirepültek és nem hálnak velem. Mitévő legyek?”… Nos, Lidike? Mit gondol róla…?!

– Jaj, nem tudok én ezen eligazodni, kérem, magas ez nekem.

– Mégis! Tűz, víz, hideg, meleg…?!

– Én, a magam egyszerű eszével boldog vagyok, hogy – – –

– Áhá, értem: maga boldog. Ezt mintha már hallottuk volna. – Lábak csoszogása a fényszórók alatt, türelmetlen moraj. – Nem bánom, vegyük ezt a másikat. „Édes Penelópé! Boldog házaséletet éltem spiritiszta anyámmal, aki köztiszteletben álló tévé-boszorkány és a munkáskormány asztrológiai államtitkárnője volt. Mielőtt férjhezmentem, férjem (anyám) még azt is megígérte, hogy egyszer elvisz a boszorkánybulira és megtanít, hogyan kell kannabisz-nargilét szívni asszony-módra. De most, 17hogy megtaláltam boldogságomat új férjem (elvált lányom) oldalán, aki diszkoszbajnok-és lelkésznő, volt anyám hallani sem akar róla, sőt, megfenyegetett, hogy beárul. Hogyan akadályozzam meg, hogy hímnő férjem (volt lányom), a teozófusnő kiábránduljon belőlem, és hová rejtsem a részletre vásárolt kannabisz-nargilét anyám elől, aki már amúgy sem avat be, bárhogyan szeretném? Összetört Szív”… Nos, Lidike? Mit válaszolna Összetört Szív jeligére, ha maga volna Penelópé?

– Ha maga volnék a herkópáter, akkor se, kezitcsókolom. Honnan is tudnám? Sose látom az ŐRJÍTŐ SZÉP NŐK LAPJÁT.

– Nincs engedélye?

– Nem engedem be. Mi dühöngők csak könyveket olvasunk.

A Hang: „Látnivaló, hogy Lidia agykérgi retinája egy-merő rücsök, optikus traktusa bulbo-skabrózus és cerebelláris aurimutitása a háromhónapos csecsemőé. Minthogy pupillája reiterál, azaz vissza-vissza ugrál az olvasottakra, modern világunk szuperszónikus olvasósebességére képtelen. Homloklebenye képtelen az elengedésnek, a fölényes figyelmetlenségnek arra a fokára, amely a normális gyorsolvasáshoz szükséges, innen adódik enciklopediliklónuszos atavizmusa, a könyvolvasás”. A százmilliós ország húszmillió otthonában az adófizető polgárok milliói, akik a narancslekváros kétszersülttel együtt eszik és az anyatejes teával isszák az ŐRJÍTŐ SZÉP NŐK LAPJÁNAK álcázott Hivatalos Közlönyt, az elborzadó szánalom és az elfojtott ásítás keverékével figyelték a szegény pszichopatát a képernyőn, aki most éppen divagált és zavart képzettorlódását inkoherens apraxoid mozdulatokkal kísérte. Lidike átszellemült arcán a boldogok üdvöz mosolya játszadozott, minden kóros pórusa megmámorosodott és amikor a szeme is könnybelábadt, félő volt, hogy rájön a roham:

– Mindig ezzel jönnek, így szokták, nem először van, tudom. Mi a titkom? Nincs énnékem semmi-de-semmi titkom, kérem szépen. Sokszor úgy elgondolom: én vagyok a jóisten legkisebb cselédje. Amit nem érek fel ésszel, legjobb, ha békén hagyom. Hiszen a boldogsághoz olyan kevés kell. A Hegyi Beszédet is inkább a szívemmel értem, mint a kis eszemmel; de úgy érzem, nekem is szólott az Úrjézus, amikor a lelki szegényekről beszélt. A hársfák illatától majd elszédülök: csak megállok a klinika kertjében az öreg hársak alatt és szinte megtántorodom; vagy or18gonavirágzás idején begázolok a bokrok közé, amíg elfedeznek egészen, beletemetem az arcom abba a hidegharmatos, illatos, sok puha sziromba és csak szívom-szippantom, mmm! mmm! és olyan gazdagnak, olyan-de-olyan gazdagnak érzem magam, hiába keresnek, hiába csengetnek olyankor ebédre…

Az interjú rendje felborult, munkáskormánypárti képviselők, televíziós hírességek, tudósok és főmacerátorok egyszerre rohanták meg Lidikét kérdéseikkel:

– Boldog? Igen? IGEN?! És Vietnámhoz mit szól?!

– Vallásmániás tévülékenység! Kényképszertépzetzavar!

– Elvégezte-e a húsvétkor kötelező, ájtatos békemenetelést?!

– Koplalt-e három napig jeges narancsszörpön és rumos meggyen a polgárjogokért, Kenyában?

– Imádkozott-e fekvősztrájkkal Kína és a négerség diadalmas Eljöveteléért…?!

– Mit szeretne: melyik erőszakolja meg, mielőtt tarkónlövi?!

– Feleljen, homoszekszuális volt-e Jézus és ha igen, hány szeretője volt a tanítványok között?!

– Mit szívott a Názáreti, hasist, peyotot vagy zebangó-gyökeret…?!

– Mennyivel voltak a Júdás farpofái szebben tetoválva és ha nem azzal, mivel hívta ki a többi kedvenc féltékenységét: mije volt, ami a többinek nem…?!

– Melyik aszcendens rondított bele a maga genitúrájába, hogy olyan hibbant pofával vigyorog és kivel cigánykodik, mintha maga találta volna fel a boldogságot?!

– Mitől csillog, mitől ragyog és mégsem a felrántott szoknyájával takargatja: nem sül ki a szeme?

– Mikor viselt utoljára feliratos táblát és leült-e vele tüntetni az Egyesült Államok követségével szemközt: „AUSCHWITZOT IS A FASISZTA WASHINGTONNAK KÖSZÖNHETJÜK”…?!

– Gyalázza-e a hazát nyilvánosan, este-reggel? Röfög-e az undortól, mint minden normális egyén, hogy „ki velünk, ki velünk, pusztuljunk, mi fehér civilizáció!”…?!

– Rendez-e gyűjtést, márt-e mérgezett nyilat, gyárt-e benzines bombát az ellenünk harcoló kikujunak, limpopónak, szarandzsindzsinek…?!

19

– Próbálta-e teste prostituálásával hazaárulásra bírni az ellenük induló sorkatonaságot?

– Visz-e ágyába Mao-bábut, mint minden épelméjű leszbikus és azzal maszturbál-e? Arra tanítja-e kishúgát vagy más, nyilvános, egyetemi beavatást tartogat a számára négerrel, arabbal, hottentottával? Kéjes sikolya, kellektív gyönyör-hörgése „VESSZEN A YANKEE!”, mint minden épelméjűnek…?!

– Hordozza-e büszkén és magasan a feliratos Békezászlót: „A CSUPASZ MELLÜNKBE LŐJÉTEK AZT A HIDROGÉNBOMBÁT, S MI MAJD SZERETÜNK ÉRTE BENNETEKET! LE VELÜNK, LE VELÜNK ÉS EL VELÜNK, MÉG A FEHÉR ÍRMAGUNK SE MARADJON!” – mint minden tisztességes épelméjű…?!

Addigra teljes volt a fehérköpenyesek pandemoniuma. A csípőzsugoros főtanár aláfeszült a nagyothalló tanársegéd rektumának és „KOPROLAGNE! KOPROLAGNE!”-mammogással igyekezett kardos nyelvét feltolni szfinkterén. A mályvalila hajú doktornő, tolószékéből kiborulva, mankójával próbálta félrepiszkálni Lidike szoknyáját, hogy combtövébe femorálisan belökje a normálisok heroin-adagját. A nyakferdüléses endokrin-specialista nyalakodó hüllő-sziszegéssel próbált rábírni két fiatal hímnő ápolót, hogy négyszemélyes tükör-orgián kenjék be kannabiszlekvárral a köldökét, mert a köldöksérv-csiklandozás volt a perverziója, mint afféle átlagos normális egyénnek, aki ráadásul főmacerátor is. Keresztülzuhanva rajta és öklével a padlót verve, az egyik képviselő tele köpőcsészét követelt, mert nemcsak hogy iszákos volt, de ilyen idült kópéságokkal fűszerezte; képviselőtársa – parókáját Lidike arcába mázolva – egy féltéglás gorilla melldöngetésével, parlamentárisan obstruált s elpotyogó hamisfogát a talpak alá rugdalva, kajánul figyelte, hány harisnyátlan lúdtalp tiporja, hány repedtsarkú hasított pata dübörög rajta. A lárma akkora volt, hogy a kép peregni kezdett és megfolyt; a százmilliós ország húszmillió gazdag otthonában már senki sem láthatta tisztán, a földretepert Lidikét milyen normális meggyalázási ritus szerint intézik el az orgiát ülő épelméjűek, amit kár lett volna elszalasztani, és mindenki a készülékhez rohant, hogy behangolja. A képernyő azonban elsötétült és az ugráló vonalak helyett felirat jelent meg rajta:

NE IGAZÍTSA TELEVÍZIÓJÁT, NEM A KÉSZÜLÉKBEN VAN A HIBA

20
Keresztülbeszélgetünk két évezredet

[Beszélgetőtársak: Larry/Larissziosz; Terry/Theutrász. Hallgatag közbeszóló: Harry/Harpokratész Iatraliptész, segédgyógyszertáros. Valamennyien visszavonulás után – nyugalomban.]

LARRY

Hát csak ezt a csinos kis varrókészletet fabrikáltam a menyemnek. Hadd örüljön a fiam. Hogy lássák, mennyire várom az unokát.

TERRY

Mikorra várjátok? Mekkora? Mahagóni?

LARRY

Karácsonytájt. Mahagóni hát. Megmutassam?

TERRY

Mutasd. Jó, ha van valamivel bíbelődnöd, öreg napjaidra.

LARRY

Jó bizony. Ez az asztaloskodás is. Tudod, az úgy indult, hogy megörököltem a háziműhelyt meg a készleteket. Apámtól.

TERRY

Olyan időtöltés, aminek öreg haszna van a ház körül. Hallod-e: ez nagyocska ám!

LARRY

Időtöltés? Valóságos szenvedély. Elfelejtkezem a világról. Nagyocska hát.

TERRY

Még lába is! Az is van.

LARRY

Nem is olyan gyári hitvány vacak, amit a boltban kapsz. Hanem akkurátos. Olyan igazi.

TERRY

Csavartas! A lába gyönyörű. Magad esztergáltad?

LARRY

Magam esztergáltam.

TERRY

Mivel, te?!… Még három kiemelhető tálcácskája is van neki! És kulcsra zárható! Az is van, esztergapadod…?!

LARRY

Mindenem.

TERRY

A szűzmáriádat!… Ez akkurátos, ez nagyon.

LARRY

Akkurátos bizony. Kérdezd meg Harryt, milyen akkurátos csavart lábakat esztergáltam a házi gyógyszeres szekrénykéjének, kérdezd csak meg. Harry! Harry! Az övé is. Az is mahagóni.

TERRY

De hol a kulcsa, te?! Nem látom a kulcsát.

LARRY

Nem is. Mert hogy ez olyan fineszes. A kulcsát egy kis mágnes a hasa alatt odatartja s ott van. Nem lehet elveszíteni.

TERRY

De látni se lehet! Azt a szűzmáriáját: ez aztán a ravasz kis dobozocska; tán még a pénzedet is rábízhatod –

21
HARRY

(hallgatag közbeszóló) Az enyém is olyan –

TERRY

Milyen, te?! Nicsak, megjött a koma hangja!

LARRY

A gyógyszeres szekrénye, az üvegezett!

HARRY

(mint fent) Kulcsra jár. Alul a mágnese odatartja: ott a kulcsa –

TERRY

De honnan veszel mahagónit?

LARRY

Sehonnan. Nem lehet megfizetni. Ez a negyedköbméter, ha volna. Kis millió volna.

TERRY

Hát akkor…?!

LARRY

Vagy kimegyek a dokkokhoz: ott a kikötőben még tartja egy fakereskedő. Vagy az ócskásnál felhajtok régi bútort, néha meg a cimborák lomkamrájában megesik, hogy ráakadok holmi szekrénykére, elkunyerálom; aztán, ha adja, adja, ha nem adja – nincs gyógyszeres szekrényke, se varrókészlet.

TERRY

(nyitogatja-csukogatja) Még a réz vasalása is: te! Remekeltél. Ez is a dokkoktól…?!

LARRY

Fenét. Elvesztegetni a napomat a kikötőben, azért a rongyos rézpántért?! Ez régi, igazi, kérdezd csak meg Harryt.

TERRY

Mind kérdezhetem, ha rájön a bolondóra. Te Harry! Honnan van a –

LARRY

De a java még hátra van: a titkos fiókja, te! Ítéletnapig törheted a fejed, akkor se jössz rá a nyitjára.

TERRY

Hadd próbálom. Hol, te? Hol? Látni se látom.

LARRY

Találd ki.

HARRY

(csudamód megjön a szava) Én adtam az ócska kredencet. Abból van ez is meg az enyém is, a szekrénykém. Onnan a mahagóni –

LARRY

Várj. Megmutatom – – – (szakértelemmel mutogatja)

TERRY

Óriási! Nincs az a tolvaj, te! Aki… Ezt szabadalmaztatni kell!

LARRY

Szabadalmaztatni?! Időtöltésből csinálom, a magam mulatságára. Hát te?

TERRY

Én? Én ügyetlen vagyok. De volna egy ócska akasztós szekrénykém. Az rózsafa.

LARRY

Rózsafa?! Drágább, mint a mahagóni… Mainapság?! Csupa pozdorja-lap meg melamin vagy malimén, a jópálfenéje tudja. Politúr? Azt se tudja, mi fán terem. Brunolinnal betaknyolja.

TERRY

Csinálnál belőle?! Mármint az enyémből. Egy olyan ügyes kis 22faragottas fülkére gondolok, amire felrakhatnám a csecsebecséimet, a fülvakaró meg a szőrtépő készségeimet, kenőcseimet.

LARRY

Faragottas fülkét, falra akaszthatót?! Csinálok én, már miért ne csinálnék. Csak a díszfaragás: ahhoz különleges szerszámok kellenek. Nem is tudom, fel lehet-e hajtani; az olyat. A régit. Az igazit

TERRY

Megfizetem az árát. A munkát se kívánom ingyen.

LARISSZIOSZ

Megfizeted? Hát honnan van annyi pénzed?!

THEUTRÁSZ

Nincs annyi sok. De borocskára, lángoskára meg lámpásolajra van elegendő. Szép öregségem van, hála a fiamnak.

LARISSZIOSZ

Szó se róla, kevés barátom mondhatja el magáról itt Antiokheiában, hogy olyan szép öregsége van, mint neked. Látod is néha?

THEUTRÁSZ

A fiamat? Esztendő is beletelik. Nagy út Alexandreia…

LARISSZIOSZ

Odagurul a pénz! Az aztán a világ közepe, hékám!

THEUTRÁSZ

Hát az igen. Pedig csak egyszer láttam. Te jártál már Alexandreiában, te vén méregkeverő?! Hé! Harpokratész Iatraliptész…! Süketecske ez?

LARISSZIOSZ

Nem süket, csak amolyan nagyothallani-akaró. Még ma is járnak hozzá, a füveiért, mérgeiért, pedig már visszavonult az Amphiaraiontól.

THEUTRÁSZ

Hát nem az Aszklepiosz-szentélynél volt szerpapi alkalmazásban? Igazságod van: az a drogok, a gyógyszermérgek igazi világpiaca – Alexandreia!

LARISSZIOSZ

Ott volt, de kiintrikálták; átment a Szent Megváltó Amphiaraoszhoz.

HARPOKRATÉSZ IATRALIPTÉSZ

(mogorván közbeszól) Meg a kozmetikumoké, talizmánoké. Atropin, belladonna: ott adják-veszik a Szent Szerapeion környékén meg a Bibliothéka előtt.

LARISSZIOSZ

Hát a te fiad mivel kereskedik a Városban, jó Theutrász?

THEUTRÁSZ

Nem kereskedik ő semmivel, csak ami oly becses, hogy halandónak való solidusszal, császárpénzével megfizetni nem lehet –

LARISSZIOSZ

Azoknak jólmegy. Pap tehát? A Szerapeionban? És milyen rangban: hierophantész?

THEUTRÁSZ

Csak egyszerű hiereusz, de már rég nincs ott: önállósította magát és most saját szentélye van, kívül a Városon –

LARISSZIOSZ

Ugyan! –

23
THEUTRÁSZ

Igen. Kanoposzban. Szent és csudamívelő: tolongnak iskolájában az üdvözülni vágyók. Antoninosz: büszke vagyok rá –

LARISSZIOSZ

Irígyellek, koma!

THEUTRÁSZ

Irígyelhetsz is. Unokát várunk.

LARISSZIOSZ

Igazán? Mikorra?!

THEUTRÁSZ

Megváltó Nagy-Szent Heliosz-Mithrász Isten Születése Napjára: december 25-ére – olyantájt várjuk a kisunokát.

LARISSZIOSZ

Zeuszra! Ha igazán szép, faragásos, berakásos krízelephantin fülkét szeretnél háziisteneidnek s türelmeden kívül volna egy-két tetradrakhmád is, rááldoznivaló, hát olyan háziszentélyt eszkábálnék neked, hogy befektetésed búsásan megtérülne az égiektől, hozzád való jóságban, kegyességben.

THEUTRÁSZ

Felvállalnád?! Kedves-jó Larisszioszom!

LARISSZIOSZ

Egy nyugdíjas dekurionnak? Nem időtöltés: kegyes szenvedély! Fel én, Theutrászom, feltéve hogy Antoninosz fiad Kanoposzból megküldi a hozzávalót, faragó szerszámot, teknőchéjat, szaruporcot, elefánttetemet, azt a fél köbsingnyi ébenfát meg egy kis szütyő Konsztantinosz-soliduszt; te meg türelemmel kivárod, mert nem sebbel-lobbal összebarmolni, hanem nagy műgonddal egyberóni és felékíteni azt, amit isteneidnek szánsz s magam meg istenszerető jeles barátomnak, Theutrásznak szánnék, feltett szándokom.

HARPOKRATÉSZ IATRALIPTÉSZ

(előreterjegetett karral, áldólag:) S tartsanak is meg benneteket a Megváltó és Örökkévaló istenek, ti jámbor szándokotok mellett. Téged, Theutrász, hogy hűségesen ragaszkodj atyáid régi, kipróbált háziisteneihez s őket divatos, újhitű, hazuglári ködkép-istenek kedvéért el ne hagyd. És téged, jó Larissziosz, abban, hogy oly becses remekléssel szolgáld megrendelődet, mintha azt a krízelephantin oltárfülkét Szerapisz Sacratissimus, Atya és Főisten Mindenlátó Szemének, az Ő nagytemplomában, a Szerapeion oldalhajójába szánnád.

24
Előzés

Egy vízözönelőtti, kaporszakállú angol törvényrendelet, amelyet evangéliumi rajongók, állatvédő lóbarátok megnyugtatására hoztak, úgy intézkedik, hogy minden lófogatú jármű gazdája köteles tartalék abraktarisznyát vinni a bak alatt. A tarisznya, tele jóféle takarmánnyal, mindig ott kell legyen a jármű szuszékjában, arra az esetre, ha netántán, valami kies környéken a kerekek beragadnának a sárba és a kocsis a bakon bóbiskolva, a ló a hámban ődöngve, a kátyuban kell töltse az éjszakát: kivárni, egyhelyben, amíg virradatra az arrajáró segítség megérkezik.

Ez a kötelező abraktarisznya: ez az a „kátyurendelet”, amely érvényben volt-és maradt akkor is, amikor Nagylondonban már három napi járásra nem akadt „kies” környék, hónapok beleteltek, amíg a gyerek (de úgy, hogy leesett az álla a csodálkozástól), lófogatú járművön legeltethette a szemét és a kétszer négy-öt nyomsávú főforgalmi autóutakon keresve sem akadtak nem hogy sártengerre – csak mutatóba, egyetlen kátyura is. De azért minden taxisofőr elsőnek tanulta meg s tudva-tudta – s csak természetes, hogy Bob Hickey, keletlondoni illetőségű taxisofőr sem feledkezett meg róla, hogy a porrá száradt, tönkresárgult törekkel-szalmával tele abraktarisznyát a régiből áttegye az újba, amikor a fekete lakk, vadonatúj taxiját megkapta – igaz, hogy nem a „szuszékjába”, mert ennek már poggyásztartója volt s nem hámistráng vontatta a csattogó patkók ütemére, hanem egy belső elégésű frányamasina (hatütemű dieselmotor:) az pörgette hátsókerekeit és gondoskodott a géperejű jármű görgéséről-guruldogálásáról előrefele.

Bob Hickey nem evett meszet s tudta jól, hogy a dieselmotor nem abrakol; de azt is tudta, hogy a rosszindulatú rendőr számonkérheti azt az abraktarisznyát a poggyásztartójában s azonkívül is, azzal az angol jogérzékével a szigetországban mint mindenki, gyöngéden tisztelte a hagyományokat és szinte tentélve emelte karjára a szétesni készülő abraktarisznyát, amikor a régit lecserélte, az újat elhozta s ezzel az aktussal a taxit fel is szentelte. Fütyörészve, derűsen gurult fel a Tower Hídra s a City felé, befele kanyarodva egyik aprófuvart a másik után kapdoválta el, ami a Fleet Street-en a Piccadilly felé sodorta. Az idő délre járt s már a kocsmán gondolkozott, hogy melyik legyen, ahol majd leparkol egy 25kis falatozásra, hogy a sajtos szendvicset megöntözze bálnazsírral fényesített, jóféle csapolt sörrel, amelyből legalább négy korsóval vedelt, hogy sörgyomrában jól elhelyezkedjen – amikor a Regent Street elején egy ezüstös-ősz, magas, szikár úr, idősödő mosollyal és ezüstvégű ernyőjét suhogtatva, a koranyári napsütésben leintette, a lassító taxinak felrántotta ajtaját, az ülésre hajította diplomatatáskáját és parancsolgatáshoz szokott hangon kiadta az ordrét:

– Langham Place. Utána Great Portland Street. Megvár; és azzal vissza a Külügybe.

– Igenis, uram.

Tiszta sor, nem lehet akárki, Bob Hickey elég dörzsölt taxisofőr volt ahhoz, hogy mint javakorabeli keletlondoni illetőségű lakos egyből kitalálja, kivel van dolga: ez nem bankember, nem színházi notabilitás, nem a sajtó és nem a sport. Ez a csíkos-fekete nadrág és ezüst-piké kihajtós mellény, a kackiás-fekete zakó és ha nem a fekete-lakk gomboscipő, hát a diplomatatáska – ez a Politikai Államtitkár, de mindenesetre minisztériumi nagykutya: azért megyünk majd a végén, a kommissiók után, vissza, haza, a Külügybe. A hanyagul odavetett borravaló reményében Hickey a falatozást későbbre halasztotta, könnyű szívvel, mert szeretett az autócsordával együtt csalinkázni és fenékig kiélvezte az új dieseltaxi sima, olajos siklását.

Nagyot nem tévedett, Sir Christopher Mallalieu valóban az volt, úr és arisztokrata a javából, igaz, nem a politikai államtitkár, hanem eggyel feljebb: a diplomáciai kar doyen-je és a legkényesebb állomáshelyek, a legkínosabb zökkenők, ostrom, ultimátum, körülzárt követség és túszultartott bejárónők: válságok boszorkányos megoldása, legendás kibontakozások ragyogtak tüneményes pályafutása hogyismondjam – egén. Akit a Királynő éppen egy ilyen kibontakozásért, még egész fiatalon ütött lovaggá: Sir Christopher kitűnő hangulatban volt s noha műveltsége, ismeretei, a „rázós” állomáshelyeken szerzett tapasztalatai és abszolút kiegyensúlyozott kedélye váltig óvatosságra intette, mégis, ezúttal oly kegyes, oly felséges jó hangulatban volt, hogy ő maga is fütyörészett. Elkapta a fütyörésző cockney tekintetét és Bob is, a füttyre csöcsörülő, bajúszos, arisztokratikusan vékony szájvonal odavillanását a visszapillantó tükörben – és sofőr és utasa összenevettek.

26

S ahogyan Bob az új taxi élvezetébe belemerült és a Regent Street-i autócsordában is oly furakodó művészettel előzött, hogy a lehagyott csinibaba a csipkekesztyűs volánnál, a leforrázott úrvezető a káromkodásról feledkezve, elismerőleg bámult utána – úgy Sir Christophernek is minden oka megvolt arra, hogy elébekacagjon a jövőnek. Kacagását tűrtőztette ugyan, de meg nem állhatta, hogy ki ne szaladjon a száján az elégedett kiszólás, „kutyaházi! teringettét! ki hitte volna?!” – a kópé mosollyal s egy el-elharapott hahota-féle előtte-utána, mint aki nem hisz a disznó szerencséjének. Akárhogy is forgatta, mintha a jól vetett termés, egy élet jól vetett termésének a dús aratása lett volna, amire készült: harmadikán a lánya eljegyzése, ötödikén a fia esküvője, minden pillanatban esedékes az első unoka világra-következése Franciaországban (férjnél, bortermelő történelmi név viselőjének ifjú nejeként-és gyanánt, a másik lányától), az előléptetés, a tisztelgő látogatás a Palotában… Ám ami kalandor diplomata-szívét elsősorban megdobogtatta, új állomáshelyén az új palotácska berendezése-és műkincsekkel való teleékszerezése, képek aggatása, szobrok-és talapzatok tologatása, könyvtárrendezgetés – és még mi minden? A kis balkáni, zavarosan festőies fővárosban sikerült elrendeznie Lady Fawcett-Bruce („Bobo” – titkosa és kedvese) hol ébenfekete, hol csupaszőke látogatását három hétre a tengerparton, valahol a császárpalota római romjaiba beékelt tündérszállóban, mely mint a szerelem illatszelencéje, elől a turistacsapda butiksorra, hátul a sajáttengerszakaszra – az Adriára nézett.

A Külügyben mindenki afféle jutalmi pihenőállomásnak tekintette az elragadóan elfuserált balkáni kisfővárost, amelynek kirakataiban németül és japánul is kiírták az árcédulát boákra-krokodilokra, muszlinkendőkre-strasszokra és Sir Christopher is annak tekintette, jól megérdemelt jutalmi pihenőhelynek, ahonnan hétvégékre Velence kézkinyújtásnyira volt és gyorshajtással, macskaugrásnyira – Görögország: nem is rossz, Lady Fawcett-Bruce-szal, („Bobóval”), adandó alkalommal…

Egy másik mediterrán állomáshelyén, délebbre, ahol „Bobónak” külön, ötszobás „gazebót” rendezett be s mellette, dúslombozatos, magas sövénykerítés áthatolhatatlan védelmében magán-szoláriumot, az asszony 27nyugodtan élhette erdőösztönű, örök-meztelen vadleányka-életét, mert Lady Fawcett-Bruce inkább prűd volt, mint szabados, csak épp amolyan esztelen-fesztelen-meztelen, így ebédelt, zongorázott, fogadta vendégét. Sőt, parádés Édesénél, magán-szoláriumában „Bubu” (Sir Chris) még annak is tanúja volt, nem is egyszer – és amilyen zsibbadt megadással viselte a napimádó „Bobo” ebbeli mániákus fesztelenségét, loppal még élvezte-gusztálta is – önkéntelen tanúja az asszony maratoni napozásainak. „Bobo” akkor is úgy napozott, mintha mit sem törődne a tudat alatt kukucskáló mumussal, sem a dúslombú sövénykerítésbe itt-ott beleképzelhető „szemek-kereszttüzével”, mert a szemérem fogalmát nem ismerte és eszébe se jut, hogy egyedül van-e vagy sem – noha tudhatta, hogy a fenekevágásával szemközt ő, „Bubu” (Sir Chris), ott ül felöltözve a bambusznád karosszékben s mellette, a bambusznád asztal üveglapján, fényképezőgépe. Ez a Bolondos, anyaszült-meztelenül azon a csokoládébarna hasán-és mellén végigterülve (ha valami csíkos-fehéren maradt a napozás után, visított), szöszi fürtjeit fején parányit megemelve s lábait lustácskán széttartva, „Bobo” – két kezével keresőleg hátranyúlt, míg fenekepartját meg nem találta s széjjelvonta farpofáit, aranylila körmöcskéivel megkapva, széjjelfele húzta és miért? – hogy az esti Nap utolsó, seggecsókoló sugaraival jól belecsiklandozhasson a – hová? – mind a két lyukuszába. Ritka látvány volt, gyorselkattantásra érdemes – egyszerre látni közelképen, a napon, ezt a két szerelemborzas lyukuszt; és kihasználva az asszony álmos-nemtörődöm, bugyborékolva-beleegyező nevetését, „Bubu” (Sir Christopher) ezt a pillanatfelvételt a világért se mulasztotta volna el – ráfókuszolt, elkattantotta (csak az előhívással ügyetlenkedte el: most hát meg kellett elégednie azzal a közelképpel arról az édes-két iker-lyukuszról, amely kitörölhetetlenül bevésődött agykérgi retinájába). Gyakorta elmerengett ez emlékképen, amelyet bármikor felidézett s a kópé, hányiveti választ a tapasztalt mosollyal, arra a kérdésre, hogy egy ilyen felvétel, ha gonosz kezekbe kerül, milyen kompromittáló s akkor miért hagyta – ahogy Lady Fawcett-Bruce („Bobo”) rávágta:

– De angyalkám. A seggem és a picsukám, az mindig inkognitó.

A jolie laide főváros tiszteletére még azt is megtette, amit eladdig 28ritkán tett: három hónapig eljárt London egyik árnyas-ősparkos unalmáról híres kertvárosába, hogy Mrs. Macphersontól nyelvórákat vegyen. Ragadt is rá valami s harmadik héten, amikor Madam Zorát teafőzés közben rajtakapta, hogy valami ottani dalt dudorászik, kifigyelte, „ali bez nyem nyimam zsivota” – meg is kérdezte, ki volt ez az Alibeznyem, valami bogumil nagyúr a történelmi előidőkből?! De a választ már eleresztette a füle mellett: nem tulajdonnév, még csak nem is főnév, hanem – – – A váratlan vendég csöngetésére az idős horvát hölgy ajtót nyitott és bemutatta fiát. Hórihorgas oxfordi diák volt, magabiztos és jóképű, csak félpercre és csak pumpolni jött, egyébiránt keresztülnézett rajta: a mamán és tulajdon származásán; sült-angol volt. A mama ennyivel is beérte: ez az egy szem (oxfordi csapatkapitány) gyereke maradt abból a kurta próbaházasságból a háború után, amikor gyermeke apja, a skót fezőr-zseni és kalandor átviharzott életén, hogy elnyeljék a kaszinók, tán Las Vegas, tán New Orleans, valahol tengerentúl. A diplomata, ha nem látta volna tulajdon szemével, hogy Madam Zorának fia van, kiszáradt vénlánynak nézte volna a kedves nőt, akihez megadóan vonzódott, nagy-nagy csodálkozására; mert pergamen-mosolyában, szertartásos mozgásában volt valami megvesztegető. Jobb körökből való, zágrábi születésű menekült volt ez a Madam Zora, elbűvölő könnyedséggel váltott franciáról olaszra, németre: valamennyit hibátlanul beszélte s az angolban is (enyhén skótos akcentussal) csak azzal árulta el idegen voltát, hogy olyan fene-választékosan szedte össze a szavakat s oly hamiskás-évődő selyma-képpel mondta. Született pedagógus módjára, ez a Madam Zora, ösztönösen csak egyet akart: átadni tudását és lassan Sir Christopher is a ficcfanyelv bűvölete alá került: „ja szam bio… ja szam bio” – ragozgatta buzgón a segédigét, bár sohasem volt biztos a dolgában és édes istenem, egy nagykövet, minek is legyen? Elég, ha papagájmódra betanul néhány szólamot, „a vacsora amilyen ízletes volt, olyan gyöngyörű ön, asszonyom” (a ház úrnőjének, odabókolva); vagy: „ürítem poharam országaink kölcsönös vendégszeretetére” és más efféle nehezen érthető, beszajkózott badarságot. Ennyi elegendő, hogy a nagykövetet elragadónak találják és a sajtóriporterek vakui felvillanjanak. Zora olyan kedves nő (és finom jelenség:) a férje skót újságíró volt és a fia az oxfordi nyolcasban evez… mi volna, ha meghívnánk a lányunk el29jegyzésére?! – tűnődött el rajta és latolgatni kezdte, ami ellene szól és ami mellette, hogy Eleanornak majd szóbahozza (szörnyen bánná, ha kimenne a fejéből a kedves, idős hölgy, a zágrábi, a szegény). „Ja szam bio… ja szam bio” – mondogatta szórakozottan és összevetette a fárszival, mert valamikor újperzsául is beszajkózott ugyanannyit a nagyköveti gyorstalpalón, az is állomáshelyeinek egyike volt: Teherán, Bagdad előtt vagy után. De jó, hogy megúszta Ruanda-Urundit, az örökös lövöldözéssel, kijárási tilalommal, előtte van, ahogy másnap a kocsival a négerhullákat kellett kerülgetniük… Rég volt. De jó! S micsoda csudajó lesz, ami jön!… A sorozatos eszkapádok a tengerpartra – Splitbe, ahol Lady Fawcett-Bruce-nak („Bobónak”) jó előre egy bizsu-lakosztályról gondoskodott… Bizsu-lakosztályról az ötödiken és a tetőre fel, csigalépcsőről, öblös magán-szoláriumról, amihez „Bobo” ragaszkodik, különben nem lehetne olyan majolika-fényű hibátlan-barna, mintha nem is sütötte: leszopta volna a Nap és ott majd, ez a napimádó Bolondos, kedvére élhet erdőlány szokásainak-szenvedélyeinek. A diplomata már szinte látta – amint hogy mérget vehet rá, fogja is, nem egyszer – amint csokoládébarna hasára-mellére telepedve a gumiágyon, szűzmeztelen, az ő Édese, Lady Fawcett-Bruce, korom fürtjeit parányit megemelve s combjait lomhán széttárva – kétkézzel hátranyúl, finom ujjbegyét-s aranylila körmöcskéit a húsba belekampasztva, feneke-partjánál fogva széthúzza farpofáit, hogy a hanyatló Nap utolsó pajzán partizán-sugaraival még belecsókolhasson mind a két meleg lyukuszába. Ennek a két meleg lyukusznak a bozsgását-bizsergését érezte „Bubu” (Sir Chris) a szíve körül, mert hiába hessegette, a közelkép benne gyakorta felmerült s hozzá a talpraesett válasz arra a kérdésére, hogy nem fél-e zsarolástól, ha netán a fénykép (mármint ha volna fénykép a két lyukuszról), illetéktelen kezekbe kerül, a válasz is visszacsengett „Bobo” félfordulattal barna-didi-mutogató, selypes-arisztokratikusan felcsattanó kacaj-hangján:

– De angyalkám. A seggem és a picsukám, az mindig inkognitó.

A Hang és a Két Lyukusz gyönyörűségében Sir Christopher maga is megeresztett egy dévaj kaccantást és a visszapillantó tükörben a sofőr szemét kereste: hogy hallotta-e. Nem hallhatja, ekkora utcalármás zajban. Sir Chris megszégyellte magát, de a Kép és a Hang, „Bobo” örök-esztelen-fesztelen-meztelen vásottságai és odatárva-elnyíló intimitásai 30– a Paradicsomkert sövényei alatt incselgő Örök Lilith kísértése nem távozott és ő hátborzongató izgalommal, előre élvezte az új bújócskát, ami ott várja, új állomáshelyén. Nem mintha maga a dilemma új lett volna; hiszen ez a gordiuszi csomó végigkisérte minden állomáshelyén, amióta Lady Fawcett („Bobo”) – van.

Hogyan intézze, hogy eltünedezései a zsúfolt protokollal ne ütközzenek, se Eleanornak (Lady Mallalieu-nak) ne tűnjenek fel, épp most, hogy új állomáshelyén, Nórával, harmincadik házassági évfordulójukat lesznek megünneplendők? Majd csak kiügyeskedi, azzal az őrületes fifikájával, ahogy eddig is, mindig kiügyeskedte… Mindenesetre, a benne munkáló civilizált házastársi bűntudat ösztökélésére jó gondolatnak tartotta, szerencsés gondolatnak, hogy leállítsa és odaparkoltassa valahol a taxit, ha egyszer itt járnak a GARRARD, CROWN JEWELLERS – a világhírű ékszerész-és udvari szállító páncélpincéi fölött-és kirakatsora mellett, hogy megnézze, nem akadna-e szerencse-horgára egy a szokottnál is magasabb-és hivalkodóbb diadém az évfordulóra, Eleanornak, az ő Nórájának (s ugyanakkor „Bobónak”, a Gyönyörűnek, egy spanyol mesekastély arany kismintája, mert ez az új divattéboly, a tornya türkizekkel kiverve), ezen a szerencsés napon?

– Sofőr.

– Uram!

– Valahol a GARRARDÉK környékén. Egy parkolóóránál. Tíz percre ha meg tudna állni.

– Igenis, kegyelmes uram.

Szokatlanul készséges volt a felelet. A marsruta-változtatást Bob maga is célirányosnak vélte, egyfelől vizelőingerével egyezett, másfelől meg ha kocsmába nem is, a boltba bárhol beugorhatna dobozolt sörért s bizonyára utcai árus is akad majd a standján, hogy benyújtsa hozzá azt a savanyúhagymás, maró-mustáros hotdog-virslit. Már pöccentve pörgette a volánt – azaz hogy csak pörgette volna; mert a benzines csordában masztodon módjára előtte lötyögő-tötyögő behemót tehervontatót kellett volna előbb kicseleznie: a bölöm vontató egy nyolc sor négyes hengerkeréken csürüszkölő roppant rakteret vonszolt s az utánfutó rakterén lassan ingázó betonvasak negyventonnás nyalábját szállította – idelátszott a magas palánkokkal elállított utcasarok, ahová igyekezett, mert 31már hozzákészült a forduláshoz-csikorduláshoz és az épülő toronyház is, ott bontakozott körvonalaival a csőállvány kusza rengetegében. Messziről hozhatta, hogy így elkésett vele s szokatlan időben, oldaltcsalinkázva s nagyokat löttyentve-lódítva terhén, mivel az utolsó tartópánt szétlazult és már jóval előbb kibomolhatott.

– Csak a GARRARDÉK mellé, oda, valahol! Egy pillanásra – szólt előre megint Sir Christopher kedélyesen s felsőbbrendű humorral – térülünk-fordulunk!

– Igenis, kegyelmes uram, egy pillanásra! – honorálta a felsőbbrendű humort Bob Hickey és erősen figyelve, bemérőleg szemügyrevételezte a szörnyeteg gumiabroncs-görgőket, rajta a szétvillázó betonvasakat a langaléta utánfutó rakterén, mely közelről fölémagasodott s olyan volt, mint a vonakodva csúszó torlasz: hogy mitévő legyen. Várjon? Tűrje megadással a hátrautasítottság gyalázatát és kullogjon a nyomában, amíg elhordja az avas?! Avagy egy felpörgetett bűvészkanyarral rugtasson elébe és parancsolja maga mögé, mint a bajnokcsapat az összes többit az Első Ligában, hiszen a nyomorult is ugyanoda igyekszik és bekanyarodni készül?! Megfirkálja – ne firkálja meg?! Nekibőszüljön – vagy tűrjön nyögvenyelve, szottyadtan és tunyán?! Mert hogy amit máskor hajnalban volna köteles mozgatni a vállalati anyagmozgató, azt déli csúcsforgalom idején hogyan hozhatja erre a penész – ezt Bob Hickey sem fel nem foghatta, sem nem volt ideje, hogy meglelje rá a feleletet. Bízott az új diesel felpörgetett, hathengeres párducugrásában és úgy, mint aki tisztesség ne essék, szólván, utálja a tétovázó szarjankókat, melyek mindegyike az autóutak halálveszedelme és széles jókedvében meg aztán éppen nem szeretett kutyapicsázni – Bob úgy döntött, hogy felbúgatja a motort. Fel is búgatta; és élvezkedve, hogy oly virgoncul kiugrik a sorból, már arra készült, hogy szoros kanyar-ívben elhúz a külső oldalán annak az istenmarhájának s mire amaz, a néger, a torony-vontató elefántnyergében észbekaphatna, már előtte van, már besorjáz… Mikor is bekövetkezett, ami egy ekkora és ennyire szétlazult betonvas-köteggel minden kanyarban, minden befarolásnál megeshet. A pótacélpánt is szétereszkedik, mire a leghátsó acélheveder teljesen kioldódik. A betonvasak roppant nyalábja azonnyomban szétnyaklik, szerteingázik s ha Sir Christopher szórakozottságában nem is, Bob Hickey annál inkább – ő jól látja, hogy 32egy vastag acélbajúsz leválik a nyalábból és mint a rossznyavalya, rendetlenül rázkódva oldaltlóg: épp kifelé-s bele a kanyarba. Ám aki mintha szerződéses viszonyban lenne a szerencse istenasszonyával – Sir Christopher nem zavartatja magát bukolikus álmodozásában, annál kevésbé, mivel hozzászokott a jósors kényeztetéseihez: hogy mindig olyan a lapjárása s tudja, hogy ja szam bio. Minden kiforogja magát, csak ki kell várni. Amilyen mestervezető a londoni sofőr s mint aki jobb kezekben már nem is lehetne, Sir Christopher csak a túloldalt figyelte, a világcég, a GARRARD JEWELLERS, ÓRA-ÉS ÉKSZERÉSZ, UDVARI SZÁLLÍTÓ emeletes-fényes kirakatsorában a fel-felcsillanó ékszercsodákat, a tokatakaró ékköves nyakörvet, az ezüst óra-karavellát, az angyalos órát a kandallóra, amelynek szárnyas szeráf tartja a sétálóját, ali bez nyem nyimam zsivota. De utoljára sem a diadémokat kereste szemmel, amit Eleanornak akaszt majd, most mindjárt, mellékesen, a házassági évfordulóra, hanem, némi bűntöredelemmel, a kiskastélyokat – az az igazi válogatnivaló, „Bobónak”, ez az új divatőrület. A sarokkirakatban már látni vélte, mert a csillogás bástyás-tornyos alakot öltött: ott sorakoznak a páncélüveg mögött a spanyolországi tündérvárak mini-kismintái színaranyból; meredek várfalaik mögött miniatűr öszvér kaptat drágaköves puttonnyal kétfelől s előtte a vezetgető andalúz paraszt (még emlékezett rá a mintakönyvből s majd mondja „Bobo”, jaj de cukor!)… Vagy tán inkább mégsem azt a terebélyest, hanem a karcsútornyosat, az arany kiskastélyt, toronysisakja féldrágakövekkel kirakva, amelyek szikrázása Lady Fawcett-Bruce („Bobo”) tágranyílt szeméből visszalobban, ha beállít vele a tengerparti szerelmi fészekbe és Ő az aranyszálas csomagocskát bontogatja, de látja mindjárt, hogy a dísznyomás rajta végig GARRARD UDVARI SZÁLLÍTÓ ÓRA-ÉKSZER, ja szam bio, ja szam bio – – – Ott bontogatja majd az Édes, csigalépcsős, tetőemeleti magán-szoláriumában, tökéletes körül-meztelen, majolika-pőreségében minden fürkésző szem elől rejtve s az egyetlen fürkésző, aminek istennői szégyentelenségében kitárulkozik, az ő szeme. Odaveszi maga elé, a gumiágyra a tündéri ékszerkastélyt s míg az arany öszvérhajcsár andalúz parasztot hasonfekve, visongva becézi, önfeledten hátranyúl, hogy feneke-almáit megcsippentve, farpofáit széthúzza a – minek? – neki és a Napnak, a Nap meg, amilyen imposztor, tűzdárdáival alá33csikland-és bele a mijébe? – abba a szőrefésülten előgömbörülő, kiaranyló két iker lyukuszába. Erre mondja Lady Fawcett-Bruce („Bobo”), hogy mindig inkognitó s hogyan? – a seggem és a picsukám. „Picsukám”!… Sir Christopher belátja, korai volna, ha a jövő ábrándvilága a fejébe szállna, fegyelmezni próbálja magát és gondolatait higgadtabb mederbe terelni; megkapaszkodik hát Madam Zorában, aki angolságában amilyen választékos, olyan finom jelenség. Igaz is, amíg el nem felejti, a lánya eljegyzésére, Madam Zorát hogy felvétesse-e a meghívandók jegyzékére? Mégis inkább igen, mint sem. Hajlott rá. És önelégülten ismételgetve csekélyke szerbhorvát tudományát, ja szam bio, ja szam bio, ezüstvégű boternyőjére támaszkodva, Sir Chris („Bubu”) félredűtött fejjel váltig azokat nézi, odaragadva GARRARDÉK kirakatsorához, már szinte benn van, ott van az emeleti asztalvitrinek előtt s ali bez nyem hordják is sorra elő az új divatbolondériát, Lady Fawcett-Bruce-nak amit szán, „Bobónak” a gyémánttornyos, színarany minikastélyok hosszú sorát a prezentációs dobozokban – ő az útra nem ügyel, nyimam zsivota.

De minden mestervezető tudja, hogy a félig elvégzett előzést nem lehet abbahagyni, ez a pillanat a vagy-vagy pillanata. Vagy a frissenlőtt rakéta robajsebességével előrerontva magunk mögé utasítjuk a veszélyt; vagy farkunkat behúzva hátramaradunk és kussolunk – kussolunk még akkor is, ha az idegfeszültségtől megpattanó halántékkal, beharapott szájunk-szélén kiserken a vér s ujjaink majd letörik a körülmarkolt volánt, mialatt hátgerincünkön alácsöpög a nyári verejték. Rámenős kedvében Bob Hickey, a Virgonc, az előbbit választotta – a kiugrást; s noha nem mondotta, csak gondolatban üvöltötte, fel a négernek, hogy el veled innen előlem a búsba, a betyár Krisztusát – úgy belelépett a gázba, hogy egy bölénycsorda se különbül.

A motor felbőgött, előretépte a taxit; de az oldaltlógázó betonvasbajúsz nincs az előzéssel jó szinkronban-s úgy, hogy amikor elszáguld mellette, a vas éppen kilendüljön a frászba s utat engedjen neki. Ehelyett a karvastag acél, a rossz szinkronban durr-bele rüszttel, jobbegyenes kapura, az elektrónikus viteldíjmérő magasságában bedörren a szélvédőn. Az a szélvédő is, volt-nincs, üvegporrá hullva zuhog a halálravált Bob ölébe („a taxim, az új!” a megfacsart lélek első jajdulata, nem a tulajdon tyúkszaros élete; és se fékezni, se meggondolni a rohanást nincs érkezé34se, amilyen bénamereven hagyja – jöjjön, aminek jönnie kell). Akkor, amikor nyársalja és amíg nyársalja, nem tudatosodik benne teljesen, hogy a betonvas felnyársalta-megemelte a taxit és hogy a feltátongó baj immár visszavonhatatlan.

A másikának, aki le nem veszi tekintetét GARRARD aranykirakatáról és szemtükrén akkor is az a féltucat arany mesekastély záptojás-sárgája csillog: Sir Christophernek annyi ideje sincs, hogy akár meglepődjék a történteken, akár a balesetnek hogy koronatanúja legyen s olyannak ajánlkozzék a taxihoz odarohanó rendőröknél, kérem, a sofőr ártatlan, a vadállat azon a toronyvontatón észre se vette, hogy. Neki a karvastag acél a gerincét, gyomrát, beleit is magával viszi azon-rozsdás-gorombán (miáltal a kibelezettnek tudatát, önészlelését is beszünteti s azzal Sir Christopher: volt-nincs; az a félbetörve ottfelejtett ja szam bio volt az utolsó szava). Minél feljebb csúszik rajta, a roncs annál inkább megemelkedik, forgó kerekeivel megremeg. Az acélnyárs addigra átveri az ökörvérveres műbőr ülést, a szivacsgumipárnát, át a bádogfalat és ott köt ki, ahol a törvényhozók másfél évszázaddal annakelőtte soha nem gondolták volna. Telibetrafálja azt az abraktarisznyát, amelyet egy özönvízelőtti angol törvényrendelet értelmében minden lófogatú jármű gazdája köteles magávalvinni a szekér szuszékjában, arra az előre nem látható esetre, ha kerekei beragadnának az erdei sárba – hogy a szegény jószág akkor se szenvedjen szükséget.

35
„La Huerta” – az álomváros

Három éves koromban, a gyomai porban mindjárt tudtam én, mijük nincs a hangyáknak. Vasútállomásuk. Nosza – ollót, papírt kerítettem, vágtam-hajtogattam s csakhamar olyan akkurátus „pályaudvart” helyeztem le elébük a földre, hogy jobb se kell. Hanem a hangyák nemigen osztották elképzeléseimet. Rámásztak keresztben, hosszában és haránt vagy lógva alul a boltozatán, véletlenül sem hosszában, alatta és általában kutyába se vették vasúti pályaudvarukat. Gyengeelméjűnek tartottam a hangyákat, elhibázottnak a teremtést.

(Naplótöredék)

A Baleárokat, konzulsága idején, Quintus Caecilius Metellus i. e. 123-ban – és Milos Scsipuhoj montenegrói milliomos multimiliomossága idején, i. u. 1975-ben foglalta el. Igaz, ő, Scsipuhoj, nem az egészet, csupán annak egyik kisebbecske, de legszebbecske szigetét, Formenterát – ő csak arra tette rá a kezét. Metellus célja az volt, hogy fészkeikből kiűzze a kalózokat és megtisztítsa tőlük a tengerrészt az Ibér Félsziget alatt; mely dicső tettéért a Balearius melléknevet kapta. Milos célja az volt, hogy megvalósítsa kamaszkori utópiáját, megépítse az álomvárost és földi Paradicsommá változtassa Formentera szigetét; hogy a telekspekulációs manőver esetleg búsás haszonnal járhat s hogy a manőver révén Amerikában esetleg kiérdemli a Dicső Emberbarát, Európában pedig a Piszkos Nemzetközi Spekuláns melléknevet – nemigen érdekelte. Milos Scsipuhoj (Universal COPRA Inc. Calgary-Seattle, ezermilliárd alaptőkével) már régesrég leverte sarujáról a montenegrói útiport, de még e négy évtized távolából is fel-felködlött előtte az álomváros képe és a mintavárosban lakó mintalakók hálája-és szeretete, mely a tékoz emberbarátot övezni fogja, úgy, ahogy eltervezte.

Az a világhírű barcelonai építész, aki a mintaváros („LA HUERTA”) terveit elkészítette, csupán szolgaian másolta és átültette a gyakorlat nyelvére azokat az olykor gyermeteg, olykor otromba vázlatokat, amelyeket Seattle-ból hozott a posta. Szerencsére amilyen akaratos, zsarnoki építtető volt a montenegrói, olyan olajos modorú, ravasz-elegáns rábeszélő volt a barcelonai: mindig, mindenben az építész győzött, de úgy, hogy Milos is megtartotta az igazát. Látván, hogy utópiáját jó építészkezekbe tette le, a milliomos hozzálátott a reklám megszervezéséhez. Európában nem volt kastély, múzeum vagy óváros, Amerikában nem volt 36templom, bank vagy benzinkút, ahol ne vigyorgott volna az álomváros emblémája a valóság emberforgatagára: egy vidoran mosolygó, kipofásodott kölyökgólya, amint visszaragyog a Napra: JÖJJETEK LA HUERTÁBA, TI BOLDOGOK! VISSZAIMÁDKOZTUK A PARADICSOMOT! A mintavárosnak Milos nevet is választott, formenterai tájnevet („LA HUERTA”) és jóllehet még csak a kitűzők járták a szigetet léceikkel-műszereikkel, az álomvillasorok berendezett mintavilláit – a kisminták meg a kigyönyörített pasztell-ábrázolatok alapján az odaképzelt magánpálmafákkal – árulni kezdték a Scsipuhoj-ügynökségek tengeren innen-és túl a nagyvárosokban; és az ingatlanügynökségek tárgyaló-kávézójában, a vadonat-modern bőrhencsereken izgatottan fészkelődtek az elegáns fenekek.

Fogazatos, ki-be ugró villasoraival, odaszállított platánjaival, hibiszkuszaival, rododendronjaival „LA HUERTA” úgy termett elő a semmiből, mintha filmtrükkel-áttűnéssel történne a tévén. A gyorsaszfaltozású, óriás gépegységgel lekent autóutak mentén plasztik-örökzöld szőnyegpázsitok terülköztek, melyeket sem nyírni, sem öntözni nem kell; a körforgalmi keresztezéseknél a városka emblémája, a vidoran mosolygó, kipofásodott kölyökgólya visszaragyogott a Napra: FORMENTERA A TIÉTEK, TI FÖLDI PARADICSOM-LAKÓK! VISSZAIMÁDKOZTUK A FÖLDRE TINÉKTEK! ARANYHOMOK-PARTTÓL MÁSIK ARANYHOMOK-PARTIG ZENGJEN A HÁLADAL! GLÓRIÁTÓL HALLELUJÁIG ÉLJEN AZ ÉLET! Az életéljenző gólyababa csodát mívelt: a hajóállomás stégjéről lelépő skótszoknyás, bőrnadrágos, strandruhás skótok-bajorok, franciák-osztrákok, svédek-izraeliek közt alig akadt olyan, akinek a kipofásodott kölyökgólya-jelvény ne virított volna a gomblyukában s az olyan már vagy lelkes reflektáns volt, vagy villatulajdonos.

A vásárlások grafikonja meredeken emelkedett. Voltak két-, három-, négy-és öt hálószobás egységek: felülvilágítva mélyített, kétszintes társalgó, rumpelkammer, bár, szolárium, patio, szökőkút, galambpadmaly, távvezérléses gombnyomásra nagyratátintó duplagarázs, rózsalugasvilágítás, minden. A komputer szerint az egységeket főleg nyugatnémet nyugdíjasok vették meg, hogy öreg napjaikra álomvárosban élhessenek és az átok-hideg Hamburg-altonai szeles-viharos tengerpartok helyett itt Formentera aranyhomokjában melengethessék rheumatoid-arthritiszes 37ízületi gumóikat. Minden álomház szőröstül-bőröstül oly teljes berendezett egész volt, hogy a szerencsés tulajok nem hogy az álom-állólámpákat, nem hogy az étkészletet – még az italokat is benne találták, az emeletes hűtőről-sütőről, mosóegységről, szárítórészlegről, légkondicionálásról, szemétégetőről nem is beszélve, a legutolsó luxusdivat szerint. Az álomtelepnek pompás bevásárló utcája is volt, hívogató benyílókkal, mesterséges-és romantikus zegekkel-zugokkal s ahol az árkádosítás elfogyott, ott loggiák következtek meg örökzöld-és visztaria futtatta pergolák. A főutcán egymást érték a butikok, a söntések, a tombola-bazárok, a szuper-és szopormárketek; a Mór Bazárban lehetett kapni nigériai kangát, jávai szárongot, kuwaiti selyem-hárembugyit, korzikai halásznadrágot, perzsa és negroid barbárékszert, teneriffai malachit-nyakláncot, toledói papírvágót és persze, formenterai képeslapokat dögös-dögivel; de volt azért mozi is, diszkó is meg cseppkőbarlang – amelynek a vizén a Barcarola hangjaira ringott a (vonókábellel keresztülhúzott) ladik-karaván – meg „angol Tudor-kocsma”, amelynek arab mulató-részlegében egy hammameti hastáncosnő riszálta a riszálnivalóját amennyi csak volt-és belefért, kivilágos-kivirradtig…

Ám az emberbarát ingatlanspekuláns gondolt a közbiztonságra is. Álomvárosát magas fallal vette körül; a bástyás, szakállszárítós bejáratoknál, mini-laktanyákban magánrendőrség tanyázott, csupa helyre legény. A rokonszenves fickók, farkaskutyákkal, rendszeres őrjáratot tartottak a falak mellett, melyeknek szúrós-üvegcserepes taraja fölött a saroglya-formán kihajló szögesdrót-magasítást állandó, halálos magasfeszültség alatt tartották és a halálfejes figyelmeztető táblák láttán az emberrablók, betörők, zsebtolvajok alvilága egyszer-és mindekorra leírta LA HUERTÁT: itt fű nekik nem terem, itt a fű (az igazi), a közparkok harmatosan csillogó plasztikpázsitján csak a gazdagoknak terem. Jöttek is özönével a gazdagok, a későn érkezők, a felülígérők-rálicitálók, valósággal megostromolták LA HUERTA ingatlanügynökségeit világszerte – azok, akik lusták ahhoz, hogy összeválogassák életük környezetteremtő héját: bútoraikat, repróikat, kacabajkáikat, tévéjüket, bilijüket, ágyelőcsergéiket, kertitörpéiket. Vették, mint a lábon álló gabonát, elkeltek az egységek, az álomházak, a bolthelyiségek egytől-egyig, az utolsó szögig mind; és a kapusorompó elé, LA HUERTA „kipofásodott kölyökgólya” 38emblémájának árbocára rátették a kacifántos aranytáblát: MEGTELT –

Az avatóünnepségen hamar túlestek, volt tévé, volt madridi miniszter, szenteltvízhintő prelátus, ökörsütés-májusfázás, pezsdült az élet a városkában és LA HUERTA máris olyan volt, mintha mindig ott lett-légyen volna… Telt-múlt az idő, az aranyhomokra arany Nap sütött, a Kipofásodott Kölyökgólya vidoran visszavigyorgott erre is, arra is – kinek jutott volna eszébe, hogy a falak, az utcák, a település emberagyalta, komputerellette mesterséges valami: nem élet, hanem létesítmény, nem málhahordó öszvér taposta út, hanem amolyan sivatagi délibáb? A játszótéri kisunokák ugyan nem (igaz, hogy ők csak odalátogattak a nyaralóidényre s mentek haza); a várandós rajztáblának – az első alapkőletételnek még az emlékét is elmosták az idők s a majolika-tetők bronzplasztik csatornái már amúgy is – gyárilag – jó előre megkapták az első réteg patinát.

Éppen tíz évig tartott a Paradicsom.

Akkor, valami „titokzatos és érthetetlen módon”, a közhelyszerűség egész trágár gorombaságával, a Paradicsomba beleesett a nyű.

Még egyik-aranyhomok-parttól másik-aranyhomok-partig zengett a háladal és glóriától hallelujáig élt az élet; de a Paradicsomba beleesett és benne volt a nyű.

A visszaimádkozás imakerettyűje megállt – elhallgatott.

Elsőnek a mozi csukott be, azután a rulett-árkád is bezárt (a zártkörű vetítés a kutyának sem kellett, lett-légyen mégoly pornó; a krupié kikúrálhatatlan kankót kapott a délkoreai, melle-himbálva meztelenkedő felszolgálólánytól, aki idült szénanátháját egy salamancai kísérleti laborban a tudomány rendelkezésére bocsátotta).

Az angol kocsma áltudor kandallója mellől elmaradoztak a vendégek (nem volt igazi angol, hozzávaló, aki kitartson a söre mellett s ugyan kit is csábított volna ál-hősugárzó, vetített lánglobogásával ebben a szaharai hőségben?)

A szélre sikeredett butikok egyike-másika azért ment tönkre, mert nagyon a szélről volt a világvégén és kirakata elpiszkolódott; a középső butikok némelyike meg azért, mert oly középütt volt, hogy már nem a vevők – maguk a tulajok buktak bele és otthagyták, napmarta redőnyére 39laffantyú rongyaival rálógott a csíkos ponyva… Mit is szaporítsuk a szót.

A dortmundiaknak, kölnieknek, olmützieknek eszükbe jutott egy idilli nyárilak városuk környékén; a franciák falusi parasztházról ábrándoztak, tyúkszaros majorsági udvarával, présházával, dohánygóréjával; a holland házaspárnak a maga kis haska vitorlása motoszkált a fejében, ahogy ott ring a kertekalja-csatornán, Seebrüggénél elkötve a stégnél; az az egy-két nekibúsult angol pedig, aki volt, az se volt igazi angol, hanem ulsteri ír s jóllehet Északírországban lövöldöznek, de legalább értik egymást.

Az első dezertálókat maga a konzorcium vásárolta vissza, hogy az ürült házakat hamar betöltse jelentkezőkkel; csak épp annak is szűkében voltak – jelentkezőnek. A nagy többség óriási veszteséggel, potom áron vesztegette házát-telkét, csak hogy megszabaduljon tőle s akadt olyan is, türelmetlenebbje, aki nem győzte kivárni vevőjét és otthagyta mini-palotácskáját ebek harmincadjára.

A bedeszkázott ablakú, elpiszkolódott házakon megereszkedtek a plasztik-csatornák, a szőnyegpázsiton kihajtott a szemétkivirágzás, a falakon rétestészta-vékony rétegekben hámlott, pattogzott a vakolat. Nemsokára a magánrendőrség helyrelegényei is szökdösni kezdtek és kutyáikat hátrahagyva, az elemelt motorkerékpáron – amelyet nem loptak, csupán örökbe fogadtak, mint elgazdátlanodott jószágot – elszáguldoztak a sziget egyetlen kikötője felé, ahol (még latin időkből, kalózok leszármazottai:) az őslakó halásznép undorral pislogott utánuk s mikor eltűnt velük Ibiza felé a hajó – kiköptek.

Nem hogy se patikus, se rezidens orvos: rezidens takarítónő, gondnok vagy mindent-szerelő ház-és ezermester se maradt; mert nem volt, nem lehetett maradása egy olyan kéj-nyár-luxus-csodavilla telepen, amelyet egymás közt bizalmasan mindig is úgy emlegettek, hogy a lepratelep, gazdag lakóit pedig úgy, hogy leprások.

Milos Scsipuhoj (Universal COPRA Inc. Calgary-Seattle) montenegrói milliomos személyes ügyének tekintette LA HUERTA katasztrófáját, magán-jumbójára kapott és léglökéssel a helyszínen termett. A legkevesebb, amit tehetett, hiszen az álomváros mindig is szívügye volt s (mint jól tudjuk:) első, zsenge, még Montenegróban töltött kubikos-szegényparaszt ifjúságának dédelgetett utópiája. Csak átlátogatott, hogy rendbehozza LA HUERTA szénáját s ottragadt: minden idejét a romla40dozó álomvárosban töltötte s mindinkább elhanyagolta Seattle-i kopraérdekeltségének ügyeit.

Verejtékező kopasz kobakját törülgetve pepita zsebkendőlepedőjével az örökké merőlegesen tűző formenterai Nap alatt, trágár bosnyák, bunyevác és szkipetár szavakkal illette aki stábjából körülötte még megmaradt – mert már a stábja is olvadozott; ésde ha lehet, még gorombábban szidalmazta a mutatóba itt-ott még feltünedező, utolsó fizetését leső, utolsó magánrendőrt (a társa már szökőfélben volt s a szeme se állt jól – emennek meg a tetovált csűdjétől, piti-vagány fizimiskájától szívből undorodott s bánta is, hogy szerződtette). Azok ketten iparkodtak hallótávolon kívül maradni; a csizmájukkal sípcsonton is rúghatták volna a sokat akadékoskodó, kopasz, körül-ezüst-ősz, vén bumburnyák amerikait (amilyen védtelen-kiszolgáltatott volt testőrsége nélkül), ha nem tartották volna eszelősnek.

Annak kellett hogy tartsák, eszelősnek: ha egyszer ő az egyetlen a „lepratelepen”, aki marad, szemmelláthatólag maradni akar és nem szökik. Scsipuhoj Milos meg, mogorván elvonulva, képtelennél-képtelenebb terveket forgatott eszelős agyában, hogy mentse a menthetőt. Hogy Barcelonában, Madridban „kisorsolja” a luxus-egységek egyharmadát s akkor majd az álomházak kétharmadához új vevőt is talál. Hogy dobra veri az egész LA HUERTÁT és elárverezi – de csak aki szentül ígéri, kötelezvényben aláírva, hogy beköltözik és marad: olyannak. Hogy monstre-reklámhadjárattal életre delejezi az ingatlanpiacot és minden ténylegesen eladott házegységhez (lefizetett) „szépségkirálynő”-ingyenkurvát helyez kilátásba, ténylegesen… De már meg se próbálta: tudta, úgy se kell az álomváros, ingyen se, senkinek; LA HUERTÁRÓL lerítt – messziről bűzlött a fiaskó.

Magára maradt.

Elvadult külsővel járta a koszos-kócos település hepehupás utcáit (melyeket mintha kutyaólak szegélyeztek volna, nem zsuzsuk meg bizsuk); már utolsó konzervkészletének is a végére járt s hogy a bedöglött mélyhűtőben legeslegutolsó, luxus-szeletelt, diétás kenyércsomagja is bepenészedett, már tudta, hogy a halászok könyörületére lesz utalva.

Éhesen, nyálát nyelve leste a sorompónál – de csak nem érkezett az alamizsna.

41

Letanyázott s mint valaha montenegrói kölyök korában, a redves sarkán guggolülve bazsalygott fel, kapuárbocán, LA HUERTA címerállatára, a Kipofásodott Kölyökgólyára, amint visszaragyog a Napra – és keselyképűnek találta. Mindig is kajszán-kajlán vigyorgott, sohasem szívből, igazán.

A legyöngüléstől támolyogva, mégegyszer és utoljára újra bejárta ifjúkori utópiáját, a megvalósult álomvárost s ahogy elhaladt a felásító ablak-üregek, kirakat-odvak előtt, mintha választ várna, a bevásárló utca néptelen dögszürkeségén úgy kérdezte a málladozástól-düledezéstől – a falaktól: mi az, amit keveseltek? amit hiányoltak? ami ott van és itt ne volna? Mi az?! A keservit a rühes, bitang, bogamaterina kihízott nyugdíjas bandájának akik míg itt dőzsöltetek, jó volt s aztán egyszerre megavasodott-megbüdösödött, elposhadt-elpudvásodott és elette a halálpenész: mi az, amit nem adtam nekik?

(álom: 1983 07 17 – Nabeul-Hammamet, Tunézia)
42
A testamentum

Százhúsz éves nagybátyám magához hívatott. Szép kor, a családi legenda szerint azért érte meg a százhuszat, mert minden születésnapján a jókívánsággal – élj százhúsz évig! – elátkozták és az átok megfogant. Amúgy is hosszú életű család vagyunk és jómagam, mint jó erőben lévő virgonc kilencvenes, kettesével vettem a lépcsőfokokat a vén bérkaszárnyában a Lexington Avenuen, ahol lakott, hogy minél előbb mellette legyek: a halálán volt.

– Dodó bácsi! – siettem ágyához – igaz, hogy a halálodon vagy, azért hívattál?

– Igaz, azért hívattalak – felelte a haldokló és felkönyökölt. – Szeretnék elmondani neked egyet-mást, amit még senkinek se mondtam el.

– Kényelmes a halálos ágyad, ne igazítsam meg a fejedalját?

– Maradj a fenekeden, kényelmes, semmi bajom – mordult rám, mert morgós kedvében volt – csak épp nem húzom tovább.

– Korodhoz képest? Mint az élet!

– Lárifári. Figyelj minden szóra, öcskös, mert nehezemre esik a beszéd. Te már kilencven éves vagy, benőhetett a fejedlágya, azért mondom neked. Rádbízom a titkot, amit harminc éven át őrízgettem: én is annyi voltam, mint most te, amikor megvilágosultam; de azt is belátom, őrültnek néznének, ha elejtenék egy szót is róla. Hogy mint és hogyan lehetne talpára állítani ezt a világot.

– Talpára, a világot?

– Hát. Ezeket a lassan félanarchiába süllyedő nyugati demokráciákat: az egész rohadó, szibarita civilizációt.

– És hogyan?

– Ha megígéred, hogy nem mondod el senkinek. Hogy nem teszel semmit. Te sem. Megígéred!

– Mi egyebet tehetek.

– Ülj a fenekeden, ne ugrálj, figyelj a szóra. Itt a TESTAMENTUMOM. Leírattam arra az esetre, hogyha a földalattin elakadsz az örmény terroristák jóvoltából vagy a Central Stationt felrobbantják az ayatollah ügynökei és neked gyalog kell bevánszorognod Newyorkba és ide hoz43zám. Olvasd nyugodtan, de ne kérj felvilágosítást és kérdésekkel ne zaklass, mert a halálomon vagyok.

– A TESTAMENTUMOD…?!

Elképedve forgattam a nagy árkus papírt. Olvasni kezdtem.

…A „jókodók” szentimentális rémuralmának tulajdonítható, hogy a társadalom védtelen, kiszolgáltatott, szabad prédája a terroristák támadásainak. A terroristák a harc minden helyzeti előnyét élvezik. A meglepetést. A maguk választotta terepet. A „jókodók” fertőzetétől megzavarodott igazságszolgáltatás lelassulását, majd béna megtorpanását a bűnüldözésben. Végül: az elfogott merénylők fölé azonnal, szolgálatkészen terjegetett páncélernyő védelmét; előzékenyen előlegezett feltételezését annak, hogy a lelkemadta 1) jóhiszemű 2) félrevezetett 3) idealista 4) csökkent felelősségű – tehát hímestojás 5) a hőgutától ámokfutást kapott és tettéért csak a napsugár okolható 6) marakodó elvált házastársak labdáztak vele – a rossz lelkiismeretű társadalom áldozata 7) elmebeteg – tehát illethetetlen, stb., stb.

„Az élet szent” – hangoztatják az „emberségesek”. Az én fülemben ez így cseng: „Jancsikának a más pénzéből semmi se drága”. A közoktatástól az állambiztonságig a „jókodók” érzelgősségi járványa mindent és mindenkit megfertőz. A gangrénát, amely a társadalom testét rágja-és elüszkösíti, az egyház szabadkozó csodálata és a bulvársajtó különkiadásainak glóriája övezi. A miazma elsőnek az agyat támadja meg: ez a szellem szállítja le a szavazási korhatárt, ez szavaztatja az írni-olvasni alig tudó piperkőcöt, hogy úgy szavazzon – a kiskorúsított érzelgősség legjobb Gőgös Tudása szerint. Ez a szellem mentőangyalkodik és viszi el „máshová”, ismeretlenül „újjánevelni” a négyévest, aki téglájával halálrapüföli a nyolcvanéves magatehetetlen öregasszonyt az ágyában. Ez a szellem uszít arra, hogy „uszítót” kiáltsanak mindenkire, aki az „angyalkák” atrocitásai láttán csak a szemöldökét is fel meri vonni – legyenek bár e kisangyalok négyéves mini-szörnyetegek, tizenéves, unaloműzésből fosztogatók, huszonéves vörös ultraterroristák, mohamedán ultrafanatikusok avagy harminconéves, tizenháromszoros tömeggyilkosok, akiknek bűnsegédi bűnrészese-és felbújtója – a Jóisten, akire hivatkoz44ni el nem mulasztják (mint Sutcliff, az angol tömeggyilkos, a Manchesteri prostituáltak réme).


Gyógyjavallat.


A szavazási korhatár felemelése 30-ra, a büntetőjogi felelősség leszállítása 4 évre. Az esküdtszék megszűntetése. A pszichológusok kitiltása a tárgyalóteremből, véleményeik semmisnek – tudományuk bomlatagnak nyilvánítása. A vélelmezhető gyengeelméjűek büntetőjogi felelősség szempontjából való azonnali rehabilitálása; a csökkent felelősség humbug fogalmának eltörlése. A halálbüntetés visszaállítása; rendkívüli bíróság felállítása, amely a terroristák ügyében 48 órán belül ítélkezni tartozik. A lefogott terroristák átminősítése túsznak; a merényletek áldozataiért túszkivégzések kilátásba helyezése. A merénylet előkészítésében szerepet vállaló, a merénylő menekülésében segítséget nyújtó személyek – családtagok, elvbarátok, rokonszenvezők – szintén a rögtönítélő tábla elé állítandók; ugyanez vonatkozik a menedéket adó egyházi személyekre. A társadalmi megtorlás alól Isten sem vonhatja ki magát; és ha felbújtói minőségben értelmi szerzőnek tekinthető, akkor büntetésének súlyosbítására ítéljék annyi halálra, ahány áldozat a lelkén szárad: in contumaciam ugyan és jól tudva, hogy az ítélet végrehajtásának metafizikai nehézségei vannak mindaddig, amíg kihallgatására és az ellene hozott végzés foganatosítására a Deus Absconditus elő nem kerül. A Teremtő esetében sem lehet mentőkörülmény az, hogy eszköze áldozatainak zöme prostituált; hogy politikai megvilágosultságától vezettetve bújtat fel az amerikai elnök – avagy a Mindkönyörületes Allah magasabb belátásától indíttatva a római pápa meggyilkolására.

A „jókodók” alantas szellemisége forgatta ki eredeti mivoltából azt a bölcseleti tételt, mely szerint a társadalom ítélete – ahogyan igazságszolgáltatásában megnyilvánul – nem szabad hogy a „nemtelen bosszú” jellegét öltse magára. Éppen fordítva. Az igazságszolgáltatásnak gondoskodnia kell arról, hogy fennen parádézó gyilkosainak a társadalom nem csak absztrakt büntetést, átnevelést, levelező egyetemi tanfolyamot, diplomát, telefonos-tévés börtönparadicsomot, jól fizető cikksorozatot, gengszteréletrajzok írói jövedelmét, svájci bankszámlát és filmjogot helyez kilátásba, hanem egyebet is. Megtorlást. Teljes megtorlást; visszaret45tentő példás megtorlást, amelyről a társadalom soraiban megbúvó terroristának ne is álljon módjában hogy ne vegyen tudomást; és oly, minden megnyilvánulásában és értelmezésében bosszúállásnak minősülő megtorlást, amelyet a társadalom – az áldozatok, a kárvallottak társadalma – elégtételnek tekinthet. A kártérítést célzó vagyonelkobzás kiterjesztendő a gengszterélettársra, szülőre-gyermekre, jogi személyre egyaránt.

A „jókodók” sivalkodása, (hol Krisztusra, hol a felvilágosodásra hivatkozó) óbégatása egyszeriben alábbhagy majd, ha leesett állal tapasztalni lesznek kénytelenek, hogy 1) a négyéves tökéletesen felfogja, mi fenyegeti, ha nyugdíjfillérek elrablásáért gyilkol és maradéktalanul tudatában van büntetőjogi felelősségének 2) a szellemileg elmaradott, a gyengeelméjű, a depressziós, a pákosztos gyilkolhatnékban szenvedő avagy a bestiális elmeháborodott bámulatos, hogy azonnyomban micsoda elmeélről, mekkora luciditásról tesz tanúságot, mihelyt a terroristákra vonatkozó statárium meghirdetéséről értesül 3) a tömeggyilkos többé nem kótyavetyéli a nemzeti jövedelmet monstre-perének elhúzásával hónapokra azzal, hogy a fülébe parancsokat sugdosó Istenére hivatkozik; agnosztikus vagy ateista pszichológus sem áll rendelkezésére, aki megnyugtassa, hogy a hangok „igazak” és ő privilegizált pszichopata 4) az igazságszolgáltatás elől hosszú hónapokra elsikkasztott elnöki merénylők példáján felbuzdulva-nekividulva a merénylőjelöltek majd nem számíthatnak arra, hogy úgy is, őket is, évekre elsikkasztják a bűnüldözés elől s addig az érdekében-rágcsáló „jókodók” majd csak elvégzik zavartámasztó munkájukat 5) a Szentatyára támadók pedig tudni fogják, hogy nem számíthatnak a Közjókodás feléjük terjegetett páncélernyőjére – amióta a rendőrségnek visszaállították azt a jogát, hogy ne gondoskodjék feltétlenül és minden esetben a merénylő biztonságáról, testi épségéről, hanem engedje át a piszkos munkát az istenadta népnek.

„Nem értek egyet az igen tisztelt előttem szóló véleményével, de halálig ragaszkodom ahhoz, hogy ellenvéleményét szabadon elmondhassa” – e nemesveretű szállóigéből született a demokrácia félanarchiába hajló, önfelszámoló, öngyilkos változata. Jómagam valahogyan nem ragaszkodom ahhoz, hogy az ellenvéleményt a hasamba röpített golyóval mond46ják el. Ehhez csak „felvilágosult” jókodók ragaszkodnak (ha helyettük odatárom hasamat); ragaszkodnak váltig, kéztördelőlegesen, könnybelábadt pillájuk bájosan felémpillákol és erotikusan megrebeg (a golyó a pelviszemen gurulatot kap és a pankreászomban: elandalodva landol). A „jókodók” gyöngedelmesen csucsujgatják a nyuszikat és puszilgatják a párnamackót; a snájdig repülőgépeltérítőnek pedig odasúgják, hogy ingyom-bingyom, pirulólagosan. Elképzelni sem tudják, hogy ők csak a légynek is árthatnának. Hát még egy terroristának.

Tudom, ez különvélemény. S ugyan mit számít párszáz millió civil („nem-terrorista”) különvéleménye annak a párszáz „jókodónak” a Kinyilatkoztatott Tudásával szemben, aki arra szakosította magát, hogy tüneményes mesteri módra és az angyalkodó maffia penetrációs módszereivel szaporítsa az ótvaros sebeket a társadalom testén és áttételes fertőzésével biztosítsa, hogy a nyílt sebből soha be nem gyógyuló – halálthozó gangréna legyen.

Nagybátyám TESTAMENTUMÁT a térdemre eresztettem és rábámultam. „Dodó bácsi”. Ez volt hát a titka, ezt tartogatta magában oly sokáig. Ez a méregzacskó. Ez a méregduda. Ez a vén, kockafejű méregduda. Ostromolni kezdtem kérdéseimmel.

– De, de, de… hogyan képzeled?! Ha ezt valakinek elmondom, mindenki azt fogja mondani, te öreghernyó, hogy öreghernyó vagy. Bezápult a demokratizmusod és ha sokat ugrálsz, hát bezárnak, ahová való vagy, a Vén Rejakciósok és Más Világmegváltó Ősbolondok bolondokházába. Ha meg azzal testálod rám, hogy ígérjem meg, nem mondom el senkinek és semmit nem teszek, akkor miért testálod rám egyáltalán, miért mérgezed meg az éjszakáimat ekkora titokkal, hogy a súlyát máris alig viselem, miért, miért, miért?!…

Nagybátyám nem válaszolt. Könyökét visszaejtve – félrelógatta fejét. Ő már túl volt árkon-bokron – völgyön-hegyen. De én nem. Rémült elgyávulásomban ott nyomban, a kandallója hullórostélyán – azonnal elégettem a TESTAMENTUMOT. Amit itt olvashattak – az már annak csak a pernyéje volt.

47
Angyal üvölt a lángban *1

A költő megáll az Áhítat csarnokában, megbizonyosodik, hogy nem lesi senki; végigvizsgálja a padlófűtés rácsait, megpiszkálja a virágvályuban a földet a dísznövények alatt, hogy nincs-e valahol elrejtett mikrofon. Arca végigrándul, és egy felszakadó sóhajjal, valaki láthatatlannak meggyónja titkát. Uram, rettentő látások gyötörtek. Másnap a ferdeszemű rendészeti osztagok elhurcolják; és még mielőtt első meglepetéséből felocsúdhatna – ott találja magát a Kaszárnyában, a fehér rabszolgák között. A tranzisztoros mikrofon a beleiben volt, pirulában nyelették le vele mindennaposan, az ételével, tudni sem tudott róla.

A költőnek szent előjoga és szerencsétlen kényszere, hogy annak a láthatatlan valakinek, akivel bensőséges istenfiúi viszonyban van, meggyónja a rettentő látásokat, ha gyötrik – legyenek bár ihletett próféciák avagy az ördög incselkedései. Ki-ki maga dönti el, William Blake-et minek tekinti, a sugallat közvetítőjének vagy pedig a sátán mulatságszerzőjének. Mert Blake hatása a szerzőre nyilvánvaló s ezt McIntyre sem tagadja. Sőt. A látnok misztikus őt legalább annyira bűvöletében tartja, mint ellenpárját, Joyce Cary-t, aki oldalakon át adja egyik regényhőse szájába Blake igéit. Constantine Fitzgibbon is egy költőtől kölcsönözte ki híressé vált regénye címét (When The Kissing Had To Stop, Cassell, 1960 *2 ) – amelyben az angol szigetország szovjet csatlósállammá-és protektorátussá való átlényegülését írja le; és Hugh McIntyre is bálványától, Blake-től kölcsönzi ki fantasztikus regénye címét: „És hallották, amint Albion Angyala üvölt a lángban, mely a szörnyeteg Ork tüze volt / A végítélet harsonájához kapkodva mindegyre” (W. Blake: Európa. Jövendölés – Weöres Sándor átköltésében). Bár egyebütt is – kiragadott sorokkal – bőven telehinti szövegét és minden fejezet egy-egy Blake-idézetre épített modern példázat. Fitzgibbon regénye elgondolkoztató, de vázlatszerű és olyértelemben felszínes, hogy szinte maga 48sem tehet róla. Fitzgibbon félamerikai; sokat utazott és sok nyelven beszél, de közvetlen fájdalmas élménye csatlós hatalomátvételről nincsen. Nem a társadalom szemszerkezetének finom átkristályosodását mutatja be, hanem kalandregénybe illő, otromba manőverek láncolatát: minden szovjet pártfőiskolán mint a kontármunka iskolapéldáját taníthatnák. Sikerre így is csak az inzuláris Angliában számíthatott, ahol a többség azt hiszi, minden rendőrlegény megvadul, ha pisztolyt kap a bankrablók ellen, és a karhatalom felfegyverzése a parancsuralom kezdete. Fitzgibbon az inzuláris angolok gondolkodásbeli közhelyeivel dolgozott – ezért volt sikere. McIntyre viszont a társadalom szemszerkezetének drámai átkristályosodását mutatja be egy sokkal végzetesebb, szellemi és fizikai elözönlés nyomán, nála az olvasó hiába várja a megszokott szigetországi sablonokat s Rettentő Látásai éppoly lidérces-kellemetlenek, mint amilyen fantasztikusak. Ami természetes is, annak, aki ismeri Hugh McIntyre pályafutását.

McIntyre-t eddig mint fantasztikus regények szerzőjét ismertük. Majdnem hozzátettem, hogy „csak” – ám ezzel hamis engedményt tettem volna a kontinens mértékének; mert Angliában McIntyre műfaja éppoly nagymultú, nagytekintélyű, mint akár a társadalmi, a lélektani vagy a politikai regényé. Még mindannyian emlékezünk első igazi „beérkezésére” – noha tán a tizedik könyve volt: A VÉRSZITAKÖTŐRE (The Blood-Dragon-Fly, Jack & Ass, London 1948), amelyben egy gigantikus szitakötő-szörny zsarolja a Föld lakosságát az Andokban, gyermekagyvelőkkel táplálkozik (mint valaha titokban Baudelaire) és azzal fenyegetőzik, hogy ha nem szolgáltatják ki neki minden országból az elsőszülöttek dobozolt-pácolt agyvelejét, akkor a testéből kibocsátott kappa-sugarakkal megbolondítja radar-riasztóállomásainkat és kirobbantja az atomvilágháborút. Az ezt követő TEREMTÉS TOJÁSA (The Egg Of Creation, Loony & Bin, Boston 1951) már szelídebb, angolabb filozófiai fantasztikumokat boncol és egy magas műveltségű, utópisztikus néger társadalomban játszódik. A cím implikációi világosak: ősi joruba legenda szerint az egész teremtés egy tojásból származott, beleértve magát Rocacua Madáristent is, aki tojta – és épp ez a misztérium: mert hogy „mi volt előbb?” – olyan szentségtörő kérdés, amiért megférfiatlanítás jár. Azonkívül valamennyien jól tudjuk, hogy a tojás a ha49talom jelképe, amelyet – joruba mondás szerint – „a törzsfőnek fölényes szilárdsággal kell markában tartania: ha szorongatja, összeroppan, ha elejti, szétloccsan”. Joruba egyetemi professzorok felfedezik az idő megkettőzését s azontúl az, akinek hipofizisébe beleoperálják az elektrónikus „kronoklasztot”, tetszése szerint ide-oda vált az idő két aszimptótáján, amelyek közt 12 óra eltolódás van. Ez teszi lehetővé Nga Kwaminak, a regény főhősének, hogy újraélje nászéjszakáját; később, hogy visszacsatolva az időben, egy jólirányzott fejlövéssel leterítse Mbwa-Ndendét – noha csak 12 óra mulva pattan be ellenfele homlokába a golyó, amikor békésen reggelizve, épp az elfogatóparancsokat írja alá, köztük Nga Kwami kedvese, Kwfa-Mcikwe ellen; hogy azután, mikor már nincs más kiút, egy gyors átkapcsolással Nga Kwami átugorja saját agyonlövetését – úgy, hogy mire a kivégzőosztag palotája elé érkezik, az árokban már csak szitává lyuggatott holttestét találja. Az idő problémája állandóan foglalkoztatja az angol gondolkozókat, épp tavaly adta ki Priestley monumentális tanulmányát EMBER ÉS IDŐ címmel (Man and Time, Aldus Books 1964). A TEREMTÉS TOJÁSÁVAL McIntyre az iskola elismert vezére lett; gyors egymásutánban jelentek meg fantasztikus regényei, a HANGYA-SZÖKŐÁR (Tidal Wawe Of Ants, Watto & Chindus 1954), amelyben Herbert Spencer sötét jóslatai betelnek és a bolygón a rovarok világuralma következik (a keletkezés célja: a rovarság – maga a Teremtő is bogár); a NYÁJAS SZÖRNYETEG A HOLDSÜTÖTTE ÖSVÉNYEN (An Amiable Monster Came Up The Moonlit Path, Boozy & Stunton 1957), amelyben a mitológiák isteneit, a demonológia szörnyeit egzakt-tudományos, fizikai entitásoknak tekintik: tartományaik határfeszültsége olyan erőtér, amelyet csak milliméterenként és a lényeget félreértve tárnak fel a laboratóriumokban; létüknek a keletkezés olyan mellékjelensége csupán, mint ahogyan a hirosimai atombomba robbanása is – McIntyre szerint – Indra és Zeusz összevillanó szemöldökének titáni sercegése volt, stb., stb. McIntyre gondolatainak bölcseleti távlatait nagyobb tisztelettel tárgyalják a szigetországban, mint Lukács György teszi Thomas Mann regényeivel, érdemükül róva fel, hogy oly alapvetően elhibázottak; nem múlik el hét, hogy mallorcai tizenkét holdas magányában (Robert Graves tőszomszédságában), ahol Hugh McIntyre él, a fényképész-riporterek, lóhússal megvesztegetve vér50ebeit, rá ne törnének a Mesterre, akinek – 60-ik születésnapja alkalmából – a királynő a C. M. G. érdemrendet adományozta (a Szent Mihály-rend térdszalagja a György-kereszttel – a legmagasabb kitüntetés, amelyet közéleti vagy irodalmi személyiség kaphat).

Az ANGYAL ÜVÖLT A LÁNGBAN azonban új és ismeretlen területeket tár fel Hugh McIntyre oeuvre-jében; az ANGYALBAN nem a fantázia hiénái szabadulnak el, a szerző beéri azzal, hogy felkattantja a modern valóság pandoraszelencéjét. „Ezer és nyolcszáz esztendőkig Enitharmon asszony aludott. S az ember álom volt csupán” – írja első fejezete fölé a Blake-idézetet McIntyre; és az, aki az ő látásmódját átveszi és az ő „visszapillantó” szemével tekint végig a jövő annáleszein, nyugtalankodva kérdi, vajon az ember nem álom volt csupán? Vajon a fehér emberiség – bőrszínével – jogot váltott a történelemtől a különleges elbánásra? „Vívmányaival”, önteltségével, értékrendjével és építményeivel vajon nem az a múló, esendő Birodalom, amely az irdatlan régészeti lelet embrióját hordozza csupán? Hátha csak „egy a sok közül” s e tényen mit sem változtat, hogy fennmaradó tanúja nem az angkorvati templomváros, hanem a Battersea-i villanytelep betontornyai – nem a Húsvét-szigetek lapátfejű bálványai, hanem a Firth of Forth kábelhídjának tengerbe-lógó hídjármai? S ha jól értelmezzük az ANGYAL ÜVÖLT A LÁNGBAN mondanivalóját, nem csak most jutottunk arra a nagyon kései felismerésre, hogy a kétlábú, laposkörmű, tollatlan állat szabatos meghatározása: „olyan főemlős, amely minden harmincezer évben, baljós következetességgel odáig viszi, hogy összekapcsolja a keletkezés erőinek valamilyen végzetes vonatkozását s a rövidzárlattal – elhamvasztja önmagát”…?!

Persze McIntyre nem tagadhatja meg angol habitusát; és ami a címből nem derül ki, kiderül a címadó Blake-idézetből: az „angol angyalról” van szó; McIntyre aggodalma elsősorban Angliának szól, amelynek az európai kontinens és a két Amerika – az egész fehér civilizáció csak amolyan kültelki függlógványa. Arra a kérdésre, hogy valóban szükségszerű és fajunk meghatározásába beletartozó-e az atomhalál, McIntyre olyan választ ad, amely sokak szerint rosszabb az igennél; és aki szillogizmusának átérzi premissza májorát, annak olyan feleletet ad, hogy elered az orra vére. Mert logikájában az atomfegyver a premissza minor csupán s 51amint kiderül, nem a döntő tényező. Valamikor, egy negyedszázaddal az orwelli 1984 után, Kínában kikiáltják a pártcsászárságot és Shi-Huán, az első pártcsászár nem habozik, hogy megvalósítsa a „hosszú menetelés” veterán forradalmárainak világhódító álmát. Marx Tőkéjének legobskúrusabb fejezeteiből (ahol a Dunai Fejedelemségek (?) ásatag jobbágykizsákmányolásán szöszmötöl) a kínai főideológusok kielemzik az Igazi Marxizmus-Leninizmus-Maoizmus-Shihuántizmus Igazi Kínai Értelmét; s ez semmi egyéb, mint a revideált sztálini tétel, a „kínai szocializmus egy-bolygón” – így kívánja a taktikai szerénység, hogy a naprendszer kínai-kommunista forradalmát két lépésben valósítsák meg. Kína atomfegyver-készlete a környező világéhoz elenyésző ugyan, de „kétszáz bevetésre kész hidrogénbomba több, mint kétszázezer – neuraszténiás menekülhetnéktől szortyogó, hanyatt-homlok dezertáló rakéta” – mondja a kínai nagyvezérkar; és Shi-Huán pártcsászár eltökéli, hogy megfogadja a nagyvezérkar tanácsát („Egy Föld! Egy Ég! Egy Nap! Egy Kína!”) és maradéktalanul kihasználja a rajtaütés helyzeti előnyét, mihelyt erre az első alkalom kínálkozik.

Ami nem is várat soká magára. Az Egyesült Államokban újra 1789 vészharangjait kongatja a történelem: elkésve és nagy szülési fájdalmakkal, olyan társadalmi forradalmat érlel az idő, amely mellett a négerkérdés eltörpül és feledésbe merül. A „népek olvasztókohója” felrobban. Amikor a kínai 1800 hadosztály elindul, pajzs és vezér nélkül marad az a szétzüllött szövetség, amely előszeretettel a „szabad világnak” becézi magát. Az atomhalál sommásan – elmarad. „Armageddon” – „atomvilágháború” – „nukleáris kataklizma”: az atom-mumus egész szótára töröltetik a kínai évszázadokra. Hogyan kerüli meg a „Gyors Menetelés” az ázsiai földséget indiástul, szovjetúnióstul, hogy az új Arany Horda egyenesen Anglia felé törjön – ez olyan messzeágazó és lehangolóan „hiteles” történet, hogy inkább McIntyre-hoz utasítom az olvasót, lelje kedvét benne; magam inkább csak a lerohant szigetország szörnyeteg átalakulásáról szeretnék hírt adni úgy, amint a szerző, képzeletében átéli.

Anglia a fehér civilizáció szíve-közepe; vagyis – aki ezt a szívet vasmarkában összemorzsolja, az megtöri a „gonosz varázst”. (Ez persze megint csak McIntyre szemének angol asztigmatizmusa). A történelem ismerői, a belenyugvók egykedvűen szemlélik a kínai harckocsidandárt. 52A tankok légpárnáikon ide-oda siklanak a Parlament körül; díszszázad őrzi a kínabarát angol kormányt. A bölcseknek a római birodalom bevált Hódítási Szabályzata és a néhai, szakszerű brit gyarmatosítás motoz az eszében – a recept: átmenetileg az Erős Kéz Politikája, amelyet az enyhülés, az önkormányzat és a helyi hagyományok tiszteletének békés korszaka követ. Hjü-Szjü táborszernagy a kínai helytartótanács élén azonban kellemes meglepetéssel szolgál – mert mint a neve is mutatja, ő a „Béke Mennyezete”. A baldachin alatt tartják meg a Nagy-Népi Össz-Kínai Élettér és az Egyesült Királyság menyegzőjét. Nászajándékul Hjü-Szjü a királyi udvartartásnak háromszoros civillistát utal ki: az Udvar fényesebb, mint valaha; a jó angolokat könnyekig meghatja a kínai vezetők kínos igyekezete, hogy ne bántsák a monarchiát.

A mézeshetek azonban csak rövid ideig tartanak; addig, amíg a kínaiak kiépítik Utánpótlási Sávukat és negyven nap alatt „vörös övet kerítenek a Föld körül”. Negyven nap után a nyájas és engedékeny Hjü-Szjü-t visszarendelik és a helytartótanács elnökévé Wao-Shiu-Ce-t nevezik ki, aki nem ír verseket és nem ajándékoz vízfestményt boldog-boldogtalannak, mint „a jó Hjü-Szjü” tette volt.

Perzsia heftalita lerohanása, Szennaherib dúlása Bábelben, Khorazm alávettetése – mongolok, hunok, tatárok: minden eltörpül amellett, ami McIntyre fantáziáján végigvonul. A soha-nem-volt csata mesteri ábrázolása ez, a kitalált történelem. Tolsztoji változatok egy költött hadjárat szélesmenetű, eposzi témájára s éppen az a lenyűgöző benne, ami egyúttal modern „trükkje” is: a körülményeskedés; a stílus fakó tárgyilagossága, konzervatív részletességgel párosulva: képek rajzása a „homályostükörben”; a „szemtanúk” felvonultatása; a „pontos” veszteséglisták; a tömegkivégzések szenvtelen krónikája; a szerelmi epizódok solohovi lírája; kémrandevúk, fogolycserék, titkos futárok hajszája a röppentyükkel teli űrben; diplomatáknak méreg helyett lehallgató pirulákkal való megétetése; elmélkedések a „vihar előtti csendről”, az „új népvándorlásról”; ál-„találgatások”, az eshetőségek „mérlegelése”… Mi ez, ha nem a történelmi regény módszereinek kikölcsönzése? Az ál-„hiteles” részletek oly özönével áradnak, hogy tartalmi leszűkítésükre nem vállalkozhatunk – ezzel igazságtalanok lennénk a műalkotáshoz – és megelégszünk a rezignált visszapillantással, Anglia késő-bánatával, eb-gondolataival a 53fehér faj alkonyán. Wao-Shiu-Ce, a „Szinkiangi Hóhér” kinevezése hírére a Tőzsde elnéptelenedik: már nincs, aki jegyezze az árfolyamesést, nincs többé árfolyam, csak a telex-gépek zakatolnak egyideig, üres papírnyelveiket eregetve. „Ork lángja kiűzi ódon palotájából a Titkos Törvény / Őrízőjét; szőrme palástja, parókája testére rátapad s véle eggyéválik / Göncein átalcikáznak idegei és erei / Küszködik, kínjában öklendezve; támolyogva dűl a szélnek / Kúszva menekül a Nagy György úton fel, át a Liget kapuján: láttán / Szétrebbennek a katonák; a sűrűbe takarodik fájdalmával”. A City üres. Palotasivatag, amelyet kísértetek zörgetnek. A négyszázéves Lloyd hajóbiztosító társaság szétszalad, nincs, aki becsukja kapuit; páncéltermeiben perceg a csend. A siralmas, kétnyelvű újságocskák egyre rendetlenebbül jelennek meg; a közélelmezés teljes szétzüllése és az első „rendészeti kiszállások” után híre jár, hogy London határában feltűntek az első farkascsordák. „Az ajtók fölött ez áll: ’Tilalom’; és a kürtők fölött: ’Félelem’ / Vaskarikával a nyakán, a falakhoz láncolva minden polgár / Ólombéklyót vonszolva vánszorog a kültelek / Lakója; s görbítve gerincét, hunyászkodik a falusi nép”. Nagy sebbel-lobbal a gazdagok vidékre menekülnének – ha volna még vidék, ahol a szükségkonyha működik; de palotáikért egy fufajka-zubbonyt sem kapnak, nem hogy autójukba benzint (benzint?!) – a pénz annyit sem ér, mint a nyomatlan papír (kivált amióta bevonták és „régi-pénz rejtegetésért” tarkónlövés jár:) a gazdagok nem gazdagok többé. És a szegények? Nem azok a krőzusok, amik voltak; a sóhaj, a gumimosoly, az „életszínvonalra” faragott élc az ajkakra fagy. „Viharfelleg és tűzoszlop szánkázott Enitharmon éjszakáján / Albion sziklái és London falai körül: és Enitharmon mély álmát aludta”. Shi-Huán pártcsászár utasítja Wao-Shiu-Ce-t, hogy vigye el Angliának „Peking Boldogságát”. A volt „huncutoknak”, a minden hájjal megkent „kiváróknak” csak annyi idejük marad, hogy elgondolkozzanak a látottakon – amíg az ő tarkójukra kerül a sor és nem látnak többé. Erős Kéz Politikája? Ha azt hitték, hogy a vérfürdő után a nagylelkűség, az enyhülés és az önkormányzat elviselhető korszaka következik, halálraváltan eszmélnek rá, hogy az irtóháború a fegyvertelen nép ellen egyre vadabbul tombol, és e baljós fordulattal az események egyre távolabb sodródnak mindenféle „kibontakozástól”, minden angol „kompromisszumtól”. Rádöbbennek, hogy a hódításnak 54van egy sokkal régibb keletű formája: vérfürdő, amelyet nem enyhülés követ, hanem – rabszolgaság. „Urizen fellegei közt zeng-dörög a szörnyeteg Ork / Lángtüze; körülnyaldossa Albion Őrízője tagjait s húsát elemészti / Ordítás és sziszegés, hörgés-nyögés és keserves jajhangok / Körűle; s a sírás felcsap Albion terhes egére” – idézi Blake-et McIntyre, a „Peking Boldogsága” c. fejezet elején. Rémálom, amelyből nincs felébredés. A szigetország lakosainak egyharmada temetetlen hullahegyekben hever; és amikor az élő kétharmadot kirendelik a holtak elföldelésére, Shi-Huán pártcsászár megengedi Wao-Shiu-Ce-nek, a „Szinkiangi Hóhérnak”, hogy az angol dolgozóknak elvigye „Peking Békéjét”. Az agyonhajszolt emberállomány tudatában még dereng a tegnap terminológiája; de mit számít az, hogy az egykori fehér civilizáció nyelvére lefordítva „Peking Boldogsága” – népirtás, és „Peking Békéje” – rabszolgaság? Érdekel valakit is a rabszolgakaszárnyákban és az etetővályuk körül, hogy mit mond egy letűnt kultúra értékrendje? Uszító rádiók nincsenek, hogy megmagyarázzák az angol borotváltfejűnek a béke és a boldogság igazi értelmét, elmélyítse boldogtalanságát, sebesre vakarja elsüllyedése ezer sebét. „Népirtás”? „Rabszolgaság”? Aki ilyesmit vakog, az akár mindjárt választhat a tarkónlövés és az éhen-felfordulás között.

– Ó, miért is, hogy az atomhalál elmaradt! – jajveszékelnek a borotváltfejűek a titkos beton-siratófalnál, a latrinák mögött. „És Enitharmon asszony felébrede; és nem tudott álmáról semmit; sem / Hogy míg aludott, ezer és nyolcszáz esztendők elperegtenek / Mint a semmi” – kezdi Hugh McIntyre, Blake-kel, a „Peking Békéje” c. fejezetet. És itt kezdődik a tulajdonképpeni regény, ahol mindenki más elejtette volna e tovább sehova nem gombolyítható történetet (mint ahogyan Giles Cooper is elejti és Anglia fasizálásával befejezettnek tekinti politikai rémdrámáját, a MÁSIK EMBERT (The Other Man, 1964), amelyben a „náci hatalomátvételt” írja le Angliában; mottója: „így is történhetett volna”). Csakhogy Hugh McIntyre művészileg is, eszmeileg is sokkalta nagyobb igényű. Hogyan fogadják a „boldog dolgozók” azt, amit hivatalosan az Átállítási-És Munkaerő Tartalék Gazdálkodási Minisztérium az „új, boldog életformának” nevez: a kora hajnali „boldog” össztornát, a kora reggeli „boldogságra-sorakozót”, a tömegfelvonulást, a gyárak körül szaporodó rabszolgakaszárnyákat, gyermekelkülönítőket, meddősítést-magta55lanítást, stb.? A veterán rabszolgák nemzedéke kétszeresen felfoghatatlannak tartja, ami vele történt. Először: soha nem gondolta volna, hogy ezt megtehetik vele; és másodszor: soha nem hitte volna, hogy akad a Földön emberségéből kivetkőzött ember, aki a XXI. században megteszi, hogy újra bevezeti a rabszolgaságot – tegye bár akármilyen „magasabb szinten, egy fejlettebb fokon” és nevezze bár a „dialektikusan visszatérő” rabszolgaságot „Peking Békéjének”. A hüledező értetlenség megbénítja a veteránok gondolkozását; a rabszolga-bunkerek sokemeletes priccsén verejtékezve iparkodnak visszaemlékezni, hol-mikor történhetett, hogy így pokolra zuhant egész szemléletük, összeomlott harci moráljuk, amelyet az évszázados hőslegendák és az olcsó újságírás hiába táplált – hogy szinte ellenállás nélkül züllöttek sorakozó csürhévé és ilyen könnyen elbántak velük? Miféle emberek agyában foganhatott meg, és egyáltalán, mi szükség van arra, hogy – amit az emberiség egyszer és mindenkorra elintézettnek tekintett – a XXI. században visszahozzák a rabszolgatartást? Elfelejtkeznek Blake jóslatos szaváról: „az ember álom volt csupán”. Az ember, úgy, ahogyan a fehér kultúra szőtte e fikciót, ezernyolcszáz éves, mákonyos álmán.

Ha homályosan is, hamarosan megkapják rá a feleletet. A néhai vasárnapi lapok nemzetközi riporterei – akik valamikor oldalakon át ünnepelték az „amerikai méretekben kibontakozó” kínai műszaki civilizációt – megérik a csodát, a kínai előgyártottgyárelemgyártás gombamódra szaporodó csodáit és megkóstolhatják az ultrahigénikus taposómalmokat. A volt újságkirályok – akik magasztaló cikksorozatokban számoltak be a kínai ifjúkommunisták gigászi katonai parádéjáról a Százmilliók Béke-Napján – most megbámulhatják a hadosztály-számra érkező kínai kölyköket, amint állig felfegyverezve, átveszik a gyárak és kaszárnyák őrzését. „Shi-Huán Pajtás milicistái vagyunk – addig szúrunk, vágunk, csépelünk, hadarunk – míg el nem visszük a dolgozók dolgozóinak Peking Békéjét – és a Mi Drágánk, Shi-Huán Pajtás örömére és születésnapjára – meg nem valósítjuk az Egy Föld, Egy Ég, Egy Nap, Egy Kina politikáját, tralala! tralala!” Ezt harsogják a menetelő milliók, 8–12 évesek, lövöldözve és boszorkányos ügyességgel csattogtatva automata-korbácsaikat: a lányok felkacsintva a pártcsászár hetvenemeletes, somolygó ábrázatára, a fiúk élvezettel kidöngetve a díszlépés ütemét, hogy 56reng bele a föld. Egyik-másik roskatag agg riporter agyán átsuhant egy emlék: a Hitlerjugend menetelő diadalmámora… „Hitlerjugend”? Mi az? A tíz ujjukon megszámolhatják azokat, akik még valami obskúrus Hitler nevére emlékeznek. Elvétve megesik, hogy az őrök fraternizálnak. Olyik veterán, a vakmerőbbje, előlóg ilyenkor a sorból és megkérdi a fegyveres kínai laganctól, hogy mi szükség a XXI. században rabszolgaságra? – finoman fogalmazva persze: „a Nagy Népi Párt-Összkongresszus új tézisei hogyan értelmezik az Új Boldog Életforma Egyes Kérdéseit?” A vigyorgó laganc kedélyes-fölényesen odavet egy-két szót, amin azután hetekig rágódnak, mint a koncon. Kihámozzák belőle, hogy a rabszolgaság visszatérése egy „Hasonlíthatatlanul Magasabb Fokon” többé már nem az, ami, hanem az, ami nem. Hogy az angol dolgozók – „gépkiszolgálók” és dialektikusan a „dolgozók dolgozói”; ui. csak a gépeket szolgálják ki, nem a kínaiaknak dolgoznak: a gépek dolgoznak a kínaiaknak. A kínaiak nem dolgoznak, ők a „Kínai Népi Összkongresszusi Forradalom Egy-Bolygón Való Megvalósításának” áldásos-kommunista eszményén fáradoznak és arról gondoskodnak, hogy másoknak is felvirradjon az „Egy Föld, Egy Ég, Egy Nap, Egy Kína, tralala! tralala!” politikája.

Az újrabszolgaság csodája előtti értetlenség kielemzésében McIntyre kifogyhatatlan; s a Nagy Változás lélektani, történelmi boncolása – ami hullaboncolás is egyúttal, a fehér civilizáció autopsziája – a könyv legértékesebb oldalai. És itt, az újrabszolgaság lélektani szubsztrátumában már ott lappang a második kötet főcselekménye – a rabszolgalázadás. Titkos rabszolga-konfraternitások keletkeznek a kaszárnyákban; s e vérszövetségek főleg az elkeseredett veteránok közül toborozzák híveiket. Nem is akarnak eleinte egyebet, mint értelmetlen bosszút állni azokon, akik a fehér civilizáció védműveit aláásták vagy sáncait átadták harc nélkül. E sporadikus bosszú-kitörések – titokzatos eltűnések, pokrócozások, lincselések mind gyakoribbá válnak; és a sejtek olyan – vélt vagy valóságos – egykori együttműködők közül szedik áldozataikat, akik a rabszolga-zubbonyban már rég elfelejtették, hogy kínai társutasok és szálláscsinálók voltak valamikor, amikor még Anglia – Anglia volt. A szervezkedés egyre terjed, de valójában sohasem mérheti fel erejét. Mást nem olvashatnak, mint a rabszolgatartók kiadta falragasz-újságot, a BOROTVÁLTFEJŰT: normaemelésről-és túlszárnyalásról, össz-testne57velésről és a Pártcsászár Békéjéről. Más újság, mint a BOROTVÁLTFEJŰ, nincsen. A magas falakkal szegélyezett, maguk-építette rabszolgautakról a főforgalmi autópályákra kilátni nem lehet; a rabszolgaszerelvények ablaktalanok és különben is, földalatti alagútakon száguldoznak, robajló vaksötétben, kaszárnyától gyárig és vissza. Kószahírek szólnak arról, hogy Moszkva „Canossát járt”, elismerte Peking főségét és lemondott a világűrjárás jogáról. Hogy Északamerikában az „ipari sávot” átvették a kínai telepes milliók, a lakosságot a partoktól beterelték a kontinens belsejébe, az „Amerikai Autonóm Terület” aknazárja mögé, átnevelő munkára; az üres rakéta-sílókat átalakítják kaszárnyákká a borotváltfejűnek, odahaza – Szecsuánban és a Kuku-Nor vidékén megkezdték az elszállított „minuteman”-ek atomenergiájának kínai-békés célokra való lecsapolását. Hogy a Kínai K. P. Elnökségének Prezidiuma kiadta téziseit a fajgyűlölet csökevényeiről egyes afrikai négerköztársaságokban, ahol kínaellenes izgágaság ütötte fel a fejét. Shi-Huán pártcsászár legújabb költeménye, amely egybillió példányban kelt el: „Tégy le egy marék rizst a szerszámgép mellé és többet dolgozik, mint ha megeteted egy négerrel”. (Újabb változat: „ha megeteted egy arabbal”). Hogy az „EGY-FAJ-NAGY-HAZÁJA: FÖLD” c. látványos népi összkínai nagyoperett legújabb mozgalmi slágere: „Nem sólyom a kerecsen – nem ember a szerecsen”. (Újabb változata: „Nem gólya a marabus – nem ember az arabus”). Hogy a legújabb május-elsejei transzparens: „A Kínai Új Útért, a fajgyűlölő fajok likvidálásával, szeretett Pártunk Zászlaja alatt előre!” …Hogy a görög borotváltfejűek a pártcsászárt ünnepélyesen Xenofantusz Szótérnak – Szabadító Shi-Huánnak nyilvánították… Hogy valahol Középeurópában példátlan kegyetlenséggel vertek le egy rabszolgalázadást… „Üvöltés hatolt át Európán / A szörnyeteg Ork örvendezett az árnyak üvöltése hallatán / De Palamabron, széles hátát nekifeszítve, el-kilövellte villámait / És Rintrah már ott ólálkodott légióival az alvilági mélyben”… A hírek megbízhatatlanok, de a szervezkedők jól tudják, hogy a lehangoló híreket a kínaiak beépített csüggesztő-ügynökei terjesztik.

S hogy ilyenek akadnak bőven, az csak természetes. Mert mihelyt a volt kínabarát társutasok felismerik, hogy ellenük folyik a titkos hajtóvadászat, földigborulva előtte és tar koponyájukat a betonba verve – 58védelmet kérnek a Gazdától. A kínaiak, lomhán és kelletlenül, hozzákezdenek a besúgó-csoportok beépítéséhez, hogy leküzdjék a szervezkedést. Nemsokára megélénkül a sürgés-forgás a vallatópincékben; híre jár, hogy a „Fegyvergyárak Várnégyszögében” a borotváltfejűek megrohanták és lefegyverezték a „Hűség és Hála” kínai páncéloshadosztályt; hogy Manchesterben a piros, emeletes autóbuszok újra járnak és a zendülők mindenféle lapokat adnak ki, a TIMES-t, a GUARDIAN-t, úgy, mint amikor még Anglia – Anglia volt. A reakció: leírhatatlan konsternáció a rabszolgakaszárnyákban (és itt mutatkozik meg McIntyre ritka képzelőereje és történelmi intuíciója, ismét látótávolba hozva azt, amit eltakar előlünk civilizációnk rongyokban lógó horizontfüggönye: ami iránt kultúr-téveszméink vakká tesznek). A fiatalok hitszegést, gyalázatot emlegetnek: a kínahű rabszolgák önkéntes szentháborúja következik a szabadság kísértete ellen. A Változás Fiai ők, az újrabszolgaság kondicionált nemzedéke; a kínai Gazdában a gondviselőt, az Intézményben a jóléti állam totális társadalombiztosítását látják „egy Magasabb Fokon”; ők még a gondolatától is irtóznak, hogy „visszasüllyedjenek” a szabadok (?) „gazdátlan anarchiájába”, amikor majd „szétkergetik” a kaszárnyákat és az ételes-akna szállítólánca a csajkacsörgéssel leáll. A helyzet világos. A zendülők köztársasága oly közel van a térképen, hogy atomfegyvert bevetni ellenük nem lehet. Maguknak kell a Gazda védelmére kelni. Fiatal pederaszták felállítják a Szerelmesek Győzhetetlen Ármádiáját, a „Tébai Brigádot” – Megtalált Újboldogságuk védelmére! Egyre-másra indulnak a jól felfegyverzett rabszolgahadosztályok északra, a manchesteri zendülők elvetemült hordáinak „megmentésére”, akik megkergültek a liberalizmus zagyva, elavult eszméitől… A történelem kontinuitása helyreáll, McIntyre bemutatja a rabszolgaságot mint történelmi eszményt; a rabszolgát, aki a gondjaviselő jó Gazdát haláláig védelmezi és soha nem az Intézmény ellen támad. Jaj az érzelgősöknek, akik nem tudják elviselni a démoni történelem rettentő prezenciáját és a múltak rabszolgalázadásaiba belehamisítják az újkori szabadságmozgalmak frazeológiáját; jaj a művelt szibaritáknak, akik azt hiszik, hogy mindez mégegyszer nem lehetséges!

Manchestert körülzárják. Kétségbeesett jószág-űzekedés harcba induló amazonokkal, halálmegvető kirohanások, öngyilkosjelölt kémek tele59víziós harctéri jelentései golyószórótűzben – hiába minden. A végzet zsákutcája, ahol a szabadságeszme leáldozik – vagy az újrabszolgaságban, egy „magasabb fokon”, a felismerhetetlenségig eltorzul. A Tébai Győzhetetlenek páncélos ékei felszabdalják az iparvidék Szabad Köztársaságát; Manchesterben döghúst esznek. Az utcai harcok torlaszai a zendülők hulláival vannak tele; az amazonok feje újraborotválva; füzérláncon takarodnak a kínai hátországba: felíratkozni! meggyalázásra! A szabadság ügye, ha volt ilyen, elveszett. Ám ekkor – valahára! – „Felserkene Lósz: megrázta üstökét, dühödt robajlás kélt körűle / És oly bőgéssel, hogy a Teremtés végső sarkallata belerengett / Véres tusára szólítá fiait” – idézi megintcsak Blake-et McIntyre, az ANGYAL utolsó fejezete, a FENESTRALS élén. A „fenesztrálisok” – vagy Repülő Ablakok – világűrjáró erődök a Sandhurstus bolygóról. Újfajta Deus Ex Machina: az isten emberré lett. Valamikor hetvenezer éve, a magasfokú „pre-lemúri” civilizáció esedékes felrobbanása előtt a fajták néhány hírmondójának sikerült elmenekülnie a Sandhurstus bolygóra. És éppen mert kevesen voltak, harminc nemzedék alatt véghezvitték, ami a Földön lehetetlen volt: a fajok összeolvasztását. A homogén emberi nem kitenyésztését. A „hursztjakok” kilenc láb magas óriások s agyvelejük teljesítményét hihetetlenül felfokozza, hogy a magzati agyalapba, intrauterális műtéttel embriokomputert építenek be. A kozmikus sugárzás ellen ólomhullámpikkelyes védőréteget fejlesztettek ki; és amint az már szokás, évszázadok óta figyelik és látogatják Ó-Lemúriát – Földünket. A gyönyörű hursztjakok a szorongatott angolokban felfedezik ősrokonaikat (s hogy miért éppen az angolokban és nem a kínaiakban? ennek csak McIntyre a tudója) – és a manchesteri küzdőknek segítségére sietnek arzenáljuk néhány apróságával, amilyen: a sztrobotromb – amelynek búgása enyhe térd-trombózist és azonnali lesántulást okoz; meg a lézersugár-patron, amely a tűzkőnél nem nagyobb, de városok felégetésére használják. A többi gyerekjáték. Hogyan söprik vissza a lesántult kínaiakat a Nagy Fal mögé, hogyan áll vissza a mindenség angol rendje, a szerelmesek hogyan találnak egymásra s hogyan lesz a szigetországból ismét az, ami volt, az álmos, moralizáló, kertes Anglia – ez már szabályos történet. Sokan szemére hányják McIntyre-nak, hogy nagyon is szabályos – hogy itt visszacsúszott eredeti műfaja, a fantasztikus regé60nyek szintjére; s noha – William Blake fáklyája fényével – egész sereg riadalmas és „Rettentő Látást” vetít elénk, a maga-megidézte kísértetet egészen elűzni nem tudja. Nem kell azonban azt hinni, hogy a mű utolsó tétele amolyan nacionalista diadalorgiává fajul: korántsem. Fölöttébb szomorú Anglia tápászkodik halottaiból. Fiatal nők őrjöngő tömege ostromolja az Arany Ketrecet a londoni Piccadilly-n – legutoljára Bajazetet hurcolták így, Karakórumba – s az asszonyok naponta megvívják csatájukat a rendőrséggel. „Sotha és Thiralatha, álomteli barlangok titkos lakói / Keljetek fel és találjatok tetszésre édes dalaitokkal az iszonyú sátán színe előtt” – idézi McIntyre a látnokot, vitriolos gúnnyal, ez utolsó, szinte népvándorláskori jelenetekben. Mert a megszállók katonaringyóit a szabadság első napjaiban felkoncolták; de van-e asszony a szigetországban, aki – akár mint borotváltfejű, akár mint hadifogoly amazon – meggyalázatlan maradt? A jólöltözött, jólfésült fiatal nőkből kitör a tegnapi szabad préda; a kiszolgált amazonok záptojással dobálják és leköpdösik a rendőrkordont, amiért nem engedi, hogy legázolják gyalázatuk értelmi szerzőjét és utolsó tanúját: Shi-Huán pártcsászárt – közszemlére téve: neki azontúl életfogytiglan az a dolga, hogy naponta aláírja a kapitulációs okmányt és megcsókolja pecsétjét.

A hatalmas könyvet pókfonál-vékony szálaival szerelmi történet szövi át – Cynthia, a mesterkémnő és Angus, az „átnevelt” skót rabszolgavezér valószínűtlen ragaszkodása egymáshoz, miután Angusznak a kínvallatással sem sikerül megtörnie a lányt, de a szőkeségnek sikerül megtántorítania a borotváltfejűt. Együtt szöknek; és ahányszor csak lebuknak vagy szétszakadnak, sorsukat megújra összevetéli a cinkos regényírói fantázia; de mindez túlontúl eltörpül ahhoz a buggyanó-vér színű óriás mintához, amely kikerekedik a roppant osztovátán. Hugh McIntyre főérdeme – s ha kétes érdem: mestergondolata – inkább az, hogy a kényelmes és olcsó „fehér történelemszemlélet” káprázatát megtörve, megmutatta, a kegyetlenség micsoda hidrogénbombája lappang az olyan fajok idegrendszerén, amelyek örökül hagyott civilizációnkat jórészt elutasítják vagy csak arra használják, hogy kommunisztikus-humanitárius szó-cafrangokkal magukat terepszínűre álcázva, a földrajzi és biológiai hódítás totális háborúját zúdítsák a világra; olyat, amelyhez képest Dzsingisz, Tamerlán, Sztálin vagy Hitler hekatombái – kontárok erőlködése csupán. Így mentenek 61meg: „megmentenek” bennünket az atomhaláltól, mondja McIntyre; s miért ne tehetnék mindezt jó lelkiismerettel, hiszen soha nem tekintettek bennünket egyébnek, mint barbárnak, visszavonulásunkat gyengeségnek, demokráciánkat bárgyúságnak, kései evangéliumi jókodásunkat pedig – magyarán – „balekségnek”.

Az ANGYAL ÜVÖLT A LÁNGBAN megnyerte a Gallimaufry Press tavalyi nagydíját, máris megjelent puhakötésben és éppenséggel nem ártott McIntyre hírnevének, hogy kirakodáskor Amerikában az első szállítmányt elégették. Hír szerint most tárgyalnak a regény kínai-angol kopro-produkciós filmreviteléről. Nem hinnők, hogy a mű ideológiai mellékzöngéi túlságosan zavarnák Pekinget most, hogy oly örvendetesen felduzzadt a két ország külkereskedelme, kivált hogyha a vállalkozásban a kínaiak nemesvalutát szimatolnak. Elvégre a filmet a népi Kínában amúgy sem vetítenék. Ami pedig a kínai statiszták tízezreit illeti, akik a megszállókat, a rabszolgafelügyelőket és a gyorskivégző osztagokat játszanák, nem kell félteni zsenge maoista lelkicéjüket a nyugati mételytől: amúgy sem láthatnak a filmben egyebet, mint a világ meghódítására törő kapitalista agresszió végrothadásának újabb jelét. Bizonyára sokan örülnek majd, hogy megismerhetik Manchestert és Középanglia festői tájait – úgy, amint a filmesek a Tien-Shan hegylánc mögött, Középkína megközelíthetetlen film-sivatagában felépítik.

62
Hanggyufa

Pomogáts Bélának

Találmányok gyöngye – hanggyufa!

Amikor először hallottuk kénes hangcsóvája fellobbanását, alig tudtunk hová lenni az elragadtatástól. A mámortól. Csak kóvályogtunk, mint a toka-himbáló részeg pulykák – csak csörgettük sárga dobozainkat és gyújtottuk-gyújtottuk… nem tudtunk betelni vele.

A különbség a lánggyufa és a hanggyufa közt éppen az volt, hogy a lánggyufa lángja – ha egyszer ellobbant vagy végigégett: kialudt. Ámde a hanggyufa hangja csak akkor kezdett szólni igazán, amikor azt hittük – kilobban. Kissé feljebbugrott a hanglétrán – „rákapott” – s csak szólt-szólt anélkül, hogy ellankadna vagy felerősödne. Noha az idők végezetéről emberi tapasztalat nincsen, bízvást gondolhattuk, hogy így fog szólni az idők végezetéig; legalábbis olyan hanggyufáról, amelynek a hangja „elaludt” volna, nem hallottunk s az örökhangig tökéletesített hanggyufa tökéletlenítése – megtalálni annak a titkát, hogy el is hallgasson – sohasem sikerült.

A Hanggyufagyártó Gyár már az első karácsonyra mammut-érdekeltséggé nőtte ki magát; nem telt bele egy év és a Hanggyufa-konszern hatalmasabbnak bizonyult, mint kormányok, maffiák, nagyméltóságú nemzetközi szervezetek. Hatalma az utca emberének ama gyermeki örömén alapult, hogy szeretett hanggyufát gyújtani. Az utca embere – ki-ki a maga utcája közepén – meg-megállt, elővette hanggyufás dobozát, megcsiholta a maga hanggyufáját, angyali derűvel hallgatta egy ideig s miután meggyőződött róla, hogy szól, odébbállt, mint aki jól végezte dolgát. Jól is végezte; mert nem múlt el nap, hogy a világvárosok millió utcájának milliárd embere a maga hanggyufáját meg ne gyújtotta volna s nem volt hanggyufa, amely szégyent hozott volna gyártójára azzal, hogy elhallgat. Így tértek át a tűzről a hangra-és lettek hangpiromániássá azok is, akik addig beérték egy-két régi királyi palota avagy nemzeti képtár felgyújtásával, porigégetésével; s azontúl a Hang-Herosztratész haramia-figurája nem a kivétel volt, hanem a szabály.

A harmadik karácsonyra már annyi hanggyufa szólt utcákon-köztereken, hogy aki hanggyufát gyújtott, alig tudta kihallani a zúgásból s meg63különböztetni a maga hanggyufája hangját a többiétől. Igaz, hogy a többinek nyoma sem volt s már régesrég tövigégett – helyesebben tövigolvadt, mert a hanggyufa nem ég, hanem elfogy – de a hangja azért ottmaradt azon a mértani ponton, ahol a hangforrás eredetileg felfakadt s a harsány hanggyufa-bőgésben az emberek csak egymást túlkiabálva tudtak szót váltani. Hol voltak a régi szép szóváltások! Hol voltak azok a boldog idők, amikor a jó nép gyermeki derűvel versenyt-gyújtogatta hanggyufáit úton-útfelen:

– Ezt hallgasd meg, az enyémet! Hogy milyen szépen szól!

– Az enyém még szebben szól!

– A tiétek csak simán szól –

– Simán: de bársonyosan!

– Az enyém vibrál!

– Vibrál: az is valami?! Az enyém trillázik!

– Hajaj! Öregem! Az enyém tremolatúrával cifrázza.

– Tremolatúrával?! Haha! Az enyém, ha begerjed: kakukkol!

Mire a Felelős Szervek valahára feleszméltek, hogy micsoda környezetmegőrzési végveszedelem forrása lett a hanggyufa, addigra már a hanglégszennyeződés csillagászati méreteket öltött s a százmilliárd számra elgyújtogatott hanggyufák zengése áthatolhatatlan hangburokkal vette körül a bolygót.

A Szervek visítozva kezdték erre-arra facsargatni a tudósok akadémikus tökét, akik a maguk részéről még hangosabban visítozva, okos cikkek garmadával árasztották el a világot arról, hogy a hanggyufagyártás fokozása hangmagrobbanással fenyegeti a Földet, az emberi fület pedig a megatonnás megsüketülés veszélye fenyegeti. Ám a kormányok, amelyek a hanggyufára a szeszadónál is magasabb illetéket vetettek ki és hanggyufa-jövedelmük nélkül nem tudtak volna fegyverkezni, mégkevésbé leszerelni *3 : a kormányok az ellen-brosúrák tömegét zúdították az újságosbódékra s felhívták az utca emberének közfigyelmét a lóra és az áteshetőség másik oldalára – hogy ti. a hanggyufagyártás fokozása némi apró kellemetlenséggel jár, csökkentése még sokkalta nagyobb veszélyeket rejt magában, amilyen a miniszteri fizetések szivarvégszerű leborulá64sa, a „rázós” keresztmetszet megnövekedése (a „sima” keresztmetszet leszűkülésével párhuzamosan), az általános társadalmi ráfázás és végső fokon az emberi civilizáció tönkremenése – úgy, ahogyan-és amilyennek ismerjük. Ott egye meg a fene úgy, ahogyan-amilyennek ismerjük – emelték magasra szőrös öklüket a gyufaellenesek, akik Ligába tömörültek ugyan, de bunkóra szerelt géppisztoly nélkül nem mertek kimenni az utcára s így nem tekinthetők az utca emberének.

Mindenesetre a gyufaellenességnek ha nem is ezer, de egy jele volt: a mellékutcákon már akadtak halálraszánt fanatikusok, akik – akárcsak a tűznyelők, a meggyújtott hanggyufát bekapták és lenyelték, hogy ezzel beléfojtsák a hangot. Vesztükre. Csak azt érték el vele, hogy gyufamérgezésben hulltak el s lódög-nagyságúra feldagadt hasuk-dobjából annál dühödtebben dudált a hang; s most mint megannyi rezonáló hullabarlang, a Hanggyufa Kesergőjét fújta alsó tárogatóján a mellékutca titkos ellenzéke. Az utca embere megpróbálta bagatellizálni a mellékutca emberének lázadását és a Haladás Megállítása Ellen Tiltakozók Ligájának megalapításával csattanós választ adott mindarra, amire ilyenkor csattanós választ adni szokás. Ismét mások, akik nem először vizsgáztak izgágaságból, az ilyenkor szokásos követelésekkel hozakodtak elő s egyre türelmetlenebbül követelődztek:

– Mi lesz?! Mi lesz?! Elesünk a fülcsengéstől!

Ám azért kormány a kormány, hogy neszét vegye az efféle mozgolódásnak. Eleinte a hangellenzék félretételét túlhangosan követelők leváltásával próbálta kifogni a szelet azokból a vitorlákból, amely vitorlákból ilyenkor az olyan szelet kifogni szokás. Ám a legjobbhiszemű hiszem s a legnemesebb jószándék is mindhiába volt azoknál, akik a lábhoztett fegyverben is a gyengeség jelét látják. Hogy enyhítsenek a végsőkig feszült légkörön, az Illetékesek most nem jobbra, hanem balra csavarták a szolgálatkész tudósok tökét (azóta is benntartották a tökfacsaró kádban) – mitől is emezek, elkékülten az optimizmustól, arról kezdtek ágálni szóban és írásban, hogy hangmutációnak vagyunk a tanúi (s szenvedő alanyai egyszersmind); a hasonszenvészet is arra tanít, hogy kutyamarás veszett eb marta macska szőrével gyógyul: az a bajunk, hogy nem gyújtunk elég hanggyufát; ami szól, nem szól elég hangosan, nem hallgatunk oda úgy, hogy tenyerünkkel a fülünknél tölcsért csinálunk. A csend 65a régi idők betegsége volt – a csendet a tudósok „hangsenyvnek” fogták fel – s azt, aki a hangsenyv beteges nosztalgiájában szenved, buzgón ajánlgatták, hogy üssük agyon, mint ön-és közveszélyes félkegyelmű rühes kutyát. Ami meg is történt; de gyorsabban tőle nem mutáltunk, amilyen gyorsan amúgy is mutáltunk, sem kevesebb hanggyufát nem gyújtogattunk el; sőt, voltak olyan atavisztikus rebellis elemek, akik a hangrobbanás leple alatt az utcai éljenző-kórusokba befurakodva a „mutált” emberiség helyett az „utált” emberiséget éltették és megátalkodottan követelték a hanggyufagyártás csődjét.

Végül az is elkövetkezett.

A hangpallás tele lett, de a torlás nem állt meg. A sűrű diapazonok egyhangúságával s százezer decibeles orgonapontja dögszürkeségében a zengés olyan hangfallá vastagodott, amiről visszapattant a gumibot, a puszta ordítása megszalasztotta a rendőrkordont s ha tankkal mentek neki, a tank rajta lepénnyé lapult, melyből legénysége – láthatatlanul önmaga freskójává kenődve – többé soha nem lépett elő. Az első zeneszerző-mészárlások után a feldühödött tömeg előkaparta rejtekeiből az orgonistákat s halálrazúzta őket a hangfalon: bűnbakot keresett. Gúlába hordták a múlt hangszereit, a hárfát, a dudorát, a tökszárdudát, a cserdobot, a nürüt, a gzengzerét, a nájxlofont, a dábdát, a kabikot, a hulkapulkot, a nyanyagugát és alágyújtottak a máglyának – de mivel más gyufájuk nem volt, annak is csak hanggyufával gyújtottak alá s több mint százezer hanggyufát is elgyújtogattak, amíg rájöttek, hogy százezer hanggyufa nem ér egy lánggyufát.

Ekkor váratlan, érthetetlen s a maga nemében olyan döbbenetes dologság történt, amilyen döbbenetes, ilyenkor, a maga nemében, dologság történni szokott. A Himálája felső lankáin, magasan a hóhatár fölött, előlépett barlangjából az a remete, aki írmagnak, mutatóba a remeteségből megmaradt. Olyan távoli tájain történt a hegyvonulatnak, ahová a hanggyufák mega-hangja elhatolt ugyan, de a híre nem. Ez a vénséges-vén csupa-csont remete lágyékkötőjében előlépett barlangjából s csak ami a semminél is kevesebb – nem tett egyebet: reszketeg jobbjának ujjait összepüpörítve (valamit mintha megcsippentve tartana) kezét magasra terjegette s egy szót sem szólt.

Egyszeribe ott, ahol az imént még nem volt semmi: jobbjában meg66tetszett és feltündökölt a magasratartott lótusz; és ő még akkor sem szólt semmit, hanemha példázatával amennyit mondhatott – és nyugton maradott a süketség és némaság tanúságtételével.

Ám abban a szempercenetben, hogy a lótusz a világkatlan fölött feltündökölt, csendmag-robbanás reszkettette meg az eget s már első morajával „elfújta” a hanggyufa-özönt. A csend magja meghasadt s ami belőle előrobajlott, az anti-hang (a „csend”) milliószorta sűrűbb volt a hangnál. Nagy csendesség támadt a világon, a csendek-csendje: akkora űr-csend, hogy az egész nagymindenség hanggyufáját elfújhatta – ha akarta volna, nem hogy a Földét.

De mert a hangrobbanás mindenütt egyszerre hallgatott el, a csend „anti-barlangja” oly hirtelen érte a nyolcmilliárdos emberiséget, hogy ekkora sebes mutációt már a mi vasidegzetünk sem bírt el. Elvágódtunk tehát és szörnyethaltunk, mindközönségesen. Végtagjainkat az égnek vetve, a hangbénulás nyomán fellépő azonnali hullamerevség holmi felfordult patkányokhoz tett hasonlatossá, akikbe túl hirtelen esett bele a dögvész ahhoz, hogy felfogják, mi történt velük. Körülöttünk sárgás pálcika-homok: elgyújtatlan hanggyufák kénsárga sivatagja borította a világot.

Azóta csend van: az ólomnál százezerszerte sűrűbb csend, amelynek egy köb-millimétere annyit nyom, mint százbillió gránitsírkő – négyzetmilli-dobhártyára átszámítva.

Akiknek füleik vagynak – hallják.

67
Haditánc

KEDVES JÓ KARNEADÉSZEM, éjt-nap kit sóhatjva emleget ösztövér Künulkoszod s ki a gyermekkor játszótársi, vad szerelmével jobban ragaszkodik Hozzád, mint a tébai Szent Sereg rettentő szerelmespárjai a harcban, egymáshoz! Halld, barátom, halljad, Kürénei – mint ragadta üstökön a szerencsét Künulkoszod s hogyan lett szemtanúja, kárvallottja, rokkantja a görögség gigászi, tán legnagyobb katonai összecsapásának, amit fényködökbe vesző ókorunk csak ismer.

Vehetted hírét, miként szabadultam Tenger Haramiája – Sztratoklész karmai közül, kinek sziklája jó időben felfehérlik a lakiniai Promontóriummal szemközt, Héra szentélyénél s a zarándok krotoniak mogorva tisztelettel kémlelik a Kalóz bevehetetlen kelepcevárát. A váltságdíj késlekedett; barátaimhoz írott leveleim elvesztek úton-felen vagy rimánkodásom lepattant szívük kérgéről. Minthogy pedig a kalóznak nemigen van szüksége grammatikoszra – gyomra pedig túlságosan goromba ahhoz, hogy méltányolja a magamfajta étművész kukta-tudományát – Sztratoklész egy napon megállt előttem, mint aki sérvet kap, ha lát; s kiköpve, így szólt:

– Meddig hizlaljalak-hájaljalak még, te kappan, mintha aranytojást tojó tyúk volnál?!

– Uram, az vagyok!

– Három levelet menesztettem a hajókkal, de sehol semmi. És te csak kodácsolsz.

– A tengerbe vesztek, uram!

– Mégse tojod az aranytojást!

– Uram, ha nagyon megkergetik a tyúkot s halálra ijesztik, amikor kotlik, hát széllelbélelt üres tojáshéjat tojik, amint magad is olvashatod Arisztofanész Daedaloszában.

– Széllelbélelt vagy magad, üres tojáshéj! Épp jókor emlegeted Daedaloszt, jó kedvemben találsz…

Vad zokogásban törtem ki, úgy cibáltak el mellőle. Tudtam, mi következik. A kenyérpusztító foglyokat Sztratoklész – akárcsak ősidők óta, Leukász szikláiról – Apollónak áldozatul lehajíttatta a szirtfokról; de annyi emberség már nem volt benne, mint a leukádiai papokban, hogy 68előbb derékhevedert övezzen a boldogtalanra és nagy-erős madarakat fogatoljon fölébe, amelyek csendesítik esését.

Még az est leszállta előtt felzavart a fokra s a kardok elől nekifuttatott; így hát nem madárfogaton vágtam neki a mélységnek, hanem gyalog. Hosszú repülés volt, elátkoztam Arisztofanészt, hogy Daedalosza eszembe jutott, de még jobban keserültem kotnyeles természetem, amelyért annyit kiszidtál s kivált szerettél, Karneadészem. Egy szempercenetre a párkák rámemelték tekintetüket; majd visszaejtették fonalaikra és átsodorták életemet a csomón. Csudamód nem sziklára estem s bár a vizek vastagján összevertem magam, eszméletre tértem s Poszeidón Ennoszigaioszhoz – Sziklarengető Tengeristenhez fohászkodtam, veszejtené el Sztratoklész hajóit-sziklavárát s vaj csak segítne partra nagy kegyelmesen.

S ha nincs az a delfin, amely kezesen alámúszott s én meglovagoltam, hát most nem írnám Neked, barátom, Kürénébe, e levelet, örömrepesve, hogy legalább kezemvonását símogatja az én Karneadészem, bár egy szabad görögöt a boldogságra kötelezni nem lehet – mert a váltságdíjat a krotoniak még Sztratoklésznál is magasabbra szabják. Csak épp a rabot nem őröztetik tengerrel.

Ám hogy szót szóba öltsek s első rabságomat a másodikkal össze ne zavarjam. Sztratoklész tengeri haramia kelepcevárából viszontagságos úton, de jószerével-szerencsével megugorva – az Ugorkák Városába: Szikiónba érkeztem (s mi furcsa, nemde? ugorkáiról nevezni, várost). Akkor már a furfangos Kleiszthenész szolgálatában álltam – nem ugyan mint grammatikosz, csakcsupán mint szakács – amikor szibariszi Szmündüridész a városba érkezett, hogy megkérje a nagyságos demagóg lánya kezét. Az Asszonyház konyhája nagy, zsivaja inkább kedvemre való volt s jobbadára a Günaikoteion körül forgolódtam akkortájt, mert szerettem a változatosságot és szemet vetettem egy zsenge fuvoláslányra, szibariszi Lámiára. Lámiám a fuvolázás meg a lányság dolgában egyaránt növendék számba ment s úgy véltem, ideje, hogy bevezessék a zenetudomány rejtelmeibe. Lámia kecses tagjai isteni, belső ritmusra mozdultak, amelyet sem tanítani, sem kiverni belőle nem lehet; Agarisztét, a Dema69góg lányát viszont afféle lüke fajdnak képzeld, litty-lotty hájhurkákkal a dereka körül: torkos, kérődző, altesti merengő és önbecéző ábrándozó; imádta receptjeimet s olykor ágyába vont.

Nos, már amilyen a politikai házasság, Agariszté a szibariszi fejedelmi ház bíbor vélumait s a Bevonulás gyönyörű diadalmenetét látta a csupagyűrű Szmündüridészben, ezt meg jobban érdekelték fazekak-vázák, amit csak Szikiónban otthoni fiúszeretőjének összeszedhetett s inkább örült Lámiának meg nekem, mint a süketke Agariszté dagasztótekenő bájainak. A vőlegény kedvese, Mammaküthosz – egy hórihorgas bájgúnár – jól tudott nyúlszájat vágni, kutyát, papagájt, mulatságos minijambusokban süketnémát utánozni s királyi pártfogójával, mint zenész, hadi pályán szépen haladt előre.

Szibarisz a száz király városa volt s aki tiszteletreméltó élősdi e koronákra felkapaszkodott, kirúghatta a városi arkhonok szemét; ám ha Atlasz háta viszket, száz korona hull le egyszerre s a rajtalógók is, valamennyiünk, fürtökben – de ilyesmire emberemlékezet óta nem volt példa.

Gurultam a kacagástól, valahányszor Mammaküthosz jövendő úrnője papagájos rikácsolását utánozta, míg szeretője, Szmündüridész, kádjában ült s pocakja a vizet csapkodta. Megnyertem mindenképp, Lámiámmal csakúgy, mint fürjes-korianderes leveseimmel. Megtudta, hogy nem vagyok a szabadok lajstromán, kiváltott titokban s úgy ajándékozott meg a szabadsággal a nagyúr, hogy mindjárt barátjává fogadhasson és élvezhesse társalgásomat (ahogy tőled ellestem, Kürénei). Könnyekig meghatódtam a szabadságszerető zsarnok ennyi jóságán s amikor Agariszté ragaszkodott hozzám (nem! Künulkoszomat nem adom!) Szmündüridész kért (nagy megelégedésünkre szolgálna, ha Künulkosz elkísérné a kelengyét), Kleiszthenész, a derék demagóg pedig rámbízta – nos, Te mit tettél volna a helyemben? Ugyanazt tettem én is, visszamosolyogtam úri szerencsémre s elfogadtam az aranyláncot, a méltóság jeléül, amelyet számtartója, szibariszi Leogorász legott a nyakamra kapcsolt. Még színét se láttam, hogy hova indulok „haza”, mint szibariszi polgár.

Státusba vettek s már az úton (hajón és tengelyen, ekkora szolgasereggel, harminc nap) naponta négy órát elcsevegtem Szmündüridé70szemmel; s hogy miről, kérdezed? A krotoniak gyanús ajándék-küldözgetéséről a Kalózszövetségnek; arcátlan flottamozdulataikról, portyázásaikról a falak alatt; Szkidrosz villanó-lángú új fároszáról; a világbolondító krotoni – Püthagorász állítólagos alvilágjárásáról (megkacagtuk); imádott Mammaküthoszáról, aki tárászi divat szerint talpig borotváltatja magát, a kedvéért, mert a nagyúr már kissé petyhüdt fantáziájú (színleg elepedtem a körül-kopasz piperkőcért s kivált dús, mozgékony trombitaizmait csudáltam – mert az volt a hangszere); vagyis inkább államügyekről, megbízható jóshelyekről, torzmagzatokról, szerelmi szokásokról és más memorábiliákról s csak másodsorban az ebédről.

Lámiám körültekintést és mérsékletet ajánlott, mert szimatolta bennem az új kegyencet; ő szervezte be első kémeimet, köztük Kottinát, aki vaksötétben, szájleolvasással képes volt kifigyelni a suttogást és szája fokhagyma szagú volt ugyan, de nem egyszer életemet mentette meg a tőzsdén.

Szmündüridészem finnyás, rátarti gyermeklélek volt s minden ostobaságba bele lehetett kergetni, ha a divatcsinálás izgalmával avagy az erényes élet méltóságával kecsegtetett.

Villájában csak egyszer jártam: az utakon tizenhat mérföld sáfrányszín vélumot feszítettek ki, diadalkapuk végtelen során s mindig árnyékban, mindig zene mellett. A hőség kábulatát „fürdőkocsijával” ellensúlyozta s időnként megmártogatta magát vagy hátát öntöztette egy hátraláncolt rabszolgával – hogy a fickó el ne siesse dolgát. Persze útbaejtettük a lovaskaszárnyát, amelynek parancsnoka s főszemlélője, Hegeszander, Szmündüridész csudálója és lekötelezettje volt. Végignéztük a mének hadgyakorlati táncát – Hegeszanderünk leintette az idomárok ostorcsattogtatását, és Pártfogóm kedvére élvezhette Mammaküthoszának rezes fanfárját, amelyet a filharmónikusok citeradandárja kísért… 112 svadril, 300.000 válogatott svadronér, arany lószerszámról s vértesei sisak-koronáiról ítélve – ez volt a görögség legdrágább nehézlovassága: e lovas fergetegnek ki tudott volna ellenállni?

De Pártfogóm nem érte be a szibariszi királyok szokásával s függőkertes villa helyett palotahajón lakott. „Az Okeánosz a függőkertem, 71barátom – szokta volt mondani – s asztalomig nem hallatszik fel a légyfelhő piaci döngése”. Így volt; s ha azt mondom, hajónk vetekedett Hieron szirakúzai zsarnok hajójával, amelyről Moszkion ír, hát keveset mondok. Mert Hieron – nem annyira diplomáciai hízelgésből, mint inkább kikötője híján – az övét odaajándékozta a Ptolemaidának; az én uram viszont kikötőt is építtetett hozzá méltót, ő ne építhetett volna? Hajóján volt sziklakertje kőszáli zergével, mesterséges szőleje (alulról dugogatták fel venyigéjét), vízorgonája, amelyet maga Alexandriai Kteszibiosz épített, foglalkozására nézve borbély. Kivált a hullámtörőnél szerettünk horgonyozni – ilyenkor álmos, kecses, fedett hajóhíd ringott hívogatón a vendégseregnek – s mi a tat elefántcsont propileáin kéjesen heverve kémleltük: hol a kalóz hullám sztratoklészi birodalmát, hol napnyugat felől az Örök Szibariszt; a Várost, amely özön pénzével, özön erejével, özön ernyős utcájával mosolyogva pompázott s falain a Barbár nem vesz erőt, míg a világ világ.

Ha láttad volna Szibariszunkat, Karneadészem!

Azt a művelt lendületet, a rejtve-rojtos alsóneműket – azt a táncos ringású idom-domborítást, redőkbe rendezett ellejtést! A fül-száj-szem odabilincselő városa volt s amióta kézműveseiket kiparancsolták a falakon túlra, bárhol úgy mulattak a márványutak tarka vélumai alatt, mintha sztoákban trécselnének – királyok-kiskirályok. S nem is, mintha nyaralóikba felhatolt volna a fazekasok-üstkovácsok, ácsok-bognárok, bíbormártók csörömpölése; de szárnyrakelt Pártfogóm epigrammája a Piaci Légyfelhőről („Fügét-s ülepet mutatok a tolongó rusnya duruzsnak / Kék hátuk felidézi e had reteráti szagát”) – és valóságos divatot csinált a hajópalotával. A kikötőben elszaporodtak a lakógályák s éjszakánként a csónakok siklása, evezők csobbanása csak még sajgóbb fájdalommal mart a magányos szívbe, aki légyottra hiába várt avagy íly vénhedt szeretőt melengetett, mint az én Lámiám.

Egy szép napon új vendég tűnt fel a városban s az új vendég híre a pletykák, a kacsintás-ámuldozás-fülbesúgás fáklyatáviróján hajóról-hajóra – csakhamar elterjedt. Hogy kik adták kézről-kézre a hetérát s hogyan lelt befolyásos barátra, aki propileánkra felvezette – nem tudom. Hadd hallgassam el valódi nevét (Melanippe, de ezt senkinek se! te! Kürénei! ne mondd, amilyen befolyásos a pereputtya, Karneadészem!) – Pente72terisznek neveztem el s ez rajtaragadt, bizalmasaimmal beszélve róla; mert szakasztott olyan volt, amilyennek rhodoszi Kallixenosz utóbb Ptolemaiosz Philadelphosz diadalmenetében leírta. Óriásnő, akinek bámulatos testmagasságát csak szépsége múlja felül s ha nem szentélybe, hát cirkuszi seregletbe való. Csudás arányai nemcsak feledtetik, de harmóniája oly kívánatossá teszi a nősténykolosszus tagjait, hogy senki ínyenc férfi nem bocsátaná meg magának, ha teheti s nem mulasztja, hogy legalább egy alkalommal ne lakmározzék e kivételes temérdekségen.

Ha Hippodamosznak hihetünk, hogy a könnyű dór kíma lejtését és hajlatát – szépségre – csak egyetlen vonal múlja felül a teremtésben s ez az asszonyi csípővonal, úgy Penteterisz messze kihajló csípővonala kinagyítva példázta ezt s nem is csuda, hogy megérkezése után legott megrohanták a pszintriák, Szibarisz legdrágább orgiaszakértői-és rendezői (akik cefetül értenek hozzá, hogy amit beszednek a réven, a vámon hogyan kell megtízszerezni) és papiruszaik közt mindig elfeküdt ama klienseik bizalmas lajstroma, akik Aphrodité Kallipügének hódolnak a városban.

Nekem – (noha előítéleteim vannak e természetellenes kéjelgésekkel szemben, márpedig a mi szerelmünkön kívül ugyebár, Karneadészem, minden visszás és csak afféle torna) – nekem inkább a mások csudálata tűnt fel s Penteterisz titkos bámulóinak sokasága. Rokonszenvvel fogadtam a hetérát, mert nemcsak Arisztofanészünkben volt járatos, de valósággal tudósa volt számos ismeretlen zeneszerszámnak; csak később gyűlöltem meg s halld, hogyan.

Elsőbbet azzal az ürüggyel, hogy zeneműtára számára lejegyzi a szibarita katonanótákat, majd meg hogy maga is megtanul plagiauloszon játszani – elszerette Lámiámat.

Haragom, kétségbeesésem nem ismert határt. Ekkor már egy tucat szakácsreceptre váltottam védlevelet s jópénzért túladva a titkon – milliomosok vették meg – magam is gazdag szibarita számba mentem. Egy rákreceptért 200 tálentomot zsebeltem be s csak a pátens százat hozott; így, amikor borban főtt foglyomért Szmündüridészem csupán egy elhordott palásttal fizetett (pedig Zeüszuccse ért annyit, mint Alkiszthenész köntöse, amelyet Dionüsziosz szirakúzai zsarnok 120 tálentomért 73adott el s ennyi pénzért már kormánybukást lehet vásárolni a tőzsdén) – hát kissé megbántva éreztem magam. Már régen nem mint kuktája: mint „lakomarendezője” mutatkoztam be s ha éppenséggel leszorulok a palotahajóról, nem tragédia: mint elmaradhatatlan vendég érkezem és egyenrangú félként üdvözölhetem.

Meglátogattam.

– Szmündüridészem, ne vedd zokon, ha úgy beszélek, mint barát a baráthoz. Lámiámért szólok, akit elszeretett Penteterisz, ez a jöttment…

– Szót se többet – vágta el szavam. – S tán te mi vagy? A hetérát illetni ne merd, mert mind közül a legkedvesebb vendég s a körme-piszka többet ér, mint a te ósdi locsogásod! Haragszom.

– Úgy! Hibámul rovod fel, hogy józan maradtam, míg másoknak e nősténykolosszus csípővonala (s hogynemondjam: segge) a fejébe szállt.

– Elszemtelenedtél, Künulkoszom. Felejted, hogy egyszerű kukta vagy státusomban s hogy szabaddá én váltottalak.

– Te pedig, hogy negyven palota tulajdonosa vagyok és főadófizető; de ha számbaveszem minden receptemet, találmányos tarsolyomban ami még van, hát zsebemben a hajód.

– Szád gyorsabban kerepel, mint elméd, grammatikosz. Mit tehetek én, ha egyszer Lámia hozzászegődött?

– Kiszúrod szemem egy palásttal. De vaddisznó zsiványpecsenyémből nem eszel.

– Nem. A zsiványbecsület malomkövét még nem kötötted a nyakamra. Térj észre!

– Te is! Felvásárolhatnám váltóidat! A széket alólad! Elárverezem.

– Ugyan, Künulkosz! Barátságunk csak nem múlhat egy fuvoláslányon.

– Töröltess, kérlek, lajstromodból. Többé nem látsz, ha üzensz, akkor sem.

Földig horgasztottam orrom s ki nem mozdultam kertjeimből. Így talált rám Kottina, besúgóim legügyesebbike; még Lámia szervezte be.

– Ez az ázsiai (mert a fejem teszem rá, hogy az:) Krotonból jött, mégpedig gyanítom, hogy titkos megbízatással (itt vágják le a nyakam).

– Mit fecsegsz össze-vissza?! Kiről beszélsz?

– A hetéráról. Zeüszre, uram, hogy úgy igaz. Még pulya korában hoz74ták, Ázsiából. Krotonban nőtt fel, Terpandertől tanult muzsikát, Püthagorásztól számtudományt. Milon szeretője, a birkozóé, aki Krotonban a hadakat gyakorlatoztatja. Ez a legény amilyen baromi erejű, olyan türelmes: mondják, egyszer a Mester szónoklata alatt megtartotta a beszakadni készülő mennyezetet egy beomló oszlop helyett, mígcsak az Aranycombú mondandói végére nem ért – – –

– Nem kedvelem a krotoni ködevést, sem azt, hogy gúnyt űzzenek a metafizikából. Hogy valaki félcombja arany, ez a baleset minden halandóval előfordulhat, megengedem; de hogy ez a te Püthagorászod, hogy ő maga volna Apolló – ezt kereken visszautasítom. Zsenge korom óta szerelmes áhítattal csüggök az istenségen. Ez káromlás! Folytasd, Kottina.

– Magam is (száradjon el a nyelvem, ha nem:) nagy tisztelője vagyok szentélyének. Mondják, ez a hatszor-koszorúzott olimpikon, ez a Milon valami-nagyétkű. Egyszer, hogy erejét fitogtassa, egy üszőt hordozott körül a sztádionban, majd egy ütéssel leterítette és egy nap alatt megette.

– Há? Mi?

– Úgy-úgy, uram. Hogy félkézzel megállítja a robogó szekeret (süllyedjek el, ha nem tette), a homlokára kötött kötelet ereinek dagadozásával pattantja el s hogy Héra Lakinia szentélyében, a körmenetben Atlaszként görnyedezve, a földkerekség képe-mását: a földtányért a hátán hordja (a szemem teszem rá). De hibái, hogy szátyár kérkedő; hogy ereje elolvad egy pánsíp hallatára: otthon pipogya s teljesen papucs alatt nyög – annyira lenyűgözte és leigázta az az ázsiai némber…

– Összehordasz hetet-havat, csak arról nem beszélsz. Hát Penteterisznek, Milonnak szalajtottalak utána, ezért fizetlek, te bárgyú: hát nem Lámiámnak küldtelek a nyomába?

– Rákerítem a szót, Künulkosz, sose félj. Penteterisz másért bolondul s Apollóra, gyanús nekem ez a telhetetlen zenei szenvedély; másért s ez a más: Mammaküthosz.

Adtam az ostobát.

– Mammaküthosz?! Ki az?

– A szibariszi filharmónikus katonazenekar karnagya.

– Be tudós vagy.

75

– Itt vesszek el, uram, ha nem. A dolog kipattant, titkos találkáikról a pletyka hetek óta járja; már a városból a gályákra és, legutoljára persze: volt pártfogód fülébe is eljutott. A megcsalt Szmündüridész a haját tépi, legszívesebben őrjöngve leöldösné mindnyájukat, mint Meleagrosz. Korbácsoltass ki, ha nem!

– Kottina! Kikorbácsoltatlak!

S bárhogy fegyelmeztem magam, szememben felcsillant az ideges, kaján öröm; mert Kottina, szemtelenül köntösöm szegélyét értetve, folytatta:

– Megverethetsz minden szavamért, ha nem úgy igaz. Szmündüridész megtépte ruháit s úgy veszékelt, mint a megszúrt malac, vinnyogva a fájdalomtól. Akit magamnak neveltem! Az az isteni horpasza! Feszes tompora, sudár combizmai, szárnyacskás lábikrája, hermészi tolvaj léptei, csücsöri szája: Mammaküthosz, a hűtelen, a hűtelen! A legszebb ephebosz egész Szibariszban!… Ládd! Hát ha tudnád, amit én, mit adsz érte, nem adom ingyen. Jön még, idáig alázkodik Pártfogód, hogy megengeszteljen, a bosszú órája, a nap, hogy visszakapod Lámiádat, felvirrad még! – Kottina itt vadul hablatyolni kezdett: – Szmündüridész hígítja a numizmát, hogy fiúszeretője féktelen pazarlását behozza és már rebesgetik a tőzsdén, tanakodnak a bankárok, hogy hitelmegvonással vagy bőrhurokkal fojtanák meg inkább. Hallgass rám, uram, ha szeretsz egy kicsit, Kottinádra: tartsd távol magad a pénzhamisítótól…

– Jól van, Kottina – zavartam el, verítékszagától émelyegve s átküldtem írnokomhoz, a dupla fizetségért.

Eltűnődtem.

Ahogy ez a némber a muzsikát zabálja, ez a Penteterisz, végigpróbálja ez a szibariszi filharmónikus rezesdandár minden fegyverforgató epheboszát – dünnyögtem elégült mosollyal. – Lámiám, Szmündüridészem is kiszeret belőle s majd minden jóra fordul. (Ahelyett, hogy bugyorba fogtam volna csekélyke ingóságaimat s menekültem volna azon minutában, vajúdó tűzhányó tetejéről miként! Így nem tudhatja a halandó, mit tartogatnak számára az istenek). Hanem a numizmahamisítás szöget ütött a fejembe. Levelet diktáltam számtartójának, Leogorásznak címezve.

„Jóakaródtól, Künulkosztól. Figyelmeztesd gazdád, hogy vesztébe 76rohan. A harci mének drágán mérik a táncot: Iapigiában, Lokriban, egyebütt, pénzünket visszadobják. Ne rontsd a numizmát!”

Válasza gyors volt – nyers és udvariatlan.

„Leogorásztól, erényeid ernyedetlen csodálójától. Ne ülj fel a krotoni hírverésnek: egy szó sem igaz a numizmahamisításból. S amennyi mégis igaz volna, nos, az iskolák idomárjait félfizetésre fogtuk s ami a lótáncoltatás körüli költekezésünket illeti, belső kölcsönnel fedeztük, amely alól elvárjuk, hogy nem vonod ki magad. Ha olykor újraveretjük, hát ne mibennünk, hanem a krotoni űzérek mesterkedésében keresd az okát nemes-numizmánk elszivárgásának”.

A levelet arcábavágtam szolgájának.

Nemsokára kémjelentések futottak be s egybehangzóan azt mutatták, hogy Kroton átmenőforgalmunkra acsarkodik. Mert aki a kalózzal fertőzött tengertől fél (és a Sztratoklész-félék „védőkíséretében” nem bízik), a mi kikötőnkbe fut be s kelméit tisztes summáért biztonságban tudhatja. Annyi, mintha már ott volna Magna Grékiában. Mire valók volnának pompás gyarmataink a túlparton, Szkidrosz, Laosz, Poszeidónia, ha erre nem? Az utakon – verhetetlen lovasságunk őrözete mellett – krotoni az árura szemet vetni se mer. A tárászi öböl kalózparadicsoma után tengelyen minden portéka az édestükrű Tirrén Tengerre kerül; szkilex matrózaink, gyakorlott bennszülött hajósnép viszi a bíbort oly örömmel, mintha hazavinné, Szikileába: Lilibeumtól Katanáig, Herakleától Akragaszig miénk a raktár, a fuvar, a jósdák, a biztosítás, míg a püthagoreusokat a sárga irígység emészti.

Most íme, bekövetkezett, amitől féltünk.

Egy tucat áruló szibarita – ki már jóideje odaát tanyázik – a Krátisz parti pihenőjénél szekérkaravánunkra rávitte a portyázó krotoniakat. Őrkatonáink vad után csatangoltak. Szekerészeinket levágták, a rakomány bíborkelmét pedig – épp ez a borzasztó! – leszállították annak rendje-módja szerint Szirakúzába. Hogy ezzel is bizonyítsák a kalmár előtt, mennyivel jobb, ha megbízik bennük: Eleának, Kumaenek, a Messzinai Szoros vad örvényeinek veszi útját és megtakarítja a nagy vargabetűt.

A határincidensre tüntető hadgyakorlattal válaszoltunk.

Aranyvértes svadronérjaink, píkások-íjászok, íjdondászok-újdondászok 77végigszáguldottak Kroton falai alatt s kihívó gyalázkodásunkra megremeghetett Milon, a vasgyúró. Most hát torkaszakadtából büntetőexpedíciót helyezett kilátásba az acháj világ legnagyobb lovashadserege. A krotoniak sandán alkudozni kezdtek. De lovas-fővezérünk, Hegeszander – „Kretén a Krotón!” – csúfondárosan csak fitymálta ellenfelét, hogy az izombarom Milontól ármány amúgy sem telhet; s amikor Kroton harminc előkelőt követségbe küldött, a harmincat – Hegeszander tanácsára – levágták mind egy szálig s tetemeiket lehányták a falakról, vadállatok prédájára.

A tőzsde liszttel-gabonával spekulált, háborús ínségért sóhajtozva, és én is, minden vagyonomat zablába fektettem, mint hadseregszállító – nem hallgattam okosomra, Lámiámra (ki akkor már megint velem volt s igyekezett kiszomorkodni kaland-csömörét). E nagy sürgésforgás napjaiban tört ránk (Kottinával s Lámiámmal, hármasban, épp haditanácsot tartottunk) porosan, csapzottan, gyaloghintója nélkül a saját lábán s festetlen arccal, Szmündüridész.

– Adj pénzt, Künulkosz.

– Pénzt, neked?! Szmündüridész pénzt kér egykori kuktájától…?!

– Akármilyen magas kamatra. Csak adj.

– És a numizmahigítás?

– Elámított a bitangja, már lábszárát törettem érte, amit a hátam mögött tett. Leogorásznak. Törvénybe idézek minden rágalmazót.

– Idézd törvénybe egész Szibariszt. Új pénzeidet a fogukkal harapják és kiköpik.

– Táblázd rám, terhelj meg. Ne, kézizálognak e diadém, Mammaküthoszomé volt. Életbiztosításomért csak adsz?

– Az életedért se, nem hogy egy fabatkát.

– Minden váltóm engedményezem: arra.

– Mire? Talán a körül-kopasz Mammaküthoszod szobrára? Hallom, felállíttatod aktját, krizoprász kutyagumiból.

A szúrást elengedte a füle mellett; s hadarni kezdett.

– Agarisztém gyermeket vár, szeretném visszaküldeni Szikionba. Biztonságban tudni.

– És? Nincs annyi oboloszod, hogy kelengyéjével tengerre rakd…?!

– Elzálogoltam.

78

– Zálogold el hajódat.

– Zárolták. Nagy hajsza van ellenem. Óvadéki zálog.

Megragadtam a vállánál.

– Óvadék?!

Bornyú-arca megnyúlt.

– Mindenem saruszegben fekszik, én vagyok a sereg saruszeg-szállítója. Mammaküthoszom, a drága, mindenét: felajánlotta, sírva tukmálta rám, úgy érzem, mintha visszaraboltam volna.

Kezemet visszavontam a válláról.

– Nem értlek egészen. Hogy legénykédet a hetéra hátradobta, mint a lerágott csontot, az hagyján. Hogy gyengéd érzelmek támadnak benned gyermeked anyja iránt, az is hagyján. De hogy Agarisztédet félted, ez meghaladja tudományom. Hatvan öregbástya, dárdavetők, katapultok s más nehéz lövegek egész arzenálja nem elég biztonságos védelem, hogy hajaszála se görbülhessen Agarisztédnek, a világ leghatalmasabb nehéz-lovasságáról nem is beszélve?! Megáll az ész.

– Figyelj. Agarisztém álmot látott. Héra leszállt az agóra közepén és hasára tapasztott kézzel: epét öklendett. Gonosz jel, Künulkuszom, nem szeretném, ha az álmot a Város megtudná.

E szavaknál nyugtalanul nézett körül.

– Kottina! Hagyj magunkra – szóltam rá a sarokban kuporgó féregre. A szeme-villanásán láttam – késő.

Héra epét hányt!… A csata előestéjén már egész Szibarisz súgta-búgta, húsz arkhónnak volt ugyanez az álomlátása. De Hegeszander oly elsöprő-fölényes s arany páncél-koporsójában oly villogó mosolyú, hogy még akkor sem kérünk haladékot az ellenféltől. Csupán szürkületkor hogy a Héra-szentély padlóján vérforrás fakad fel – akkor gondolnak jóslatra, papok tanácsára; ám a hadijog szerint már késő. A vérforrás reggelre még vadabbul buzog, szétárad s nagy tócsákban alvadoz; rézlemezekkel fedik sebtiben s titokban tartják.

A kikent ficsúrok, az ékszer-ruhákban libegő pajkos szibarita lánysereg gőgös bizalommal foglalja el helyét a tribünökön, amelyeket az előfalakon vertek fel, hogy jobban láthassuk a csatasíkot. Méltóságosan tolongva, felkövetkezem magam is az arkhónokkal a díszemelvényre, Lámia utánam.

79

Egy pillanatra a kutyaszemű Kottina merül fel a lábak között – azóta se mert a szemem elé kerülni. Nyaklevesre emelt tenyerem megáll a levegőben, amint odasúgja:

– A hetéra tegnap este óta nincs meg.

S azzal elillan. Szmündüridészemet veszem észre a díszpáholy túlfelén s átszólok, már amennyire a zsivajban lehet:

– Átutaltattam a bankárommal, megkaptad?

Tenyerével ernyőt csinál a fülénél s koronáját ingatja: nem érti. Hadonászó-nyelven még egy kísérletet teszek:

– A bankárommal, a pénzt… te ökör, te Zeüsz-marhája, te! Megkaptad?!…

A bornyú-pofa elfordul (leteszek róla) – és már a kapuk felé bazsalyog, ahol az a lengenádszál katonakarnagy kedvese, a tünde Mammaküthosz a szakállszárítón kilógva a kürtjébe fúj s háromszoros fanfárral jelt ad a haditáncra.

Odaát a halmokon, a cserjésből, három nyíllövésnyire, krotoni gyászvitézek gyér csapata kezd előszállingózni, rongyokban s nem valami híres fegyverzetben (a távolság miatt kivenni sem lehet) – valami-siralmas látvány; színreléptüket – mint a szatírjáték csürhe szereplőit – harsány kacajjal fogadják a falak. Nem sokáig; mert a hahotát, a kürtszót elnyeli az üdvrivalgás. A sáncok alatt felporzik a síkság s mintha megannyi király volna, aranykoronás vitézeink – vertarany lapockavértek, szügyvértek-farvértek tömkelege, tollforgók áradata, dárdák erdeje: a világ leghatalmasabb lovashadserege indul vad vágtában az ellenség felé.

Pillanatok választanak el az összecsapástól s szinte látni véljük, ahogyan szúrja-kaszabolja-miskárolja, belét rontja neki: volt Kroton, nincs Kroton. Vajha ekkor vertek volna meg s nemcsak vaksággal, az istenek, de süketséggel is, hogy ne tőlem hallanád.

A csatasík vermeiből zenészek csapata termett elő, élén Penteterisz, az óriásnő. Búgnak a forminxok, csiripelnek a xilofonok, megcsendülnek a húsz-húros magadiszok; csakhamar – szirinxek, auloszok, plagiauloszok sikkantásaira, kéliszek, khitairák zúgadozására – felkapják a dallamot s tutulnak a bukcinák, riognak a szalpinxok, recsegnek a kerászok. Penteterisz is, plektrumával belekap nagyöblű barbitoszának tek80nőcre feszített húrjaiba s nagyra tátja száját. A banda rázendít. „Csinnadráré bummadráré bumma bumma bum-bum-bum!” Szibarisz himnusza.

Bummsztirári bummsztirári bumm-szta ratatata tá!
bumsztibumm!!! ta ratatata tá!
bumsztibumm!!! ta ratatata tá!
hej!
Csinnadráré bummadráré bumm-szta ratatata tá!
bumszti bummadrá! bummadrá!
rumpidi bumpidi bum-bum-bum!

A lovas fergeteg ereje lelankad, himnuszunktól zeng-visszhangzik a csatasík. A mének felkapják fejüket s fülüket hegyezik. Némelyek elhányják lovasaikat, felágaskodnak – a példa ragadós; és mihamar az egész ármádia táncolni kezdi a messze földön híres szibariszi magasiskolát. Noha máskor tán szívgyönyörködtető látvány, a mutatvány soha rosszabbkor nem jöhetett volna. Látni, amint soraink megbomlanak s kevély svadriljaink zülötten táncolnak a nehéz varázs alatt – – – azt a kavarodást! Paripáinkat megbabonázták s most táncolhattunk a saját nótánkra úgy, ahogyan ők fújták, a krotoniak.

Ereinkben megfagyott a vér. Aranyvértes svadronérjaink dühödten verték a lovak oldalát, míg ki nem nyaklottak a nyeregből; ám a sörényillegető keringés, a lóvértek ütemes csörgése csak nem akart alábbhagyni. A haditánc görcsébe merevülten, bénultan s kiszolgáltatottan, Hegeszanderral az élén – azon vettük észre magunkat, hogy sírvafakad a görögség leghatalmasabb, legjobban felszerelt hadserege s ki-ki zokogva veri lovát a szibariszi himnusz hangjaira:

Csinnadráré bummadráré bumma bumma bum-bum-bum!

Lámia égő arccal tapadt a kántáló Penteteriszre s észrevettem, hogy kölyök-szerelme újra lobot vetett iránta. Ráripakodtam.

– Már megint eszedet veszi az ázsiai korcs?!

– Mikor olyan gyönyörű! – nyávogta kornyadozva.

Elfutott a pulykaméreg.

81

– Majd ha az ülőszékét takarítod s a pervátára is utánajársz, lepcses rabszolgalánya, nézzenek oda!

Elakadt a szavam s védőleg, hápogva hadonászni kezdtem: a díszpáholy megereszkedett; megzúdultak a sorok.

– Üsd-vágd! – bömbölte odaát egy sztentori hang. Milon lépett elő, martalócaival. – Üsd-vágd!

Penteterisz kaján vigyorral gajdolta lovashimnuszunkat (ezért szerezte meg hát dalainkat a hírszerző hetéra, ezért, ezért!) – majd előrerontott s teknőchátú barbitoszával az óriásnő csépelni kezdte Hegeszandert, míg ez lováról lefordult s amaz eltörte rajta hangszerét. Milon – s immár elhittem, hogy öklével leteríti az ökröt és felzabálja: az izompöffeteg is megkezdte mészároslegényeivel a hurkaaprítást; de ezt már nem láttuk. Csak annyit éreztünk, dőlnek velünk a falak, rogyadoznak lelátók-díszemelvények s mi aláhanyatlunk a semmibe.

Szmündüridész álöltözetben a kikötőbe futott, hogy szökni próbál: lángbaborult árbocerdő fogadta s izzón zsarátolva süllyedezett a palotahajó. Akkor megláncolta s „elhurcolt hadifogolynak” adta ki magát, úgy várta a „szabadítót”. Jól számított, a nemeslelkű Milon jobbját nyújtotta; ám a vasgyúró kézfogásától szörnyethalt.

Agarisztéje egy sajkán kitört a kalózok gyűrűjéből s utóbb hozzáment az alkmeonidához, Megaklészhez. Napokig égtek a tarka napellenzők, a terek tömérdek ponyvái; a nyárilakokhoz vezető utak árnyadó vélumai, a pagonyokba mérföldekre be – konyultak a diadalkapuk. Bíbortetű helyett a vérükkel festették a kelmét, a kiparancsoltak kopácsolása elhallgatott. S hogy senkinek eszébe ne jusson fölépíteni a világcsudája várost, Szibariszt a krotoniak földigrombolták s romjainak fölébe vezették a folyót.

Egy sziklazátonyon, amelyet a dagály naponta elvág, elrejtettem maradék kincsemet, csak én tudom a helyet. Hozzád igyekeztem, barátom, de Teárion goromba hálója kifogott ladikostul; barbár létére emberségesebb, mint Sztratoklész volt s türelmesebb a váltságdíjjal. Csak épp már sokallom az időt. Híre járt, hogy Milon, az undokságos Püthagorász rühesebbik csicskása, ez a kosz, ez se vigyorogva végezte. Egy félig kettészelt fát, amellyel a vágók nem bírtak, szét akart feszíteni; ámde kilazult az ék, ő, két karját odacsípve, ottmaradt s éjjel a vadállatok 82falták fel – remélem, apránként s nyalakodva rajta. Hanem abból a maradékból ott a sziklámon bőségesen ki tudnám fizetni a váltságot, Karneadészem, ha megküldenéd (s én, a múltakkal megkétszerezve boldogságunkat, leshetném szeszélyeid!)… Futná abból többre is, kivált ha hozzáveszed kukta-tudományomat s még egy olyan városra bukkannánk, ahol szakácsreceptre szabadalmat s jószóra hitelt adnak. Te még nem ismerheted a Künulkosz-módra résztelt bikatojások, rostonsült sármányok, ánizzsal-gyömbérrel, tárkonnyal-majorannával megszerzett szűzérmék erejét – hékám! Mert olyan nincs, hogy bennünket elhagyjon a szajha szerencse.

83
Az utolsó lakoma

A modern idők egyik közkeletű téveszméje, hogy a természetben moráliák működnek és ezért az állatvilágban általános az a törvényszerűség, hogy még a legvadabb szörnyeteg sem eszi meg a fajtájabelit. Pedig csak elég alacsonyra kell menni a törzsfejlődési soron lefele haladva, hogy felismerjük: döntő többségében, zömmel, a természet kannibál és a bioszféra roppant zabáló-körforgásában, a food-chain-ben a kannibalizmus mint természeti őselv érvényesül. Hogy mi antropoidák a pompázatost, a gyönyörűt, a szimmetrikust – a részvétet-szeretetet, a jókodást-jámborkodást a természetbe belelássuk, ehhez elmúlt korok vakoskodása, egyházatyák kegyes vaksága kell.

Még az emberfajban is kísért a pán-kannibalizmusnak az árnyéka – és ha a civilizált világban az eredendően gonosz emberszörnyeteg nem is falja fel a fajtájabelit, „relegálással”, hatásköri átruházással mindig megleli a módját, hogy felfalassa embertársát s oly cinikus egykedvűséggel, mintha az első ráharapással ő maga járna jó példával elöl. Öreg igazság, hogy nincs kegyetlenebb volt hittestvéreihez, mint a neofita, aki soraikat odahagyta és valami új labarum alatt, valami új hit zelótája lett. Nincs gonoszabb volt sorstársaihoz, mint az uborkafára felkapaszkodó törtető, akinek sikerült maga alá taposnia a nyomorultakat, akiknek a soraiból felemelkedett. A szó mindkét értelmében klasszikusan példázza ezt az a történet, amely az ókor példatárának egyik gyöngyszeme és amely, Dion Cassiusztól Macrobiuszig féltucat klasszikus auktor oldalain felbukkan.

Vedius Pollio káprázatos pályafutásáról van szó, aki szabados létére beférkőzött a lovagi rendbe s mint korának egyik lakomarendező élvence, nemcsak hasonszőrű milliomostársai elismerését vívta ki, de magáravonta a császár figyelmét is, aki – egyidőre – barátságával tüntette ki. Szabad bejárása volt urához a palotában s az is megesett, hogy Augustus ellátogatott hozzá, Pollióhoz, hogy a triclinium emelvényéről, amelynek fekvőszékén, házigazdájával kényelmesen elhenteredett, végignézze a káprázatos mutatványokat, amelyeket Vedius Pollio, a Cirkusz ügynökeinél szerződtetett akrobatáival, kígyóbűvölőivel, tűznyelőivel és tűzkarikán átugráló szerecsenjeivel az imperator tiszteletére felvonultatott.

Augustus hallott ugyan félfüllel valamit a volt szabados kegyetlenségé84ről, de ismerte már a pletykáló Urbs túlzásait s hol csak legyintett, hol meg elütötte egyikével mulatságos, sikamlós verseinek, melyeknek épp Pollio volt a célpontja-s egyben inspirálója is – ezt becsülte benne; így hát nem adott hitelt besúgói jelentéseinek – hogy barátja a rabszolgavédő törvényeket semmibe veszi s hol nevének varázsával, hol csörgő császáraranyával elhallgattatja azokat, akiknek e kilengéseket a szenátusban szóvátenni kötelessége volna.

A titkos jelentések szerint apró vagdalékra darálva, a vére-csurgatott rabszolgahullát a Cloaca Maximán át a Tiberiszbe mosatja a rabszolgakaszárnya felügyelője, ki az Örökkévaló és Megváltó Istenekre urának hallgatást fogadott; így akit az ergasztulumban „fogyatékba” vesznek, annak se sírja, se hullája, se hamva, se máglyája nincs és utána senki nem kereskedik. Nem mintha Augustus maga hajlott volna a sztoikus bölcsek szavára, akik váltig emberségre-irgalmasságra intelmeztek a rabszolgával szemben s olyigen elvették a törvény élét, hogy minden hazaszerető, józan, gyakorlati római csak homlokráncolva hallgathatta; márpedig ilyen volt a császár is és élénken emlékezetében élt, mekkora végveszélybe került a Haza a trák gladiátorsöpredék Spartacus rémuralma idején, nem is szólva Eunousz, a látnok és csodamívelő rabszolga lázadásáról Szikiliában, akinek még az is sikerült, hogy uralmát megszilárdítsa s természetesen ő se törekedett másra – aminthogy Spartacusznak se, soha, az esze se járta ki egyébre, mint hogy a maga új államában, a maga főhatalma alá hajtsa az új, maga-rabolta rabszolgaállományt. Vagyis miért fájdította volna a fejét Augustus, barátja, Vedius Pollio rabszolgái miatt, bánjon légyen vélük mégoly kegyetlenül s ölesse le őket, ahogy akarja, akármilyen csekélységért s vesse bár oda vámpírhalainak – mert azt rebesgette a fáma, ilyen halastavai is vannak, bennük embervér-szipó orsóhalakkal s mihelyt valamelyik rabcselédje csak egy olajlámpást, csak egy vizeskorsót eltör, már magától arrafele indul s tudja, ha kárt tesz ura drága holmijaiban, sorsát megpecsételi.

Persze egyvalamire Augustus nem számított: hogy akiben nem dolgozik a szabados „neofita” dühe, annak a császári bíborpalást alatt kifínomul az ízlése és ami ellen politikai érzéke, józan esze nem – ez ellen a jóízlése tiltakozik. Így esett, hogy amikor lakomázás közben, a felhágón Pollio egyik rabszolgája, bizonyos Phormion nevezetű, a töltött hegyi85kristály-kehellyel megcsúszott és lebukfencezett, a házigazda azonnyomban odaintette a felvigyázót és megparancsolta, hogy „teljesítsék a fickó kérését” (mert Pollio szadizmusának megvolt az a kaján, titkos záradéka, hogy az ő palotájában minden büntetést a szolga rabnak magának kell kikönyörögnie – majd az engesztelő gyűrűcsókra járulást és urának bocsánatát utóbüntetéssel kiérdemelnie). A görög tudta, mi következik. Ám egy vakmerő, kétségbeesett ötlettel a császár kerevete elé vetette magát és könnyek között kérte az imperatort, eszközölje ki uránál irgalmát, hogy kímélné meg életét. Ami persze Polliót csak még jobban felbőszítette; nemcsak azzal, hogy a házszabály alól kivételt nem ismert (s nem is lett volna szíve, vámpírhalaitól megtagadni a jófalatot), hanem azzal is, hogy a kristálykehely-törő elvetemült megpróbál éket verni a császár és ura közé, hogy pocsékká tegye barátságukat. A fiatal rab, látva a császár merev, kérlelhetetlen arcát, nem várta meg, hogy a felügyelő végigverjen rajta és belökdösse: maga indult a tó felé, mely vesztőhelye volt.

Nem hallhatta az izgatott, suttogó diskurzust Pollio és fejedelmi vendége közt az emelvényen. Augustus némi undorral tiltakozott a „jóízlés” ilyetén megsértése ellen és a szolga rab életét kérte, házigazdájától, hogy kímélje meg, császári barátja kedvéért. Pollio indulatosan érvelni kezdett: ahány rabszolga, annyi ellenség fedeled alatt. Mit mond Arisztotelész? Nincs tulajdonjogi különbség lelkes és lélektelen eszköz között; ha rossz a szerszám, eldobom, rátiprok, kihajítom. Augustust az érvelés már-már meggyőzte; de végignézve a jelenetet – a felügyelő amint a szerencsétlent belöki a medencébe, az orsóhalak sugárirányban rárohanó csapata azonnal rátapad és pillanatok alatt fehérre szívja – émelyedni kezdett és felelősségre vonta Polliót:

– Ennyit ér császárod barátsága?! Egy koszos szolgacseléd életét nem kíméled meg Augustus kedvéért…?!

Percek sem teltek bele, hozzáláttak fejedelmi parancsa teljesítéséhez.

Vedius Pollio, fekvőszékéhez szegezve, mozdulatlanul nézte, hogy mi forgószél ront végig átriumán. Megemlékezett róla, hogy tegnap még maga is szolga rab volt és hogy mint szabados kezdte vagyona összeharácsolását; de ha minden helyikristály-kelyhe rámegy – akkor sem veszt rajta nagyobbat, mint ha most egyetlen arcizma megrándulásával elárulja méltatlankodását és életével lakol.

86

Palotáját a praetoriánus gárda szállta meg. Csarnokai hangosak voltak a csörömpöléstől. Minden kristálykelyhét összetörték, beleszórták tavaiba az emberevő orsóhalak közé – s hogy alapos munkát végezzenek, még aranytálait, ékszeres ládikóit és pénzeszsákjait is utánahajigálták. Azzal a rabok lapátra kaptak és a praetoriánusok felügyelete mellett betemették az orsóhalak nyolc tavát – annyi rabszolgakivégzés színhelyét.

Caius Octavius Augustus, az imperator hol a földhányás alatt eltűnő medencéket, hol a nyárfalevélként remegő házigazdát figyelte és mind a kettővel meg volt elégedve. Nem is állta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Tudjuk, lovag, hogy jeles mulatságrendező vagy és mutatványaidnak párja nincs; de, Vedius Pollio, mind közül kivált ezzel a maival nyerted meg császárod tetszését, ha bocsánatát elnyerned és barátságát megtartanod nem is sikerült.

– Haj! Csak egyetlen egy halastavamat temetetlenül hagyta volna a császár, hogy bánatomban, amim maradt, utoljára vámpírhalaimnak odaadva: beleöljem magam! – ríddogált Pollio.

A „derék” Pollio! Hát még ha tudta volna, hogy viszontagságai csak most kezdődnek igazán s a haddelhadd java még hátra van. – A hálátlanok! A lelketlenek! A gaz gyilkosok! – (sóhajtozott hamuszürke arccal, mialatt végignézte a praetoriánus gárda kivonulását lepusztult palotájából – a császár és kísérete addigra már messze járt). – Haj! Baj! Azok az üssemagyon gaz bitang gyilkosai! No de majd más világ járja palotámban s ezentúl más nóta következik – (fogadkozott sötét lelkében). – Megtanuljátok, hogy olyan jóságos Gazdára, mint Uratok volt, ki ergasztulumának apja-helyett-apja, sehol nem leltek!… – S attól fogva ezer módját lelte, hogy rabjai megtanulják, milyen az, amikor még antul is sanyarúbb világ járja, amilyen addig volt: hogy a még-rosszabból legyen miért visszasírni a rosszat.

Fülébe jutott Augustusznak a gonosz fordulat híre és tüstént intézkedett. Nagyúri gesztussal, magánpénztárából átutalva, Pollio teljes rabszolgaállományát egy senatusconsultummal elkoboztatta, minden legényért, leányért piaci áron térítve meg a kárt. Pollio még csak azt sem mondhatta, hogy volt fejedelmi barátja méltánytalanul bánik vele.

87

S ekkor elcsúszott egy banánhéjon.

Az új szabadosok százai contuberniumba tömörültek ellene s volt rabjainak e véd-és dacszövetsége először is bronzszobrot állíttatott szerencsétlen társuk, a görög Phormion emlékére; majd a legbefolyásosabb szenátorokhoz szegődve – a perek százait akasztotta Vedius Pollio nyakába. A kihallgatások során kiderült, hogy nem minden legyilkolt rabember hulláját továbbították az orsóhalas tavakból való kihalászás és felaprítás után a Tiberiszbe. Minden második-harmadik az ergasztulum főzőüstjébe vándorolt, hogy puhára főzve, holtában, életbenmaradott boldogtalan társait táplálja-s tartsa jó erőben, a nagyúr szolgálatára. Így lettek tudva-tudatlan, a Gazda gonosz jóvoltából magukra-visszaharapó, emberevő kannibállá. Polliónak irtózatos bírságot sózott a nyakába a szenátus; és a tönkrement milliomos, de már kilakoltatva s elárverezett palotája előtt ázva-fázva, fogai közt a nyálát szívta s úgy sziszegte: – Hát nem megmondtam? Ahány rabszolgád, annyi ellenséged véled-egy-fedél alatt!…

Hét esztendőbe telt, amíg csalással-harácsolással felküzdötte magát ugyanoda; újra palotája volt az Aventinuszon, ahonnan élvezhette Róma panorámáját és jó időben még Ostiáig is elláthatott. A császár barátságát leszámítva, semmivel sem volt kevesebbje, sőt tán egy fél sestertiusszal még többje is volt, mint annakelőtte. Gondolt nagyot és merészet, minden eddiginél káprázatosabb, orgiasztikus lakomát adott és meghívta Róma krémjét, patriciusokat, milliomosokat, egykori barátait. S ez lett a veszte.

A lakomára senki sem ment el.

Augustus jót mulatott Vedius Pollio póruljárásán és menten megeresztette rögtönzött pasquilluszainak egyikét:

Lám, ez a fancsali vége a tegnapi rút szabadosnak:
ő-leölette szolgasereg szoritásából soha torka – nem szabadul!

A fejedelmi gúnyvers hallatára Pollio a Capitolium ormára menekült, felmászott koronapárkányára, ahonnan a mélységbe vetette magát – és szörnyethalt.

88
A bazári majom
Színház

Hatalmas autópark várakozott az épület előtt, a lökhárítók fölött és hátul a rendszámnál sűrűn fordult elő a C. D.-jelzés a körben. A parányi fővárosi színház vidéki zenekara ügyetlenül, nagy igyekezettel játszotta a himnuszt, a két nemzet himnuszát. Utána puskaropogás következett, ágyúk távoli, tompa döngése, izgalmas, „felszabadító” muzsika; és a kulisszák mögül előbodorgott és alaktalan felhőben átúszott a reflektorok fénykúpján a füst – az elpufogtatott vaktöltések füstje.

Az ünnepi előadás egy kis csoportja, a társaság még orrában hordta a salétromot, amikor a művészklubban összeült, hogy megtárgyalja az előadás nagyszerűségeit, kissé feszengve – az asszonyok eksztázisban, a férfiak fáradt, kifogástalan mosollyal és kissé fázva. Hugo Victor óta nem hallottam ekkora pufogást színpadon és ilyen pazar darabot – mondotta egy virgonc öregúr, többszörös főszerkesztő és multipolitikus (félő volt, hogy multimilliomos módjára, egykor az ország tulajdonosa lesz – mint a szabadság arszlánjaiból általában). Gyönyörű darab volt, gyönyörű! járult hozzá lelkesen egy holdvilágképű idős hölgy, alkalmasint az öregúr felesége vagy anyja, ennél gyönyörűbben a gyönyörűt már nem lehet árnyalni; a matróna után bele-beleszólt mindenki, az illusztris meghívottak, író-és művészfeleségek egymásután rebbentették el régóta tartogatott originális jelzőiket, majd a férjek is megszólaltak, már körmondatokban; és ha a darabért röstellkedés és fenntartás nélkül lelkesedtek is, kifejezésmódjuk tartózkodó maradt és feszes. Így azután kialakult valami harmincszemélyes társalgás, de igen feszélyezetten, a szavak felröppentek és pár pillanatig tanácstalanul lebegtek középen, a levegőben: ki legyen a következő kopasz, akire rátelepszenek.

– És ön? – fordult a társaság szellemi vezére, főszerkesztő és többszörös politikus egy félrevonuló fiatalember felé – önnek mi a véleménye? (azt hiszem, nem vétettem az irodalom illemszabályai ellen, ez talán a milliomodik ilyen klubnovella, ahol az érdekes külsejű, rokonszenvesen hallgatag oroszlánvadászhoz a Ház Gazdája hozzáfordul, hogy mondaná el emlékezetes vadászkalandját a Nagy Királytigrissel Bengálban; sohasem állítottam, hogy eredeti vagyok és azt hiszem, ez a kérdés: „…és ön?” – szigorúan véletlenszerű és mindnyájunknak meglepő)

91

A kérdezett nem sejtette, hogy a jelenlévők egyikének gyilkos jóvoltából novellatéma lesz és a kérdés teljesen készületlenül találta. Nyurga, indiai bőrű, cigányosan fekete, aszténiás testalkatú fiatalember volt; tisztában volt vele, kedélye mennyire labilis, idegrendszere mennyire nyughatatlan s hogy mennyire hajlamos az indulatos hangra – arra, hogy felcsattanjon, hogy izgága módra veszekedjen semmiségekért.

– Zavarban vagyok. Ha azt mondanám, a darab tetszett, ugyanakkorát hazudnék magamnak, mint amekkorát másoknak hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett.

A meglepődés moraja, lábcsosszantás, feszengés vonult végig a zsöllyék között, kínos-udvariasan hallgatták, őszintén igyekeztek, hogy mindjárt ne bélyegezzék ünneprontónak az ünneprontót: a klubban szigorúan ügyeltek, hogy elkerüljék a szellemi diktatúra látszatát és ezt valóban mesterien elkerülték.

– Igen – folytatta az aszténiás, barnabőrű, toronyhomlokú fiatalember és régóta próbált fegyelemmel fátyolozta el szemének belső tüzét. – Igen, hazudnék. A mi kis országunk még sohasem volt a világpolitika erőrendszerében ennyire „quantité négligeable”, mint éppen most és mérhetetlen nyegleségnek tűnik a magam szemében is, amikor egy nagy és háborúnyertes nemzet ennyire reprezentatív megnyilvánulásánál magamfajta porszemnyi szemlélő megszólalni mer. De azt hiszem, azok az eszközök, amelyekhez ez a darab nyúl, jellegzetesen nem az irodalom eszközei.

– Ugyan?! És miért nem?

– Hogy is mondjam. Az irodalomnak megvannak a maga fajlagos eszközei, amelyek semmilyen más művészet eszközeihez nem hasonlíthatók. Nem rangkérdésekről van itt szó, hanem az eszközök fajlagosságáról…

A társaság kínosan figyelt, a hozzászólás illetlenül hosszúra nyúlt és hogy még ráadásul további lábjegyzetekre, magyarázatokra is szorult, tökéletesen megnémultak – figyelmeztetésül. Ki beletörődő ál-figyelemmel fülelve, ki ál-érdeklődéssel eleresztve a füle mellett a szóáradatot: megadással hallgatták az ismeretlen fiatalembert.

– …Az irodalomnak megvan a maga finom billentyűzete az emberi idegrendszeren… Húrok feszülnek fel az emberben a gyermekkorból, az országból, örömből-szenvedésből, személyes sorsból csakúgy, mint az 92„általános emberiből”. Nagyjából mindnyájunkban azonos skálákon szólnak ezek a reminiszcenciák… Az írónak idegrendszere mélyérzéseiből ki kell elemeznie mesterségének eszközét, a közös, világérvényes reminiszcenciák billentyűzetét; és ha beérzi és megtalálja, csak végigszalad az első futamon: engedelmesen billen a mechanika, és az asszociációk finom kalapácsai nyomán az érzések olyan zengését – a ráhangzás olyan lavináját indítja meg, ami sajátlagosan és csakis az irodalomra jellemző… hozzá semmilyen más művészet fajlagos eszközeiben, hatásaiban nem hasonlítható… elnézést, ha tán ez a zongora-hasonlat erőszakoltan hangzik, de ez az irodalomnak, mint ingerhatásnak szemléletes, orvosélettani ábrázolása; egyfajta esztétika, amely érző szervünk ismeretén alapul… és nem az a hiba, hogy ez a darab többet pufogtat, mint Victor Hugo darabjai együttvéve… nem az a baj, hogy a naturalizmus kísértetével fenyeget és azzal, hogy az író tények fényképezőgépévé, faktográffá válik… hanem… Végülis a mondanivalóban az írók szinte megállapodtak ma már, legalábbis érzelmileg és úgy képzelik, csupán a forma kérdése van hátra… pedig nem így igaz: sokkal nagyobb dolog forog itt kockán, mint a forma és a jó vagy rossz izmusok… az irodalom fajlagos eszköze kerül itt végveszélybe, ahogyan évezredek óta az írástudó végigbillentyűz országok, osztályok, világérvényes reminiszcenciák billentyűzetén… ám az „angol koncertmechanika” előtt – az asszociációk finom kalapácsrendszere előtt tanácstalanul áll, szétszedi és nyakdíszt csinál belőle, mint a konzervnyitóból a néger… Mesterségének eszközét felejti, egyszerűen még a létezését is és ezzel mintha máról-holnapra vesztené el a „tüzes nyelvek” isteni adományát… Magukévá teszik és közkinccsé a Nagy Örökséget, sőt, megengedem, tán érintetlenül átmentik az emberiség iránti felelősségüket… De a mesterség iránti felelősséget nem örökölték… A mának írnak, merőben szolgaian és azt hiszik, azok közé tartoznak, akiket majd a jövő „dialektikusan” szemlél és keblére ölel… Pedig ha valakit, akkor őket. Megrostálja az idő. Ez is. Lekókad, lehull s ott hervad el majd, a jövő papírkosarában… Mint a hamurágás, harminc év múlva olyan lesz ez a szöveg, mint a hamurágás… Az isten szerelmére! Ahogyan egy kétszótagú jelző végigborzol – ahogyan egy kétsoros vélemény rezonál és előcsalja az irodalom mosolyát… Megmosolyognak?l… Hát igen. Itt van például a vélemény. Egy tőmondatban. 93Egy kijelentő mondatban. Mondjanak nekem művészetet, amely ezrével ontaná azt az eszközt, mint az anyanyelv, jelzőit, tízezrével – ami egyetlen szóval végigvillantja idegrendszerünkön a véleményt…?! Az irodalom fajlagos eszköze háromszor öregebb, mint a Gilgámes-eposz, nem forma kérdése ez, polgári vagy proletár „izmusoké”: de mesterségünk készül itt veszendőbe menni, mialatt cserébe faktográffá leszünk; és minthogy ravaszabbak akarunk lenni azoknál a bukott kísérleteknél, amikor a színeket elszavalták, a polifóniát elmagyarázták és nyomdaszedéssé tördelték a fugát, sokkal bővebben nyúlunk más művészetek fajlagos eszközeihez. Csatajelenteket festünk a színpadra, mintha Cecil B. D. Mille rendezné, filmnek és Delacroix palettával segítené, permanenciába helyezzük az ágyúdörgést és olyan monumentálisan hangszerelünk, mintha nem színházi háborúban, hanem háborús színházban volnánk. Döbbenetesen élethű a kép, akár a családi fényképek: az anyám még sírdogálna rajta, a fiam már a nevüket se tudja, ki kicsoda. Minden tiszteletem az íróé, aki élményei sodrában ugyan elejtette mesterségének eszközét és szó se róla, hasonló esetben jómagam tán még gyöngébb lettem volna, sokkal gyöngébb… Szó se róla, megszületik az atmoszféra, a cselekmény rohan, meggyőződéseim az íróval közösek, világnézetünk, szabadságszenvedélyünk, a nagy szándék, hogy többé ne legyünk egy kiváltságos osztály kiszolgálói… És mégis, hazudnék, ha azt mondanám, nem egy nemzedék elégültsége az, ami bennem örül, hanem az irodalom nyeresége… Az irodalom, ha lenyesik a mi izmusaink fölötti törzséről… ha újra szinekről mesél a vaknak és ágyúcsövekből füstölög, úgy jár, mint… úgy jár, mint… Meyerbeer jut eszembe, akiről Heine azt mondta, halhatatlan lesz, amíg él, sőt valamivel tovább is, mert már előlegben van… Meggyőződésem, hogy a művészetek annyiban maradandók, amennyiben hűek maradnak fajlagos eszközeikhez és ezért… és éppen ezért…

Ezért?! – fordult hozzá nyájasan a holdvilágképű matróna (becsülte benne a fiatalságot és azt az őszinteséget, amellyel fiatalságában a fegyelem fogadalmáról megfeledkezett).

– Tessék? Igen… Hogy is… – folytatta volna a sötét cigányképű fiatalember hebehurgyán, de belesült. – Bocsássanak meg, a darab oly nagyszerű, hogy… nem találok szavakat és ez fecsegővé tesz… Sokkal többet beszéltem, semmint illett volna és most, engedelmükkel… enge94delmükkel… azzal büntetem magam, hogy eltávozom. – Itt fogta magát, felállt és mindannyiunk legnagyobb meglepetésére eltávozott. (Bődületes történet, mondhatta volna a Ház Gazdája, ha történetesen tényleg oroszlánvadász meséli és királytigris a történet hőse).

Némán vettük tudomásul ezt a gesztust; a klub szellemi vezére formálta számunkra első véleményünket, a testes, jóltáplált, jólöltözött többszörös főszerkesztő és multipolitikus, amikor kézelőgombját villantva és arany óraláncát pörgetve, a csíptető mögül utánapillantott a barnabőrű, toronyhomlokú fiatalembernek:

– Hja, a szindarab. A burzsoá viszket benne. Szegénypolgár.

Oly tompán kongott, mintha szegényparasztot mondott volna.

(1945)
95
Tanuljunk járni

széljegyzetek a szocialista realizmushoz

– Hova rohansz? – fogott fülön a barátom, a főváros egyik legszebb parkjának bejáratánál – úgy rohansz, mint a veszedelem.

– Megyek, öregem, járok egyet.

– Várj, majd én megtanítlak járni. Ne csodálkozz ezen; mert ahogyan egyetlen porszemben a fizika és a filozófia legnagyobb misztériumai rejlenek, ugyanúgy, el sem tudod képzelni, micsoda hallatlan bonyolult kéz-és lábmozzanatok összerendezett működése a járás. Nem arról beszélek, hogy a járásban bölcsesség vagy balgaság, vérmérséklet vagy lelkiállapot nyilvánulhat meg, ez már egy magasabb fok; hanem arról, hogy a járást előbb tanulmányoznunk kell, éspedig a legbehatóbb tudományos vizsgálatnak alávetnünk, hogy ne csak ösztönösen, érted ezt? érted, mit akarok mondani?! ne csak ösztönösen, hanem tudatosan kerüljük el az orrabukás lépten-nyomon fenyegető veszélyét.

– Hát ha sétálok egyet, az orrabukás veszélye fenyeget?

– Életed minden percében és óráján, amit járva töltesz; de hagyjuk ezt, a járáskelés, ez már egy magasabb fok; mert a mi egységünk a lépés. Van jobblépés és ballépés, a jobblépés a jobbláblépés, melynél a jobblábunkkal végezzük az odébbmozdulást – „arrábblépés alfa I. fázis” – a ballépésnél viszont ugyanaz játszódik le, csak fáziseltolódással a szinuszgörbén, mikor is a ballábunkkal végezzük azt a mozdulatsort, jele „alfa II”, mert ez a balfázis és a kettő egyszerű szorzata a járástényező, mely egy végtelentört és előjele járásonként és megyénként változik…

– Bocsáss meg, öregem, mialatt ezt meséled, mi folyvást járunk és…

– Járunk-járunk, de! de! – kiáltotta barátom diadalmasan és vállonragadott – de hogyan?! Hogyan lehetséges, hogy amikor az egyik lábról a másik lábra való átzökkenés pillanatában ha csak egy végtelen kicsi szigma időtartamra is, de a levegőben lebegünk, nem zuhanunk a földre, mint a fűrészporos pojáca, ha kilövik alóla a lábát, miért, miért? Azért, öregem, mert és itt nagy titkot árulok el neked – (meregette szemét a barátom, mintha hipnotikus álomba akarna ringatni) – mert a láb az orvosi testmechanika legújabb kutatásai szerint semmi egyéb, mint két egykarú emelőből átalakított egycsuklós inga, járásunk végső fokon inga96mozgás, valójában nem járunk, hanem odébbingunk és ha ez az ingás-bingás jellege járásunknak nem volna és minden egyes lépésnél olyan erőfeszítést kellene tennünk az „arrábblépés alfa I. fázis” létrehozására, mintha a Szíriuszon vonszolnánk a lét terhét, hát öregem, a harmadik lépésnél öklömnyi verejtékcseppek gyöngyöznének a homlokunkon és nem is a homlokunk volna az érdekes; mert saját izzadtságunk elcsurranására valóságos ülőfürdő-jelenségek lépnének fel azon a tájon, ahol a nem-ingaként működő combsarupár a farizomsólyába belegömbölyödik. A farizomsólya viszont –

– Megbocsáss, öregem, most jut eszembe, rohannom kell…

A farizomsólya – nyomta meg fenyegetően a barátom – annak méretezésére és szilárdságtani viszonyaira, valamint egész ambulanciológiájára – járástanára – majd még visszatérünk akkor és akként, amikor és amiként az egyes donga-és lőcsjárás, sőt gacs, csámpa-és pipaszár járástipusok részletezéséhez elérkeztünk. Egyelőre elégedjünk meg annyival, hogy megismerkedünk a klasszikus ambulanciológia fenomenológiájával, axiomatológiájával, propaedeutikájával és prolegomenájával és tudjuk, hogy egy ember teljes életében végigjárt járásmennyiségét „járványnak” nevezzük és „szumma járvánnyal” jelöljük, magukat az egyes járásszakaszokat, járkálásokat, járlatokat és járókákat „járcának” – ami nem tévesztendő össze sem a tárcával, sem a bárcával, lévén az utóbbi, a bárca a végzett és képesített járókelő járlatigazolványa vagy marhalevele, a tárca viszont egyes nyugati országok járásügyi… –

– Súlyos okaim vannak, öregem, megyek, rohanok, utóvégre is!… –

– Járásügyi szakminiszterének tárcája, ahol óriási a haladás, ezen a téren. Ami mármost a magasabb szinten való forgalomelemzést illeti, teljesen kizárva most vizsgálódásainkból a görszerkezetű gurulványforgalmat: azt a járást, amely járdán történik, járdallásnak, amely pedig erdőn-mezőn, parkokban történik, erdellésnek, mezellésnek, parkallásnak hívjuk; maga az egyedi alany, aki lábrendszerével ezt az ingával kombinált zökkebiccenet-sort folyamatosan, a maga mozzanat-konfigurációjában végrehajtja, járáskonfiguránsnak nevezzük – szemben a régi „járókelővel”, mely tudománytalan kifejezés és csak arra jó… –

– De most aztán, öregem, engedd el a karom, engedd el, mert mennem kell, érted? Mennem, a fenébe is… –

97

– Menned és a fenébe? Tanulmányoznod kell a fenének és a menésnek egész fenomenológiáját, azaz magasösszerendezettségű konfigurációját annak a járványtömegnek, amelyet az emberi nem már összejárdallt a Földön és lángeszű ambulantológusaink summáztak. Nemrég a Szúban összeült az ambulantológusok konferenciája, amely a világ legnagyobb jártudományi szaktekintélyeinek fényes seregszemléje volt és ott már a csecsemőn tapasztalható (és első, tudománytalan megközelítésben „lábinkónak” elnevezett) féregnyúlvány még csecsemőkorban való kiirtását is emlegették, mint ami üdvös volna és kívánatos és ha nem is mondták ki így, ilyen koncíz, ilyen precíz formában, ahogyan én neked, de pedzették, pedzették és mi nem, de a fiaink megérik még és eljön az az idő, hja öregem, a hajderoszkóp korában, amikor a filmszalag alapján a legapróbb részletekig rekonstruálni tudjuk nem hogy egy négylábú, de akár százlábú járgrafikonját, haha! hát gyerekjáték lesz, öregem. Pakfonból, színesfémből, kryxtálból és pyroxálból előállított szuperműlábakon fogja egész életjárványát végigjárdallni az új nemzedék, oly tökéletes hipermechanizmusokon, amelyek csuklás-és bicsaklásmentesek, marjulás-nyilallás-bizsergésmentesek, törüljük a szótárunkból az ilyen kőkorszaki fogalmakat, mint például „elzsibbadt” vagy „görcsöt kapott” a lábam: fáradhatatlanság, álomkönnyű átingás, porózus lezökkenés, ellenhimba, perimetrikus pörbúgattyúk alkalmazásával állandó egyensúlykorrektúra és ami a természetes lábnál oly átkozottul gyakori volt: az un. kettős lábszárösszegabalyodás (például nagy szélben) az új, gabalyhatlanított szuperlábnál ez egyszer és mindenkorra ki lesz küszöbölve, érted ezt, értesz engem? nem tudom, érted-e, mit akarok mondani?!

– Értem-értem, a kutyateremtését!

– És! és! és! – ujjongott a barátom – a robotlábbal elérjük azt, amit a természetessel sohasem értünk volna: tovahaladásunk mondhatni ösztönössé válik, nyugodtan elfeledkezhetünk róla és járkálhatunk anélkül, hogy különösebben gondolnánk vele. Ha mindezt fontolóra veszed… –

– Vedd le a piszkos mancsodat rólam, te bitang! Csak a lábamat akarod levágni a saját érdekemben, mi? Köszönöm, ebből a boldogításból nem kérek és most eressz el, eleressz! Olyan vagy, mint a kóbor kutya, aki a lábikrámba harapott!… –

– Lásd, a lábikra megharaphatósága: ez is ki lesz küszöbölve. Nem ér98telek: én téged mindig józan, realista embernek ismertelek, aki realista módra szemléled az életet… hát hova rohansz tulajdonképpen?

– Sétálni megyek! – szakítottam ki magam a kezei közül és iszkolva tűntem el a park fái közt; még hallottam ordítozását:

– Várj! Várj, öregem, csak nem haragszol? Intézetünkben kolosszális kísérletek folynak, mostmár elárulhatom, de akkor szent a béke? igen?! Már csak napok kérdése és feltaláljuk a melegvizet.

(1946)
99
A foghúzó kovács
(kontrollszerkesztő és fordító párjelenete)
KSZ

Tehát. Hogy volna most a mondat, elvtárs?

FORD

„Lassú léptekkel elindult a gép felé”.

KSZ

Így már jobb. De még nem elég rövid. Figyelje meg, az eredeti milyen lakonikus: „Yajuke anayuki koyio y kükeyuyu kha sshümeghlele yuab glhalah-la ayub-kh-lala”. Ugyebár. Nem szeretem azt a sok igekötőt. Elindult. El, meg, be-fel, rá, neki, össze, vissza. Elindult, el hát, ha indult, bizonyos, hogy nem közeledett, hanem távolodott önmagától, éspedig elfele. Tovafele. Elfelei, tovai – odébbező-vagy bozó értelemben. Tehát?

FORD

„Lassú léptekkel a gép felé indult”.

KSZ

Hm. Lássuk csak. Gyűlölöm azt a sok valvelt. Fülekkel-szemekkel-orrokkal; eltekintve attól, hogy az embernek többnyire egy orra van.

FORD

(ad spectatores) Mint Cyranónak.

KSZ

Léptekkel. Tekkel. Nem lehetne ezt a valvelt kiirtani, édes-egy elftársam?

FORD

Például?

KSZ

Például tudomisén. Lassúkat lépegetve – hát nem, ezt persze nem, majd maga jobbat tud. Például: aprókat lépegetve. Hogy állunk tehát vele?

FORD

„Aprókat lépegetve a gép felé indult”.

KSZ

Nem jó. Elftársam, ez így szörnyű. Szörnyedelem. Hát visszaadja az eredeti emelkedett egyszerűségét, az egyszerű emberek emelkedett egyszerű lelkének tiszta járdallását? Csattanós kurtaságát? Pátoszát? Hát mászik ez? Hát ilyen gyávák vagyunk, elftársam? Aprókat lépegetni, magyarán – tipegni! Hogy lesz tehát a mondat?

FORD

„Tipegve a gép felé indult”.

KSZ

Nyersfordításnak. Persze. Hol marad viszont a költőiségünk? Már megint az a felé. A magyar nem felé – hanem valami-nek tart. Toronyiránt halad. Vagy iránt, vagy nak-nek. Javítsuk ki, elftársam –

FORD

Javítsuk. „Tipegve a gépnek indult”.

KSZ

Nyomon vagyunk. Bár még valaki azt gondolhatná, hogy a gép af100féle hálás közönség volt, akinek ő előtipegett. Cseréljük meg őket: rosáljanak; „Tipegve indult a gép”. Vagy nem bánom: „A tipegőgép nekiment”. És ha még ez sem!…

FORD

Ez sem?!…

KSZ

– elég rövid (mert nem vitás, hogy magára vessen, aki fejjel megy a gépnek), az összecsapást egyetlen onomatopoiával jellemezhetnők. Például… Mondjon onomatopoiákat, drága elftárs.

FORD

Onomatopólya, onomatopólya, onomatopólya –

KSZ

Nem úgy! Nem úgy! Utánozza az összeütközés hangját! Utánozza!

FORD

Csiff! Püff! Cuff! Kljáksz! Trjápsz! Csufa! Sztüszi! Zsupszli! Tirajlej!

KSZ

(komoran) Bevallom, nem értem Börböncét. Az oly biztos érzékű, az oly finom ízlésű, az oly igényes, az oly hatalmas Börbönce Dönci – hogy magának adta ezt a fordítást. A legnehezebb regények egyike. Ilyen kiváló szerkesztő, olyan remekművet, ekkora díszhólyagnak!

FORD

(javában süllyedez a föld alá) Hát mit tegyünk?

KSZ

Mentségére szolgáljon, hogy a legragyogóbb íróművészek egyikének, főművei egyikének legegyikébb, legragyogóbb bekezdései egyikének utolérhetetlen költői leleményébe tört bele a bicskája és annyiban igaza van, hogy a mű lévén nemzetközileg is oly sajátos egy-merő ojtott tősgyökér, úgyszólván lefordíthatatlan. Azért azt javaslom, közöljük a mondatot eredetiben, Yajuke anayuki koyio y kükeyuyu kha sshümeghlele yuab glhalah-la ayub-kh-lala és kiemelve lefordíthatatlan mivoltát és örökbecsét, jegyezzük meg csillag alatt, hogy értelme hozzávetőleg: „lassú léptekkel elindult a gép felé”. Jó?

FORD

Ó, nagyon. Mehetünk tovább?

KSZ

Várjon! Mi volna, ha fonákjára nyomtatnánk az egészet, mint a tükörírást és tükröt mellékelnénk az olvasónak, hogy abból olvassa, mint vérbeli antropopithekoéder?! Említsem Börböncének?

FORD

(a mételytől „gyógyultan” – lilafoltosan ájbájuldozva) Meg ne! Meg ne!

(1947)
101
A kis bizonytalan
(párjelenet a Nagyhatalmú Kontrollszerkesztő és a fiatal fordítónő között)
NHKSZ

Eddig volnánk. Vegyük a következő mondatot.

FFNŐ

Vegyük. „Együtt andalogva, a mérnök tenyerét a nyakszirtjére helyezte; a lány vállára hajtotta a fejét”.

NHKSZ

Borzalmas, kérem, ez így bor-zal-mas! Értelmetlen zagyvalék az egész! Nem látja, elftársnő, hogy amire egy lakonikus világnyelv képes, arra a magyar nyelv képtelen?! Ebből nem derül ki, a mérnök hogy kinek a nyakszirtjére helyezte a tenyerét, a magáéra avagy a lányéra; hogy a mérnök tenyerét ki helyezte kettőjük valamelyikének nyakszirtjére, a mérnök, a lány, vagy pedig egy harmadik személy, aki különben homályban marad; nem derül ki, hogy a lány ki vállára hajtotta a fejét, a mérnökére, a tulajdon vállára, mint amikor a két keze tele van és éppen telefonál, de így, kagyló nélkül a füle alatt olyan, mint az országos haramiavezér, aki egy nyakcsigolyatöréssel megússza az akasztást, mert az angol törvények értelmében másodszor akasztani nem lehet – vagy pedig a titokzatos harmadik vállára hajtotta a fejét. Ez olyan rossz, elftársnő, hogy a vasszeggel táplálkozó struccnak ha beadnák, hát felfordulna tőle. És ezt akarja szellemi táplálékul felszolgálni munkásolvasóinknak? Hiszen ebből még az sem derül ki jóformán, hogy egymás mellett mentek-e, sőt, határozottan félrevezető! A maga fordításából én azt hámozom ki, hogy a mérnök és a lány együtt mentek ugyan, de a fasor két oldalán, egymástól tíz méternyi távol, mögöttük le-lemaradozva a kullogó, titokzatos harmadik, aki hol emehhez szaladt, hogy mérnöki tenyerét a tulajdon nyakszirtjére ráhelyezze (mert tisztességgel szólva, olyan istenmarhája, hogy már a tenyerét sem tudja magától a nyakszirtjére tenni) – hol amahhoz szaladt, hogy a fejét a tulajdon vállára félrepofozza, ami meglehetősen drasztikus interpretáció – hol pedig hátramarad, hogy kellő hátralépéssel, a festő szemével nézze meg őket, vajon tisztességesen andalognak-e, nem volna-e irodalmi szempontból ajánlatos, hogy alaposan fartövön rugdossa őket?! Nahát! Elftársnő! Maga nem gondol munkáskönyvtárainkra! Ilyen elmeháborodott agyszüleménnyel akarja traktálni a dolgozókat?! Feloldani a mondatot, Ancsurka, bővíteni, bővíteni! A magyar 102ezer olyan dolgot képtelen kifejezni, ami a nagy világnyelvekben hallgatólagosan benne van. Ne riadjon vissza tőle, a teremburáját! Tehát. Javítsuk. De mondja meg ám, ki kicsodának a micsodájával mit csinál. Ne hagyja az olvasót ilyen szörnyű bizonytalanságban – igen?!

FFNŐ

Igen. Javítsunk.

NHKSZ

Hogy lesz tehát…?!

FFNŐ

„A mérnök és a lány, átlag húsz centiméternyire a fasor azonos oldalán, kifejezetten együtt andalogva, a mérnök, tulajdon mérnöki tenyerét, kizárólag a maga erejéből és harmadik személy segítsége, orvosi beavatkozása vagy bárminemű közbejötte nélkül, a lány testi nyakszirtjére tette, rajtatartva a súrlódás, a nehézkedés, az izomerő és az izzadva-tapadás eredőjeként, míg a lány, saját fejét gondolatban megmarkolva, negyedfordulattal az óramutató járásával ellenkező irányban, illetőleg az indukált áram haladási irányában, ha feltekercselve képzeljük magunkat, előttünk észak és tőlünk keletre dél (ügyelve gondosan, nehogy kellemetlen koponya-összekoccanás legyen belőle, sőt hólyagdaganat a fejbúbon), a mérnöknek kilencvenkilenc évre, örökbérletbe kiadott s mintegy sajátjának mondható vállára hajtotta: senki másét, a magáét, pont”.

NHKSZ

Ez aztán az andalgás, a rézfánfütyülőjét! Micsoda tehetség, elftársnő! Micsoda nyelvecske, micsoda találékonyság! Hogy maga milyen aranyos! Igazán nem is értem, miért akadékoskodtam idáig annyit magának. Ez a júnói termet! Ez a derék! Hogy maga milyen gyönyörű! Ancsurka!

(megöleli)

FFNŐ

(a marcona kontrollszerkesztőt egy erőteljes rúgással irodalmi síkra tereli)

Ne olyan hevesen! Vigyázzon, hátha nem is az én szájamat, hanem a tulajdon száját akarja megcsókolni, a saját különbejáratú szájával. Hátha a saját derekára fonja görcsösen és mindenáron a kezét, az olyan gyönyörű! Kérem, kérem: ne hagyjuk ekkora bizonytalanságban a munkásolvasót.

(1947)
103
A harcsakirály

Ahol a harcsakirály él, nehéz előcsalogatni, vízibarlangja van a partnak. Égen-földön kemence-nyár melegíti a vizet, kövér testmeleg cseppekben gyalog jön a felhő, a halász káromkodva csapja csurgóra a kalap karimáját és úgy tekint szét a lúdbőröző folyamközépen: ma sem sikerült előcsalogatni.

A halak a mély tömlők felé menekülnek; a harcsakirály első sörényuszonyát kényesen megringatja és lomhán kifordul. Kékesfekete orrán két kancsi farkasszem himbál, hasának ezüst felhőzésén surranva takarodnak a táplálékhalak – aki bajúszát illetné, a halál hala. Télen csákánnyal vándorolnak a középre, szánkón a szerszámok, a szőrmeködmönök tizenketten; a hétnapos hóesés kifehéríti a csendet és az elemi csendben, a jég alól felhallani a vizek szívdobogását. Amerre elmennek, a halak idegesen keszeg-fordulnak, rátapasztják membránjukat a jég aljára és hallgatják a csákányok recselését, a bocskorosok doblogolását; aztán, amikor a lékek készen vannak, az emberek is le, egészen le, mintha lódobogásért hajolnának és hallhatnák a folyó torkában a szívek kalapálását – úgy húzzák át a vezetőcsáklyát a lék alatt… Sok az, még egy kipróbált harcsaszívnek is, noha király és korlátlan úr állkapcsának hatósugaráig, sok ez, a gondolata is, hogy vannak nálunk annyival hatalmasabb harcsák, hogy azok már nem is harcsák talán és a kerítőhálóval akadó kalandok, ha nem is veszedelmesek, de az ilyen magunkfajta túlhájasodott harcsaszívnek sok izgalmat jelentenek.

– Nem kívánhatják tőlem – (rándult végig durcásan ez a hullámvonal felső sörényuszonyán). – Hogy megszentelő áldozat és vallásos gyönyörűség elolvadniuk a torkomban: jó, helyes; de meddig legyek még az istenük?!… Nyugalomba nem vonulhatok, mert talán megírhatom, de meg nem ehetem emlékirataimat. Ha tán a halászokkal beszélnék…? Kötelezvény, melyben lemondanak a harcsahorog fektetéséről; én viszont kötelezem magam a belekergetésre, feltéve ha a háló oly bőlyukú, hogy engem még kienged, de oly szűklyukú, hogy az apróhalat nem ereszti.

Ámde méltóságán alulinak tartotta, hogy hajtó legyen; és minthogy valami szerfölött életrevaló ideája támadt, hát farkát csendeskén rezeg104tetve, inkább csak bajússzal úszva, mint propellerezve s e dalocskában arany-kedélyét csillogtatva, kihúzott a homokosra. Magasbahuppant, lábraállt és halászkarimás kalpagját a félszemére rántva, imígy énekelt:

ha háló se les és nincs horog
visszakívánkozni ki dőre?
már én a vízből kint vagyok
va hinta kinta kintva gyok
kihi-kint vagyok belőle

– Hej a nemjóját! Aki a következő.

– Harcsai Tóbiás, vízilakos.

A falakon hiteles pókhálók úszkáltak (szárazföldi hínár) és a pókok, a községházai pókok (számra és nagyságra a rendeletek szerint) oly szép példány házipókok voltak, hogy a legennivalóbb vízipókokat juttatták eszébe. Falánkság? Nem; harcsának a pók – fűszer. Oly példás univerzumról – oly rendeletes, labirintikus, nekemvaló világról van itt szó, amelynél szebbet semmiféle harcsakirály a maga nedves, utálatos szurdékpalotájában a part alatt nem álmodhat.

– Harcsai, hat bajússzal.

– Tarcsai? – írta be félredűtött fejjel a basa.

– Nem kérem, Harcsai.

A basa felnézett és miután látta, hogy nem lát, levette csíptetőit, ráhuhukolt, szarvasbőrrel ápolta. (Megnézem magamnak ezt a Harcsait).

– Tehát: Harcsai András.

– Nem András kérem: Tóbiás; úgy mint hat pár, négy uszony alul, kettő felül. Ezenkívül a gerincsörények.

Mostmár igazán felnézett a basa és elsötétült előtte vízrajzi térképünk a címerrel, el a halászati naptár, de még a fiatal kovácsné szépsége is: ekkora darab halászt egy-emberben községháza még nem látott. (Kettő is kitelnék kendből).

– A neve?

– Harcsai könyörgöm, be tetszett írni…

105

– A nemjóját! – ugrott fel a magyar basa – nem látja, hogy szórakozott vagyok? Ilyenkor zavar, ilyenkor, amikor kendet meg a többit is felőlem megeheti a fene?! A menyecskét! – kiáltott ki és a kovácsné benyitott.

(Végem. Ha most csak fele olyan fürgeeszű volnék, mint amilyen tunyának tunya vagyok… nemhiába űztem oly sokáig a halisten foglalkozását).

– Volna egy ha-ha-ha… hatvankilós kisharcsám nagyságos uram, ha a jegyzőné ténsasszonyt meg nem sérteném vele.

– Ahá! – kurjantott a basi (mutatóujját az operáló kutasznál hegyesebbre hegyezve és kajlán a mennyezet felé bökve:) – ahá! ha kendnek ide vele jóember, akkor majd a Já! az altiszt kifele menet Já!-Já!-Já! János elintézi a pecsétet, én a magamét már rátettem. Galambom, lelkem, szentem, kendermagosom, gilicém!

De ez már nem a harcsának szólt. Tóbiás, a harcsa a halászbolt felé bandukolt és boldogan nézegette violapecsétes iparengedélyét:

HARCSAI TÓBIÁS VIZILAKOS, HALÁSZMESTER ENGEDÉLYE HALÁSZIPARRA…

A halászboltban sorra próbálta a horgokat.

A nagyobbakba belerágott egyet-kettőt és kiköpött.

– Nem jó. Nekem harcsahorgot adjanak. Sikamosabban, jobban gömbölyödőt, horgasabbat és harcsának való horgot, érti az úr? Mi horog dolgában finnyásak vagyunk.

„Finnyásak”. Nyomatékkal; és a veszedelmes tekintet lassúdad körülhordozása, hogy kétségbevonná-e valaki – ettől a tekintettől a vízben rémülten úsztak a torkának az apróhalak.

– Félkilós horog kérem, a legszavatoltabban szakavatott bolgár horog, harcsának; pedig a bolgár harcsa is megvan jó kétszáz kiló.

A lámpa mellé húzta a kalapját, úgy dülleszkedett.

– Kettőszáz? Tudja az úr, mi az a kétszáz kilós harcsa?! Öregapám száznyolcvan kiló volt, szétvetette a kánikula, az egész falu hallhatta a hólyagja pukkanását. Tán rátarti vagyok erre a családi vonásra, de tartok is a túlzsírosodástól…

106

– Bátyám is tarcsai halász?

– Hát. Harcsai vagyok. Mi mindnyájan…

– Rozsdamentes kékacél angol macerációs horog.

– Hadd harapok bele.

– Ne! Ne! Uramisten, főnök úr… Vigyázva húzza vissza a szájából –

– Egyet se féltsen engem.

– Hászen van, aki harapdálja, úgy próbálja.

– Ez olyan megjárja-horog.

– Jól jár vele!

– Mostmár csak ustor kék hozzá.

– Ezt suholja, bátyám.

(Suholja).

– Hm.

– Ez? Gőzönfőzött, olyan a csapása, olyan a görbülése…

– Rövidellem.

– Hogy ez a hosszú – rövid?! Hát akkor ezt a hórihorgast, ezt hajtogassa.

A harcsa pántlikára kötötte a két vastagabb felső bajúszát, ráakaszkodott a bot sudár végére és a segéd markába nyomta az ostor nyelét.

– Most emelje.

– Egek, főnök úr, emberek!…

Heten emelték, azok is majd megszakadtak bele, el is törött a bot, de a harcsa nem emelkedett egy hüvelyknyit se. Egymásután csimpaszkodott rá (bizonyos belső elégtétellel, még hal-korában elszenvedett megaláztatásokért) és végigtördelt vagy hetet a botokból, amíg a nyolcadiknál megemelkedett.

– Megtartom – mondta és a pénztár felé cihelődött.

– Hálót is? – remegett a kereskedő mellette; mi lesz, hogyha a félelmes vevő azt is sorra szaggatja majd; de nem, azt nem. Az első halászat tehát harcsales volt, egy hatvankilós harcsára, melynek darabjai a jegyzőné lábosát kellett hogy kibéleljék. A harcsakirálynak ez igazán nem volt nehéz dolog.

– …Ho!-Ho!-Hogyan?! – vetett néhányszor keresztet farka-csapásával a harcsa, amikor szembetalálta magát a Király kékesfekete doronghomlokával, melyet eddig csak az érméken és a pikkelyeken látott, a 107halpikkelyeken, ha kirajzolódik rajtuk a rémület. – Hogyan, már a saját fajtám-béliek vadásznak? Hol akkor a Törvény, hol az Erkölcsös Étvágy, hol a Halbiológia?!

– Hoppsza pajtás zibzibzib-zubzubzub…

– A csillagok meglazulnak, a Nap megreped és a tönkrement világ: a bűn kozmikus trágyája begyullad, hogy kiszárítsa a Teremtést. Ez a Száraz-Özön! Vizet! Vizet!…

Egy halsikoltás – és kint volt a béle.

A jegyzőné már várta.

– Ha máskor valami engedélyre volna szüksége jóember jaj be gyönyörű hat ebédem van belőle! forduljon egyenesen hozzám, értem-e?…

– …Hat ebéd – ballagott szorongó jókedvvel a harcsa elmenet – hát akkor meg hány ebéd, tizenhat-e? húsz volna-e belőlem?!…

De eszébe jutott a violapecsétes engedélye és nagy füttyösen zibzibzib-zubzubzub (mert a harcsák a világon a legszebben tudnak fütyörészni) rágyújtott kedvenc nótájára:

halásznak? halnak lenni jobb?
fazék vizébe’ főve?!
már én a vízből kint vagyok
kini-kinta hinta kintva gyok
bebe-kint vagyok belőle

A kecskemekegés is nagyon szép a maga nemében, a kodács-kajdácsolás is gyönyörű, kivált, ha fajkodács csinálja; de semmi sem olyan fülbemászó a halfül számára, mint a harcsa vízalatti fütyülése. Mint tudósaink megállapították, ilyenkor halaink csikorgatják a fogukat, ami náluk a magatehetetlenségig fokozódó önkívületes gyönyör jele.

Rigórikkantással, ponthegyesre csücsörített dorongszájjal s órákra a víz alatt felejtkezve, ott üldögélt kedvenc fűzfája tövében a parton, hol az örvényese alatt valaha, agyagpalotájában fejedelmi személye tanyázott – és csalta-csalogatta a halakat. Kétkézzel dobálta hátra, két szállítólánc kapta el és vitte a könnyes szemű halak rakását (a halak szemegombján az összetartó Világtörvény felbomlásának tragikus értetlensége 108csillámlott) – potykákat, pontyokat, zokogó sügéreket és zsoltáréneklő csukákat.

In manu!…

Csak úgy zúdították őket a tehergépkocsik a városba egyenest, ahol gépi úton, még életük utolsó elcsodálkozásában, harcsatorkú ráspolyhengerek pikkelytelenítették őket.

Az apró halászok, a vízhezragadt öregek, az ügyefogyott hálótisztogatók küldöttségileg tisztelték meg, ijedten topogva és a kalapjukkal szemérmelve. Tóbiás, a harcsa hosszas, sőt megrendült habozás után helyt adott kérésüknek, visszavonult: ezentúl neki halásztak.

A szép kovácsné utánafutott, hogy lesse, de csak pipiskedve mert az állomásig ellátni; a jegyző a második sorban volt, amikor az alispán a városkától búcsúztatta. A szónok a gutaütésig beleizzadt a vokatívusz kétségeibe, hogy „Te tetted községünket mezővárossá” avagy „Aki községünket mezővárossá tette” legyen: mindössze a miniszterhez utazott a tógazdaság ügyében, ki akarta bérelni az egész Sárrétet.

A harcsát a miniszter (és a minisztert a harcsa) mint gyerekkori jóbarátját ismerte fel, még megvan a Jozeficeumban az a pad, melyet e két kitűnőségünk személy szerint, de azon túl is, felmenő ágon – három évszázada koptatott. E halpajtásság gyümölcse volt a TÓGAZDASÁGI ÉS HALHATVÁNYOZÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG.

Kivált a nedves időt szerette. Szakadó esőzések idején az erkélyre: ki-kiállt kígyózva nyújtózó mozdulatokkal, lustán el-elcsapva a dézsából ömlő vizet, hogy izmai jól úsznak-e még – e hédonizmusát egyetlen életrajzírója se tudta megfejteni.

Másik és nem utolsó gyönyörűsége a haltenyésztési szakkönyvek és cethaltáblázatú inkunabulák gyűjtése volt és a halászati ősokmányoké. Mint szakbiológusnak, különös segítségére volt intuíciója. Maga szaladgált a medencék körül, sajátkezűleg szerette facsarni az ikrát, ő szabályozta a zsilipeket; bajúszát rángatva figyelte a hőmérőket és néha aláfütyölt a víznek, hogy kiélvezze, hova bolondulnak a halak.

Évente egyszer a sárréti határban megállította ezüst cabrioletjét, inkognító belegázolt a nádasba; lustán a fenékre ereszkedett, felbugyborékolt – aztán sutty, nekilendült. Álmatagon lődörögve – mintha gyermekkorának szerelmeit szagolná vissza – rejtekről-rejtekre úszkált és 109amikor a barlangpalota száján előbukkant, hogy szemeit kétfelől körülmeressze, seregestül tódultak üdvözlésére az alattvalók. A növendékhalak a bajúszába kapaszkodtak; a fiatal sügérek hízelegve nekireszeltek a hasa-puhájának; süldő-csukák ciróka-marókát játszottak a két szeme közti gerendacsonttal és meglovagolták indigófekete koponyáját – ő pedig, isteni nyájassággal, csak fogadta a Vizek Hódolatát.

– A Csudálatos Száj! A Jóságos! A Száj! Már nem bánt! – kiáltoztak a potyka-mamák, szendeségükben sírva; és szerte a folyóban legendákat beszéltek róla, hogy a Harcsaisten már nem eszik halat.

– Bácsi! Bácsi! – rángatták hátranyúló ustor-bajúszát a farka alatt lábatlankodó ponty-porontyok.

– Ne bácsizzátok a Harcsaistent! – rántották el őket az anyák.

– De! De! – mordult maga elé kövéren, öntetszelgő jósággal a harcsa – hadd hallom, nem eszlek meg.

– Ha igazán te vagy a Harcsaisten, van itt egy férges-mérges, világcsúf nagy HALÁSZ-MUMUS. Kihalásznak minket!

– Az, az – (bátorodott fel az öregebbje is) – kihalásznak. Inkább a vizet mernék ki alólunk: az sem lehetne gyötrelmesebb.

– Kiszűrnek bennünket.

– Rostálnak!

– Gépekkel kotornak!

– …Ej-ej – csóválta feje-lapját a harcsa. – Aztán milyen az a HALÁSZ-MUMUS?

– Kilencágú a bajúsza, a szeme közt szénfekete, a szája pedig ha széttátja, sziklát nyel, ha összelapítja zibzibzib-zubzubzub, laposan fütyül: jaj! Végünk.

– Bizony – bólogattak az öregek – aki azzal szembekerül, a halál hala.

Egy csuka-menyasszony riadozni kezdett: messziről halsivalkodás sugárzott és áramló gyűrűben, segélykérő hullámlás.

– Jaj végünk, halak. Megint szól a muzsikája!

– …Hol? Hol?

– …Bújjunk! Meneküljünk!

– Nnna. Majd a szeme közé nézek én annak a (csak nyugalom! nyugalom!) én annak a halásznak a popsijára verek.

110

– Még ma? – firtatták sírósan a halgyerekek.

– Még ma.

És hogy kényelmesebben csíphesse az arcocskáját, az elbájolt anya a nagyúr keze alá tolta.

A harcsa visszaparancsolta őket a parttól – már a hasáig érkezett a homok – és csurogva kiemelkedett a világválasztó tükörből, ahol belőle mostmár semmi nem látszott. A parton halászlét kóstolt és azt oly ízletesnek találta, hogy félnapi fegyvernyugvást rendelt el: ne hiába imádkozzatok… Aztán ezüst kocsijába vágta magát és rádiózene mellett a tógazdaságba hajtatott. Kesztyűsen, sétapálcát pörgetve egy pepita operettben, mintha tükörből a világot bejáró refrént énekelte volna – az ringatta:

kit hal, míg lesz, imádni fog
halászok jóltevője:
lám én a vízből kint vagyok
vaki-va hinta kintva gyok
(tapsorkán)
– – – már én kint vagyok belőle!
(1947)
111
Özön-Szegénység

(Helyzetkép azokról az időkről, amikor az Özönvízhez hasonló elemi csapás – az Özön-Szegénység látogatta meg Magyarországot és első ízben történt, hogy betiltották a közállapotokat. Egy mozaikkő a nagyon-nagy mozaikból, amelynek mestere maga kereste az ismeretlenség homályát – ő tudja, miért. Mi magunk csupán a szocialista realizmus módszerét követtük a tükrözésben és iparkodtunk kerülni mindent, ami nem tipikus).

Csődület a Gyalogmáj tér egyik Közértje előtt; ölik egymást.

– Mit lehet itt kapni?

– Heresót osztanak.

– Hátra! Hátra!

– Kérem, én nem venni akarok…

– Akkor is! A sor végére!…

– Elég rosszul teszi. Ki tudja, hátha tíz évig megint nem lesz; és akkor már befektetésnek is.

– Miféle befektetésnek?

– Odaáll beszélgetni! Tudjuk! Ismerjük az ilyet!

– Tőkének. Ez biztos. Láthatja, két órája sincs, hogy híre ment és már a fél város összeszaladt. Heresóért!

– És mi az a heresó? Mire jó?

– Én se tudom; de ha a pénz így romlik tovább… vagy ha lebélyegzik; rebesgetik… Nahát! Ne tülekedjenek!

– Ki tolakszik?! Jópipa. Hova elémfurakodik és akkor még – – –

– Ez legalább tartja magát, ez a heresó.

– Hiába furakodik, úgy se eresztjük a barátját!

– Miféle barátom, kérem? Idegenek vagyunk, nem ismerjük egymást.

– Tudjuk, tudjuk! Még a kezükben sincs és már láncolnak vele.

– Két jómadár.

– Hallja, megkóstolja az öklömet.

– Haha! Reszket a valamim. Én már akkor a Városnál voltam, amikor maga még hátulgombolós – – –

– Ha nem nézném, hogy az apám lehetne. Kiköpi a fogát!

– „Vadidegenek”!…

– Még hogy „nem ismerik egymást”!…

112

– Akarja? Akarja, hogy vegyek magának?!

– Hát jó volna.

– Piszok fráter! Csibész banda!

– Mennyit?

– Vagy öt kilót. Igazán lebélyegzik a pénzt?

– Rebesgetik.

– Mondjuk, nyolc kilót vagy tizet, ha kap. Megfizetem a fáradságát, barátom, ott várom, megtalál a sarkon, odabenn a BARBÁRBAN.

– Nyolc kilót? Minek heresóból annyi sok?

– Tőkebefektetésnek; maga mondta.

– Sort fogni! Hátra! Két órája fogjuk a kötelet, de vannak, akik… Olyik tolakodó! Piaci légy! A pofájáról a bőr…

– Aztán meg hátha tíz évig megint nem lesz heresó. Szóval a sarkon, a BARBÁRBAN; de megyek, mert még meg találnak verni.

– Hogy nem sül le neki!


S most a zsákmánnyal, a négy kiló heresóval Sömjén Simon, a Dicsőség Szinház fő festőműhely felelőse besuttyant a műszakiak kiskapuján. No hadd lám. Először is Aranyos Rezső üzemi párttitkárhoz. Az alapszervi aki nekünk. Amilyen belevaló gyerek és a légynek sem árt.

– Aranyoskám, Reske…

– No?

– Heresót szereztem. Félreteszek neked egy fél kilót, akár oda se gyere.

– Simonkám! Tudnálak megölelni! Behozod?

– Beviszem a pártirodára.

– Köszi szépen. Ildire gondoltál?

(Humayer Ildikó, aktíva, azzal az okoska fenekével. Aha. Ha ezek össze nem szűrik a levet, akármi legyek).

– Ildire? Hogyne. Negyed kiló.

– Aranyangyal vagy! Senkinek! Dehogy mondom!

– Mátyus! Ide, kölök!

– Igenis, Simi bácsi!

– Fogsz egy tucat üres festékes zacskót. Ezt a négy kilót itt kiméred negyedkilónként az üvegkalitkában. A főgórénak leveszel fél kilót… ne, fogjad, mert nehéz.

113

– Mi ez? Minek ez, Simi bácsi?!

– Hogy a rák a vetésre ne menjen. Mozgás, de máris, úgy menj, mintha jönnél!

– Uiii-í! Trülülüüü!

Mátyus kölök szirénavijjogással el. Most a festőműhely, a szobrászok, a zsinórosok.

– Kántorica! Mirzuska! Ede, te is!

– Mi az, mi van? Osztás van? Mit osztanak?!

– Szóljatok az öreg Piznecsáknak, erre láttam. Meg Bengyeléknek is. Zsiga! Hudebra Zsiga! Hívjátok a Mobrelopszky-lányokat… Irénke fiam, szóljon odaát…

– Mi az, gyerekem, röpgyűldébe? Pumpoltok megint?! Én nem fizetek, én megfizetem a magam… azt is nagy keservesen – – –

– Tervkölcsön a fenét: heresót hoztam, Zsiga bácsi.

– Az meg mi pokol?

– Mi ez a csődület, mi ez a csődület?!

– Simon! Simi! Sömjénke! Elftárs!

– Mi ez a zsivaj, levesznek a lábamról, odavágom az egész hóbelevancot. Csend legyen.

– Halljuk! Halljuk!

– Gyerekek, heresót hoztam.

– Orrriási! Csempészett?!

– Legális, de istók uccse: hazai heresó, mindenki kap negyed kilót…

– Nekem is! Nekem… Nekem!

– Ne tépjetek szét azért. Nem olcsó, de csak elsején kell fizetni, ki-ki mondja be a nevét.

– Simon fiam, nekem egy felet.

– Nem lehet, Zsiga bácsi, mindössze négy kiló a szajré.

– Négy kiló heresó, együtt, egyrakáson! Milliomos vagy. A menyemnek is kell, hallod-e. Egy felet.

– Zsiga bácsi, hiszen azt se tudja, mire való!

– Hát aztán: te tán tudod?!… Nem bánom; egy negyedet.

– Zsiga bácsi, negyed kiló. Keresztet mellé. Knézer Ede. Kipipáltalak, a tied már megvan. Tovább!

– Kántorica Kázmér!

114

Az asztalosoktól, egy borízű hang.

– A Mobrelopszky-lányoknak kettőt: ketten vagyunk!

– Látom, angyalkáim, még ha megölelkeztek is. Bengyel bácsi, magát is felírtam heresóra. Berszerker Benő…?!

– Dettó maledettó. Csak tíz dekával tetéznéd meg, régi barátságunkra való tekintettel. Simi! Felárat fizetek.

– Ne árverezz, marha. Tudod jól, ha volna, volna. Lássuk a másik asztalos szakit. Kacska Menyus…?!

– Viszek a Mrázó bácsinak is. Hadd vigyek!…

– Piznacsek bácsiék, nini!… Éljen a Piznecsák bácsi!… Éljenek a zsinórosok!

– Előbújnak, a szagra… Csak tudnám, a heresónak milyen a szaga.

– Azt mondják, a főgóré üzent… Mit akartok, már megint?!

– Nem a főgóré, én szóltam, Piznecsák bácsi: heresó van.

– Heresó?!… Ne kergüljetek már meg egészen, nincs nekem semmi bajom; egy öregemberre így rászégyeníteni…

– Haha! Piznacsek bácsi! Ez nem Szent Rókus lábsó, nem a heréket fürdetik benne… Haha!

– Ne röhécseljetek, fogjátok be; hadd magyarázom meg a Piznecsák tatának. Ezt tíz éve nem kapni, Piznecsák bácsi; alighanem tíz évig megint nem lesz…

– Egy kilót! Az más. Legyen kettő…

– De Piznecsák bácsi, mindenkinek csak negyed kiló jut!

– Annyival nem is kezdek… A zsinórosokkal kitolni, azt tudtok! Legyen fél kila.

– Üsse kő, legyen. Piznacsek, fél kiló.

– Mi az, mit osztogatnak itt?

Penágel Imre a kelléktárból, hanyag és előkelő. Örök mellőzöttségi komplexusával.

– Nini, Imrus, jó hogy jössz. Egy kis heresó-kampány, épp a végére érkeztél.

– A végére érkeztem: én? Aki egész idő alatt itt voltam?!

– Hol voltál, Imruskám?

– Persze. Penágel Imrét mellőzni. Minden arra megy ki.

– Ne szamárkodj. Hol voltál?

115

– Mert ha Penágel Imre nem dugja ki az orrát véletlenül a kacattárból, ahová lesüllyesztitek, a többi száműzött közül… Bezzeg a zsinórosoknak, a ténfergőknek, azoknak jut persze! Mindenből!

– Ne túlozzuk el a dolgokat, Penágel elftárs…

– Hát ne érezzem mellőzve magam, Aranyos elftárs, hát ne?!… Heresó! Mint a falat kenyér!

– Ne marháskodj, gróf, aki idejében érkezett, annak mindnek jutott.

– Heresó! Ami aranyat ér! Persze a Penágel Imrét kigolyózni! Mindenből! Ebből is! Most, amikor maholnap arra ébredünk, hogy lebélyegzik a pénzt!

– Ilyeneket ne mondjon, Penágel elftárs, az ilyesmivel nagyon megütheti a bokáját…

– Mi ez a csődület?! Nincs több: egy szem se. Oszolj, oszolj!

– Aki rémhíreket terjeszt… Pénzlebélyegzés meg több efféle… Az ellenség hangja!

– Én?! Rémhíreket terjeszteni, én?! Mondtam én?! Én csak annyit bátorkodtam, hogy nincs heresó, azt is halkan… Aranyos elftárs!

– Abban viszont a Penágel elftársnak van igaza, hogy vannak bizonyos hiánycikkek, Rezsőkém. Az ilyennek a beszerzését, mint például a heresóét is, a kollektívának kéne megszerveznie, nem pedig úgy, mechanikusan, mint a kapitalista anarchia idején.


Este haza Óbudára, Sibelka mama befőttesüveg-szagú, almáriomos albérletébe.

– Sibelkáné. Jó, hogy itthon találom. Itt van magának egy negyed kiló heresó. Nem kerestek, nincs levelem? Úgy tegye el, hogy kincset ér.

– Uram Teremtőm, boldogságos Szűz Mária… heresó?! Nem hiába imádkoztam, nem hiába találkoztam kéményseprővel, Szent Rita, meghallgattál. Megsegítettél!… Tudtam, tudtam!… Hogy ma még valami nagy szerencse ér!

NB. Az „Özön-Szegénység” szerző ANIBEL c. regénytrilógiájának második része – az ANIBEL A ZSIBLIBÁN egyik fejezete.

116
A torony
(Pillanatfelvétel)

A Lenin-körúti ház pincéjén kifogyott a kenyér. Márpedig kenyeret szerezni kell, ha a fene fenét eszik is – akárhogy lőnek a körúton, akárhogy pásztázzák a kövezetet a Rákóczi úton, a csordában megrekedt sárga villamos-dögök között. Kenyérnek lenni kell.

Ez a sarok kivált „forgalmas”: az Astoria tetejéről hajnal óta ágyúzzák a Newyork-palota tornyát. Vagy beleszalad az eltévedt golyóba, vagy a leszakadó faldarab üti agyon, akit ilyenkor kivisz a hasa, a tehetetlen dühe – a járókája.

Margit-mama 76 éves. Fürge, mintha tizenhat volna, bátor, mint a Molotov-koktélt hajigáló srácok; de a szíve cserbenhagyja, az izmai nem bírják, a reumája elárulja korát. Nincs más út, csak a pince. Szerencsére még megvannak a világháborúból ittfelejtett pincei faltörések-átjárások, ha nyolc-tiz házzal odébbkecmergünk, egy Nagyatádi Szabó utcai pinceablakon kibújhatunk s onnan majd meglátjuk. A Dohány-utca sarok, az a veszedelmes, de onnan a pék már csak macskaugrás.

Hiszen ha az a hátrakecmergés olyan egyszerű volna! A pinceszintek között méteres, másfélméteres különbség, az ember átmászik és a lába a semmibe kalimpál. Tolják-segítik, aláfeszülnek, Margit-mama kapaszkodik, lehuppan, ki van, mint a liba. A nyolcadik ház, a pinceablaknak nekitámasztott széncsúszda, a lábtámasztó lécek – a Nagyatádi Szabó utca. Hol vagyunk? A Beszkárttal szemközt. Alig lehet ráismerni. Feltépett villamossínek, elgörbült vágány-tömkeleg; szanaszerte gurult vashordók, kihányt gerendák; leszakadt koronapárkányok. Ilyen akadályokon kell átmászni, hogy eljussunk a feltépett macskakövekből rakott barikádig az utca végében s onnan gyors oldalsiklással majd csak átfordulunk és csatlakozunk a sorhoz a pékség előtt.

Jó is, rossz is. A kajla vasakon a néninek olyan artistamutatványt kell véghezvinnie, amit látni se szeretne, mástól se – nem hogy maga csinálja. De a széthányt tartályok, az olajoshordók sora fedezék is, valahonnan, valakik erre is végiglövik a házsort. Billeg a néni, kapaszkodik, fedez; kalimpál a két szatyor. Végigaraszoljuk a járdát, a Dohány utca sarkán kicsattan a napsütés és a napsütésben kicsattan a torony. Amott 117a pék, előtte a sor. Más pincék, más éhes hasak, más nénik-bácsik – kenyérre várók.

A torony félhivatalosan a Newyork-palota tornya, hivatalosan az Újjáépítés Diadala. A nyavalyás Rákosi-rendszer csudája – mert nem volt rendszer még egy a világon, amely köbméterre ilyen kevés lakást termelt volna s ilyen szánalmasan keveset épített. A párt, mint az újjáépítés motorja, a lankadáson kezdte, a Patyomkin-kulisszák tologatásán folytatta s a végén már az üresjáratra is alig futotta erejéből. Egy évtized alatt tíz Newyork-palotát is felépíthetett volna rendes körülmények között; de hogy a tornyot közvetlenül a forradalom előtti napokban rendbehozta és a pompás kő-ékítmény sudaras-fehéren megint ott ragyogott – már az is csuda számba ment.

Szerették a tornyot a pestiek, szerették az újjáépített Newyork-palotát, csavart-oszlopaiból, atlaszaiból, kávéházának emeletes-aranyos öbléből bizalmat merítettek. S most ezt a tornyot lőtték a buffogó ütegek az Astoria tetejéről.

Szürke arcok bámulták; az öregebbje fásultan, a fiatalja gyűlölettel. Hátatfordítva a pékség bejáratának, hogy a tornyot ne veszítse szem elől, hátrálva haladt a sor. Mindenki a tornyot nézte – hogy fogy-e, marad-e s ha marad, mennyi marad belőle.

Ám a Newyork-palota vadonatúj tornya szilárdul állt. Olykor fel-felporzott s már-már azt hittük, az üres eget látjuk a helyében, ha a porfelhő elül. De nem: ott állt rendületlenül, megújra kibontakozva és csipkéivel harsány-fehéren rárajzolódott az égre. Egy fiatal egyetemistát elöntött a féltékeny düh, átrohant a sarkon a mozi elé és a romkupacra felhágva, mérgében szónokolni kezdett:

– Ez igen! Ez igen! Ez hát a baráti segítség! Az a nagy fene büdös! Az a határtalan szeretet, a proletárnemzetköziség, ez hát! Ezt teszik velünk!

A könnyeit nyelve kiabálta, míg körülötte röpködtek a golyók. Micsoda haszontalan halál lesz, eredj onnan, szerencsétlen, nem jössz vissza mindjárt?!

– Jöjjön onnan! – kajabáltak utána a sorból, kivált az asszonynép, mert majd megszakadt a szíve a szemrevaló szép szál legényért. Az meg, égrevetett képpel, toronyféltő szerelemmel csak mondta-mondta; ki118ordította tehetetlen keservét, mi meg a sorból hol őt néztük, hogy meddig él, hol a tornyot, hogy meddig áll. Emez élt – amaz állt, éltek-álltak még sokáig.

Hogy mi volt a bűne a toronynak, „lesipuskás” szabharcosok voltak benne avagy csak lehettek volna – nem tudni. A toronynak pusztulnia kellett. Isten tudja, miféle gigászi vasgerendákon ült, bölöm szekrénytartókon lovagolt valahol a tetőemeleti falazatba befogva: a felfekvések kilazultak, kezdett rengeni. A becsapódások egyre sűrűbbé váltak, a feltisztuló porfelhőből még kibukkant a parádés torony, de hol egy fehér kő-golyóbis hiányzott róla, hol egy dísz-obeliszk; egy lövedék megcsorbította ablakos ornamenseit, egy másik a koronapárkányt kezdte ki. Meddig bírja még: órákig? percekig?… Odáig-hátrálvást, meglepetve vettük észre, hogy ránkkerült a sor, megkaptuk a kenyeret, lopakodva, kúszva – indulhattunk haza. A tele kenyeres szatyrokat csak úgy mellékesen lógatva eredtem neki, akkor is csak Margit-mama nógatására, annyira rajtafelejtkeztem bámító szememmel a tornyon.

Az emeleti ablaksornak nekivágódó golyók apró vakolat-lavinákat indítottak-zúdítottak a fiatalemberre, aki fel se vette; ő csak az öklét rázva tovább átkozódott a könnyein keresztül, a sorból pedig egyre haragosabban szólongatták, menne vissza, foglalja el a helyét. Mit is részletezzem, nem mondom el a kalandos hazatakarodást szanaszerte gurult vasdongák, kajlán meredező villamos-sínek között a Nagyatádi Szabó utca felcsikart kövezetén, a hazakeveredést bogár-billegéssel pincéről-pincére a világháborús lyukakon keresztül, a semmibeugró talprahuppanásokat, a felkapaszkodásokat a setét magasba, a vaktába-törtetést ládákon, ágyakon, szenespince-rekeszeken át és a megérkezést a kenyérrel, amelyet Margit-mama máris szeletelt, porciózott, osztott igazságos-fürge 76 évesen, hogy tizenhatéves se tette volna különbül. Mert én a látványnak odakövülve – ottmaradtam s ahogy megrohantak gondolataim, el nem tudtam szakadni tőle, jóllehet messze jártam.

Ha a tiszavirág csak egy napig él, elképzelhető-e, hogy minden percében nem hatvan – de hatvanezer másodperc van? Hogy az ő másodperce még így is „hosszabb” és belső ideje más? S nem ilyen tiszavirág-e az ember, amikor íly ritka-rettentő látványok pillanatfelvételét rögzíti agykérgi retináján: az ő „pillanatában” is nem hatszázezer másodperc 119zsúfolódik-e össze – nem úgy tolulnak-e egymásra benne a mozdulatlanságig lassított felvételek?

Mit csinál a torony, ha tönkrelövik? Alákalimpál? Visszagörbül? Összerogy, mint a samunadrágja? Kupola módjára beszakad? Ripityára robban és eltorlaszol utcát-teret?

Nem úgy, ha a Newyork-palota daliás, párizsias-elegáns tornya.

Ez volt eddig a legnagyobb porfelhő, amelyet a belövés körülötte felvert. Mindnyájan vártuk – ők a pékség előtti sorban, én már a sarkon, közvetlen közel – hogy újra kicsattanjon fehérségével az ég kékségén és ékszer törékenységével fittyet hányjon az Astoria ütegeinek. Most is ott volt a helyén, most is kicsattant és állt. De nem sokáig.

A lába már tőből hiányzott.

Úgy kezdte meg alászállását – tulajdon függélyes vonalában – mintha sohasem akarna a fenékre érni. Roppant felvonó módjára megsüllyedt és belehüvelyezte magát a palota alsó emelet-üregeibe. Az omlás, a robajlás oly soká tartott, hogy az ember füle szinte berendezkedett rá s az utána támadt irgalmatlan csendben szinte már hiányzott. A falakból felvágó, égig lövellő porfelleg a környező utcákra is ráereszkedett s azt hittük, vezúvi hamuesője sohasem fog végetérni már. Azóta is, mindmáig hallom anyám szólongatását, gyere már fiam, hagyd azt a tornyot, hozd azt a kenyeret. Már az én retinámon halálig úgy marad, megmarad az a torony, visszahozhatatlanul, újjáépíthetetlenül. Az a felvétel, amint félig még lebegve, úszva, de már lába-vesztve elindul, hogy padlókat átalverve, helyet csináljon néhány napos, vadonatúj fehérségének a százados főfalak aknakoporsójában.

Amikor a robajló vakolathullás megállt, a romtömeg utolsót ereszkedett és a porfelleg leülepedett, a torony helyén üresen tátongott az ég; és a szép szál egyetemista is, a romkupac tetején arcára borulva, annak rendje-módja szerint – halott volt.

120
Papagájok anyanyelve

Az ifjú lorddal, aki az első hetekre befogadott, még csak kijöttünk valahogy. Szimpatizáns volt, de időbe telt, amíg kiderült, hogy inkább Külső-Mongólia „belső bajaival” szimpatizál személyünkben, mint velünk. Ekkor azután tapintatosan visszavonult és még csak jelét sem adta, hogy kotródhatnánk már.

De kimérten zsémbelő, kedves-viktóriánus társalkodónőjének sehogyan sem vett be a begye. Hazudozónak tartott bennünket s ezt több ízben, a felső tízezrek megigéző angolságával értésünkre adta, így hát elkerülte figyelmünket. Durcás hitetlenkedésével valósággal kiprovokálta, hogy meséljünk-bizonykodjunk, nekünk meg kétszer sem kellett mondani. Csakhogy a Korvin-köztől Auntie Ethel viktóriánus kézimunkaasztalkájáig hosszú az út, himzőráma, horgolókosár, tűfestés, elefántcsontberakás és selyemlámpaernyő – mind-mind szörnyűden békebeli volt; és Etelka néni – a ház és az angol parlament hagyományainak megfelelően, még a Korzikai Hiéna (Napoleon) idejéből – lovagias ellenfeleknek és derék szövetségeseknek ismerték a cárok alattvalóit, akiktől móka és hagymakupola, ikonosztáz és klasszikus balett: minden szép kitelik, de efféle csúnyálkodás nem.

– Atyai nagybátyám szintén a Gyarmati Hivatalban szolgált, akárcsak nagyatyám. Nekünk is sok bajunk volt a szikekkel, annakidején. – (Ez volt Etelka néni kommentárja az „eseményekhez”). – No és amikor a kozák svadronérok rendet csináltak, kaptak mindjárt rendesen enni?

– Nem kozákok voltak, Etelka néni, hanem mongolkák. És nem svadronérok, hanem harckocsik. Harckocsioszlopok.

Fiddlesticks! (Lárifári!) A kozákok rendesen viselkednek, feltéve, hogy nem dühítik fel őket. – (Kicsit nagyot hallott). – Azt meg kell hagyni, értenek a lóhoz. No és hogy megkezdték a levesosztást, mi volt azután?

– Nem kezdtek levesosztást. Tíz méterről lőni kezdték a házakat.

– Mennyi az mérföldben?

– Semennyi, mérföldben. Tizenkét lépés.

– Szegény kertek! Mennyit szenvedhettek. Annak is csak a házak úrnői látták kárát.

121

– Látták, köszönöm kérdését. Olyan is volt, hogy betörtek a házakba. A nőket a pincétől a padlásig kergették és ha tíz éves volt, ha hetven, ha holt, ha eleven –

– Nem óhajtanak egy csésze teát? Annak az ideje van.

Etelka néni fensőbbséges mozdulattal – gongatott; mindig megcsodáltam a hosszan, búgva-kiremegő, félmázsás, embermagas indiai gongot.

– Ó igen, ebben a klimában jót tesz a tea.

– Tudom, maguk nem szoktak hozzá. Az orosz birodalomban az év legnagyobb részében hótakaró van.

– Nem tudom. Sohasem jártam az orosz birodalomban.

– Hiszen onnan jönnek! Nem onnan jönnek?! Hát Bécs után mi van?

– Igaza van, Etelka néni: a Nagy Szarmata Síkság. Azért törtek be a házakba, például nálunk is.

– Hát mért engedték be őket?!

– Hogy ez nem jutott eszünkbe!

Nonsense, hülyeség. Az én ajtómon ugyan kopoghatnának, én ugyan a fülem botját se mozdítanám.

– Van egy jó módszerük botfülűek számára.

– …?!

– Egy köteg kézigránátot behajítanak, mielőtt megtudakolnák, hogy a háziak milyennek találják az aznapi időjárást.

– Az én házamba?!

– A canterbury érsek házába. – (Jobb híján, váci püspök helyett). – Különben sem a mi házunk volt: bérházban laktunk.

I see. Akkor értem. Szegénynegyedben sok a modortalan ember.

– Szentigaz, Etelka néni. Azért lőtték szitává a falat a törpepapagáj kalitkája mögött, mert a szegény kis jószág összevissza röpködött, mint az eszeveszett. Míg el nem találták.

– Egy budgerigar?! Az édesanyjáé?!

– Nem tudom, tulajdonjogilag nem tisztáztuk. A miénk volt.

– Hogy azok milyen cucimuci-dönölű inyipinyi madarak. Imádom!

– Hja.

– Kekszet? Ne kínáltassa magát.

– Köszönöm.

– Meg tudok halni értük! És mivel etették?!

122

– Tengeri herkentyűvel.

– Tessék? Hogy? És mit mondott, beszélt?!

– Addig, amíg le nem lőtték. Az mondta: „hozottisten, ritka vendég! hozottisten, ritka vendég!” Nagyon szépen tudta mondani.

Auntie Ethel maga volt a kővémeredt szigor.

What?! Mi-cso-da?!

– „Hozottisten, ritka vendég”. Welcome, welcome, dearest guest…

– És ezt magyarul mondta?!

– Magyarul.

Auntie Ethel leengedte a hímzőrámát és – mintha a családi arcképfestő számára volna – ültőhelyében peckesen kinyúlt.

– Most rajtakaptam magukat. Egy budgerigar nem beszél „magyarul”, olyan nincs. You little liars, két hazuglári. Akármilyen messziről jöttek, ezt a whacking big bődültséget nem fogják elhitetni velem.

123
Boldog egyetértők
párjelenet

Két magyar beszélget, két marconaképű, viharvert magyar, viharkabátban, viharos koccintások és dévaj tengerésztréfák közepette; a kocsma bejárata fölött a viharlámpát lóbálja a szél.

Két évvel ezelőtt a két magyar még ki nem mozdult szülőfalujából – Budapestről; azóta megjárták a világtengereket és mindent láttak és végigpróbáltak, amit csak a londoni mozikban látni és a Sohóban végigpróbálni lehet. De hogy a tréfásról komolyra fordítsuk a szót: valamennyiünk kezét tűzbe tenném érte, hogy mind a ketten paraszthajszálnyira vannak az érvényesüléstől; nem adok neki két évet, az egyik a London-newyorki repülőjárat bérelt különkabinjában lakik (és diktál egy titkárnővé kiemelt filmszínésznőnek) és a másik a tucat kocsma közt megveszi ezt a kocsmát is, amelyben most üldögélnek.

Nem is esnék jól nekik, ha nem a jég hátán élnének meg: olyan ez a fajta, ez a busa, jégháti magyar. Meglátni, összeölelkezni és berángatni egymást ebbe a kis westendi lebujba a két kenyeres pajtásnak egy pillanat műve volt. Jó is volt, hogy siettek a dologgal, mert a következő pillanatban már élénk eszmecserébe merültek, mely nekik az ősi erénybe vetett bizalom megöntözésére, nekünk pedig épülésünkre és okulásunkra szolgált. Nevezzük egyiküket – szemöldökére való tekintettel – Busa Jánosnak, másikukat – törökös vonásai mián – Basa Péternek.

BASA

Janikám!

BUSA

Petikém!

BASA

Órriási! Ez a második csoda, ami ma történik velem Londonban. Rögvest te jutottál eszembe, cimbora, hogy ha senkinek, de neked igen. Másnak a világért se. Neked elmondani, a tanácsodat kérni…

BUSA

Soha jobbkor! Épp magam is azon a ponton vagyok, édes öregem, hadd öleljelek meg, egyem azt a palacsinta képedet, ezen a nagy örömnapon!

BASA

(önfeledt tárulkozással. Látszólag csupa fül, valójában csupa száj) Tudod az úgy volt. Először nem hittem a fülemnek. Azt mondja az öreglány, nézze Basa úr, maga tisztességes ember, ez az arcára van írva, hiába, nem tehet róla. Odaadom magának azt a tizennégy szobás házat 124ingyen, mondjuk egy évre. Hogy legyen ideje kivackolódni. Rendbehozza, kiadja hindu vagy szingaléz diákoknak, jelzálogot szerez rá és szépen megszedheti magát. Maga is magyar, én is osztrák vagyok, tudom, hogy sok kicsi sokra megy, minden kezdet nehéz, a biblia pedig azt mondja…

BUSA

(látszólag issza a cimbora szavait; valójában ébren és álmában a magáét fújja. Dől belőle a szó) Mintha csak az én kapitányomat hallanám. Te, hogy ezek az angolok! Meg vannak akadva a bibliával, hogy az isten tartsa meg a jószokásukat, te Peti. Holnap írom alá a szerződést és elkezdek halászni. Azt mondja nekem a vén tengeri farkas, ez az angyal, akit az utolsó pillanatban küldött a Mennybéli: Busa úr, én megbízom magában. Két évig legyen a magáé ingyen. Ha újrakátrányozza, gérbe állítja, összenitteli – még mindig hajó az a hajó. Mire jelzálogot venne rá, már meg is kereste.

BASA

Hadd csókolom meg azt a piszok pofádat. (Sugárzó arccal hátbaveri). Jani!

BUSA

Hogy a ragya, aki kiveri: egyem azt a komisz képedet. (Mellbedögönyözi). Peti!

BASA, BUSA

Hujjujju! (Sohase halnak meg)

BASA

Hát most aztán nekiállunk a feleségemmel, befogom a két srácot. Van gyalulás, festékleégetés, újrafestés, ragasztom a tapétát kivilágos-kivirradtig. Holnap lesz a napja, ha már aláírtuk. Nekiesünk, mint a cigány a szántásnak, igaz-e. De hogy el ne felejtsem már megkérdezni: hogy van a pereputty? Megvannak-vagyogatnak?!

BUSA

Nincs pereputtya, egyedül él az öreg tengeri farkas; vagyis hát van is meg nincs is, mert aki volt, azt mind miafenében hagyta. Újskóciában, még az első világháború előtt. És neked?

BASA

Köszönöm, csak valami tantija él, Ósztrijában, a tizennegyedik szobában lóg a cifferblattja, a családi képet, kéri az öreglány, hát én bennhagyom neki –

BUSA

– azt mondja az öreg rozmár, bár tudná, kire hagyja. Ott van a dokkban, ha éppen kedvünk szottyanna, hogy megnézzük. Csak a daruszárnyvitorlát kell felstéblizni meg az orrsudárkapicányt. Az al125szárkapicány elég jó állapotban van, a felgyűrűzéstől eltekintve, épp csak a hágóhevederekbe beleesett a moly. Sebaj, leolajmázoljuk a tagokkal a csarnakzatot, alá spreicoljuk a tarcsvitorlát, csörlőhakni, orrhorgonykantár, miegymás – marad a kormánylapát lesarabolása, aztán tengerre magyar! Kis halra nem vadászunk (halászunk, akarom mondani), csak turbotra, heddokra, kódokra, makrélára, óriás ajókára…

BASA

– mi se vadászunk kisvadra, Janikám: a kandahári diákok tehetősek, a trinidadi diáklányok kapósak. És csak bútorozva: a csengőgomb meg a ruhafogas, amire a kalapját akasztja, ha kiveszi. Kell még valami? A többi az ő dolga. De egy heti fekbér biztosíték és csak finom emberek. A rosseb aki megeszi. Ha a panzió beindul, a családot elküldöm a Földközire, hogy hadd hajókázzák ki magukat, én meg majd csak elhetyepetyélek itt, te Jani (félelmeset kacsint:) úgy élünk, mint pocok a lisztben!

BUSA

(beleröhög a sörébe) Micsoda beszédrész! Szegény megboldogult szegedi nagyapám, aki volt, a halász, sose gondolta volna, hogy az unokája az izlandi partok mellett űzi a heringet!

A KOCSMÁROS

(aki eddig a pult mögül tisztelettudóan figyelt. Elismerőleg, angolul:) Az áldóját!

BASA

(nótára gyújt)

Jányok, jányok, pucérarcú jányok
Basa Péter legyen aki!-vel járjátok
(hejde: ezüstnyárfa!)
nem volt néki soha iszonya:
legyen néki ezer jánnyal asszonyviszonya!
BUSA

(rázendít)

Háló, háló, göbös varsaháló
Busa János a kapitány! beh kiváló
(hejde: diridongó!)
ahol repül fényes szigonya:
beleáll a bálnahátba, bele bizony a’!

(Basa és Busa, egyszerre beszélve:)

BASA

Hát mit szólsz az ötlethez, hogy panziót nyitok, Janikám?

BUSA

Hát mit szólsz az ötlethez, hogy bálnára indulok, Petikém?

BASA, BUSA

Órriási (felváltva ölelkeznek és verik az asztalt)

126

Miből az az épületes tanulság vonható le, hogy mely s minő jóleső érzés két csak-azért-se-marakodó magyarra bukkanni e jéghátsági emigrációban; mert kettejük közt aztán igazán nem lehet mondani, hogy nem dühöng az egyetértés.

127
Dudi örököl
(tényvázlat)

Az örökségen ketten, tizennyolc éven át dolgoztak, az öreg Aldobolyi Kázmér bácsi és neje, Tinka néni – hogy Dudi fiuknak Angliában legyen. 80 üveg tinta, fél mázsa űrlap, levélpapír, stb., 185 előszobában 860 leelőszobázott óra s ugyanannyi mulasztott munkaóra meg 2-szer 465 álmatlanul átvirrasztott éjszaka árán megszületett az örökség. Ami Öregapóról maradt, mehetett Angliába. A Hatalom megszégyellte magát, mert Öregapót (őszirózsás bal-múltja ellenére) deportálta volt, és mert Öregapó a Hatalmat – mikor még hatalomka amolyan zölden remegő piti vagány volt csupán – bújtatta-védte. Mindez még „annakidején” történt, de a deportálás-a-sártengerbe és a Hatalom (hatalomka) halálos veszedelembőli kimentése, valamint az őszirózsás hejehuja nem azonos időpontban esett meg; ami bizonyítja, hogy az „annakidején” még nem jelent feltétlenül egyidejűséget. Öregapót rég elhantolták, tekintélyes hagyatékával a Hatalom kivételt tett és megadta az Engedélyt, értesítették az Állami Szállítmányozót, leltároztak, csomagoltak, pecsételtek, nyaltak-ragasztottak – állt a bál. Rokonság és Hatalom értesítette Aldobolyi Dudit Londonban, hogy ha még nem szakadt tekintélyes örökség a nyakába, hát most szakad.

Mr. Douglas Alistair Algernon MacAldobolyi (szül. Aldobolyi Dudi) az évtizedes álmatagságtól már szinte nyakferdülést kapott – amilyen álmatagon az örökséget számítgatta: a XVII. századi rekeszzománcos orosz burnótosszelencéből kifizeti jelzáloghitelre vett házát; a XVIII. századi alakos ormolü órából („Minerva eladja testvéreit a Fáraónak”) két másik házat vesz; a XVI. századi teknőcberakásos miniatűr zenélő székesegyházból kifizeti minden adósságát, felmondja állását és földkörüli kéjútra indul; a XV. századi toledói legyezőgyűjteményből tömi a jótékonysági egyesületeket, megnyeri a Derby-t, szeretőt ajándékoz a feleségének, lóistállót a szeretőjének, lepénzeli a sajtót, hogy hallgasson róla, majd jópénzért eladja Élete Tollbamondását egy világlapnak, amivel megkettőzi vagyonát és visszavonulva magánélettől-közélettől, csak a műkincsei megőrzésének él. (Hogy kire fogja hagyni? Nem vitás: a Hatalomra, amelynek köszönheti és az Országra, amely szülte. Szobra, szülővárosában a Hazánk Nagy Szülötte nevet fogja kapni). Mr. Douglas 128Alistair Algernon MacAldobolyi számításába ritkán szokott hiba csúszni s ha ő jól meggondolja – meg van az gondolva.

Az örökség 32 ládában, 8 tonna összsúllyal meg is érkezett Pearlmouth kikötőjébe; kirakták, beraktározták és értesítették Mr. Aldobolyit. Dudi magánkívül volt az ideges örömtől és úgy sejtette a jót, mint aki rosszat sejt. Hogy ezentúl neki áll a világ, aziránt nem volt kétsége; csak azt nem tudta hirtelenében, az ő londonkörnyéki babaházában hová teszi a 32 ládát, melyek mindegyikébe egy-egy hálószobája belefér; fekbért pedig nem fizethet egy olyan örökség után, amelyet a fekbérfizetéshez előbb értékesíteni kellene.

Szerencsére Angliában nincs Hatalom, csak Hatóság van, az pedig megértő és embörséges. A Hatóság értesítésével egyidejűleg – (hogy az örökség az övé, mihelyt a pearlmouthi Rakhatóságnak kikötőileg érvényes Mutogatványt bizonyít arra nézvést, hogy az örökség az övé s ő mint Felmutató, azonos azzal az Aldobolyi Dudvánnyal, Aki) – megérkezett Kázmér papa és Tinka Babamama puszimuszi levele is, amelyből rövid úton kiderült, hogy az Öregapói Örökhagyó Okmány és Jogérvényes Hagyó Bizonylat „benne van valamelyik ládában, gondosan becsomagolva”. Dudi a szülői levél túlboldog áradozását magábavette ugyan, de a visszamosolygást máskorra halasztotta; egyelőre a Hatósághoz támadt sürgős bekopognivalója és kedélye kissé elborult.

Előérzete nem csalt: előzékenyen, emberségesen és teával fogadták. Van-e bizonyító okmánya, hogy ez a nagy darab örökség egy ilyen kis darab emberé s hogy ő a boldog örökössel azonos? Másszóval: dokument jeszty? Aldobolyi Dudi nagy igenlő igyekezetében úgy félrenyelt, hogy cigányútra ment nyálát félóra is beletelt, míg felköhögte: már hogy ne volna! Jeszty hát, persze hogy jeszty. A dokumentum ott van a ládában. – Melyikben? – Nem mindegy az, ha úgyis megkapom? – De, tökéletesen mindegy, minthogy úgyse kapja meg. – Már hogy ne kapnám meg, ha egyszer én vagyok az örökös és az enyém? – Csak ha bizonyítani tudja. Tudja?! – De Mr. Hatóság! Hogy bizonyítsam, ha egyszer benne van a ládában?! – Azért kérdeztük, hogy melyikben. – Mért, ha tudnánk, akkor azt az egyet felbonthatnám?! – Szó sem lehet róla. Sem ahhoz, 129sem a többihez. Hozzá nem nyúl, amíg nem bizonyítja, hogy jogos örököse. Parancsol még egy csésze teát?

Hosszas kikötői ődöngés után sikerült Mr. Hatóságot elkapnia egy korcsomában. – Mr. MacAldobolyi… de jól ejtem a nevét? – kérdezte Mr. Hatóság. – Ejtse, ahogy akarja, ott egye meg a fene. Hogy juthatnék az örökségemhez?! – Hja! Hogy az öné-e, az nagyon kérdéses (megkérdőjelezett, vitaindító és hogynemondjam ellentmondásos). Hallottunk mi már örökség orozó imposztorokról a kikötők körül ólálkodni. – De én igazán az vagyok, Mr. Hatóság és ha ön ebben megakadályoz, akkor kihágást követ el! – Lehet, hogy kihágunk, de a szabál az szabál. Mr. Aldobolyi (hajtotta fel az ötödik sört a derék angol), az ön baja emlékeztet engem annak a szintén rokonszenves ír szarvasmarhatolvajnak a legendás esetére, aki nem tudta bizonyítani, hogy a marha az övé, mert a járlatlevele, billog formájában, a marhájára volt sütve. Ha meg a marháját előmutatta, mindenki láthatta, hogy lopott.

Ennyi emberség könnyekig meghatotta Dudit. – Mitévő legyek?! – tört ki belőle, mert már két napja ivott és se több sörre, se több napra, pénzből-szabadságból nem futotta. – Mit tanácsol?

– Kérjen másolatot az eredetiről. Azt vágja a pofánkba. Mi majd szemethunyunk, hogy nem az eredeti és kiadjuk mind a 32 ládát. Viheti, vigye istenhirével.

A Néphatalom a külországba szakadt honárulóval szokatlanul udvarias hangot ütött meg. Kész örömmel gyártanak másolatot akár tucatjával is és nemcsak erről, bármi más hiányzó okmányról, amely birtokukban van, a születési bizonyítványtól a halottlevélig (és itt 77 okmányféleség árjegyzéke következett kormányvalutában – ha az volna a kedvtelése, hogy okmánymásolatokkal kitapétázza a falat), ám sajna, a fentnevezett hagyatéki okmány nem lévén birtokukban, arról másolatot nem adhatnak ki. Aldobolyi Dudi eltöprengett, hogy mitévő legyen s miután már ecélból annyiszor tette saját orrára a mutatóujját, lelki szükségét érezte, hogy a más orrára tegye; ám angol születésű felesége ezt nem szerette és azzal a fensőbbséges mosollyal, ahogyan Ra Isten Hitvese leckéztette volna életepárját, így szólt: – Douglas, (drágám), amióta tév-és rögesz130mék után szaladgálsz, nem nyírod nekem a gyepet, nem pelenkázod a Babát, nem takarítsz és nem főzöl rendesen. Hanem hasra hízol, nem keresel eleget és mindig útban vagy. A női felsőbbrendű egyenjogúság híve vagyok s úgy érzem, legfőbb ideje, hogy az ilyen sikertelen örökséghajhászokat, mint te, megrövidítsék egy herezacskóval.

Dudi belátta, hogy nem jó orra tette a mutatóujját és hogy valamit kisüssön, ahhoz ügyvéd orra kell.

– Ha az Okmány már birtokában volna, jelzáloghitelt vehetne fel az örökségre és akkor kikaparhatná – morfondírozott az ügyvéd.

– Ha az Okmány a birtokomban volna, nem ide jönnék, hanem a rosszlányok bűnbarlangjába és elverném az örökség felét (hülye) – toldotta meg titkos gondolatával, mondandóit, Dudi. Az ügyvéd elröstellte magát és megszerkesztette a Belügyminisztériumi Beadványt. Folyamodvány Zártkörű Ládafelbontási Engedélyért, ügyvéd és közjegyző jelenlétében, okmánykajtatás céljából, a vélelmezhető örökös költségére és terhére, de szigorú kizárásával az oda-és visszacsomagolás megejtése tartamára.

A költségek meghaladták egy népautó vételárát, de a belügyi engedéllyel megejtett hatnapos ládabontogatási hadjárat megállapította, hogy az örökhagyást bizonyító Eredeti Okmány a 13-ik láda fenekén van. Dudi a haját tépte.

– Közjegyző úr! Hát miért nem másolta le?!

– Nem lehet egyszerre ellenőrízni meg másolni is, kivált ha se bélyegzőm, se bibliám.

– Ügyvéd úr! Hát miért nem lopta el?!

– Olybá veszem, mintha azt kérdezte volna, miért nem gyújtottam meg, hogy Okmánya lobogó, fidibuszi lángjánál tüzesítsem meg lehamvadó szivaromat. Nem élünk a középkorban, ahonnan ön jött, Mr. MacAldobolyi, mi civilizált náció vagyunk a teremburáját.

By all means – helyeselt Dudi – de mi a következő húzásunk?

– Visszaküldetjük a 13-as ládát Szülőhazájába és hivatalosan felkérjük a Kedves Szülőhazát, 32 tanú jelenlétében bontsa ki, készítsen másolatot az Okmányról és küldje el. A ládát pedig csomagolja vissza és postafordultával tegye hajóra.

Ami meg is történt – nem ugyan hamarabb, de milliószorta lassab131ban, mint ahogy kimondom; mégis, ládák-levelek térültek-fordultak és kurta két hónap múlva ott volt a 13-as láda a rakparti Főraktárban a többi 32 közt, a levél pedig az ügyvéd íróasztalán. A halálraítélt az átváltoztató ítéletet nem várja olyan szívrepesve, mint ahogy az íróasztallal szemközt Aldobolyi Dudi, a levél felbontását várta. A papírvágó dallamosan hersent végig a borítékon, a hibás angolsággal fogalmazott levelet az ügyvéd behízelgő ír-katolikus torokhangon duruzsolta:

„Kedves Ügyvédközösség! Kiváló Kollégánk! Az Ön Fényes Felkeresése Ürügyén és az Ön szép Országának Ékes Hazánk Békeszerető Baráti jobbját nyújtva, reméljük, hogy Ön is megörül nekünk most, hogy mi önökkel annyira meg vagyunk elégedve. Kérését készséggel tetőztük, ahogy az Ragyogó Ügyfelük kívánságát tükrözve nekünk odamondva volt. Ezért bátorkodtunk 1) ládát felbontani 2) Végrendelményezeti Okmányt kiemelni 3) róla hiteles másodlatot készíteni 4) felülbélyegezni 5) visszaküldeni. Vagyis a) a hiteles és felülbélyegzett másodlatot és az Okmányt ott találja a visszaküldött láda fenekén, ahonnan elővettük, ha kibontja. Teljes megelégedésére vagyunk kiváló jóbarátsággal – a Hatalom Hiteles Másodlat Kiadó Alkarhatalmi Államkirendeltsége megbízásából X. Y. Olv. Aláír. Segédhivatali alügyközegi külügyér”.

– Kedves ügyvéd úr! Az én dilemmám az, hogy most ezzel a fránya istenverte levéllel melyikünk törülje ki a s-s-s… se… vala… – kezdte volna Aldobolyi Dudi, teljesen elkenődve; de nem fejezhette be, mert sem az ügyvéd letorkoló dörgedelmét nem hallhatta jogállamról és jómodorról, amelyben élünk, sem pedig a tulajdon elkámpicsorodott visszavágását a zsivány világ ügyvédi összetartásáról, amelynek hogy a betyár kiskésit emlegette volna, már nem tudott róla; mert a vállalati orvos tanácsára, két hónapra idegszanatóriumba vonult.

Hogy ezt az első örökösödési idegösszeomlását csak súlyos nosztalgikus búskomorság árán úszhassa meg, a sors úgy látta jónak, hogy Dudi vállalati szanatóriuma Pearlmouth mellett legyen. Ablakából láthatta a kikötődaruk nekilendülését a raktárházak palatetői fölött; hallhatta a hajók megbúsult ködszirénáit, örökségi ládákkal a gyomrukban. Egy szép napon arra lett figyelmes, hogy a parkban marhakolompolást hall 132és arra következtetett, hogy ahol marha kolompol, annak a kolompnak be is kellett szöknie valahol a kerítésen. Megkereste a nyílást és azontúl rendszeresen kijárt a kocsmába, ahol sokakkal összeismerkedett. A legtöbbje, ki görbén, ki egyenes úton, a kikötőből élt: tatarozta, mázsálta-bélyegezte-láttamozta vagy fosztogatta – mikor hogy. Így kedvesedett össze Mr. Mooney-val („nevezz Charlie-nak”) és bandájával; s így tudta meg, hogy ha jól belehágdal a pedálba, az ember kerékpáron félóra alatt a raktártelep kerítésénél van, ahol ugyanaz a marhakolomp szól, mely hű nyomravezetője bárkinek, aki kerítésen – hézagot keres.

Charlie bandáját nem volt nehéz meggyőznie, hogy ő csak afféle „frájer”, aki pali volna egy hivatalos cédulára a Bal-Észak 78-as Főraktár IX. Raktér D. Raksor 13-as ládája fenekén. Ám Charlie nehéz felfogású volt és lusta: ha ilyen jól tudja, nevezzen be arra a bizonyos éjszakai kirándulásra, amikor a 78-as sorra kerül – elviszik barátságból. De lévén, hogy gengszterrandevúnál „az időzítés a lelke mindennek” (Charlie kifejezése) – Dudi úgy érezte, nem kerékpározhat; és élete nagy kalandjába beavatta a feleségét, aki szeretett előre inni a medve bőrére és ittasállapotban örökséget bezsebelni. A családi kocsi Dudit ott várta a kerítés megbeszélt hézagjánál, a megbeszélt éjszakán, a feleséggel a volánnál, aki a volánig még csak látott, de annál sokkal tovább nem. Dudi annak a jóistennek ajánlotta lelkét, aki hülyegyerekekre és részeg örökösökre vigyáz – mert Charlie költségére ő is felöntött a garatra és le se feküdt, hanem popzene mellett virrasztva várta a füttyjelet. A füttyjelet nem is hallotta, csak a libabőrös hátán érezte meg – nosza, a kolompoló marhák járását követve, lerohant a parkon át, ki a kerítésen és tíz perc múlva már a kikötőben titokzatosan nyiladozó kerítés-kiskapunál szállt ki a kocsiból. Itt néhány szikrafogós cigit nyomott a felesége markába, amely éjszaka nem parázslik – hogy azt szívja – és meghagyta, hogy tompán morgó motorral, feszülten várjon.

A tolvajbanda hamar megtalálta a rakrészleget és mialatt Charlie kikapcsolta a riasztóberendezést, Dudi és a többiek a betonra billentették a felfeszített 13-as tartalmát. Dudinak melege lett és zakóját hanyagul egy falikampóra hajította. Egy szempillantás alatt végeztek, a vagyont érő aranyzománc zenélő bees-bah-szokhoz hozzá se nyúltak („a haver szajréja szent”), az okmányokat tartalmazó fekete celofán táskát át133umboldálták jogos tulajdonosának, aki épp zakóját akarta magára kanyarítani nagy sietvést, de nem tudta. A nagy rángatástól a belsőzseb golyóstoll-csippentőjének sikerült elérnie azt, amit eladdig nem sikerült, az érintkezés felbizsergett, a fém egy áramkört zárt (mely még az imént az ügyeskezű Charlie jóvoltából „nyitva volt”), a sorbakapcsolt vészcsengőberendezés tizenkét harangja eldöndült, a vezeték eltelt élettel, a Bal Észak 78-as Főraktár IX. Raktér Ládarészlege őrökkel-rendőrökkel. Az előiramló rohamosztag úgy körülzárta a bandát, hogy szirénájától sem a riasztóberendezés berregését hallani, sem a pattogva feladott keresztkérdéseket érteni nem lehetett.

Zakóját letépve a falikajmóról és nyargalvást magára öltve, csupán Dudinak sikerült ideig-óráig egérutat nyernie és a kikötőkerítés kiskapujáig futnia; de már csak annyi ideje volt, hogy a fekete celofán tasakot a kocsi ablakán behajítsa és várakozó feleségének odakiáltsa: – Ezt az ügyvédnek! – mert már a hatalmas termetű teperőemberek leteperték és többedmagával megbilincselve egy rabomobilba zárták. Míg a rabomobil elrobogott vele, volt mit izgulnia: mi lesz, ha a feleségének utánaszáguldanak, lefülelik és elkobozzák a végrendelet eredetijét, a hivatalos másolattal, nagykövetségi pecséttel és nagyköveti vízjeggyel ellátott fordítással egyetemben – mi lesz? Aggodalma fölösleges volt: az okos asszony az előkészített, felbélyegzett borítékot a sarki postaládába hajította, az ügy elboronálva, a végrendelet máris továbbítva volt az ügyvédnek, ő maga cigarettázva várta be a rendőrautót; azok a leigazolás után – gyorshajtási riadalmáért bocsánatot kérve – az asszonyt elengedték.

Dudinak szerencséje volt: megúszta. Hogyan? Ez így történt.

A vizsgálat kiderítette, hogy a kikötőben egy gengszterbanda garázdálkodott. A banda bérbetöréseket, bérlopásokat vállalt, utolsó felbujtóját, Mr. Douglas MacAldobolyit körözik. Sikerült elfogni és ártalmatlanná tenni a banda vezérét, A. Dodó hajléktalan egyént, aki főkolomposi vallomásában elmebeli állapotának megvizsgálását kérte és a pearlmouthi idegszanatóriumra hivatkozott, ahol szökéséről nem állnak adatok rendelkezésre. A bíróság a vádlott leküzdhetetlen reszketését figyelembe véve, a rá kiszabható jogerőt négyévi börtönre, őt magát a börtönök túlzsúfoltságára való tekintettel 18 hónapi felfüggesztésre ítélte és mint nemkívánatos idegent kiutasítja az országból.

134

Aldobolyi Dudi ama sokak közé tartozott, akiknek az élet nem köti az orrára az igaz valót és meghalnak anélkül, hogy megtudnák. Dudi sohasem tudta meg, hogy a kikötőigazgatóságtól a darukezelőségig, a biztonsági rendészektől a járásbíróságig Pearlmouthban mindenki a kikötőfosztogató bandáktól húzott sápot, abból fedezte nyaralását, generálozta autóját, tatarozta házatáját. Amikor Dudi a zakóját odaakasztotta, ahova nem kellett volna és óvatlan golyóstollával a riasztóberendezés áramköret zárta, ezrek és ezrek zsebpénzét veszélyeztette; kirántotta zsebéből azt a kis „extrát”, amiért milliók meggyőződése szerint „élni érdemes” és szociológiai műszóval élve, szétdúlta a pearlmouthi társadalom infrastruktúráját. Ezért verték el rajta (mint bandavezéren) a port és nem Charlie barátján, aki még csak meg se ütötte magát, úgy ejtődött a buliból, társaival együtt – harmadnap már ott „srenkeltek” a rakparton s ki tudja, az infrastruktúra láncolatán át a járásbíróság hivatali felbujtója megbízásából.

De amíg a kiutasítás Damoklesz-kardjával a feje fölött szabadlábon bujkált, mégis megsejtett egyet-mást, mert éjszakai hazalátogatásai alkalmával, két mind lanyhább, mind ridegebb ölelés közt csak átböngészte levelezését. Az ügyvéd a mesés örökséget egy világcég kezébe tette le, hogy bocsássa árverésre, newyorki csarnokaiban. A Ponsonby-cég levele így szólt: „Sajnálattal közöljük, hogy az ön állítólagos IV. századi avar vízorgonája múltszázadi silány hamisítvány és 4 krajcárnál többet nem ér. Ami feltehetőleg orosz, de nem igazán XVIII. századi burnótos szelencéjét illeti, szakértőnk megállapította, hogy polivinil-gezemecilén műanyag s ami a teknőcből eredeti, annak a porca is levált és érintésre pöcög, tehát értéktelen, talamári talmi. Rekeszzománcos asztali villanyzongorájával szerencséje van, ez valóban XIX. századi utánzat, de hátlapja repedt, öntött bakelitkerekei pedig sokat lerontanak belőle az igazi gyűjtő szemében: 6 krajcár. A többi, rossz állapotban lévő, számos vihar, háború és forradalom verte, jellegzetesen középeurópai hamisítvánnyal, kandallófújtatóval, ágymelegítő serpenyővel, parazsas korsóval, füstölővel stb. nem szívesen foglalkozunk, de miután a megszabott há135romhónapos időhatáron belül fenti kacatokért nem jelentkezett, sem felháborodva zokogó becsűsünk kikiáltási ármegjelölése ellen óvást nem emelt, fogadja teljes kiegyenlítésünk jeléül a mellékelt 10 krajcárt, ajándék öreg-bélyegben. Tisztelettel: Ponsonby Ignác Incorporated-Limited, Newyork-Párizs-London”.

Még a szigetországban, amikor más földönfutó társai elmarták a londoni hidak alól és annyira kifele állt a szekere rúdja, hogy már Doverben csövezett, hajnalban Dudi, egy köztéri közpadon azokból az újságlepedőkből bontakozva, amelyekkel takaródzott, a TIMES pletykarovatában a következőket olvashatta: „csak valaki magát megnevezni nem akaró középeurópai nábob szórhatta szét azokat a felbecsülhetetlen műkincseket, amelyek tegnap Ponsonbyék newyorki árverési csarnokában gazdát cseréltek. Az áttört ötvösműves armadillo-porc aranyzománcos tubákos szelence, amely valamikor Nagy Kataliné volt és a cárnő három orosz falut adott érte, Aga Kán tulajdonába került. A kloásszonné zenélő asztali szökőkút a hórihorgas Ronnie Macphee kopra-multimilliomos gyűjteményét gazdagítja, aki holta napjáig sem fogja megtudni, hogy nagyapja nem kobrával, hanem koprával szerezte mammut-vagyonát; az ormolü táncoló szobornimfa kezében csicsergő fóberzsé órakalitka (amely egy-felhúzásra százötven évet jár s eddig csak kétszer babráltak vele fejedelmi komornyik-ujjak, egyszer Mme Pompadour hálószobájában) Reggie Alvarez afrik-milliárdos mexikói kastélyába vándorol, aki yachtjának barátait azzal szokta szórakoztatni, hogy amivel a papa a milliárdjait szerezte: az afrikot – Afrikával téveszti össze. A XVIII. sz. velencei arany parazsas korsó, a XV sz., zsoltárt-nyikorgó elefántcsont térdeplőzsámoly, a XII. sz. krízelefantin, „visegrádi” okarína (az egész világon kettő van!) – mind-mind oly fel-becs-csülhetetlen értéket képvisel, hogy – mint az utolsó Ponsonby-kalapácsütés után kiderült – a befolyt összegért újra felépíthetnék a Szent Péter templomot”. Ám Dudi eltompult szelleme az ő 32 ládája és a Ponsonby-árverés között már sem nem látott, sem nem keresett összefüggést.

Ez is egyike volt ama titkoknak, amelyeket Aldobolyi Dudi soha nem tudott meg; amint hogy nem értesült édesszülei szerető haragjáról, akik gyakorta emlegették, zsémbelve-fortyogva, az anyja, Tinka Babamama fátyolos szemmel és Idősb Aldobolyi Kázmér keserű keresztet vetve rá: 136 „csak Öregapó öröksége kellett neki. Most úgy él Angliában, mint egy nábob, rólunk tudni sem akar. Mindig mondtam neked: hálátlan gyerek ez a te gyereked; rossz fiú volt és az is marad”. Amint hogy a rossz fiú és rossz férj, felesége véghetetlen bosszúságára, már azt sem tudta meg, hogy házán kicseréltette a zárat s hogy az asszony kitette a szűrét, beadta a válókeresetet: Dudi arra az ajtóra már nem került, kulcsát elhányta-elvesztette; mi több, nábobsága napjait sem Angliában töltötte már s ezegyszer kedvezett neki a szerencse. Most, azzal az egy szál öltönyével, amije megmaradt, a nemzetközi áltevehajcsárok kedvelt gyűldéjében, amelynek mulató lokáljához emeleti hasiskereskedelmi titkos kimérés-és bordély is tartozik, Dudi éjszakai portás Algirban. Azért Algirban, mert ez az a csóró-paradicsom, amelynek a legkevesebb országgal van kiadatási egyezménye.

137
A 923-ik oldal

Buzdugánia – országnak – oly akkurátus helyre kis jószág, hogy meglátszik rajta, maga az úristen is jókedvében csütörtökön teremtette.

Kormányformája: esztrádműsorral enyhített diktatúra. Alkotmánya: versprózával enyhített szociográfia, dalban elbeszélve. Különlegességei: hogy alattvalói minden betűt falnak és minden könyvet elolvasnak, egyetlen szó kihagyása nélkül és hogy diktátora – Füredy úr (borbélysegédből) – maga is románc-költő.

Csupán Füredy belső titkos barátjával, Fügedyvel teszik meg azt a ritka nagy kivételt, hogy ő megteheti és nem olvas. Belső titkos barátsága, amely a románc-költő diktátorhoz fűzi, onnan ered, hogy ő fellendítő hatással volt az idegenforgalomra: Fügedy dúsgazdag robotos-magánzó, palacsinta-milliomos, vagyonát azzal szerezte, hogy a koprát melasszal keverte és hamuzsíros potash-sal ízesítve – azt tette a palacsintába. Van is, aki a tíz ujját megnyalja utána: Gyügedy úr, a milliomos sakkpartnere, aki, mint ilyen, ingyen-palacsintára jogosult. Feltéve hogy sakkozik vele és tartja a száját; mert Fügedy, amilyen szenvedélyes nemolvasó, olyan meggyőződéses milliomos koca-sakkozó (fejedelmi villájában beépíttetett egy sakkpáholyos kávéházi sarokkirakatot – amely az utca helyett a télikertre néz).

Maga Gyügedy regényíróskodásból tengeti életét és az íróskodásból életüket tengetők derékhadához tartozik Buzdugániában, nevét mindenki, ha nem is tartja nagyra, de ismeri, könyveit, ha nem is ismeri, de az utolsó betűig elolvassa. Rekapitulálva az eddigieket: Gyügedy nem közéleti-és beérkezett Nagyonnagy, mindössze országosan számontartott tollnok, akinek minden újabb eresztésére ügyelnek. Fügedy csupán a lépéseire ügyel – mármint a sakktáblán; megteheti, palacsinta-milliomos és a diktátor barátja. Füredy úr, borbélysegédből, kormányozza az országot románcköltői – és a világot megváltói rangban és öregisten minőségben. Rövid megnyitójáték után, Gyügedy Fügedynek már a harmadik parasztját veszi le-és rakja a sakktábla melletti dobozba (a télikertből a kibicnek szerződtetett lumpenproletárok kétségbeesetten integetnek-mutogatnak). A palacsinta-milliomos sóhajt:

– Ma jó formában van, Gyügedy.

138

– De még milyen jó formában! Fogadjunk, hogy hamarosan hasbarúgom a diktatúrát és nyilvánosan hűtlenséget, valamint felségárulást követek el. Le a románcköltővel! Le azzal a negyedik paraszttal! – nyúl utána és már veszi is lefele.

– Nem meri. Diktatúrában ilyesmit nem csinál az ember, ezt a parasztot elnéztem.

– Fogadjunk, hogy lehülyézem Füredyt.

– Füredy a barátom.

– A tábornoki egyenruha úgy áll rajta, mint a gorillán, ne rezeljen be, mibe fogadjunk, hogy megteszem, ezt a szegényparasztot elnézte.

– Akármibe. Hogy nem meri, ezt az ötödik szegényparasztot is elnéztem, én hülye.

– Hogy a mecénásom lesz és nem is fog tudni róla. Fügedy úr! Mennyibe…?!

– Akármennyibe. A parasztjaimnak fuccs, én ökör.

– A mercedeszét azért nem merné feltenni?

– A takarékkönyvemet felteszem, öt parasztom oda, én vadállat.

– Takarékkönyv vagy mercedesz, tök egykutya. Állja?!

– Kétszer annyi: egy új mercedeszre való van benne, a duplája: állom üsse kő. Sakk: ne-te, ne-te.

– Rendben van: állja; de a sakk, az nincs rendben: a királynője a bástyámmal kacérkodik és ha ezt lépi, leveszem. Ne-te, ne-te. Akarja?

– Jesszusom! Ezt elnéztem, én isten-marhája. Futárcsere.

– Léphetek?

– Lépjen.

– Futárcsere és: sakk-matt. Kérek egy palacsintát.

(A kávéházi ál-üveg mögött a szerződtetett ál-kibicek az égre pillantanak és néma-átkozódást játszanak. A milliomos nem hisz a szemének:)

– A végén még igaza lesz, lássuk csak, adjatok neki egy palacsintát.

– Elmondhatja magáról, hogy megmattolta egy felségsértő hazaáruló, akivel a frissen-glancolt mercedeszébe fogadott, hogy nem meri elkövetni. Máris elkövettem pedig, áll a fogadás?

– Áll.

Gyügedy soronkövetkező művét az állami kritika ünnepélyesen, de tartózkodva fogadta. Protokoll-súlyozással, soha nem bele – mindig csak 139körülköpködve. Az óriásmű (több mint ezer oldalon) alkalmasint mint minden könyv Buzdugániában, Buzdugániáról szól és mint regényesített, de antihőstelen lírai szociodokumentum, egy eredményekben gazdag életre teszi rá szorgalmilag a koronát. A kritikusok véleménye megegyezett (eltért) ebben-abban, a dícsérve-gáncsoskodók és a gáncsoskodva-dícsérők hócsatája elolvadt a napon (s amúgy is döntetlenre végződött), mire nagy csendesség következett. Ezt a csendességet ad acta tették és az olvasóra bízták. Jóra bízták: Buzdugániában úgy olvasnak, ahogyan egyebütt a nyűvek rágnak: lelkiismeretesen. Gyügedy úgy érezte, itt az ideje, hogy felkeresse gazdag barátját, Fügedyt.

– Mecénásom! Ide a takarékkönyvet, ugrik a mercije.

– Gyügyüském! Miről beszél?

– Azt mondta, nem lesz hozzá merszem, már elfelejtette?! Hogy diktatúrában, egy románcköltő alatt az ember ilyet nem tesz, ha szereti a nyakán viselni a fejét és nem a hóna alatt. Fogadtunk! Nem fogadtunk?!

– Fogadtunk és én, ha savanyúan is, de állnám a szavam. Csakhogy Gyügyükém, maga dörzsöltebb annál, semhogy; és nem esett a feje lágyára. Nem árulta el a hazát, nem sértegette a diktátort.

– De! De! Árultam! Sértegettem!

– Bizonyítsa be! Mikor, hol, kinek a szemeláttára?!

– Hiszen ha a falnak nemcsak füle volna, hanem szeme is!

– Ki fülehallatára?

– Nyomtatásban áll.

– Mutassa.

– Tudom, hogy maga nem olvas, de… –

Gyügedi elővette ezeroldalas új óriásművét („mecénásomnak” dedikálva) és felütötte a 923-ik oldalon. Fügedy, lassan mormolva és a nemolvasók gyakorlatlanságával, akadozva olvasni kezdte; de alig jutott a harmadik sorig, a szája elé kapta remegő tenyerét. Ezt olvasta:

„Kiáltvány! Üvöltvény! Proklamáció! Promulgáció! Füredy románcai sajtszagúak: a sajtpapírtól-e, amire írja – avagy elsajtosodott agya-velejétől? Költőt az ország élére, nem holmi kiszuperált borbélysegédet, aki még a fenekem bepamacsolására is alkalmatlan. Füredy, a tucat-megváltó még közúti bakternak sem való; a döglött szamárból kicsalt szellentést többre becsülöm, mint ezt a magát öregistennek képzelő fingot. Miért, 140hogy az ilyen rühes kutyák lelövését tilalmazza ez a mi bárgyúságában is oly avultas alkotmányunk?! Hát már nincs Buzdugánia pucájában vér?! Egyébiránt közölni kívánom még, hogy mi Gyügedyek hosszú-egyenesági vérfertőzésből származunk, mindkét oldalági nagyanyám tébolyodott szajha volt, a cipőm lopott felsőrésze alatt hatujjú is vagyok és hamisítottam az érettségi bizonyítványomat. Aki olvasó, ezen a 923-ik oldalon idáig ér és még nem nyalta tisztára, amivel ráülök, az alfertályomat, az HÜ-JE…”

A palacsinta-milliomos letörölte homlokáról a gyöngyöző verejtéket és akkora csodálattal ejtette vissza szemüvegét, mint a nyárfalevél.

– Nyert – nyögte ki – nem veszek új mercedeszt, magáé a takarékkönyvem. De árulja el, honnan vett ennyi bátorságot?! Diktatúrában! Mi volt a titka?!

– Egyszerű. Kifigyeltem, hogy az én olvasóim nem olvasnak könyvet. Sőt, hogy senki olvasó nem olvas, se könyvet, se semmit, ha buzdugán. Csak megveszi. Legfeljebb a tizedik oldalig jut el (nagy keservesen), utána a sarokba vágja. Nyugodtan gyalázhatja az olvasó édesmamáját, istenét-hazáját, elmondhatja lepragyanúsnak, majrésnak, kurvapecérnek, sőt, fordítva is, elárulhatja az aranycsinálás titkát, a lottónyerő számot, a biztos rulettszisztémát, az atom szuperhasadásának a szupertitkát, a sátán felidézésének kabbalisztikus számmicsodáját, hogyan lehet vizeletből benzint előállítani, repülni gondolatátvitellel. Azt sem fogja elolvasni. Hazaárulást, vallásgyalázást, alkotmány-és felségsértést, rágalomhadjáratot, akármit – addig, amíg nyomtatásban teszi, a végefele, a 923-ik oldalon. Már bánom, hogy nem szedtem le jobban a keresztvizet a zsivány csirkefogóról, a neki dedikált főkegyúri példányban, amit felküldtem a Palotába, ennek a szemete-aljának, akinél hitványabb románcköltő Buzdugánia diktátori trónján még nem ült. Miért, maga, aki nyiltan nem olvas és megteheti: maga tán olvasta…?!

– Mi?… Hogy? – ocsúdott fel rémületéből a palacsinta-milliomos; mert szájtáti hápogásában még annyi se jutott eszébe, hogy ő sem olvasta volna (diktatúrában!) az inkriminált kitételeket, ha szerző bele nem veri az orrát.

– Köszönöm – vette át enyhén erőszakos, de elegáns lendülettel a takarékkönyvet a gazdag felségáruló. – Nem megmondtam? Előre megmondtam, hogy a mecénásom lesz és még csak nem is fog tudni róla.

141
A bazári majom

70 centi a lépés; 600 lépés, az 420 méter: jó 400 méterre van a főbejárat ettől a csehótól, de csak 40 lépésnyire az autóparktól, ahol a Fej leparkol. Kocsival innen továbbjutni nem lehet – akkora a tolongás, olyan sűrű a forgalom a Külső Cedarwood Főforgalmi Északi Körúton, ahol a Cedarwood Sugárút körforgalma beletorkoll. Mert odamutató nyilak, táblák, égve felejtett neonreklámok már előreküldik jeleit, de mint az Arc de Triomphe a Champs-Élysées-t, hogy csak a vak nem látja – úgy állja el a Sugárút végén a CEDARWOOD STUDIOS fejpályaudvarra emlékeztető, piramidális tömege, a filmgyár.

Gidus hunyorogva méri fel a stratégiai eshetőségeket, a távolságot, az időpontot; a Fej harci morálját – hiszen ki tudja, milyen emberevő hangulatban van ilyenkor hétfő reggel, amikor kénytelen 400 métert caplatni a gyárig. Gidus felméri a frontálisan támadó – felfordított tengerfenékre emlékeztető – nyálkás eget, nyálkás ég alatt a balszárnyon rohamozó szelet, amely utcasarki betöréseinél az esernyők százai kifordításával fenyeget, a jobbszárnyon beméri a munkába sietők csörtéit és csatározásait. Lelki tévé-ernyőjével Gidus szinte már látni véli önmagát, amint a Tülekedés Csatájában a Fej után veti magát ott, ahol a sűrűje tombol s hirtelenében nem tudja, mit hullajtson el-s kerítsen kézre elsőnek: hóna alól kibokszolt soványka táskáját, a széllel elkarikázó kalapját avagy kifelé forduló esernyőjét; vagyis hogy Gidusnak lesz-e alkalma abban a kavargásban kilesni a kellő lélektani pillanatot, amikor a Fej nem tagadhat meg tőle egy odaforduló angol mosolyt; s aztán, ha viszonozzák, az a mosoly is, ki tudja, hol áll meg…

Gidus magabiztos, jó szervező, mindenki tudja, az egész galeri, hogy Jablonkay Guidóban megbízhat; és Gidus a többiekhez képest máris menőnek számít. Elégedetten gondolja végig stratagémáját és elégedetten tart seregszemlét a segédcsapatok fölött, mert bevetésüket pontról-pontra, sarokról-sarokra kidolgozta már, elrendezte, sőt, amilyen rugalmas, arról is gondoskodott, hogy egy napoleoni szemöldökrándítással avagy tenyerének észrevétlen sipircelő mozdulatával a felállítást ott a helyszínen megváltoztassa. Parányit nyugtalanítja ugyan, hogy a lányok átvették az angol csajkások hányiveti, nemtörődöm pofátlanságát, csu142pán mert megtanulták a hülye magazinjaikból és az a divat; és nem is mintha nem a legjobb formájukat mutatnák, mert Sári, Zsüsz meg a Görcs – mind a három jóformájú bula, elől-hátul felpolcolt billegőkkel és az erősen zárójeles, karikalábú Görcstől eltekintve, akinek a futószerkezetét vagy takarni kell vagy le kell számítani, a Sári is meg a Zsüsz is bomba dög mind a kettő, ha nem maszatos, elég jó a pillantásfogójuk és a szerelésük is megjárja; csak épp az agyuk lágyul meg, meg a bugyijukat vesztik el, ha sofőrt látnak, most meg ezzel a két távolsági marhamelákkal fidiznek, fűzik, ha kell, ha nem kell, be vannak ezek csavarodva…?

– Mit fűzitek azt a két marhamelákot, becsavarodtatok, lányok, mikor mindjárt indulunk, most akartok lekapcsolódni?!

Most akarnak csatát veszteni, amikor épp rájukmosolyog a hadiszerencse? Gidus ingerülten veszi tudomásul ingerültségüket; csak attól nyugodik meg, hogy ez a lányok ábrázatán amolyan divat-ingerültség csupán, nem igazi (most a képeslapok szerint „a Gyönyörű Undok” a divat) és Zsüsz undokoskodva meg is kérdi:

– Mért, mi az ábra?

Mintha a félórás fejtágítót, amit Gidus alig az imént fejezett be, nem is hallotta volna. Zsüsz pimaszul szempillát igazít, Sári felteszi a garantáltan színtelen fény-rúzst, ami olyan, mintha nem volna és viselője szűz volna (legalábbis a szája); a Görcs pedig óriás méhkaptár frizurázatát babusgatja: koromfekete és akkora marha nagy séró, mint a Bazilika kupolája – amitől csak még görcsebb a szentem, hogy ki ne menjen a Fejnek a gálája, ha meglátja (bár ki tudja? hátha ez a guzija – a kerti törpe, a porbafingó). A többiek a teájukat kavargatják méla undorral ebben a transzport-késdiben-és kávézóban, ahol csak tejes-tea járja és az a jónevelés, hogy a csészealjat színültig telelötykölve, lökve pottyantják oda – fele az asztalra, fele a kabátra megy, amit a lelötykölt frájer ficsori mosollyal így köszön meg: „ta-ta”. A tagok szájasarkán lóg a csikk, lelkes aggodalommal néznek a jelenés elé, de ki is húzták magukat, mint Szaros Pista Jézus nevenapján; Buga is unja már, hogy éjszakánként a trafikautomatákat döntögesse; Pöme autóalkatrészeket umboldál, de az egyik passzere lebukott s egy kicsit ő is kénytelen volt „segíteni a rendőrségnek” (dobták a buliból); Medve geccsöl egy régiségbolt alagpincéiben, egy rozoga öreglánynak, de ahány bronzcsillár, annyi káromkodás az éle143te; Bice (a sánta Bice) meg a presszógépet nyomorgatja egy döglesztőben – így hát a kosztjára nincsen gondja. De mind betéve tudja, mi az ábra; azt is, hogy ez az utolsó esély. Bugának, hogy a filmgyár cigi-automatáira kivegye a monopóliumot; Pömének, hogy kipanamázza azt a garázst, ahol a filmeseknek karambolos autókat adhatna el garantáltan vadonatújnak, jutányosan; Bicének, hogy a filmgyári kantinban nyomorgathassa a presszógépet; Medvének, hogy ne kelljen meggyilkolnia azt a rozoga öreglányt az ócskáspincében; és Gidusnak, hogy bekerüljön a filmgyárba. Mert ha Jablonkay Guidó egyszer belülkerül a CEDARWOOD STUDIOS aranykapuján, hát annyi fuksz, hogy egy hónapba se telik és beszervezi a galerit.

Ez az ábra, és ehhez az ábrához már csak Mr. Dennis Villain hiányzott a galerinek, aki Fej, aki Menő. Mr. Dennis Villainről kiszasszerolták, hogy azonos azzal a Villányi Dénessel, aki már otthon is Fej volt és Menőnek ígérkezett, de még a cécó előtt meglépett és Angliában lett belőle tízszerte akkora Menő, mint amekkorák otthon a Nagymenők. Villányi Dénes tökéletesen beszélt és rendezett angolul, de azért még jól törte a magyart, bár egyetlen íze-porcikája sem magyarul rendezett már; és olyan oltári menő volt, hogy Mr. Villainről a lapok is írtak, filmgyári reklámfőnöke erről rendszeresen gondoskodott (hogy hol-mikor és mit – melyik Londoni Krónika milyen Pletykarovatában hány színésznővel, pénzmágnással avagy versenyistállóval kombinálták, azt nem tudta biztosra a galeri; csupán a szürke kéreg legvastagabb bagaria-rétegén szüremlett át valami homályosan, mert a galeri nehezen tanulta a nyelvet és titokban fel nem foghatta, az angolok mért olyan marhák, amilyenek és mért nem tanulnak meg valami tisztességes nyelven, például magyarul). Gidus háttal kényelmesen nekidőlt a kivilágított aranyhalas tartálynak – de veszedelmes ingásba hozta vézna csőlábain és a kivilágított víz is majdnem kiloccsant – de menten visszaegyenesedett és előredőlve, jobb tenyere bőrkeményedését kezdte masszírozni a bal hüvelykjével. Az autópark sorompóját stírölte, a fémezüst jaguárra várt. Beléjük verte, de már mindenki fújta a felállítást, az utcasarkot, ahol Gidus mellé kell vágódnia, és vagy a szöveget magolta, mint a bájgúnárnak öltözött sánta Bice, zöldbársonyban, vagy – ha dörzsölt volt, azért, ha meg nehézfejű, hát azért – csak forgatta a fejében, hogy majd rögtönöz és ő is kivágja ma144gát, a Villányi-ürge is meghalózza. Divatos-undok-unottan nézdelődtek az ócska transzport-csehóban, a lányok már felengedtek és irígyen vihogva, a Görcs beújított harisnyanadrágja árát és színét firtatták, és Gizi – a Görcs – csak annál tüntetőbben tárogatta. Világítófestékes ezüst medúzák úsztak két cingár karika-lábszáron, tövig, és Sári meg a Zsüsz féltékenyen leste, milyen észbontónak találják a látványt a jelenlévő távolsági sofőrök: majd belevakultak, így elmagyarázva, hogy milyen ez a gátnál egybeszabott, mégis két-külön-szárú, külön-eldobható harisnyanadrág. Csak Gidus filácsolta mereven a Külső Cedarwood Főforgalmi Sugárút bekötését, ahol az Északi Körút belekanyarodik és a távolsági palotácskák, luxusotthonok felől befurakodnak a körforgalomba a nagymenők duplahosszú, dög-nagy autócsodái – hogy hátha felfedezi valahára Mr. Villain fémezüst jaguárját; de nem. Háta mögött alulvilágított víz bugyborékolt, féldöglött aranyhalak lebegtek a tankban. A csehó nájlonfüggönye mint második ködfüggöny ereszkedett a világra, pedig a sárga borsóleves-köd már oly súlyosan végigfeküdt az úttesten, hogy az emeletes piros autóbuszok mint a vattabálát hengergették a ködöt maguk előtt s a rendőrök orkánja meg az utcaseprők fényes-fekete csörgőballonja még csak kivillant valahogy, de a közönséges járókelők elvilági árnya szertefoszlott, mielőtt Gidus felismerhette volna, ő, nem ő: tartott tőle, hogy elszalasztja. Kétszer is fellármázta a galerit, de vaklárma volt; másodszorra már nem volt képük visszaszállingózni a csehóba (Gidus az esernyőt is az ülés alatt felejtette) s az előtető védelmében leálltak egy kis cidrire. Pöménél, mint mindig, stokkolt a flamó; Medve sopánkodott, hogy a skárpija ereszt és hangosan cuppog; Bice, a bájgúnár lázított és keveselte a stekszet – ezt Gidus eleresztette a füle mellett, késő volt már akár letorkolásra, akár új egyezkedésre.

– Nem vagyok marha. Leimra. És ha be se jön? – károgott Bice, a zöldbársony halálmadár, erősen zsebredugott kézzel; mert nem volt világos, üti-e markát a steksz, ha – – – de Gida egy felkiáltással elvágta gondolatai berzenkedő fonalát. Az automata-sorompónál lassított és lomhán lefékezett egy fémezüst jaguár leszopott teste. Megvárta, amíg a sorompó megemelkedik; a kocsiból valaki kinyúlt, egy kéz pénzt gyömöszölt az automata perselyébe – azzal az autócsoda méltóságteljesen besiklott és lődörögve helyet keresett a luxuskocsik hosszú, feltakart 145soraiban. – Sztrüll! – vakkantott Gidus, vezénylő rohamtábornok, és maga is bekapálta lábát a startgödörbe. – Itt a Fej. – Aztán az utolsó utasítások: – csak semmi szarakodás. Bele vagányul, apait-anyait. Ki-ki a helyére.

Azzal a galeri lesállásból szétspriccelt az előtető alól, ki-ki rohant előre, hogy hadállását elfoglalja; Gidus pedig, üres, talált aktatáskáját a hóna alá szorítva, cigijét hanyagul lógatva, sétálós léptekkel az autópark gyalogkapuja felé indult, ahol az egésznaposok odatartják bérletüket a stempliző automatának és indulnak a filmgyár felé – ahonnan a Fej maga is várható volt.

Mr. D. Villain zsebrevágta a kocsikulcsot, a kijáratnál blokkolt s azzal, a tömeggel sodródva, gyanútlanul megindult a sugárút végén pöffeszkedő Diadalmi Emlékmű – a filmgyár bejárata felé. Nem tudta, hol-mikor csatlakozott mellé ez a bolond ír, aki krepptalpú cipő-koturnuszon tipeg és agyonvattázott vállaival izompacsirtára emlékeztet, akin minden ruha kireped; csak azon vette észre magát, hogy nem tudja lerázni. Magándetektív, akit válófélben lévő felesége szabadított rá? És még a legbolondabb ír is lehet-e olyan bolond, hogy keménykalapot tegyen fel, ami a bankhivatalnokok egyen-kalapja a City-ben (míg esernyője sehol) – a francia béret helyett, ami viszont a filmgyár és környéke egyen-svájcisapkája…? Csakhogy a törpe óriás, akit írnek nézett, magyarul szólalt meg.

– Hullo. Villányi úr?

Amire Gidus azt várta feleletül, hogy igen, Villányi vagyok, mivel szolgálhatok, kihez van szerencsém? De Mr. Villain szúrós-barátságosan megnézte és csak annyit mondott:

– Hullo.

Nem mondta, hogy azonos. Gidus haja a köcsögkalap alatt égnek állt arra a gondolatra, hogy esetleg rossz jaguárra tippelt, és míg ő egy sültangolnak elkezdi a fűzést és beadja a mézesmadzag lepra dumát, valahol egy másik fémezüst jaguárban, a jóban, az igazi Villányi most kanyarodik be az autópark bejáratán. Mindegy, ha már benne vagyunk – gondolta, sötéten fogadkozva, hogy ha nem az igazi Villányi ez a bazári majom, 146hát leveri rajta. – Levelem van, Villányi úr – halászta elő a zsebéből és nyújtogatni kezdte; de az ál-Villányi nem mozdult, hogy elvegye, úgy kellett rátukmálni: – magának szól.

– Nekem? – csodálkozott el Mr. Villain, akiből az első magyar szóval bontakozni kezdtek az Igazi Villányi körvonalai. De csak tartogatta, nem bontotta fel. Gidus felbátorodott.

– Fel is adhattam volna, de gondoltam, jobb, ha magam. Hátha mindjárt beszélni akar velem. – Szeme gyönyörűen kéklett, szinte hipnotizált az őszinteségével. – Csudára szeretnék a maga keze alatt dolgozni. Így görbüljek meg. Maga irtó nagy menő otthon. A Hunniában mindenki tele van magával. Mikor a Huniban Ödönnel forgattam a LÁZAD A SZIKET, mondják, az a SZIK se lett volna olyan, amilyen oltári filmet a Hunniában még nem csináltak, ha én nem dolgozom a keze alá. Ödön…

– Ködös időnk van – szúrta közbe Mr. Villain gyűrötten, szürkén (ezt a gyűrött szürkeséget is csak a beérkezettek engedhetik meg) és gyakorlott vitorlázó mozdulattal (benne volt a jachtja) a fülére húzta svájcisapkáját.

– Az, de még milyen! Ronda ködös időnk van – kapott rajta Gidus lelkendezve; és szinte ellágyult szeretettel legeltette szemét köröskörül a köd súlyos tonnáin: ha egyéb nem, hát ez. Már volt valami, ami kettejük közt közös, ami összefűz: a köd. Hálás volt érte és nem cserélte volna el a Bahamákért: a mi ködünk, a mi időnk. Felszabadultan folytatta: – Ödönnel öreg haverok vagyunk még az UTCÁRA CSEPEL előtti időkből, hiszen Villányi úrnak nem kell bemutatni, ki az a Bocskó Ödön, Ödi bácsival sok filmet segédrendeztem; UTCÁRA CSEPEL; SZTÁLIN ÉS AZ IVÓVÍZ; utána jött a LÁZAD A SZIK, ezt már haveri alapon, rámbízva; a MEGBOCSÁTHATATLAN 1919-et meg tisztára egymagam forgattam, Ödi beteg volt, muszájtott neki, magam güriztem a vágóban, amíg az a vizsgálat volt ellene. Emlékszik, Villányi úr?

– Mmmm.

No lám, emlékszik. Akármilyen faramuci bazári majom is ez a Villányi, emberszabású odáknak látszik; csak meg kell dolgozni. Gidus beledűlve folytatta. – Akkor Ödi azt mondta, Gidus, mert Jablonkay Guidó a nevem, de a szakmában csak Gidusnak hív mindenki, Gidus, ha egyszer ebben a büdös életben innen kikerülsz és Londonban akarod megcsinál147ni a szerencsédet, hát úgy igyekezz, apa, hogy a Villányi Duckó szeme megakadjon rajtad. Ne, itt ez a levél. Add át, neki magának. Hogy tudja, ki vagy. De vigyázz, ha elkapnak vele, hát engem is lesittelnek még öt évre, neked is befellegzett. – Gidus gallérjába húzott görnyeteg szerénységgel tette hozzá: – hát ez az a levél…

Jól volt-e időzítve, nem volt – a fasoros mellékutca templomsarki bolthajtásából ügetve érkezőben egy ordítóan elegáns, nyurga fiatalember épp akkor csatlakozott hozzájuk. Szőkített haja és palackzöld bársonyzakója csak mérsékelten ázott el a szemerkélő országos esőben, nyakából zöld bársonyszalagon a György-kereszt papírkópiája lógott, csuklóján aranylánc szívalakú dublé lakatja fityegett; egyik lábát mintha húzta volna. Ez a bájgúnár Villányit kutyába se vette, annál háborodottabb elmerajongással vigyorgott Gidusra és mint az eszményi (alig-bice) középcsatár, aki teljes pályalerohanással nehéz helyzetbe hozza az ellenfél kapuját – megszólította:

– Jablonkay úr! Az isten szerelmére! Már az egész Szóhót tűvé tettük magáért. A LONDON MOKÉP mindenütt kerestette, a titkárja azt mondja, Japánba repült…

– Kicsoda maga, mit akar?! – förmedt rá Gidus, ál-pulykamérgesen, a Bicére. – Nem látja, hogy a Villányi úrral vagyok itt nagy izében, tárgyalok?!

– A Villányi úrral? – jajdult fel a Bice (jól adta az elképedőt) – minek magának a Villányi úr?! Jól gondolja meg, Jablonkay úr, mielőtt valamit is aláír, a LONDON MOKÉPNÉL most gépeljük a szerződését, Herman úr a haját tépi, most mi lesz, mondjam, hogy nem?

– Hát azt hiszi a Herman úr, ha az utcán így legázoltat, majd hanyatt-homlok spurizok, hogy aláírjam?! – És megnyomva, mély megvetéssel hozzátette: – oda ne rohanjak.

Bice adta a kétségbeesettet.

– Mikor lesz otthon?! Az isten szerelmére, Jablonkay úr! Könyörgöm! Felkerekítjük, legyen évi nyolcezer. Jön?

– Meg volt mondva, ne zaklassanak, otthon kiadtam a titkáromnak. Ha valamit akarnak, forduljanak az ügynökömhöz. Lefalcolni, fiam, lefalcolni, amíg finom vagyok.

– Meg lesz mondva, Jablonkay úr. Ezer bocs, Villányi úr. Meg lesz 148mondva a Herman úrnak. Pedig amilyen zabos, balhézni fog velem, de… Köszönöm, Jablonkay úr, hát-a-viszlát, Villányi úr.

– Mmmm – mümmögött mélyen, udvariasan Mr. Villain, de sem lépteit meg nem lassította, sem nem érdeklődött aziránt, ki az a Herman úr. Nyilván tudta. Hogy képviselő. Hogy cseh származású ír. Hogy számlálatlan millióival a zsebében a játékfilm szerelmese; s hogy aki a kis kopasz Herman puszipajtása, az maga sem lehet akárki. A Bice lemaradván, Gidus megbántott méltósággal folytatta. – Mert nekem nem mindegy ám, kivel állok össze. Amikor a LÉGYJÓT forgattuk és berendeltem az egész flóriántéri galerit, hát nem mondhatja senki, hogy szégyent hoztam a szakmára. Egy se volt profi, de mintha született filmarca lett volna. Ödi bácsi szerint a MINDHALÁLIG volt az új magyar hullám, innen kezdtük lepipálni a digókat. Hogy csupa amatőr legyen, az is az én ötletem volt. Azért mondom, szívesebben melegcsákányoznék a Duckó bácsival akár fél fizuért, felőlem megkajdizhatja a jampamját a bőrhajú Herman bácsi a Szóhóban meg az egész LONDON MOKÉP. Nekem elég, ha csak bevisz a személyzetire és azt mondja… de nyugodtan szólíthat Gidusnak, szakkörökben Gidus vagyok mindenkinek, Villányi úr – – –

Mr. Villain már éppen Gidusnak akarta szólítani Jablonkayt, amikor ebben megelőzte egy édesen pöszéző, zabálnivaló női hangszóró:

– A Jablonkay! A Cica! A Giduci! Nem igaz!

(De igaz volt).

És csókra nyújtotta kacsóját. A selypes, szexi női hangszóró tulajdonosa csíkos királytigris-utánzatot viselt, a bunda alatt semmit, csak egy köldökékszert, ami „ment” a mályva hálóingecskéhez és összetűzte; hozzá feszes harisnyanadrágot, amelyen ezüst medúzák világítottak. Liliputi termete arányos volt, eltekintve görbeteg pálcáitól. Koromfekete méhkaptár frizurája a csapadékfelvételtől festéket eresztett és koromszín maszatcsíkot csurgatott a tünemény homlokára. Túlbuzgóságában, ez a Bűbáj-Baba, Villányi úr oldalára került, az ő karjába csimpaszkodott ennivaló szórakozottságában és fel sem foghatta, mi az, ami Gidusnak olyan nagyon nem tetszik – amivel felborul a felállítás; de Gidus vasvilla-tekintetét műszempillájának gyors rebegtetésével igyekezett ellensúlyozni, úgy mondta: – Nahát! Giduka! Hogy milyen egy-falu Bécs!

– Nicsak, a Tündi! Tündike! – kapcsolt Gidus, arca felderülését szín149lelve, pedig nagyon pipás volt; de azért bemutatta: – Gugolülhy Kinga, a MEGBOCSÁTHATATLAN 1919-ből; Villányi Duckó.

– Nézze meg az ember, elhúzna mellettem, meg se látná azt a csóró szineművésznőt. Hogy így összefutni veletek! Szivi! Megőrülök. Hova-hova, Giduci, csak nem a filmgyárba?!

A kérdezett sanda oldalpillantást vetett Mr. Villain-re, mintegy továbbítva a kérdést annak, akitől a megválaszolása függött – hogy ő, Giduci, beljebb kerül-e a CEDARWOOD STUDIOS egyre közelebb nyomuló, fenyegetően monumentális Diadalmi Díszkapuzatán avagy kívülreked. De Villányi úr a feleletnek a legkisebb jelét sem adta, sem arcizmának egyetlen rándulásával el nem árulta, tetszik-e új szerepe – mert míg a beszélgetés rajta keresztül folyt, távolról sem vették levegőszámba, hanem inkább az akusztikai hangvető mennyezet és a rezonáló padló szerepét szánták neki, amely nemcsak felerősíti, de tudatosítja is, amit hall: hogy istenkém, Gugolülhy Kinga, a Tündi, a Bűbáj-Baba – bár tehetsége parlagon nem hever, most nem játszik, csak pihen, mert férje, a hülyüske, nem engedi, amilyen angol és amilyen gazdag; de imádja és majd rábeszéli; két kocsijuk van és a tengerparti bungalowjukon kívül a belvárosban egy bázi nagy, nem fogja elhinni, mikor jön? paplakból, csodapalota, eljön ugye? mert nagy társadalmi életet élnek… Tündi még a telefonját is rátukmálta Gidusra, jól szájába rágva a Villányi-Mufurcnak is, 666-1212, haláli könnyű megjegyezni. De Gidus nagyon rühelte a Görcs jelenését, amit már akkor elpaccolt, amikor a lüke bigéje a Villányiba csimpaszkodott; s amilyen paprikás volt, Gidus egyízben még le is gizizte anélkül, hogy észrevette volna. Hogy csókhintegetősen a karikalábán valahogy elette a penész és megszabadultak tőle, Gidus iparkodott a helyzet magaslatára emelkedni és meredekre srófolta a dumát.

– Láthassa, Villányi úr, itt is, ha akarnám. Megvan a gárdám. Csak össze kéne szedni. – És Gidus előjött a farbával. – A magam filmjét forgathatnám. Tündinek remek teste van, de nem az egyetlen. Hogy a svédek berezelnének tőle: olyat. Nem riadok vissza. Négerrel. A nőidomár. Szétszednék a mozit. Ez a táska – (vert rá üresen leffegő táskájára) – minden ötlete aranyat ér. Olyan, mint az utcán heverő milliók, Villányi úr. Nem Duckó bácsi lesz az első, akinek a sültgalambot a szájába tolom, szólítson Gidusnak – – –

150

Csakhogy Mr. Villain e pillanatban másvalakivel volt elfoglalva. Egy többszörösen körözött tömeggyilkosnak öltözött hústorony-és erőművész állta el az útját, szemmelláthatólag erőlködve, hogy mondóka-bunkóját kétmarokra fogva, úgy kólintsa fejbe vele, hogy vagy belesántul, vagy jobb belátásra tér:

– Ööö…

(Az oltári marhája: a Medve! Hát van ennek hantája, szabad az ilyennek a perc ihletére bízni a dolgát, hogy majd rögtönöz?! – gondolta Gidus, amikor ezt a gázolgó nemzeti szerencsétlenséget meglátta). Csak Mr. Villain nem látott semmit; érezte ugyan, hogy valaki súrolta-dörzsölte, tán meg is lökte elmenet, de nem ez az első és nem is az utolsó, ebben a reggeli tömegben. Még angolos-jólnevelten hátraszólt utána:

– Sorry – mondta.

Meg se látta; levegőszámba vette. Úgy vette Medvét levegőszámba, mint a repülőgép, ha a légzsákban kissé lehuppan, de nem engedi magát zavartatni és négy motorjával húzza a csíkot toronyiránt – mert már ott tornyadozott előttük, két öregbástya közt a diadalív, széltében-hosszában mint öt Keleti Pályaudvar: a CEDARWOOD STUDIOS végtelenbe vesző várfala, a kétfele kanyarodó Külső Cedarwood Avenue túloldalán. Mr. Villain lelépett a járdáról és elindult az autók megvadult orrszarvúcsordája közt, azzal az egykedvűséggel kockáztatva életét, amit az angoloktól eltanult. Ha ő brahira megy, én is mehetek brahira, gondolta Gidus nekibuzdulva, és lelépett: ha elgázolják, az ő bajuk. Azaz hogy csak lépett volna – vissza kellett lépnie: embermagas duplakerekek freccsentették derékig tele sárral, már a zaftos káromkodást a vezetőfülkéből fel se vette (amúgy sem értette) – a kábeldobokat szállító mammutalkotmány után generátorok következtek, vontatókon, majd hídszakaszok, görgőkön. Kettős gumiabroncsok, hernyótalpak, görgők, görgők… Még annyi lélekjelenléte volt, hogy utánakiáltson:

– De Villányi úr! Duckó bácsi! A levelem! Az Ödi levele, a Bocskó Ödöné! Hát el se olvassa? Miben maradunk…?!

Nem volt bizonyos benne, mit intett-mit nem; mert Villányi mondott is valamit, mégpedig igen szelíden és jólelkűen, sőt még meg is lebbentette a levelet, mielőtt újra eltette zsebregyűrve (ha nem zsebnek-mellégyűrve), alkalmasint hogy majd szolgálati úton, holnapután kiskedden 151lesz a napja, valami titkárnő hogy majd izél, telefonál, de a keserves rihonya teremtését annak a ganaj lubnya pofádnak, a cigánylubnya beképzelt anyáddal együtt, hogy maradtál volna benne, míg el nem rohadtok a szeméten, te rohadék szemétláda te, te bazári majom! – lebegett Gidus száján a szó és ki is szaladt volna, ha a gondolatát el nem nyeli a forgalom harsogása, a diesel-dübörgés.

Az meg, mintha az éggel kötött volna különleges életbiztosítást, olyan jámborul kelt át a csikorogva fékező gépkocsik hat-hat oszlopán jobbról-balról, csak úgy átvágott, és csakis az ilyen gyűrött-szürke kis büdös nagymenőnek lehet akkora dög szerencséje, hogy. A haja szála nem sok, annyi se: semmije se görbült meg, nem hogy elgázolnák. Haver az ilyen? Úgy evickélt át a túloldalra Villányi úr, hogy ki tudja – rá már nem is emlékezett. Gidus nemcsupán Villányi haverségében kezdett kételkedni, amire minden oka megvolt, hanem magyarságában is. Elmondta románnak-zsidónak-nácinak-suvernyáknak-fakabátnak-frájernak, sőt, már emberségéért sem adott volna huncut megveszekedett fagarast; mert Gidus úgy vesztette el az autószállító autók meg a gépegység-szállító ágyútalpak emeletes tömegében, hogy azt se tudta, hol-mikor tűnt el: felment-e a diadallépcsőn, elslisszolt az arany díszrácsok mögött vagy tán be se ment – – – ? Azt már méltóságán alulinak tartotta tudomásul venni, hogy amikor elfutotta az igazi pulykaméreg, a szemére is nedves fátyol ereszkedett s most kettős ködön keresztül szemlélte a világot; de csak szipákolt egyet és azzal leküzdötte érzelmeit. Kétfelől karolták a tagok, a Sári meg a Buga, de azok se tudtak egyebet, mint hergelni, amilyen békésen zsémbelve vonszolták a belüket vissza a transzport-csehóba – hol az avasban kujtorogtál, Gidus, így bőrigáztatni az embert. – Hová tettétek a szemeteket? – Kinéztük utánad. – Smároltatok. – Frászt smároltunk, kinéztük a szemünket, filácsoltunk. – Majréztatok. – Ki majrézott, úgy ismersz? – Menj a bőbe. – Ne marháskodj, mi volt, Gidus, volt a Villányi? – „Villányi”? Ki nem szarja le? – Ne dilizz, Gidus, dobj be egy bagót, kösz (a bécsi öngyújtó kínlódik a nedves londoni széllel) – mondd már, apa, találkoztál az ürgéddel, leadtad a leprát, halózta? – Ahelyett hogy smároltok, odatolhattátok volna a pofátokat. – Nem smároltunk: te nem voltál sehol. Szóval nem halózta? Leprás vagy, Gidus, leprás a hantád, ráfáztál nála. – Nem fáztam. – De ráfáztál. – 152Szétfeccöllek. – Zsüsz! Zsüsz! Ott a Zsüszi is. (Zsüszi: a Pöme volt lubnyája)… Sári, Zsüsz. Bigék, így lehet ezekre számítani. Elvesztették a nagy kavargásban.

Vajon ki lehetett a vamzer – a szemét, aki a Villányinak befújta, hogy fal az egész? Nem tudott a titok nyitjára jönni. A haditerv hatlövetű volt, az ugyan vamzolás nélkül nem mond csütörtököt. Valaki vamzolt. De ki?! A Pöme meg a Medve ugyanannál az asztalnál várták s mialatt hárman körételepedtek, nem mondták, csak az állukkal böktek arrafele. A transzport-csehó másik sarkában, a kabátokkal teleaggatott vécéparaván mögött a Görcs itta bizalmas négyesben a tejes-teát (!) három távolsági gépkocsivezetővel a nehéz súlycsoportból. A Sári meg a Zsüsz a sárga irígység csurgó nyálát erkölcsi felháborodás mögé rejtette és lefrankázta a Görcsöt; a férfiak ingerülten méregették a galeri-szökevényt. A Görcs a mutatvány kellős közepén tartott; a mutatvány egyik lényege az volt, hogy olyan hűvös-lekezelő és ajkbiggyesztően undok volt, mintha csak A TISZTESSÉGES NŐ című sztriptíz-újságból vágták volna ki: csak sivalkodva megzabálni, feleségül vagy amúgy. A mutatvány másik lényege az volt, hogy őket (a galerit) nem hogy kutyába, de kutyakaki-számba se vette. Gidus a pénztárcáját is odamutatta hanyag-előkelően, hogy mi az, Görcs, osztás van, már a steksz se kell? De a Görcsnek már az ő steksze se kellett, keresztülnézett rajta, mint valami piti vagányon, összetévesztette az aranyhalas tartályban a kivilágított vízzel a galeri háta mögött, és tüntetően nyújtózva, ezüst-medúzás karikalábait combig kirúgta.

Az osztás nem ment simán, senki nem várta és talán meg is lett volna sértődve, ha simán megy. A Buga meg a Pöme nem fogta fel, mi a figura és nem találta helyét a felállításban: nem vágódtak Gidus mellé, mint örömhír-hozók, udvarlására járuló régi hódolók avagy megvesztegető ajánlat-közvetítők, ahogy a szájukba rágta; sehol sem voltak, ennélfogva steksz nekik nem jár. Ők viszont kötötték az ebet a karóhoz, a kiszállás az kiszállás, megvoltak a költségeik és arról igazán nem tehetnek, hogy Gidus a Villányi-pókkal elcsászkált másfele. – Másfele?! – Frankó. Minket akarsz átrázni?! apa! – Ki akar átrázni?! – Lepra hadova. – Egy sá153beccel nem állok le. – Ki sábecolt? Ma kimenőm van. – Vidéki vagy, Buga. – Hagyjuk ezt, apa. – Piti kanalas, csak rád kell nézni. – Hagyjuk a lepra dumát… Hosszú és élvezetes veszekedés után, amelyben épp úgy appelláltak az érzelmekre, mint a Fekete Kézre, Buga és Pöme végül beérte a felével. Kaptak egy-egy fontot. Buga búsan révedezve, mintha lelki szemei elől is el akarná tagadni – úgy emlékezett vissza a cigi-automatára, amit az egyik kioszkban talált, nem tudott ellenállni, hogy meg ne döntögesse, azért ment ki az eszéből az egész felállítás és ha csak egy font üti a markát a kettő helyett, az is ráadás. Pöme a neki kijelölt sarkon egy kis Fordot plankolt fel a mellékutcai autósorban sáros-szürkén szontyologva, és ha már a kulcsköteg úgy is vele volt, belepróbálta. Egy éppen illett bele meg a drótot is hamar belefűzte a gyújtásba; de a Gidust sem akarta cserbenhagyni, így hát csak berúgta a motort és elfuvarozta a tragacsot két sarokkal odébb, veszett gombostűnek. Így egyben fityinget sem ér, de az alkatrészekért egy tizest majd csak legombol a kócerájban az ő garázsbeli másik passzere. Ráállt, hogy csak egy foncsi legyen, a Gidus nem üzlet; és azon mélázott, hogy a kis maszatos Fordot azon a sarkon, ahol hagyta, még ott találja-e? Medve okvetlenkedett csak, hogy ő ott volt. Gidus a bal hüvelykjével vadul gyurmákolta jobb tenyere bőrkeményedését. – Ott voltál, Medve, de akár ott se lettél volna. Ki se nyitottad a szádat. – Ha egyszer úgy rohantál a manuszoddal. Mire megfordultam, nem voltatok sehol. – Azonkívül hogy majdnem fellökted a Villányit, ha meg nem fogom, elnyekken. – Jó-jó, csak brajgecolj. – Ki brajgecol? Én úgy éljek. – Én arra a stekszre számítottam. – Én pedig nem vagyok Lefkovics, a fejőstehén. – Héderre kell. – Héderre? Azt hiszed, a pofafürdő elég, akkor is, ha csak állsz, mint a bádogfeszület, hogy se nyögni, se nyelni? Majré pancser. – Ki a majrés, ki a pancser?! – Pénec pancserokkal nem dolgozom. – Ki a pénec pancser?! – „Hekus Dönci”! Még hogy „nem talál”. – Ott voltam. – Nem vettem észre. – Megjátszod magad, Gidus. – Ki játssza meg magát, én játszom meg magam?! Te játszod meg magad. Húzd le magad, apafej, pancsernak a steksz almás: nem jár… Még osztoztak egy darabig; azon, hogy ki a nagyobb pancser, ki játssza meg magát, kinek az apja volt bádogos, ki milyen „fiatal”, melyik kutyának a mije zimankós és ki micélból menjen milyen bőbe; de végül a Medvének le kellett nyelnie, hogy csak egy fél154koronát löknek oda neki, mint valami csavargónak, földalattira – neki, aki pedig ott volt. Kiverje a huppot? Nem verte ki. S nem is attól való féltében, hogy Gidus eláztatja a Lefkovics előtt, vagy hogy tudja, mi vaj van a fején. Hanem inkább valami esős, szitáló londoni ernyedtség vett rajta erőt. Most mehetett vissza az alagpincékbe, sarokról-sarokra geccsölni azokat a bázi vén bronzcsillárokat és sötéten mérlegelte, hogy mégis csak az lesz a vége, nagy kénytelenségből. Hazavágni az öreglányt. A szomszéd asztalnál a büdöspipás sofőr a szürkeagár-verseny tippjeit tanulmányozta a kibelezett reggeli kiadásból, a többit lecsapta az ülésre; Gidus oldalpillantása a lapon a pletykarovatra tévedt, ahol a fénykép alatt (ráismert) Mr. D. Villain nevét fedezte fel, amitől epeömlést kapott.

– Hova mécc?! – mordult az elfele riszáló Zsüsz után – nem kell a steksz?!

– Ja – szólt vissza kurtán a lány, és a női vécé felé indult. – Csak megcsinálom magam.

A Villányi, ez a bazári majom, a szürke, gyűröttes beérkezettségével, a fémezüst jaguárján hazafelé menet… Jó karambolt kívánt neki, halálos végűt. Mert hogy fel se bontja, meg se találja még egyszer azt a Londonban készült levelet a Bocskó Ödöntől, meg a titkárnője se izél, telefonál, az fuksz. Gidus körülnézett. A Bice, ez a borbélylegény, még annyira sem érdemesítette, hogy visszatolja a képét. Miért is kellett egy ilyen sántának meglépnie, otthon nem lett volna döglesztő elég, amiben nyomorgassa a presszógépet? Jobb is, hogy nem jön, körülröhögni, különben se volt belevaló, lázított – hacsak nem ő volt a vamzer. Lám, a Sári is büdösöli a fontját; úgy ül, odébbhúzódva a bőrutánzaton, hogy a szürkeagarai mögül előpislogó frájerben felbátorodó kétségek ébredjenek – a „Hölgy” tán nem is hozzájuk tartozik. Hát nem, Sárit már se a steksz, se a galeri: csak a palifogás érdekli, megirígyelte a Görcstől a dicsőséget, az is lemorzsolódott. Már senki sem tiszteli benne a górét… Kiteszi a három fontot háromfele az asztalra – hozzá se nyúlnak. Buga megy bugázni az Olcsó Áruházakba, szemén sok-sok cigi-automata tükröződik, megdönteni való. Pöme tűkön ül, biztosan kinézett magának egy szajré tragacsot a sorban; Medve magábaroskadva duzzog. Ideje cihelődni. Csak ez marad – úri módra távozni. Gidus előkotorja ernyőjét az ülés alól. Egy szót sem szól. Otthagyja a három fontot az asztalon. 155Kifordul. Az angol pincérlány tátva felejtett szájjal néz utána s úgy követi szemmel az üvegen, a nájlonfüggönyön, az aranyhalakkal bugyborgó vizen keresztül; nem tudja, borravaló-e vagy feledékenység. Volt vamzer, nem volt – hogy az a bazári majom Villányi honnan, melyiküktől, kiszagolta-nem szagolta, hogy fal az egész: több is veszett Mohácsinénál, bánja is ő már. Pénec pancserokkal nem dolgozik. Gidus már messze jár. A galeri, ha volna, még egymásra nézne; de nincs. Heten hétfele indulnak, holnapra elveszítik egymás címét, hívószámát, emlékét. London hasnyálmirígye nagyot rándul, nyakonfecskendezi őket a gyomorsav s mire észbekapnának, már azt se tudják, hogy amit szétmart, atomjaira csikart, az első volt-e vagy az utolsó – az ő galerijük volt-e vagy egy másik, olasz, görög, arab, jamaikai, vagy csak egy magyar galeri.

156
A kormányközlemény

Egy nagy nyugati demokrácia (Nagy-Brabancia) nagyon-nagy külügyminisztériumának óriás-palotája káprázatos Első Emeletén, a Piano Nobile főtermében fogadott a külügyminiszter úr, hogy „Azzal A Bizonyos Évfordulóval” kapcsolatban kikérje tanácsomat és a kiadandó kormányközlemény megfogalmazásában segítségére legyek.

– Ön ismeri annak a takaros, de távoli országocskának a ténykörülményeit és úgy tudom, bikkfanyelvét is beszéli.

– Ficcfa, kegyelmes uram – javítottam tiszteletteljesen. – A bikkfát a szomszédos, csinosnak mondható, de ugyancsak távoli másik országocskának a ténykörülményei beszélik.

– Persze-persze: vackort akartam mondani. Ismeri a vackor nyelvet, de saját-nyelvében már eleurópaiasodott; a kormányközleménynek ugyanúgy kell a vackorok érzelmeihez, mint a világ lelkiismeretéhez szólnia anélkül, hogy felrázná amazt és felébresztené emezt. Tehát. Dologra.

Homlokom ráncolva, a múltak ködébe néztem és a múltak ködében olvasva, folyékonyan idéztem klasszikusainkat, hogy mint nyilatkoztak ők, azokban az időkben, amikor az idő még időszerű volt és az év is maga az esztendő, nem pedig a Földünkkel nagyot forduló évforduló.

– „Nem minden rossz, amit az elmúlt szerencsétlen tizenkét év akart, ezt se felejtsük…”

– Jól indul.

– „De még százszorta, még ezerszerte kevésbé felejtsük a rosszat, amit csinált és amit tervezett…”

– Nono!…

– „A konok kegyetlenséget, a jog, igazság és a szellem bitang tiprását, az egész poklot, amely halálos betegségként próbált…”

– Az isten szerelmére: elég, elég! Ki írta ezt a galamátyot?

– Szabó Lőrinc. Egyik klasszikusunk.

– Elég baj, rá nézve. Klasszikus létére lehetett volna… emelkedettebb, hogynemondjam nagyvonalúbb. Nekünk is vaj van a fejünkön. A szuezi vaj. Mást!

157

– „Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat!…”

– A micsodát?!…

– „Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak!…”

– Vér? Halottak? A kormánynyilatkozatban? Forrófejű tacskóktól nem idézünk.

– Már akkor öreg ember volt, forrófejűségéért börtönt szenvedett: egy másik klasszikusunk, kegyelmes uram.

– Elmésebben, bársonyosabban, behízelgőbben kell kezdeni, elvégre négerek is olvassák; ha meg az arabok is: öt rossz. Maguknál a klasszikusokat nem tanítják jómodorra?

– Csak móresre; de arra hamar.

– Kezdjük talán valami poétával. Idézzen az udvari költőtől.

– „Egy mondat a zsarnokságról…”

Sua Eccellenza a haját tépte. Szeme kék vérben forgott, rózsaszín villámokat lövellve.

– Tisztelt uram! Rip Van Winkle csak aludt, de maga horkol is! Csipkerózsika! Azt akarja, hogy felcsókolja álmából a világ legnagyobb hadiflottája, amely immár úr a világtengereken?! – Majd lassan megenyhült és mialatt arca is felderült, latolgatni kezdte. – Csak semmi zsarnokság, hagyjuk ezt az idejétmúlta hülyeséget. De a maga udvari költőjét, barátocskám, ha klasszikus, ha nem, nem ejtették a fejelágyára. Mond valamit. „Egy mondat”. A kormányközlemény egy mondat legyen. Lehetőleg tőmondat. Annál lehet kevesebb, de semmiesetre se több. Törje a fejét.

Akárhogy törtem, semmiképp sem jutott eszembe az, ami a tőmondatnál is kevesebb és mégis, mint csepp a tengert, tartalmazza az évfordulót. Ötöltem-hatoltam.

– Kegyelmes uram, fogadom, hogy ez lesz a diplomáciatörténet legrövidebb kormányközleménye. De adjanak időt. Hadd vonuljak manrézába.

– Csak semmi pápistaság: itt és most. Majd én segítek. Ez a kis grog majd megmozgatja a fantáziáját, hörpintse fel.

A torkomon akadt. Fuldoklóroham közepette köhögtem ki az intarziaberakásos díszpadló sarkára, a kandahári szőnyeg arany rojtjaira. Son 158Excellence megsajnált és csipkezsebkendőjével itatta fel számról a habot.

– Nézze. Csináljon a szájából… kalapácsot, az egyik szavával üsse agyon a másikat. Amit egyfelől helyesel, azt egy másfelőllel még kiakolbólinthatja. Az arca Sanyaró Vendel-felével kifogásolja, a paprikajancsi-felével helyesli. Legyen a kormányközlemény végkicsengése abszolút értelemben kategórikus nulla, de: legyen.

– Legyen. – Megadtam magam sorsomnak és bekurbliztam a fogalmazókámat. – Idestova húsz éve, hogy vérbefojtották azt a forradalmat, amelynek negyvenezer halottal füstölgő országos hekatombája sem volt elég ahhoz, hogy megmaradjon a népek emlékezetében…

His Excellency, hápogva és mellékapkodva karfájának, kis híja hogy ki nem lökte maga alól a bársonyszéket, amelyen ült.

– Egy hangot se! Lá-lá-lá-lá-lá! – lármázott kétségbeesetten, ujjaival az ajkán zongorázva; és rejtett mikrofont kereső tekintetét végigjártatta a fatáblázatos Mahagóni Terem arany mennyezetén. Időbe telt, míg megnyugodott. – Hadd gondolkozzam hangosan – húnyta le a szemét és hozzátette: – maga majd beletűzdeli a couleur locale-t, paprikás pálinka, gulyásbéles, rámáspörkölt, helyretjutjutju. – Azzal álmatagon rázendített. – Kormányközlemény, lássuk csak. Nagy-Brabancia népe és kormánya, annak a Nagy-Brabanciának az a népe és az a kormánya, aki és amely egyrészt egyperces csenddel hódolt Ulrike Meinhof mártír emlékének és méltánytalannak találta Che Guevara zsenge ifjúságában való piros vére ontását, nem mehet el szó nélkül a délafrikai haladó elemek sárbatiprása fölött és sohasem zárkózott el az elől, hogy megnyissa kapuit olyan rodéziai fehérek előtt, akik pecsétes okmánnyal tudják bizonyítani, hogy már legyilkolták őket. Aggodalmát fejezi ki minden erőszakos, agresszív túlkapással kapcsolatban un. „terroristák” leküzdésére, mint amely minden repülőgépeltérítésnél veszedelmesebb precedens, üdvözli Vietnám törvényes és népköztársasági kormányát és teljes mértékben egyetért arabok és feketék, eszkimók és kamcsadálok ama Deklarációjával, hogy addig a Földön nem lesz béke, amíg az utolsó Fehér Hiénát is utol nem érik tulajdon barlangjában, írmagját is kifüstölendő – sőttön-sőt, addig az Alapokmány egészségügyi papírnál többet nem ér, amíg az utolsó fehér csecsemőt is, vértől csöpögő hóhérmancsával lefele, a belénél fogva fel nem akasztják annak a Dicsőséges Gépfegyvernek 159a csövére, amellyel a többit már kivégezték és amelyből a Győzelem virága hajt…

– De… de kegyelmes uram! Hol marad a másrészt?!

– Jön az is, legyen nyugodt, csak várjon a sorára.

– A másrészt csak hagyján! De hol marad az évforduló?!

Őexcellenciáját nem lehetett megállítani. – Nagy-Brabancia kormánya magáévá teszi Patricia Hurst nemes indítékból fogant elhatározását, hogy az evangelizáló Angela David rábeszélésére szimbionéz hadsereget szervez és az áldottemlékű Martin Luther King legyilkolását megbosszúlandó, öt pápát, tíz moderátort és száz hercegérseket túszul tart és addig őket el nem engedi, amíg szentté nem avatják azt a Patrice Lumumbát, aki… –

– De Excellenciás uram! Milyen alkalomból adják ki ezt a kormányközleményt, mi köze van ehhez annak a távoli kis országnak, amelynek ficcfanyelvére az ilyen cifra közlemény le sem fordítható és megszövegezéséhez minek kellek én?!

A külügyminiszter hirtelen, ideges rándulással magához tért „hangosan gondolkozó” álmából, de ádámcsutkája remegett és idegenül, sőt ellenségesen mért végig.

– Mi ez a vasalt pantalló magán, kérem? – reccsent rám. – Nem látom magán a protokoll megkövetelte farmernadrágot. Mióta búzakék a fekete?! Hogy engedhették be…?!

– De! De! De… Excellenciás uram! Miniszter úr! – dadogtam. Tekintetem Nagy-Brabancia lesújtó tekintetével találkozott. Felkeltem, de csak hogy megtántorodjak. – És az évforduló? A kormányközlemény?!

– A maga esze tokja! Az évforduló ezidőszerint nem időszerű. Nem adunk ki kormányközleményt. Menjen vissza oda, ahonnan jött… amíg finom vagyok.

160
Álhírek a világ minden tájáról
FOGYIK, a csodaszer

Az Állami Titkos Hatóságok nagyarányú magán-üzelmeknek jöttek a nyomára. Az üzelmek, állami nagyüzemi formában, a legnagyobb áldásnak bizonyulhatnak, amely a Zemberiséget valaha elgázolta, de magánkézben rosszabbak a lélektani atomhadviselésnél. Mindnyájunk szerencséjére Vjácsláv Vasziljevics Abakukov találmányát, a FOGYIK-ot (azaz a NYETU-t), még a forgalombahozatal előtt sikerült lefülelni. A mi Vjácsláv Vasziljevicsünk a moszkvai GUM Áruház alagsorának alaglaboratóriumában folytatta le törvénysértő kísérleteit és fölöttesei tudta nélkül, az áruház minden osztályán, suttyomban kipróbálta a szert. A FOGYIK fényesen bevált.

A FOGYIK – amely bázikus trinitro-nukleol-ecet-butiláz származék – ételneműhöz, festékhez, szeghez-csavarhoz, anyafrabáchoz, borotvazsippentyűhöz, zsákdugóhoz, gramofontűhöz: a világon mindenhez hozzákeverhető s oly savanyú szagú, fanyar ízű butilecet, amely jelenlétét még kóstolójának sem árulja el. Hozzákeverve, az áru a FOGYIK-tól először megduzzad, „sokat mutat”, kelleti magát; ám alighogy megvették és hazavitték, rohamosan fogyni kezd és oly rapidul fogy, hogy akkor is elfogy, ha nem fogyasztják. Következésképp újat kell venni. Mihelyt az Állami Sziguranca a turpisságra rájött, az Arany Gatyapőcös Punkcionáriusok Főtanácsa kiszállt a helyszínre és még ott, a GUM alagsorában, éppoly titokban, mint amilyen váratlanul, Vjácsláv Vasziljevics Abakukov feltalálót, harminc évi szibériai kényszermunka helyett a Lenin-renddel tüntette ki. Vjácsláv, aki sommás lecsücsültetésére számított, elájult. Utána az Állam, a híreszközlő sorközök és közlő közegek teljes kizárásával, valamint a legnagyobb titoktartás leple alatt, betársult Vjácsláv „fekete üzletébe” és egy tollvonással eltörölte az adóhivatalt. A hírzárlat azóta is tart, az Állam teljes és radikális belső átformálásának népszerű titkából nem szivárgott ki semmi.

Soha kormány még olyan népszerű nem volt, mint ez a mostani. Ismeretlenek összeölelkeznek az utcán, éltetik az adózás eltörlését és élvezik, hogy többé nem kell adót fizetni. Csak egy a bibi. Az emberek nem győznek eleget keresni. Hiába vesznek akármiből akármilyen renge161teget, tartalékolnak, áruhalmoznak – minden egy-kettőre elfogy: benne van a FOGYIK. Csak a FOGYIK nem fogy el, abból mindig több lesz; egyházi körökből származó közrémhírterjesztők szerint a gyárakban a gáztartály-számra álló FOGYIK veszedelmes elszaporodásának gátat vetni nem lehet és meg-nem-kérdezett magán-közgazdászok a népességcsökkenéssel fordított arányban álló FOGYIKROBBANÁSRÓL sugdolódznak egymás tenyere mögött. Sőt, állítólag már – (Abakukov hájából kifőzött hamuzsírral) – „csökkentett rohamosságú” FOGYIK II.-vel kísérleteznek a GUM alaglaboratóriumában; de hogy ez az államtitok ki ne szivárogjon, arról az Állami Sziguranca gondoskodik.

Corruption Who’s Who

Whizkid Samuel, a fiatal és máris-milliomos baltimorei könyvkiadópotentát, élete legzseniálisabb álmát vélte valóra váltani, amikor a KI-KICSODA sorozatban kiadta a 2000-oldalas KORRUPCIÓS KI-KICSODÁT. A vaskos kötetben mindenkit, bárhol a világon, aki korrupt és megvesztegethető, meg lehet találni országonként, név, lakcím, telefonszám, hatáskör és taksa szerint. Sam úgy képzelte, a könyvpiacon ennél nagyobb kereslet nincs és a KORRUPTAK KI-KICSODÁJÁT mindenki meg fogja venni – az is, aki „vesz” és az is, aki „ad”: itt az ideje, hogy respektábilissá tegyük a kéteshírűséget és összekapcsoljuk a kereslet-kínálat két végét – azét, aki hiába keres-kutat és azét, aki szemérmesen titkolja, hogy felkínálja magát-és szolgálatait.

Whizkid Sam, kézdörzsölve, a megjelenés napján a könyvkioszkok ostromára számított és bizton hitte, hogy mihelyt az első kiadás első harmadfél millió példánya elfogy, máris nyomathatja a második-harmadik kiadást, a baltimorei könyvkiadó-potentatúrát pedig napok alatt világkonszernné építheti ki. Nem tudni, mi hagyta cserben, üzleti érzéke-e avagy józan belátása; amitől a multimilliók dolláresőjét remélte, abból háromnapos földindulás, potentatúrájának bukása, újságpalotájának felégetése lett, sőt, a maga fejvesztett menekülése személy szerint, családostul. Világszerte, száz ország ezer minisztériumában, bankjában, rendőrségén, nyolcvan millió hivatalnok, közeg és beosztott pecér millió telefonja állandóan csöngött; a nagyrahízott himpellérek kétbilliószor tagadták le magukat, hollétüket-és létüket, valamint korrupt mivoltukat 162és ki jézusmáriázva, ki hétszentségelve – égre-földre esküdöztek, hogy tisztakezűek és rovatlan múltúak, mely múltban nem lelhetni makulát. Hogy hazudik a WHO’S WHO. Focizva rugdalták gúlába (hazudik a WHO’S WHO!) a KORRUPCIÓS KI-KICSODA VILÁGATLASZ fényes krétapapírra nyomott, elegáns példányait és akkora könyvégetést még nem látott a világ. Még így is, addig, amíg a „szocialista kapcsolatok”, a kijárók, a „sottogoverno”, a „kéz-kezet-mos”, az „én-a-tiédet-te-az-enyémet” hálózata – a korrupció nem működött, száz országban három napra megállt az élet, megbénult a közlekedés, kilágyult a keményvaluta, szünetelt a franka-futtatás és vágányaikról leugráltak a vonatok. Nagykövetségek, nunciatúrák, vízgyógyintézetnek álcázott terrorszervezetek – parlamenti telefonközpontok bedobták a törülközőt: biztos-ami-biztos, és a kimenő hívások gubancát összekeverték a bejövő hívások gubancával. A sajtótlanított-rádiótlanított világ már mozdulatlanságában is csikorgott és a Végnap reggelén felforrósodott az a drót, amely Mary Baker Eddy díszsírjából a Christian Science főtemplomi ügyeleteséhez vezet. A szolgálattévő hölgy elájult, amikor a telefonkagyló hirtelen megelevenedett és ő, a Sírból, tulajdon fülével ezt hallotta: „Végetvetni ennek a felfordulásnak! Elég legyen, ha mondom!” Ám akkor már nemcsupán a Megboldogult – az élők is visszakívánták a korrupciót. Két hét is beletelt, amíg a KORRUPCIÓS KI-KICSODA c. „szennysajtótermék” utolsó nyomait is el tudták tüntetni s a világ ismét oly tiszta volt tőle, mintha sohase adták volna ki; az életadó, bajelsimító, aktaolajozó üdvöz korrupció behemót tömkelegét pedig sikerült visszaemelni vágányaira.

Mindez azonban sem a földönfutó Whizkid Sam-en, sem pereputtyán mit sem segített. Sam vagy elfelejtette magávalvinni a KI-KICSODA egy példányát, hogy abból kiböngészhesse – vagy esze ágában sem volt, nehogy illegalitásban megtalálják nála s a példány „rávallhasson”; így azután a Maffiának hogy melyik főemberét kell hol-mikor megkörnyékezni és mi a jelszó – nem tudta. Ez lett a veszte. A Maffia végzett vele. Lemészárolt családja meghitt körében találtak rá egy elhagyatott baltimorei sóbánya fenekén. Előbb egy pohár vízzel megétették vele a KI-KICSODA Maffia-címeit, majd letűzött belétől elkorbácsolták (ősi, sziciliai, kegyes-szép szertartás). Még haldokolva ugyan, de nem kis érdeklődéssel, végignézhette zsigereinek infravörös villanykemencén való gyorsfelsüté163sét, hogy utoljára megkóstolhassa, elég ropogós-e; végül amikor a lelkének is már csak elszálltányi ereje maradt, meghallgattatták vele hangszalagra vett és bömbölve visszajátszott Utolsó Szavait: dícsértessék a korrupció.

Tettleg Bántalmazott Feleségek Menedéke

A Parlamentek Mamája és a Demokáré Ősanyja Hazájából – Kisbritanniából jelentjük. A rabiátus férjek („soviniszta kandisznófejű nagyurak”) tettleges kilengései elől Menekültotthonokba menekült-s tettleg bántalmazott feleségek Menedék Háza tegnap, a kora délutáni órákban parázs veszekedés színhelye volt, amely a hajnali órákban tettleges bántalmazássá, majd kölcsönös le-és meggyilkolással való sorozatos fenyegetéssé fajult. A kiszálló rendőrkülönítménynek a perlekedő felek szájából, a rendőrszirénát és egymást holtversenyben túlharsogva, olyan vádak hangzottak el, mint pl. hogy „Edith a gyümölcssalátát túl sok tejszínnel eszi: tűrhetetlen, hogy elrontsa az alakját, amilyen randa”; „Judith anyáskodása elviselhetetlen: ne képzelje senki fogadott anyósának magát az eszemadta”; „Hermione annyit ért a gyerekneveléshez, mint a vályogvető cigány, aki kétszer bukott harangöntésből”; „Penelope szájszagánál csak a kis Millicent büdizése büdösebb”; „Mildred örökös nagypofájúsága kiállhatatlan”, viszont „ebből a lapátképű Janetből mégiscsak hallatlan, aki rosszabb a döglött szamárnál, hogy naphosszat annyit se lehessen kihúzni, mint”. Joanról „mindenki tudja, hogy ez a rühatka, éjnek évadján, hazaszökdös ahhoz a hites kandisznó férjéhez”, Maggie meg „egyem begyem, azzal a tenyérbemászó képével folyton megjátssza magát”. Az összegabalyodott küzdőket a rövidzárlat leple alatt a rendőrsíp sem tudta szétválasztani, ám a kirántott kontyokat a lerántott parókáktól teljes fényárban sem lehetett megkülönböztetni. A jótékonysági védnöknők azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy új Menedék Házat állítanak fel olyan feleségmenekültek számára, akik a Tettleg Bántalmazott Feleségek Menedékéből szeretnének odébbmenekülni, ha csak átmenetileg is; mert amíg a családi fészekben tart a férji kilengésveszély, a női visszamenekülésveszély százalékaránya csekély. Ám az eszme (a Bántalmazottaknál) kedvezőtlen fogadtatásra talált és a védnöknők a felháborodás moraja elől jónak látták abban keresni menedéket, ami in extremis 164olykor még segít: a futásban – és hirtelenében nem is tudták eldönteni, mi a félelmesebb, a lelkében megbántott avagy a tettleg bántalmazott fúria. A hányadánállás tisztázása zárt ajtók mögött lapzártakor még tart s egyelőre, a ki-s a bemenekülők szabad mozgásának meggátlására az Otthon kapuit belülről bereteszelték, kívülről, pánttal-lakattal, lezárták.

Has nélkül hajtó hashajtó
SZTERKULIN emésztő szuperpasztilla: ez Amerika!

A massachusetssi Digesztológiai Intézet olyan gyógyszerkészítményt állított elő, amely a krónikus metabolár-konstipulencia szuverén gyógyszerének ígérkezik és ha olyan jó, amilyennek mondják, hamarosan a múlt rossz emlékei közé fog tartozni az angolszász világ endémiás bántalma – a székrekedés.

A SZTERKULIN alapanyaga az a szőrvisszanövéskivonat, amely a fenolos bi-metabolár koprobilin ftalein-gyökmőjéből áll elő, állati magas hőfokon, refrakcionált projetrotrojekció mellékterméke gyanánt. A SZTERKULIN emésztőereje oly maximális, hogy a beteg, aki eladdig még a tejtől, tojástól, pempőtől, húslevestől is székrekedést kapott és annak kőkeménységére panaszkodott, a szer hatására azonnal még a vasat is megemészti; hír szerint a laboratóriumban, SZTERKULINNAL emésztett vasreszelék kellemes, normális székletet eredményezett és még a kockacukornak álcázott betonkocka sem okozott az aranyeres kísérleti alanynak különösebb fejfájást. Sőt inkább azon fáradoznak most a tudósok, hogy a pasztilla szuperaktivitását csökkentsék. A labor üzemi étkezőjében végrehajtott tesztek ui. azt mutatják, hogy a SZTERKULIN a hasnyálmirígy és a bélrendszer segítő közbejötte nélkül is hat, anélkül, hogy bárki „megenné”. A tele tányér káposztakörítékes disznócsülök közepére a tudósok szterkulinpasztillát helyeztek és hat óra leforgása alatt ott gőzölgött a tányéron az akkurátosan megmintázott, hurkaformán körbetekert bélsár, teteje kurtácska-szarvacskásan elvégződve s olyan volt, mint a természetes készítmény, a megszólalásig. E „bendőnkívüli” gyors metabolizmusban a szakértők némi veszélyt látnak. Megtörténhet pl., hogy a jeles sebészprofesszort, kitálalt ebédje mellől, sürgős és hosszadalmas műtéthez, telefonon elszólítják. Öt-hat 165óra múlva, mire visszatér, az esetleg ottfelejtett tányéron ott találja tökéletes természeti mását annak a rakásnak, amely az ő emésztését dícsérte volna – anélkül hogy az ürülék tápértékéből profitált légyen s akkor már sovány vígasz, hogy a tányérján gőzölgő salak hőfokra, konzisztenciára kielégítő. A massachusetssi Digesztológiai Intézet kutatócsoportja most olyan szuper-SZTERKULIN szintetizálásán fáradozik, amelynek „renyheségi tényezője” van; mely „művi” renyheségnél fogva a pasztilla a tányéron akut bélrenyheséggel küszködne, ám a testkörnyezet életmelegében a rezisztencia-faktor leépülvén, a SZTERKULIN csak ott emészthetne, ahol kell: az angolszász belekben.

Kormánygaztett

Az olasz kormány elrabolta a vörös brigád vezértábornokát. Világszerte közfelháborodást keltett az a hír, hogy a bukófélben lévő olasz kormány Pigafettának, a vörös brigád vezértábornokának elrablására vetemedett. Nagy-, közép-és kishatalmak eddig öt tucat jegyzékben tiltakoztak a kormánynál a terror-generalisszimusz elragadása ellen. „Hová leszünk, ha odáig alacsonyítjuk magunkat, hogy átvesszük az egész Itáliát rettegésben tartó terrorhadsereg aljas módszereit” – írja a Londonban megjelenő (de a sztrájk miatt Prágában nyomott) GUARDIAN; „legfőbb ideje, hogy a rendőrség – az ellenzékkel karöltve – a bukófélben lévő kormánybandán torolja meg e nemtelen emberragadást” – írja a Párizsban megjelenő NEWYORK HERALD; „a legkevesebb, hogy az emberrablók kigöngyöljék a vörös szőnyeget a szabadlábrahelyezettnek és töredelmes sajnálkozásukat fejezzék ki mind Pigafetta tábornoknak, mind pedig a megbántott kormányoknak” – írja az IL MESSAGGERO.

Tudósítónk értesülése szerint az országot a kormánygaztett annyira megrázta, hogy veszedelmesen megritkultak az utcai terrorcselekmények, napok óta senki gazdag-ember-gyermekét nem rabolták el és védtelen nők nagy rimánkodva – hiába nyujtogatják táskájukat, senkisem hajlandó kicibálni a kezükből. A rokonszenvtüntetők nehezményezik, hogy nincs kivel megütközniük, a rendőrség rohamosztagai a csínján-bánás finomultabb módozatairól hallgatnak zártkörű szemináriumot, a katonaságot pedig visszarendelték a laktanyákba – könnygázgránát fényesítésre. Pigafetta, aki popénekesből küzdötte fel magát a halálfejesek 166élére, vallásos kultusz középpontja rajongói – a divattervezők körében. Palermóban a Pigafetta-imádók ezrei megrohamozták a székesegyházat, amelynek oltárát gépfegyverrel, bukósisakkal és Pigafetta-aranylemezekkel díszítették fel. Az OSSERVATORE ROMANO „borgőzös elhamarkodásnak” bélyegzi a kormánygaztettet, márpedig „elhamarkodáson nincs áldás”. A Főpásztor, magánkápolnájában, megszomorított szívvel imádkozott az „ide-oda ráncigáltakért-és ágyukból kicibáltakért”; a sao paolói metropolita pedig látatlanba, „teljes bűnelengedést” hirdetett Annak, akit „bárhol, bármikor egy bukófélben lévő kisebbségi kormánynak álcázott tévelygő banda orvul elrabol”. Washingtonban a Fehér Házat félárbocra eresztették és az elnök, kandalló melletti kenetes tévé-csevelyében homlokát (még tokájánál is sűrűbben) összeráncolva, az istent olvasta fejére a tábornokrablászoknak, aki „nem ver bottal” és durcásan megintette őket, hogy hagyják abba a haramiáskodást. A milanói Scala sarkigtárt termeiben gyászosan dübbögnek a fekete bakacsinnal bevont dobok: addig nem hagyják abba, amíg a művészgárda Pigafetta vezértábornoknak, élve vagy holtan, a díszpáholyban, fel, hozzá, neki, nem tarthat ünnepi gáladonizettit; a betévedőktől elszedett pénztárcák tartalmát vörös bőröndökbe gyűjtve, a brigád közlése szerint az önkéntes megajánlások máris meghaladják a billiót, ám a „Szabadítsátok ki Vezértábornokunkat” alapra a világ minden tájáról olyan iramban özönlik a pénz, hogy a bankok képtelenek megbírkózni az adományok kezelésével és elfogadták a vörös brigád fegyverrel igazolt tagjainak ingyenes-és gyors elkezelését. Pigafetta vezértábornok hollétéről még semmi hír; az ezügyben várható kormánynyilatkozatot számos városban már előre lehurrogták. Nincs kizárva, hogy a népharag elől a kormány, még minekelőtte nagyot bukhatna – illegalitásba menekül.

167 168
Angelika kertje
Jegesmedve-bunda

Jeromos kifejte hímvesszőjéből a bonjour-cseppet és elátkozta – századszor? ezredszer? csak Az, Aki kankót is teremtett: csak a jóságos isten a megmondhatója, hányadszor átkozta el azt a Büdös Kurvát, akinek ezt a kankót köszönheti.

A Büdös Kurva e pillanatban ott volt, ahol az ilyeneknek lenniük kell: a Kankókórház nőosztályán és kora reggel lévén, amikor a magafajta Büdös a Kurva Valóra ébred (hogy csíp a pisilés és könnybelábad a szeme:) vélelmezhetőleg nagy töredelemmel gondolt Jeromosra, akit eddig csak igaz szerelemmel szeretett, de most, bűntudatában, vallásos rajongással vett körül. Mire gondolt? Alighanem a figurázásra, amit majd véghezvisz vele, neki, érte, mindenhogyan – hogy vezekeljen bűnéért, majd ha mind a ketten meggyógyulnak és elkezdik kankó-utáni ártatlan Második Tiszavirágéletüket.

És ugyanebben a szempercenetben, Kudelka néni tisztes albérleti bűnbarlangjában vajon mit csinált Ygmándhi Jeromos…?! [KÖZBEVETÉS. Az Igmándhy-család hétszilvafás, egy-kutyabőrös kurtanemesi család, a Palmárium nem tartja számon őket olyan féltékenyen, mint ők a Palmáriumot; magát Jeromost a „Zülledelem” címszó alatt tartotta számon a pereputty, véletlen-rendezte kínos találkozásaiknál nem álltak vele szóba, köszönését nem fogadták – – – bár a kormányfőtanácsos jogügyi nagybácsi, ha meglátta őket összekacsolva a Nagykörúton, hát a B. K. (polgári nevén Bali Katalin) fenekének nem átallott utánacsettinteni és, felesége őnagysága rosszalló pillantásával mit sem törődve, meg nem állhatta, hogy a Csinibaba Katalin Kerekének utána ne pödörje a bajúszát. Ygmándhi Jeromos csupán magasközéposztálybeli családja bosszantására biggyesztette az í-t a neve végére és tüntetett az Ipszilonnal a neve elején]. Nos, hogy ő mit csinált ugyanekkor? Nem olyan egyszerű. Gondolatvillámok cikáztak agyában, azok is, csupán azért nem tömegével és mind egyszerre, mert arra véges elménk képtelen, hanem hebehurgya egymásutánban. Például. Hogy azt a Büdös Kurvát hogyan fogja a tíz körméről lekapni. Még jobb: elevenen megnyúzni és utána nyúzott állapotban addig páholni, amíg végezetre a kegyelemért-rimánkodás közben éri a halálos baltacsapás. Még jobb. Fityiszt az orrára: kimutatkozni neki. 171Soha többé nem mutatkozni arrafele, azon a tájon – mintha megszentülésében ő, Jeromos, a Hetedik Égbe szállt volna, ahová kurváknak nincs bejárása. Az ilyen rihonyáknak. Akik kankóval ajándékozzák meg ágrólszakadt jóltevőjüket. De mivel mind e büntetéseket rá kiróni, együtt és külön-külön, csak akkor lehet, ha előbb közlik vele halálos ítéletét és a válogatott kínzások megillusztrált katalógusából elébetárják hosszúra nyújtandó hóhérolásának pikáns részleteit, Jeromos mást határozott – mást. Addig, amíg járóképes és le nem sántul tőle, addig kell. Meg kell látogatni azt a Büdös!-Büdös!-Büdös Ringyót abban a ringyókórházban, felkeresni a kankókórteremben és a szemébe vágni a – – –

A mit? Mit lehet, ilyenkor, életünk megkeserítőjének, kalapácsvető mozdulattal odateremteni, hogy arról koldul? Az ölébe?

A csokor virágot? Annak az érdemtelennek?! A doboz csokoládét? Annak a cédának?

Mit is részletezzük. Így történt, hogy látogatási időben, du. háromkor, Ygmándhi Jeromos Károly Keresztély, gavalléros-borostásan és művészhaját mosdatlan nyálával több ízben hátranyalva, az obligát virágkosárral és benne a belerejtett bonbonos aranydobozzal, beállított Katikához a harminckét ágyas kórterembe.


Leülhetett volna, azért volt a szék odakészítve és minden rongybugyi lerakva róla; de mire leült volna, kis híja melléült és már arra se volt ideje, hogy kiessen a nadrágjából.

Az Édesbaba hasára helyezett aranydobozban minden bonbon külön-külön meg a virágkosár: reszketett-rázkódott a paplanon; Édesbaba a paplan alá lebújva és védőleg betakarva vállig, hogy minden megölelkező félszeg közeledésnek az elejét vegye – hangtalanul, de kitartóan zokogott. Ha nem lettek volna mások is, bethesdanővérek és látogatók, Katika úgy bőg, ahogy kifér a száján és mint a dalénekesnő, aki túlbecsüli hangerejét, akkorát rikolt, láttára – Vadállat! – hogy belereked. De a többiek jelenléte feszélyezte, így hát fékezte – ha nem is indulatát, legalább a decibelt; mint aki eperajkán nem fér ki több ennél a síróremegő suttogó-bömbölésénél.

– Vadállat. Még ide mered tolni a pofád. Egy rendes lányt a bajával megfertőzni. A szemétházija. Egy tisztességes lányt tönkretenni. A trip172perét amikor tudja hogy van neki. Hát férfi az ilyen?! A képedről a bőr, a föld alá? szégyenletedben?!… Hogy nem sül le neki!… Hogy el nem süllyed! – – –

Jeromos, ha azt mondjuk, e szavak hallatára elképedt, elhűlt, keveset mondunk.

Se köpni, se nyelni.

A „megbocsátás” előhangolásával lépett be és ez a nagy kínnal egybehordott megbocsáthatnék most azzal fenyegetett, hogy a szívjóság átborul önmagán és görcsberándul a dühbegurulhatnéktól. Felhorgadtak benne kolompárcigány ősei – a Vajda őserejű káromkodhatnékja: egy hétig, egyfolytában. Mi ez? „Ellentámadás”? Ami a legjobb védekezés? Bezsongott ez a Büdös Kurva, már meg hogy tisztességes: kicsoda? Megjátssza magát?! Ezzel a lelki bokánrúgással kezdi, arra számítva, hogy a sértett fél, a károsult fél (Jeromos) majd nem tud se köpni, se nyelni?!

– Ne hülyülj, Kati. Gonorrheás voltál már amikor megösmertelek, gonorrheás voltál már amikor felgábliztalak a standon, ahol más nem strikkelhetett, mert megmondtad, hogy elmarod. Gonorrheás voltál, amikor először átkoztam el a pillanatot, hogy összeálltam veled, mert égre-földre esküdöztél –

– Vadállat. Még neki áll feljebb. Aki pocsékká tett: engem, egy szegény lányt! Becsukhatom a boltot –

– Mert égre-földre esküdöztél, igen-igen, Kati, csak emlékezz vissza, hogy –

– Eriggy, mert lerúglak. Kirugatlak! Hányadik hónapja van ez neked, mióta osztogatod a szegény emberlányának, aki elég hülye, hogy leadja magát neked, az ilyen csórónak, mióta…?! –

– Még hogy te, „szűz”?! Oda ne rohanjak! Te már az idejére nem emlékszel, amikor… hány kaparásod volt, arra se?! hányszor volt úgy, te szemétkivirágzás, hogy a vén csorvasz Mari néninél sírva csókoltad a kihegyezett fakanalat?! Ki vagy te nekem, egyáltalán…?! –

– Én édes Jézusom, Szűzmárjám-istennek-szentanyja! Csak még az egyszer meggyógyuljak és én? neked? soha! –

– Hát én esküdöztem égre-földre, hogy új életet kezdek? Hogy dobom a galerit és hűségesen kitartok? eztán?! Te hoztad a trippert, a te trippereddel, aranyvirág, igenis hogy a te trippereddel –

173

– Nekem? a szemembe? ezt mered…?! –

– Hogy a te trippereddel kaptam be a legyet, ne is tagadd, te szemétbánya, te mosladék, ne is tagadd! Hogy tetőled kaptam!

– Éntőlem? Igen?!

– Igenis-hogy-igen! Ne hidd hogy békülni jöttem te utolsó, de amilyen marha-jó szívem van, még kitelnék tőlem. Mert hogy tetőled van ez az enyém, amit továbbpostáztál nekem, az fux!

– Igenis-hogy-igen…?! Hát akkor menjen csak, kedves Ygmándhi úr, menjen, de ne oda, ahová gondolja! Mert mielőtt odamenne, a búsba, kérdezze meg a Doktor Urat, kérdezze csak meg és tudja meg, amit minden gyerek tud, ha az édesmamája nem ejtette a fejelágyára.

– Mit?!

– Hogy kankót csak nő kaphat férfitól és nem megfordítva. Nincs megfordítva. Maga baszta belém azzal a tripperes-csöpögő faszával a kankalinját és nem megfordítva!

Az újsütetű tudományos tény első hallatára Jeromos bornyú képet vágott.

– Mit „nem megfordítva”?

Mint aki valamit csak félig ért.

Még osztoztak egy darabig, de már mint csak aki belefáradt – Katika a könnyek árjának szimulálásába, Jeromos a lebüdöskurvázásba; a harminckét ágyas kankókórterem duruzsolása elnyomta diskurzusukat és lassan, duzzogási záradékkal ellátott ideiglenes békét kötöttek; vagyis hát fegyvernyugvást hirdettek arra az időre, amíg a tudomány kideríti, hogy fennáll-e a klinikai veszélye a fertőzés megfordításának s százalékszerűen nagyobb-e, mint annak az eshetősége, hogy a nőstény spermatozoájától megtermékenyülve, a kanpetevezetéken át, az ovuláló hím gyermeket fogan az ő méhében?


Örök-haragban váltak el; ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy erősen fogadkoztak, ha egyszer megérik azt a napot és felgyógyulnak, hát félévnél tovább nem élnek együtt. Jeromos kénytelen volt vele, hogy józanul gondolkozzék, tekintettel a beruházásokra; mert a lányba már egy boxert is befektetett – öklözővas feltétlenül kell annak, akinek az a dolga, helyesebben felvállalt kutyakötelessége, hogy vigyázzon a csini csajra, akit 174futtat. Hogy ha és amennyiben a frájer kekeckedik, ő elbánjon vele, a marhamelákkal, a balhéból-razziából a csajt kimenekítse és az apró kisegítő kölcsönök fejében pillantásfogó ruha-és alsónemű vásárlásainál, szabóhoz-szűcshöz-fodrászhoz háztól-házig gardírozza: nagy áltajjában hogy gáláns galantériával vegye körül még akkor is, ha nem őmellé, hanem a csinibaba mellé vágódik a jó ösztönű főúr (ejtsd: fizetőpincér).

A kankókórházból hazavillamosozva és a hosszú ligeti átvágástól kissé fáradtan, mert már fájni kezdett a járás (most nem részletezzük a tizedéves örökdiák egyetemista rémlátásait és a krónikus gonorrheáról önmagával folytatott tudományos mono-eszmecseréjét), Jeromost újabb meglepetés várta s noha a nőfogadást, szobájában és annak nőfogadási díványán az alkóvos szerződés a lehető legszigorúbban tilalmazta (nem mintha e szigorított albérleti záradékot Jeromos nem szegte volna meg) – a szobaasszony a kulcs csikordulására mellette teremvén, felháborodott kéztördelésével sem tudta elnyomni csodálatát és elragadtatását:

– Jeromoska! Jaj-de-borzas-de-poros! Hadd kefélem meg egy kicsit! Igazítsa meg a frizuráját, igazítsa meg, mielőtt belépne!

– Miért, Kudelka néni? Mi van?!

– Jajistenem. Látogatója van. Egy Bundás Hölgy. Valaki, aki bundában várja.

– Engem? Bundában? Egy Bundás Hölgy?! Mióta vár?

– Van annak már jó, mit is beszélek, Virágvasárnap? Mária Mennybemenetele óta? Úgy vigyázzon ám, ne várakoztassa, úgy lépjen be: csinálja meg a szerencséjét, ne rontsa el!

– Hozzám, egy Bundás Hölgy?! Nem mondta be a nevét?

– Csak annyit, hogy maga tudni fogja, ha ismeri, ha nem. Ma szerencsecsináló napja van!

Egy nyilallás a tökénél, a lágyékduzzanat meg fájdalmas hímvessző-entumeszcenciája emlékeztette Jeromost, milyen érzés a színrelépés szerencsecsináló napon.

Ha volt látvány, amire nem volt felkészülve – úgy ez az volt, a látványok-látványa. A melle buggyanása. A combja domborodása. Az a bugyori melle. A combjának az az állandó domborodása. Kisebb kürtszóra is ágaskodtak már, vénebb csatalovak.

Csak annyi ereje volt, hogy behúzza az ajtót maga után (s azzal a 175kulcslyukon lógó Kudelkánét a csalódottság visszavonulására bírja: ne lássa, amit ő lát). A lába földbegyökeredzett; ereiben a vér, megdermedés helyett lávalüktetéssel lobogott.

Rögtön tudta, hogy nem lány, hanem fiú.

Széttárt szibériai szürke jegesmedvebunda hever a vetkőzőkanapén és a jegesmedvebunda szélesre tárt selyem-moáré ezüstszürke lapályán egy nő terül el, egy őrjítően-harminc-év-körüli nő. Igazi-rassz. Isteni nő az istennők egéből alászállóban-és a kanapé vetkőző közepére telepedve, de kifogástalan mozdulatkompozícióban, térdeplős-kuporogva, olyan lamékölteményben, mely ruhák áráról az örök-egyetemisták csak álmodni mernek. A melle tülök. Annak a buggyanása. A combja-dombja. Annak a dacos domborodása. Öltözéke ha nem is zilált, de rendetlen. Madaras kalapja levéve, ajkán hamiskás mosoly – ahogy rúzsos-pirosmaszatos fogait a hazatérőre villantja:

– No végre. Jeromoska. Már eluntam magam. Magácska alaposan megvárakoztatja a váratlan vendéget.

Jeromos – mintha az idegfrász áramütése emlékeztette volna, észretér és gáláns pózba kapja magát.

– Istenem! Nagyságos Asszonyom! Remélni se mertem…

– Ne is merje. Ismer?

– Jaj már hogyne!

– A nevem? A nyelve hegyén?!

– Milliószor! De csak látásból.

– Nem tudhatja.

– A szép sörgyárosné. Nagybátyámékkal, a kormányfőtanácsosékkal sré lizaví szemközt, az egész emelet – a hetediken!

– Fuj, csak ezt ne mondja. Nem szeretem, ha lesörgyárosnéznak; ami pedig a másikat illeti –

– Melyik másikat?

– A szépségemet. Mondja, hogy kívánnivalót hagyok hátra. Nem haragszom, ha azt gondolja.

– Amerre megy… Amerre jár! Hogyne gondolnám!

– Nem úgy. Kis kívánós; akinek én legyek a kívánnivalója. Hanem hogy mit keresek a maga utcájában, a maga díványán, az én koromban? Mert maholnap már olyanom is van, korom. Tizenkét éves fiam van. Gondolná?

176

Édes Nagyságos Asszonyom!

– Nono.

Édes Nagyságos Asszonyom!… Bizonyára valami járatban! Kezét csókolom.

– Nana. Csak ne olyan forrón és ne olyan sokáig.

– Korrepetálni? A kedves kisfiát? Latinra?

– Semmilyen járatban. Maflácskám. Frédi mindig Klarisszának nevez, ez a mániája, de maga, maga ne. Diákom. Nevezzen Klárinak.

– Klárinak? Én – magát?!

– Mufurcom. Már régóta nézegetem, róka-bóka jaj-be-rút, csak nem volt hozzá bátorságom. Kinéztem magamnak.

– Bátorsága? Mihez?! – bazsalygott napraforgó-képpel Jeromos és álmélkodást tettetett.

– Krampuszom. Mert hogy olyan mindig-borzas, olyan… olyan krampampulusz képű.

– Jesszusom, most veszem észre. Meg se borotválkoztam.

– Az a jó! Az a bagaria-képe! Frédike mindig mintha a skatulyából vették volna ki. Olyan. Amilyennek lennie kell, mert örökké tőzsdézik-feketézik, egy sörösgyárosnak: én csak így nevezem. De maga!

– Én?! – (rezzent össze Jeromos; mert hímvesszeje tigrisugrást játszott és kis híja könny szökött a szemébe a sajgó fájdalomtól:) – hogy én?! Klára… Ho… honnan tudta a címemet?

– Maga, igen. Maga. Megsúgta egy jóemberem. Mondják, amilyen kulimász képe van, olyan mocskos a fantáziája. Nem azért jöttem, hogy rajtam próbálja, ne merészelje; ahogy sarokbavágja a nőket, mert kíméletlennek képzelem, olyan kíméletlen goromba pokrócnak, amilyen az én Frédim? Álmába se. Mostmár tudja.

– Tudom a mit?

– Nem tegeződünk. És főleg nem öklelődzünk, hát még ilyen szúrós-borostásan. Bubusom. Jövetelem célja hogy mi. Azt.

– Édes, édes Klára!

– Nono! Nem hevesvérűsködünk, mindenre van idő.

– Mindennek megvan a maga ideje; ahogy a Prédikátor mondja… –

– A Prédikátor…?!

– Ideje van a meghalásnak –

177

– A meghalásnak…?!

– Jáj!

– Valamid fáj? Kicsim!

– A valamim? Dehogy-dehogy!

– Hivassak orvost? Sárga vagy.

– Semmi-semmi.

– Krampuszom. Mostmár tudod. A te Klárád, a te gyönyörűd, a te édes titkosod akarok lenni. A szép sörgyárosné, amíg élsz, amilyened még nem volt. A te dundi debellád. Dög nő akarok lenni, dög-dög-dög nő, a te nőstény dögöd! Érted?!

– Jáj!

– De nem sürgős. Gondoltam, megnézem magamnak a portékát, mielőtt megveszlek-megeszlek. Te szőröm-bőröm te. Ne marj: csókolj. Tudod mit, ne csókolj. Olyan furi ez a nagy hirtelenség. Valami bánt, szerelmi bánatod: az is van? Tudod, milyen gonosz-rossz híred van, Bubusom? Tízszer is elmentem a kaputok előtt, amíg rászántam magam. De jobb vagy a hírednél, vagy istentudja. Hol van az előírva?

– Klárám! Beleőrülök! Édesem! Úgy leszünk, ahogy még sohase voltál senkivel. Ju-uuúj!

– Értelek, angyalkám, megértő lélek vagyok. A tigris sincs mindig tépő-marcangoló kedvében. Jobb is, hogy ne itt. Ide nem jövök, nem járok ide. Mit mondott a szobaasszonyod – ki vár?

– Klára, én… Én még!… Még sohasem emeltem kezet magamra, de. A kaszárnya vécéjén, az öblítőről. Lógtam egyszer, majdnem sikerült. Bár ne vágtak volna le!

– Butusom. Ne azt, hanem azt mondd: mit locsogott a szobaasszonyod…?!

– Valamit (juj). Valami bundás tüneményről, aki (juj), ezt… Ezt nem bocsátom meg magamnak. Soha-de-soha!

– No látod. Az ilyenekre csak ránéz a magándetektív és már sugják a fülébe, mint a vízfolyás. Nekünk nem ilyen szobaasszony kell. Majd én szerzek neked. – Fehér boríték kerül elő a gyöngyarany ridikülből. – Ne, fogd.

– Mi ez, minek ez? – forgatta furcsálkodva Jeromos a fehér borítékot, amely hasasnak tűnt.

178

– Maflinkóm. Nekünk az kell, hogy sturmfrei legyen. Olyan. Csak semmi szobaasszony. Kettőig se számolsz és ott csücsülsz a Rosenhügelen, Kláráddal az öledben.

– De mi ez a boríték?

– Csacsimadaram. Égből hullott manna. Ruházkodj ki nekem. Takarodj borbélyhoz. Büdös vagy. Eredj a gőzbe, de ne akármelyikbe. Kocsival jövök érted, egy titkos bizalmi barátnőmmel leszek, azzal költöztetlek, de te neki tabu vagy. Kutyulim. Tudom, van így, a kelleténél is jobban kívántok és én ezt most bóknak veszem. A mi fészkünkben, az igaziban: majd ott, arra tartogasd. A mi fészkünkben, ahol nyári délutánonként a te Klárád, kaszinótojásos, oroszsalátás harapnivalóval, resreszült, anyasült meztelenül. Vár. Most eressz… Ott! Megládd! Ott… Ott majd megnyugodnak az idegeid.


Hónapok teltek el; senkit sem lepett meg, a legkevésbé Jeromost, hogy megint elhúzták minden szigorlatán, azon is, amelyiknek nem ment neki, mert nem ment neki, aminek meg nekiment, azon azért, mert szűzérintetlen tudatlanságával könnyekre indította a vizsgáztató tanársegédet.

Újabb hónapok teltek el és Klárája nem jelentkezett. A Klárából Klarissza lett, majd visszazsugorodott-s merevedett azzá, ami eredetileg is volt: a Bundás Nő. Kudelkáné olykor, tapintatosan megpendítette a lakbérhátralékot; de ő – elvből? megszokásból? – nem fizetett. Elő-elővette a ropogós százasokat a borítékból és meg-megolvasta: annyi pénze volt, hogy akár három olyan medvebundára is telhetett volna. De nem mert a vagyonhoz hozzányúlni; úgy érezte, nem amíg meg nem szolgálja. Nem az övé.

Ezerszer elátkozta szerencsétlenségbe ojtott szerencséjét, hogy éppen akkor sárgadinnye nagyságúra dagadt tökeivel, lüktetve sajgó lágyékmirígyeivel és elpállott hímvesszejével harcképtelennek bizonyult; az öklét rágta és sirvákolt, ezerszer ezer falba verte a fejét, valahányszor visszasugárzott benne annak a napnak az emléke… Az ő szerencsecsináló napja! Amikor az isteni nők Olümposzáról alálebegve, meglátogatta és vetkőztető kanapéján odatérdelve, levetkőztetésre készen várta a Bundás Nő – – – hogy akkor! akkor: nem tudta letépni róla a drága rongyot és 179azt a babarózsaszín selyembugyiját is, hogy miszlikre marcangolva, cafatokra csikarva a Cafkájának, akkor, nem gyalázta meg amúgy istenigazában, a saját szibériai szürke jegesmedvebundájának ezüstszürke selyemmoáré lapályán, melyen hogy a visszacsurgó egészséges ondó kimoshatatlan foltja is be-elkelt volna – isten az atyám!

S ahogy sehogyse teltek-múltak a jaj-be-keserves hetek és napnál világosabbá vált, hogy „ugrott” a rózsadombi fészek, a Bundás Nő valahol, ismeretlen helyen, a lelkét kikacagja azon a pipogya fráteren, aki nem kétkézzel, a domború fenekénél ragadja fel a szerencsét, Jeromoson a gonoszkodás vágya vett erőt, a bosszú gondolata.

Kiruházkodni? Majd ő megmutatja. A Bundás Nő pénzén veszi, a kurvájának. Minden csajszakértő strici tudja, hogy aki azt az életre-halálra megáhított bundát megveszi a frankájának, az a franka nem franka többé, hanem Tisztességes Nő. Úriasszony. Lefekszik ugyan, de úriasszony elélvezni nem élvez mással, csak azzal, akit férjévé fogadott és ha gyermeket fogan, hát a stricije mérget vehet rá, hogy nem a másét, hanem a magáét hajtja el.

Édes a bosszú! – határozta el Jeromos, egy reggelen, amikor is kivillamosozott az Ócskapiacra; mert ő is tudta, amit minden dörzsölt bundakuncsaft tud. Hogy jutányosan csak az Ócskapiacon lehet felkajtatni ötödáron ugyanazt a bundát (az Ócskapiac sapkás szűcsei, bundás kofái olyan jól tartják a szakmai titkot, hogy a piacon ugyanaz a bunda egy-két százassal mindig drágább, mint a Belvárosban). Jeromost is, a kit-hogyan-lehet receptje alapján úgy becsapták, hogy jobban se kell; de bánta is ő – útja a bundacsomaggal egyenesen a Kankókórházba vezetett. Ahogy közeledett – olvadozott és ábrándozós lett. Elképzelte, hogyan tápászkodik kíváncsi-magasra a harminckét ágyas kankókórterem egyik ágyán, tágranyílt szemmel az ő Katikája (ki is már gyógyulóban s mint ahogy neki, maholnap kutyabaja); hogyan terped széles mosolyra a szája és hogyan nyújtja csókra eperajkát az ő Jövendő-és Leendőbeli Vadházas-Férjének, aki neki bundát vásárol…!

A nyilvántartásban semmit sem tudtak róla.

– Bali Katalin? Volt nekünk olyanunk…?!

A Büdös Kurva, már hónapokkal annakelőtte, egészségesen és gyógyultan, ismeretlen helyre távozott.

180

Az Élet ilyenkor nem sokat habozik, a Rendes Kerékvágás is mindig ott van – biztatni se kell. Visszazökkent.

Csak Ygmándhi Jeromos Károly Keresztély nem zökkent vissza.

Elüldögélt egy darabig a zöldben, a Kankókórház előtti zöld padon; majd talprakecmergett és szélütötten szontyologva, lábát húzkodva eloldalgott. A távlati rövidülés vastörvényei szerint egyre kisebbre zsugorodott és a Népliget fái alatt úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Így azután hogy annak a szibériai szürke jegesmedvebundának a szürke csomagban, a padon amit a szürke szamár ottfelejtett (észbekapott, visszament érte? nem kapott észbe, nem ment vissza?), annak hogy ki volt a (hogyisne! majd még hogy a rendőrség lopja el?!) be-nem-szolgáltató szerencsés megtalálója – – – ki tudná azt megmondani?

181
A kelengye

A „Duna Királynője” tündérváros szétpállott, mint a Föld sebe. Az „ellenállókat” is inkább csak megálmodták, mint sem hogy lettek volna; s azok, akik mégis voltak és öt pokoljáró esztendőn át a Győzelemről álmodoztak – hőkölve futkároztak, mintha a Győzelem az ő szégyenük volna. A Győzelem, ez a gigászi hulla, rázuhant a városra és agyonlapította. Inkább pestisjárvány volt, mint diadalmenet: a Győzelem, mire megvolt, a kutyának se kellett. A kiégett kávéházakba bekötött lovak unottan abrakoltak; a gettó magas deszkapalánkjait nem ujjongó ijfúmunkások bontották le szálanként, hanem hernyótalpak tiporták laposra. Ólmos eső szitált, februári ólmos eső; a nyilas plakátok még ott áztak a kőlábazatokon: hosszú, marhavagonos szerelvény végén ül a Vörös Kaszás, viszi a magyart tízezerszám Szibériába… de valahogyan azoknak a szerencsétlen flótásoknak az emlékezetéből, akikkel a szerelvény elindult Keletre, ezt is, mint minden más plakátot, kimosta az ólmos eső. Egy hétemeletes, kettéhasadt bérkaszárnya tűzfalán temérdek bádogtábla kelepelt a széllel: GINCLER HERMANN ÉS FIAI BORPINCÉSZETE. Gincler Hermannt és fiait belelövöldözték a Dunába, a borpincészet könyvelése és hordórakaszai szétgurultak, mielőtt új gazdára leltek volna.

Márpedig Stoczek Frici úr éppen a GINCLER HERMANN ÉS FIAI BORPINCÉSZETÉRE alapította agglegényi életét, itt kezdte és itt akarta végezni – a cégnél, amelynek Támasza és Talpköve lett. Frici fullajtárként kezdte, de az esztendőkkel pohoska személyének fontossága egyre nőtt; belesodródott az aladárkodásba s mielőtt észrevette volna, az a legendás „Frici úr” lett a cégnél, akinek nemcsak minden Gincler-csemete, de Franciska, titkon eljegyzett arája és szerelme is tisztelte – Franciska a Kisfiastyúk-utcából.

Aki akkoriban egy-egy lódög szétlógó hasából kikanyaríthatott egy szép szeletet, császárnak érezte magát; hát még ha a Dalszínház-utca sarkán kicsúszott az oroszok gyűrűjéből vagy ellógott a Vasúti Összekötő Hídtól és sikerült megúsznia az emberfogdosást! Frici úr ilyen kockázatos kalandokra nem vállalkozott, méltóságán alulinak tartotta s annál sokkal jobban meg volt szervezve a vacka a pincében. Negyedik hónapja 182már, hogy nem látta Franciskát; és amilyen jól élt a titkos vastartalékból a Székház összkomfortos bunkerében, Stoczek Frigyes érezni kezdte a kandúrtermészet ébredezését s mind többször idézte fel Franciska nagyasszonyi bájait. Honnan is gondolhatta volna, hogy földig lógó fellegek alatt ezek az anilin-színű hullák, ez a romszínház, ez a berobbant gyógyszertár – hogy ez a felégett és lehamvadt díszletraktár, ez a Győzelem. Keserűen bánta már, hogy idő előtt kihozta a járókája és felmerészkedett a pincéből, ahol annyi tisztelője volt.

A Dalszínház-utcai újságpalota romjain szánkázni lehetett volna s úgy kellett megmászni, mint a hegyet. A tetejére érve, Frici úr megszeppent s habozott: menjen? ne menjen? Mire leereszkedett a Hunor utcában, a harmadik bombakráter után már épp oly kilátástalannak látszott, hogy tovább erőszakolja a dolgot, mint az, hogy visszaforduljon. Bogár-billegéssel botorkált a vas-szurkák és leszakadt erkélyek között, mialatt loppal végigjártatta szemét a csarnok, a Kispéter-köz, a Hunor utca korom tetőin – a rombordélyházak vígasztalan során: sehol teremtett lélek. A téglarakásnál, amelyet valamikor Kis Mátyásnak tiszteltek s garniszálló volt, megállapodott, hogy kifújja magát. Fülelt, hogy vajon közeledik vagy távolodik az ágyúdörgés; és félelmében, hogy rosszkor hozta ki a járókája, Stoczek Frigyes azzal foglalatoskodott, amivel békeidőben boldogtalanságában szokott: hogy számbavette életét. Igazán nem lehetett egy szava, s meg is volt elégedve mindennel, csak eggyel nem: időnként bánta, hogy nem választott más anyát, más apát, más hazát, más nemzedéket, más mesterséget s egy jobb kort a betoppanásra, ezen a sártekén.

Vagyis Stoczek Frigyes, megbékélve sorssal és világgal és a pohár fenekére mosolyogva, olykor szeretett volna kibújni a bőréből.

Békeidőben ilyenkor Frici úr rendesen a Kisfiastyúk-utca felé vette útját, hogy annak egy bizonyos nagyudvaros, igen földszintes házában felkeresse Franciskát; ami viszont háborúban vezérképviselőhöz nem illő, oktondi cselekedet.

Pedig ami élete mérlegét illeti így ágyúdörgés közben, Frici úrnak nemigen lehetett oka panaszra. S nem is, mintha anyja nem lett volna hűséges hozzá. Az anyák csak az apákhoz lehetnek hűtlenek, a fiakhoz nem: ha egyszer elkezdik megszülni őket, menetközben nem csalhatják meg egy másikkal – mást szülvén helyettük; más eset, ha császármetszés183be belehalnak, ami a félárván maradó iránt egyfajta árulás. De Frici úr nem érte be a féllel: ő egész-árva volt elvből és természeténél fogva; így hát apja második házasságának népes és zajos menazsériájától oly messze sodródott, hogy még a nevükre sem emlékezett: már neki csak az az örökké országjáró, ferbliző, vasúton koslató vigéc-ármádia volt a családja. A hazára nemigen lehetett panasza; megvolt a maga altisztje, hogy kenje – a mentesítő papírja, hogy tanúsítsa, Fentnevezett Ifjabb Vitéz Stoczek Frigyes a Minisztérium Kötelékébe Tartozó Hadifontosságú Borügynököléssel tesz Nélkülözhetetlen Szolgálatot a Győzelemnek, Hazafias Üdvözlettel. S bár a titkos tanítás szerint egyik haza olyan, mint a másik (s egyik Mindenható Isten olyan Mindenható, mint a másik), Stoczek Frigyes őszintén szerette-hitte hazáját-istenét; csak épp nem védte, erre valahogyan nem volt érkezése. Ami mesterségét illeti, Frici úr úgy élt, mint Marci Hevesen: máról-holnapra. Vezérképviselő volt a szó legvigécibb értelmében, bár az egyesületi tagdíjat nemigen fizette, hanem inkább csak Franciskához hordta a Kisfiastyúk-utcába, kit is, ötöd- vagy hatodmagával, jegyesének tekintett.

A sarki kocsma egyetlen megmaradt falán suta, frissen meszelt felírást vett észre, de hiába böngészte: PROVERKA MINA NYET. Az érthetetlen ákombákomok rossz sejtelmekkel töltötték el. Én barom – motyogta magában – elindulni, ilyenkor: hinni egy percig is, hogy Franciskát ott találom; mert vagy vidékre utazott a lányához, vagy felkoncolták, vagy Nyugatra ment a nyilasokkal. Az ágyúzás abbamaradt; csak a lekonyult kocsmacégér bádogja zörgött vizesen, a februári szélben. Összerezzent. Gazdát cserélünk? Csak nem nyomták vissza őket a németek?!… Frici úrnak ugyan nem volt mitől félnie: ott volt neki viszontbiztosításnak Gincler Hermann és Fiai, akiről azt hitte, hogy él és nem rúgja ki, hanem holta napjáig istápolja; volt egy rakás papírja, Gestapo, nyilas, volt hamisított tiszti emléklap, svéd menlevél, ál-munkaszolgálatos cetli, sőt már kommunista „földalatti” pártigazolványa is volt, amolyan krumplibélyegzős irkafirka; de már nagyon szerette volna, hogy valamelyik fél győzzön, mindegy, hogy melyik. A Hunor utca végén kucsmás mongolkákat vett észre: kettejük aknátlanított, a többiek a fűszerboltot zabrálták úgy, hogy teherautóval behátráltak a kirakatába. Véged van, Frici, meglelik nálad a nyilas-flepnit vagy a Gestapo-papírt 184és véged van; kellett neked Franciska, hogy tarkónlövesd magad (heréi oly apróra zsugorodtak, mintha a hideg Dunába gázolt volna bele). Átsurrant a másik oldalra; egy kibelezett garniszálló kapuodvában a lépcsőrom alá menekült s oly lázas sietséggel, mintha minden pillanatban rátörhetnének, a vagyont érő cédulákat, egyiket a másik után mint a rongyot – úgy gyűrte be a nadrágsliccén a hosszúgatya elszorított alsó szárába, a bilgeri-csizma alá. Nem vette észre, hogy figyelik. Lekoppanva a sötétben, baboskendős kofa néni leste, kimeredt, félszegúszó szemmel. Kendője alól a fehér kóc előkandikált, szoknyája elásódott a téglatörmelékben. Két csizmás lába elkenve – pár lépéssel odébb hevert, nagy, kajla vasgerendák alatt.

Az ismerős üres telek mellett amikor előtűnt a Kisfiastyúk-utcai ház, felejthetetlen-boldog és rendszeres pásztorórák emléke merült fel benne; duruzsoló légyottok, amelyek szabott árát oly könnyen egyenlítette, hogy meg se érezte: utoljára kerek tíz pengőjével, odacsúsztatva, mert Franciska a finomság maga volt. A többiek, az utcákon bitangoló bárcások a mocskos szájukkal rondálkodtak, oly igazi „profi” trágársággal, hogy a lefátyolozott nőideálokhoz szokott Stoczek Frigyesnek tátva maradt a szája – amit ezek a lányok tudtak, eszébe se jutott, hogy szavakkal rondálkodni így is lehet – rekedt fokhagyma-hangjuktól elundorodott csupán és úrias rátartisággal megcélozta a házat a Tyúk-utca végén, ahol Franciskája tanyázott egy álom-ottománon. Hanem ahogyan az ostrom végigdöngölte, a Tyúk-utcát is mintha kicserélték volna; tyúknak se híre se hamva, egy degeszre puffadt, dob-hasú lódög hevert csupán a gázlámpa alatt, sonkái csontig, mélyen alávájva. Franciska száját bezzeg mosdatlan szó el nem hagyta. Magába ölelő, arisztokratikusan penetráns, dúskeblű duruzsolás volt ez a nő; légies lénye (és buja terebélye – mely sugdolódzásának külön méltóságot és súlyt adott), sokkal jobban levette a hímet a lábáról, mint a szúnyog-forma cingárkák sziszegése, akik vízipókok módjára futkároznak utcahosszat. A hercegnői termetű Franciska volt az utca sztárja, példaképe, a lányok lelki tanácsadója, rendőrségi protekciója és alkalmi uzsorása.

Az első meglepetés Frici urat akkor érte, amikor látta, hogy a ház ka185puja nincs sehol. Az otromba lőrés is, ami a kapu helyén tátongott, csak úgy hevenyében volt bedeszkázva. A deszkán ugyanaz a suta, frissen meszelt ákombákom írás – PROVERKA MINA NYET – hogy itt jártak, aknátlanítottak s minden rendben. De Frici úr nem értette s úgy inába szállt a bátorsága, hogy a pokol fenekére kívánta kandúrtermészetét. Azt a kutya-meg-a-mája – sopánkodott inkább, mint káromkodott: minden érzéke azt súgta, hogy a Tyúk-utcában teremtett lélek nem lakik s hogy Franciska házában hónapok óta eleven ember meg nem fordult. Pedig nem volt mitől félnie, láthatta, a Kispéter-köz végénél alig kőhajításnyira, a Dalszínház-utcában hullámzik a nép – temettek, menekültek, rokont-tüzelőt kajtattak, lebzseltek, árulták az árulnivalót. Megint szabad járni-kelni s ő is csak olyan maszületett, ártatlan járókelő, mint a többi – próbálta eloszlatni rossz sejtelmeit, hogy bátorságot merítsen a hazakecmergés nagy kalandjához, a Székházba; mert már annyi világos volt, hogy itt nincs keresnivalója, de meg az angol rádiót sem akarta lekésni. Rákerült a ház vak oldalára, hogy még mielőtt visszaindul, körülszaglássza, hátha – és a grundon, az ismerős hepehupákon bukdácsolva érte a második meglepetés.

Ahol valamikor Franciska szobája lehetett, a tűzfalon fél-szobányi lyuk tátongott, belülről sárszín ponyvával elfüggönyözve.

Odasomfordált a téglaomláshoz, hogy megvizsgálja s rögtön látta, hogy a sárszín a szőnyeg fonákja; félrevonta a sárnehéz függönyt s bebámult, nagy óvakodva. Mivel azonban a ház igen földszintes volt, inkább bezuhant, mint belépett.

Majd orrabukott.

Vak veremben találta magát, hol is a Szűz Mária olajnyomata alatt egy falraakasztott petróleumlámpa pillákolt s valaki, egy rekedtes női hang a túlvilágról, így kiáltott fel:

– Jézus Mária! Frici!

Hogy a szeme hozzászokott a sötéthez, egy irhabundás kövér bálvány ázsiai körvonalait vette ki, amint a kisdívány sarkán billeg, védekezőn, félig ugrásra készen. Hol a duruzsoló mennyei zene – a hang, a régi hang? Ez hát Franciska, a Kisfiastyúk-utca hercegnője?

– Franciska! Hát nem mentél le Félegyházára? a lányodhoz?

– Hova Félegyházára, miféle lányomhoz, megőrültél, Frici, hogy ide186hoz a kangörcs, amikor fogdossák a férfiakat, mint a patkányt?!

Ez a harmadik meglepetés úgy érte Frici urat, mintha fejbekólintották volna, innen kezdve a meglepetéseket nem számolta. Ő többszörösen finom léleknek ismerte Franciskát… hja, kipottyant a világ kereke.

– Engem ne félts, jól megvagyok én a Székházban –

– Meghiszem, „jól megvagyok”, csak a káród nem fér a bőrébe. Gebedtél volna ott! Meg a Kázmér is, aki megígérte, hogy a Kaszinóban helyet szorít a tiszti pincében, meg a kis Lukács, az elöljárósági, hogy majd ő, akinél a seggem partja is különb, nem hogy ő legyen a vőlegényem. Ilyen szarházi! Te is! Mind!

Frici úr villámsújtottan ötölt-hatolt:

– Én… én igazán nem tudtam…

– Nem tudtad?! Mert minden frankának akad stricije, aki levigye vidékre, meg amije van, ha van, csak annak a dili Franciskának nem járta ki az esze, hogy egy piti vagányban több becsület van, mint az úri pasasaimban, Szarházi úr! Akikre a Franciska bukott, amilyen frájer, a hülye fejével, a hülyéje. „Nem tudtam”! És ha októberben egy taxival idetolod a pofádat és hát ha nem engem, mert bánod is, ha felfordulok, de a kelengyémet lerakod a bunkerba, hogy most ne sírjam ki a szemem, mi? mi? Leszakadt volna a veséd?!

– Cs… csak nem t… történt valami bajod? Franciska!

Az ismeretlen Franciska volt (mert a háború felszínre hozta a mélyről lényének rejtett kincseit:) a közveszélyes-trágár, a fúria képű dühöngő. Frici úr még idejében hátralépett és a nagy kéj-ottománra rogyott a mámor-alkóvban, hogy Franciska el ne üsse. Amilyennek sohase látta.

– Franciska!

– Bajom? „valami” bajom?! Idenézz, te istenmarhája, idenézzetek, valahányan, akik idejártatok, gazember csürhe! – rivalkodott magánkívül Franciska, mialatt körülviharzott és szekrényt, fiókot, fedelet, ahány kredenc és láda a szobában csak volt, feltárt, kirángatott: – csak a szívem szakad meg, csak az a bajom! Oda a kelengyém. A kelengyéééém! Nincs! Nincs! Oda-aaa!…

– A kelen…?! Miféle kelengyéd?

A nő egy pillanatra elfulladt: egyszerre buggyant belőle a szó és a sírás – egész lajstrom siratnivaló. Franciska eget ostromló, nagy bibliai 187veszékeléssel, halálra sebzetten s vonítva-visongatva panaszolta bánatát:

– Egy élet munkája! Harminc év! Amiért harminc álló esztendeig dolgoztam! Megszolgáltam hűséggel, tisztességgel, megrobotoltam érte! A ruszkik, a davaj-rohadékok, hogy nyúvadtak volna meg az édes jó… aki világrahozta őket, az is, az is! Amelyik engem kizabrált! Az öt bundám! Az angol pénzem! A napóleonyaim! Az ékszerem ami volt, tört aranyam csak, hatszáz gramm! Mind-mind! Két zsák lisztem, négy bödön zsírom, itt volt a hat ágyneműm, itt a tizenkét vég vásznam felszabatlan, itt a hat vég angol szövetem, innen az ezüstömet, innen a herendimet, édes jó Szűzanyám, miért büntetsz, miért?… A kölnijeimet, amiket a lányoknak árultam, három liter! Megitták! Oda! Oda!

Franciska ledobbant az ottománra Frici úr mellé; de már nagy csuklásokkal csak a nyálát nyelte s ahogy rázta a zokogás, nyögni is alig tudott:

– A ke-len-gyé-ééém! Nincs-nincs! Oda-aaa!…

Harminc év munkája, hűséggel, tisztességgel megszolgálva – gondolta Frici úr, laposakat pislantva a Parádés Bestiára aki volt, s az ázsiai ködmönben dagadó vénuszi idomok jajvonaglását figyelte; meg húsz, mert húsz esztendős lehetett, amikor kezdte, az összesen ötven – állapította meg kissé csalódottan. Ő is (ötöd-hatodmagával) szentül meg volt győződve, hogy a Parádés Baba, titkos arája és jegyese maga a huszonnyolc év körüli napsugaras fiatalság s nem pedig magaforma vénemberek-nyara korabeli. De jól tartja magát, meg kell hagyni.

– Csikóbundám! Rókaboám! Perzsa muffom! A nyári ruháim, a belépőm! Hat vég muszlin-bársonyom ami volt! Semmi-de-semmi nem maradt. Frici-iií!

Vígasztalni, ekkora tenger bánatot. Frici úr mindenesetre megpróbálkozott vele, a maga ösztönös, mafla-gavalléros módján; bár az ösztöne, ha bátortalanul is, más vágányra csúszott és babrálva a hanyattvágódott, kannibál hústömeg ködmönjét-csattjait kezdte oldozgatni: de a húsa is, mintha fagyasztott áru volna, hűtőházi.

– Nincs mit keseregni rajta, Franci. Összeszeded újra.

De csak mint a tuskó: ledöntött márványkolosszus a temetőben. Pedig milyen vérforralóan tudta Frici úrnak a fülébe rikoltani, a fizetett kéjmámor kellős legtetején, ez a parádés bestia – „egyetlenem!” – micsoda modulációkkal. S micsoda vedlés, parádéból maskarádé – micsoda 188lőre máslás! Hová lettek a kiművelt modulációk? Amit Frici úr eddig altudata külön mélyrekeszében raktározott – a sejtelmet, hogy ő voltaképp ötöd-hatodmagával vőlegénye a nagyasszonyi jelenségnek s hogy mindenkinek szakasztott így lihelte-sivalkodta a fülébe, hogy „egyetlenem” – ez most bántó világossággal merült fel, mintha csak a Borászati Közlönyben olvasta volna. Ha viszont így áll a dolog – suhant át az agyán – akkor mit adja a bankot. Ne járjunk hiába. Frici úr már a harisnyatartó szárán matatott, hogy hátha felfedez valahol egy kis testmeleget; de Franciska a kelengyéjét gyászolta mindegyre, mintha nem is az ő harisnyagombja volna:

– Oda! Oda!

– Ugyan hagyd el, Franciska: kinyitod a boltot és behozod újra…

A nő a fogát csikorgatva ábrándozott a bosszúról, amit ezen a zabráló férfinemen vesz, ha addig él is:

– Összeverem! Összerabolom! Egy hét alatt! Ahány dögedelem férfi van ezen a rühös-rihonya beszari világon! Dekára mérem ki, dekára! Aranyért, Frici!

– No látod. Gyere közelébb.

Franciska hirtelen ráeszmélt, hogy Frici úr miben sántikál. Ismeretlen, bölöm hangon s egy soha-nem-álmodott nyelven olyat bömbített, hogy Frici úrban elhűlt a vér:

Leimra…?!

– Ho… ogy érted ezt?! Franci!

– Három hete nem égett a kályhámban egy szem koksz, két hónapja nincs szenem. Elment az eszed, Frici, ebben a jégveremben… Van gubád?

– Ahogy szoktuk, egy tizes.

– Hol élsz te, Frici, amikor gyufát is csak aranyért kapni, eredj, ne nyúlj hozzám, lerúglak! Istenem, Istenem! Még egyszer olyan szilszkinem! Soha-de-soha! Nem lesz nékem… Száz, de csak neked, hogy idehozzad a szerencsémet, első fuvar vagy… Eressz el.

– Ne vicceljünk, Franci. Százért tiszti bilgerit kapni. Legyen húsz, most az egyszer.

– De bizony hogy letejeled nekem azt a harmincat előre, szentem. Előre, nincs mese, almás. Al-más, érted-e, a praclid! Veszed el! Subázni, leimra, mi? palira veszel, te gezemice huszár?!

189

– Nem bánom, essünk túl rajta.

Frici úr előguberált négy ötpengőst és megoldotta a nadrágszíját.

– Smucig úr. Még megcsókoltatom veled…

– Olvasd meg.

– Mit olvassak rajta? Veszett fejsze nyele; úgy is mindegy, ha már oda a kelengyém. Gyere boldogságom; csak azt ne mondd, hogy nem férsz oda, mert én ugyan a herkópáternak se gombolkozom kijjebb, nem én, azért a rongy huszasért ebben a fránya hidegben.

– Húzódj feljebb, Franci – instálta a Fiastyúk-utca egykori hercegnőjét Frici úr. – Lelóg a lábam.

– Hát aztán? Majd azért a cefet huszasért még hastáncot is járjak neked? Siess, fiam, mert a Krisztus koporsóját se őrizték, nem hogy bibiztek volna, ingyen, ennyi ideig… mi ez a nyavalyatörés veled máma, te Frici?!

– Mondom, húzódj feljebb, mert így az öregistennek se…! – mordult fel Frici úr bosszúsan. Orrát most szúró, tömény görényszag ütötte meg.

– Találod, nem találod, olezánc. Ha a ruszkiknak jó volt, legyen neked is jó: a földön is jó volt, nekik nem kellett figurázni. Ha adnál rá egy tizest…

– Hagyd a fenébe a ruszkikat, most felejtsed el –

– Lehet azt elfelejteni? A konyhám volt a latrinájuk, azóta be nem teszem a lábomat. Eleinte azt hittem, minden el van boronálva tótul, mert meghantáltam őket, bekávéztak. Csak amikor kiszagolták, mit őrzök a szekrényeimben. Egy élet melódiája! Keservesen végiggürcölt, megdolgozott életem minden munkája! Ha volna szíved, ráadnád azt a tizest, Frici, úgy lesz, ahogy akarod. Hogy kivernéd a fejemből a kelengyémet, találod már? Siker vagy te, Frici, fene a káródat, ilyenkor idehozni.

– Ráadok egy ötöst, de aztán elég legyen a kelengyédből meg a ruszkikból, Franciska, ne emlegesd.

– No! Megleled-e már?!

– Bevág a hideg.

– Hát?! Tán vacogjak helyetted? Vagy még bagyuláljalak is, egy rongy harmincasért. Amikor először végignéztem az üres szekrényeimen, azt hittem, lúgkövet iszom. A fedelet a fejem felől! Ellopták!… 190Hogy bemondom az unalmast. Hiszed-e, Frici. Hogy öngyilkosságot követek el.

– Ne hozz ki a sodromból, Franciska. Ráadtam az ötöst, te jó lány vagy –

– Tizest! Tizest! Link vagy, Frici, sajnálod a lóvédat, de ha rádhoznék egy ruszki davajt, mindjárt nagyobb lenne az illem! Jó lány vagyok, de nem estem a fejem lágyára.

Lomha lódulással, mintha hegyomlás volna, az ágyúdörgés felmorajlott ismét s most mintha közelebbről zengett volna. Gazdát cserélünk? Éppen olyankor, amikor ő a Székház életmentő, biztos fedezékén kívül van és még csak ideje sincs, hogy a Gestapo-papírt a többiből előhalássza?! A gondolatra Stoczek Frigyes kandúr-gerjedelme lelohadt, mintha elvágták volna; s attól meg, hogy hiába szerencsétlenkedik, még jobban felbőszült. A görényszag már oly fojtogató volt, mint a pokolkénkő.

– Nyughass, Franciska és viseld magad tisztességesen, mert olyat mondok, hogy…!

– Mit mond a Frici úr, hogy nem sül ki a szeme, még neked áll feljebb, egy szegény lányt kihasználni?!

– Huszonötöt mondtam, az ötöt ráadtam s azzal punktum.

– Huszonötöt a zrityódra, meg öt az harminc. Nem árverezünk: vagy ide a gubát, vagy szedd a sátorfádat –

– Ej, te undok állat, nem piszkolom be magam veled. Nem ilyennek képzeltelek, Franciska, és főleg nem ilyennek képzeltem a viszontlátást. Ha nem volnék tekintettel a lányodra, megtenném: rádhoznám a rendőrséget; de nem teszem.

A tűzfal feltátongó résén, ahol a vén kredencet elébehúzták, a szél meg-meglobogtatta a szőnyeget s az alacsony, betonos alkóvon körülkarikázott a bágyadt, nappali fény. Akkor már mind a ketten ott álltak a szoba közepén, mintha egymás torkának akarnának esni.

– Miféle lányomat, te seggem-állatkertje? azért, mert megkajdiztad a hantámat? miféle „rendőrséget”, engem akarsz te bevamzerolni?! Te kosz! –

– Drágán tanultam meg, hogy éppen olyan közönséges ringyó kurva vagy, mint a fajtád. A huszonöt pengő a tiéd, olyan, mint a talált pénz, mert nem volt semmi –

191

– Volt, nem volt, mi közöm hozzá; a fajtámat pedig nem engedem, mert ha az anyám nevét a szájadra veszed –

– Az utolsó ribanc, Franciska, aki vagy. Engem soha többé, ebben a büdös életben –

– Hssz’ sza zanyád, eltakarodj, mert seprűvel verlek el! „Frici úr”! –

– Soha. Nem fogsz látni.

Stoczek Frigyes félrerántotta az otromba függönyt, felhágott a csonka fal peremére, aztán a téglaomláson le – – – és a grund hepehupáin át toronyiránt, bizonytalan léptekkel megindult a Dalszínház-utca zsibongó vására felé, ahol még egyre csődültek az emberek. Késő délutánra hajlott az idő, sietnie kellett, mielőtt ráesteledik, hogy a Székházban ne nyugtalankodjanak s ő még elcsíphesse az angol rádiót. Hátra se nézett; de még hallhatta Franciska káráló rivalkodását s egy-egy foszlányát el is kapta:

– Aki a szegény lánytól a krajcárt is sajnálja! Ez a rühedelem! A szegénytől! Akit kiforgattak mindenéből, amit harminc év verejtékes munkájával… Ez a szemét! A föld, hogy el nem nyeli! Ez az anyaszomorító istenátka! Az ilyen strigók, igenis az ilyen strigó lógósok miatt zabrálnak ki bennünket, ezeknek isszuk a levét! Te pocsé-ééék! Te gané strici te-eee! Hazavágnak még, ne félj, hazavágnak, téged is! A levegö-ööő! A levegő is kár beléd! Hogy folyjon ki a szeme-eeed!

Már nem az ő Franciskája volt.

A Dalszínház-utca sarkán nagy mozgást látott, de fel se tűnt neki, annyira dúlt volt. Hogy lelke nyugalmát visszanyerje, a jövő hímes álmait szőtte: GINCLER HERMANN ÉS FIAI széles mosolyú ábrázatát, ha majd pár hét mulva a cégnél megindul a verkli… Hogyan veszi fel régi, magasállású „nexusait” és hogyan küszöböli ki az ilyenfajta nőszemélyeket a Társadalomból, akikről már azt sem akarja tudni, hogy Teca, Maca, Franciska vagy miféle ostoba névre hallgatnak. Az ilyen perszónát, hogy hogyan intézi el egy telefonnal… Ki-kü-szö-bö-li!

Csuromvíz viharkabátos, madárijesztő forma fiatal fickó, szembejövet. – Télahra! – Nagy sietvést, a foga közt, odasziszegi neki a grundon. – Télahra, öregem! Szedik az embereket, munkára. Ne menjen arra, sztrüll.

De mint a süket fajd. Csak a mérgét nyelte. Ahogy ő ezzel a perszónával el fog bánni! Olyat még nem látott a világ!

192

Belekeveredett a csődületbe; de miért-miért nem, mellőle csak úgy spricceltek az emberek és ő ott maradt. „Mármint hogy engem?” – mutatott kérdőleg önmagára Stoczek Frigyes, mert úgy rémlett, a hívás neki szól. Egy zömök, géppisztolyos mongolka volt a megszólító, amolyan kiskondás képű. Ott hadrált az utcasarkon azzal a vigyori képével és kajánul invitálta:

– Da-da! Csto zse… Ti, ti, csort vazmi, nú da. Igyi szjudá-ááá! Rabota, vot-kak malenykájá rabota, nyje-eeecsevo ti nye bójis, nyje-eeecsevo.

Bambán visszamosolygott; s a csoporthoz odamenet (hol is gorombán be-davajolták a sorba), Stoczek Frigyes a soha-nem-látott újdonságnak kijáró álmélkodással csudálta meg a paplankabátot. Egy idegen világrész zord üzenete volt.

(1958)
193
Ébresztőkúra
(álomkór)

Miurunk a Megváltó Jézus Krisztus Születésének 19**-ik esztendejében, az Ember Ember Által Való Kizsákmányolása Megszüntetésének **-ik évében – megváltatlanul és kizsákmányoltan, mint még soha – bandukoltam én egy őszi délután a Libatopi Lápról jövet, végestelen végig a Gyalomszegi úton. Csutakforma fák, téglára tetolvált kannibál kerítések alatt el – még az idegeimben az izgalma annak a délutánnak, itt reszket az ujjam végén – a gyárkémények szikrafogóin az eleven-forró levegőgomolyok délibábolása; így vibrált a világ. Az Állami Bőrkikészítő-és Ványoló füstkürtői, udvarhosszat száradó lecorholt gereznái; a Libatoplápi Rétek felé zúduló villanyvicinális a Malomszék-utcánál, ahol a sorompó olykor elválasztja a világosságot a sötétségtől (Északázsiát Délázsiától) és a kicsattanó Nap a záporra tűzött és sütötte-sütötte… Hol is kezdjem?

Valami bajom volt akkor.

Nem tudtam felébredni.

Éltem, de nem ébredtem fel.

Valahányszor erre a keserves tapasztalatra rádöbbentem, még csak tisztességgel kétségbeesni sem tudtam rajta, ahogy kétségbeesik a tisztességes ember – az igazi, aki felébred. Aki tud; aki tisztában van a felébredés műveletével.

Én nem.

Azt még észrevettem, hogy az éjszaka végetért; lejárt az álom köteles ideje, ameddig alakoskodhatok; ráfoghatom, hogy én is csak olyan józan, szabályos alvó vagyok és becsületes kásafújdogáló. Mint a többi. De harisnyás-nadrágos lábbal, talponállva, megreggelizve, kabátot öltve (egyetlen, friss-trágya színű civil kaftánomat) és dolgomra rohanvást a Cimbalomszeg utcán – aludtam tovább.

Így vágtam neki minden reggel a világnak; és álltóhelyben szundikálva, mint a jószág, így pingáltam látástól-vakulásig a CSELGÁNCCSAL A SZABADSÁGÉRT, a PANDURVÉR, az ARANYHARAMIÁK ANGYA194LA *4 mozitranszparenseit, az OTT-FŰ-TÖBBÉT, az ITT-KŐ-KÖVÖNT; később, amikor a műterem státusba vett, a színház horizontfüggönyeit: a CIGÁNYKOVÁCS RÉZKAKASA ment akkoriban meg klasszikusaink – a KÖKÖMNYEI VÉRFEREDŐ, a BIHOM BÁN. De nem is ezt akartam, másról beszélek megint, jóságos úristen…

Az én baromi ledögléseim!

Ólomálmos alvásaim Sibelkáné áldott-jó rézsodronyán, Sibelkáné a megmondhatója, a sodrony szánkóformán a padlóra állítva – „romos” volt az ágy…

Bivalymerüléseim! Vak álompocsolyákba, földiglógó kézzel, hanyatt – mint akit meglőttek – hogy kezem-háta az agyonsúrolt deszka szőrét érinti, és körülötte a szétkent cigarettacsikk… Az én baromi ledögléseim a Cimbalomszeg utca százöt koporsófedele alatt *5 ! Csak ennek egyszer vége lenne!

Aludtam és cigarettáztam.

Nem tudtam felébredni.

(az én emberem)

Orvoshoz mentem.

A Babszeredai úton lakott, ugrásnyira a Hamzagárdi Galambtemetőtől. Egyemeletes, terepszín romépület. Egyoldalán a leharapott kapunak – részint lemeszelt, részint beomlott betűkkel: – TEJCSARNOK. Az egykori tejcsarnokból – ahová redőnyöstül befarolt – hernyótalpas rohamlöveg kémleli az eget az Örök Lőelemképzés állapotában; tovameredő ágyúcsövén ázott, didergő cinke billeg (majd lefordul) – s a napsütötte zápor egyre tart.

Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND MED. UNIV. LELKIPROBLÉMA-ÉS GYERMEKGYÓGYÁSZ. A ragyogóját. Feketén arany betűkkel már messziről virít a MED. UNIV.-táblája. Az én emberem.

195

Mammut könyvszekrény. Nem is könyvkötő: asztalos-készítette kapcsos skatulatórium-kötésben borjú-fóliánsok, inkunabulák. Fekete bőrben Johann Amadeus Immermanuel KAUZ dísz-sorozati Kilencven Kötete; Möpselmantius Moppelmund, a nagy mopsdami Mezmerulaszta és Okkultor Minden Munkái; és Phynabentius Rodilardus Álom-tanácsadója.

A falakat teljesen elborítják a metszetek, miniatúrák, mestermásolatok. Jacob Böhme berámázott Mandalája és Paracelsus Asztrológiai Embere közt NOS RECTOR kezdetű díszdoktori diploma a falon, az üveg alól sorban kifityeg ötös pecsétje. A diploma tulajdonosa: Prof. Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, a parabiológia tudora – – –

(Zimbermantius Wundermund)

Sötétben világító – spirituszban-eltett ábrázat; fél szemöldöke ősz, a másik busa fekete.

Milyen felemás! – pihen meg csodálkozásom a doktor szemöldökén. Ha akarja, a fekete bozontja fel, a deres-ősz lefele: Z-alakba rántva – villámot cikázik vele. Mihez is hasonlíthatnám ezt a kiványolt, lecorholt gerezna-ábrázatot? ébrényhez? cerkóf-koraszülötthöz a melegítőszekrényben? hunyorgó hiúzhoz? öregnyúlhoz? mosolygó macskahalhoz? Ha alszom, csődöt mond állathatározóm.

Felvonulnak a környék gyermekei; épp a Hamzabalog úti kisdedóvót vezetik át, oltásra. Nem hallom a gyerekzsivajt, alszom.

MED. UNIV. Dr. Prof. Honoris Causa, Zimbermantius Wundermund

– Tessék. Mi a panasza.

én

– Még nem láttam ennyi miniatúrát egyrakáson.

Z. Wund.

– Az alsó sor csupa Taffinger. Ez a Füger-sorozat a büszkeségem, bécsi kismester-garnitúra.

én

– Hát a lovaskép, az a nagyocska olaj?

Z. Wund.

– Wouwemann. Nincs szignálva, de teljes abszolútsággal. Mi a panasza.

én

– Nem tudok felébredni. Alszom.

Z. Wund.

– Örüljön neki.

én

– Ahogy vesszük.

196
Z. Wund.

– Nem vesszük sehogy, a Wouwermann már féligmeddig elkelt. A Taffingereket meglátta? A Fügerekhez volt szeme?!

én

– A képeket látom, de a betűket elolvasni nem tudom.

Z. Wund.

– Nem sokat veszít.

mind a ketten (gondoljuk:)

„Még nem írtak meg mindent, de már mindent elolvastak a Földön”.

Z. Wund.

– Fülzúgás, fejzúgás?

én

– Egyik sem.

Z. Wund.

– Aha. A Cuypot nézi? Az ott egy Cuyp. Valódi. A Wouwermannt, ami elkelt?

én

– Reggelenként például – – –

Z. Wund.

– De megvan a párja, ha kell. Hogyha tudna vevőt a lovasra; ebben utazik?

én

– Nem éppen. És a szélmalmos?

Z. Wund.

– Ostade. Adrian van Ostade, a szignó szokatlan, de evidens per abszolúte. Emiatt aztán igazán nyugodtan alhat.

én

– A fogság óta, doktor úr. Engem, felrázni? A ház rámszakadhat és nem veszem észre.

Z. Wund.

– Más azon panaszkodik, hogy nem tud. Például az én koromban.

én

– Főleg reggelenként. Ólomnehéz a fejem.

Z. Wund.

– Az Ostadét nem adom semmi kincsért, aranyat ér. Negyven gramm.

én

– Egyszer még mellélépek a létrafoknak és a nyakamat töröm.

Z. Wund.

– Más sokért nem adná. Bár én tudnék úgy aludni! Ezt a tehenes Cuypot magának adnám.

én

– Nem is volna rossz. Kiruházkodnék belőle.

Z. Wund.

– Na! Csak nézzen utána. Fel a fejjel, kisbarátom, maga fiatal. Nem lesz semmi baj, túlságosan a szívére veszi.

én

– Úgy tetszik érteni, menjek szívspecialistához?

Z. Wund.

(vállonvereget, úgy tessékel kifelé; már csak azt várja, hogy a fizetség után érdeklődjem. Mint fenn:)

– Ne menjen sehova. Kutyabaja. Makkegészséges! Johann 197Amadeus Immermanuel KAUZ valahol az álmatlanságról azt mondja – – –

én

– De én nem aludni akarok, hanem felébredni. Értsük meg egymást.

Z. Wund.

(gyérülő haja alatt májfoltos. Hogy jobban lássa gondolatait, a homlokagyára tolja pápaszemét és magábavonul, mikrokonziliumra:)

– Hm.

Lehervasztottam reményeit, hogy hamar szabadul tőlem; hogy semmi sem új a Nap alatt és az ő gyakorlatában már minden volt. Én nem voltam az ő gyakorlatában.

én

– Szó szerint, kérem; nem tudok felébredni.

Z. Wund.

– Nono.

én

– Mit bánom én, hogy Johann Amadeus Immermanuel KAUZ vagy akárki más istencsudája az álmatlanságról mit mond. Nekem! Aki alszom! Értsük meg egymást.

Z. Wund.

– Nem förmedünk, nem fortyanunk. Nem vígasztalásképpen, de egy Epimenidész nevű derék levantei, foglalkozására nézve pásztor, egyszer ötvenhét évig aludt egyfolytában. Utána nem tudott meghalni, olyan vasegészséges lett: egy híján háromszáz évig élt, úgy kellett agyonbunkózni. Meddig akar élni?

én

– Nem szeretnék sokáig élni a felébredés minden reménye nélkül.

Z. Wund.

– Lárifári, tudom, amit tudok. Ne kiabáljon utánam haló porában, ha viszik, hogy én is vertem egy szöget a koporsójába.

(Hátralép, tenyerével elernyőzi száját és úgy súgja a kályhazugba:)

– Har-minc-há-rom!…

én

– Harminc vagyok, kérem.

Z. Wund.

– Azt maga csak úgy gondolja. Az ilyen félévszázados álomból ébredők mindig azt hiszik, a tegnapi nap visszanéz a tükörből… a boldog hétalvók! Nyelve? Mandulái?… De 198Endimion találta fel a puskaport: végérvényesen alvásra rendezkedett be s csak akkor tér magához valamelyest, ha a kedvese szerencsélteti. Nyissa ki a száját. Ötven gyermeket nemzett félálomban. Mondja, hogy ááá.

én

– Jópofa lehetett. É-é-ééé!

Z. Wund.

– Mondhatni. Ásítozni szokott? Úgy értem, kórosan.

én

– Soha.

Z. Wund.

– Persze-persze. A kettő kizárja egymást.

mind a ketten (gondoljuk:)

„Alvó ember nem ásítozhat, ásító ember nem fütyörészhet”.

Z. Wund.

– Hogy nem becsüli meg, kisbarátom: az a baja. Bóbiskol?

én

– Dehogy bóbiskolok, kérem. Szeretnék felébredni.

Z. Wund.

– Vagy úgy? Egyszóval felébredni nem tud? Hát mért nem mondja?!

én

– Mert alszom. Kimondom, ahogy jönnek, de nem tudom rendbeszedni: nincsenek gondolataim.

Z. Wund.: (delejes mozdulattal)

– Úgy gondolja, hogy félálomban…?!

én

– Teljes álomban, édes doktor úr: az alvás állapotában.

Z. Wund.

– Tehát amolyanféle álomszerű állapotot érez. Mit érez, ha látja a Holdat?

én

– Ugathatnékot!

Z. Wund.

– Hogy értsem ezt?!

én

– Jaj, kérem: egyáltalán nem látom a Holdat. Alszom.

Z. Wund.

(felemás szemöldökének fehér-fekete bozontját Z-alakúra húzza: villámrángás. Veséig hatoló gyanakvással:)

– Vetkőzzék le.

Közjáték. Gatyarángatás.

Szünet. Pofa súlyba.

Hányszor álltam ott, hányszor vetkőztem így, a keserves kapcabetyár mindenségét – a táborban, amikor rajtam volt a flekk. Ottpusztulok, ha ki nem hozat Csépai Csibi, a szinész, a felszíni szénkitermelésre – kis szanatóriumi utókúrára… Nincs annyi hajamszála, ahányszor azt a szénvidéket elátkoztam, Karagandát, Csernigort; a gyengélkedő barakkot, 199ahol a priccsen először tápászkodni kezdtem s remegő kézzel tükör után matattam. Még ma is érzem, a nyelvemen érzem a szájlepedékem ízét – ha akkor egyáltalán éreztem ízt és nyelvet. Vastag, palaszürke, parafa keménységűre kövesült réteg borította. Csak a nyelvhegy parányi foltja – az vöröslött rajta, meg itt-ott a szabadon maradó nyelvsebek bíbor pontja, ahol a vér erőszakosan előtört. Egy reggelen, Csibi nagyítótükrében megnéztem a nyelvem és szánalom fogott el iránta, mint valami idegen állatocska iránt: riadtan, görcsösen kelepelve, lázverte nyelvem akaratomtól függetlenül remegett.

Milyen elegem volt akkor az orvosokból, milyen elegem! Hányszor el akartam mondani a meg-nem-hallgatóknak, és hányszor el kellett mondanom, amikor a pokolra kívántam őket!

én (ugyanazzal a csüggeteg, lakonikus rövidséggel:)

– Fejtífusz. Fogolytábor.

Z. Wund.

– Fejtífusz, olyan nincs.

én

(„olyan-nincs” az öregapád; én csak tudom. Nincs és mégis van:)

– Hja.

Z. Wund.

– Sóhajtson csak.

Ezt a kecsketömlő gyomromat. Böki-gyűri, a bordám alá túrja-fúrja, bugyborgat-kortyongat… Mért a gyomrom, Felemás-Szemöldökű, mért nem a fejem? Nem érted, hogy fejtífuszom volt és nem a vakbelem fáj, nem érted?

Legszívesebben megfognám a kezét és erőszakkal a fejemhez vezetném, hogy azt kortyongassa – agygyomrocsaimat; agykamráim vizét a meglágyult koponyán keresztül, azt bugyborogtassa: nekem agylágyulásom van, MEDUNIV úr, az a panaszom, hogy alszom!

Z. Wund.

– Felöltözhet.

Zsibognak a Hamzabalog úti ovodások odakint és én nem hallom. Nadrágomba gyűröm az inget, és ritkás üstökének a szürke haj közt kibukkanó májfoltjait figyelem. Májfoltszámlálás – amíg a receptet írja.

én (bátortalanul megpótolom szerény mondandóimat – titkos csüggedtséggel, hogy mindhiába:)
200

– A… a Bazilika öregharangját mintha rámejtették volna.

(Hogy tán ezzel is hozzájárulok a homály eloszlatásához.)

Z. Wund.: (hátraszól:)

– Tatata.

én (vallomásos szégyellősséggel:)

– Olyan kietlen vagyok, olyan… lakatlan. Harang alatt élek.

Z. Wund.

– Etepete.

én

– De édes doktor úr!…

Z. Wund.

– Böjtös koszt és salátafőzelék. Felírtam magának valami altatót, kisbarátom; meg fog nyugodni. Jól fog aludni tőle. Nna!…

én

– Egenis.

(Letettem róla. Hogy valaha is.)

Z. Wund.: (a koraszülött cerkóf mosolya az üvegszekrényben:)

– Hány éves?

én

– Harminc leszek.

Z. Wund.: (hunyorgó hiúz:)

– Egy híján háromszáz évig él. Meglátja: kiheveri. Úgy kell majd agyonbunkózni.

én („kisbarát”:)

– I… igenis-kérem.

Z. Wund.: (öregnyúl:)

– Csak sose szerénykedjék, fel a fejjel. És ha tud az Ostadéra vevőt, jutalékért persze, magam nem foglalkozom vele, de van sok jóemberem. Aki csinálja.

én

– I… i – – –

Z. Wund.: (mosolygó macskahal:)

– Törtaranyban negyven gramm.

(Delejes karom-mozdulat)

– Hát a viszontlátásra, mutassa magát.

(Zsebre-szemfényveszti a pénzt – azt sem tudtam, mikor bűvészkedte elő a tárcámból – és sarkigtárja a fehér olajlakk ajtót)

én

– A visz…!

(Nem az én emberem).

201

A leszakadt lépcsőház ideiglenes lajtorjáján két fokot zuhantam: ereszkedés közben horkoltam; megütöttem magam, de nem ébredtem fel.

A lépcsőházban – „Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND MED. UNIV”. – elhatároztam, hogy – „LELKIPROBLÉMA-ÉS GYERMEKGYÓGYÁSZ” – szétverem a tábláját, arannyal feketén. Száz lépéssel odébb, a megállónál jutott eszembe, hogy átaludtam a kapualjat.

(a trolizsánszon)

Bornyú arcom bambára nyúlt. Kotródhattam a színházba, kenegetni-lucskolni a CIGÁNYKOVÁCS RÉZKAKASÁT, harmadik felvonás erdőrészlet, lombrongyok. Eddig volnánk – köptem a kanális felé – tök a tromf – mielőtt felszálltam a trolizsánszra.

– A jegyeket kérem.

A kalauz. Szórakozottan nyújtottam.

– Mi ez, kérem?

– Bocsánat – vettem vissza a receptet; és hogy többé ne fordulhasson elő, mindjárt négyfele téptem és kihajítottam a trolizsánsz ablakán. Megváltottam a jegyemet. – Bocsánat, alszom.

– Nem baj, kérem; egy kis szórakozottság.

(Nem az én emberem).

Attól fogva újra csak aludtam. Hurcoltam magam fölött az álomkór öregharangját és megpróbáltam berendezkedni rá, mint a diabetikus a cukrára – holtig; de barátaimnak egyre panaszkodtam. Barátaimnak…?! Ha voltak.

Tompultságomról; álomkóros – rothadt életemről.

(ébresztőkúra)

Végre összeakadtam az én emberemmel – az órás Karcsaival.

Mi tisztek csak Ciberefülűnek hívtuk. A szakácsom volt a kis Karcsai, a kezem alatt szolgált, utána két éven át egy-fogolytábor hajdinakásáját, szárított halát ettük; az órás Karcsai is átesett a flekken; de valahogyan azzal a csikasz köldökű nadrágszíj testével jobban bírta, hamarabb kiheverte.

– Karcsica! Ciberefülű!

202

– Hadnagy úr! Simi!

– Tódorkám!

– Szűrőtábor! Visnyovó!

– Csernyigor! Ott egye meg a fene!

– Hetven nap, hékám, a Krisztusát! Azt hittem, soha!

– Emlékszel még a Szűzlányországra? A Kövér Nők Városára? – kérdeztem huncutul – mi?! Haha! Tódorka! – És hasbaböktem.

– Hát… – húzta el ezt a hááá-átot Tódorka, hamiskás szerénységgel elhárítva pornográf-költői dicsőségét közös lágerkorszakunkból: az régen volt.

Kinőtte. Nincs szüksége rá; s miért is volna, a nagyváros nyüzsgő szaturnáliáin. Családapa; sokkal inkább „köztiszteletben áll”, semhogy közös bordélyemlékeire figyelmeztethetné valami mitugrálsz. („Volt” hadnagya!)

– Sebaj, Tódorka; azért igen ciberefülű vagy még ma is.

Tódorka jóízűt kacag, hogy ő aztán igazán nem neheztel; ennyivel még ma is tartozik ölelgető volt-hadnagyának. Tuti gyerek volt, az ő hadnagya, igazi belevaló.

– Nem panaszkodhattatok, Simikém, a leveseimre; amilyen koszton ma élsz. Mi van a Csibével?

Csépai Csibi volt az egyetlen, aki a Kövér Nők Városa röhejes elrecitálása közben rendesen elaludt. Potrohos cimboránk nem szenvedhette a „hájas dumát”, ő a fogpiszkáló forma asszonyteremtéseket szívelte; de meg aztán – vallomásai során ezt is elkottyantotta – a színésznek egy heréje volt, a másik (napokig röhögtük:) „elkötőszövetesedett”.

– Csépai Csibi? Megvan, itthon van. Fellép.

– Hol, te?

– Színészutánzatokkal. Az izé-parkban. A Vidámban.

– Hű! Egyszer megnézzük, te!

– Meg. Hát te?

– Én is, megvolnék, óráskodom, semmi különös.

– No?!

– A szakma, az szakma. Hiába!

És így tovább, szájak darálómasináján. Elpanaszoltam bánatomat.

– Gyere csak el, pajtikám, hozzánk – nevetett Karcsica – gyere el a 203Központi Óragyár ébresztő-raktárába, ahány vekkerem csak van: majd felhúzom neked mind az ezret. Attól majd csak megébredsz.

– Nem is olyan bolondság.

– Hát ölellek, pajtikám, mindenjótistenáldjon – – –

– Megállj! – fogtam vissza a kabátja könyökénél – gyere be, iszunk.

– Nem lehet.

– Valahova! Egy matrózfröccsre.

– Rohanok.

– Te! Tódorkám, még a szavadon foglak.

– Gyere, pajtás! Gyere be holnap délelőtt tizenegykor, egy kis ébresztőkúrára!

Egészségesen, hatalmasot kacagott, ahogy csak ők tudnak – azok, akik ébren vannak.

Másnap este kilenckor döbbentem rá, hogy délelőtt tizenegykor hová kellett volna mennem. Elaludtam a tulajdon ébresztőkúrámat.

Elszontyolodva állítottam be hozzá tizednapra, a Központi Óragyárba. Az esküvőjét elalvó, hétalvó vőlegény esete nem oly tragikus, mint az álomkórosé, aki elalussza tulajdon ébresztőkúráját; oda az utolsó reménység.

Sóbálvánnyá változott: röhögő sóbálvánnyá.

– Ne röhögj, Tódorkám, vedd elő a jobbik eszed. Alszom.

Ciberefülű Karcsica karonfogott és a félemeleti Népóraüzemen keresztül hátravitt az üvegtetejű udvari raktárba. Bezárkóztunk. Tódorka ócska tonetszéket tett a középre; gyöngéden unszoltam magam, úgy néztem rá, mint a villamosszékre.

– No! Te csak csüccsenj le ide – igazított bele Tódorka. – Tizenegy óra. Egy óra alatt felhúzok vagy ezret és beállítom tizenkettőre; délben ugatni fognak, ezer csörgőmasina, mint a veszett fene. Ez annak a szuverén gyógyszere. Ha ez se, hát – – – nem tudom, micsoda.

Egymásután kapdosta le az ébresztőórákat a polcokról és húzta-húzogatta felfele. Már a csuklóját fájlalta és csurgott róla a verejték, de dél felé mind az ezer óra ketyegett. Kékszürke köpenyében akkor az állványnak dőlve – ezzel a csipkézett cibere fülével (egyik lábát cipője orrá204ra támasztva és a lyukas talpát mutatva, míg a másikra harántsüllyedésesen ránehezedett) – elfoglalta őrhelyét és várta a hatást.

(Tiktak-tiktak, tiki-tak, tiki-tak; tak-tik, tak-tik, tak-tik)

– Hallod őket?

– Hogyne hallanám, nem vagyok süket.

Ujjaimat a hasamon összefonva, mint valami öreg plébános, csak ültem és a fülemet hegyeztem. Amit MEDUNIV úr nem tett meg, majd megteszi Karcsica Tódor: akusztikus kezelés, fülön keresztül. Ébresztőkúra.

Körülöttem a tücskök cirpelő milliárdja, Svájc ébresztőórái tiktakoltak. A húsvétkor Loretóba repülő harangok – a világ harangjátékainak ájtatos vándorgyűlése nem keríthetné jobban hatalmába a dobhártyámat, mint a józanság – a próza hüllője: a svájci órahadsereg.

Az üvegtető fölött lomhán köröz a ránkereszkedő déli harangszó.

– KRRR!…

– TRRR!…

– PRRR!…

A csatacirkálók ágyútornyán ha a messzehordók csövét az égre feldarálják – azok sem dördülhetnének el ennél váratlanabbul, mint ez a várva-várt üteg. Az ébresztőórák össztüzében ünnepeltük a delet; elnyomták a harangzúgást, elnyomták a lelkendező Tódorka ciberefülű szavát:

– Hallod, pajtás, hallod?!

– Hallom-hallom. Csak hát…

– Mi? Hogy?

Intettem: majd aztán. Ha elhallgatnak.

Az utolsó frányamasina is kicsörögte magát. Itt-ott egyet-kettőt kotyogott még némelyik; de végül az utóberregések-utókurrogások is elhallgattak és én csüggedten felterpeszkedtem a székből. Újra csak a ketyegés csendes-harsány csordája maradt, amint az időt űzi-zavarja, tiktak, tiktak.

– Hallottad, Simon?

– Hááá-át…

– Fülészhez menj, öregem, süket vagy. Ha erre se…!

– Álmodtad már te azt, hogy felébredsz?!…

205

Érzékenyen búcsúztunk; ő szánakozva, én meg szégyellve szörnyeteg rokkantságomat, amely immár nyilvánvaló.

Úgy látszik, az alvás és a delirium állapotában – ahogyan átvészeltem a tífuszt – a gyógyulás után is megmaradtam. Az ébrenlét amolyan álmatlan éjszakákkal megszakított folytonos alvás, az élet pedig szelíd delirium.

Hogy valaha is felébredjek? Már letettem róla.

(a csend dördüldözése)

Elcsigázva, agyoncigarettázva (amikor erőltetett ütemben a CIGÁNYKOVÁCS RÉZKAKASA utolsó lombrongyait is lekentem és a főgóré a fiúkkal szeszt égetett) – tuskórészegen, az embrió öntudatlanságával zuhantam ágyba. Úgy aludtam, mint a baltafok. Sibelkáné elmenni készült kora reggel – már hetek óta heresót hajszolt a városban, mint akinek a hiánycikk az eledele – és a konyhai ébresztőjét tette be jóreggelt-kívánónak maga helyett.

A népóragyár hodály raktárában csak lenyeltem a kanalas orvosságot; később jött meg a hatása

az is lehet, hogy az ulmi dóm tornya, az is, hogy felhőkarcoló vagy a Columbia-egyetem könyvtártornya – emeleteit megszámolni eszembe sem jutott, hiszen éreztem, micsoda tömérdek:

az óragyár álombeli ébresztőraktárában jártam

az óragyár álombeli ébresztőmagtárában – az akusztikai égbolt ketyegett körülöttem milliárd óracsillagával, csak a számlapjuk világolt és a cirpelésük lüktetett a sötétben, tiktak-tiktak, tiki-tak, tiki-tak, tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik – józanul, mint a veszedelem

se bagoly, de denevérek, se más ijedelmes rekvizitumok (sáros víz, halott, kísértet, üldözés, kínzás-nyúzás) – semmi. Mozdulatlan lidércnyomásos álom volt: az élettelen földsivatag, amikor a vekker-özön a legmagasabb hegyeket is elárasztja és az órák világkorszaka következik

– csak ki, csak ki innen! – hajtogattam görcsösen; iszonyú erőfeszítést tettem, hogy lepattantsam az álom szívkoszorú-abroncsait – csak felébredni ebből!… Egyszerre zuhant saját mélységeibe és semmisült meg 206a ketyegő felhőkarcoló; és tükrét mintha pöröllyel zúzták volna be középen: az álom összetört. Úgy kaptam fel a fejem a párnáról, mintha engem vágott volna üstökön ez a pöröly – de rögvest szabályosan vissza is ejtettem: tágrameredt szemmel figyeltem a sötétet. Fátyolfelhők vonulása a Hold fölött, dértakaró a Libatopi Lápon; a Hartgucken-kastély romkolosszusa és a Hamzabalog úti Gyutacs-és Kartonlemez Gyár; a Benzokémia Honvédrészlege és a Babszeredai úti Galambtemető – – – betonkerítések ragyái, kertek sárfeketesége… Olyasvalamit hallottam, amit még soha

az éjszaka zúgadozása volt

a csend dördüldözése

az éjszaka szakadatlan paskolása a csend partjain

(a lombsuhogás megállt, hogy ezt figyelje; a szél lefeküdt, hogy ezt fülelje. A vér háborgását a fülben, amely barlangba rekesztett niagaráival harsányabban zuhog, mint Platon Földet-kétszer-körülkanyargó rettentő Püriphlegetonja a Phaidonban – a hömpölygő pokol)

az engesztelhetetlen élet viharkeresztje, ahol a mindkeserves szelek ronggyátépáznak minden komiszból-szabott frisstrágya-szín civil kabátot, minden fogságból-érkező fejtífuszos hadi-alvót; számkivetettségünk csendje az éjszakai ébrenlét szöges zsámolyán

a félkoldus-féltolvaj batyu-élet, a tanácstalan kuporgás, a vaktába-csámborgás, a jeltelen, a tervtelen, az értelmetlen lelenci lét:

– hová?! miért?! kivel?! kinek?!

hová lenni ezzel a szívvel?

miért vonszolni még ennyi bajt?

kivel kezdeni az új életet, ha már (mert még) fej és hímvessző folytatni kénytelen…?

kinek ajándékozni szentelt illúzióját szerelemnek, hogy életünk célja maga ő, míg az övének mi magunk – kinek, kinek?

– ó, fülönragadott farkas, farkasszem: éjszaka!

S azután – virrasztókúra.

207

A Cimbalomszeg utca százöt koporsófedele alatt hallgattam a csend dördüldözését, ott volt az első virrasztókúra; de hónapok beleteltek, amíg hatott.

Mostmár tökéletesen ébren voltam – és akkor az volt a bajom.

NB. Az „Ébresztőkúra” szerző ANIBEL c. regénytrilógiájának első része – A NAPSÜTÖTTE ZÁPOR egyik fejezete.

208
A díszsírhely megürül

Fekete csótáras lovak gyászbaktatása, gyászlovak fekete bóbitás fejeingatása, fekete bakacsinos dobok tompa pergése; szónokok, szónokok, dobok, ágyúdörgés és a sírhoz közelgő ágyútalpon a virághalom alatt roskadozó, oroszlánkarmos fekete-arany koporsó… Imígyen tűnődött a költőfejedelem, akiben egy temetésrendező veszett el, mert nem múlt el nap, hogy lelki szemével végig ne kísérte volna az albumba kívánkozó (albumalakú) képeket, lévén, hogy már harminc éve halatkozott. A hatalmas, nehezen szuszogó test, amelyet Szenteleki Ákos néven ismert az ország és istenített a versrajongók országos tábora, ha csak a tükörbe nézett, kivájt tökhéjat látott a feje helyén, amelynek szeme-odvában örökmécs világol gyönyörű lobogással s amelynek fényétől a műfogsor a vizespohárban az emlékkápolnán keresztül hosszú, gótikus árnyékot vet. Szemének örökmécsével naponta gondosan végigvizsgálta visszeres lábát, mert leginkább a lábra gyanakodott, hogy abban lappang az ősellenség, onnan ragadja meg az ördög s gyanúja csak megerősödött, amikor felfedezte a pörsenést.

– Elvakartad, ennyi az egész – ütötte el a pörsenést Dr. Ghinczy Barnabás, orvosprofesszor, a Szövetség és a hatalmasok orvosa. – Kapsz valami kenőcsöt, csak ne szopogasd.

– Nem üszök?

– Üszök az eszed tokja, megeszem a fejem, ha ez üszök.

– De a másik bütykömön is van, ugyanolyan.

– Mutasd.

Szenteleki odamutatta.

– Ni, milyen ronda.

– Hát ez bizony, pajtikám, bütyöknek elég masszív, valóságos harmadkori masszívum, már rég le kellett volna operáltatnod.

– Ti mindjárt kés alá vinnétek az embert. A vágóhídra!

– Na. Ákoska. Ne tragizz. Ez is csak olyan pörsenés, mint a másik, a hőségtől, csak el ne vakard.

– És nem rosszindulatú? Barnácska! – aggodalmaskodott Béba Nagyságos Asszony, akit a Nemzet a Három Költő Bébája néven ismert (Gazsi, Bertalan, Ákos a fogyatéki sorrend szerint), a kiscseléd pedig úgy 209szólított, hogy Méltó (az átkos múlt csökevényei teszik elviselhetővé az életet).

– Még hogy ez, édes Béba? Nincs pörsenésben rosszindulatú. De ha maga beleegyezik és Ákos ragaszkodik hozzá, adhatok egy új svájci csodainjekciót szúvasodás-szilánkosodás ellen a csonthártyába… Ragaszkodsz hozzá, Ákoska?

Szenteleki Ákos örökmécsesének imbolygó lángját a szeme-odvából az orvosra villantotta és felnyögve, így válaszolt:

– Ha én azt tudnám, Barna, hogy én ebben a rongy életben még mihez ragaszkodom, mihez nem… – (Az asszony már épp gügyögve vígasztalni kezdte – „Ákombákom” volt a nagy költő hálószobai, titkos beceneve – de Ákos elhárította:) – Beszéld meg Bébával, döntsétek el. – Az orvosprofesszor és a Nagyságos Asszony összenézett s amíg ez a néma konzilium tartott, a Költő, bütykeit forgatva-vizsgálva, így kesergett: – ezt is annak a gazember suszteromnak meg az én rohadt pedikűrösömnek köszönhetem. Hiába, kiveszőben a lábtyűművészet ebben az országban.

Megkapta a csodainjekciót a dupla nyugtatóval és elszenderedett; a Méltó behajttatta az elegáns, fehérolaj spalétákat a kiscseléddel, az ágyra irányíttatta a ventillátorokat és a rekkenő melegben a zöldmáli villára jótékony árnyék borult.

Másnap már kora reggel veszettül csengett az orvosprofesszor telefonja; Béba volt. – Barna, Barnuskám, ha istent ismer. Mielőtt a szaniba indul, nézzen be Ákosomhoz. Szörnyű éjszakát töltöttünk, Ákos talpa deszkavastagra dagadt, tele van izével és nem érzi. Már olyanokat mond, hogy lepra, hogy azon a romániai fürdőhelyen szedte fel, képzelje. Rimánkodok neki, hogy ne vakarja, de folyton azt hajtogatja, beleőrülök, úgy viszket! Jöjjön! Ugye megteszi?!…

– …Nagyon szenvedek, öregem, nézd csak, nézd már. Belémesett a lepra – fogadta a belépő orvost a Költő, nyöszörgő hangon. Mint a Fehér Ló a szentélyistálló szalmáján, ha már egyébre se tud gondolni, mint felhasadó szügyére, ahol maholnap a táltos széles pengéje beleszalad.

– Megérdemelnéd, hogy a fenekedre verjenek, olyan vagy, mint a rossz kis gyerek. Így megijeszteni Bébát: hát szabad ezt?

A Költőnek szemmelláthatólag jólesett a dorgatórium, de nem riasz210totta el, csak lejjebbsrófolta rémképeit; mert szemének üreges tökhéjlobogását az orvosra villantva, könyörgőre fogta a dolgot:

– Dokikám, semmit se hallgass el, ha rák, hát rák, de tudni akarom. Bütyökrák? Lábrák? Van ilyen?

S az asszony is csatlakozott hozzá, kinyúlva s úrias-kifinomultan:

– Barnuska, mi a véleménye?

Az árnyas, dézsapálmás betegszobában csak a nagy pendelóra sétálójának kísértet-ketyegését lehetett hallani, amíg Dr. Ghiczy Barna orvosprofesszor Ákoska lábát vizsgálta. A kiscselédet a leveles tálcával kizavarták, a mélán berregő telefont nem vették fel.

– Még ilyen hipochondert nem hordott hátán a Föld. Lepra, rák, mit zagyválsz össze ilyeneket? A kérgesedés ugyan nem sokat javult és a felhám bizony elég csúnya. Nem nyilatkozhatok addig, amíg nem konzultáltunk valaki szakorvos kollégát, tudom is már, hogy kit, az onkológusunkat meg egy teratológus barátomat, majd visszafele jövet, a szanatóriumból. De az efféle badarságokat, Ákoska, verd ki a fejedből.

Teljes nyugalom és állandó megfigyelés – ez volt a konzilium negatív eredménye. A szanatórium különszobájában, ahová Szenteleki Ákost átszállították, a Költő – két bepólyált, svájci csodaborogatásba csomagolt és felkötött lábát vizsgálgatva – komoran forgatta magában a konziliumon elhangzottakat. A teratológus és az onkológus, Barnával a sarokba vonulva, mindenféle válogatott orvoslatin borzalmakat emlegetett, hogy vajon az itt tanuló afrikai diákok vagy a most hazatért ázsiai küldöttségünk hurcolta haza amaz iszonyú trópusi nyavalyakórságot – ha az, mert a tünetek nem voltak egyértelműek, mialatt Béba, a tenyerét a homlokán pihentetve, gügyögve becézte, „inyipinyi Ákombákom” – csak hogy ne hallja a hentesek suttogását. „Annyit én is értek latinul, nem vagyok hülye” – morfondírozott; és papírt-ceruzát ragadott. A VÖRÖS VETÉS következő számának első oldalán a búnborongó szenteleki líra rajongói hamarosan olvashatták az Azóta Híressé Vált Utolsó Versek egyikét:

A FÁJDALMAS TROMBITÁS
Láb-Bántalom! Láb-Bántalom!
– visszhangozza minden tagom.
Egy nagy kidalolhatatlan
bőrkeményedés a talpam.
211
Ám ha sarkam belereped:
megvallok Hazát-s Nemzetet!
Fájdalmimban is reményem:
tapod még e televényen
üszkösödjék bár e bütyök
az én ügyem az ő ügyök!
S légyen bár kemény e Pata
megsüllyedt talp-Lúdazata:
kiállás ez, hős, gúnári
– illő már kitrombitálni!

De a rosszról is igaz az, ami a jóról – hogy nem tarthat örökké. Abból, hogy a lapokban kiadott orvosi jelentés a Költő egészségi állapotáról ritkulni kezdett, sokan arra következtettek, hogy a szilánkosodás megállt s a beteg gyógyulóban van; pedig a szomorú való csak az volt, hogy nem lehet félévig naponta kommünikét közölni egy titokzatos ázsiai (?) vagy afrikai (?) betegségről, amelynek támadáspontja a bütyök s mibenlétét a trópusi specialisták sem tudják megállapítani. A virágcsokrok, bonbonos dobozok és baráti levelek hegye, amelyet hólapáttal kellett a fal mellé rekeszteni, olvadozni kezdett: a csokoládés dobozokat a kedvesnővérek kilopdosták, a hervatag s büdösödni kezdő bokrétákat a takarítóasszonyok kidobták, a levelek tömegét pedig elnyelte a levélrendező. Meg kell hagyni, gyönyörű batikolt bőr levélrendező volt, bár aligha kárpótolt azért, hogy a Költőfejedelmek Kandahári Táborozására más fejedelmet kellett küldeni, nem az Igazit; de a kandaháriak sem várhattak addig, amíg Szenteleki Ákos, lappangó pszeudó-elefantiázisából felgyógyul és a kövesedésnek indult bütyök visszafejlődik. Nem mintha Bébája nem ült volna mellette naphosszat angyali-figyelmesen s nem mintha a Karok és Szervek nem biztosították volna róla váltig, hogy rendíthetetlenül annak tekintik, ami; csak épp Nemzetével való Egybeforrottsága nem volt olyan forró, amilyen forró hőfokon annakelőtte tartotta, hogy lábával ágynak esett. Ám éppen ezekben a zord felhőkbe hanyatló napokban mutatkozott meg igazi lelki nagysága, bebizonyítva, hogy lantja még a Fekete Limbuszokon sem hallgat el. Ekkor írta Emlékezetes Szonettjét a Sejtelmek Tusáját Vívó Utolsó Versekből, amely a VÖRÖS VETÉS egy kies, novemberi számában jelent meg s így hangzik:

212
CSÍNOM-TÁROGATÓ
E bütyök mütyürke-voltát
valamikor felkarolták;
s miként talaj morajlását
megcsodálták tarajlását.
Tőle kik elpártoltanak
most, hogy bütyköm heggyé dagad
s meggörbedve úgy cipelem
mint bivalyló Jobbik Felem:
jaj lesz akkor néktek pedig
ha Ő kővé gémberedik
Sírsz, hogy ki volt Ő valóban
néktek-megmacskásodóban!
Márvány sérv a hasa-alja:
elhallgat a Haza Jajja.

Költészetünk nagy-nagy szerencséjére, e retorikus fenyegetését a Haza Jajja nem váltotta be s még sokáig hallatta (joházta) (lallázta) bús panaszdalát. A bámulatos csak az volt, hogy még elég fürgén mozgatta lábának kő-rönkőit s amíg az ajtón kifért, nagy sétákat tett a parkban. Ám elkövetkezett az is: a liftet a leszakadás, őt magát a lépcsőn a lebillenés veszélye fenyegette – természete a földszintre kárhoztatta s bazaltkúpos koponyája megkövetelte a magas ajtószemöldököt. Ekkor emelték a párt és a kormány költségén azt a – szobrászműteremre emlékeztető – magas díszbarakkot, ami azután utolsó időkig a „Hidegkúti Remete” hajléka volt és maradt. Az a monstre-konzilium, amely ügyében heteken át ülésezett paleontológusok és krisztallografusok bevonásával, már inkább geológus-kongresszushoz hasonlított, amelyen az orvostudorok csak a tolmácsok és ama segéderők szerepét töltik be, akik a feketekávéról gondoskodnak. Az a tény, hogy elváltozott ínhüvelyében plagioklász-zárványokat, bicepszében pedig antracit-tömzsöket találtak, azt a sötét gyanút keltette a borúlátókban, hogy az emberiséget Keletről veszedelmes és újfajta nyavalyakórság ragálya fenyegeti – egy újfajta elefantiázis, amelynek azonban nem elrostosodás, hanem tömeszelődés, cementálódás és a csontonyakövecs elsziklásodása a következménye. Hatalmas fényképek jártak körbe kínai, japán „faluszentekről”, akik lába fatörzsvastagságúra dagadt, ingáztak rajta, mint a hintaszéken és már nem tud213tak felfordulni; e szerencsétlen Keljfeljancsik végül már egyébre se voltak jók, mint hogy körülhordozva a talicskán vagy a szekéren, amelyben éltek, árulják a magukfaragta imamalmokat és az alamizsnáért mértékes rigmusokban, szépen óbégassanak. Hátha Szentelekinél az ázsiai elefantiázis egy szörnyű európai fajtájával állunk szemben, amelynél a láb elfatörzsesedését a szervezetben a földkorszakok nyargaló ismétlődése követi: az eltőzegesedés, a barnaszénfekük besülése, majd az antracit-mag kikristályosodása – a szénhalál? – kérdezték egyesek. Ennek azonban ellene mondott a térdízületben megállapítható diorit-gyülem és a comb bazaltorgonás szerkezete; nem beszélve azokról a barokk szegélykövekről, osztópárkányokról, mellékalakfülkékről és aranybetűs bronz-pajzsolatokról, amelyek heveny, körülírt bőrlobok formájában mutatkoztak a talp-alatti altalaptól a köldökmeridiánig. Úgy hogy meg lehetett nyugtatni az európai emberiséget, a pusztító kór nem őket fenyegette s csak egyedi kóresetről volt szó; ám bajának tündöklő egyedisége Szenteleki Ákost, a költőt és az embert – ha még nyaktól felfelé, pangó véredényeivel és elkínzott, idegrángásos arcával annak volt nevezhető – nemigen vígasztalta. A tollat már nem tudta fogni, de még Bébájának tollba mondta Utolsóelőtti Istenhozzádját Nemzetéhez, mely utóbb a VÖRÖS VETÉS kongresszusi, geológus-rovatában jelent meg:

TALPAZATRA MAGYAR
Rőt egekbe szállni készen
hívom Tüzes Szekerészem;
de marasztal reves Pata
veres gránit foglalata.
Bugyog a szív hő zárványa
mint létsóhaj zöld márványba’;
likacsot is vetek bőven
most vagyok rétegződőben
csiga páfrány ősázalag
s benn kő-kövön ami marad:
palává sül magmásodik
talpazattá magasodik
ha mi cseppkő visszacsobban
– sztalaktit a nadrágomban.
214

Az ásványtan professzorai szétszéledtek, az orvostudorok bekattantották táskáikat. Tanuljon meg élni vele – tanácsolta Barna, szelíd rezignációval, Bébának – mondja meg neki, vegye rá. A kristálytani vizsgálatok azt mutatják, hogy az ortoklász-hasáb klavikulárisan eltömeszelte, elvágta a kőtalapkór útját, a nyargaló jelleg megszűnt, a fej még megmenthető. Évekig elélhet vele, mint más a félveséjével, dupla májával, a cukrával. Ákoska hajlott a jószóra; idővel megtanulta, hogy fél kőkezét szájáig emelje szivarjával, másikkal a feketekávéját hozzá; s az elmés görszerkezettel, amelynek farmotorját kőkönyökével igazgatta, bárhová elmehetett egymaga. Ki-kimerészkedett a nyilvános terekre, cukorkát osztogatott az apróságoknak s a magasból meg-megveregette a helyrevaló falusi pesztonkák pofikáját, akik a kőtenyér érintésére majd halálraváltak. Leszakadt az első hó s a kemény, fagyó hidegben beállt a tó jege. Ákosnak gyermekkora óta szenvedélye volt a korcsolyázás. Mire észrevették, hogy kiszökött, már késő volt. Béba és az orvosok, ápolónők és a többi beteg, a kezüket tördelve nézték – hang nélkül, mert már hallótávolon kívül volt – hosszan nézték a hatalmas szoboralak lomha bógnizását s távolodó nyolcasait a mesterséges tó jegén; s nem is attól féltek, hogy beszakad, mert ha be is szakadt volna, az én mesém akkor is tovább tartott volna, lévén a tó alig könyöknyi mély. Hanem azt lesték reszkető aggodalommal, hogy a lendülettől-lódulástól mikor válik el vagy szakad ketté a nyak és a váll – a parányi húscafat, amely talpazatának két kőcsánkját összetartja.

De nem történt semmi baj, Ákos mosolyogva gördült le a jégről, fel a partra s Béba is, megenyhült mosollyal dorgálta, egy könnycseppet morzsolva el a szemesarkában:

– No ugye, látod, Inyipinyi Ákombákom, no ugye, hogy lehet!…

Ám ő jobban tudta. Este, remetelakában ismét elővették balsejtelmei, és a VÖRÖS VETÉSNEK a következő Halhatatlan Hattyúdalt mondta diktafonba:

A TÖMKELEG HATTYÚDALA
Már két féllábam márványsírba’ van
s én úgy-de-úgy sajnálom Gyöngy-Magam
hars bömböléssel parentálom el:
nincs sors ki nálam jobbat érdemel!
215
De Jobb de Bal már combig szirtesül
s a Faltörő Fartő téglára sül;
amit súgott ihlet, szabály s szimat
megírtam már, Hon, makámáimat
nem marad szűzen s tarolatlanul
se vers, se lány ki makámát tanul;
de Delelőjén, Fejedelmetek
e kőfertőzés martaléka lett
s hol törzsököm nyers bazaltra szakad
villantom dómos Farpofáimat.
Mi tegnap váll volt, vállkövekre vás
s hol tegnap hajlott, kő a térdkalács
mi tegnap talp volt, roppant talpazat
mi tegnap lábszag volt, ma mirrhaszag
már a betegség végső robotom
s nagy fenségemben elszobrosodom
szederjes tajték zöldre patináz
elhagyja szűm az országlási láz
bronz pendelyem redőző tóga-mez
tekintetem az űrbe révedez
mi tegnap durrant – bronz üregre vál
s vastagbelemben ér a kőhalál

Egy nagy járdaszigeten, átkelőben érte utol a vég s csak a jóisten a megmondhatója, mit keresett a díszvirágágy kellős közepén, az Egyetem, az Akadémia és a híd tengelyében. Talán görgőit akarta megigazítani, amikor észrevette, hogy két kőcsánkja egyetlen talpazattá forrad össze s már nem tudja külön mozdítani; akik rátaláltak, azt állítják, ajka még mintha patina-tajtékot túrt volna s korogva-szortyogva, a szobor még mondani akart valamit. De már akkor ott állt, kettős korintusi oszlopokon a koronapárkány és kétfelől a mellékalakokkal a talpazat és rajta a Szobor, leleplezésre készen. Mi egyebet tehet a Szerv és Hivatal, a párt és a kormány, ha egy leleplezésért kiáltó szobor a nyakába szakad – hogy a botrányt elkerülje? Még kora hajnalban póznákkal körülállogatták és leplet húztak köré; azután elmentek inni, hogy valami kegyeletes magyarázatot találjanak rá, ha történetesen megtudakolná a Nemzet, hogy miért nem volt örök nyugodalomra helyezése, csak szoborleleplezése 216és egyáltalán, az ágyútalpas, gyászlovas, díszlövéses dísztemetés hol marad?

S még ha engedélyt adnak is rá a hozzátartozók – ezesetben Béba, a Nemzet Özvegye – a szoborboncolás oly művelet, ami hegesztővágó és automatakalapács nélkül nem végezhető; ámde senki sem tudhatta, hol vág elevenbe, amit eladdig holtnak vélt; és a munka elvégzésére nem hogy a válogatott hegesztőlegények, de a dögevő cigányok brigádja sem vállalkozott. Éjszaka, tolvajlámpa fényénél dolgoztak az Állami Inspiratúra ravatalnokai meg a Törvényszéki Bonctani Intézet altisztjei, de a kabátzsebénél tovább nem jutottak s azt is pajszerrel feszegették fel, hogy belevilágítsanak. Egy cédula csücske kandikált ki belőle (ma a Költő Otthonából átalakított Szenteleki Múzeum kincse), üzenet volt a Hálás Utókornak, versbe szedve s sziklatömbökre emlékeztető dágvány-strófákra szakadva – gyászkeretben jelent meg a VÖRÖS VETÉS első oldalán, a MIÉRT NEM TEMETÜNK? című (AVAGY EGY DÍSZSÍRHELY MEGÜRÜLÉSE alcímű) nagy ravasz vezércikkben, középre szedve:

A KEMÉNYSÉG MONUMENTUMA
A toll mely ihletetten fenn lebeg
tizenkét rőf s tonnára egynegyed.
Sarkantyújából mozdony telne ki
s a Tönk, mely Gyámolul szolgál neki
meneteles torony, van lépcseje:
kényelmesen bejárható Feje
de Válla, Melle – mind bejárható!
Barlangos Testben száz barlanglakó!
Ki Ágyékáig lemerészkedik
s úgy kémleli heréje fészkeit
az negatívban láthatja belül:
korund-kemény e Mony s kimerevül!»
– ez álljon, latra-rőfre, vastagon
az utókornak árult levlapon
217
Kutyaharapás

Macskási Márton a lenini-sztálini párt megbízásából állt az űbé élén, tudta, hogy a szakszervezet a mozgalom hajtószíja, de hűségesebb hajtószíj már akkor sem telt volna ki belőle, hogyha ezt a szíjat a hátából hasítják. Mégis, a SAFRANKÓ EMÁNUEL KENDERKÁRTOLÓ-ÉS VIZAFOGÓÜZEM termelési értekezletén kínos helyzetbe hozta a pártot azzal, hogy amikor az önkritika vallásos mámora átcsapott a lelkeken és a tagság egymást túllicitálva feketítette önmagát a kollektív megtisztulás reményében, Macskási elvtárs olyan benső, személyes titkokkal hozakodott elő, amelyek enyhén szólva nem tartoznak oda.

– Elftársak, a lemaradásnak, a szájtátiságnak, a lemorzsolódásnak ami még tapasztalható, olyan hangok hallatszanak, hogy legelső sorban is én vagyok az oka; és ha ellanyhult az aprómunka, ha nincs kellő átpolitizálás a SAFRANKÓBAN és úton-útfélen az éberség hiányába ütközünk, hát egyesek azt is az én hanyagságom javára írják. Olyan suttogó propaganda is volt a hátam mögött és a titkár elftárs a megmondhatója, ő is tud róla – – –

A dúsan lógó dekorációk alatt sugdolódzás és ideges moraj. A lenini-sztálini pártoltár előtt az emelvényen kínos feszengés, a vállalatvezető összenéz a diszpécserrel, Egesdi alapszervi titkár boldogtalan pillantásokat vált Zsabka elvtárssal, a központ kiküldöttjével s noha Zsabka először jár a SAFRANKÓBAN, ő is érzi, hogy az önkritika rituáléja megbomlott s valami nincs rendjén. Mit akar ez a szerencsétlen a suttogó propagandával a háta mögött, mire akar kilyukadni? De Macskásit akkor már nem lehetett megállítani:

– Legfőbb ideje, elftársak, hogy a mennyiségi változás átcsapjon bennünk minőségibe és ne csak nálunk a SAFRANKÓBAN. És ha egyes elftársak azt állítják, hogy a szakszervezetben szabálytalanságokat tussoltam el a szűréseknél vagy pláne, hogy az űbé rendelkezési alapból hiányzik meg más efféle, hát nem vonom kétségbe ezen elftársak szavahihetőségét. Ott voltam a mozgalom gyerekcipőinél, amit tettem, marxista alapon és nem azért, mintha a fűrészelés a kenyerem volna, de lássák be, nem tehettem egyebet. Vessenek alá alapos központi vizsgálatnak, de műtéti úton, az még tán segíthet. Ez olyan-de-olyan szopornyicás, hogy 218a hashajtó nekije meg se kottyan. Úgy igaz, ahogy mondom és nem állok vele egyedül. Engem harapnak. Versenyben vagyunk, de amerikázásból még nem lesz sztahanovista és ezt jól tudja, rusnya férge. De igen, de igen, amint ezt a diszpécser elftársnak is bátorkodtam annakidején, harapnak alulról, sőt, a Rákosi-titkárságot is kiértesítettem, de még nem értünk rá kitárgyalni és azóta is. Ámbátor!… Az is csak az én hanyagságom. A nadrágomba is belebújik, velem jön a SAFRANKÓBA és ha be nem dugom, kilóg, egész nap, nedves, itt-itt, a combom körül és mindenütt ott a foga nyoma. Szopornyicás, beláthatatlan következményekkel. Egy kutya – – –

Macskási még mondta volna, „de igen, de igen, széthordta, amit megevett, a beleimből, itt-itt, húzom a földön”, ám körülötte a jobbérzésű bérelszámolók észbekaptak; Vanyó bácsi, volt pénzügyőr, Huber elvtárs, aki a mérleghivatalból potyogott ide meg a kis Kabdebó, a normás. Hóna alá nyúltak, megragadták és gyengéd erőszakkal kivezették Macskási Mártont a kultúrteremből. Egy percre utánasietett Egesdi, az alapszervi titkár, s akkor már rajongó-elválhatatlan alapszervi árnyéka, a cigányképű-koromhajú Milike is utánaszegődött. Az ingóajtó kétszer is csapódott; és mialatt Zsabka elvtárs a központtól iparkodott nyomatékosan napirendre térni a dolog fölött a nagy lendülettel bedobott felajánlási vitával, kétszer is beszűrődött a farsangi színekben pompázó kultúrterembe Macskási elvtárs illedelmes-szerény, de szilárd protestálása:

– Ne, ne, Milike hagyjon, az elftársaknak tudniuk kell, mi megy itt végbe. Elvégre nem én csempésztem be és szó nélkül tűrném, de maholnap a combom tövét is elrágja már. Ne, ne, Kabdebókám, hallgassatok ide, Milike igazán, hallgasson ide. Egy kutya. Nem hisz nekem, hogy szopornyicás? fél tőle? megmutassam?!…

Egesdi elvtárs intézkedett, hogy Huber Ödön és Milike kísérje haza, amíg ő telefonál a feleségének. Telefonált is rögtön, de a kagylót senki nem vette fel. – Hogy az vajon hol kujtorog, az a ringyó Macskásiné, káderértekezlet ürügyén! – dörmögte bosszúsan és visszament a terembe, gondolván, hogy amazok ketten majd csak hazaviszik Marcit. Macskásinak viszont jót tett a friss levegő a holdsütötte gyárudvaron keresztülmenet, szemmelláthatólag megnyugodott és mintha az esze is helyrebillent volna. A főkapunál bocsánatot kért és biztosította az elftársakat, 219hogy minden rendben. Egesdi úgyis telefonál a szaki feleségének – gondolta Huber Ödön; és a szemérmes tiltakozást aprózva siető léptekre váltó Milike is, azzal a nagy laba hajával s korom cigány képével, olyigen megörült ennek a váratlan aranyszabadságnak, hogy nem bánta. Feltették Macskásit a villamosra és kettecskén megindultak a Népliget felé.

Macskásiék egy kiutalt leválasztásban laktak, ha „lakni” lett volna idejük, mert inkább csak hálni jártak haza; igazában a szocializmus építésében laktak s dícséretükre legyen mondva: szívvel-lélekkel. Hamisság az ő lelkükben nem vala; Macskási jóformán észre sem vette a deportáltak ottmaradt holmiját – hogy a „Porosz Vértes”, a „Pomerániai Lándzsás” elsővilágháborús díszfényképei, a ficam-cirádás képkeretek, a szecessziós kanapé meg a kulcsa-vesztett pohárszék nem az ő környezete. A régi gárda börtönedzett tagja lévén, az ő környezete az „1930-as Lebukás”, az „1936-os Lebukás”, az „1942-es Lebukás” meg az „1943-as Országos Éhségsztrájk” volt: ez volt az ő világa, nem a múló sallangok, szőnyegek-függönyök, hitvány kacabajkák. Nem mintha 1943-ban az egész ország lépett volna éhségsztrájkba a párttal való harcos rokonszenve jeléül; de Macskási érzelmi világában az ország e sallangoknál-kacabajkáknál többet nem számított – lévén dialektikusan az Igazi Valóság a földalatti párt. Házasságuk is mozgalmi házasság volt, a földalatti kapcsolat egybeolvadása, de Juditban azért maradt valami halovány visszfénye a nőiségnek; mert robotos élete miatt ő sem ért rá ugyan, hogy a mennyezetig érő beépített szekrényekben felleltározzon minden otthagyott holmit, molytalanítsa a négy városi bundát vagy hogy Mekka felé mutató szőnyegeket porszívózzon az ottfelejtett angol porszívóval; de a gyönyörű kaktuszokat azért napjában kétszer is, bőven megöntözte, amitől is a kaktuszok naponta két halált haltak.

– Dög fáradt vagyok. Mért nem vacsoráztál? – kérdezte Jutka, késő este, hogy hazatért s férjét ott találta a nagy nappali mohazöld plüssbársony zsöllyéjébe süppedve, ahogy az asszony az előszobából futólag bekukkantott. Anélkül, hogy a kabátját ledobta volna, meggyújtotta a vizeslábosba állított konzerv alatt a gázt és a konyhából bekiabált:

– Marcikám. Valami zűr van?

220

– Ugyan. Mi volna?

– Tessék? Szóltál valamit?

– Mondom, semmi zűr. Ki vagyok, mint a liba, ez az egész.

– Én is. Majd ledobbanok. Ma korán fekszünk, fiacskám, hajcsi-hajcsi.

– Hogyan mondod, fiam?

– Mondom, ma korán lesz hajcsi-hajcsi, alig vonszolom magam. Jössz?

– Jövök – felelte Macskási és meg se mozdult. Mintha kezét belül odabilincselték volna a zsebe-fenekéhez. Megpróbálta visszaidézni az értekezletet és nem volt bizonyos benne, felszólalt-e vagy csak akart. Lehetnek-e az embernek titkai a párt előtt, olyasmi, amit csak a feleségének gyónhat meg vagy még annak se?! Ostoba polgári nyavalygás – ütötte el az egészet és elhatározta, hogy nem szól a szopornyicásról, hátha elmegy a dög. Egy hashajtó-kúrával.

– Hát mégse jössz, szívem? – állt meg az ajtóban Jutka; és Macskási tápászkodni kezdett.

– Arra gondoltam, hogy.

– Mire, Marcikám?

– Mi volna, ha megváltoztatnám a nevem?

– Megint? Mért, mi baj a Macskásival?

– Tudod, hehe, kutya-macska barátság. A kutyák nem szeretik a macskákat. Hátha azért van az egész fúrás ellenem.

– Szamárság. Lecsókonzervet melegítettem, nagyon finom. Mit szólsz, a volt nyilas Szalatnait felfele akarják buktatni.

– És jó az nekünk?

– Irén azt mondja, minden kisnyilasnak meg kell bocsátani, hát még annak, amelyik becsületesen bemenekül a párt védőszárnya alá. De milyen kis nyilas a kisnyilas? Azt mondja, valahol meg kell húzni azt a határvonalat, mert megrohannak bennünket, azt mondja: hacsak nem akarunk kacsasegget csinálni a szájunkból. Szerintem viszont akármilyen nagy nyilas volt is ez az undok Szalatnai, elsőrangú statikus és előfeszített vasbetonszakértő, a tíz ujjamon meg tudom számlálni az egész országban ahányan vannak, amilyen új ez az izé…

– Te Jutka, mi az az előrefeszített vasbetonszakértő?

– Az egész agitprop fel van háborodva, Irén azt mondja, nem engedi, azt mondja: azt mondja, a saját fülével hallotta, hogy Hutást, a diszpé221cserünket még a gettós időkben, amikor bujkált, libamájzsidónak nevezte. De feljelentette? mondom, nem jelentette fel, sülve-főve együtt vannak, a legjobb barátok, mondom. Szalatnai önkritikát gyakorolt, mondom, nagyon rendes a lapja, márpedig ha a vonal az, hogy minden kisnyilasnak meg kell bocsátani…

A hálószoba sötétjén Macskási ijedten figyelte a felesége egyenletes pihegését. Nem a pártvonal járt az eszében, amiről jól tudta, micsoda; sem nem a Hofhauser Gabi feltörése, akit sikerült elgáblizni a NEHÉZGÉPIPARI elől; sem nem a Palotás Sári pártfegyelmije, hiszen mindenki tudta róla a sitten, hogy vamzernek vitték ki a folyosóra és a mosodába is csak azért járt, hogy leadja magát a katonáknak, már rég ki kellett volna zárni, ha egyszer rajta van a káderlapján; s nem is a földalatti mozgalom többi régi jó ismerősének feltörése vagy lebukása. Hanem a kutya. Nem volt biztos benne, a nadrágban hagyta-e; mert ha meglapul a dunyha alatt, hagyján, de ha közéjük talál feküdni, fészkelődni kezd vagy csak farkat csóvál – és amilyen az a ronda szelindek fajtája, sohasem lehet tudni, mikor barátságos és mikor esik neki az ember fartövének – hát akkor bizony öt rossz. Felébreszti az asszonyt s neki elő kell rukkolni a titokkal. Arra gondolni sem mert, hogy esetleg arra a dögre rájön a szopornyicázás.

Reggel éktelen hascsikarásra ébredt; az asszony már öltözködött. Jutka ott állt kombinéban a szőnyegen s míg a harisnyáját huzigálta, az asztalon szétterített újságlepedőn legeltette a szemét: szabadnépfélórára készült, amit tartania kell, a belga bányászsztrájk jelentősége, Molotov elvtárs gépe a genfi repülőtéren, Koreában püfölik az imperialista fenevadat, maholnap beszorítják a tengerbe, „koreai” volt az öröm… – Marci! Marcikám, mozgás, ha nem akarsz elkésni.

Macskási egy kanyarintással hátradobta a dunyhát. A papucsát kajtatta, de nem volt sehol. Mezítláb szaladt a vécére. A jéghideg márványmozaikon szinte odafagyott a talpa s igyekezett a nagylábujjára gebeszkedni. Balsejtelmek környékezték s amikor már semmi kétsége nem lehetett, hogy honnan jön az ugatás, homlokát elöntötte a veríték. A csészéből. A nyomorult dögje. Nem a nadrágban van, sohasem is volt. Ott van őbenne, elfekszik a beleiben, az az ólmos nyomás, attól duzzad úgy a hasa már napok óta. Szelindek-feje kilóg a kagylóba és belülről a végbe222lét harapja. Megszédült, homlokával nekivágódott a kilincsnek és fájdalmasan felordított. Ájulás környékezte. Már nem is próbálkozott vele tovább, hogy a titkot magának tartsa meg; hanem – félig a kagylón ülve, félig a kilincsre kapaszkodva és az ajtó lengedező szárnyán az előszobába előlógva – segélykérően kiszólt.

– Fiam. Hamar.

– Mi az, Marci, kell valami? Elkésünk. Papír?

– Hamar. Fiam. Itt van. Itt a szopornyicázós, a fene megette. Harapnak, fiam, a végbelem körül, ugyanaz a kutya, a tegnapi. Már napok óta. Most mar bele, most-most, a foga közt vagyok, hívd el. Ugyanaz a nagy dög szelindek, aki tegnap már elmarta a fél combomat, nem látod? Hiányzik. Most meg az a gyanúm, hogy veszett. Fütyülj neki! Nem akartam szólni, de úgyis megláttad volna az ingemen.

A vécéből kiverő hars világításban meglátta a vergődő embert, szeme találkozott a férje zavarodott tekintetével. Az asszony villámsújtottan állt.

– Marcikám, egek, csak még ez hiányzott, jóságos isten.

– Mert nem elég neki, hogy hetek óta eszi a beleimet, már a vastaghúsomat is elrágta, alig marad belőlem valami. Látod, fiam? Itt-itt: ez. Szelindek-lyuk az ingemen. Telefonálj a SAFRANKÓBA, kutyám van, operálni kell. Szólj be a Zsabkának a központba, elftársak! Megműteni, még ma. Eltávolítani. Jutka, Jutka-aaa! Félek! Felzabál ez a szelindek. Fütyülj neki!

Ki tudja, ha Jutka akkor szót fogad és fütyöl neki, megtörténik a csoda és a szelindek tágul az oldala mellől. De Jutka észlény volt s csupán az épelméjű logika érvényét és uralmát ismerte el. Azonnal felmérte a helyzetet. Először telefonált az ÉPÍTÉSÜGYI Agitprop Osztályára és megkérte Irént, hogy a szabadnépfélórát tartsa meg helyette; utána telefonált a SAFRANKÓBA, hogy Marcival valami nagy baj van, közelebbit még nem mondhat – de legnagyobb megrökönyödésére a SAFRANKÓBAN már tudtak közelebbit is. Felháborodásában lekapta Egesdit, az alapszervi titkárt, aki fel nem foghatta, hogyan történhetett, hiszen ő Huber Ödönnel és Milikével hazakísértette Macskási elvtársat és szigorúan meghagyta, hogy. Végül odacsengetett Hübner helyettes igazgató főorvos elvtársnak – Frédinek – a pártkórházba és odarendelte a men223tőket. Neki, az ÉPÍTÉSÜGYI kádervezetőjének ne beszéljenek, hogy nincs ágy, Frédikém, Frédi édes!… Az más. Angyal vagy. Ugye, hogy minden van, csak akarni kell. Estére Macskásit már vérvizsgálták, petyhüsztötték-lankasztották, elleninjekciózták. Jutka késő este látogatta meg, külön engedéllyel a külön szobában. A férje lamentálva panaszolta:

– Nem értem az elftársakat. Mért nem operálják?! Műtéti eltávolítással, az istenért! Mit akarnak, egy szelindekkel szépen beszélni? Virágnyelven? Egy veszett kutyával…?!

A pártkórházi Hármas Elkülönítőben, amelynek Macskási Márton búvalbélelt lakója, különös kóresete és közkedvelt figurája lett, nem sokáig alkalmatlankodott, nem ez a bolondház volt végső állomása, hanem Hutaragyinca, a fővárostól egy vicinális kőhajításnyira a pálospelsőci vonalon. Jutkától sem lehetett elvárni, hogy a vasárnapjait bumlizással töltse, látogatásai megritkultak: egyszer egy szökőhónapban, majd egyszer egy szökőévben. Ragyincán éveket töltött az ódon kolostorfalak között és arca felvette azt a borzas-túzok kifejezést, amely többé soha nem hagyta el; legfeljebb az elkínzott, kányamarta-túzok tekintet enyhült némileg, ahogy haja, szemöldöke kideresedett s alatta a vécékagylóban megritkult a kutyaugatás. Ragadványneve – a „Kutyás Marci” – elkísérte a fővárosból, így ismerte a szakácstól a brigádvezetőig mindenki abban a csöndes, bájos bolondvilágban a gyógyterápián, ahol valahogyan nemigen ismerték fel arravalóságát és mindig valaki más harcolta ki a bizalmi tisztet, ami a jóisten a megmondhatója pedig, mozgalmi múltjánál fogva őt illette volna meg, aki ott volt a mozgalom gyerekcipőinél. Ez sem tette keserűvé; s hogy ösztönösen érezte-e meg vagy a Szabad Nép lepedőiből értékelte ki az osztályharc állását: élvezte a fegyverszünetet a magas kőkerítés mögött; élvezte, hogy az országon végigsöprő termelési csaták, irányított hisztériák, elemi viharok szele meg se legyinti az ő idilli-sovány, hústalan csontleves világát.

Meglegyintette ugyan, de ha még él, Kutyás Marci úgy fog meghalni, hogy sohasem tud meg róla semmi biztosat. A Rajk-perben a moszkvai emigráció irtóháborúba kezdett az olyan, többségben lévő nemkívánatos elemek ellen, amelyeket az EGYÉB címszó alatt tartott számon a moz224galmi palmárium – ha lett volna a mozgalomnak palmáriuma. Macskási is az EGYÉB végzetes kategóriájába tartozott s ha nem is volt spanyolos (nem indult a spanyol polgárháborúba harcolni ifjonti-ostoba fejjel, hogy megássa tizenöt-évvel-későbbi sírját), moszkovita sem volt s vesznie kellett. Ezért a Hatalmas Pártagy, amely gyönyörűségét lelte a perirati tényálladékolás tündérvárainak tervelgetésében és építésében, azt a szerepet osztotta rá (Mautner-Macskásira), hogy Szecső, huszonharmadrendű vádlott felső kapcsolata volt s úgy irányította tengerentúlról-s a háború előttről az elhajló Szecső aknamunkáját – noha Macskási azt sem tudta, merre keresse Tangert s életében az országból ki nem mozdult. A karhatalmi négyesfogat ki is szállt a pártkórházba, miután telefonon megbizonyosodott a frakciós elhajló Macskási ottlétéről; de a Hármas Elkülönítő megmutatta az átirat másolatát, amely elkerülte az elftársak köszfigyelmét, hogy Kutyás Marci Hutaragyincán van, a ragyincai műintézetben s egy farkaskodó szelindek kutya harapja alulról, mely állítólag szopornyicás. Az elftársak visszabújtak a gépkocsiba és kirobogtak Ragyincára. Disznó szerencséjére rajta volt a rohama és a hadnagy elftárs a kukucskálón csak egy megtört öregembert láthatott, amint szeme-kifordulva vergődik a priccsen és olykor sivalkodva felordít:

– Ne ugass, büdös! Eleget rágtál! Zavarjátok el ezt a büdös dögöt, valaki! Engedd el a seggemet, szopornyicás! Főorvos elftárs! Operálni-iií!

A hadnagy elftárs sem tartotta valószínűnek, hogy ez a kányamarta borzas túzok bemagolná a ráosztott vallomást és telefonon utasítást kért a Hatvantól. A Hatvan a fejét vakarta és kiadta az ordrét: távollétében. Olybá vesszük, hogy Júgóba szökött. Nemsokára a fekete Zisz az elftársakkal éleset fordult a templomtéren, mintha minden gumijával káromkodna; és a ragyincai Vorosilov Sugárút libáit szétzavarva, nagy porfelhőben elszáguldott a főváros felé.

Macskási álmában sem gyanította, hogy átlépte a halál. Sztálin elpatkolása, Nagy Imre zászlóbontása a debreceni nagytemplomban, de még a kínai százmilliók őrjöngése sem volt elegendő ahhoz, hogy a világ jobban érdekelje az aznapi kosztnál. Önfeledten pepecselt a bolondház munkatermeiben, végigjárta a gyógyterápia minden nyájas pokolkörét: öreg sztaniolt „mentett”, öreg parafadugót „újított”, öreg afrikot „fosztott”, termelt, felajánlott, megint termelt, megint felajánlott. Mindez 225jobb volt a börtönnél; s amikor már eleget termelt és kiérdemelte, Kutyás Marcit előléptették. Kivitték a kertészetbe.

Dugványozás közben érte az a baleset, amely fordulópontot jelentett életében; s úgy látszik, van valami alapja annak a marxista közmondásnak, hogy kutyamarás szőrével gyógyul. Honnan került, honnan nem, sohasem jöttek a nyomára, pedig gondosan végigturkálták a kerítés romlatag alját, hogy nincs-e rajta lyuk s ha volt is, csupán a menyét vagy a borz tudott volna átsiklani rajta s az is csak kicsire húzódszkodva, nem hogy egy szelindek. A bolond-elftársak közül utóbb akadt, aki erősködött, hogy csak a ragyincai hússzék szelindeke lehetett – már nyugállományban – s a hússzék volt tulaja, egy kulák, így akart bosszút állni az államosításért; ám ez csak afféle pártos találgatás. Egyesek hajlottak arra, hogy nem is volt semmiféle szelindek s az egészet Kutyás Marci csak úgy kitalálta, félnederes szokás szerint, mert utána se, sehol a határban ilyen kutya nem mutatkozott. Ennek viszont ellene szólt a hatalmas harapás Macskási combtövén – az bizony nem volt kitalálás és még csak azt sem mondhatták, hogy a világot lóváteendő, kígyóember módjára a saját farába harapott.

Nem látomás, nem káprázat: egy valóságos szelindek állt Macskási előtt, mintha a földből nőtt volna ki: nyálát csurrantotta és iszonyú pofáját rázva, vészjóslóan morgott. Marci nem volt olyan ősbolond, hogy ne tudta volna megkülönböztetni – ez nem az ő bolondériája: a veszett kutya, amely a nadrágjában tanyázik vagy a végbeléből lóg elő; ez a kutya a saját szakállára veszett. Meggyávulva rászólt, hogy térjen észre:

– No. Blöki. Eredj a fenébe. Blöki-iií!

A küzdelem egyenlőtlennek ígérkezett. Marci abbahagyta a dugványozást és a kapája után nyúlt. A szelindek azonnal nekifeszült és minden ízében megremegett. Marci elengedte a kapanyelet. A kutya izmai ellankadtak, de mérges morgással közelebb lépett. Mit tehetett, Marci megint utánakapott a kapanyélnek – azaz hogy csak kapott volna; mert kétkézzel ejtette el. Repülő homokzsák módjára vágódott neki a borjúnagyságú állat. Kutyás Marci összecsuklott, mint a samunadrágja. Az érzés ismerős volt: kutyaharapás a fartövénél; s ugyanakkor éles visítással ismerte fel, hogy ez mennyire másmilyen. A valóság kutyaharapása 226volt. Ordítozása felverte a kertészet csendjét, tizen rohantak elő fészerből, üvegházból; de csak Marcit találták ott a hagymái közt végigvágódva a hasán: tenyerét ülepére tapasztva vinnyogott, mint az eltaposott féreg, rongy nadrágjából dőlt a vér. Addigra a szelindeknek hűlt helye volt.

Hogy-hogy nem, amilyen vad lövöldözés kezdődött a határban, senkinek sem akaródzott, hogy utánanézzen, csakugyan veszett volt-e a rusnya dögje; s a nagy zenebonában kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy kihüvelyezzék Marci szopornyicás beszédét. Elkéstek-e az injekcióval vagy sem, sokszor elkérdezte magától, amikor rájött a láz; de napok elmúltak anélkül, hogy valaki rányitotta volna az ajtót. Mégis csak disznóság – morfondírozott, amikor előhozta az éhség – hagyják, hogy az ember éhenvesszen, ha magam nem gondoskodom egy kis harapnivalóról. Tankok dübörögtek el a falak előtt, kipufogójuk mint a lángszóró világított az esti sötétben. Amilyen marhák, most ott lógnak az ablakokon, lesik a nyomjelző rakétákat – gondolta ágyán – mintha nem láttak volna még tankhadosztályt gyakorlatozni. De senki nem lógott az ablakokon.

Hanem a zenebona is végetért s Ragyincán minden újság három napig tart; a bolondház élete is visszazökkent a rendes tésztaleves kerékvágásba; csak épp Marci nem volt a régi.

– Hol a szelindeked, Marci?

Elkomorodott s indult a dolgára. Elmaradozott a kutyája. Hébehóba még maga alá figyelt: mintha szaglálódnék, mintha elősunyítna a nadrágjából. Néha arra ébredt, hogy feszíti a végbelét a szopornyicája, de már fogatlan volt és nem tudott harapni. Macskásit státusba vették annak rendje-módja szerint, mint régi bútordarabot s nemigen firtatta senki gyógyulását; és mint a kertészeti gyógyterápiások munkavezetője, még rendes fizetést is kapott. Gyógyulásának első hivatalos szentesítése az volt, amikor nem Kutyás Marci, hanem Macskási Márton úr címére végzés érkezett 1958 januári keltezéssel, amelyben a kerületi járásbíróság kimondta a válást. Felesége lemorzsolódását természetesnek vette s nem is annyira a tényen ütközött meg, mint inkább a címzésen. Macskási úr – így mutatták be az új, cselédkönyves orvosoknak, így szólították az ősbolondok. Putnokival, a hadirokkant szakáccsal igen megértették egymást, kártyáztak-borozgattak a filagóriában nya227ranta esténként; egyszer, kissé megkedvesedett állapotban s a vasárnap ünnepi unalmában Marcinak mesélhetnékje támadt és még a maga élete-elgörbülését is elébetárta a féllábúnak, a mozgalom gyerekcipőitől:

– Nem is tudom neked elmondani azt az érzést. Tudod, Putnoki, olyanokat képzeltem, hogy engem alulról egy kutya rág. Amíg egy szép napon rá nem jöttem.

– ?!

– Hogy csak úgy mondom. Volt kutya, nincs kutya.

Mire Putnoki finoman megjegyezte:

– Sose hittem neked, Marcikám.

A gyógyulás szentesítése 1962 tavaszán történt. A személyzettel közölték, hogy feloszlanak – és a kórházépületet visszaadják a rendnek. A „rendnek”, egy kórházépületet? Miféle „rendnek”?! Ám az öreg ragyincaiak még emlékeztek, hogy kolostor volt biz a’ – amíg a minoritákat szét nem zavarták. A valóság sokkkezelése kezdődött. Olvasatlanul továbbadta a feliratkozók névsorát, akik áthelyezésüket kérik, bevágta cuccát aluminium-bőröndjébe és a helyérdekűvel felkövetkezett a fővárosba.

A visszatérést az életbe vakmerő kalandnak érezte s az izgalom megfiatalította. Míg a szerelvény lassan begördült, megnyalta tenyerét s a vonatablak tükörében megpróbálta lenyalni, odatapasztani túzok-frizuráját. Sehogyse ment.

Kissé megszédült a pályaudvari nagy nyüzsgéstől s ahogy az érkezési oldal diadalkapuján kibukkant, pillanatokig csak vakult a verőfényben. Lassan, az emlékek dédelgetett részleteiből egybeállt az optimista összkép: a galambetetés, az ordibáló srácok, a megrovó tekintettel elsiető szép nők, a meghitt tolongás a sárga villamosok hosszú sora előtt. A gyaloglást választotta, jólesett a mozgás. Első útja a pártba vezetett a Lobacsevszkíj úton. A Lobacsevszkíj útból Bolyai sétány lett, a pártházról csak annyit tudott meg, hogy kifüstölték, amikor a cécó volt; hatemeletes új bérház fehérlett a helyén. A Szentágota közben akadt rá valahára – szerény egyemeletes öreg épület első emeletén volt az emeszempé-alapszerv a felismerhetetlenségig összezsugorodva. Besan228dított a kultúrterembe – két összenyitott szoba – de nem tudott rájönni, honnan szűrődik be az a négeres, riszálós-részeges tamtam, ami mindenre emlékeztetett, csak csasztuskára nem. Sehol egy ismerős arc, sehol egy lélek. Csak valami ficsúr-forma kultúrfelelőst talált a helyén, azt is véletlenül: visszaugrott egy lemezért, házibulira készült. Micsoda Nyálas Dani – gondolta. Nyálas Dani viszont nem szenvedhette az ő Sanyarú Vendel képét és azt tanácsolta, sürgősen menjen vissza régi üzemébe – amilyen fogytán volt a türelme.

– Hol dolgozott, kérem?

– Hát addig, amíg ez a kis baleset nem történt velem…

– Miféle baleset, üzemi?

– Nem egészen. Inkább olyan hosszú betegség; hogy úgy mondjam: hosszú üdülő szabadság…

– Vagy úgy. Értem. Itt a rehabilitációs okmánya, magával hozta…?!

– Okmányom? Milyen okmányom?!

– Magával kellett volna hoznia. Menjen vele a mit is mondott, melyik volt a régi üzeme?

– SAFRANKÓ EMÁNUEL KENDERKÁRTOLÓ-ÉS VIZAFOGÓ –

– Ilyen üzemet nem ismerünk. Ki az a Safrankó, a vállalatvezető…?

– Dehogy, kérem. Rákosi elvtárs hűséges kísérőtársa a moszkvai emigrációban, első kínai nagykövetünk, az elftársnak tudnia kellene…

– Megkérdezhetem a központot, ha akarja, de kötve hiszem. – Nyálas Dani vállat vont és eltűnt. A telefonbeszélgetés örökkévalóságnak tűnt; Macskási leejtette zörgő alumínium-bőröndjét a szék mellé és a perceket számlálta.

– Megvan. ÁLLAMI KENDERFONÓ, Kőbányai út. Ez az?

Estébe hajló délután volt, a Kőbányai útra kissé elkésve érkezett. A gyárkapun kifele tóduló tömeget figyelte, mintha valami túlméretezett rendőrségi szembesítésnél a tettest kereste volna hol reménykedő, hol csüggedő lélekkel. Egy ismerőst!… Egy pillanatra úgy rémlett, mintha Milikét látná, erősen kibegyesedve: ugyanolyan cigányképű, koromhajú, de valami-döglesztően elegáns; amikor valaki hátulról a vállára vereget.

– Ni csak, Marci! Mit keresel errefelé?!

Vanyó bácsi, egykori pénzügyőr: rezesorrú fehéregér, csak úgy, tavasziasan. Szép, mint az üdvözítő.

229

– Vanyókám! Megismersz még?

Vanyó bácsi végignéz a kánya-tépázta túzok-ábrázaton és leszúrja az alamizsnát:

– Semmit se változtál.

Félrevonulnak a sarokba, mert körülöttük a szétváló sorban, nyalka leányok-legények, bájgúnárok, gömbölygilicék furcsálkodó pillantással motozzák Macskási napon fehérlő alumínium-ládáját. Marci öt perc alatt többet tanul, mint tizenkét év alatt tanult az intézetben. Az már világos, hogy aznap semmit sem lehet intézni, tódulnak a zöldbe; de holnap esetleg, ha szerencséje van, elkaphatja Huber urat, a vállalatvezetőt.

– A kis Huber? Vállalatvezető?! Akit a mérleghivatalból kivágtak az igazolásnál, az Ödön?!

– Ami elég disznóság volt, ha azt vesszük, öregem, de legalább megcsinálta a szerencséjét, amennyi beléfér. Vagy a Kabdebóval, bár nehéz hozzá bejutni.

– A kis Kabdebó, akit irgalomból megtettem normásnak?

– A nagy Kabdebó, öregem. Az export elszipkázta, utazik az IMPEXNEK, amennyi beléfér.

– Hát Egesdi elftárs?

– A párttitkár aki volt? Megugrott a cécóban, Franciaországban él.

– Milivel?

– Milike? Ott ment az orrod előtt, Huberné őnagysága, az Ödön vette el. Te se panaszkodhatsz, Marcikám, olvastam, rehabilitáltak. Mikor jöttél vissza Júgóból, mennyi ütötte a markodat?

– Engem?!

– Hát! Ne szerénykedj: harmincezer?

A villamoson eltűnődött. Elítélték-rehabilitálták: hol-mikor?! Ugratás az egész. Kifogyott az ötletekből, ezért választotta Jutkát s lehet, hogy jobban üt ki az egész, semmint gondolná. Judit okos nő, emberséges ember; és nem lehet a földalatti mozgalom együtt töltött éveit csak úgy máról-holnapra letörölni. A vér nem válik vízzé. Meg fogja érteni. Tanácsért. Nem koldulni, hiszen van ez a megtakarított pénzecskéje. Ha az ÉPÍTÉSÜGYIT nem lopták el, még ma is káderosztályvezető – márpedig minisztériumokat még ellenforradalmárok se lopnak el manapság csak úgy uk-muk-fukra: hacsak a lakást el nem lopták.

230

Eltelt Judit iránt görcsös bizalommal. Nem, Judit nem olyan ember.

Előkelő bérpalota. Hűvös, márványlépcsős, belvárosi. A másodikra fel, végig a bolthajtásos, méltóságos folyosón – mert a nappali a parkra néz. Az ajtón ezüst alapon rubintűzű betűk, DITTA SZALON. Az udvarit kiadta volna albérletbe? Szíve a torkában kalapál. Csöngetésre ruhasuhogás, siető léptek.

– Jutka!

Az alumínium-bőrönd a gang márványára, zörömbölve lekoppan.

– Isten az atyám: Marci. Mit keresel itt?

Forró ölelés helyett suta tessékelés: nem tudni, ki vagy be.

– Gondoltam, felnézek. Hogy tán…

– „Hogy tán”: mit „hogy tán”?! Ne állj ott a küszöbömön, nem hoz szerencsét. És ez a bőrönd, hogy ne is lássam. Lökd be a konyhába. Pipikém: így a nyakamba szakadni, micsoda szitu.

– Rosszkor jöttem?

– Meghülyültél, szivikém, tisztára meghülyültél, ennyi az egész.

Eszpresszóba illő hanyag modernség, absztrakt heverők és konkrét kaktuszok a földön, olajdudor-tablók és sejtelmes májlepedék-foltok keret nélkül a falon; hangulatlámpák tobzódása. Bőrhevederes csőszékeken tanyáznak a lányok, tűznek-fércelnek, kezitcsókolomoznak-hercigeskednek; egyikük, egy kaptárfrizurás őzike, csupa-szemét nagy kíváncsian a belépőn felejti (új vice van?). A sarokban villanyvarrógép zümmög, versenyt a táskarádióval. A DITTA SZALON.

– Amilyen rumlis napom van. Tudhatnád, most van a tavaszi szezon, Pipikém. Őrülten örülök, jól tetted azért, micsoda meglepetés; csak tudnám, hova tegyelek.

– Ha tudom, hogy alkalmatlan vagyok…

– Hülyüske, hiszen őrülten örülök. Kisanyám, pipikék, hova mehetnénk szobára, beszélgetni? Kinga fiam. Kinga! A próbaszoba?

A kaptárfrizurás őzike. A „Kinga”. Macskásival forog a világ.

– A próbaszobába ne. A Marianne próbál a Szalatnai őnagyságával.

– Az udvariban?

– A Manyika próbál a művésznővel.

– Mindegy, a konyhában is elleszünk; de hívjon ki, ha kell valami és kopogjon előbb, Kinga fiam. Nem tart soká.

231

– Igenis, nagyságos asszony.

A konyha ismerős, az még a régi, Macskási egy pillantással felleltározza: csak a hűtőszekrény meg az aranybarna eszpresszógép, az új. Az asztalon két tucat mosatlan mokkacsésze, arany.

– Ülj le, Marci, mit nézel, a csészéimet? Kölnből raboltam, valaki úgy hozta nekem, úgye zabálnivaló? Akármi legyek, ha ma nem gondoltam rád.

– Ez a Szalatnainé, ez az a Szalatnai?

– Ez a Szalatnai az építésügyi miniszterhelyettes, ugyanaz a Szalatnai, annak a felesége.

– Aki volt, az a kisnyilas? Építésügyi miniszterhelyettes?! És mit szólnak ehhez a káderosztályon?!

– Ugyan ne undokoskodj, pofikám. A káderosztályt pedig ne nagyon emlegesd, ha jóba akarsz lenni velem, senki se tudja. Álmaimban se jöjjön elő.

– És ez a DITTA SZALON, ez te vagy? Judit.

– Most még csak az hiányzik, hogy a fejemre olvasd. Hogy kapitalista nagyvállalkozó vagyok. Hat lánynak adok kenyeret, tisztességes megélhetést, azonkívül nekem is marad tejbeaprítanivaló. Ez bűn?

– És a mozgalom?

– Mért jöttél, Marcikám, ha ilyesmikkel akarsz traktálni? Pénz kell? Zsarolni akarsz a káderosztállyal? Elmúlt, mint a gyerekbetegség, veled is elmúlik, meglásd; csak nálad eltart, amíg benő a fejed-lágya, nekem viszont egy hajszálon múlt, hogy be nem törték. Érted?!

Macskási értette.

– Bocsáss meg, Jutka, marhaság, nem jól fejeztem ki magam. Örülök, hogy jól megy sorod. Látom, színháziak is járnak hozzád. És milyen… milyen profitra dolgozol?

„Profitra dolgozó iparbáró”… bele kell bődülni. Profit, extraprofit. Judit a szemináriumi mellékzönge hallatára az oldalát fogja. Haláli ez a Marci, haláli jó. Mikor kikacagta magát, nyakbalógó bécsi bizsujával játszadozva az üde kis ruha „diáklányos” kivágása fölött (most ez a nyakvonal a divat) – ingerkedve magyarázza.

– Ha nem tudnám, hogy diliházból szöktél, azt mondanám, a Nemzeti Múzeum őslénytárából bújtál elő, Pipikém. Édes hülye tudsz lenni! 232Élünk, ahogy tudunk. Nézem a hasznomat, Pipi: nézem, nem számítom. Gyurkovits Pálma művésznőt sem azért eszi ide a penész, mert az államiban nem csinálják meg ugyanazt az észbontó párizsi kollekciót. Hanem amit a pult alól adok el neki, van londoni strassz, brüsszeli brilon, svéd műszempilla, milánói eszpresszógép, frankfurti fogamzásgátló pirula, hupilila harisnyanadrág, miegymás. Irén se olyan búsbarom, hogy fellógassa magát a ti szép szemetekért.

– Az Irén? Az agitprop nálatok aki volt?!

Mintha kicserélték volna. Judit, a Nem-Judit. Epésen vágott vissza:

– Volt-nem-volt. Nem „nálunk”, ezt vedd tudomásul, fiacskám, egyszer és mindenkorra, ne varrd a nyakamba. Az Építésügyiben. Irén ma a BŐRIMPEX fővásárlója. Állami megbízásból, félmaszek, félévet itthon, félévet külföldön. Egymás kezére dolgozunk, ha úgy adódik, de ha el akarod vágni magad nála, hát csak járjon el a szád, nyiss rá a hivatalában, hogy elvtársnő. Hogy szembeköpjön, ha éppen az kell neked! Ha az kell, hogy még be se lépsz és kirugatva érezheted magad, a lábad ahová még be se tetted, mert nála ráfáztál, az Irénnél, aki neked agitprop, de nálam is, a kibaszott kurvaistenedet, Marci. Akarsz egy kávét? Igaz is, mert mindig csak rólam beszélünk. Idegekre menő vagy.

– Tudom. Telefonálnom kellett volna.

– Az a hülye dög Irén felizgatott, egészen belesápadtál. Marcikám!… Rosszul érzed magad?

– Semmi-semmi.

– Úgy belesápadtál.

– Ja.

– Mi van a kutyáddal? Harap még?!

És Judit anyáskodva elmosolyodott.

– Hogy?… Tessék?… Igen, azt hiszem, az igen jó volna. Egy kávé…

Ráfért. Judit kitöltötte a kávét és ő, orrával az arany csésze fölött kóvályogva, érezte: langyos; illatos; méregerős-jóféle. Alig nedvesítette meg a nyelvét, Juditra rákopogtak.

– Nagyságos Asszony!…

– Ki az, kisanyám? Kinga fiam, maga? Kellek? Jövök.

Doromboló melegség és úri nyomaték csendült szavaiból. Valami negédes-belvárosias, finomkodó kiejtés ragadt rá, a jobb körök gömbö233lyű szóformálása, ahogy valaha bankárfeleségek csicseregtek nagypolgári kultúrszalonokban, még a kultúrtermek feltalálása előtt. Vagy mint amikor a művésznőnek a hasába belebeszélik a gyereket – a frankfurti fogamzásgátló pirulát. Nem tuszkolta ki, de a marasztalás a háta-közepének szólt. Mire a „pá, Pipi, viszlát” elhangzott, körülötte a márványfolyosó rideg magánya visszhangozta, „se itt, se a másvilágon”. Alumínium-ládáját a fokokhoz ütingetve, Macskási lebotorkált a királyi lépcsőkön; és a butik-kirakatok mesevilága mellett körülkerülve a tömbön, örült, hogy leejthette teste terhét. Kiült a parkba.

Kánya-tépte borzas túzok ül a padon, ül, csak ül, ő beissza a látványt, de rá senki sem hederít. Babakocsik jönnek-mennek, elegáns párok suhannak el s egyik-másik nő olyan, mint a monopolkapitalista kizsákmányolás elérhetetlen-szép, kitenyésztett dologtalanjai voltak, ha jelmezbálra készültek. De ilyenek a fiatalemberek is: gavallérsarok, színes mellény. Selyemfiúk lengése, bájgúnárok ácsorgása a felgyulladó lámpák neoncsövei alatt. Jelmezbálra készül a világ. Fehér alumínium-bőröndjét szemérmesen betolta a pad alá; de annyira túladagolták a valóság sokkkezelését, hogy Macskási sem jogos felháborodást, sem elkeseredést nem érez, amiért nem tudja, hol fogja tölteni az éjszakát – ő, aki ott volt a mozgalom gyerekcipőinél.

Macskási megpróbál eligazodni a történteken. Nagy erőfeszítést tett, hogy belegondolja magát a titok legközepébe, ahol az országos rongyszedés szíve lüktet. Elsőbbet akaratlanul oda összpontosította mélyérzéseit, ahol a két nadrágszár alatta összeér és fartőnél, valamikor, a húsa-vastagjába bele-belevásta fogát a rusnya dögje. Majd merengésében szemlét tartott egy képzeletbeli luxuskirakat kihívó parádézásán. Londoni strassz, brüsszeli brilon, milánói eszpresszógép, frankfurti fogamzásgátló pirula. S mint aki gondolatai szórakozott rajzásában arra eszmél, hogy nálánál bölcsebb dolgok gondolódnak benne, hamarább, semmint kimondta – a szó készületlenül találta, sújtó értelmével. A szentencia egyideig kalimpált a levegőben, de aztán úgy ütötte homlokon, mint a bumeráng s még utána is, hogy kiejtette a száján, elcsudálkozva bambálkodott rajta:

– Akkor talán mégis csak igaz volt az a kutya.

234
Angelika kertje

La terre fait les plantes; la terre et les plantes font les animaux; la terre, les plantes et les animaux font l’homme.

Buffon

Úgy járom ezt a várost, mint a tetszhalott, aki csak a sírnál ébred fel és aztán másnap, zsebredugott kézzel, amerre kísérte a menet: végigjárom temetésemet.

…„A meghasadt öntudatú gyík!!! A boldogtalanban – mint tudósaink megállapítják – két én lakik: egy, aki a farkát visszafogja és egy, aki szakítja” – – – szomorú, óriási-szomorú újságolnivaló! Éjszaka vadászom magam, emlékeimben, nappal pedig halálig-riasztva tépem el és másik énem markában hagyom csonkomat, helyettem ficánkol; ebben a mindennapos csonkolásban vérzem el. Szigorral bírálom emlék-tiszteletemet, illetlen gyöngeségnek tartom; úgy visszük magunkkal (öt méter körmöt, három méter szőrt), mint a pusztulást és ahogy Montaigne magát halasztja, ha elhullajt egy szuvas fogat; és bűnösnek is tartom, isten, természet-és társadalomellenesnek most, amikor egy korszak leviátánja mozdul meg alattunk – hogy parányoknak emlékeik legyenek. S ha csak ez volna, ami visszatart… parányok, partikulák a határértéken, ahol már értékük eltűnik és puszta tangensek leszünk, egy kor érintővonalai: mi rossz van a gyávaságban?! Hallom zenélni a geometriát, de oly biztonságban, mint Ptolemaiosz, nem vagyok.

Már nem mertem embert idézni. Zárt, gömbalakú aklokban szentecskék, bölcseletecskék, nemzetecskék, hóbortocskák és ötszörös – ülepet megszégyenítő mellekké pöffesztett gőgöcskék tettek-vettek és ha az üveggömbök összeverődtek, oly aránytalanul elzengő hangon zsémbeltek, mint pagodák kapujában a földigérő gong; mások megadták magukat és mihelyt beleszálltak – mert beleszálltak valamelyik hermetikus akolba (melyek üvegpáncélja, mindé, az előlegezett megbántottság kémiáján alapult) – másnap már ott magyarázták nálam, Angelika fülehallatára, mi az, amire tekintettel legyek… Már csupa tekintet voltam; amikor észrevettem, hogy amit az egyik aklocskában összegondolok, a másikban érvénytelen – megcsalódtam és kiszórtam bolondgombáimat.

235

Odáig ment ez az idioszinkrázia, hogy eszményi bábokat mozgattam, modellen és így tanulmányoztam az embertermészetet, mint a hús-masinát, Cabanis doktor: se kort, se nyelvet, se nevet, se nemzetiséget, szívemben az érintés vágya, ujjaimban az érintés rémülete – csupán kísérleti bábokat fölényes, filozófikus aranyköpések elfelhőzésén; nagyreményűnek tartottam ezt a módszert, nem mondom senkinek és valamikor még kiváltom hozzá a szabadalomlevelet; de most pihen… Ismerem minden lépték romantikáját, tágultam egyszer bánatos bolygóvá, melynek az volt a kínkeserve, hogy kacsatojás-alakú volt a Tejút minden tömpe gömbje közt; szűkültem… törpültem… – hazudnék? Más tette meg ezt a mikroszkópikus utazást. Az optimisták keskenyfilmje volt, az időlépték (logaritmikus) tágulása: Párizsban láttam a Növények Gyorsított Életét. Nem is bimbóztak: dobták felénk ágaikat; az erdők lombosodtak, mint a pestis és a légycsapók, a kancsókák, a kürtlombok falánk zúdulása láttán azt kérdeztük magunktól, optimisták, mi lesz, ha a húsevő növények elárasztanak bennünket és felzabálnak?!… Én a pesszimisták keskenyfilmjét pergettem a Boul Mich’-en, hazafelé menet: embergömböcöket láttam serkenni ilyen gyorsan, kezét, lábát, mint a sörtét és aztán elpukkanni – emberéletek sorozatpukkanását másodpercek alatt; a generációk nem voltak egyebek már, ezen a sebességi léptéken, mint a langyos életvizenyőben valahol, pár lüktető vakuóla… Távolodtam a bolygótól oly perspektivikus szemmel, ahogy ez már csupán vallásokra és térképszerkesztőkre tartozik; és bölcseleti barangolásaim során arra a megállapításra… arra az utolsónak leszűrt és tovább már nem szűrhető összefoglalásra jutottam, hogy az empirikus tudományok… ámde – elég parlagi vagyok?

cicici Man! ci Man! ci Man!-cika
nini a kan!-cica
ez az a nyár

– boldogtalan volnék, ha a legcsekélyebb mértékben vétenék a közízlés ellen, mert, „ahol a közbizalom és a közízlés töréshányadosa állandó – ezt már Likurgosz megmondotta – ott helyesen kormányozzák az államot”. Nem állítom, hogy ismerem az isteni keverőarányt, de ha most hozzákeverem emlékeimet, nem akarok korszakos gondokba beletola236kodni; bámulom az illuzionistákat, de nem azért teszem, hogy olyan „hús-és-vér” embert idézzek, aki az egyik nemzeti akolban ólomtest, a másikban légüres üreg; nem óhajtok egyik aklocskának sem hízelegni – de elfelejteni sem, hogy a Tekintetek Világa ez, ha élni akarsz, tapintattal kell lenned és amerre nézel, Tapintatok merednek köréd és Tekintetek; csupán elhitetni, hogy bukkantam egyszer egy lányra, aki szívesen váltotta volna meg életével életemet (s hogy ő meg rábukkant a maga Herkulesére, aki majd idejében megmentse: mert a mondában sem adatik meg Admetosznak, hogy Alkesztiszét az alvilágból egyedül hozza vissza) – – – itt vagytok, rettentő rokonság, féltékenyek?!…

A gyermeknek a labda is szép.

Marcus Aurelius

A hazugság-űrlappal kezdem, amelyet az olvasó íme, máris gyakorlott mozdulattal tol elém és én e hazugság-blanketta kitöltését megtagadom.

Ha azt mondom, egyetemi hallgató voltam, nem, mintha Londonban, Párizsban vagy Moszkvában ugyanaz az egyetemi hallgató lettem volna, ugyanaz az érzelmes húrokon pendülő közhely: az efféle hazugság még csak szabatosnak sem volna mondható. Nem egyetemi hallgató voltam, hanem az egyetem tájékára sem szagoló fiatal remete és barlanglakó, akit egy szerelem a tespedésbe taszított és négy mulasztott szigorlat törvényen kívül helyezett… nos, beleegyeztek? Felveszem jelmezemet. Tulajdonképp ha így körözve, búgócsiga-pörgéssel közelhurkolom emlékeimet, futás lesz a vége és azért is, szükséges volna, hogy tömegesen löködve vagy durván rámparancsolva, zavarjatok Angelika felé, magamtól nem megyek. Ó, hála a szabálytalanságok kegyes, mai szaturnáliájának, ami az elsurranásra itt engedélyt adott!… Huszártorony zöldült a gerincek keresztjén és a zsalugáteres kis ventillátor-kupolában a villanyerőre keringő fülcsengés – de visszaharangozom! Négyfelől, négy tetőgerincen haladtak idáig, zöld-csillámos majolika-szkrabbák, gót kelyhek és egyéb dísz-sorozatok, hogy az ember puha macskatalppal gusztálta és elidőzött, mint aki otthon van az ereszek fölött: a Könyvtár; a Csonta-237utcán részeg embert, kanálist, a három Turánszky-utcán (a Turánszky Kázmér utcán, a Turánszky-közön és a Kázmér-lépcsőn) nyáron a nyelvek-alatt-szétfutó ízt, a türelmetlen élet édességét, télen a torlasz morgását és a zajló Dunát

Turánszky utcák! Turánszky utcák!
Hold! Csöndigérő életünk apad
Még! Hogy szépreménység mérje hosszát
és az emeletek muzsikáljanak

innen indultam el esténként; vörös és zöld függönyök mögött ezer szobát rendeztem be gondolatban, ahol a képzelet háziasszonya csudálatosan jó szívvel volt hozzám. A Kázmér-lépcsőn fel, hogy megkerüljem a hegyet és aztán úgy, el a városi kertészet nagy sötétsége mellett, ahol nappal Angelika fütyörészett, hancúrozott és táncolva kertészkedett: (talán valahol én is ott lapulok most az ő herbáriumában és lesajtolt szemmel, ingerülten figyelek az előző lapon – Herkulesre…) Jóságomról legendákat tudnék mesélni. Nagyszívűségemet csicseregték a mammutok, a hajódaruk, a hegyek; de a prózai lelkek beszámíthatatlansággal vádolták poétalelkemet. Mikor a hazai elemózsiás kosarat a tőszomszédság megünneplésére, a viciékkel megfeleztem (ki nem szeret kulcsot rázni, mezítelen kisbabának?) – egy fúria rontott be hozzám, nem is Angelika, rá a kosárra és mintha a kút fenekére nézne, megrázta a vederláncot.

– A te szíved! A te nagy szíved! Te Simon: te vagy a jóság szívmegnagyobbodása. Te kitömnivaló te…

– De, Angelika, annyi kenyeret repetálok a menzán, amennyit akarok.

– Repet…! kenyeret! Elment neki egészen, tisztára elment!

– Angelika, becsüld meg; mert Konfucsétól a Földmívelési Minisztériumig ötezer háziáldás, bölcsesség és rendelet foglalkozik a kenyér becsületével.

– De ez kalács, ember, dévavényai! nem dévaványai…?!

– Nem, Angelika – (védekeztem szontyolin) – kisújszállási, a nagyapámtól.

– Nem bánom, az egész megyét: könyörgöm, terítsd már! Terítsd egyenesen az ölembe.

238

– …Az öledbe?!

– Igen, mert farkaséhes vagyok.

Következett a társadalmi harcok ismertetése és annak tüzetes megvilágítása, hogy amikor az eszmék lovagja ezt teszi, a viciéknek nem adja, csupán visszaadja.

– Nemes lovag. Csakhogy, Fényes Úr, ahol vacsorát kap, odavágyik a szerelem. Ha nem kap vacsorát, nem jön.

Nősténysakál. Valóságos nősténysakál.

– Angelika! Hát te… te ilyen durva is tudsz lenni, ilyen durván élére állítani a – – – mmm! iií!

– Te szamár Simon, hiszen tudod, hogy csak… mit vonítsz?

– Ne kacsints. Ezt, te! Még kimondod?!

– Ki. Imádom a vacsorád – mondta Angelika, aki romlott volt; és – hogy egy szempillantás alatt elébehullajtsam fegyverem – intett. Párnán hozták elém a városkulcsokat, sohasem láttam ilyen viruló Magisztrátust – kapcsos bibliáját a keblére szorítva, némán, megérttette, hogy kész bevonulni tömlöceimbe, túsznak; nedvesülő szemén ékesen, hivatalosan, ott szólalkoztak már a propitiatórikus rekrimináliák… Angelika a nyakamra fonta a kezét és elharaptuk a közös kolbászfalatot. A békefalat volt

– ne kérdezd azt, hogy mit beszélek
– ne kérdezd azt, hogy ki beszél
– csak úgy mondom el a messzi szélnek
– csak úgy mondja el a messzi szél

és a salétromos kivirágzás a falon? Csak hátrébb, hátrébb, tolakodó részvétetekkel, vakok! Nem látjátok a méltóságosan omló Szarvasvadászatot?! Ezek gobelinek. A Paradicsomban, ahol úgy nőnek a paloták, mint a paraj a földön – még ott sem olyan óperencián-túli az olcsó nyáribútor! Ó, amikor Angelika tapsikolt a talpával a tenyeremben és én forró cserepekkel vettem el a lepedő nyirkos illatát, akkor! Két téglányival volt alacsonyabb az alagsor a kertnél (mit – kert? díszudvar!), a rezidenciám pedig ott finomkodott a mélyföldszint és az alig-pince határán; de ha megduzzadt, felcsapott a földeken a folyam, tenger tócsává összeállt a láp és nappal úgy szúrt a fényes-bűzösen imbolygó köd, hogy lehetetlen volt kinézni. A falak hevesen nedveltek, respektussal nézegettem 239a tél örök csőrepedését és úgy intéztem, hogy lakjak is meg ne is. Míg, valahára, a méltóságos asszony üvegkupolájában, intarzia-fantáziák között kettőt előre, kecsesen, és kettőt hátralépve – udvarlására járultam; mindjárt segítségére siettem zavarommal, előzékenyen, hogy feltalálja méltóságát és kedvességét. A Bólintás igent bólintott és én, a betonra, megkaphattam a lépcsőházi gyékényszőnyeget.

La Muse est entrée dans mon coeur comme une déesse aux paroles dorées; elle s’en est échappée comme une pythie en jetant des cris de douleur…

Gérard de Nerval

Halálos betegségbe estem. A Tarcali-úton minden lompos táviróoszlop kinyújtotta szurokszínű kezét és elkérte pénzemet. Az állami házak postaládái fellebbentették leffentyűiket és kérték a pénzeslevelet – kék papír közt kétszer hatvan pengő, egyszer húsz, ajánlott: mi lesz?! Ha aludtam, mint az ébresztőórák csattantak fel és ha kiléptem a házból, a belsőzsebemben mint a leprások kereplői, kerepeltek a zálogcédulák: a lejárat! a lejá-ááárat! de már nem mentem el, hogy meghosszabbítsam. A nyomortelep körül csatangoltam, hogy valami alkalmi akasztófát keressek; a nyomorúság szolgálólányai (eljegyzett nővéreim, valamennyien) ott sompolyogtak a harisnyagyári vágányok táján, bokrok alatt, tantuszosok, de nem néztek ki belőlem egy átszállójegyet. Az esővel étetett világon egy kézihajtány darált keresztül – utánabámultunk és a lányok még arra sem tartottak érdemesnek, hogy megkísértsenek.

Féltékeny voltam a kertészlányra.

Hogy betegségemből kigyógyuljak, eladósodtam. Elhalmoztam Angelikát ajándékokkal, engedelmet kértem, hogy a többi mellé tegyem; Angelika összenézett Herkulessel, aki kajánul hunyorgott, keresztülnyúlt a fejem fölött, hogy érezzem a gorillaölelés ígérkezését („reszkess, kukac”) – s azzal átnyújtott Angelikának egy mennyezetes, szárnyas díszoltárt, díszpárnákkal és egy ebédlő-nagyságú heverővel.

– …Angelika! Ne!

240

– Mit ne?!

– A festése mérgezett, még a… a tüllfüggönyök is mérget lehelnek!…

– A csókos függönyök! Hát nem veled alszom benne?! Köszönd meg Herkulesnek!

– Soha! Dobd ki, Alkesztiszem, seprűvel verd el, én is fogom a seprű végét…

– Ugyan, kiscsacsi! Tudod jól, hogy te meg én, mi ketten szerelmi ikrek vagyunk.

Kibeszélte.

Már ott tartottunk, hogy kerékpárt vesz neki, ékszerként kiművelt, mérműves alvázú gótikus kerékpárt. Minek ez, egy kertésznőnek?… Köszönöm, „Minden-Vágyam”! Így nevezte ezután Herkulest.

– Kerékpár?!… Hacsak nem mégy diplomáciai pályára…

– Csendesebben hé, füles – (mondta? nem mondta? félfüllel – vagy csak rémlett:) – csendesebben, mert kidobatlak vele.

Ezt, Angelika.

Mikor már nem bírtam a versenyt, bőszülten számláltam adósságaimat és elfásult féltékenységemmel a torkomban, azon meditáltam, hogy mostmár két gyógyíthatatlan betegségem van. Meg kell halnom. Éjszakánként a Végigcsókolt Tizennégy Stáció utcája – hólapátolás a szükségmunkán… hu! hu! huhukoltam a tenyerembe, minden reggel új aranyak ütötték a markom; újra gazdagodtam: azt álmodtam, hogy hókereskedő vagyok. A jó hónak nem kell cégér; barátaim, feleségem, sokan csomagoltuk a havat, a bálákat hűtőkocsin Itáliába szállítottuk, fényűzésül, Velence főterére. Hólabdáimért a minőség szavatolt, a ropogásért a szakértelem; hóembereim a ciroksöprűvel ott pipáztak minden ház udvarán… barátságos füstölt oldalast füstöltünk a rókatorok fészkén, sódart, császárhurkát és ezt és az egész képeskönyvi gazdagságot a hókereskedéssel szereztem.

– Olyan sovány maga nekem, Simon. Mért olyan sovány?

– Igen, méltóságos asszony.

Karácsonykor csillagszórót égettem és árultam, a hídnál. Csillagszóró csodagyertya, nem árt a fának, nem árt a ruhának!… Csillagszóró csodagyertya, eáu áa, eáu áa! – – – Májusban tűzkövet (tsszkő, tsszkő!), júniusban kibővítettem az üzletet, öngyújtóra, a hegyen. A gyújtó, a gyújtó, 241a patent, a bécsi-iií!… A gyújtó, a gyújtó, a patent, a bécsi-iií! – – –

édes bűn, közös kívánság
hogy tolnád el kezem
védenéd a gombolását
ne volnék szemtelen…

a szép kertészlányra kellett gondolnom, nem tagadtam volna meg tőle a szánalmat, a válogatott kínzások alatt… a fajtád! Úgy szép, ha hóhérmesterség a szerelem. Filozófiám lezüllött, egyebet nem műveltem akkor, mint hogy összeállítottam a káromlások-trágárságok fenomenológiáját (meddő esztendő!) – ezt műveim közé nem sorolom. Gyalázkodó dalokat akartam szerezni Angelikáról, de a nevettető szemérmetlenség valami oly meghökkentő leleményével, hogy a hidak, az uszályok szája, a kupolák – az egész város rommá röhögje magát. Mire dúdolni kezdtem a kuplét, érzelmeim táncjátéka eláradt velem és imádsággal fordultam Angelikához, Belzebub szentanyjához – mi az én haragom? csak a bocsánat felfüggesztése, a bocsánaté, ha egyszer megérem és megtehetem…

– Mért nem jársz az előadásokra, Simon?

– Nézzétek, ott! Látjátok a körmenetet? A rendőr szabadot int és keresztet vet a karingeseknek, a füstölő befordul a hídon, a kanálisok meleg levegőt remegtetnek. Nyolcvan esztendős vagyok: olyan akarok lenni, mint a kisdedek…

– Mért nem jársz, közelednek a szigorlatok.

– Szigorlatok? Haha!… a tű fokán! Engem, üdvösségre, annyi, mint halakat úszásra oktatni. Tiszteltetem az úszómestereket!…

– Csodálatos-csodálatos előadások vannak! Mért nem jössz?…

– Majd ha a Próféta csodája, hogy a tevék megszólalnak és beszélnek, a katedrán, a gyújtó! a gyújtó! a patent! a bécsi-iií! az majd lecsábít. Különben jól elvagyok itt, a hegyen.

Egy előkelő koldus, már-már szentképárus, az ült a kegyhely bejáratánál; kecskelábú apró asztalkán a szentképes kosárban matatott és égretartott szemtekékkel, találomra csoportosította őket, a dombornyomás után –

– Ne hagyjanak el! Ne hagyjanak el októberben, egy szegény vakot!… Hogy megy az öngyújtó, szomszéd?

242

No lám, „szomszéd”. Én is, mint a többi tisztességes jószág… A határon voltam, billegtem a társadalmak határán és még az is felvillant bennem, érdemes-e, hogy ezért az Angelika-ringyóért bűnöző legyek? Artisták vagy szentimentális bűnözők tennének így, délelőtt, elegáns könyörülettel; de én előre korholtam magam érte és egy eltorzult lélek penitenciái között válogattam, ahogy majd ezt még levezekeljem: odamentem a szentképeshez és megvettem mind, volt vagy nyolc paklival. A szentképeket aztán, káromlásokat morzsolva – (Angelikáról szedegettem le, így apránként, a keresztvizet) – a szentképeket a Dunába sütögettem mind: egyenként, mint a kínaiak a templomi pénzt, amit csak az égi bank vált be a bűnbocsánat osztályán, ahol maga a felséges Mennycsászár ül és osztogatja…

Vegyük a sors esélyeit úgy, mint Aszklepiosz rendeléseit.

Marcus Aurelius

– Szabadsághős vagyok – állított be hozzánk Herkules és leült.

– Számomra ez nem vígasztaló – hümmögtem – nem változtat azon, hogy kerülgeti Angelikát.

A lány azonban kelepelő fülekkel itta.

– Szabadsághős vagyok, elszerettem odahaza a szerb polgármester lányát; a polgármester elfogatott és az oroszlánok elé vettetett. Kopózták előbb, úgy verték a talpamat az oroszlánok, mogyoróvesszővel.

– És nem használták a fogaikat? – kérdezte a kertészlány nagy-álmélkodva.

(Oroszlánvadász, titkolt forradással a hangjában:)

– Nem szeretek beszélni róla. Parancsol cigarettát?

Ezüstfényű revolver kattan, egyszerre tárca és öngyújtó… (soha ilyet, Kis-Középeurópában).

– A szivarka egyiptomi, a pisztolyka párizsi.

Angelika megbabonázva a tűz után nyúlt, én sötéten nyeltem, hogy csak szolnoki vagyok. Az Úrnak ezerkilencszáznegyvenedik, az Úrfinak tizenkétezredik esztendejében: így volt ez – egy ránkesteledő délután.

– Különben is, forradalmár vagyok, miniszter leszek – fejezte be 243sommásan Herkules – és akkor nem lakom többé a Turánszky-utcában.

– Hát? – csüggeszkedett rá Angelika imádságosan.

– A fellegvárban.

Száztíz kilójával, ezüstróka-hajjal havannát pöfékel, hassal-terpeszkedve, hatvanévesen… („miniszter”)… látom, a víziónak igaza van.

– És most, dicső Menekült, jól érzed itt magad?

– Nyilatkozzam-e?! Azt hiszem, igen. Nézd, Sándor – – –

– Simon vagyok.

– App’!… Kérlek. Nem vagyok macska, hogy kicsire húzzam magam, mert szőrmentén simogatnak és úgy doromboljam, „édesistenem”… Elemi igazságok ezek, kisbarátom, a szerelem a politika elemiiskolája és aki nem járta ki az élet elemiiskoláját – – –

Fütyölnek a lápon. Dunai füttyel fütyölnek a tőzegesek, vagy talán a barakk sikoltott, az elsüllyedt hajók vonítanak vagy a hömpölygő vizek, a csillagokra bízott rengeteg vizek!

kedvesanyám jaj be gyengén neveltél
kedvesanyám jaj be gyengén neveltél

– Mondja is az anyám, Béla-Béla, csak a dohányzásról meg a politizálásról leszoknál! a lányokat nem bánom. Mit bámulsz?!

– Ez a két szem a koporsód, minden szavad külön szegezem. De szívesen őríznélek ingyen!

– Dehogy öregem, hagyjál fel már azzal a kínálgatással! Megszégyellem magam. Tudod, három országban van, de egy vármegyében és mindenütt úgy süvegelnek a birtokon, hogy a kevélységemmel hátha elszeretem a lányokat. Haha! Kénes, ugye, széplány…?!

– Nem, sőt…!

– Kuc, kuc! Ne szívja mellre, a törökök vagy ópiumozzák, vagy kénezik. Szerelmes természet vagyok, de ha azt hinnéd, hogy mert a birtok háromfele van, nekem is három országban van feleségem?… Tévedsz, barátom. Minden nációval elmulatok, néha rákényszerülök, hogy három helyen mondjam a kenyérre, ilyen hazai meg olyan hazai; ámde megvan a magamhoz való eszem, hogy utáljam ezt a szerelmi pancsolást; kankótlanul fogok meghalni. Nemzetköziség? Prostitúció?! Kém vagyok.

Kazánrobbanás!

244

Lefizetett mozdonyvezetők ön-kisiklatása. Hajórakományok felgyújtása, bontatlan pénzköteg a portásnál… hotelélet! a gyönyörű hotelélet!

– Mi az, Angelika, akarod a zubbonyomat?

– Nem. Csak úgy megborzongtam.

Szeretetreméltó kém!

– Az. Kém; de meggyőződésből. Nem a pénzért, hanem a szent ügyért (nekem, legalábbis); nem állok jót, hogy el nem adom megbízóimat… Kém, de rátartiságból és egy kissé – életfilozófiából.

– Vendég vagy, nem akarlak fitymálni; azt sem tudom, mi fán terem a te életfilozófiád, vagy éppen, ha megbízóid is háromfele vannak, mint a birtokod, melyiknek szolgálod hűséggel a maga szent ügyét. Csak azt tudom – – –

– Ne, Sándorom, ne ilyen nagy szavakat…

– Simon vagyok.

– Simonkám! Minek ilyen nagy szavakat, „a te életfilozófiád” meg a többi; tudhatjuk, te vagy én, hogy hová csatolják majd a birtokot…?!

– Ez igaz. Csud-dálatos forradalmár vagy.

– No látod. Csak ne lennél olyan istenverte konok, Simonkám, minek ez a szélmalomharc?! Ne vagdalkozz, magányos lélek, hanem lásd, akármilyen világ lesz, úgyis én leszek a nyomtató. Améknek nem lehet bekötni a száját. Igyekezz, hogy rádbízzák a gulyát; ne akard az egészet és mindennap bárányhúst eszel.

– (Miniszter leszel).

– Bolond vagy, Simon, egzaltált. Az kell neked, hogy megrázzon valaki jóakaród a gallérodnál fogva és úgy kényszerítsen rá, hogy abbahagyd! érted?! hagyd abba ezt a szélmalomharcot.

– (A fellegvárban lakozol majd).

– Az örök vadászterületen úgyis én leszek a vad, tudom; de amíg, barátocskám, itt vagyunk ezen… – (így csettint kétujjal az élelmes fenegyerek) – van annyi magamhozvaló eszem. Ezek olyan elemi igazságok, hogy… míg a világ világ, a hatalmasabbnak van igaza; ha van érzéked hozzá, majd még gyógyíthatod is a gyengébbek sebeit. Amiket ütöttél. Háromszoros ravaszság kell ide, Sándor; az első, amivel túljárunk a Hatalom eszén, hogy bekerüljünk a hatalomba. A másik, amivel betereljük a hatalom aklaiba azokat, akikkel bizalmasan együtt-zúgolódunk; és a 245harmadik, hogy e színlelt kétszeres árulás után, harmadszorra hatásosan és hatalmasan támogassuk az Eszmét. Sajnos, sokan sivalkodnak, amikor pedig valami a javukra szolgál, sokaknak kellemetlen, sokan sivalkodnak. Mondj valami latin mondást erre.

– (Hic niger est, hunc tu, Romane, caveto).

– Úgy van! Ha miniszter leszek, alattam virágozni fognak a kertművészetek és nem fognak elkallódni az ilyen retorikai tehetségek, mint, Sándorkám –

– (Simon!)

– Simonkám!… Te írod majd a beszédeimet.

– Sajnos! Borzadok szavaid igazságától, kegyelmes uram.

– Borzadsz, mint a bolondok az uralkodás művészetétől. Az olyan uniformisba való hústöltelék, mint te vagy.

Fütyölnek a lápon. Dunai füttyel fütyölnek a tőzeglapátolók, a tőzegelő csillék, vagy tán a barakk sikolt a korhadástól, az elsüllyedt hajók vonítanak vagy a hömpölygő vizek, a csillagokra bízott özön vizek!…

mikó’ tunnád a szomorú életem
éjjel nappal siratgannál engemet

– A salamoni ítéletek egész sorával kell egyengetni életünket, (érted?!) mintha ezer gyereket kellene kettévágnunk; így szaporodnak utánunk ezrével a boldog anyák és az igazságot éljenzők tömege. Legyünk olyanok, mint az Igazság Hegye, ahol a Próféta Szakállát őrzik, de az Igazság (akár az Úristen) ahány nemzetség, legyen annyiféle. Főleg pedig – tapintattal kell lenni, kisöreg, ezt! mindenekfölött! tekintettel kell lenni, regárddal! REGÁRDDAL! Különös tekintettel kell lenned azokra, akik az efféle tapintatot nem szeretik.

– …És mi van a polgármester lányával? – (Angelika; ott, ahol elhagyta).

(Úszunk-úszunk az igazságtalanságban, mint a bacillusok a tenyésztő levesben. Megesik szívünk az igazságtalan bírón – mert nagy az ő büntetése! ha nem tölti le; és megesik a szívünk az ítélteken is, mert semmi meg nem menti őket az aljas létől, amelyben tenyészünk. Ó, kerékrefeszített, széttépett szívek, filozófusok – – – belátás rokkantjai!)

Az ingoványon meleg este lett, bűzhullámot csaptak be néha a lapály 246légrohamai. Herkules jóságosan rikácsolt: – Hát mit akarsz, csirkefogó argonauta?! Örökké a Turánszky-utcában lakni?! Betonos pincében, míg a tüdődet köpnéd? azt hiszed, engedem, te vízipók…?! Akit az isten is protokollfőnöknek teremtett?!

– Még mélyebbre akarok süllyedni. Barlanglakó leszek.

– Persze, ott nem kell házbért fizetni. Ostoba szajkó, ha most tapintattal lettél volna – – –

– Kegyelmes uram…

Elfelejtettem, hogy még nem miniszter.

– Ha most tekintettel lettél volna, azt mondom, „nyolcvan rongyos pengő: ne!” Mi?! Kinek nézel?! Azt hiszed, szaporítani fogom a fizetett ellenségeimet…?!

– Nagy malaszt vagytok így nekem, te meg a szentbeszéded. Ha ereklye lennél, annak hívnálak udvariasságból, csudának. De most mi a szándékod, letelepedsz, csinálsz valamit?

– Filmet. Filmgyárat. A filmszakmát, nektek, ami eddig itt nem volt… Parancsoljon, Angelika. (Angelióla, Angelioll).

– …Mehetünk, Béla?

Némber, aki eddig hozzám tartoztál és törvényes szeretőd előtt, otthonodban kérded az Idegentől, hogy szöktet-e már: belenézlek az ölébe!… Ha szétszórnád magad, mint a tollpihét, ezerfele és úgy szaladnál… azt hiszed, nem fogdosnálak össze?! Amin ültél, ott maradsz, felszagolnak a rendőrkutyák… Ujjaim hegyén késbotok nőnek, magam is irtózattal ölellek, húskosár, keresztülölelek a bordádon… testvéreim, tömeggyilkosok! amikor még ártatlan volt, akkor kellett volna: miért is, hogy reggelre így elkésem vele?!…

– Akkor hát… jaj Simonka! Igaz, add át Bélának a kenyérjegyem – – –

hogy csecsemők hogy vének
a baj ma egyremegy
a levegő az élet
a hagyma jegyre megy

– Tessék, itt a jegy. Boldogan, hogy szabadulok tőle! Viií… ugye szépen vigyorítok?

– Megnyerő mosoly volt, Simon. Ugyanaz, amivel meghódítottál.

247

– Akkor, kertművésznő, amikor a hátam közepét.

– Héhopplahopp! – (pergeti meg dorongját Herkules: a tüskecsillag kinyílik és álloncsiklandoz vele, a rettentő embercirógatóval) – köszönöm, Sándorkám, köszönöm, életedben először hogy tapintatos vagy!

Simon vagyok, érted ezt, Herkules?… Nincs benned annyi tapintat se, annyi, hogy én Simon vagyok?!

Itt ágyaznak a fejem fölött, a harmadik emeleten. Hát lehet itthonmaradni?!

Vetetlen éjszaka – kétlábú ágy!… Angelika (Gelikloáka, Ghilikonkubina) felkönyökölve majszol s hajnalig hallgatja történeteit, Herkules pedig, aki ötven szűzet hajigált ki egyszer, Herkules… Feszülnek a testek a hírére, a mellek előgombolkoznak.

– Biztos úr, hagyjon a padon! Biztos úr! Nem alszom. Az irataimat. Itt van, süsse meg.

Válogass, kisbarátom – válogassál reggelig a barlangok között!

Il faut prendre tout ce qui arrive pour le meilleur.

Pascal

Láttál már rinoceroszt – spulnival játszani?… Az ő boldogsága ez, ha tovapofozhatom emlékeimet és az ő boldogtalansága volna, ha eltaposnám. A kis kertművésznő ezután is szépnek talált („pofim!”) és zavartalanul egyetlenezett:

– Szép vagy, pofim, egyetlenem!

Futtában, jelentőség nélkül – két cukrozott gyümölcs között. Herkules magánbordélya a harmadik emeleten volt, az én remetelakom az alacsonyföldszint-féligpincében, ott látta meg Angelikát és egész a Kertészetig portyázott utána. Angelika eltanulta az illatos, a kényes testek úri surranását s új bundája besurrant néha – ilyenkor egyébről sem beszélt, mint Herkules bolondulásáról (érte) és az ő (Angelika, irántam való) állhatatosságáról; azzal elkábított és letepert; de az ő pénzébe volt öltöztetve és Herkules cigarettáival jótékonykodott – nem áltattam magam. Guzlicái voltak a szédelgőnek és folyékonyan citerázott.

248

– (Mit akar tőled ez a délvidéki kalandor? Bokanadrágban. Ha! Bokanadrágban! Olyan a lába, mint a csizmaszár. Menjen és tanítsa a tiszti illemtant a Ludovikán!…)

– (Mit mérgelődsz, Admetosz, mikor be vagyunk jegyezve a végzetnél, örök szerelemre).

– (Elfelejted, Alkesztisz, hogy két halálos betegséget már összeszedtem, az eladósodást meg a féltékenységet és már nem kell sok… hitelbe haljak meg? talán majd azt is Herkules szegezi le rajtam, a koporsót?!…)

– (Hát bosszúld meg, Simonka; bosszúld meg nagyon. Nem bánom, szemet húnyok, akármi is legyen, de bosszúld meg, amiért tőled elvehetett!)

Képzelődéseim Angelikája adta a tanácsot. Herkules csak utánapattintott, amikor meglátta Angelikát és csettintett (Jó Bőr!), amikor kifordult a kapun; de életreszóló fogfájással fájdította fogát az első emelet idóláira, annak is hét szobája egyikében arra a nemes Hölgyre, aki – Herkules vágyolgásaiban – a JÓTÁRSASÁG című lap első oldalán parádézott.

– A méltóságos asszony… idehaza van?

– Kit jelentsek be?

– Az alagsori albérlőt.

A méltóságos urat csak a mahorka illata, a keretek alá kilógó nemesi levél-pecsétek és az ácsorgó hivatalszolga jelezte.

– Az uram… – (az Úristen az urad, bárgyú némbere, vagy az se) – már említette nekem, hogy maga negyedik hónappal tartozik. Mit gondol, hova vezet ez, Simon?

…A tilosba. Mi történik – mit mond a bölcs – ha egy szent és egy liba párzanak? A föld reng. Lógni-lógázni azon a széken és lógtában mosolyogni ugye tudsz, mint a Tudás Fájáról a pottyanásig szédülő alma: nem foglak az ágra visszaragasztani… A szád felé vezet. Az ágyadba vezet, pedig hej, minő sovány falat vagy… Az a soványság kellett volna úgy Herkulesnek, mertmivel létraforma teste és születése oly magasbavezető, ez előtt az érett asszonyi szikárság előtt kuporított volna a hős négykézláb a szőnyegen, hogy fejebúbja még az ülepénél is alacsonyabban legyen?!… Kicserélt névjegyek a virágcsokorban, az ellopott légyott, a letorkolt virágkereskedő – segítsetek, cinkosok, szerelemtolvajok!…

Elővettem csikóvigyoromat és lomhán közelőgyelegtem, mint a hegyen.

249

– Ne! Ne! Simonka, fiúka! Nem!

– A gyújtó, a gyújtó, a patent, a bécsi-iií…

– Fiúka. Fiúka! Boldogságom! Úgy, hogy sáros legyen!…

Négyhavi házbér – lelkesültem és megharaptattam vele a pamlagot. A lépcsőházban találkoztam Herkulessel: ő csak egy kertészlányt kapott el, de én méltóságos némbert szerettem.

A bosszú, a keserédes bosszú! Aztán teher lett. Majd lelakom – gondoltam; máskor meg úgy éreztem, veszettül előlegben vagyok a házbérrel és magamban vénasszonynak tituláltam.

Ahogy kivilágított hernyófogatok másznak az eperlevélen és Titániának a lampiónos bogarak gyújtogatják a harangvirágok előszobáit: esténként ott mászkáltam a földszintes se-vége-se-hossza sötétség előtt, az igazgatói laboratórium vakító tejüvege előtt – nem tudtam elfelejteni a Kertészetet. A hurok, ami a gyomromon szorított, a hóhérhurok engedett; híztam, mint a pulyka. Kielégültem, pukkadásig lakottan, de másnapos szemmel – bosszússá álmosítva, Angelika lába-kelepelésének emlékével a tenyeremben… ahova lépsz, még az is fiatal a homokon, a nyom!

(meg tudnál halni?)


(Alkesztisz! még
szavadon foglak)

lassan ébredezne vágyad
kis melled gombjain
ó – be éhesek be lágyak
vigyázó ajkaim

(meg tudnék halni
érted, Simon!)


(szólj! majd szólj, Ad-
metosz és én meghalok)

Másképp nem is következhetett, mint hogy engem a bőségből kiakolbólintsanak – ebből az undok Paradicsomból, ahol fölösen káromoltam a jószerencsét; követtem Vergiliusz tanácsát, magam mentem elébe a bajnak. Egy délután a méltóságos úr vadkan-csörtetéssel tört be lakásába, át a hét szobán, a két télikerten, feldöntött vázát-földgömblámpát-halasmedencét és ami csak feldönthető volt; kiforgatott sarkaiból egy hamiskandallót és letépett egy gipszfalat.

– A halaim, az aranyhalak! – pattant elő fejével ölemből a méltóságos asszony, aki eddig békésen (mértékemre) pulóvert kötögetett, mikor meghallotta a halasmedence loccsanását.

Jézus! vonta ki tizenkétezer szablyáját-és rontott Akkonra a keresztény sereg; a szerecsenek visszanyilaztak, de egy keresztény kopja lever250te a lófarkas lobogót. A Mór „dajnának” tisztelte volna a velencei hölgyet, az egyetemi hallgatót pedig kurafinak. Majd ráérek máskor arra a szempillantásra, ami alatt átlátom helyzetemet – ugrottam gondolkozás nélkül az ablakpárkányra. Elrebbentettem az estükben-pusztulók röpimáját és a következő pillanatban sántikálva, rozsdarakáson, fazéktemetőn – ott gázoltam a kertek alatt. Háromnegyed óra hosszat gyalogoltam a lápon, hol bokáig, hol térdig a jegesben és mikor a túlfelén megpillantottam harisnyátlan lábaimat, tele voltam piócával, mint a pákászok. A gázok megöklendeztettek; átbukdácsoltam a dunai gáton és a hóhordalékos vízben szertartásos didergéssel elvégeztem a leghidegebb láböblítést, amire emlékezem. A kitépett piócák helye felpiroslott, mihelyt a jégből kiléptem; hogy az emberek közé visszatérjek, meg kellett várnom az estét… A Paradicsomok azért vannak, hogy legyen honnan kiűznetek!

Huszonegy éves voltam és nem volt egyetlen cipőm.

Senkisem fogadná el az életet, ha ismerné, amit kap.

Seneca

Hogy mégis hogyan kerültem az egyetemi kórházba és onnan – lévén öngyújtóárus és nem igényjogosult – Angela nénikéjéhez (kinél is istápra leltem az óbudai erdők peremén és remetéhez illő menedékre:) Angelika a megmondhatója. Angelika virrasztott mellettem virágbaborult szerelemmel és Herkules (aki az autóján sétáltatta) a pokolra kívánt: „bár gyógyulna meg, hogy belegebed” – kívánta a jobbulást messziről, dühében. Levelet írtam a szüleimnek, restelltem volna elpanaszolni, csupán jelezni kívántam („semmi baj, most állok az első négy szigorlat előtt”) – hogy a halálomon vagyok. A szüleim Ványáról visszaírtak, hogy se kedvük, se pénzük feljönni és ha elkívánnám is ebben a télben – gyomaiaktól, hallomásból, naponta siklanak ki a gyorsvonatok. Az elemózsiás kaskát azonban, kárpótlásul, ha nem venném sértésnek, megtűzdelték meggybefőttel…

– Angelika?!… Hallod-e, az elemózsiás kosár, kicsim!

251

– Az elemózsiás kosár: mi van vele?

– A kelekótya mindenségét, a Turánszky-utcába küldték!…

– A Turánszky-utc…?!

– Az. A farkasverembe. Oda a kötözött sonka!

– A gőzönfőtt szalonna!

– Az abált!

– Az abált!

– A cipó!

– A meggybefőtt!

– Elmegy Hermina néni. Megyek én!

– Te?! A házmester nem adja ki.

– Hát a vice? Ha a vicének írnál egy lapot?!…

Válaszában a vici jobbulást kívánt, a nyolchónapos Julika nagy már! de a szobámba amék volt, betöltötték a szenet, szenespince lett. Hátha a postának írnánk? „A cím megváltozott”… Este megkólintották a mennyezetet fölöttem és a doktor kisbőgő-feje minden második szavánál kalimpált. Hártyaburok? Nem hiszi, a meningitisz elviselhetetlen főfájással kezdődik és időszakos elborulással jár.

– Volt már elborulva…?!

– Azt hiszem, még nem.

– Remélem, nincs pleura-összenövése, rendetlen a hörgésünk, nem tetszik nekem… azt akarja, hogy csapoljuk, fiatal barátom?!…

A talpamon keresztül húzódott fel, a mellemre ült a lágymányosi láp: betiltom a geológiának a tőzeget. Hogy szúr, hogy gázolog! Utászkatonaság vonul a girbegurba utcákon a felfordított rohamdereglyékkel, hattengelyes szekereken… sebesen Lutoszlavszky-utcának keresztelték a Békasó-utcát és kikiáltották és éltették a

cicici Man! ci Man! ci Man!-cika
nini a kan!-cica
ez az a nyár

ha visszahátrálok a lápon és felrepülök az ablakba? Hallottam már olyan tibeti szentről, akinek ezt megengedte Amitábhá és visszaeresztette két órával a múltba, hogy lemorzsolja az elfelejtett imát… ha visszahátrálok és engesztelésül, elaljasulok abban a Paradicsomban?… Késő. Végrendel252kezem. Minden ingó és ingatlan vagyonomat, javadalmaimat és jövedelmeimet a gazdagokra hagyom: építsen a község szegényházat azon boldogtalan erdei remeték számára, akik az ifjúság málnatermésével jóltartottak egy alapítványi hölgyet. Item, trágár dalaimat a szájhagyományra hagyományozom, nem lehetne jobbra; dunai gőzösök, derék derékszíjeresztők Ploesti mólóiban, hordozzátok meg ebbéli dicsőségemet! A világjobbítás nagy művében íme, egy tüdőizzadmány félbeszakított, munkálják mások, akik utánam és nem vízzel, hanem a szentlélek tüzével keresztelnek – az ő dolgukra én, hullahurcoló, nem vagyok méltó. Mostmár, legalább a haláltusámat oly kevélyen viseljem el, mint a hegyen – nekifeszített állal a dunai szélnek, amikor folklorisztikus érdekességű csirkefogó, megcsodáltak a felhajtott gallérú idegenek és te már, eldobált öngyújtók közt, a razziában tárgyaltad, hogy hány kéményt rántson le lábáról a vihar… cimbora Víz – mossatok még azért, özön őrízetlen vizek, kik lábaim elé a Szent Láböblítésre járultatok… pedig de szerettem volna még rajtatok megérni az úszó szappanok csodáját!

Haláltusám befejeztével, kissé imbolyogva, de élve vitorláztam körül a szobán.

– Angela, Hermi néni!… Hermina néni, hol van a kicsim.

– Hol, hát hol.

– Hol?

– Ott. Ott hát, nem látod?

– Hol „ott”?

– A másik ágyban.

– Ang…!

– Az, az, csak ne kiabálj, örülök, hogy elszundított szegénykém.

– …Alkesztisz!

– …Mikor haljak meg hűségből, ha nem most?! Hűvös-tenyerű Admetosz. Jó ez a szendergés, hadd indulok így a Hádészbe…

– Veri a veríték, leli a hideg!… Hermi néni, mi történt vele?!…

– Hát mi. Felfázott a talpán ez a jány, fel az, a kövön.

– Angelika! Talpacskám!

– …Eresszél, Admetosz, beváltom, helyetted legyen; így egyeztünk meg… vagy nem így egyeztünk meg a sorssal?!

– …Így egyeztünk, de… Alkesztisz! Mi lesz velem?!

253

– …Ugye?! Ugye?! Így egyeztünk meg.

– …Úgy egyeztünk, de… hova leszek én, ha már te, Alkesztisz, a máglyán leszel?!…

– …Adjál limonádét, drágám és tedd le a szigorlatokat – – –

– Ne igyál, gyöngyöm, nem szabad nekije, drágaságom – (facsarta a citromot Hermina néni) – hallgass rám, ne igyál!

– …De, limonádét, de, de! Hideget, szívem – – –

Szigorlat. A lernai hidra. Gerioneusz nyája, a heszperiszek gyümölcsei! Herkulesnek való munka… Igaz, Herkules – mi lehet vele, az ördöggel, amikor a falra festik?…

Herkules felsüt a küszöbön és beárad. Szeretném a falra kenni, hogy festett állapotában, ez az ördög, örök-tehetetlen jelen legyen.

– Ni Béla – – –

A lábadozók üdvözlik így a napsugarat… neki süt, ez az egyenesre delejezett kozmikus makaróni, „edd, idd: zabálj!”

– Kerüljön csak, Béla fiam, kerüljön…! – (de ne beljebb).

Gőzölgő kencefice. Mi ez az undorító?

– Mustárborogatás, fiam; nagyon jó.

– Fuj! De ilyen gőzölgő?!

– A hólyagja fázott fel, arról jó.

– Evangelika, mi történik itt magával?

– Ez húzza neki ki, ne félj te semmit.

– Angelizabet, nem maradhat itt. Öltözzék fel, kérem, ó minő forró – (tapintotta meg a lázgörbét) – negyedóra múlva itt a mentőkocsi.

„Angelizabet” – a hülye. Hova lopja ez a délvidéki kalandor, te csizmaszár, talán szanatóriumba? Nem gondolod, hogy abba nekem is van valami beleszó…?!

– Ne imbolyogj abban a hálóingben, az én családomban is volt keresztes vitéz.

– Az én imbolygásom a tisztesség imbolygása, részegségem az újegészség részegsége, felszívtam a tüdővizenyőt. De te, istállók védőszentje, reggeli alkoholista! Menj odébb egy házzal, Óbudán Augiász nem lakik… Te! A bunkód! Ha csak hozzámérteted, ha meg mered cirókálni az államat… Herk – – –

Egy százassal.

254

– …Admetosz! Egy százas! – (Csiklandós önérzetű a kisember).

– Hssz! Pimasz! Fidibusz! Rágyújtani vele!

– Parancsolsz hozzá cigarettát?

Felkattantotta ezüst-villanású, legendás pisztoly-öngyújtóját, melynek tárjában két sor arannyal futtatott cigaretta sorakozott. A síráshoz közel, ráejtettem a praclimat, hogy hármat egyszerre, a tűzhöz pedig a fidibuszt. De – higgadtabb pillanatomban beláttam, mégis jobb lesz, ha felváltom tíz fidibuszra és akkor úgy gyújthatok rá, tíz cigire vele. Nincs olyan flastrom, ami az én bánatomra bánatpénz lehet!… „Simonkám, a tapintat! Ha érvényesülni akarsz az életben. A tapi-tapi-tapintat!” Angelikát félóra múlva skót plédek közt, fehér kocsi fehér hordágyon a Mira-Alta szanatórium felé röpítette, ahol Herkules virrasztott mellette (ő hozta vissza, jósolt sorsához híven, az alvilágból) – és egyszer, tévedésből, a méltóságos asszony, aki eltévesztette a kilincset. Ámde nincsenek oly tévedések, amelyek megbocsáthatók volnának, ha végzetünkről van szó. Herkulest bunkójára támaszkodva mutattam be:

– Gyönyörű szobor!

„Gyönyörű szobor” – mondotta a méltóságos úr neje, a JÓTÁRSASÁG című lap fedélzetén; és a Mira-Alta szanatórium délutáni nagytermében – – – a tükrök eltörnek, a sebességváltók szirénává gyorsítják a naptáron forgatott napokat, már az éveket is, mint a gépfegyverkelep

Fülöp makedón király tartott az udvarában ilyen valakit, akinek az volt a ráruházott tisztje, hogy félbeszakítsa és emlékeztesse igazi gondjaira; az én hivatalos félbeszakítóm, szavaim torkomra-forrasztója te vagy, tele-csillagos éj

még másfél óráig tart a május
az embernaptár júniusra jár
ring az égi tenger, özön-homályos
naptártalan hömpölygő lusta ár

mint Herakleitosznak, marhatrágyába burkolt testtel, vízibetegségben kell meghalnom: a világtűz látomásaiért… Anyám, ha élnél – a gondolkozás bűnébe estem!

A térözönben káposztapille csak, de ezen lakunk. S vajon nem az-e életünk, embertenyészetünk a Földön, mi más, mint kozmikus hormon255forgalom?! A Prédikátor egykedvűségével, végignéztem ezerféle léptéken a Földet, láttam az emberbuborékok sebes pukkanását és újak serkenését az elpukkantak helyén; ez a nagyapánk, amaz az unokánk lüktető vakuólája volt – dolgoznak a nemzedékek, szélesen bugyborékol az élet szövete s úgy perzseljük le a századokat magunkról, mint a gyermek.

A méltóságos asszony volt az egyengetője, még két évig laktam az alagföldszinten, a villák és a lápvilág határán – ingyen kaptam ennyi szívjóságot, ingyen gyűjtöttem be a tőzeget. Béla feleségül vette Angelikát, csak hát – az ördög se gondolta volna, hogy a birtokot (három országban, de egy vármegyében) egyikhez sem, hanem egy negyedik országhoz csatolják: a negyedik rendhez. Én pedig?… A szigorlatokat sohasem tettem le, átugrottam, mint a tanárokat. Az ezüst-törzsű nyírfák összepislognak, a bokrok utánamsétálnak, aztán – ha hirtelen hátrafordulok, minden a helyén. Angyaltollak? Sírvermek? Féregre valló ceremóniák. A sebesmutatók az én hátamat taszítják, bele a rostokba, a levélerezetbe: nemsokára együtt trágyázzuk a kerteket, fiúk! – szólítom nemzedékemet. Ha a szelíd hegyi út leveleivel söprődöm, a Kertészeti Egyetem mellett, a tornaruhás lányok úgy iramolnak meztéláb az üvegágyak között, hogy Simon! Simon! felverik a beszentelt déli csöndet és az igazgatósági kerítésen, ahova Simon! Simon! felkapaszkodnak, majolikagalambok közt a buksi képükkel, kidugják és ott kandikálnak, ott fintorognak az új angelikák Simon! Simon!… Nem igaz. Senkise jön.

Úgy járom ezt a várost, mint a tetszhalott, aki csak a sírnál ébredt fel és azután másnap, zsebredugott kézzel, amerre kísérte a menet: végigjárom temetésemet.

(1948)
256
Lilith

In memoriam Haraszti Tamás

Már jó ideje cirkálhatott a Cornhall Gate palotasora előtt s alkalmasint fel is tűnhetett annak a másik, cirkáló nyurga árnyéknak, aki a gazdagok magánéletének zavartalanságára ügyel ezen a tájon. Az első emelet ablakaiból ernyőzve áradt a csilláros-tükrös vacsorai kivilágítás; trónusát a platános ablakig tolva, írószekrényének piros bőrborítású ajtócskáit nyitogatva, hab-estélyiben egy dísz-vénkisasszony kártyákat-csecsebecséket mutogatott gumimosollyal bólogó vendégeinek és a társaság mögül idelátszott a libériás groom hajladozása. De Eszter, az ő Esztere sehol.

Ingerülten portyázott a szorosan egymás mellett parkoló Austinok, Rolls-Royce-ok közt, bekukkantott az agyonápolt, rácskerítéses közkertbe, amelyre ráereszkedett az esti köd: torokbagyűlő szmog – füstköd eső – szitált és áztatta az ottfelejtett fűnyírógép-csodát (az is, egy vagyont ér) meg az arisztokrata nyugágy-szín előtt széthúzgált ernyőket-asztalokat. Az óráját nézte; kilenc fele járt, Eszternek félkilenckor végeznie kellett volna a vacsorafőzéssel, ő maga már hétkor túl volt az egésznapos maratoni mosogatáson a szállóban („hogy valamire vigyük”) és nyolc óra óta várta Esztert a Cornhall Gate-ben, csak úgy, a szitáló szmogban, mint akinek nincs hová lennie. Egyszerre a magándetektiv-forma nyurga fickó előbukkant a sötétből és vele egy másik – portás-forma pohos-kövér, kissé bicegve. Egy darabig tanakodva figyelték, majd a nyurga továbbindult és száz lépéssel odébb, cigarettázva megállt. Hogy nem autótolvaj-e. Őt figyelte; ő meg Esztert leste – az ő Eszterét. A portás-forma akkor, pohos-kövéren sántikálva megindult felé és a szivarja mögül előköhögve, megszólította:

– Kire tetszik várni?

– Hogy kire várok? A… a feleségemre.

– Itt lakik?

– Ki: én?

– A felesége.

– Dehogy lakik. Főz. Esténként főz a hetvenötben, valami hogy-az-ördögbe-hivják őket. McCormickéknál. Őt várom.

– Aha – pedzette, potrohával furcsán előredőlve, a portásféle, mint 257aki tudja. – McCormick, a sebészprofesszor? Aranyszívű emberek, dúsgazdagok, különösen az asszony. Tudja, amióta ez a hátgerincnyavalyája van…

– ?!

– Leesett a lóról. Nem tudja? Mennyi is: nyolc vagy kilenc hónapja.

– Nem tudtam. De hogy hol az ördögben marad ennyi ideig a feleségem?!…

– Á, menekültek? Szóval menekültek. Aha.

Ez a második „aha” még az elsőnél is kapatosabban hangzott; úristen, minek szabadítod rám ezt a részeget. Hát aztán – (szegezte rá a szemét dacosan:) – menekültek vagyunk és punktum; amikor McCormickné leesett a lóról, mi rakéták sivalkodása és géppisztolyropogás közepette jegesvizű tanyasi csatornákon hasig-gázolva bukdácsoltunk keresztül, valahol Ázsiában, a határon. Nem vagyok beszélgető kedvemben. A kocsányorrú, csülökképű, tarjagos portáspofa hátrasandított, kezének egy háta mögé rejtett mozdulatával intett a magándetektívnek, hogy „minden rendben” s amaz továbbindult a ködben.

– Hohohó! Ahaha. Nem kell elkeseredni. Jön az asszonyka, jön ő mindjárt. Rágyújt?! No! Egy szivarocskára, annyi van, hogy csak győzzem elrakosgatni. Vegye el a dobozt, vegye el, én is menekült voltam valamikor. Ez a McCormickéktól való.

(Csak jönne Eszter, hogy legalább megszabadítana ettől a részeg frátertől; inkább a sóhajtozva viselt, unásig megszokott kettős, mint ez az idétlen beszélgetőtárs. „Én is menekült voltam”… Az egész világ! Ilyen anyjából-szalajtott, ilyen poklokból-menekült. Megszokva-szerette és megszokva-gyűlölte Esztert – ezt a nyájas-engedelmes, alázatosan büszke, tartózkodva odaadó asszonyt, aki szent szolgálatnak fogta fel a házasságot).

– Mestersége?

– Mosogatok a Hotel Barberousse-ban.

– Nem úgy… Mi az, hol van az?

– A franciáknak. Egy hotel.

– És azelőtt?

– Micsoda azelőtt? Azelőtt a Hotel Corában, amíg ki nem rugatott a konyhafőnök, akinek a nevét se tudom, akkor láttam először.

258

– Ugyan.

– Igen. Meglátni és kirugatni egy pillanat műve volt.

– Ohohó! Ahaha! Mindnyájan így kezdtük, oda se neki. Látja, én valamikor muzsikus voltam, a rigai nagyopera elsőhegedűse. Jóvágású gyerek voltam, válogattam a balettkarban, akivel akartam, minden ujjamra egy, csak füttyenteni kellett. Ott egye meg a fene, sose tanulok meg angolul: apám orosz ember volt, cári kamarás, anyám balti német, így hát német az anyanyelvem. És maga?

– Magyar vagyok. Hogy hol marad ez az asszony.

– Nem úgy értem. Mestersége?

– Orgonaművész vagyok. De most nem jutok orgonához.

A portás részeg ábrázata sugárzott.

– Muzsikus?! Brat, brat, bratjec, bátyuska! Hát ami azt illeti, orgonával nem szolgálhatok, de hegedűvel, brácsával, csellóval amilyet akar. Meg egy kis jóféle skót whiskyvel, mert annak mindig bővében vagyok: úgy kapom, aztán meg nekem semmise drága. Látja ezt a hosszú palotasort? Az egész Cornhall Gate-nek én vagyok a főportása. Itt a botom, hogy azon kopogjam le – hálistennek. Látja ott a Kensington Roadon? Amott posztolnak a mucuskák. Meg is köszönik, ha nem háborgatom őket: itt jó népek laknak; aztán ami jár, az jár. Nem panaszkodom, meg vagyok elégedve.

(Hja! Ez is, ez a pohos. Hogy ilyenkor eszi ide a fene, a mucuskáival. Ez meglelte a maga Amerikáját. Ő – ő hetek óta egyébbel sincs tele, mint panasszal. Esengés, gyötrelmes tépelődések s közben ezek a szerelmi civakodások a Barberousse-ban. A csordultig tele pohár. A kocódások Stellával… Lúdbőrözik az ember. Ha csak ránéz. Aki rajtafelejtkezik. „Stella, Stella, Pipistrella!” – szalad el a hátuk mögött az olasz pikolófiú és vihog. „Via, via, vattene!” – veti utána Stella, az olasz lány és szerelemorsóvá kinyúlva, olyat perdül, hogy egy ballerina se különbet. Az autóbuszon látta meg Stellát, az olasz lányt – vagyis inkább nem hitt a szemének, amikor meglátta; fényképésztrükknek tartotta az ilyen nőket, laboratóriumban előállított gyönyörbestiáknak, akiket nyúzott macskából azzá retusálnak kockáról-kockára a filmesek; s azt hitte, csak aznapra sebesül meg. Mi kifogása lehet Eszter ellen?… De három nap múlva újra felfedezte Stellát ugyanazon az autóbuszon és csakhamar 259meglátta a Hotel Barberousse tálalójában. Apja fogorvos Bariban, de nem vehet mind a kilenc gyerekének kocsit és mind a kilencet nem járathatja egyetemre. Stella a londoni egyetemre jár és a szűnidőben pincérkedéssel keresi a kenyerét).

– Nem szégyen, ugye nem?

– Ugyan, Stella. Már miért volna?

– Szerencséje. Most kikapartam volna a szemét.

– És minek köszönhetem, hogy nem kaparta, Stella?!

– Mindjárt prédának nézik az emberlányát. De maga ugye nem?

– Én vagyok a préda, Stella. Elejtett vad vagyok, csak azt várom, mikor visz haza rúdon lógatva, vadásztrófeái között.

– „Trófeák”! Várjon azokkal a trófeákkal. Nem szarvazhatjuk fel, akivel plátói szerelemben élünk.

– Legfeljebb csúnya játékot űzhetünk vele.

– Legfeljebb. Milyen szamár egy orgonista!

– Mit mondjak erre, Stella?! Kérjem, hogy szarvazzon fel, ha ezen az áron hajlandó bűnös viszonyt kezdeni egy szamár orgonistával vagy inkább mondjak le erről a mennyországról, hogy távoltartsam az ezrével ólálkodó ordas hadat az étteremben. Hogyne, jót mulatni rajtam.

– „Hogyisne!”… Ordas úr! Mintha maga nem az volna! De mézesmázosan tudja csűrni-csavarni! Ott a hűséges asszonykája, bezzeg annak nem mondja… Engedje el a kezem juj! Engedje el…

S a szája-sarkában, örökké, ez a minden-turpisságra-kész bujkáló mosoly. Keményhúsú, kemény tekintetű; mint az ókor arany-ezüst ötvözete, az elektron, olyan különös ötvözete a napláng-szőke hajnak és a csokoládé-bőrnek. Napszítta, mint valami szkipetár kecskepásztorlány, barna, mint valami maori szépség és mindig kész a bírkózásra; férfigyőző Atalanta. Jaj annak a férfinak, aki ebbe a diótörőbe belekerül… „Stella, Stella, Pipistrella!”)

– Aztán, tudja, gondoltam, rohadjatok meg, ott egye meg a fene az egész hétszentséget. Rüheltem már a hadifogságot, jelentkeztem vlaszovistának. Jól tettem, nem tettem? Ördög tudja, azt hiszem, igen, különben sohase lettem volna a Cornhall Gate kiskirálya. Nem igaz, soha nem voltam SS-legény. Mikor a németeket leverték, szorult a kapca. Nem szeretem a szibériai ólombányát, nem fűlik hozzá a fogam, de meg aztán az 260sem az én gusztusom, hogy az embert lekiabálják a rigai utcán, hogy „keretlegény”. Valami Hebron-Rózsája. Na nem igaz?! Rosseb aki megeszi, mért jöttek a puskacső elé? Háborúban nem nézi az ember, hogy kire lő: ha parancsolják, puskavégre veszem én még az atyaúristent is, inkább, mint hogy ő puffantson le engem. Na. Elég az hozzá. Volt, ahogy volt. Élek, virulok, megvan mindenem…

(Átkozta sorsát, hogy elébehozta ezt a csatornatölteléket. Lehetséges volna, hogy Eszter, az ő Esztere az orránál fogva vezeti – hogy nincs is minden nap vacsorafőzése és hetente háromszor a kalandjai után jár? A kis ravasz. Tudja, hogy a férje kilencig-tízig rendesen túlórázik a Hotel Barberousse-ban és hetek elmúlnak, míg egyszer eljön érte. Csikasza körül felsajgott a féltékenység, a szerelem összeszokott kényelmét féltő kandisznó kíméletlen, goromba haragja… S ha úgy volna? ha valami gazdag angolt, amilyen szemrevaló, csinos ruhaakasztó? Hogy azzal van, akit felgáblizott magának? Már szinte látta fehérbundásan, platinafüggőkkel felgingallárézva, amint a nagy fekete limuzinból belép-kilép és többé nem kell robotolnia. Annál jobb – szorította össze haragos-vékonyra a száját az orgonista – akkor Stella. És mérgében már szinte fellelkesült a gondolatra.

Mióta együtt éltek, Eszterrel millió gyermeket temettek: azt a kettőt, nyolc-tíz hónapos korukban és azt a milliót, amennyit elültetetlenül temettek, mint szerte a világon légiónyi ágrólszakadt, bibliai Onán, aki „földre önti a magot” és ezért elpusztítja őket az Úr, sújtó villámával. De Stellával – nem, vele nem tudná megtenni. Soha asszonyi teremtménytől úgy nem kívánt gyermeket, soha asszonyi teremtménynek nem fogadta olyan igenlő, áradó gyengédséggel azt a kívánságát, hogy legyen, minél hamarabb, mennél több. Nahát, ezek az olaszok… „Gyerek, gyerek, gyerek!” Csodálta Stella szent szégyentelenségét, ahogy erről követelődzve beszélt s ez egészen megbabonázta. Nevetséges, bőszítő közhelyek megigazulása és imádságos megszentelődése: „betölteni a Törvényt”… Az egész lány a törvény betöltése volt, a törvényé a gyönyörűség vak rángógörcsében, ami ellen már nem tiltakozhat sem gondolat, sem inger. A Teremtő Isten kelepcéje és minden csókja a teremtésre csücsörülő imádság: Stella!… Először a Battersea Park mutatványos bódéi közt, a „Tengeri Szörnynek” nevezett, hullámban kígyózó körhinta hátán, 261amelyre időnként tarka ponyvasátor borul és a sötétben összetapadnak a párok. Ők az egész menetre összetapadtak polip-szájjal s jobban, mint az imára kulcsolt kéz – egekbetörő fohász a gyermekért, oly önfeledten elmerülve a lehúnyt szem közös éjszakáján, hogy az sem rebbentette széjjel őket, a kacagó sokadalom helyeslő sivalkodása, az éljenrikoltások és az ünneplő füttykoncert; azután a tükörlabirintusba vesztek bele – jól vigyázva, hogy ki ne keveredjenek – s most körül-tükrökben csókoltak, megezerszerezve, órahosszat. Stella törte az angolt s ő az olaszt, egyetlen nyelvet beszéltek tökéletesen, a csóknyelvet (ez a semmiből a mindenséget létrehívó Ige nyelve volt, a teremtés varázsigéje) s ők ezen a nyelven ontották kifogyhatatlan mondanivalóikat. A hullámvasúton folytatták, a barlangcsónak mese-folyosóin kis híja belefordultak a vízbe, a Borzalmak Házát átkeresztelték az Üdvösség Szféráinak és az Elvarázsolt Kastély ferde padlóin megkapaszkodtak, mint mennyezeten a legyek. Hétszámra, ahol tehették, ahol érték, az orgonista és Stella-Stella-Pipistrella, az olasz lány. Mindig csak csókoltak).

– Ez az egy van, ez a láb – vágott rá botjával a ballábára a Cornhall Gate főportása és térdig felhúzta nadrágszárát, hogy mutassa harisnyája fölött az alumíniumot. – Látja? Tőből. Még Taganrognál. Lefagyott. Azt hiszi, bánom? Bánja a fene, nekem nem hiányzik, nem arra kíváncsiak a madárkák; aztán meg ennek köszönhetem, hogy itt sétifikálok egész nap és a kerek ég-világon semmi dolgom. Finom népek laknak erre, fonton alul borravalót nem adnak, Forthringham főügyész úrék, Bowley tiszteletes, ennek az egyházkerületnek a dékánja meg McCormickék, aki most jött haza izéből, Perzsiából, mert folyton nagykutyákat vagdal, most is a sahnál járt, aki a barátja… fogja csak, itt ez a flaska, húzza meg, no! húzza meg! Flaska nélkül ki nem mozdulok, aztán ha elvisznek a kutyapecérek, hát azt mondom: szervusz világ! De legalább jól éltem.

A főportás ezt már – hátra-hátravetve a szavakat – kapatosan a park kerítésének dőlve mondta. Potrohával nekinyomakodott a díszrácsnak s egy-egy csukló böfögéssel elégedetten tűnődve életfilozófiáján – játékosan körülvizelt. Rolls-Royce-ok takarták és terebélyes amerikai kocsik. A palotasor első emeletén, a sebészprofesszoréknál estélyiruhás nők lebbentették félre nyugtalan mozdulattal a függönyöket: már odabent is feltűnt, hogy mióta strázsál és nem mozdul; a főportást szerencsére a le262hajló ágak eltakarták. Jobb is volna, ha nem jönne, micsoda szerencse volna, valóságos főnyeremény, ha rajtakaphatná, hogy megcsalja, milyen kapóra jönne! Reménykedni kezdett, hogy így is van: Eszternek is van annyi magáhozvaló esze, hogy ez így nem élet, egy koszos-tetves, ágrólszakadt, menekült orgonista mellett, aki vajon ki tudja, mikor jut megint orgonához? Visszafojtotta feltörni készülő, áradó örömét, hogy nemsokára, egy lélegzetvételnyi csókszünetben megmondhatja Stellának az örömhírt – ha ugyan ebben a végtelencsókban létezik lélegzetnyi szünet. A frissen megtalált aranyszabadság már ott bizsergett a talpa alatt. Tisztára nevetséges vagyok – gondolta végig ezt a bomlott három hónapot, fülig-szerelmesen – csak kacagni tudok magamon – állapította meg vidoran hümmögve és rögtön elhatározta, ha megbizonyosodik róla és úgy van, elnyargal a hírrel az olasz lány lakására és elújságolja; mert Stella iszonyú becsületes, milliószor elmondta, hogy nem akar annak a másik asszonynak fájdalmat okozni és inkább belehal, Stella, Stella!… Uram-teremtőm! Kegyelmezz villámaiddal, ha mit vétettem, irgalmazz azért az egyért és legyen minden a Te szent akaratod szerint, itt vagyok Stella-Stella-Pipistrella és teperj le isten-kelepcéje, ahogyan te kívántad, foganó csókjaiddal!

Már megbocsátott a félrelépő Eszternek, annak a hálaisten-csalfának, már hálás volt, már mindhalálig-lekötelezettje, már eltávolodott tőle, már igenis-elfelejtette ezalatt a félperc alatt. Mámorosan megnézte óráját – tíz óra. Mostmár bizonyos. Hogy nem jön. Nem is ide jött. Soha. Hazugság volt a vacsorafőzés. Szemenszedett. Az ostoba alibi. Hazugság az egész. A részeg főportás éppen a nadrágsliccét gombolgatta a potroha alatt és esetlen bicegő-ügetéssel kikeveredett a sötétből, karján a botja; s folytatta volna a csülök képével, ahol elhagyta:

– Azok az idők! Maga fiatalember, maga nem tudhatja. Mikor én a rigai nagyopera koncertmestere voltam…

A menekült nem figyelt oda.

Szemközt a földszinten felgyulladt a villany, kivilágosodott a kapubolt. A palota rácsajtaja lomha méltósággal kinyílt és a lépcsőn – boldogan pihegve, hogy várják, engedelmes-tartózkodón, nemes-szerényen s szánalmasan szűk ingyen-kabátkáját összefogva fáradt alakján, hogy ne villanjon ki rózsaszín szakácsnő-köténye: megjelent Esztike.

263

– No ugye – szólt a potrohos portásféle meghunyászkodón a törvényes boldogság előtt, engesztelőn s maga is megenyhülve: – no ugye megmondtam, itt az asszonyka is már, nem veszett el.

A férfi földnek-csüggesztette karját. Szemében kihúnyt a fény.

Megenyhülten szégyenkezve – átkozta kandúrtermészetét; és még berzenkedő örömet is érzett, Esztike láttán. Hogy ilyen tárulkozó-terülköző. Ilyen sugárküllős mosolyban feltündöklő; hogy ilyen csupa-fogadkozás, csupa-életkezdés, csupa-hűség, egészen-igazándi – és ebben az idegenajkú tengerben hogy ilyen magyar. Magára haragudott: miért is hogy ő meg ilyen tétova, ilyen szalmapojáca, magát ilyen könnyen megadó; hogy csak ide-oda hányódik, mint a piszkos tajtékon a belehányt uszadék. Fülébe belecsikorgott az unásig ismert dialógus (de semmitmondását kívánta is), szívében feltátongott a megmásíthatatlan sors garati sötétje (de biztonsága szőrmentén visszaborzolta vágyát). Újra érezte a torokmaró füstköd-esőt, a londoni szmogot. Eltört mosollyal egy-két lépést tett az odaadón közelgő édes danaida felé, aki az ő danaidája volt és tőle telhetőleg iparkodott meg-se-hallani ami felszakadt belőle, mint az orgonafujtatóból, pedig az ő hangtalan sóhaja volt:

– …Sajnos: hűséges.

264
A levél

„Kedves Inke! Mit is mondhatnék Magának így, tíz hosszú-hosszú esztendő távolából…”

Így kezdődött a levél, egy keresztnév melegségével, bár Inke Péternek – Péter volt a keresztneve. Az asszonynak, Hiripy Gyöngyinek – Gyöngyi volt a keresztneve ugyan, de bece-gúnyneve után („Hiripiri”) úgy ásódott el fiatalságának, szívének szanktuáriumában, hogy Hiripiri. Csudával határos módon akadtak egymás címére „hosszú-hosszú tíz év után”, Inke megtudta, hogy Hiripiri Stockholmban él, komoly hölgy, egy utazási iroda cégvezetője; és mialatt ő a kommunista Magyarország börtönpoklát járta, Hiripiri annyit röpködött-utazott, hogy bele is unt. Inke Péter azonnal írt neki és most „M. Pierre Inke, Paris 8ième” – kifogástalan franciasággal a borítékon – itt volt Hiripy Gyöngyi válasza az ölében…

– Hiripiri, ha tudnád, mit jelentettél nekem, mint ahogy nem tudod – eresztette vissza a levelet az ölébe; rálehelt sokdioptriás szemüvegére (szemüveg nélkül nem látott semmit), hosszan dörgölte üvegét és dörmögve emlékezett: ilyen örök-dörmögő medvetermészet volt. Csontja-velejéig elhűlt, összeborzongott és gyomorszáján érezte a gyötrelmes összerándulást, az életre-halálra szóló szerelem hasrúgását. Meg is állapította mindjárt: – mit is tagadnám, Egyetlenem, a csontom-velejéig érezlek, reszketek és rázkódom; és ha a mennyek dicsőségében jelennél meg, az sem lehetne földreterítőbb, fényesebb jelenés, mint ez a levél.

– Jézus Isten, a levél – rezzent össze. – Bármelyik pillanatban betoppanhat Béba, a felesége, ilyenkor jön haza a vásárlásból. – Hja! – sóhajtott – ahogyan az a bolond francia mondta a házasságról, deux mauvais humeurs pendant le jour et deux mauvais odeurs pendant la nuit. Jól mondta. El kell tennem, mielőtt még Béba, az örök-gyanakvó, örök-megbántott, örök-félreismert Béba undorogva faggatni kezd.

Ölébe pillantott, de ott nem találta. Leesett? Nem esett le; a lába alatt nincs. Az asztal alatt? Vagy tán a szőnyeg alá csúszott volna? Miért csúszott volna a szőnyeg alá.

Végigszaladt a hátán a hideg. Nem a rémület hidege, hanem a társundorgásé. Még csak az hiányzik, hogy valahol itt hányódjék, Béba fölemelje és belepillantson – „Kedves Inke! Mit is mondhatnék Magának 265így, tíz hosszú-hosszú esztendő távolából…” Nem volt ideje mélázni, révedezni.

Felállt.

Ismét feltette a szemüvegét és tűnődve kutakodott zsebeiben (hogy tán szórakozottságában oda betűrhette) – úgy forgatta ki egyenként. Mit is mondhatna, tíz hosszú-hosszú – – – Mások azzal védekeztek a letörés, az önkéntelen beárulás, az „elköpés” veszedelme ellen az Ávó pincéin, hogy valamilyen meditációs objektumot választottak és másra gondoltak – görcsösen rácsüggeszkedve erre a másra; egy muzsikus Bach-fúgákat memorizált hosszan, merev-réveteg, pillákoló tekintetét az orrahegyére szegezve, mint valami yogi. Egy matektanár a mondvacsinált összeesküvésből, a jámbor lélek, új számelméleten dolgozott és fáradhatatlanul ismételte formuláit. Ő – Inke Péter – Hiripirire gondolt; Hiripirire összpontosította teremtő képzeletét egy másik yogi hatalmas erejével, hogy már-már megteremtve – előlépett testi valóságában a zárkafalból, az igazi Hiripiri. Hiripiri volt Inke Péter harmadrendű vádlott Bach-fúgája, számelmélete, megváltó üdvössége az Ávó börtöneiben és amikor kilencen verték, ültek rajta és rugdalták a veséjét, villanyozták vagy köpőcsészét itattak vele, akkor is őbelé kapaszkodott, az ő idólájába, hogy – Hiripiri! – csak még egy kicsit bírja; mindjárt visszaengedik zárkára és akkor ott folytathatja, ahol elhagyta Hiripiri felidézését.

– Érthetetlen. Tisztára ért-he-tet-len! – morzsolgatta a fogai közt a szót; úgy hangzott, mint valami káromkodás, bár most igazán, most nincs itt Béba, most csak önmagára haragudhat. Béba irtózatos rendetlen, lompos és trehány, míg viszont ő… Mert a levélnek meg kell kerülnie, el nem lopták, magától a lakásból ki nem sétálhatott, a keserves teremtését ennek az utálatos örökös rendetlenségnek, az egyik sarokban az a ronda szamárfészek „hitvesi nyoszolya”, a másikban a gáztűzhely, a szemétvödör és az alumínium mosóteknő a beáztatott szennyessel – ez az egész cigánytanya.

Dühödten rángatni kezdte a fiókokat, egyiket a másik után, az ágyneműs fiókot, a pokrócos fiókot, a kacat-fiókot, a rongy-fiókot – a rongyokba még bele is turkált, hogy hátha, mint valami megfejthetetlen apportot, a rongyok közt mégis megleli Hiripiri levelét; és amikor az evőeszközös fiókot hiába rángatta-rázta-verte – az öreganyját és minden 266felmenőjét felemlegetve a piszkos nyomorult csibész fióknak, hogy így átlósan beszorul a beste – hát egy jól irányzott rúgással iparkodik észretéríteni a makacs bútordarabot. A fiók ravaszul megcseréli átlóját csáléról hajszra, most amúgy szorul be és Inke Péter, „M. Pierre Inke” – sarkát az alsó fióknak nekiserkesztve – kétkézzel rángatja a gombját, amíg ki nem rántja az egész fiókot. Az evőeszközök hangos csörömpöléssel zúdulnak a kőre és ő már meg se nézi a rozsdás húsdaráló, kajla habverő, dugóhúzó-konzervnyitó, kés-villa-kanál tömkelegében, hogy közte van-e. Tudja, hogy nincs közte, tapasztalhatta már nemegyszer, hogy a tárgyak világösszeesküvése ellen tehetetlen a véges emberi elme.

A szoba közepére vonul és mint az alattomos ellenséget, úgy méregeti a sunyin lapuló perzsavásárt. Ezt is Bébának köszönheti. Ezt, hogy elveszett a levél, a bálványozott, az imádott nő levele. „Mit is mondhatnék Magának, Inkécske…” Hogy lehet így élni! Ilyen disznóólban! – ezt, majd Bébának… Nahát!

– Várjunk csak. Gondolkozzunk higgadtan. – Felmerülnek benne az összes idevágó elméletek. Hogyan lehet az elfelejtett szót előkaparni az agyvelő hátsó szuszékjaiból is, módszeres „ráemlékezéssel”; az elveszett inggombot megkeríteni oknyomozó történeti módszerrel… – Lássuk csak. Hallom a kopogtatót, ajtót nyitok, ott áll a postás. Bonjour m’sieur. Egy aláírást kérek, mondja, én aláírok, csomag az elsőemeletinek, nekem egy levél. Nézem, a feladó Hiripy Gyöngyvér, majd az eszemet vesztem, felszaladok a csomaggal az első emeletre… Ohó! Hahá! Hogy ez nem jutott előbb az eszembe. Rohanás az első emeletre!

„M. Pierre Inke, Paris 8ième – Inke Péter mint az őrült rohan az első emeletre. A keskeny lajtorja-lépcsőn kis híja elgázol egy majomnak nyírott kiskutyát és falhozlapít egy aranyhajú franciababát. Az ifjúmama lesújtó tekintettel végigméri. Brut! Nem mondja, de gondolja. – Jaj bocsánat – hebegi Inke Péter, zavarában magyarul, a csinos kismama a gyarmati népeknek kijáró elnézéssel biccent (alors, vieux fripouille!), mandulafenekét kitartva felnyalábolja az ölebet és aláfele, magas tűsarkain kéjelmesen le-lezökkenve, bemutatja a legújabb francia divatot: slusszban ölelnivaló csecse, alul semmi és körül, a sajátjából, csokrosan húzva… Istenem, a Béba slampossága, ehhez képest. Hármasával veszi a lépcsőfokokat és a másodikon torpan meg: mit keres a második emeleten? Túlszaladt. Még ez is. Lekocog az 267elsőemeleti lakásajtó elé és csüggedten a kopogtatóra emeli a kezét, amikor felvillan előtte az oknyomozó módszer eredményességének teljes képtelesége. – Hogy az ördögbe hozhattam volna fel a csomaggal együtt és hogyan adhattam volna be véletlenül, amikor odalent felbontottam és olvasni kezdtem a levelet?! Hülye! Hülye! Hülye!

Öklével az állát veri.

Vörös lapátfülekkel iszkol lefelé – már késő, a nyíló ajtóból utánakémlelnek, a takaros szobacica valakihez hátrabeszél s úgy bosszankodik: oh, quelle, barbe, cet idiot du rez-de-chaussée… Öklözni tudná a fejét: hogy erre előbb nem gondolt. Hiszen a tűzre tett, igen-igen, mielőtt olvasni kezdte. Felnyitotta a szenesládát és a fejét félretartva, hogy ne nyelje a szénport, három tetézett lapáttal ráhányt a felszított parázsra.

A szenesláda!

Rohan le – be – felcsapja; derékig eltűnik benne és csuklóig vájkál a szénporban. Átkozott, ócska körtéje, nem elég, hogy harmincötös körte ég ebben a rühes hodályban, még maga is árnyékot vet a ládára. A sublód fölé függesztett körtét leakasztja a kampósszegről (vajsárga foglalatán ottmarad szénporos ujjlenyomata) – és áthozza a másik kampóra, a szenesláda fölé. Ha volna ilyen kampó; de nincs. Hamar, szeget, kalapácsot! – ereszti el az égő körtét s az, hosszúra engedett zsinórjával majd a padlóba ütközik, úgy lóbálódzik-himbálódzik a székek, aluminium-teknők, bádog-kaniszterek között.

– Még csak ez hiányzik – nézi az ingázó körtét megbűvölten Inke Péter; szénporos kezével hátrasimítja ezüstfehér halántékát és nem mozdul: – még csak ez hiányzik, Párizsban. Másik körte nincs és ha ez eltörik, most mehetek a fészkesbe, négy kilométernyire, nincs bolt közelebb; ahelyett hogy a levelet keresném.

De mintha gúnyolódnék – a körtének eszeágában sincs, hogy elpattanjon, bár mindenhová odaverődik, amihez csak odaverődhet, egy jóravaló körte. Inke Péter mostmár szeretné, hogy pukkadjon el az a körte, a nyavalyás és szakadjon rá a ház; hogy ha nem is találja, de legalább azzal a tudattal pusztuljon el, hogy egy-tömegsírban hever a levéllel. Sírni tudna – ehelyett forgószélként végigtáncol a lakáson (Béba minden pillanatban betoppanhat), a lomkamrában felhányja az ócska függönytartókat, ágyvasakat, ágydeszkát, vasalóbakot, hogy hátha azok alatt van, mert ha eltökéli, 268hogy elkeverődik, mindig legalulra keverődik egy levél; márpedig egy házban a pince van legalul. Leviharzik a pincébe, hogy nincs-e a pókhálós ferslógok fenekén, a kettőbetört vetkőzőállvány, a gazdátlan csizmasámfák, a sörösüvegek, kristályváza-cserepek és a múmiává aszottan pattogzó pergamen lámpaernyők alatt, mert hátha odatette mámoros szórakozottságában, csak épp nem emlékszik rá. Egy vadonatúj pizsamanadrág a cipővasába akad, indulatos mozdulattal – végighasítva tépi le magáról és úgy vágja a sarokba, mintha karmoló kandúrral viaskodna. Az idő sürget, Béba mindjárt vissza lesz a vásárlásból és amilyen gyalázatos keze van, az első, hogy megtalálja… úristen, hátha már haza is jött és olvassa?! A pince úgy marad lakatolatlan, tárva-nyitva; visszaszáguld a földszintre – Béba sehol, de szemcsípő sűrű füst fogadja: a szén nehezen gyullad, elfelejtette kinyitni a huzatszabályozót. Azonnal kereszthuzatot, mihelyt meglesz a levél – de hol, de hol?!

Egy székre roskad és az asztal fölött a tátongó ruhaszekrényre bámul, féltve őrzött három vadonatúj öltönyére: a pókhálóval-szénporral összekent, kiforgatott zsebekre, hálóingek-pizsamák szénporba belefürdetett, szanaszét heverő kupacára. Körüljártatja tekintetét az egész csatatéren, ahol vandáli munkát végzett valamely ismeretlen erő… Fizéterképű, gonosz, boszorkány sors! Hát még itt is, most is, szabadföldön is el akarod venni tőlem a magdolnaképű, balzsamos mosolyú Hiripy Gyöngyit, lányos hónaljából deli-merészen előkerekedő melleit, melyeket a szökellő gidához hasonlít az Énekek Éneke, maga alá húzott lába-dalolását, összeszorított térde-ezüstölését, sudaras combjának csilingelését, selyemszoknyás ölének zuhatagos meredélyét, ölében felsejlő szemérmének zenei triangulumát, még most is el akarod ragadni tőlem felfényesülő kedves személyét a szerelem gloriólájában, ahogyan az élettől is vele búcsúzom majd és hűdéses iriszemen Hiripiri bujkáló mosolyával alámerülök a halálban…?!

És mintha ez a könyörgés meghallgatásra talált volna, úgy történt.

Megfoghatatlan, mint-s hogyan, a mennyezetről hullott alá vagy az asztal alól, szellemkezek csempészték oda: ott hevert két mosatlan csésze közt, a linóleum közepén, „M. Pierre Inke, Paris 8ième” – a boríték és mellette a levél.

Inke Péter nagyot nyelt. Egy-két utántörlintést végzett szemüvegén, 269aztán gyors mozdulattal fülére akasztotta, mert már sietnie kellett. Közelhúzta, szétsimította; és fölébe könyökölve, pákosztos belemerüléssel csak itta-itta Hiripiri minden sorát, úgy olvasta: „Kedves Inke! – (egy keresztnév megszólító melegségével) – Mit is mondhatnék Magának így, tíz hosszú-hosszú esztendő távolából…” Szeme gépiesen futott a sorokon, de agya nem fogadta be. A kiállott izgalmak felőrölték erejét, szigorát, ellenállását az elérzékenyüléssel szemben és átadta magát az emlékek feláradásának.

Mintha szeme-golyóját kővel telibetalálta volna – úgy érte az utcai kapu tompa puffanása. Szeme tágranyílt, tekintetét az ajtóra szegezte, undorgó türelemmel. Béba. Hamar hazaeszi a fene.

Csak annyi ideje maradt, hogy olvasatlanul zsebregyűrje.

270
Pityu ne szívd

Blaufugger Jolantha Klarissza Irma bárónőről tudnivaló, hogy a Blaufugger ház azoknak a Fuggereknek a mellékága, akik már akkor lepipálták a Rotschildokat, amikor még sehol sem voltak. Irma bárónő az ötödik nemzedéke volt azoknak a bankár kis-és nagyasszonyoknak, akik világhírű zeneszerzők dédelgetésével töltötték életüket és védenceik némi tapintatos útmutatása alapján ugyan, de olykor még szereztek is. Így keletkezett az az örökbecsű szerzemény is, amelyet buksifejű fiatal hegedűs-nebulók jutalmul nyűhettek az év végén, széles e Nemzeti Zenedében s úgy hívnak, hogy „Blaufugger Irma bárónő Imája”, vagy csak egyszerűen úgy, hogy: „Az Ima”.

Bereczky tanár úrról tudnivaló, hogy a nebulók nem azért adták neki az Ecki-Becki-Tengerecki becenevet, mintha nem tisztelték volna kellőképp; sőt, igen-igen rettegve üdvözölték, ha feltűnni látták sovány és fölöttébb savanyú ábrázatát. A Népopera népes zenekarában csodagyerekként tűnt fel, a másodhegedűs gályarabok sorában már igen fiatalon kiharcolta magának az utolsó helyet, de az is maradt, koravénen és keserűn – csodagyerek.

Penágel Pityuról viszont tudni kell, hogy úgy hasonlított a hasonszőrű, vásott és ábrándos kölykökhöz, mint ezer tojás a másik ezer tojáshoz; szülei hegedűre fogták, holott ő operaszerző szeretett volna lenni, egycsapásra és sürgős-halaszthatatlanul, ezért úgy érezte – egyfelől – hogy nincs az a fülbemászó dallam, amelyet ő, némi ihletett változtatással és spontán javítással, ne tehetne még sokkalta fülbemászóbbá; és – másfelől – hogy Blaufugger Irma bárónő Imája ellopja tőle a Napot, a dicsőség éltető Napját. Ezenfelül Penágel Pityunak volt egy fura jószokása, amely egyébiránt nem ritka született-muzsikus körökben – hogy hegedűlés közben szívta a fogát. Amit egyesek hibájául róttak fel és igen nehezményeztek, mert zavarta műélvezetüket s ezek közé tartozott Ecki-Becki tanár úr is.

Magántanítványait Ecki-Becki a FRUZSEDUB-Udvar címzetű rengeteg bérkaszárnya egyik hátsó lakásában fogadta, amely még szüleiről háramlott rá, bár ő ezt a rá-háramlást természetesnek vette s a nagy lakásmizériában még azt az istenátkát is hajlandó volt elfogadni, hogy 271éjjel-nappal a villamosok zörömbölését, a szerelvények rendezgetését volt kénytelen hallgatni meg a kisiklásra készülő kerekek panasz-sivalkodását a kanyarban: ablakai ugyanis, a porolóudvar aknáján át egy villamos-remízre nyíltak. Ebéd után az emésztő-álmok magasabb szférájába menekült a tanár úr mind e zordon valóság elől; ám a sors ravaszdisága folytán mindez úgy volt elrendezve, hogy valahányszor félnégy felé Zsigáné, a bejárónő felrázta azzal, hogy „itt a tanítvány”, ugyanezt a pillanatot választotta a remíz udvarán egy kanyarba-beszoruló villamoskerék is, hogy panaszvonításával a való lét dögszürke sivatagjába vissza-beletaszítsa a hegedűtanárt.

– Pityu ne szívd.

Így mondta, némi belenyugvással a hangjában, mint aki tudja, úgyis hiába s nem is annyira a szörcsölő hangba nem tud belenyugodni, mint inkább a saját belenyugvásába – hogy ilyen könnyen veszi. A helyzet ui. az volt (ha egyáltalán volt valami új és rendkívüli ebben a helyzetben, lévén ez Pityuval a szabály s nem a kivétel), hogy Pityu szörcsölve szívta a nyálát, mert abban a tévhitben ringatta magát, hogy a harmadik fekvésben való skálázás görcsös nehézségeit nyála iparkodó szívásával sikerül majd leküzdenie. Mármost jól tudja mindenki, hogy majd minden nagy művésznek megvan a maga rossz szokása. Olyik dörömbölő zenetitán ráhorgad a zongorára, mintha baltával akarná felhasogatni s eközben csak a jóisten a megmondhatója, miért: úgy tátog a szájával, mint a hal. Van zongoraművész, aki körüljárja a koncertzongorát generálpauzák alatt – igaz, hogy lábujjhegyen – talán, mert unja, hogy olyan sokáig egyhelyben üljön, talán mert arra gyanakszik, hogy a zongora még három lábon is billeg; van, aki abbahagyja a fugát, hogy harsányan legorombítsa a közönséget, pusztán a változatosság kedvéért. Világjáró hegedűvirtuózok csigavonaglós homlokráncolásáról, vad kacsingatásáról és rángógörcsös pofamutatványairól legendák keringenek; a nagy művészek mind e bogarait megbocsátják, csudálják, szeretik. A középnagy művészek bohókás szokásairól nem is beszélve a Népopera zenekarában, ahol is a Rigolettó előadása alatt mindközönségesen a dobosok sárgaregényt olvasnak, a bőgősök sportrovatot, a hárfás szirének pedig diszkréten, nyitott ridikülből és zsírpapírból szalámit vacsoráznak. Miért nem lehet akkor elfogadni egy bimbójában is nagyon-nagynak ígérkező mű272vészt olyannak, amilyen? – – – Hát fiam – szakította félbe nagy szelíden Ecki-Becki tanár úr Pityut és ami most következett, az egyáltalán nem volt meglepő, legkevésbé Pityunak, mert ha nem hallotta már százszor, akkor egyszer se. – Hát fiam. Hogyha te ezt a te gé-durodat egy kutyának beadnád, felfordulna tőle. Hamis vagy, fiam, hamis minden hangod (most fogja mondani Ecki-Becki, hogy hamis, „mint a dög”, gondolta Pityu, bűntudatosan szurkolva, neki is van füle; és reményeiben nem csalatkozott, mert mindjárt hallhatta:) mint a dög. Ne hidd, fiacskám, hogy azzal, fiam, hogy folytonfolyvást a fogad közé veszed és játszadozol vele Pityu, egyszóval, hogy szívod a nyálad, ne hidd, fiam, hogy ezzel segítesz.

Amiben a tanár úr teljességgel tévedett, sőt, ha egy egész rendőrséggel nyomozta volna le Pityu nyálszívásának mélylélektani motívumait, jobban már akkor sem foghatott volna mellé. Pityu ui. nem tudatosan nyúlt a szívás harci fegyveréhez; sőt, mondhatni fogalma sem volt róla. Megvolt benne a teljes jóakarat, hogy abbahagyja – ám sohasem vette észre, hogy mikor kezdte el.

– Kutya meg a mája, fiacskám. Dé-dur, de tisztán és ügyelj, hogy ne zendíts rá nekem megint a nyálszívásra… Várj. Vááá-árjál!

Fülsértő csürüszköléssel, nyikorgással új teherszerelvény kanyarodott be a remíz udvarára s ezt meg kellett várni; ami egy pillanatig megmentette Pityut.

– Infernális! A velejébe hasít az embernek, meg kell veszni tőle! – kiáltotta meggyőződéssel a tanár úr; nyilván Pityu részvétére pályázott. Majd alábbhanyatlott és megadólag intett: – Dé-dur, harmadik fekvés.

S bár Pityu (Penágel Pista első gimnazista) tele volt jószándékkal, nem mondjuk meg, csak sejtetjük, hogy a hová vezető út mivel van kikövezve. Gondolatainak sem irányt, sem határt szabni nem tudván, úgy járt, mint valamikor a szíriai sivatagban az első anakoréták: mennél görcsösebben igyekeztek, hogy ne gondoljanak meztelen kéjnőkre, annál mezítelenebb és kéjesebb formákat öltve pattant elébük a parázna sátán. Ő is, Pityu, a gyermekábrándok vizén elvitorlázva, még mielőtt észrevette volna, a következő dolgok gondolódtak benne: „A fenébe ezzel az undok skálázással, Ecki-Becki! Hogy miért kell dé-dur skálát harmadik fekvésben játszani vért izzadva, holott köztudomású, hogy a dé-dur 273az első fekvésre milyen kiválóan alkalmas: megáll az ember esze! Miért kell ilyesmivel gyötörni engem, aki – középcsatári minőségemtől eltekintve – maholnap amúgy is zeneszerző leszek és olyan Szuper-Rigolettót rittyentek, mint a vöcsök, hogy a Népopera zenekarának százötven füle háromszázfele áll tőle! Miért, miért, miért?!”

Ugyanakkor a tanár úr elméjében egész más gondolatok kergették egymást. Ő, szemét merően a remíz tolató világára szegezve, a következőképp belső-monologizált: „Nem is tudom, mi a jobb: az, amikor már teljes erővel ki-be fröcsköli a foga közt, hangosan szívja és sercegteti a nyálát ez a büdös kölyök, vagy amikor ilyen álmatagon rádűti a fejét arra a rongy hegedűre, csak pedzi és nagy alattomosan az első sercintéseket a nyelvével a fogához tolja a pofájában… Nem, mégis csak ez a legrosszabb, az, amikor olyan hangosan pumpálja ki-be, ki-be, hogy túlharsogja a vonót és nekem, a mazochistának aki vagyok, két merőben zeneietlen élményt kell elszenvednem, ezt a kutya-hamis dé-dur skálát, hogy majd desz-durba csúszik bele, és ezt a másikat, ahogy a fogával zsilipet játszik és a nyálát rángatja át rajta, ki-be, ki-be… Nem, ezt már nem csinálhatja ’önkéntelenül’ ez a tettető, alattomos disznó, ezt szántszándékkal csinálja, az én bosszantásomra, hogy amilyen hatalmas vagyok és erős, egyetlen csapással agyonlapítsam, ezt a tetűt. Meddig terjed egy mazochista türelme, meddig tűröm, hogy ez az istencsapása vitustáncot járjon az idegeimen, meddig, meddig?!”

– Hagyd abba Pityu – mordult bele a dé-durba a tanár úr, mert bár teljesen kilátástalannak látta az erkölcsi prédikációt, oly rögeszmés világossággal ismerte fel, hogy a jóerkölcsökbe a nyálszívás-nélküli hegedülés fogalma is beletartozik, hogy végezetre rászánta magát, noha tudta, hogy Pityuba nem először törik bele a bicskája. – Pityu, apád nehezen keresi azt a pénzt, amit érted fizet s akkor majd, fiacskám, ha a Zenedében elhúznak a felvételin, mert elhúznak, mint a parancsolat, azt fogja mondani, hogy én tanítottalak lelkiismeretlenül. Nem gyakorolsz, feléje se nézel, valld be, hogy mióta legutoljára itt jártál, a kezedben sem volt. Igaz? Fociztál? Valld be, hogy elfociztad az időt, elcsavarogtál, míg szegény édesapád éjt-nappallá téve…

Pityut a támadás oly váratlanul érte, hogy amint szontyolin, földiglógó hegedűjével ott állongott, még arról is elfelejtkezett, hogy abba274hagyja. Ez a megátalkodottság annyira felháborította a tanár urat, hogy közbeszúrt egy tőle szokatlan csatakiáltást s utána síri hangon folytatta:

– Megverlek, fiam! Ne szívd, mostmár nem hegedűlsz, hanem szívleled, amit mondok. Fene a jódolgodat. Szóval fociztál, mi? Hogy elvágódj, eltörd az egyik ujjpercedet nekem és azzal a karrierednek lőttek?! Mi? Ezt akarod?!

De Pityu sem azt nem mondta, hogy ezt akarja, sem azt, hogy esze ágában sincs; hanem a jámborság és a bűntudat vegyülékével, ahogy erre csupán a muzsikuslelkű futbalisták képesek, egy fiók-pávián pózában, aki valahogyan fidulát kapott a kezébe, elcsüggesztette magát. Minden fiók-pávián ismeri ezt a helyzetet, aki egy szuper-komponista soha meg nem írandó operáit hordozza szívében, ám labdarúgó esze azt diktálja, hogy nincs az a villámcsapás, amit ne lehetne kivédeni, ha kapura jön. Minden átmenet nélkül abbahagyta a szürcsölést.

– Jól van, fiam, te iszod meg a levét, nem én. Mit hoztál még, hoztad az Imát, tudod kívülről?

– Nem egészen.

– Mi az, hogy „nem egészen”?! Mióta nyúzod azt a rongyos másfél oldalt és még mindig nem tudod kívülről? Utoljára teszed fel a kottát, jövő órára az egészet kérem kívülről. Gömbölyű hangon, nyugodtan, egyenletesen, hová teszed azt a hegedűt, a hónod alá akarod lógatni?! Hamis hang ne legyen!

A kottaállványon szétterült a díszalbum – csupa hasonló zenei gyöngyszemmel volt tele, sajkás szerenád, gondolás istennyila, tanár és tanítvány egyformán utálta, ám ha egyszer benne volt a Zenede tananyagában: „Blaufugger Jolantha Klarissza Irma bárónő Imája a Szent Szűzhöz, Moderato Cantabile”. Elszántan, amilyennek Leonardo az Anghiari Csata ’harcosát’ rajzolta, Pityu csatakiáltásra tátotta száját, majd alsóagyarait felsőajkára rácsapva, megpróbált egy-két „előszívást”, nyálát a jobb pofazacskóból átküldve a balba s már-már a vonója is nekilendült; amikor valami rendkívüli történt. Ecki-Becki megragadta a kisember hegedűjét-vonóját, hogy majd kitépte a kezéből és rádördült:

– Nyeld le! Itt előttem! Mit mondtam?! Pityu ne kezdd újra! – Majd elengedte s igyekezett erőt venni magán. – Különben is a kápától kell, hol a szemed; és nem nyekeregve. Hangot nekem, gömbölyű hangot!…

275

Innen kezdve az események ijesztő sziklaomlását éppoly kevéssé lehetett követni, mint feltartóztatni a melódia felséges feláradását. Pityu, amint ez csak gyermeklelkétől kitellett, elhatározta, hogy oly tündérien fogja tolmácsolni az Imát, amilyen tündérien egy agyoncsépelt fércművet háromnegyedes gyári hegedűn csak lehet. Hatalmas önfegyelemmel, doblogolva verte lábával az ütemet; szemét behúnyta, ahogy a „nagyok” szokták és mit sem törődve a nebulóknak előírt ujjazatokkal, mindjárt az ötödik fekvésben, a gé-húron szólaltatta a búgó dallamot. Blaufugger Irma bárónő zenei laposságainak megdicsőülése volt. Arról viszont Pityu egyáltalán nem tehetett, hogy ugyanekkor zendített rá egy hosszú teherszerelvény a remíz udvarán, amely óriás kábeltárcsákat szállított; minden egyes kereke eget-hasogató csikorgással tiltakozott, ahogy beszorult a kanyarba. Alig állt meg, kezdték a lerakodást: a tonnás kábeltárcsák tompa puffanással értek a rámpák végére. A tanár úr a két tenyerét a fülére tapasztva, egyszerre könyörgő és vészjósló tekintetet vetett a porolóudvaron át a remíz-telepre – „keserves hétszázát az anyátok irgalmas mindenségének!” – jajdult fel némán s már el sem hatolt tudatáig az a szomorú tény, a porolóudvaron is elkezdték, amit porolóudvaron elkezdeni szoktak: a nehézütegek leadták első üdvlövéseiket Irma bárónő tiszteletére, zuhogtak a prakkerek, robajlott az ágyúdörgés. Pityu zenei mámorában mindezt már nem hallotta. Saját merészségén felbátorodva, ímígy morfondírozott: „Ecki-Becki jó fiú, vérbeli muzsikus, nem esz meg, ha ebbe a vacakba beleszövök itt-ott a magaméból: ez igazán csak a javára válhat; például a Bariton Nagyáriát az én Szuper-Rigolettómból, ha majd megírom – ahogy én képzelem”. Vagyis, Pityut hátára vette a rögtönzés szárnyas ördöge. Pillanatok alatt a zene ismeretlen tartományait járta be s kurtácska húrjain soha nem hallott dallaminvenciók lalláztak szirupédesen, cigányzenekari vibrátóval. Mire a tanár úr lekapta a tenyerét a füléről, Pityu már messzekalandozott az Imától. Ám a tanár úr sem ezt nem hallotta, sem a kábelrakodást, sem a prakkerek ágyúdörgését a porolóudvaron. Ő csak azt hallotta, hogy Pityu szív. Hogy a nyála kergetőzik a foga közt, bújócskát játszik vele és szörcsög, mint a vadállat. A tanár úr nagyot horkant. Keze ökölbe szorult (nem emlékezett, hogy ilyen szőrös gorilla-mancsai lettek volna), és a Népopera undok robotja, az undok tanítványok délutáni felvonulása, a 276FRUZSEDUB-Udvar áporodott húgyszaga, varrodái, zacskóragasztói és nyúzott frankái – nyúzott életének minden keserve robbant ki belőle, amikor kétmarokra fogta Pityu hegedűjét és bömbölve rárobbant:

– Büdös kölök, semmiházi undok dögje: a fejeden töröm össze! Megmondtam, Pityu ne szívd!

A hegedű lezúgott, a tanár úr későn vette észre, hogy amíg lóbálta, koponyalékelő hadiszekercévé változott és vas-foka sokkal súlyosabb volt már, semhogy visszafoghatta volna a csapást. Pityu megpróbált kitérni, de csak odébb-tántorgott, az ütés a nyakánál érte, a bárd nadrágjáig hasította s teste – még mielőtt levágódott volna – kettéborult. Ám a tanár úr tudta, hogy egy fejlékelő szekerce mire való: ha nem sikerül elsőre, majd sikerül másodikra. Voltaképp a fogait akarta szétverni a koponyáján keresztül és a nyelvét lecsapni tövestül, hogy ne legyen mivel szívja, min keresztül és hogy nyála se legyen. Teljesen igazolva érezte tettét, amikor másodszor is lesújtott a „szörnyeteg dög kölökre” és sikerült kettéloccsantania a koponyáját. Gépiesen darabolni kezdte és csak akkor hagyott fel a mészárosmunkával, amikor Pityu tizenöt miszlikben ott hevert előtte kisfiú-piros vérében az elázott rongyszőnyegen. A szekerce négy húrjáról koppanva cseperészett a parkettra Pityu vére, de az is, mind lomhábban; s akkor a nagy-nagy csendességben tisztán hallhatta, a csend páncélján is beszörcsögött: valahol, Pityu még mindig szívta. Nemigen értette, hogy lehet – az állkapcsa bezúzva, öt darabban hevert, a nyelve a lábánál. Ekkor megpillantotta magát a tükörben. Az önkívület öntörvényű világa összeomlott benne, kívüle: már nem is a Népopera kisfizetéses másodhegedűsét látta, hanem Káint, a testvérgyilkost, amint emberségéből kisemmizve menekül. „Penágel István első gimnazistát bestiális kegyetlenséggel gyilkolta meg lakásán”. „A vadállatias kegyetlenségű Penágel-gyilkos”. „A rendőrség a nyomában! Kézrekerítés különkiadásban, estére!” „Megvan a Penágel Pityu gyilkosa!” A holnapi lapok szalagcímei…

A gyakorlott hentes mozdulatával söpörte be Pityu nagy miszlikjeit az ócska bőröndbe. Irány a Duna. Macskaléptekkel osont át az előszobán, hogy Zsigáné meg ne hallja – bár majd a karja szakadt le s nem könnyű félmázsákkal osonni gangokon, folyosókon át. A legsötétebb lépcsőházat választotta. Az első emelet fordulóján megállapodott, hogy 277kifújja magát; lekuporodva, hosszan küszködött az egyik bőröndzárral, amelyet nem lehetett bekattantani. Végül lemondott róla s pihegve, szuszogva, egyideig megült a kövön; amikor felfedezte, hogy nem csak a saját fujtatását hallja s hogy a bőröndben valami szörcsög… Pityu ne szívd – nyöszörögte; s végigfutott a hátán a hideg. Csak valami rendőrbe ne ütközzek bele, villant át az agyán, ahogy a kapualjból kibukkant a fényre. A verőfényben egy kerékpáros rendőr karikázott el mellette – ezt megvárta, amíg eltűnik – azzal nekilódult, hogy megkeresse a Duna legelhagyatottabb összekötőhídját… A sarkon azonban megint elébetoppant a rend őgyelgő őre s igen mustrálta, holott csak kissé véreske volt s nálunk henteseknél, hehe… a mészároskosarat fellódította a vállára, bár a kilógó borjúlábon hogy mit keres a zokni meg a cipő, azt hentes a talpán, aki kimagyarázza… Hogy ezt is ilyenkor eszi ide a penész. Kénytelen volt határozott félrajoszlop-jobbra fordulattal megváltoztatni útját s nekieredt a remíz felé. A vágányos kapuknál két ellenőr súgott-búgott egy sanda figurával, aki azzal leplezte a rendőrség kötelékébe való tartozását, hogy nem viselt egyenruhát. A tanár úr megtorpant, ami végzetes hiba volt. Hogy jóvátegye, megpróbált alakoskodni, de alapjában véve becsületes gyilkos volt s ezért hidegvére elhagyta. A bőröndöt a válláról visszaeresztette a földre – s most kisbőgő-tok formáját öltötte magára, bár az egyik zárja ugyanolyan siralmasan lötyögött – de a gyanúsan lucsogó, szörcsögő hangra a két főellenőr és a detektív is felfigyelt. Igyekezett olyan fesztelenül lődörögni, ahogy csak tudott; Pityu ne szívd – sziszegte sandán, könyörögve a kisbőgő-tok felé. Már csak a csoda menthet meg, ugrott a torkába a szíve, mert hibát-hibára halmozott. Az egyik vágány VIGYÁZAT FRISSEN MÁZOLVA! – frissen volt mázolva vérrel; nem merte átlépni. Nem volt más választása, befordult a remíz kapuján és futásnak eredt. – Hé, maga! Hová?! Hé! Hé! – ordibáltak utána. Csakhamar elnyelte a remíz irdatlan homálya. Egérutat vett s hogy megtévessze üldözőit, villamoskocsik ütközői közt bukdácsolt, kábelrakaszok közt loholt végig – már majd a tüdeje szakadt ki. Valahára a túloldalon kiért a telep udvarára s láthatta lentről harmadikemeleti lakását a FRUZSEDUB-Udvar címzetű bérkaszárnyában – úgy, ahogy harminc éven át egyszer sem. Gyorsteherszerelvény kanyarodott be orvul, éktelen robajjal s oly hirtelen, hogy majd az orrát csapta le. Megtor278pant – de a lódulástól a kisbőgő-forma bőrönd felszakadt, amilyen nyomorult volt a zárja; tartalma kiborult és rágurult a vágányokra. Bereczky tanár úr megkövülten szemlélte, ahogy Pityu adagonként előboruló darabjait nagy csattanással a váltókon, a kerekek még apróbb miszlikekre tépik.

Hárman fogták le hátulról, ami már maga égbekiáltó igazságtalanság volt és ő felindultan bizonygatta ártatlanságát: „Nem igaz, nem én! A szerelvény ütötte el! A bőröndben még élt: a fogát szívta! Én vagyok a tanú rá, hogy a saját fülemmel hallottam: becsületúristenemre, hogy élt!”…

– …Tanár úr!… Tanár úr! Ej no!

Zsigáné állt a pamlag előtt; de időbe telt, amíg megszűnt a zavaros képek rajzása és feltisztult előtte az éber valóság.

– Tessen nézni, félnégy múlt, no. Alig tudok lelket verni bele. Itt a tanítvány.

– Mmm…

– Ehun a papucsa.

Álmosan szétnézett. Az ajtó keretében megállva, ott látta Pityut tisztán, rendeskén, riadtan; a kezében illedelmes hegedűtok és „Irma bárónő Imája”, a kotta. A vásottságnak semmi nyoma rajta. Milyen jó, hogy egyben van. Megenyhülten pillantott végig a kis Penágel Pistán: milyen kedves tőle, hogy él. Homályos elhatározás fogamzott meg Bereczky tanár úrban, hogy ezt az órát kegyelmi állapotban tartja meg és barátokként fognak elválni. Legyen kivételes nap ez a mai, neki is, Pityunak is: ma azt se bánja, ha a fogát szívja.

279 280
Tamás evangéliuma
Korszak

Egy csaknem kozmikusnak mondható, rengeteg erejű láncreakció következtében szörnyethalt a város.

A robbanó hatás nem volt elképzelhetetlenül nagy; inkább a sugárzások baljós állhatatossága és a vegyi rezonanciák továbbterjedése mondta ki fölötte a halálos ítéletet. A bizottság, amely megnézte a kiürített várost és már fogalmazta jelentését, hogy újjáépítésére gondolni lehet-e – a kárszázalék megállapításába belehalt.

A szakvélemény szerint (melynek leleti hitelességében csakúgy lehetetlen kételkedni, mint az óceán palacküzeneteiben) – a szakvélemény szerint a pusztulás ott sunyított jó félévszázada „alattomosan, a preexisztencia állapotában”.

Mi a preexisztencia: egy tartály esővíz a napon?

Egy tartály víz cyklenergiája volt a veszélyes hőfokon, ami milliárd tartály vízienergiával egyenlő?

Talán az ultrahang szólalt meg (Jerikó alatt is Ultrahang szólalt meg) – melyről tudjuk, hogy fülön keresztül öl…?

Semmit sem tudni róla; a hullák, minthogy sértetlenek voltak, maguk sem firtatták. Véletlen volt – mondták a visszaérkező tűzszerészek az ezredesnek és a szalutálás merevgörcsében, holtan, fejest gurultak a lába elé.

Olyan, aki néhány cókmókért visszaosont volna a perifériákig, nem volt; hiszen még a menekülők is, bicegő bölcsők, tálak, vánkosok mellől – hullottak, mint a legyek. Nem látszott se víz, se tűz (isten sújtó keze sem látszott, eszeveszetten futamodó papjai elfelejtették lefölözni a kataklizmát) – rosszindulatú vegyi összeomlás volt s még a legkörnyéken is, ahol pedig a földek kezdődtek, minden látszólagos ok nélkül vakultak-siketültek, hullákat szültek, elsorvadtak az agyfüggelékpangásosok vészes fogytával, lealkonyultak a szimpatektómiások aluszékony hízásával: végül minden egészen elnéptelenedett.

Magában a Városban – a Milliótlan Városban mintaszerűen ép volt a huzalhálózat és a csatornázás; a tömítések tömítettek, a szelepek bűzelzártak, az automaták mértek. Többszáz tonna, lipoidban dús, friss fekália bugyborgott és ringott a folyam sodrata felé, de aztán a Milliótlan 283Város emésztése nem billent tovább és amit marólúg nem vitt volna le, a moshatatlant: fásultan feltisztult az ólomtömlők ciszternája.

Hova lettél, életünk drága moslékja, fekete víz! – – – így kiabáltak a patkányok. A derítőmedence legfenekén, noha az írás ringott, zsoltárfüzet volt olvasható, melyet hivatásos szellemhajtók énekelhettek csupán vagy más szakrális személyek:

Júnó! Vidám-e ma Júnó?
kendőm a kamrán leterítem
Baubó! kíván-e ma Baubó?
vigyázz derekamra törékeny
Júnó! jaj oly üde Júnó!
párnásan-hűvös ma a cellám
Baubó! hajolj ide Baubó!
derekam por-por-porcellán

A patkányok közül sokan azt gondolták, hogy a patkányok világkorszaka következik és elérkezett a nagy filozófiai átértékelések ideje.

Ellenvélemény nem volt.

A pályaudvar a mintaszekrény mozdulatlanságával rostokolt. Egy temetetlen gyorsvonat (ötszáz hullával a nyílt pályán) terepszürkére fakult a napon; az élen veszteglő mozdonyóriás – (a Part Nyila, menetlevél rajta és olajosrongy idillikus-hitelesen) – rideg kazánján üreges percegéssel, lassan, levelezve lerepesztette a kazánkövet. Koppanások gyakorta hallatszottak, de ezek magányos koppanások voltak és így, hogy nyomtalanul vesztek el, a Millió Fül nélkül már aligha feltehető, hogy a levegő hullámreszketése hangnak nevezné önmagát. A patkányok világkorszaka volt, a legszerényebb formában sem térhetett vissza a zenei inger. Alkalmasint a lópaták korróziója… földrepottyantott volna valami bronz lovasöntvényt? a vakolatvirágzás elmart s földreejtett holmi nagyobb falpenészt avagy a rozsda túlburjánzása az ereszek hullására vezetett? s hogy bűntény történt-e a kupolák fogalmai szerint, egyszerű öngyilkosság avagy mint az elaggott nagyapát a Húsvét-szigeteken a fákról, rázta a rácsot, lépcsővasat rémült belsejében valami mozdulatlan reszketés – ez 284a szemtanú elképzelhetetlenségénél fogva örökre kiderítetlen marad; a történetírásra a tények folyama nem hederít. Minő sajnálatos! Sem a percegés, sem a pattogások, sőt később számos, jellegzetes és örökké „szomszédos” robaj sem vetette fel tételes formában az oknyomozást. Ama fehér, kiváló minőségű olajmázolás a köztéri padokon arra vallott, hogy a Város (Palmyra, Szinbabje romja sóhajtozhat így és a gyengéd lélek enciklopédiája:) egykor „gazdag és hatalmas” volt – bátor (ha figyelembe vesszük azon ténykörülményt, hogy az emberfia mind ritkábban említi magát a vagyontárgyak között) – e gazdagság alig változott… Nevüket-felejtett tereken harsány napsütés csillongatta e csupalakk padokat, gyepágyak borzoldódtak lobogó-hatalmas zölden, őzek nélküli park – és csak a dajkák hiányoztak a babákkal (ha lettek volna fényképészek, akiknek hiányozzanak) – meg egy medencényi víz, hogy minden az önfeledten terpeszkedő embervegetáció birtoka legyen. De mint a „város” plátói ideája: a létezés kénytelenségének engedve, a Város így is elvolt, emberek nélkül, természetesen.

– – – „Ekkor fergeteges hirtelenséggel” – – – de semmi nem történt fergeteges hirtelenséggel.

– – – „Ekkor már-már” – – – ó dehogy! „már-márra” meg éppen nem volt példa.

„A megtestesült, a megátalkodott romantika… ostoba, förtelmesen ostoba és csúnyán megátalkodott romantika – mérgelődött Egyvalaki (a kristálytiszta vízben hófehér szőrű úr, ki pillanatra feldobta magát:) város – emberek nélkül!… és ekkor tapasztalhatta a finomérzésű patkánylélek perennitását – azt az istentől-való képességet, amellyel a patkány-imponderábiliákat fel nem foghatja ugyan, de ad abszurdum sejtegetheti. Átugorván e negyedszázados „teológiai” korszakot, amelyben kultikus fickándozások míveltetének az Öregpatkány előtt, a fehérszőrű úr szólásra emelkedék a Csatornák Tanácsában (elképzelni is lehetetlen hangjának asztrális lebegését) és minekutána eksztatikus hódolói „hála! hála!”-kiáltással széjjeltépték, legott elrendeltetett egy ezerszereplős, zsúfoltan eseményes, szilaj szerelmi történet elindítása Történetünkben, hófehér patkányokkal fent a Világoson – a Városban.

Hihetjük-e, hogy elmellőzné a krónika? (hiszen úgy is indult, regényes-gördülékenyen; csupán)

285

– …ó, a tények kontár folyama, amelynek nem szükséglete a művészi történelem!…

Megköhögtek érte és győzelmesen harcoltak a gázok ellen.

De a sugárzás a kanaliszi (kanaleai) rétegbe is lehatolt; végül meghaltak mind egy szálig, épségben és egészségben – úgy, hogy mire a Város fölött megújult a légkör (az új légkör kínosan tiszta volt) és a sugárerők is lankadóban: a Kannelúr Kultúrából mindez már semmit sem talált.

A folyó másfele kanyarodott.

Most hát a dögbogarak takarodtak el, a dögök után vagy salakká ülepedtek az éhségtől és a talajsóktól; és ha bele tudnánk illeszkedni egy buzgó baktérium világképébe, belátjuk s ez nem is lehetett másképp: a populáció betokosodott és elaludt háromezer évre, mint a betűk vagy a gabonamagvak

rá – valamiképp a sokszólamú kórus-ostinato a dörgő zárlatban, ha egy-szólammá egyesül, az utcán, a mesterséges tófenéken finom hajlatokkal, a kiszáradt folyammeder fölött, oktalan hidakon dunyhás-domborzatosan, paloták csempéin s a díszcsarnokok márványlapjain lerakódott és teregetni kezdte fehér lepleit: rázendített a homok.

S innen számít az a pont, ahonnan fölöttébb ajánlatos ügyelni a mesemondó nyelvre; hajlamos volna szemfedőt rebegni azzal a hamis kegyelettel, amely még tolakodóan azt is elhiteti, hogy itt a csend a tragédia csendje és gyászfátylak, ravatalok, kormoló olajláng s egyéb, a tetejébe „keresztényi” hullakultusz kíséri a Milliótlan Város öntemetkezését, vigyázat: itt senkinek ember ezentúl nem hiányzott. A krónika csak most jön igazán zavarba, a kövek anyanyelvén kellene beszéljen, de az ember fogalmaiban

„sivatagban vagyunk – egy ottlétünk nélküli sivatagban és ha mélyen hallgat is minden, honnan tudjuk – anélkül hogy viaszlemezre vennénk hangtalanságát…?!”

nos, bármíly rejtelmeskedően hangzik is, vannak közvetett értesüléseink, sőt akusztikai természetű fossziliáink is ebből a rétegből. Ó – nem, mintha energiaállomásokon, turbinák, dombjaik alatt elkezdtek volna 286társalogni és emberhangon olyan gondolatokat rebbentettek el, amilyenek alkotóik fejében szülemlenek csupán („bérharc, világrend”) vagy hogy valamelyik generátor azután még, fényes nappali szellemórán penderített magán egy félfordulatot (csak azért ennyit, mert belerágódott a homok); de vannak kétségbevonhatatlan hangleleteink arra nézve, hogy az egykori Dekumáne egy bájos lakásában virágos selyempaplanok és méteres homok alatt

másutt egy süllyesztett (és padlómozaikkal együtt betemetett) fürdőkád horpadásából

a színházomladék homokkürtőjéből, melybe karéjosan belekövesedett a taps

egy alagsori portásfülkében (CAVE CANEM) a földodu priccséről

végül valami oly vígasztalan, hodályszerű épület különös emeletein, mely éppúgy lehetett börtön, mint malomraktár

…több ízben hallatszottak jelhangok

vinia! lavinia

…sugaras este! istenem antipater

vesztegető szépségét, fiatalságát és szűnni nem akaró „hogy volt! hogy vo”

…nem kérem, a paestumi vonal

a táskám kottütto és a napernyőt

…ha kitör a sztrájk, lövess centurió

hőmérő hol hamar nincs drusylla!

…úrnő! ne verj – – –

– – – a Város hallucinálta önmagát

– íme egy példa rá a sok közül, hogy milyen nehéz néha a történteket megírni (s nem Történelmet írni) még a koronatanúnak is és betartani saját-maga-alkotta irányelveit, melyek oly üdvösen rávezetnék: épp az volt az igaz, hogy mindez nem volt igaz. De mire a Milliótlan Város idáig jutott, hogy csütörtököt mondjon rajta minden emberi vonatkozás(-rendszer) és csorbultan pattanjon vissza róla az epikus fantázia, addigra már messze kívül, az emberek között új időszámítás vette kezdetét az első ember születése-napjától, aki a holdrakétával nemcsak elment, de 287visszatért (s nem a Hold születésnapjától). Már tizenötödfél perc alatt közlekedtek a kontinensek között és zsebben hordható, dróttalan, súlytalan és zajtalan yiloklepszidrákon (pantatrachüneon-membránon) mindenki mindenkit távolláthatott, beszélt vele vagy távolölelt – ekkor a Városban a Legmodernebb Fehér Bakelittelefonok, az áramvonalas vonatok, a mennyezetfűtés, a mázsás fülpiszkálógépek, az uborkahámozó csatacirkálók a legultrább hiperségeken, a legszuperebb szuperlatívuszokon is túlnan-túl: a leghajmeresztőbb csudabogarak is ócskulni kezdtek és nyolc méter magasan a legforgalmasabb villamos-keresztezés fölött, a homokdünék árnyékában beóvakodott az első sivatagi sakál.

Felügetett a láncon (az egyik hídjárom még előkandikált) és szédüldözés nélkül tekintett a mélybe, kozmikus gyanútlanságban afelől, hogy alatta egy széles, szelíd folyó hömpölyög, egy folyó látványa, mely örök jelenésben látja önmagát. A kereplés, a huhogások is mind ritkábbak lettek; végül mikor már a templomokból is betemette a toronygombokat, a sivatagi kísértetek is másfele alkalmatlankodtak. Az erkölcstörténet oly szörnyűrégen felejtette el ezt a kilencedik réteget (McCormick-réteg) – hogy rövid úton kétségbevonta a paleogámia (hűségkényszer) szörnyeteg barbárságát: sohasem létezett. A kaolinkagylókban néhol bizonyos kövecses koprolitok még felfedezésre vártak, viszont a turbinák teljes hagiográfiája és az erre vonatkozó exegézis, ábrákkal (egyfajta okkult matematika) – mindörökre lebukott az emlékezet horizontján.

A sugárenergia konyhai hasznosítása óta az elektromosságot, a gyomor gyógyszerészi feltöltése óta a konyhát már rég az anakronizmusok közé számították és hétszáznegyven évre tolódott ki az átlagos életkor, amikor a Város, ókori villanyhálózatával, ormótlan falvastagságaival és ősi, durván megmunkált fémanyagaival – a Milliótlan Város teljesen elvesztette azt a képességét, hogy a maga számára még valamennyire az legyen, Város legyen, aszfalt-foglalatban: mállott és porhanyóvá zuhant.

Megjelentek az első régészek.

(1948)
288
Kódex

– Üdv! Üdv kapcabetyárjainknak: a dicső csirkefogóknak, akik kiérdemelték a gazember nevet! Üdv! Üdv a zsiványoknak, akik fittyet hányva tisztességnek, törvénynek, diadalra vitték a –

– De a haramiák sem közönségesek! – kiáltotta közbe basszushangon egy dorongos ősember-külsejű; és kitörülhetetlen fenekével felfelé, röhögött.

– Nem-nem, a haramiák sem! – pipeskedett egy bájos holnapi özvegy, édeskén és dévajul belerúgott.

– Éljenek! Éljenek a haramiák!

Ezt, torkaszakadtából, mindenki. A szónok, aki a lélekjelenlét maga volt, felismerte a helyzetet.

– A haramiák – folytatta – akik diadalra vitték a pofátlanságot.

– Élje-eeen!

– Éljen a pofátlanság!

– Új bunkót a pofátlanoknak!

– Istenem-istenem – (érzékenykedett egy kiérdemesült anyóka:) – sohase fogjátok be. Micsoda szedett-vedett daliák!

És elől-hátul elsírta magát.

A fiatal anyák köpködni tanították gyermekeiket. Micsoda gézengúz leszel, ha még köpködni se tudsz? Te takonytalan, te hétszermosakodó napjában, aki mindenedet, eldöngesselek?! Te illedelem-gané a szülőanyád feneke-partján, köpjél egyenesen, mindenkinek a szeme közé. Érted-e?! Micsoda ringyó volt az anyád?! Ekkora nagy mamlasz és még azt se, hogy lecibálná a ruháját neki és ha már egyebet nem, annyit, hogy leköpdösné, ahonnan kijött: ennyi se telik tőle.

A rendőrök az utcán bilincsbe verve kísérték azokat, akik az utolsó pillanatban visszahőköltek a gyilkosságtól; vagy azokat, akik atavisztikus gyöngeségükben, szinte transzban, értesítették a villatulajdonost a rablás idejéről és kérték, hogy menjen el hazúlról. Álomjárással védekeztek, holdkórral, meg hogy álmokért felelősségre vonni nem lehet…

– ’Zzzzanyád! de gyilkolatlanul a szegény párát, mi? otthagyni, hogy természetes halállal dögöljön, mi? azt lehet?!

Fejük lefűrészelésére ítélték. Vidáman mentek, tudták, a fűrész ki 289fog csorbulni, szétszedik a vesztőhelyet, a dobogót, a fűrészt és még ugyanazzal a szamárállkapoccsal – eltángálják a bíróságot. És – hogy megőrízzék a látszatot – vidámságukban kornyikálva és nyekeregve, sírtak:

– Brühühüüü-ű, azzzanyámistenit! brühühüüü-ű! szidjátok azzanyám búbánatát, derék polgárok, velem együtt!

– Hogy rohadtál volna el, még benne, vele együtt – teljesítették kedves közvetlenséggel eme kérésüket a kofák, és csípőre tett kézzel, farpofára tűrt szoknyával pocsékolták a fegyenceket:

– Mer’ az anyátokra fajzottatok, aki szép kis – no iszen! sohase volt az kurva! látjátok, mire mentetek azzal a marha nagy becsülettel?!…

A Székesegyház Hivatalos Megszentségtelenítése – a hasatokba! Ábrándos moralisták, néznétek meg egyszer a valóságban ezt, átértékelését minden értékeiteknek, látnátok olyat, hogy arról koldultok!

A Székesegyházat le se füttyenti senki. Földdel teleszóródott domb, meg se tudnám mondani tán, hogy pontosan hol van, úgy elborította régesrég a dudva: csak nagy néha, minden szökőévben egyszer, ha kegyeletből a papok táncolnak benne. De az is, mind egy szálig, úgy él – szónoklatai átértékeléséből; és mint Marci Hevesen, olyan kiváló csirkefogók. A szenteltvíz pocsolyában áll a Szűzek-Bűze réten: azzal pótolják, amit a tehenek meg a hívek belecsurgatnak. A körmenetben a mozgómisét a kondások celebrálják – megcsördítik karikásaikat és úgy abajogják:

– Üdvözlégy Panca Mária-aaa!

Kormányprogram másból, mint fölöslegességből, szakszerűtlenségből és köz-sikkasztásból, nem állhat. Költésgvetési vita során, a fokozatos nyomatékossággal csendesítő elnöki csengők: a gong, a horogkorong, a dorong; a képviselők pártállás szerint vagy zsebrákok, vagy pernahajderek, ám a legnagyobb fizetést az altisztek húzzák, akik miniszterek. Hivatalból ellenzői mindennek, szellentéseik feszélyezetlenek és amúgy sem doktrinérek, mert mint egyikük a földmívelés ügyében kijelentette –

– Többre becsülök egy kalapravaló halmentést minden csatornázásnál.

Szűzecskékről, túltáplálásukról az ellátmány gondoskodik.

290

Minden kormány, amelyik három nap alatt meg nem bukik – megbukik. A legeredményesebb államháztartást eddig a Prampolini-kormány mutathatja fel (Prampolini mint országos hírű családirtó kezdte, de mint hullarabló jutott hatalomra) – mely kormány martalóc-politikája oly katasztrófális volt, hogy a Prampolini-féle ÁLLAMCSŐD emlékművének költségeit már a következő kormány sem lophatta el. A nagy Prampolini egyébként oly demokratikus gazember volt és mint mondják, oly közvetlen az érintkezésben, hogy a nép legegyszerűbb imposztora is, végbelébe mélyesztett orral, alácsókolhatott heréinek. Aztán beszélhetett.

Az anyák, a hálóingben vakaródzó anyák csak bekiáltanak a házba:

– Jöjjetek, lányok, jösztök-e, itt vannak a katonák!

És a lányok jönnek; és ki úgy veti le időközben, ki úgy szaggatja:

– Hol? hol?

Mert lehet-e nagyobb öröme az érett szűznek, a nyilvános szajháváavatásnál; és lehet-e nagyobb, könnyekre indító öröme a nagy anyakurvának, mint hogy leányai nyilvános szajhákká lesznek!

Ha némelyük (csak hogy szemérme mohó csurgását palástolja) fitogva válogat, finnyáskodik vagy kényeskedik, a nézősereg röhögve sürgeti:

– Gyerünk, mire vársz?! Ne keresd az apádat, hanem – alá és bele!

Az őrmester a sínekre fekteti, még a villamos is megáll, leszállnak, sereglenek, aztán hol az anyát éljenezve, hol a lányát – úgy biztatják kedvtelve: labdázó gesztenye-fenekét, ha éppen a törékeny nősténypárducból kilátszik valami a torzonborz szőrcsomók alól.

A körforgalmi csomópontokon, a rendőrök posztján a közlekedést hastáncosok irányítják. Nem is megy tovább senki egy tapodtat; hanem megállnak és tudom, bárgyú átértékelők, moralisták – amiről sohasem álmodtatok: ott táncol a téren, a sugárutakon, az ártériákon és a sóhajsétányokon – hastáncot a város, hogy jobban se kell.

De tejfel, az élet tejfele a vásártéren folydogál, a lacikonyhák körül. Az új korszak a szentírásmagyarázatban sem maradt adós az átértékeléssel; és az a legújabb felfedezés, amely végetvet a hétévezredes bibliahamisításnak, a mózesi tézist és a természettudományos antitézist olyan történelmi szintézissel pecsételi meg, hogy attól hegelistának-291marxiótának, ebben is, amabban is hívőnek-hitetlennek – mindnek bátran eleredhet az orra-vére:


„És rendelem neked… ne haljon meg senki kö-

„zületek, hanemha serpenyőben avagy bog-

„rács fenekén… hogy még az emléke is eltö-

„röltessék a természetes halálnak, Én vagyok

„az Úr…


Ime a Kinyilatkoztatás eredeti szövege, ahogyan azt az Ige, Nagy-Szent Hurkáciusznak kinyilatkoztatta, igen bölcsen. Így jelenik meg az emberevés újra, ámde EGY MAGASABB FOKON – így válik a mi újjáértékelt világunk a bibliai és a természettudományos nézetek szintétisében azon felfogás megvalósítójává, hogy mindenek térjenek vissza az élet nagy körforgásába.

„Késhegyi Brúgó, hentes-és hajkurász”

„Döflövi Hurkancs, állami emberböllér”

Így festenek azok az iparengedélyek, amelyek segítségével kiküszöbölik a haszontalan (avagy természetes) halált.

A hajkurászok a vásárban csoportokba verődve ődöngenek és észrevétlen körülfogják a gyanútlan sétálót, bármelyiket, aki – szájízük szerint – megérett a bográcsra. Aztán, mintegy jelre vagy füttyentésre, kuvikolásra vagy kelepelésre – egyszeriben rárontanak, hogy megölik. Az ilyenek persze, akár sánták, akár köszvényesek, káprázatos gyorsasággal illannak el; ám a hajkurászok űzőbe veszik őket:

– Hús! hús!

Utánairamodnak, a feltartott késsel és a szakrális kiáltással jelezvén a járókelőknek, hogy a menekülőben végbement az a különös átlényegülés (és ez egyúttal vallásunk legmagasabb misztériuma) – amelynek következtében elvesztik nevüket, ember-mivoltukat és nem egyebek a kétlábon futó eledelnél. A lakosság természetesen hangos örömmel veri a hasát és belátván, hogy a hajsza az ő ellátását is célozza, vidoran csatlakozik:

– Hús! hús!

A szakrális csatakiáltással a lakosság is utánaveti magát a Boldognak, aki immáron nem hal meg haszontalanul, hanem visszatér a Hús nagy 292körforgásába. Ha elfogták őket, nem ölik meg, hanem összeterelik, csordába – és hogy ezzel is rájukkényszerítsék a jószág-jelleget, úgy, amint ezt a keresztényi könyörület rendeli: eltiltják nekik a beszédet. A szállítmányt azután a lacikonyhák elkapkodják és vagy a bölléreknél, szép szeletekben, vagy a hajkurászoknál, élve és egészben, magánosok számára kapható: még nem volt példa rá, hogy valaki megbüdösödött. Utána a pajzánságok, a véget érni nem akaró élcelődés a bogrács körül, hol is, térdéig a hideg mártásban, ott várakozik a gatyátalan, eleinte szontyologva, a flaska borral mellső csülkében, de hamarosan a langyosodó lé kéjével a hasuk körül, ha már beleültek és a harmadik flaska után nagyokat rikkantva és oly részegen, hogy végigröhécselik saját megfőzetésüket – ó! a boldog halottak! El tudnátok képzelni, civilizáltak, átértékeltek – el tudnátok még egyszer képzelni az őskort, a Természetes Halál vademberszokását?! A telekoprofágia korszakában, a távolbarondító ürüllentyűk, a távolcsiklandozó titillátorok, a világűrbe hajított seggruganyok és sok más, elképesztő találmányával a szellemnek körülöttünk, kezünkben kedves nagybátyánk porcogójával vagy felejthetetlen sógornőnk leszopott lábszárcsontját a térdünkön nyugtatva, vajon ez a mi boldogságunk nem az utolsó, a legteteje-szintézis, a haladás bekoronázása…?!

Az irháját kifőzik, a pákosztosoknak; a bőrét levastagolják, cserzik-pácolják, és részben a hentes-és hajkurász, ill. emberböllérség iparengedélyeinek kutyabőrére, részben bibliák-breviáriumok ájtatos-violaszín bekötésére, hogy még itt is… – – – nenem, semmi nem mehet veszendőbe…

Ó, a rövideszűek, kukák gyülekezete a filozófiában. Ha egyszer libasorban végigvonulhatnátok rajta, mint távoli vendégek és aztán eltűnhetnétek (nem a megszentelő Hasak-Átértékelésén, hanem) fantáziátok őskori kamaráiban, történetírók – halljátok ezt, korlátoltság mesterei?!… Hogy aztán csak kuksolnátok magatokba roskadva és úgy rimánkodnátok a bölcselet bocsánatát: „be rövideszűen, de kukán képzeltük valaha az értékek átértékelését!”

(1949)
293
Az istenség megmutatkozik

Szakolczay Lajosnak

Hétezer évig eltartott, amíg rájött az emberiség, de akkor nagyon rájött. Rá – mint a bolondóra.

Oly egyetemes volt ez a közvetlen belátás, oly elsöprő a konformistaság, oly látványos (innen, a Nagy Tévé-Lelátóról) ez a Világok-Születése.

Sokféle és még sokféleségében is, sokfajta istenség küzdött az emberlélek kizárólagos birtoklásáért és ima-árasztásáért (mely himnikus magasztalás az ő régióikban az egyetlen tapodható szilárd talaj) – míg e hosszantartó küzdelemből, a nyolcadik évezred küszöbén győztesen került ki az egyetlen igaz istenség: az isten.

Istenségének igazándisága meglátszott azon, hogy Ő – ellentétben a vetélytárs istenekkel – sohasem született (sem anyától, sem istenapától, se napsugártól, se szűznemzéssel, se amúgy) – Ő mindig is volt. Helyesebben, azóta volt, hogy az emberiség az eszét tudja; ami pedig a szívét illeti, abban is, tudja-nem tudja, ezt az egy-igaz-istent már megszületésekor beleplántálva találja. Olyigen, hogy hitvalló vértanúinak garmadával felmetélt szíve az istenszerelem szép lángadozásával még a nevét is bevésve viseli a közepén, sőt, azzal dobog s a kivérző Szent Betűkből is láthatja a hóhér, hogy ennek az egy-igaz-istennek titkos neve nincsen, annyira igaz és annyira isten; no de meg hogy formájára is, Ő se nem bika, se nem szárnyas oroszlán, se nem horribile dictu Negatív Titokzat és még csak nem is a Sempiternissime Setétlő Fényesség; mert az Igazinak minden átváltozás rangján aluli. Ő a mindig Egy-forma, az Olyan-forma és épp mivel 12 milliárd egyszerre, egy napon ismert rá, hogy Ő az egész földkerekségen az egyetlen, aki nem Emberfölötti Ember-forma; hanem more geometrico Kerek Forma – mondhatni: Labda Forma. Onnan tudhatni.

Azért is verte meg, elsőbbet maga mögé utasítva, majd lehányva riválisait a Nagy Semmi Űrszakadékába, hol is a metafizikát trágyázzák azóta is – azzal, hogy Formája oly Egyöntetű; és épp e Misztikus Egyöntetűségével, ha kicsi, ha nagy, ha füles, ha feles, ha tojás, ha teljes, Ő, a Labda, per se mint Labda, azonnal, folyamatosan és örökkön-örökké a vallásos elragadtatás tetőpontján, hitének harsány malasztjával tölti el az Egy294labdahívő Emberiséget, mitől is mindnyájuk hangosan ordítanak – – –

A Felülkerekedés amilyen kínos-keserves lassúsággal következett be, míg minden rivális vallás kilehelte páráját, oly gátszakadás-forma tengerbeözönléssel történt az evangelizáció. Megtértenek rakásra. Vagy mintha rövidzárlat villámrobbanása lett volna, melyben az istenség hívőire, a hívek egymásra ismernek.

Egy világbajnoki turnámentom világkupadöntőjén történt, mely azóta is a Szent Gólparádé Mennyekbeszállásának neveztetik: az Ő ünnepe.

Éppen 12 milliárd néző-szurkoló szorongott a tévé-lelátón és nem volt olyan hitetlen, akinek alkalma lett volna tamáskodnia: nem dörzsölhette ki a szeméből a szemeláttára történő csudát. A szertartás négy-háromra állt és már csak egy gól hiányzott ahhoz, hogy Butragueno egyenlítsen és utána a tüneményes Hadzsigebics, legendás jobbegyenesével behelyezze a döntő gólt. Ekkor a gólgálaparádék csillaga, rögzítőfáslival balvádliján – Mlynarczyk, a tőle megszokott boszorkányos lábmunkával (és mindig azonos-lábbal cselezve) kicselezte Bilardót, aki szédületes középpályás lefutással magához ragadta a kék-fehér kezdeményezést. Már csak a Gary Lineker, Sanchez, Burruchaga hármas technikás adogató játéka kellett, hogy a bámulatos kapuérzékéről híres Platini lába elé driblizzék a labdát, aki a hihetetlen gólérzékkel rendelkező Ziconak továbbítja – Zico! Zico! Zico! Zico! – (Zsiga! Zsiga! Zsiga! Zsiga!) – harsogott 12 milliárd torokból a tévé-sarok meghitt fényhomályán; és az aranycsapat sztárja, megszökve a Lothar, Nunez, Sanchez triótól és lerázva a lábikrája körül akadékoskodó Menottit, már-már kapura igazítja a védhetetlent, amikor

nos, amikor?

mit idétlenkedik itt ez az amikor, van itt még, lehet itt még amikor…?!

…Aki még nem leste kiguvadt szemmel, dermedten a diványon félig hanyatt; akinek még nem fagyott meg ereiben a vér és nem futkározott hátán a hideg az Évszázad Gólja előérzetében, az szorítsa ökölbe a kezét és két-ököllel fenyegetve, ismételje némaüvöltő teljes erőbedobással a hajrát –

295

– A tiéd a labda! A tiéd! Zico! Zico! (Zsiga! Zsiga!)

– Isteni gólhelyzet! A tiéd! Zico! Zico! (Zsiga! Zsiga!)

Zico! Zico! Zico! Zico! (Zsiga! Zsiga! Zsiga! Zsiga!)

Zicooo-o! (Zsigaaa-a!) – – –

Ekkor történt.

A gólkirály rüsztjéről lepattanó és a földredöntött Passerella bordatöréses melléről visszavágódó, váratlanul elébetermett labdával, Schuhmacher.

Maga se tudja, mért, maga se tudja, hogy.

Schuhmacher gyertyát rúg.

Akkora égreszálló gyertyát a labdarúgás emlékezete nem őrzött meg, mert még nem látott.

A labda száll-száll, még-mindig-száll, még-mindig-felfele; és innentova hogy ki kit-látott-nem látott, mit-látott-mit nem, megoszlanak az elragadtatott tanúvallomások.

Ki a labda eltűnéséről beszélt a szemek elől, ki Misztikus Szertefoszlásáról, ki meg arról, hogy a gigászi repülő csészealj kerekségűvé nőve-dagadva, kegyesen mosolygó űráttűnésben a labda, úgymond, szabaddá tette a képernyőt.

Az a labda soha többé nem tért vissza erre a Földre. Az a labda már nem közönséges rugalmi labda volt; hanem az ÚrLabda Epifániája – – –

Az istenség megmutatkozott.

Ahogy a vaskosarat megrázzák, hogy felülre-kívülre kerüljön a vörös-elevenen izzó zsarát: olyan volt a lelkek állapotja.

Jött éve csodáknak, hullottak garmadával: tétemények, mirákulumok. Labdaisten Epifániájának napjától, hogy megszületett az Egylabdahívő Emberiség, rádöbbentünk minden más isten, minden más vallás ideigvaló hitványságára.

Vérszomj és szent fanatizmus vett rajtunk erőt – a futballfundamentalisták fanatizmusa – hogy kihányjuk a hamis istenek csürhéjét, a metafizikai bálványseregletet hazug hodályaiból és a Labdaisten hatalmával az Évszázadok Góljának, mely Megmutatkozása volt, újraszenteljük templomaikat és oltáraikat. Az „isteni Diego” (Maradona) rúgta az első dugót, amely az első eucharisztiát lerombolta: szentségházából rövid úton kiakolbólintotta – bele a hálóba.

296

Ám az akasztófa árnyéka a pogányból, legyen bár mégoly lomhaeszű, kihozza az elvetemültség minden fortélyát. A fifikus jezsuiták még azt is megkísérelték, hogy éjnek-évadján, szemfényvesztő csalafintasággal a maguk oltári szentségét az ÚrLabda iromba Hasonlatosságával cseréljék fel, mely – ájtatos rézsút világításban – már-már az Ő Igaz Képe-Másának hatott; de a dominikánusok befújták a zsiványságot a Világszövetségnél és a Labdarúgó Koncilillibullerólium, Pele elnökletével kimondta, hogy aki jezsuita, az labdarúgó nem lehet [„jezsuita személy amputálás terhe mellett labdába nem rúghat” (egyben elutasította a dominikánusok felvételi kérelmét az Ifi Ligába: „csak egylabdahívő jelölhető és jogosult”)].

A Második Hálaadó és Engesztelő Szent Visszavágó labdaviadalai meghozták azt a térítő csataordítást, amely előtt sem iszlámnak, se kereszténységnek nincs megállása.

– Mire várunk? Tapsra?! – néztek egymásra a Nagy Akcióért csápoló Igaz Szurkolók és sörösüvegeikkel leözönlöttek a lelátóról, hogy megakadályozzák az ellenhuligánok felözönlését. – Megmutatjuk! – tajtékoztak. És megmutatták

és felgyújtották a tribünt és a díszpáholyt; és felgyújtották az Új Lelátót épülőfélben és a Fogadóiroda felhőkarcolóját, leomlófélben. És mészárolták a gyalázatost látástól-vakulásig és Labdaisten az Igaznak kezébe adta az Edomitát minden marhájával, edzőjével, felszerelésével és aprójószágjával egyetemben. És ütteték és veretteték a vandál és öleték és vágattaték az ellenszurkoló; és aki nem volt benne, hogy benneégjen a felgyújtott Ellentribünben, azt megfogták és belehajigálták, hogy benneégjen. És égett a Lelátóság ezere és lángolt a Filiszteusság tízezere és ezerannyi embert áldoztak Labdaistennek, ahány gólt a mi kapunkba az Ellen behelyezni nem átallott. És volt nyárson forgatott fuj-bíró fegyelmi felsütése és volt nagy-sok jóillatú emberáldozat és tetszett az emberáldozatok füstje Labdaistennek és így szólott Pele, Maradona, Matthaeus, Schuster, Hadzsigebics és Goicoechea fülehallatára: Én vagyok a Labda – az Egy.

A teheráni, allahabadi és jeruzsálemi nagymecsetekben már rég fejeltek, adogattak az ulémák és a mekkai Kaaba Kő előtt már rég kapura 297rúgták a rongyfocit a srácok, amikor a pápistaság még tartotta magát, bár sorsát el nem kerülhette. Azonkoron – amint ez már a Rómaság bélieknél szokásban volt – egy agg imposztor ült Szent Péter trónján, XXIX Calixtus néven, de maga se volt biztos a dolgában, hogy meddig. Ez a Calixtus fogja magát, előhozatja legszebbik tiaráját és – és!… – mely vakmerő lépését hosszas gazsulálással egyengette a Dinamónál (sőt másoknál is, hogy a Real Madrid szemethúnyását kieszközölje:) középcsatárnak öltözik. Azzal, pipaszárlábú teljes bíborosi segédlettel, ünnepélyesen leemelteti a Vertarany Krucifixumot a Nagy Cibórium alól és a függesztékekre az EgyIgaz Isten képe gyanánt egy elkínzottan mosolygó Színarany Labdát helyez; majd rededikálja a Péter-templomot és átalkeresztelve, Szent Peléről, az Egylabdahívő Emberiség nevében Szent Pele Székesegyháznak nevezi el.

Csakhogy a Vatikán istenkáromló üzelmeit árgus szemekkel figyeli ám a Labdarúgó Szövetség; a Koncilillibullerólium résen van és lecsap.

A verdiktet egy földig boruló és megalázkodva zokogó XXIX Calixtus hallgatja végig; mellverdesve (már amennyire bilincsei engedik), sűrűn bólogat és furtonfurt ártatlan imposztorságát hangoztatja – két marcona képű Szélső (egy Jobb és egy Balszélső) között. Az argentin bíró a szabálytalanságért megítéli a pápa büntetőrúgását; a rúgást (ezúttal labdamentesen) a hihetetlen gólérzékű Wilkins eszközli az Everton színeiben (kék-fehér). Az Everton-kapitány szabadrúgása a pápát egyszerűen leradírozza a pályáról. Ezalatt a műholdra szerelt űrhangszórókról 12 milliárd egylabdahívő ütemes lábdobogása és kegyes bömbölése tölti be az eget:

– Schuhmacher: si! Calisto: no!… Schuhmacher: si! Calisto: no!…

Ő volt a Közóhaj Testetöltése, így történt, hogy a szentatya eltűntével (ballisztikus röppályán), az új szentatya megválasztására összeülő Labdarúgó Konklávé az egyetlen Jelöltet – Schuhmachert választotta. Ezzel a Konklávé Schuhmacher Őbeatitudinenciája Személyében (hogy jobban már nem is választhatott volna:) Szent Pele trónjára azt a Géppuskalábú Középcsatárt választotta, aki amaz emlékezetes, azóta is repülő és az intersztelláris űrben is, soha meg nem álló Gyertyát rúgta a Világtalálkozó Visszavágón, mely Gyertyának az ÚrLabda mentől szentebb Epifániáját köszönhetjük. A 26-ik évében járó, 192 cm. ma298gas, 78 kg. testsúlyú, 45-szörös válogatott és 17 világbajnoki góljáért ezüstcipős középcsatár 6 villája szerény, de lakályos; háló-emeletein aránylag 5-gyermekes családja jól elfér, két felesége családanyányi, egy válófélben s kocsiparkjából is amit nem újít, azt lecseréli. 12 milliárd egylabdahívő szíve dobbant össze a Labdáért, a Labdában – Benne és Általa – mikoron, kondor üstökén a Koronázó Tiarával, Főtemplomunk egyházfejedelmi trónjára felhágott az a Schuhmacher, akiről aznap a világ ezernyi-ezer, öklömnyi, ájtatos sportkülönkiadása megírta: „aranyforrás-fakasztó Lépte nyomán és Istenünkkel, Mi-Egy-Labdánkkal pályára lépő hóna alatt Oly Egyéniség Ő, hogy dicsfény övezi herkulesi termetét és egészében senkihez sem hasonlítható karizmatikus Illető”.

Trónjának elfoglalása ünnepén – urbi et orbi – és Első Homíliája gyanánt, Őbeatitudinenciája I. Schuhmacher néven, a Szentatya a szószékről, Nagytemplomunkban, tizenegyest rúgott. A labda a kupola és a márványpadló közt, boltozatról szobrokra, síremlékekről ablakokra – ide-oda pattanva mély hatást tett a szurkolókra és az alapos rombolásból ítélve, az Első Centercsatár, pápai trónraléptének soha el nem múló emléket állított.

…Ellentétben a Hamisakkal (kik megjátsszák magukat – hogy „másutt vannak”), a miénk az Egy-Igaz, aki Úgy-Igaz, hogy mindig megmutatkozik s Ő szűnős-szűnhetetlen itt van, jelen van. Körmenetben visszük s amerre elhalad, aláfüstölünk az aranycsapatnak. Van-e hit, hívője melynek, istenéért tűzbe-vízbe menni, magát így odaáldozni kész?! Vallás, mely a hím-hám faggyúzás-regnálás helyett magától a mártíromság vérének íly megnyitására fakasztó, oly csodák felfrissülésével teljes, oly vérszomjas térítő és kérlelhetetlenségében oly eleven?! Mondjunk hát hozsánnát, szurkolók, mondjunk malaszttal teljes hállélulilalújját, egylabdahívők, Istenünknek, az ÚrLabdának, ki mérkőzésről-mérkőzésre mindeneknek megmutatkozik; és énekeljük oly hálatelt szívvel a szentzsoltárt, valamiképp minden Sportújság vasárnapi számában írva vagyon:

Áradj oh örömkönyűink tengere
Örvendj, Egylabdahívő Emberiség!
Tekints Téged-rúgó lábainkra le:
labdád a Föld! Rúgj bajnoki szentmisét!
299
A megváltás visszavásárlása

„A főpapok pedig felszedvén az ezüstpénzeket, mondának: Nem szabad ezeket a Templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára”.

Máté 27; 6.

Morescott Sámuel, gazdag és szeszélyes multimilliomos, fiatal korában hosszan kacérkodott a gyermekparalízissel.

A géptüdő, melyben gyermekkorát töltötte, különös helyzetben rögzítette szellemét: ez a helyzet a vízszintes nyugalmi helyzet volt, amely éjszaka a csillagmultimilliárd látásával, nappal a térözön gyémántolásával serkentőleg hat a képzeletre és a végső dolgokra fordítja a figyelmet; legzsengébb gondolatai e végső dolgok körül forogtak és azt tartotta, nincs sürgősebb elintéznivalónk, mint az eszkatológia.

Morescott Sámuel huszonegy éves korában megnősült, kerítettek vagyonához méltó feleséget. A házastársak egybekelésének sokáig akadálya volt a géptüdő, mígnem egy elmés multitechnikus a gépmembrum és a gépi (művi) úton foganatosított polár-erektotumeszcencia segélyével azt a kérdést is megoldotta és a matrimonium akadálytalanul konzummáltatott. Hét hónapra, iker melegítő szekrényben sikerült is egy céklalila ikerpárt életben tartaniuk, kik is utóbb a mesés vagyont lettenek – légyen megöröklendők – a multiikrek azonban egy gondatlan ajtófelrántás következtében, bélnáthában odahaltak. Felesége mély sebében elhagyta, kacér lett és a hajóstisztekkel ropta, több ezer tengerimérföld távolságban – nem is látták egymást soha többé, csupán a névjegyen. Morescott Sámuel búskomor lett; egyre ritkábban írt alá, dossziéiban papírkosárrá dagadt a gyógyíthatatlan vagyon. Idő előtt öregedett, ügyeinek intézését rábízta házi agytrösztjére úgy, amint azt eddig is elvezetgették; ő maga pedig eltökélten befejezettnek tekintette életét és a yachtján maradt.

Hogy hányszor hurkolta körül a világtérképen a megvásárolt és a megvásárolatlan szigeteket – ezt a legenda Morescott Sámuel képzele300tére bízza; volt úgy, hogy a yacht lator legénysége lehorgonyzott hajóban járatta a gépeket és Morescottnak csak oda-oda szóltak:

– Most kerüljük meg a Bahama-szigeteket!

– A Szélalatti Szirtek! Most hagytuk el!

– Tatua-Hutát! Az Antillákat!

– Hé! Hahó!…

De Sámuel a lélegzetvétel műszer-börtönében soha nem tudhatta. Azt is lehetne mondani (és a hajó aritmetikusan mondta is:) valamiképp a teknősbéka hátán nyugszik az elefánt és az elefánt hátán a Föld, úgy nyugodott a yacht a tenger hátán és a yacht hátán a géptüdő, melyben Morescott Sámuel pihent. Hogy mi volt az, amin meg Morescott Sámuel nyugodott?!… A tünemények egyeteme, ahogyan mammut-buborékjával Sámuel szemtekéjén felgömbörült, egy-ponton illetve, de be nem nyomva azt – a világtünemény szappan-planetáriuma, amelyen ott csörömpölt ugyan az égi mechanika, de panaszosan visított és mankóival, szatírjaival, megválthatatlanjaival egészen körülszivárványolta az emberi nyomorúság. Hozzálépett az Angyal.

– Morescott Sámuel, készülj fel, tisztulj meg bűneidtől.

– Semmi riport, nem fogadok. Főgépész! Főgépész!

Sámuel újságírónak vélte és ki akarta dobatni.

– Mit akarsz te a főgépésztől halálod óráján, szerencsételen?

– Hozhatják a reggelimet, nem fogadok.

– Takarodj azzal a reggelivel – szólt méltósággal a kerubim – és hozz papot. Te pedig bánd meg bűneidet.

De a főgépésznek esze ágában sem volt a reggelivel mutatkoznia.

– Amint látja, született ártatlan vagyok, innocentia congenita, mint a veleszületett sántaság: csupán kancsalog felé e gyarló test, de a géptüdőből képtelen a bűnre. Mi most dollárban a Heródes-siklus árfolyama?!

– Ha vizsgáztatsz, haldokló – mondta az angyal bosszúsan és zavartan – ha vizsgáztatsz, lehetsz akármilyen ártatlan, elintézem, hogy a pokolra kerülj. És ha nem (mert örök elszámolás szerint, mint az óramű, osztogatja az Isteni Jóság), hát kerülhetsz még oda, mert vannak ilyen helyek a paradicsomban. Ahol a boldogságtól üvölteni fogsz.

– És hol van ilyen?

– Például Szent Ágoston szomszédsága és más jeles tanítóké, akik napo301kat végigtársalognak a Szent Trinitás Kimondhatatlan Titkáról. Summa Theologiae.

– Így hát csak üdvözülnöm lehet. Halálnemem?

– Hőtágulás az acéltüdőn.

Az iszonyattól szemérmesen, Sámuel lesütötte a szemét és mint az ellágyult leányka, kérdezte:

– …Nevezhetnők ezt pleuritisznek?

– Az Úr Különös Kegyelméből – (ringott meg alatta a yacht) – ám jó, nevezzük pleuritisznek.

E látomás után Sámuel lelkivizsgálatot tartott. Birtokában vagyok amaz eszkatológikus titoknak, amely Szent Ágostont még csak a szellőjével sem érintette.

Látom az emberiség megtisztulásának egyetlen útját a bűntől – a bűntől, amelyet a megváltó keresztre szegezésében magára vett… Ó, milyen egyedül vagyok, négymilliárd fizetési kötelezettség közepén, hogy már egyedülebb nem is lehetnék; milyen magányosan ácsorgok itt a Mennyei Pénztárteremben: de az ablak meg nem nyittatik.

Tudom a Heródes-sekel árfolyamát, de nem fizethetek olyan pénzzel, aminek az ördög a jótállója – és nem fizethetek mások helyett.

Végezetre már akiket a zsákmánnyal pénzeltem, azok zsákmányoltak helyettem: hogyan fizethetnék a Templomnak, ha az ördög keresi rajtam a tartozást?!

A Szent Pál székesegyházban szeretett volna szónokolni, vízszintes nyugalmi helyzetben; a kupolakórus halk éneklése, galambszelíd szavak. Keresztberakott lábát sok száz kisasszony visszahúzza a padsorokban; a végső dolgokra figyelő tömegben csitt, ne sugdolódzzatok.

Megtettetek-e mindent? Húsz évszázad, négyszázmilliárd ember lelkiismeretét harminc siklus szennyezi… hogy lemossátok a vért: megtettetek-e?!… Buktassatok kormányt, nevezzetek ki Melkizedek rendjéből miniszterelnököt. Én szerencsés, én kivételes, aki saját földi maradványaimnak születtem: az acéltüdő leamputálta rólam a zsákmá302nyoló hiénát, a bujaságot, a nyughatatlanságot; a martalékolhatnékot, a féktelenkedést; akit kiraboltam, ma mindenkit kifizetek. De Adósságunkra kérlek benneteket, szeretett testvéreim a júdásbűnben: ne zsákmányolókra költsétek; ne úgy örvendezzetek, mint a kalózok. Vegyetek júdáskötvényt! Kezdjétek meg a megváltás visszavásárlását!

Vén biztosítási hiénák, hatvan házatok van Európa hat különböző fővárosában; fezőrök; kokain-csempész ringyók; vad-szagot eresztő estélyi démonok, hozzátok szólnak!

Az üzletemberek némán, rudakra, mint a kabátokat, felkötik magukat: a megváltás kötvényei kamatmentesek.

– Az! Az! Az kell! Gyermekem vörhenyben, férjem halálán, lányom a jégpályán, könyörüljetek!…

Most a sarkatlan lap-papucsok korszaka következik, a divathölgyek saruban vagy meztéláb vezekelnek. – Oda a jól felfogott önérdek, oda! – kiáltozzák a maradi közgazdászok és zavarodottságukban (és jól felfogott önérdekükben) ők is vesznek egy megváltás-kötvényt.

– Egyházatyák, áldjátok meg, ez Igaz Üzlet.

A fazekasok vacognak, a temetőőrök óbégatnak.

– Jaj-jaj! Az ő fazekából eszünk, az ő lányaival keverednek fiaink, valamiképp az ő harminc siklusa a mi ezüstünkkel elkeveredett: a Fazekas váltotta apróra a bűnt.

– Ássátok fel a temetőket: az ő mezeje, minden temetőnk – Idegenek Temetője!

– A halott is fizet?

– Fizet! Fizet! Visszafizet!

…És a tévelygők hangjai, az örök szakadárok, a veszekedősek?! A LE PUSILLANIME fagyosan szemléli e „zsibvásárt” és keresztbefont karmokkal dühöng. No hiszen! Az effajta „nyugodtan-szemlélők” – sárkánytüzet szeretnének avagy elnyelő földet. Mit tehetnek? Írnak ama „rendületlen tömegekről”, akik megvetéssel fordulnak el ettől a „tipi-tipi-tipikusan amerikai” ötlettől, mely a júdáspénz kamatos-kamataival akarná kifizetni a kereszténységet.

Más orgánumok?

„Morescott Sámuel, a kisenevi születésű amerikai, mormon, többnejű multiőrült-és milliomos” – idézi az OSSERVATORE SARDEGNANO, 303mint fentebb olvashattuk, a DIE FÜRSORGE cikkét, amelyet amaz a salablancai EL MANANTIALBÓL, ez a SALT-LAKE TRIBUNÉBÓL, emez a KATOLICSESZKIJ OBOZRIVÁTYELJ nyomán, de a NORRKÖPPING TINDINGENEN keresztül vesz át; de már a BAYERISCHES WINTERMAERCHEN így tálalja: „Dakar püspöke az Afrikai Egyház nevében: csalás! csalás! csalás! újabb sorsjegyőrület az alamizsnák elorzására. Szegények-zsebe kiforgatva, koldusfillérek a fácánok farkán, koros tomporok nyilatkozata (fénykép:) meztelen dőzsölünk a tartármártásban, a bűn mibennünk és mi őbenne… Jól láttuk, felénk-pállott-e?! meddig, hogy így szopjuk ezt az öklendetes kancatej-pezsgőt? meddig tűrjük még, hogy missziósmunkánkat Kínában, Afrikában és Szongár-Misszinéziában aláássák?!…”

(come?! Non se ne accorto – che abbia torto:)

Ime a pontifikális gyűlés merőben más csapásokon halad; legkegyelmesebb papilila zászlónkat és üdvözletünket küldjük a nagy emberbarátnak, bárcsak nemsokára a Mennyeknek Dicsőségében olyan magunkénak mondhatnánk Morescott Sámuelt, amilyen – földi nyomorúságunkban sohasem volt… Hogy pontifikalice számoltak az amerikai hívő tömegek érzékenységével? Lehet; de még jobban saját hagyományaikkal; mert semmi sem olyan lényege-szerint-óvatos, mint a Mennyország Diplomáciája. A Kibocsátás harmadik évében, titkos ellátogatások és viszonttisztelgések eredményeképp aztán megtört a jég és a Templom is vásárolt, jelképesen, a kötvényekből egy középcímletet. E különlegesen preparált, bőrre fényképezett középcímletet azután megható procedúrák, és ezer sajtólencse kíséretében aranyfiókba tették, melynek (noha itt nincs is kitéve az elolvasás profanizálásának) megvolt a maga leolthatatlan belső világítása: hogy örök világosságban, ott fényeskedjék az emberiség nagy fogadalma:


itt itt itt itt itt JÚDÁSKÖTVÉNY itt itt itt itt itt
az Igaz Üzlet az Igaz Üzlet
A MEGVÁLTÁS VISSZAVÁSÁRLÁSÁRA
304
mért tévelyegsz, tévelygő? mért tévelyegsz, tévelygő?
tévelygő? tévelygő?
tévelygő? tévelygő?
itt itt itt itt itt itt itt itt az Igaz Út itt itt itt itt itt itt itt itt

„Krisztus Urunknak vérében a nemzedékek rendje szerint

„a világbűn öröklésében hetvenedíziglen mi bűnösök

„harminc Heródes-sekelért játszotta el Simon fia Júdás ártatlanságunkat az Ő vérében – mely vagyon tizenharmadfél dollárpénz az Igaz Ár Folyam Tabuláján

„tizenharmadfél dollárpénz kamatai nyomják lelkünket hetvenedíziglen a bűnök minden kamataival, imádkozzunk – ámde mi

„ámde amíg mi Júdás-unokák, mi fariseus-ivadékok, Krisztus-korbácsolók lányai csak paráználkodunk

„amíg mi Ruhájára-kockavetők nemzetsége, mi Pilátus fattya csak a kezünket mossuk

„mi Keresztje körül ólálkodók, sebeiben tovább-tamáskodók, ámde mi, amíg

„kamatoknak kamatjával vissza nem térítjük a Templomnak a harminc júdáspénzt, az Ártatlannak vére vagyon mirajtunk

„a fazekas mezejének földje mirajtunk vagyon, a Koponyák Hegye bennünket temet! Imádkozzunk

„Uram irgalmazz! és forgasd a Te javadra, kétezer éves tőkésítéssel

„Mindenható Atyánk, számítván a halottnak részét és a kamatos törvény változását; mérsékeljél! Tekints le rongyainkra, Uram! – – – ám ha nem megy, úgy legyen a Te akaratod szerint

HITTESTVÉREM!

„aki bátran akarsz beletekinteti a halál angyala szemébe – aki találkozni akarsz a Mennyekben Azzal, Akit elárultál, de félsz szemrehányó tekintetétől

„mutasd fel, melyet ime vásároltál, hogy levezekelted bűnrészedet az Ő Elárultatásában, mutasd fel ezen kötvényt és a javadra íratik –ámmen.

Morescott Sámuel


Fentiekről az ESCHATOLOGISCHE RUNDSCHAU *6 tárgyilagosságtól csepegő, sugalmazott cikkében így ír: kevés olyan igaz ügy indult ki még Amerikából, az igaz ügyek hazájából, mint P. Morescott Sámuel hitmozgalma; ez is mutatja, hogy mennyire soha nem is sikerülhet a közgazdaság vallástalanítása és csupán engedni kell, hogy meginduljon a 305kamatok Zarándok-Párolgása a Pénztárterem felé, ahol a Mennyei Pénztáros ül…

Ugyancsak idekívánkozik a LE PUSILLANIME cikke *7 közvéleménykutató intézeteink jelentéséről, melyből kitűnik, hogy nincs ma népszerűbb yankee ideál Amerikában, mint az Iskarióta…

– …Ó, ti kaján szívek ti, akik azt szeretnétek, hogy bemocskoljam magam e szép legenda meggyalázásában; hogy bármily arckifejezést adjak a tízmillió kötvénytulajdonosnak, az arcok elfintorodjanak; hogy az átszellemült gyárak, hogy az ezzel dolgozó tőzsdések és a külön táblán feltüntetett, külön kápolnákban látható árfolyamok az alázattalan röhejek melegágyává alacsonyodjanak, én magam pedig megörökíttessem abban a pillanatban, amint a Sátánnal fújom az egy-követ. A legenda ezzel végetért és akár szkeptikusok vagytok a hitben, akár szeptikusok, láthatjátok a dolgok bivaly-csökönyösségű egymásrakövetkezését: hogy vasútvonalak igazodnak majdan oda, gyógyhelyek és csodatékony kaszárnyák települnek a kegyhely mellé, ahol Morescott Sámuel egykori géptüdeje nyugodott – lehetne másként? Morescott Sámuel, a legendák Morescott Sámuele – tíz évvel az angyaljelenés után – mint aki érzi napjai végének közeledését, derűs hangulatban hajóorvosával sakkozott.

Az emberbaráti érzelmeiről híres és az egész legénység rokonszenvét kiérdemelte felcser idestova beavatott volt és a főgépész – valahányszor a két masina-kajüt előtt elment, melynek árnyékos sikátorában sakkozni szoktak – nem állta meg, hogy oda ne kacsintson s az meg, hogy vissza ne, neki.

– Egyszóval a júdáskötvények elfogytak. Sakk.

– El uram, mind egy szálig. Ezt elnéztem.

A sürgönyöket már régen nem ő intézte, a beérkező pénzeskötegekről Morescott nem tudott – így volt ez kicsinálva, a hajón más matróz nem szolgált, csupa multimilliomos. A Yatahama-Szigeteknél vagyunk.

– …Visszavásárolni az emberiségnek az ártatlanságot, mintha a Kereszthalálra sor sem került volna; mintha Júdás újra apostol volna!… 306Örülök, hogy ebben a háromszázezer billiós tranzakcióban a harmadával egymagam szerepelek… Mit gondol, jelent ez odaát valamit?… Sakk.

– Jelent, uram, már hogyne jelentene. Ha a teve nem megy a tű fokához, a tű foka megy a tevéhez. Én egyszerű hajófelcser vagyok csupán, de máris igazat adok annak, amit hálatelt egyházi körök rebesgetnek; hogy Júdás feltámadt, ámde vezeklő életre támadt fel, és, Morescott Sámuel személyében komoly megfontolás tárgyává teszik azon óhajt, vajha bevinnék a megigazult Iskarióta figuráját ama szentek választékába, kikkel oltárainkat és oromzatainkat díszítjük. – (Itt a felcser hatalmasat kacsintott a főgépész felé és az meg, elmenőben, egy fokhagymásat: visszakacsintott). – Hova léphetnék még?

– Egyházi köreink alkalmasint túloznak, ez… Mindenesetre, ha a pénz együtt van, a titkárom telefonálhat. Folyósítani a Templomnak az egész összeget. Matt.

– Uram, valóban, matt – borult a táblán előre a hajófelcser, részeg-elájulós mozdulattal és nem vette észre, amikor Morescott Sámuel, kakas-sarkantyús kezével, a nyisszantott nyakú madár hangja-csapásával utánakapott:

– Doktor! Doktor!

A felcser csupán arra lett figyelmes, hogy nem hallja a géptüdő monoton pöfögését. Angyal állt mellette – két ujjal feszegette rajta a repedést.

A Yatahama-Szigetek vizen annyi tüzet nem láttak, se yachton annyi lampiont; a multimilliomosok felvitték a Yaha-M’Yaha szekta „szolgálólányait” a fedélzetre és ott verették a teknődobot, meztelenek a meztelenek között; a hulla a géptüdőben az Angyallal társalgott.

– …És most mi lesz? – szörnyülködött kénsárgán, padlóra lógó nyakkal: mert már mindent tudott.

– Most? Félév alatt elverik a betétjeiket. Kikötők bordélyházaiban verik el.

Tudtam. Szóval… „vissza a Templomnak”. De a felcser csak nem?! Ő! Csak nem?!

– Lator.

– Ha újra kezdhetném!

– Lator a főgépésztől a hajósinasig mind. Lator.

307

– Ez… Ez nem lehet így! Ez nem lehet igaz! Angyal! Angyal!…

– Előbb még színleg elsüllyesztik a yachtot, hogy felvegyék utánad a biztosítást… aztán – – –

– Dehát a titkárom?!…

– Lator.

– Angyal! Angyal! Tanúm vagy rá, ártatlan vagyok. Én a Krisztus visszaváltását akartam: most viszik a milliárdokat Júdásnak, újra, kamatok-kamatjával… megfizettetni a világgal! ezt! az Ő újra-elárultatását!

(1949)
308
Az ugrás

Azt álmodtam, hogy meghaltam, hogy egyszer és mindenkorra meg voltam halva és tökéletes döglöttségemben már az érdeklődésemet is elvesztettem az iránt, hogy hol-mikor-hogyan történt az egész. Holtomban is a mának éltem, a jelen fénylése és izgalma betöltött, az új élmények áradása magával ragadott.

Az a promontórium, ahol százezred-magammal nyüzsögtem, az életláncolat vége volt; itt az előhegységet mintha élesen levágták volna, a világból úgy, ahogyan ismerjük, semmi sem marad. Az utolsó sziklapart feltarajlik, mintha gigászi ugrással a semmibe akarná vetni magát; középütt hajóorr-szerűen kitüremlik (ha a mellvéd-sziklák nem volnának, a semmibe taposná bele egymást a sokaság) – és a hajóorr-szerű sziklapad messze kinyúló műugrótrambulin végéről, nagy-nagy nekifutással, egyremásra ugrálnak le a holtak, emberfölötti lendülettel egyenest előre, tehát vízszintesen a semmiben, hogy azután – – – nos, ez a „hogy azután” akkor még nem volt előttem egészen világos.

Pedig ezer és egy dolog azonnal napnál világosabbá vált, alighogy a promontórium sziklapályáira fölértem. Például az, hogy innen kezdve megszűnik az emberi locsogás, a fogalmazáskényszer, a beszéd karavánszerű teve-döcögése: a gondolattöltések úgy villannak hónaljtól-hónaljig (lévén a hónalj a lélek szája) – mint a parancsolat

meg az, hogy a semminek titulált ős-szakadék az űr beszájadzásánál voltaképp a szájbél (lévén az űr egy nyílással rendelkező lény, melynek táplálék-beterelő nyílása egyúttal végbéli kitessékelőkéje is) és hogy ez az ős-semmi nemcsak lefele, hanem felfele is terjed. Továbbá az, hogy mennél közelebb lökdösik a holtat a peremsziklához, annál jobban érzi a szakadékban tanyázó rettentő Erőt, melynek tépő-szakító, gyümeszelő-facsaró meg ide-oda csapdosó-vagdosó hatásáról ugyancsak panaszkodnak a mellvédhez szorulók s mely Erőről, közvetlen belátással mindenki nyomban tudva-tudja, hogy „ördögi” avagy „isteni” eredetéről, természetéről beszélni épp olyan tetves-emberi bárgyúság, mint maga a beszéd

végül az, hogy határtalan megrökönyödésünkre, sőt, ami a megszégyenülésnél is több, intellektuális megsemmisülésünkre éppen azokról 309a legtetvesebb-emberi bárgyúságokról derül ki igaz-voltuk, amelyekről szentül hittük, hogy rövideszűségek, „megemberiesítések”, békaperspektívánk érzékcsalódásai. Így pl. (amennyire szavaknak a halálban leszázalékolt igazság-hányaduk lehet) – kiderül, hogy a „pokol” meg a „mennyország” nemcsak hogy van, de ott van, ahol dőre fejjel helyesen gondoltuk, az egyik bóklászólag lefele valahol, a másik kóválygólag felfele (ha annak, hogy „felfele” és „lefele” a halálban több értelme volna, mint a keszegjáró rák szótárában annak, hogy előrefele meg hátrafele).

Elbámultam. Elnéztem a bátor bajnokokat, amint kihívóan kedveskedve-tréfálkozva-ugratva kapacitálják egymást, hogy csak lendüljenek neki:

– No! Dani! Veszed-e már azt az ugrást vagy estig várjunk?!

– Nem kell elsietni, Marcikám, kivált ha az ember tudja, hogy egy ugrása van.

– Te Karcsi te! Elnézlek hetek óta s egyebet sem teszel, mint ugrógödröt tiporsz a sarkaddal, ahonnan elrúghasd magad.

– Úgy ám: tudja minden halálugró, hogy a csukafejeshez a halálban sokkal nagyobb lendület kell, mint az életben: az átforduláson fordul meg minden.

– Azon hát, de nem síkfutás ez, hékám, hogy bele kelljen vájnod azt a döglötten rugaszkodó lábadat a gödörbe: más is arra vár, más is akar!

– Más is onnan akarja venni a rajtot! Gyerünk onnan, legény!

– Várjon már, Berci bácsi, csak egy hetet várjon: még nem készültem fel. Az utolsó fejesem, az ilyenhez legalább egy heti magambaszállás kell…

– Hát szállj magadba, üsse part, bár én amondó volnék, a magadba-szállást még szálldosás közben odakint megtoldhatod.

Ennek az iszonyúan kicsire szelídített, „letranszformált”, eufemisztikus odakintnek ugyancsak megvolt a hatása rajtam. Elijesztett a gyönyörűsége; a rettegtető, rideg boldogság hosszan, libabőrösen futkározott rajtam; tudtam, micsoda totális, micsoda forró-hideg borzalom egyszeri átélését becézik így ezek az edzett, megacélozott halottak s kedveltem, hogy a bajnoki vetélkedés, a sportszerű szellem a halál után sem vész ki belőlük egészen, ha ez a mi egész üstökös, csodafutó-csoda310ugró pályánk csupán egyetlen lendületes ugrásra szorítkozik is. Egy darabig azokat figyeltem a sziklanyelv magasba nyúló trambulinja körül, akik már nekidurálták magukat. A csoport tagjai kenekedtek, olajozták tagjaikat, szorosabbra fűzték boka-és csuklószíjaikat; vígasztalták azokat a társaikat, akik hangos bőgőmasina módjára tették nevetségessé magukat, hogy ilyen nekikeseredve, dacos-gyáván kerülgetik azt, amit tovább húzni nem lehet, és csillapították azokat, akik elbizakodott, idióta fülig-vigyorral avagy részeg röhejjel vágtattak fel a pályán, hogy azután pillanatok múlva vízszintesen kilökődve a szakadék fölé, ide, oda, föl, le dobódjanak az űrben, amint az Erő tagjaikat munkába veszi.

Ezt már nem igazán értettem, hogy ki miért mint-van-hogy-van, és megtudakoltam volna, ha kezem-ügyében lett volna a szájam és a szájam ügyében a beszéd. Szerencsére néhány gyors villanás, egy-két odavetett idea-foszlány erről is felvilágosított, hamarébb, semmint kimondom. Az, akivel ezt a néhány gondolat-töltést váltottam, külsőre, rangra-címre-státusra más volt, mint mi ugrásra kész halottak. Holtában ritkán oly pimasz az ember, hogy boldog-boldogtalant elsőre letegezzen; angyalozni pedig nem mertem, nem lévén biztos a dolgomban. Mert az ilyenkor oly hamar s oly kedvesen feltetsző igazság a dologban az, hogy mint ahogyan vannak félemberek, úgy vannak félangyalok – sőt, harmad-negyed angyalok is, angyalsegédek meg mindközönséges, angyalkodó halottak, amolyan továbbszolgálók, akik a szokottnál hosszabb ideig halogatják az ugrást és jámborságukkal kiérdemlik, hogy évekig elgyáváskodhatnak a trambulin vidékén. Így hát a megszólításnál az ősi módszerhez folyamodtam s ha piros napernyője lett volna, bizonnyal Pirosnapernyős úrnak tituláltam volna; de mert ez volt rajta a legszembeszökőbb, alkalmatos szerrel így közeledtem hozzá:

– Szárnyas úr! Ha meg nem sérteném…

– Semmi, semmi, Jószág úr; csak rajta, ki vele bátran.

A visszavágáson kissé megütődtem.

– „Jószág úr”?! Mivel érdemeltem ezt a legorombítást?

– Ugyan, ne vegye gorombaságnak, gyermekem; semmiesetre se vegye a szívére. Mi kissé faragatlanok vagyunk; de az angyali seregek időtlen idők óta „emberjószágnak” nevezték a magukfajta bevándorlót, aztán valahogyan az „ember” lekopott és maradt a „jószág”, tisztesség 311ne essék, szólván: a nyilvántartási rövidség kedvéért; de semmi éle.

– Szép rövidség, mondhatom.

– No csak meg ne orroljunk, kettőnk közül ki a halott, maga vagy én?!… Aki ugrás előtt áll?!

– Igaz. De távol álljon tőlem, hogy elsiessem.

– No lám: megszeppentünk, orcánk kipirul –

– Ki hát, ott egye meg a fene: ni, már megint ugrik valaki –

– Már szurkolunk. Jól áll magának. Ezt észbe vehette volna már az elején: nem nekem van szükségem magára, magának van szüksége rám. Jószág úr. Miben lehetek a szolgálatára?

– Köszönöm a feddő hónaljcsiklandozást, a porciót megszolgáltam. Sohasem hittem volna, hogy ilyen gyors felfogású vagyok: amit itt egy szempillantás alatt tanultam, az százezer vonatszerelvény filozófiával felér. De egyvalami nem áll egészen tisztán előttem: annak a nagy rántó Erőnek a természete, mibenléte és hatalma, amely olyan kegyetlenül elbánik az ugrókkal s nem elég, hogy hétrét hajtogatja, agyongyomrozza és tönkrepüföli, a végén ráadásul vagy a pokol fenekére vágja, vagy a mennyek dicsőségébe hajítja. Miért? Milyen mérlegelés, meggondolás és törvények szerint? Küld-e átkot vagy áldást ilyenkor utánuk és ha ez ítélet, mint olyan, végleges-e?

– Mindjárt tudtam, hogy a rossz oldaláról fogja meg a kérdést, Jószág úr. Nagyra van hirtelen szerzett tudományával, amelynek közvetlen belátása úgy esett belé, mint a nyű; de higgye meg, még szörnyen zöldfülű s mint afféle bibliás halott, nyilván magával hozta földi hólyagságait.

– Hogy értsem, Szárnyas úr?! Újabb feddés, újabb dorgatórium, amely terzinákba szedve, tán méltó volna új létállapotunk enciklopédikus megverselőjéhez, de okosabb tőle nem leszek.

– Önbizalmának edzésére szolgál s nem pedig, hogy annak ezt a kis maradékát is összetörjem, úgy is apróra töretik, ha majd az Erőmalom őrlőjébe belekerül: már hogy is dorgálnám, Jószág úr. De jámbor tudatlanságában mit gondol, mi az a hely, ez a promontórium, ahol most új létállapotunkban leledzünk?

– Ha balhiedelmem nem csal, valamiféle edző-kiképző purgatórium. Tábor-kaszárnya és tisztítóhely, ahol a pokoliglan való letaszíttatásra avagy a paradicsomiglani fellövésre készítik elő a lelkeket.

312

– „Érdeme szerint”, Jószág úr?

– Vagyis hát nem csodálkoznék, ha így volna: az élet eleven moráliajáték; ez volt ember-észjárásunk (bocsánat: jószág-észjárásunk) legprimitívebb, legócskább szimplifikációja s mint ostobaságunk csimborasszója, nem csodálkoznék, Szárnyas úr, ha a sok kevésbé mérges bolondgomba közül éppen az volna az igaz, leszázalékolva persze.

– Nos, Jószág úr, amikor ezt először hallottam egy pupáktól, könnyekig megnevettetett; amikor másodszor hallottam egy gyügétől, összepisáltam magam; most, harmadszorra, Bugyuta úr, attól félek, a hónaljam megreped és napokig abba kell hagynom szálldosó őrjáratomat a katlan fölött, ha akkora lónyerítést hallatok, amekkorát balhite érdemel. Félő, hogy tönkreröhögöm szárnyizmaimat.

– Hát nem…?!

– Talán nem mondok újat vele, Jószág úr: balhideleme csal. De sem olyan kópé Vergilius nem vagyok, hogy körülvezessem terzinákban széles e Purgatóriumon, sem a szokratészi rávezetősdi visszakérdezősdivel nincs ínyemre ebben a tolongásban. Inkább az ugrálókat figyelje, és találja ki; erőltesse meg a sütnivalóját.

– De Szárnyas úr: hát nem…?! Hát nem úgy van, most is, az utolsó semmibeugrásnál?! Hogy a gonoszok elnyerik büntetésüket, a jók jutalmukat?! Hát érdemes volt úgy élni, ahogy éltünk, hanem legnemesebb eszméink és szép moráliáink kormányozzák az univerzumot?

– Jó helyen kereskedik, Jószág úr: dehogynem, már hogy ne azok kormányoznák. A moráliák; csak épp a jutalom és a büntetés mérlege más és nem szeretném, ha ugráskor nagyon meg találná ütni magát, mert tévedésben volt a leglényeg felől.

– A leglényeg?! Szárnyas úr! Hát nem úgy mérleg a mérleg, a jótettek és a bűnök súlyozása szerint?!

– Mérlegnek mérleg; de nem ilyen baromhoz illő agyvizenyőt mérnek vele, Jószág úr; hanem azt, hogy ki-ki tulajdon becsvágyához képest mit vitt véghez, jó avagy gonosz terveiből mit valósított meg.

– Lehetetlen. Angyal úr, ön lehet felszárnyazott, de nem igazi angyal. Ön maga a sátánba ojtott angyal, és nemcsak hogy felbillenti, nemcsak hogy tótágast állítja levetett és Földön hagyott világnézetemet, de ízekre szaggatja, darabokra tépi –

313

– Mely ízek és darabok új renddé állnak össze, csak épp ebben a rendben minden ismeretlen és idegen magának, gyermekem. Jól mondja, mi pályafelvigyázók, mi mindnyájan kissé angyalba ojtott sátánok vagyunk, amióta a Menny és a Pokol Egyesült Köztársasága (a maga előtt is bizonyára ismeretes trónfosztás után) átvette az univerzum ügyintézését és a felsereglő lelkeket aszerint taszítjuk örök kárhozatra avagy emeljük a Republikánus Mennyek dicsőségébe, hogy életterveiből ki-ki mennyit valósított meg. Jöjjön, gyermekem, elég a gondolatszátyárságból, inkább figyelje az ugrótornyot, ma úgy is nagy az ugróforgalom; az Erőmalom őrlése és a személytelen Erő karmolása-döfölése, a semmibeugrók tétova hánytorgásának látványa mindennél ékesebben beszél.

Szárnyasom fedezete mellett, dacolva a taszigálással-lökdöséssel, közelebb nyomakodtam a milliós tömegben a promontórium széléhez, oda, ahol a semmibe hajló sziklaperem évmilliók óvatlan semmibecsúszóitól síkosra kopott és nem tanácsos továbblépni; egy mellvédforma fokba kapaszkodva előregebeszkedtem és a semmibeugrálást kezdtem figyelni. Közelről a torna – a tagbaszakadt testek őgyelgése, az ingerkedés-kocódás-lökdösődés, a beijedtek tántorgása és a felszáguldók utolsó dobbantása a trambulinon még félelmetesebb volt.

– Látja?! Látja ott azt a medveképű marcona legényt, azt a pipaszár lábút a sziklapáston, aki még itt is tábornokot játszik és a mélységet távcsövezi?! Jószág úr!… Megismeri?!

– Hogy megismerem-e?! Százmilliók ismerték falragaszról, újságról, zászlókról és felhőre vetített mellképéről –

– Már vájja be a lábát, már feláll a rajtnál: tudja, kicsoda?!

– Hogy tudom-e?! Százmilliók gyűlölték-istenítették, legalul kezdte, egy Hátsó-Taskurgháni kollektív borjászatban. Főborjász, főtehenész, körzeti tehenész titkár, Taskurghán követe a Központi Dumában, Első Másodtitkár, Első Elsőtitkár, Főtábornagyisszimusz, Pártcsászár… Fatrax! A gazember! Az országos gazember! A világbíró főcsirkefogó! A Néplegázolás Művészete! Az Emberélet Szervezett Megkurtítása, Rövid Tanfolyam!

– Hallgasson, Jószág úr! Mindjárt ugrik!

– A Nagy Hadmenet Elinditója! Harmincmillió halottal a nyomában!

– Most!…

314

– Nagyszerűen vette a lendületet, amilyen zsivány, világ zsiványa: nagyszerűen…

– Nézze: most rágja be az Erő őrlőmalma…

– Veti-lazsnakolja-cibálja… Hogy szánkázna a pokolra ez a világ-haramiája, ha hét halála volna és mind a héttel a pokolra szánkázna, akkor is kevés volna…

– Most, most! Az Erő fordít egyet rajta, hátára veszi, katapultjára emeli…

– Fatrax, te zsiványnál is alávalóbb, annak is a rühese, ha nem tudnám, hogy megdögöltél, azt mondanám: dögölj meg! A pokolra veled, a pokolra –

– Nagyot lök rajta! Fel! Fel! A Mennyek dicsőségébe!

Dörgő üvöltés, ütem-doblogolás, tapsorkán. Alig hallom a saját hangomat. – De Szárnyas úr! Az nem lehet! Fatrax, milliók hóhérja! A Paradicsomba! Az nem lehet!…

– Nagyon szépen vette a dobbantást, teljes erőbedobással; jól homorított, maga sem mondhatja, gyermekem.

– Fatrax! Az nem lehet. Valami tévedés –

– Már miért ne lehetne?! Tízmillió halott volt a becsvágya, de huszat tett el láb alól, ötmillió koponyát rakott gúlába, a vétlen hanyagságból, mellesleg elpusztított milliókról nem is beszélve. Becsvágyához képest több mint dupla teljesítmény: megérdemelte. Már rajthoz áll a másik…

– A másik! Ismerem! Mandrax! A Pártcsászár fő hóhérsegédje, minden bűnében társa és kenyeres pajtása. Ó, hitványság Eleje, himpellérek gyöngye! Ki a pokolravaló, ha ez nem?!

– Nézze a bicepszét: ez nem pipaszár-láb. Micsoda izommarha, hogy kihízott, hogy tönkrezabálta magát. Már kötik rá a fogadásokat. Saruját igazgatja. Indul…

– Tíz évig volt a helytartója Taburisztánban, felperzselte, sarcolta, csapolta a vért, csapolta aranyát, tíz helyett kurválkodott, száz helyett ölt, két népirtással, öt vérfürdővel írta bele nevét a történelembe… pokolra veled, pokolra!

– Már a levegőben! Az első húsz métert szinte úszva tette meg, pompásan elrúgta magát. De már az Erő morzsoló foga közt nyúladoz: kapkod-csapkod, berágódik! Összerándul! Nézze az acsarkodását, a fogát, 315idáig hallom, ahogy csikorítja, idáig hallom! Megzavarodik, nem bírja!

– Ne is bírja a cudar! Az ilyen cudarja! Pokolra vele, Mandraxszal, belerúgok, ha megdicsőül!

– Ezt figyelje! Az Erő a talpa alá kapta. Tiporja. Nyomja. Lenyomja! Vége a szegény hülyének, most rúgja le, aláfele, most-most!… Lerúgta. Ha puskából lőtték volna ki, akkor se szánkázhatott volna egyenesebben az öröktűzbe. Megérdemelte.

– Még hogy „megérdemelte”?! Szerintem az Erőnek, ha van egy kis esze, a pokol fenekén tovább kellene rúgdosnia az idők végezetéig…

– Nono, Jószág úr: az Erő közös, a Mennyek és a Poklok együttes Ereje, Egyesült és Köztársasági, megvan annak a magához való esze, ne gáncsoskodjunk.

– Nem gáncsoskodás, Szárnyas úr, de valamit nem értek. Mandrax nagy lókötő volt, de nem volt olyan nagy lókötő, mint ha kétszer akkora lett volna; Fatraxnak csak alvezére volt s ha ez pokolra potyog, a főkolompos meg a Mennyországba dicsőül, akkor hol itt az igazság…?!

– „Igazság”?! Miféle keresztényietlen beszéd ez?! Jószág úr! Maga gyermekem elfelejti, hogy Mandrax ötmillió hadifoglyot mészároltatott le ugyan, de tízmilliót szeretett volna, tíz helyett kurválkodott, de száz helyett szeretett volna, száz helyett harácsolt, henyélt, részegeskedett, de ezer helyett szeretett volna. A becsvágyához képest, lássa be, mi gyatra teljesítmény s bízvást mondhatni, hogy elpuskázta az életét.

Köröskörül az ugorni készülők milliói hangosan hurrogva, fújolva ünnepelték Mandrax pokolra szánkázását. Ha felüvöltött is, amikor a lángtenger belekapott, már csak magának üvöltött, hangját elnyelte az unatkozó zsivaj. Az isteni igazságszolgáltatásnak ezt a különös fajtáját némileg monotonnak találtam, de be kellett látnom, semmivel sem monotonabb, mint a bűnök büntetésének, erények jutalmazásának hóbortos fikciója, és el kellett fogadnom, mert az csak fikció volt – szemben a rettentő valóval, amiről egész új létállapotom tanúskodott s amit, ha hetek, hónapok múlva, de nekem magamnak is meg kellett próbálnom: még nem volt ugorhatnékom, de bele kellett törődnöm.

Eltátottam a szám s kis híja, hogy magam is le nem szánkáztam, trambulin nélkül a síkos sziklán; ha angyalom el nem kap idejében, már az öröktűzben lakolok a hülye bámészkodásért, amely kegyetlen 316törvényeink szerint a szájtátiság méltó büntetése. NE SZEMETELJÜNK – NE SZAPORÍTSUK A SELEJTET. Ez voltam én. Bűntudattal pislogtam a fölém meredező táblákra. Kísérőm hellyel kínált maga mellett a sziklán – egyik szárnyával meg is legyintett, hogy magamhoz térjek első ijedtségemből; majd kibontotta elemózsiás kosarát és mindenféle jófalatokkal kedveskedett, de én se köpni, se nyelni nem tudtam, nem hogy enni. Kiszáradt szájjal, étvágytalanul követtem a semmibeugrálás színjátékát; s mert angyalom a megszokott látvány iránt semmi érdeklődést nem mutatott, én meg nem ismertem az új rajthozállókat, minduntalan félbeszakítottam falatozását és különféle kérdésekkel zaklattam, amelyeket – türelmesen felelgetve bár, leolvashattam az arcáról, hogy földi csácsogásnak tart.

– Ugyan miféle sötét összeesküvés tartja tudatlanságban és sötétségben az emberjószágot, hogy a büntetés-jutalmazás maszlagával laktatja-és tartja jól a szamár emberiség eleven millióit?!

– Egy falat orját, Jószág úr, tárkánnyal és ciméttel megfűszerezve, fokhagymásan? rádaráljam a borsot?

– A hallgatás sötét összeesküvése, miféle sötét maffia tereli papjaival és rendőreivel a keskeny ösvényre ezt a vén szamár emberiséget, holott mohóságának és gazemberségének sikerével mérik túlvilági malasztját?

– A kalácsnak a ropogós durcájára teszem, Jószág úr, egy falat disznósajt nem sok, annyit a hegyébe…?

– Miért nem mondják meg a házasságtörő nőnek az igazat, hogy ha kétannyiszor hűtlen, üdvözül? hogy minél álnokabb kígyó, annál inkább számíthat a Mennyek Országa ingyen összkomfortjára mindörökétiglen?

– Kis abált szalonnát? Füstöltet inkább? a húsosát? a hegyébe ragasszam, mustárral? tormával? gyuveccsel? magam-pácolta kisdinnye savanyúsággal?

– Hogy aki nem mozgat meg eget-földet szenvedélye-ördöge szolgálatában: a vágyolgó, aki kíméletlen kielégülő törtetés helyett csak emésztődik-savanyodik, suton ül és suton ülő élete álmainak a teljesüléssel alatta marad, és bár a légynek sem ártott légyen: pokolra vettetik?!…

– Úgy látom, gyermekem, magának attól megy el az étvágya, amitől az enyém megjön. Csak nem ad kosarat? Egy angyalnak? Jószág úr!…

– Őszinte legyek?! Olyan szorongást érzek a gyomrom körül, Szárnyas 317úr, hogy kifordulna a falat a számból és attól tartok, kihánynám a belemet…

– Szorongást…?!

– Igen. Nagy-nagy szorongást, ha arra gondolok, hogy én se járhatok, mint a hiéna, az oroszlán elejtett prédája után: én se kuncsoroghatok örökké a tájékán, hogy mint a páholyból, végignézzem és végighallgassam, amint a többiek nekidurálják magukat, nekifutnak annak a meredek trambulinnak és a tetejéről, ahol már se megállni, se visszafordulni nem tudnak, elkiáltják viselt dolgaik csatakiáltását és belezuhannak az Erő láthatatlan állkapcsaiba: egyszer rám is rámkerül a sor!

– Jól mondja, Jószág úr: a katlan erőterében keresztül-kasul kerek ezerszáz milliárd láthatatlan állkapocs szabdal, nyiszál, morzsol és vág –

– Hát miért nem tanítják odalent a Földön, hogy fajtánk halálon túli végzete, a mindenség megtartó elve ez a felfoghatatlan metafizikai gonoszság, miért nem?!

– Mert felfoghatatlan; és mert igen megtévesztő volna ilyen csácsogó kategóriákkal, mint „gonoszság”, megközelíteni univerzumunk való állapotát azóta, hogy a Menny és a Pokol köztársasággá egyesült és jogilag tökéletesen összeolvadt.

– Bár volna még fülem, hogy befoghatnám és ne hallanám (hónaljszőröm minden szálával) gondolattöltéseik velőtrázó sikolyát – pillantottam fel sötéten a trambulinra; mert ilyen közelről, ebből a proszcénium-páholyból, ahol most voltunk, tisztán kivehettem a semmibeugrók elüvöltött tudatát a végső kioltás előtt és mondhatom, disznóra valló dicsekvésnek hatott, gátlástalan bájolgásnak, dudvás kivirításnak, ahogy egyik-másik élete-portékáját feldícsérte; akár az álszerény pózban sebeiket mutogató, érdemeiket kántáló római katonák a Fórumon:

– Minden, amit akartam, sikerült! Nem tudok olyan vágyamról, ami ne teljesült volna! Mindent felzabáltam, megszűztelenítettem, bekapáltam, magam mögé parancsoltam, hombáromba gyűjtöttem, harácsommá tettem, ami utamba került! Túltettem legvérmesebb reményeimen! Irgalom!

Angyalom szuszogva falatozott és hasát gömbölygetve, elfordult a trambulintól, tőle ugyan hiába kérdeztem; de mintha új, hetvenhetedik érzékem nőtt volna hónalji fülem-tövén: kezdtem kapiskálni a semmibe318ugrálók ügyét és az Erő őrlési-és elbírálási módját. Valakit úgy kellett odalökdösni a pálya rajtvonalához: fújt, nagyokat horkant a fickó, mint a véres taglót szimatoló marha, vágóhídi felvezetéskor; megismertem a világhírű milliárdost. Nem is ugrott: beletámolygott a semmibe, mialatt nyomorultul elóbégatta élete litániáját. Hogyan vásárolta meg előbb a törvényt, majd a törvényhozást; hogyan szervezett magánhadsereget, testőrein keresztül végrehajtott hány gyilkossággal dicsekedhet; hány déltengeri pálmaszigetet harácsolt, hány délamerikai kormányt pénzelt, hány forradalmat fegyverzett fel és fojtatott vérbe, hány olajfejedelemséget vágott zsebre, hogyan élte ki legkisebb szeszélyét is már szinte céltalan időtöltésből – ő, aki rikkancsból küzdötte fel magát. Nevetve biztatták, míg odakünn úszkált az Erő zápfogai alatt ropogva: legvérmesebb reményei túlszárnyalója. Ki, ha ő nem?! Már látták szinte, ahogy hajánál fogva rántják fel a Mennyországba. Nem sokáig tartotta magát. Soha semmit nem ért el úgy, hogy kétszer annyira ne vágyott volna: megbukott a vizsgán; úgy pöccent pokolra, mint a várkastélyos úri árnyékszéken kiejtett rakás – hogy bűzével már az öröktűzbe fulladt.

Kakasjárású pojácaforma volt a következő, hozzá képest a többi valóságos gladiátor. Hangos hahota kísérte vissza-visszacsúszó bicegését a rámpán, ügyetlen nekifutását, megtorpanását és lekalimpálását a sziklatrambulinról. Rá se bagóztak; biztosra vették, ez is úgy vágódik az Erő rágójából a sziklára, szikláról a tűzbe, mint egy másik rakás ürülék: koldus volt világéletében, a sikerületlenség jegyét a homlokán hordta és pojácasága a megélhetése volt. A meglepetés és a hitetlenkedő elismerés moraja követte előemelkedését és megrágott torzsa-csonkjának méltóságos Mennyekbe-emelkedését, amikor kiderült róla, hogy megméretett és az üdvösségre méltónak találtatott. Soha nem akart koldusnál több lenni és nem tudott neki olyan kicsivel kedveskedni az élet, hogy ne érzékenyült volna el nagy örvendezve ajándékán; nincstelen becsvágyán így tett túl koldusi-gazdag élete-folyása.

Voltak mások is; és ki így, ki úgy szenvedte ezt a második, ezt a nehezebb halált, ki lármásan abajogva, ki rekedtes-szontyoli-hörögve darálta mondókáját az Erőnek (mintha nem tudta volna s a hullácska megőrölt csontja-velejéből nem közvetlenül hallgathatta volna ez az Ezer319szemű Ezerszáz Milliárd Állkapocs); ki-ki mondta-mondta: hogy ő bizony nem volt rest üstökön ragadni a szerencsét; bizony ő élt az élet kínálkozó nagy alkalmaival és a lyukaskezűek családjába soha nem tartozott; bizony ő letepert minden nőt, elkötött minden lovat, elhajtott minden gulyát: kisemmizett, kijátszott, kizsákmányolt akit csak lehetett anélkül, hogy amazok nyomára jöttek volna az élet nagy álszent összejátszásában és anélkül, hogy a rászedettnek az ő gézengúz becsületébe vetett hite megingott volna – és ki mennyekbe párolgott, ki meg poklokra takarodott.

Egy hórihorgas szikár alakra lettem figyelmes – a mélyre taposott rajtgödröt próbálgatta szögescipős lábával – szakasztott mintha tejtestvérem lett volna, tulajdon ikertestvérem, mert kilencen voltunk fivérek, de mi ketten egyszerre jöttünk lábbal összegabalyodva s ő volt az, aki még a világgazdasági válság előtt, de szüleink tönkremenése után külföldre szökött, hogy tengeren próbáljon szerencsét; csak nagy ritkán hallatott magáról anyanyelvében is elbizonytalanodva s ellentmondó, homályos félmondatokban, hogy így-úgy, jobban is mehetne sora, bár panaszra sincs oka… Ő lépett ki a biológiai hasonmás-tükörből, messzesétált és még mielőtt szót válthattunk volna, felkészült a nagy semmibeugrásra.

Hogy egyidejű hajótörésből ugyanarra a lakatlan szigetre vessen ki ugyanaz a vihar és mi a felismerhetetlenségig megváltozva – összeölelkezzünk, már az is mesés-romantikus, színpadi-valószerűtlen, kacagnivaló képtelenség lett volna. De hogy ugyanakkor ugyanegy halál vessen ki ugyanarra a promontóriumra s ahogyan lábbal összegabalyodva jöttünk a világra, most ugyanabba a tátongó semmibe ugorjunk Megméretésre – ez a véletlenek valami sorsszerű-ravasz summája volt.

Ő az, semmi kétség – szöktem fel ültő helyemből, gondolattöltéseimet gömbvillám-szerűen szertesugározva, „ő az, semmi kétség” s már egy-két fürkésző pillantást is magamon éreztem, mert ilyenkor a képzelődés könnyű prédája a hullott ember, hogy ki fia-borja volnék s miért nem vagyok ott a páston – oly kiköpött-egyformának találtak.

Mitévő legyek? Nevét kiáltsam? Még eltéveszti az ugrást (eszébe találom juttatni világrajövetelkori lábunk-összegabalyodását) és én leszek jóvátehetetlen póruljárásának okozója. Odarohanjak, fogjam vissza?! A 320viszontlátás öröme, a nagy kibeszélés reménye szertefoszlott: késő volt már. Remek rajttal taposta fel magát a sziklarámpán, lendületéből a trambulin utolsó méterein mit sem vesztett; és messzerúgó-vízszintesen elúszva az Erő őrlőtere felé, panaszos jajveszékeléssel lövellte megtorló, szokatlan gondolattöltéseit a semmibe, ahol az Erő Fülét sejthette:

– Nekem semmi se sikerült! Málészájú voltam világéletemben! Amit ember életében elmulaszthat – mulasztottam! Amit elverhettem kockán – elvertem! Amihez nyúltam, arannyá vált és minden aranyam elolvadt, mint a hó a napon! Aki rámtette tétjét – rajtavesztett! Aki kinyújtott kezemben bízott – megütötte magát! Nincs a teremtésben gyalázatosabb, a reményben vesztesebb, mint én… És mégis! És mégis: ki mondja, ki merészeli azt mondani, hogy poklomig gyűlő szégyenemmel és kudarcaim garmadával nem érdemlem ki a Feloldozást és az Üdvöt? Én, akinek becsvágya se kincs, se hatalom, sem érvényesülés, se vérfürdő, hadmenet, királysír, se szentség betöltő malasztja nem volt, egyesegyedül a szerelem felséges édessége és minden ezredévben egyszer visszatérő üstökös csudálatossága…?! Hiába rágsz, rúgsz, dögönyözöl és gyomrozol, hasztalan minden marcangoló tudományod, rajtam kicsorbul a cinizmus metafizikája. Megvetem meghunyászkodásod és gőgömmel fogaid alagútján íme Üdvömbe repülök, mert íme! Sikerült és csak nekem sikerült, ami se remetének, se pártcsászárnak, se koldusnak, se milliárdosnak nem adatik, és ami embernek, ezer mérföld körben a Föld hátán előttem-mögöttem, ezer esztendőnyire az idő ökörnyál-idegén előttem-utánam csak egyetlen-egyszer sikerül. Megtaláltam az Asszonyt, akihez kedvességben-okosságban-szépségben fogható míg a világ, nincs, nem volt és nem lehet, mert ízről-ízre, porcikáról-porcikára a teremtő szándék kezdetétől fogva Páromul szabatott… Szégyenüljenek meg hát a Sötétség Fejedelmei! Szégyenüljetek meg az öröktűz vereslésében és világosságában, mert íme, most leszek, most vagyok a szerelem himnuszával az én dicsőségembe szállandó – – –

A testvéri szeretet bizsergése káini gyűlöletre vált bennem. Indulatomat mit sem türtőztetve, barbár képpel fordultam angyalomhoz és a karjánál fogva elrántottam, ahol ült:

– Plagizál! Hazudik! Meg kell fogni! Pányvával! Visszahozni! Hozzák vissza! Halásszák fel a sziklára! Felpofozom!

321

Elemózsiás kosarát a Szárnyas elejtette, kiszórta s noha ingerülten mért végig, egyetlen gondolattöltés nem jött ki a hónalján, oly hirtelen érte az inzultus, hogy mi ütött belém, tán itt, a halál után, ilyen elkésett garázdasággal próbálom helyreütni, bepótolni azt, ami nincs a rovásomon, mert nem sikerült akkora gazemberré lennem, mint szerettem volna. Levegő után kapkodva, talpra ugrott, majd egy-két hatalmas szárnycsapással fölémborulva, rámförmedt:

– Miféle faragatlanság ez, Jószág úr?!

Feleletre se méltattam s noha csapdosó árnyékáról észrevehettem, hogy követ, már csak a főharamiát láttam, a főharamiát, aki már-már elütött életem utolsó, megmaradt igazolásától:

– Plagizál! Hazudik! Fogják meg! Hozzák vissza! A gyalázatos utolsó csibésze! Addig ugyan nem szökik előlem se mennybe, se pokolra, amíg el nem agyabugyálom!

Úgy dőlt az átkozódás tudattöltése mind a két hónaljamon, hogy már nem is tudtam, mit beszélek. Táltorjános vihar módjára karikáztam neki a rámpának. Jutott is eszembe, hogy mások hónapokat-éveket töltenek a gondos edzéssel, előkészületekkel s feketéllő milliós tömegbe verődve lebzselnek a promontóriumon, én meg alig vagyok rövid órája itt, a halál után s arra sem igen ügyeltem, jól veszem-e, rosszul veszem-e a rajtot. Csak fel, fel, egyenest a sziklatrambulinra és a feltátongó semmibe, kifelé, usgyi! iker-hasonmásomnak, a haramia plagizátornak utána egyenest:

– Hazudi-iiik! Plagizá-ááál! Egy szava se igaz, egy szava se! Én vagyok az, akinek semmi se sikerült, én, én, én! Akire az élet minden alkalmat hiába pazarolt! Elmulasztottam: én, én, én! Aki minden sültgalambot kipottyantottam a számból, én, én, én! Aki amihez nyúltam, arannyá vált és menten elolvadt, mint a hó a napon! Hazudik az alávaló bitangja! Én vagyok az, akinek megadatott, ami ezer mérföld körben és ezer esztendőnyire előttem-utánam embernek csak egyszer sikerül: a szerelem üstökösét a csóvájánál fogva: elkapni! lehúzni! fényburok magjából az Édes Nőt kibontani! nekem! megtaláltam! az Asszonyt, akihez kedvességben-okosságban-szépségben fogható míg a világ, nincs, nem volt és nem lehet, mert ízről-ízre, porcikáról-porcikára a teremtő szándék kezdetétől fogva Páromul szabatott! Aki legszebb reményeimet is felül322múlja! Legszebb reményeimet! Taglózzátok le azt a hazug haramia bitangját ott elől, engem rágj, Erő, enyém a Mennyország! Ki dicsekedhet ennyivel?! Sikerült! Sikerült! – – –

Óbégatásomat a szavam közepén vágta el a harapása. Állkapcsa derékon kapott s körülmarcangolt – de mintha pirána-halak nyüzsgése marakodott volna rajtam, cápákkal s egy darabig az mentett meg, a versengésük, a huzakodásuk a túl kicsi koncon. Még éreztem szétloccsant zsigereim nyákos elcsíkolását és csontjaim jól összehangolt, zenei recsegését és már két emeletes, láthatatlan cápafogsor a koponyám körül kezdett hadakozni, a koponyámért, hogy melyik illessze rá elsőnek halántékomra, nyakszirtemre metszőfogai harapófogóját, amikor – – – nos, amikor azon vettem észre magam, hogy szorításuk visszalágyul, az Erő marcangolása lekushad s ami az imént még olyan nagyon volt, már nincsen. Arra ébredtem, hogy én, hullajelölt Jószág úr, a pondró Teremtés e hullahurcoló nagyságos királya nem haltam meg, pillogok, élek.

Felébredtem belőle, a lehető legrosszabbkor ébredtem, hogy kíváncsiságom kielégítetlenebb már nem lehetne – a halál álmából. Immár soha nem fogom megtudni, mi volt megőrletésem ítélete – siralmas kudarcaimmal és eredendő málészájúságommal szemben megütöttem-e az Amor Mirificus mértékét, amely minden ezer esztendőben egyszer csak egy embernek adatik meg; hogy vajon huppantam-e vagy potyogtam s fel avagy le; és abban a létállapotban, amelyet jobb híján, közmegegyezéssel életnek csúfolunk s melynek túlboldogságában leledzem, mi az, ahová kivet a végső Mérleg univerzumunk Mennyekből-Pokoliglani Egyesült Köztársaságában – hogy hol is élek én tulajdonképpen: a Paradicsomban – avagy a Pokolban.

323
Ember Fő

A Buzdurmán Szigetországban a Művészet (némi habozás után) a „félabsztrakt” egy különös mellékzátonyára futott. Tíz évig mást mint kezet nem volt szabad ábrázolni.

Ám a milliószámra elszaporodó bütykök, bőrdincsek, szemölcsök-ordancsok rondaságától a művészetrajongók úgy visszarettentek, hogy rajongásuk undorrá változott és illetlennek, sőt trágárnak kezdték érezni a hatujjúságot, az ordenáré-mód begörbedt horog-ujjakat és az emberiség másegyéb reumatoid porno-förtelmeit.

A Művészet ekkor áttért a nemiszervek hol fél, hol egész, hol nem-is-olyan-egészen félabsztrakt ábrázolására s végül ez vette át a portré funkcióját és töltötte be helyét.

A gazdagember, a nagyember, az iparlovag, a közéleti potentát mind-mind a nemiszervét pingáltatta meg. A filmvilág és az arisztokrácia csodalényei, sztárok, hercegnők, szuperkurvák, tévé-hímringyók világhírű portré-giccselőkkel festtették meg p...ájuk, ill. f.szuk sejtelmes pasztellszínekben pompázó csodaportréját; a hivatalos állami portretisták pedig a Nagytiszteletű Fődiakonissza, az Óriás Moderátor, a Nagybuzdurmán Egyházfejedelem és a Sáfránytörülközős Nagy-Bonc P...a-, ill. F.sz-képe után az Államfő F.szmását is megfestették és számtalan reprodukcióban ezt tétették a falakra a hivatalokban, az iskolákban és a Fegyveres Erőknél.

Újjászervezték a Nemzeti Képtár Portré-Galériáját.

A magas, komor felülvilágítók alatt immár csupán Szuper-Péniszek és Hiper-Vaginák hol fél, hol egész, hol nem-is-olyan-egészen félabsztrakt ábrázolásai voltak láthatók, olajképek, rézkarcok, színezett viaszvaginák és faragott péniszek.

Ha a megilletődött látogató a Nemzeti Képtár Portré-Galériáján végigsétált, a falakra kirakott felírások alapján a következő műremekekben gyönyörködhetett:

A Nagy Nemzeti F.sz Fő

Az Országmentő P.csa Fő

A Világmegváltó P.csa Fő, a Buzdurmán F.sz Rend Megalapítója

324

A Bele Való F.sz Fő, A Buzdurmán P...a Rend Nagypáholy Nyitogatója Kasza-Fenőben

Egyszerű Dolgondi Buzdurmán P...a Fő a Nagybuzdurmán Rónaságon

Falusi Pór Család F.sz Fő a Vasárnapoló Ámbituson

N. N. Lovassági Dandár-P...a Fő, Nyergéből Ágaskodón

X. Y., a Buzdurmán Kormány-Egypárt Fő F.sz Feje, Heréivel Ablakon Belül – a Többi Kívül

N. N., az Orvosi Kamara F.sz Feje Neje P...ája, Teljes Őéletnagyságában (Szétcsippentve)

Fenti Lánya P...ája, Félszűzen Összecsippentve (mikéntha beharapta volna a Kis Édes)

A Kis Hercegkuzinka Nagy Nénjének az Alsó Vak Kontakt-Lencséje (P...ástul, Ön-Vérében Hempereg)

Három Földig Lógó Nagy Menő F.sz Fej: a Katonai Junta

a P...aügyi Fő F.sz Miniszter, Teljes Öltözékhiányban

X. Y. Menő P...a Fő, a BELSPEKULAX Fő F.sza

N. N.-né, a BELSPEKULAX Köze-Kedvelt Kis P...ája

kép, jobbról:

Fiatal F.sz Fő, P...ával

kép, balról:

Fiatal P...a Fő, F.sszal


És amikor táborszernagyok, üdvhadseregi angyalkapitányok, nyugállományozott bankelnökök és jótékonysági védnöknők mind egy szálig ott lógtak már, nemiszervüket a világ elé tárva a Művészet Átnemesítő Felfogásában-és Megragadásában, sőt már az Egymásban Tunkoló és Művészi Megmártakozásban tartott Kettősportré is az elfogadott és megdícsért irányzatok egyike lett, az Alkotás eddig soha nem látott Magasságot ért el; és az oly soká csupaszon tartott falakon, a tisztes otthonokban ismét kivirítottak a f.szok és a p...ák.

A gyakorlat szokvánnyá, a szokvány a normalitás kánonjává vált; a Köztudat már csöppet sem csodálkozott sem azon, ami belement, sem pedig azon, hogy olyan, amilyen: a Köztudat Öntudatos Köztudat volt és becsületbeli feddhetetlensége tudatában magasra emelte a F.szt és a P...át – az Új Idők Liliomát. Ekkor történt.

325

Akiben a kóros elmehábor pillanatnyi elmezavart váltott ki, egy Onnan Szökött s Olyan Sötét Alak, amilyen sötétre csak az vetemedhet, aki ilyesmire képes: nos, a Sötét Alak.

Jó sokáig csak az arrajáró pillanatokat leste a Nemzeti Portré Galériában, hogy van-e alkalmas. Már messziről látta, amikor az óramutató előhozta: az ő óvatlan pillanata volt.

Mármost amelyiknek egyúttal leple is ne volna – egyszer egy szökőesztendőben van ha van s az olyan óvatlan pillanat fölöttébb ritka. Ennek az óvatlan pillanatnak a leple alatt a Sötét Alak, hóna alatt barna csomagolópapírban a vászonra festett Förmedvényt szorongatva felrohant a lépcsőkön, végigrontott a F.szok és a P...ák hosszú során az esőverte felülvilágítók alatt (ez az ítéletidő éppoly ominózus vala, mint a barna csomagolópapir avagy a beleizzadt hónalj) – és kiválasztva azt, amely méretre körülbelül egyezett az övével: az „Istentől Küldött Moderátor F.sz Főt a Zacskóval” leakasztotta s helyére csempészte a maga vásznát. (Emezt leakasztani s helyére függeszteni amazt – mindez még ugyanannak az óvatlan pillanatnak a műve volt). Azzal – az összegöngyölt Kegyes Péniszt a hóna alá csapva – Sötét Alak kereket oldott, mindenütt hátrahagyva rávalló, kaján kecskemekegését, amerre lehaladt a lépcsőn.

Mire S. A. eltűnt a déli csúcsforgalomban, már valaki felfele tipegett ugyanazokon a márványlépcsőkön, magasszárú gombos-fűzős cipőben, fekete hercegnői fityulában, feltehetőleg vagy a Diakonissza, vagy a Védnöknő kíséretéből egy Virágó P...a Fő.

A mondott P...a Fő a magasszületésű asszonyműértők ráérős türelmével vette sorra a fényesebbnél-fényesebb péniszeket és vaginákat (p.csöket-p.csákat) s a nagyobbak pasztellszíneihez érve, előkelő lornyonnal vizsgálta Őpéniszsége göndör avagy Ővaginasága kondor tincseit.

A sorban az utolsó képnél azonban – a sarokban, ahol a katalógus szerint a Moderátori Fontos Pénisz következett volna, kettélottyadt tökzacskójából dárdásan előmeredve (ahogy életében soha) – a Virágó P...a Fő megtorpant s amint már az ilyen megtorpanásoknál szokás: hátratántorodott.

Mielőtt elalélt volna, mint utóbb a mentőorvosnak a rendőrségen elmondotta, arra még emlékezett, hogy nem hitt a szemének. A szeme vi326szont nem hitt annak, amit az esze mondatott vele (a Világ nem volt rest és elsötétült előtte). Mert Akárki Galád volt, aki tette, nemcsak a műremekkel tette, hanem előre megfontolt szándékkal a céduláját is kicserélte s magyarázatnak most ez állt:

Ember Fő

A kép pedig, nos, a kép, nem hazudok s a Magasrangú Tönkreb.szott sem hazudott, amikor kimondta, mielőtt a rendőröknek odaájult: a kép tárgya is az volt s nem-is-olyan-egészen félabsztrakt ábrázolása volt annak, amit a címe mondott.

Ember Fő

Arcvonásairól lerítt a Főnek egy emberrel, az Embernek egy fővel való azonossága.

A körésereglő látogatók egyrésze sírógörcsöt kapott, mások kiáltozva menekültek.

„Obszcén Ocsmányságok Tára” – „Botrányokozó titkos exhibicionista garázdálkodása” – „Trágár förtelmek, üzemi lazaság, ordenáréság és provokáció: arcképet találtak a Nemzeti Arcképcsarnokban”, stb. stb. Ilyen és hasonló szalagcímek alatt hozták le a lapok a szeméremsértő botrányt.

A visszahatás nem maradt el.

Hímtagjaikat haragosan lóbáló, meztelen Menő P...a Fők és F.szfej Virágók zászlók alatt vonultak fel-és alá a Tiltakozás Ünnepére felbokrétázott Nemzeti F.sz-és P...aképcsarnok előtt, és felírati tábláikról ezt olvasták le-és fel a (különben írástudatlan) hangszórók:

– Le a trágáritákkal, le az obszcenerizmussal!

– Le a pornománok ámokfutásával!

– Le a mocsoklelkűvel, aki nem süllyed el szégyenletében, Ember Fej láttán-és festtén!

– Az abból kigyógyíthatatlanokat miért nem zárja a kormány zárt fallal körülzárt zárt intézetbe?! Követeljük!…

A követelésnek a kormány hanyatt-homlok helyt adott: engesztelésül elrendelték a fejek teljes bebugyolálását-és hóhérálarc alá rejtését s egyúttal a nemiszerveknek a kötelező körkivágáson való kivillantását, előlóbálását.

A miniszterelnök – hogy a gyanúnak tápot ne adjon és tisztázza a 327kormány szerepét és szándékait – a tévé képernyőjén teljesen megcsupaszított nemiszervvel jelent meg s nem kellett hozzá sok ellenzéki biztatás, még játszott is vele. Ezalatt a Nemzeti Galériánál feledékenyen tovább tüntető, a p...ájukat tátva-felejtő alapítványi gyalogsátánokat harisnyafejű rendőrök oszlatták szét, pikkelyes ördögpéniszt formázó, elővazelinozott gumibotokkal.

328
Tamás Evangéliuma

A’ MI URUNK JESUS TADDEUS LETT DOLGAIRUL

a’ Sz. Tamás íráfa fzerént való fzent

Evangyéliom


1. Elé-forolások minden népeknek, a’ kik a’ Jordánhoz vonulnak vala


2. És lőn, hogy fel-vonulnak vala minden népek és nemzetek a’ Jordánhoz, a’ hol a’ Gámálei Jéfus rejtezik vala; És lettek mind ezek a’ nagy meg-fzámlálás idején.


3. Jő pedig nagy fokaság a’ Sénir’ hegyérül fzekerekkel, tzédrusból és fzantál-fa trónuson a’ Fejedelmek;


4. És Báfán’ hajósai és az evező-pad népe; és Sidón’ és Árvád’ lakosai a’ tser-fa evezők mellől, és a’ Rahéma-béliek a’ gállyák alabaftrum kikötő helyekrül;


5. És ki-terjefzté külömb-külömb féle fzínű felyemből Sába az ő fátrait és fel-veré a’ Fejedelemnek az ő bimbor fátorát Tirus’ és Elisád’;


6. És táborozának a’ Gébál-beli Vénekkel ők és a’ tenger-fziget fok hajója és hajósa, fzám fzerént négy-ezeren.


7. És fel-jövének fok népek a’ Tógárma’ házából, a’ poklofokkal, és Jáván’ népe az ő ördöngőseivel; és Tirus a’ kórfágosokkal, és Tubál’ és Méfek; és el-fedezett ortzával a’ kik elébe járulának:


8. Arábia’ és Kédár’ Fejedelmei, báránokkal és kofokkal, engefztelő áldozatul, és mind ama hatalmasok, akik magtalanul búfultanak és magzattal vigafztaltatának fele-fégökben ŐÁltala;


9. És a’ Tárfis fő hajói meg-hordozák az Iften emberének nevét † és el329jövének mind ezek; Médek és Lídek és a’ Líbia-beli böltsek, tevéken;


10. És az éléfant-tetemmel ékes Hárán’ és Minnith’ az áldozati búzával; És a’ Júdea-béli népek és a’ Jordánon-túli népek, el-fedezett ortzával az Illyés Hegyénél, † és meg-állott vala előtte a’ fokaság;


11. És Jéfus azonkoron harmad napig †† imádkozék és nem jőve elé; És véle a’ harmintz Tanítvány.


12. És harmad nap, ama † hajnalon fel-kéle és meg-mutatkozik vala a’ fokaság fzíne előtt; És foháfzkodék, mondván: URam’! URam’!


13. Vallyon meg-engeded-é, hogy a’ rokkant el-vegye a’ bénától az ő mankóját? † A’ fuldokló ki-mentfe a’ víz alá merülőt Általad? És hogy a’ vak látást ígérjen a’ világtalannak, a’vallyon meg-engeded-é?


14. Annak-okáért botsájtsd el a’ Te fzólgád; És hahogy tsudát mívelendfz, ám légyen az a’ megtsalatkozottaknak vígafztalásokra.


15. És lőn, hogy fényefség tsap vala fel a’ Hegynek-Gyomrából, és felment a’ láng a’ Barlang fzáján, a’ hol a’ Próféta foháfzkodik vala; És felfzóval fzózat hallaték a’ Mennyekből és monda:


16. Ha ki tsudákat láttat, a’ hitetlenek † kedvök fzerént tselekfzik; de te †† indulj el azért és én haragomban fel-bofzfzontom a’ hitetlent ezer-íziglen és tsudákkal büntetem; És léfzen te-néked a’ te megbúfulásodra és ††† fájdalmodra.


† Haramiás Próf. VI; 24; †† Fofóniás Próf. IX: 4-6; ††† Kukahub X: 25.


17. És lőn, hogy külde utánnok a’ Tifzt-tartó nagy erős fereget, és az fzámok vala tizen-ötfzör ötfzáz lovas;


18. És látván a’ Hadakat, meg-íjjede pedig a’ fokaság fzer felette, és jajvefzékel vala, mondván: Hova bújjonk? Mert le-kafzabolándnak mindnyájónkat, és meg-öletnek ma, a’ kik nintsenek meg-fzámlálva.


19. Monda pedig Ő, nékiek: Ne féljetek, hanem légyetek vefztegségben, és nézzétek az ÚRnak † fzabadítását.

330

20. És botsátá kezét a’ Jordánra, és meg-hafada az; és ketté-vált Ő néki a’ Jordán vize, és olyanná lőn, mint a’ Kő-toron †† két felől; és nem voná vifzfza azt, míg-nem által-mentenek a’ népek fzáraz lábbal, valami képp az Sidók a’ tengeren;


21. És vifzfza-takarodék Jérusálembe’ és lőn fzégyen-fzemre az a’ sereg; a fokaság pedig hálákat adván, kiálta: Hosánná! Hallélu Jah! Hosánná a’ Magafságban!


22. Mert meg nem fzámláltaték valaki ő közülök, fem a’ Tsáfzárnak adó-pénzet nem fizet vala.


23. És járulának Ő eleibe mind’ a’ poklosok, és ördöngősök; És a kórfágosok fzáma mind’ ő jófzágokkal és afzfzonyi állattyokkal vala hétezer és hetven.


24. És fel-ferken Ő előtte a’ hólt, és az ördöngős meg-tifztul a’ lélektől; És a poklos meg-enyhül Ő előtte és fennen kiáltja: Hallelu Jah! Hallelu Jah!


25. És mikoron látták a’ lett dolgokat és ama nagy tsudálatofságokat, a’ melyeket a’ Gámálei tselekedett vólt, fzólltak a’ népek, mondván: Nagy Próféta támadt † Izráelben.


26. És meg-kerefzteltetének a’ Jordánban Őáltala, ki neveztetik sidóul Júdának; és meg-tifztultanak Ő benne mind valahányan, azon a’ napon.

1. És lőn, hogy bé-tőlt az idő Jérusálem felett, és tetfzék az ÚRnak, hogy rea-botsájtfa Angyalok † Seregit;


2. Mert látá a’ Fariseufok’ hamifságokat, és rea-botsájtá Sikhorel Halál-Angyalt; És fzámba-vevé a’ Fzaddutzeufok’ hitetlenfégeket, és rea-botsájtá Azrael Halál-Angyalt;


3. És az Ő Királyi fzéke előtt vádoltatott a’ hamis Törvény, † de 331nem vólt az ÚR előtt meg-állása; És vettetének nagy fanyarúságra, a’ mint írva’ vagyon:


4. Vallyon kárt téfzen-é a’ hamis Próféta az igazakban? S a’ vallyon kár léfzen-é az, ha az igaz Próféta a’ hamifaknak ártalmokra van? ††


5. A Mefter pedig látá a’ várost és kiálta: Ki meg-kövezed, ha kik te hozzád botsáttatnak, és meg-ölöd a’ Prófétát: Jérusálem! Jérusálem! És az ÚR Iftennek fzent Lelke erefzkedék rea.


6. És Véle vólt a’ harmintz Tanítvány; És monda nekik: menjetek imez faluba, † ki előttetek vagyon; És mindjáráft találtok egy megkötött fzamárt, és az ő vemhét; Óldozzátok el, és el-hozzátok hozzám.


7. Hahogy pedig, futván, a’ gazda valamit fzóllánd, fogjátok környül ti Harmintzan, és fzólljatok véle nagy fzelídséggel, mondván: Imé az ÚR’ fzűkölködik bennök.


8. E’ pedig mind azért lett, hogy bé-tellnék a’ Próféta’ mondása, ki így szóllott.


9. Imhol jő a’ te † Királyod alázatoson, fzamár’ hátán ülve és tereh alá fzoktatott fzamár’ vemhének hátán.


10. És a’ melly fereg elől és hátul mégyen vala, kiált vala felszóval, mondván: Hosánná a’ Dávid Fiának! Hosánná a’ Magafságban!


11. És mikoron bé-ment vólna Jérusálembe, meg-háborodék az egéfz város, ezt mondván: Kitsoda ez?


12. A’ fokaság pedig ezt mondja vala: Ez ama’ Jéfus, a’ Gámálából, Galiléa’ Váraffából való Próféta.


13. És bé-méne Júda az ÚR’ Iften Templomába; és gyógyít vala.


14. És meg-gyógyétá a’ vakot, a’ ki fzembe-jő vala; és nem fzóll vala femmit, és az fem: De láták a’ látók;


15. És refzket vala a’ refzketőssel, † és meg-állt a refzketős, és nem 332refzket vala; És nem fzól vala femmit, és az fem fzól vala: De látá a’ fokaság, és álmélkodnak vala.


16. A’ Papi Fejedelmek, és az Iráftudók pedig meg-látván e’ tsuda dolgokat, a’ mellyek eftenek vala, és meg-hallván a’ kiáltásokat: Hosánná! Hosánná a’ Dávid Fiának! †† meg-haragudának.


17. És mondák Ő néki: Hallod-é? a’ mit ezek mondanak; És Ő monda: Hallom. De foha fem gondoltátok-é: Az igazak hamis Prófétákkal vígafztaltatnak; De a’ hamisak el-vefznek az Igaznak † általa?


18. És őket oda-hagyván, ki-méne Bethániába, ’s ott marada fzálláson, azon éjtfzakára.


Paráznává lől és tsinálál magos óltárokat magadnak külömb-külömb féle fzínnel, és azokkal paráználkodál; Nem lettek hafonló dolgok, és nem is léfzen;

És minden kerefzt-utaknál fel-építéd a’ te magos óltárodat, és utálatofsá tévén a’ te fzépségedet, és felette igen paráználkodál; Annak-okáért, † TE KURVA, halld meg az ÚR’ befzédét!

Ezékiel Próf.


1. És lőn, hogy harmad napra, Jérusálem piarcán öfzfze-gyülekezék ama fokaság, és várják vala az Iften’ emberét.


2. És a’ poklosok ’s a’ fzél-hűdöttek, és a’ púposok ’s a’ folyásos afzfzonyi állatok, fzám fzerént nyóltz ezeren;


3. És a’ bénák ’s a’ némák, és a’ megfzállottak ’s a’ meg-hóltak, fzám fzerént nyóltz ezeren; És várják vala az Iften’ emberét.


4. És ott lefelkedének a’ Vének és az Iráftudók, és mérgelék magokat felette igen; És izenettel izentetének a’ Porofzlók Fő Fő Tifzttyöknek, de honn nem találák őt; †


5. Ésde fem a’ Porofzlók Fő Fő Tifzttyök, a’ ki a’ piarcon őtyeleg vala, nem efméré †† Őt, a’ ki jövend, tsupán hogy új Próféta; És izenettel 333izenteték a’ Véneknek és az Iráftudóknak, de honn nem találák őket;


6. Mivel hogy a’ nagy piarcon valának mindnyájad-magokkal és várják a’ Prófétát vala, hogy jőne.


7. És jöve kerefztül a’ piarcon nagy fényefséggel, és meg-álla a’ Templom előtt; És marad vala utánna virág-mező, † amint meg vagyon írva;


8. És véle a’ Harmintzak, a’ kik fegyveröket nagy-alázatosan a’ Falak előtt le-tevék: fegyvertelen; És fel-menének a’ Tanítványok a’ Mefter körül nagy erőfen; Az ő ortzájok pedig úgy tetfzék: fénlett vala; És meg-félemledének a’ Fariséusok és a’ Papi Fejedelmek is, a’ Porofzlók paisainak megette;


9. És a’ merre az Iften’ embere el-halad vala, fű-fzál ferken vala a’ porban † és a’ köveknek felettök; és a’ fű magoson hullámzik vala, hogy bé-teljék az Irás:


10. A’ hova lép, ki-ferked a’ liljom, és lába-nyomán a’ bévfég mint valamelly forrás, tsurran; †


† Uriás Próf. IV: 12-13 Kleopás Próf. VI: 6 Kukahub CVIII


11. És láták ezt a’ Fariséusok és látá a’ nép; és amazok fzóllának Ő néki, mondván: Mitsodás † hatalommal tselekfzed ezeket?


12. Felelvén pedig, a’ Mefter monda nékiek: Én-is egy dolgot kérdek tőletek, mellyre ha meg-feleltek én-nékem: én-is meg-felelek.


13. Mi képpen van, hogy a’hová ti léptek, fű nem terem? Amazok pedig ő magokban tanakodtak vala, mondván: ha fel-feleljük: nem tudjuk, el-vefzítjük a’ köfséget; ha azt feleljük, tudjuk, majd követeli mi’ rajtunk. És felelvén, mondának: a nem akar nőni.


14. Jéfus pedig dorgálá őket fel-fzóval: Bizony mondom néktek, a’hol a’ hegyek járni akarnak, engednetek kell tsupán és a’ tengerig fzökellnek; de a’ hol ti tapodtok Iráftudók, a’ várángyos békák kővé változnak, és a’ kövek brekegnek!

334

15. És rájok emelvén kezét Jérusálem’ piarcán, a’ kövek brekegni kezdenek vala; és a’ fel-ugráló kövek meg-kövezik vala a’ Porofzlók paisokat és kerefik vala a’ Fariseust;


16. És el-voná róluk a’ kezét, és nagy vólt a’ Fariseusok’ riadalmok; És nem mondá meg nékiek, hogy mitsodás hatalommal tselekedé mind ezeket.


17. És fzél-hűdöttek ’s fél-lábosok, és bénák ’s fél-bénák jőnek vala nagy tsapattal; És fél-pénzesek ’s alamifnások, nagy tsapattal, hogy álltanak a’ kapukon kívülig;


18. És térdre le-hullának Ő előtte és bé-borítják vala a’ nagy piarcot, azért mondatik, amint Énok Próféta meg jövendölé:


19. Azon a’ napon öfzfze-gyülekezik Ő előtte minden mankó, † és nem léfzen mankó Izraelben, a’ falakon kívül.


20. És efdeklének Ő előtte a’ Tíz-városból való guta ütöttek; És efdeklének Ő előtte a’ Jordánon-túlról való fánták, és tolongának Ő körűle, mondván: vedd le mi-rólunk a’ tsapást.


21. Kérdé pedig az ÚR: Hifzitek-é, hogy én eztet tselekedhetem? És mondának Ő néki: igen URam.


22. És az Ő lelke az ATyánál vala, és foháfzkodik vala: ÚR’ Isten, a’ki látod az ő lelkeket, ne légyen a’ Fiú kedve fzerént; hanem: az igaznak igazsággal, a’ hamisnak hamifsággal: légyen kinek-kinek, az ő mértékek fzerént, Ámmen. És az ÚR’ fzent Lelke erefzkedék rea.


23. És mikoron látta volna Jéfus azoknak hiteket, monda nékiek: Bízzatok! Mert meg-botsáttattanak néked a’ te bűneid. És ímé az Iráftudók közzül némellyek mondának ő magokban: E’ káromlást fzóll.


24. És látván azoknak gondolatjokat, Jéfus monda: Miért gondoltok † gonofzt a’ ti fzíveitekben:


25. Mert mellyik könnyebb, ezt mondanom-é: meg-botsáttattanak néked a’ te bűneid, a’ vagy: Kelj fel és járj?

335

26. Hogy pedig meg-tudjátok, hogy az ember Fiának hatalma vagyon † e’ Földön, ám láfsátok (akkor fordula a’ bénáknak feregökhöz:)


27. És lőn nagy tsendefség Jérusálemben és nagy jelet †† vőn az egéfz nép azon a’ napon; És az Iften’ embere ki-terjefzté kezét a’ piarcra, és mondá nékiek fel-fzóval: dobjátok el! Azok pedig el-dobálák mankóikat. És fzóll vala Jéfus: ti pedig ††† járjatok!


28. És ímé, hanyatt-efének a’ bénák, és óldalt-vágódának a’ guta ütöttek ’s a’ fánták hanyatt; a’ Mankók pedig, akár-ha lelkes állatok: valami képpen hozzájok szóllottak vólna;


29. Imé ama †††† tsudáknak elejök, a’ mellyekrül a’ Próféta fzóllt vala, a’ milyenre sidó nem emlékezék Jérusálemben, Jérusálem nem emlékezék a’ Krónikában: a’ mankók pedig fel-kélnek vala és járnak;


Fuferás Próf. IV: 11-14 Buziás XXII: 7-8 Ureás XXXII: 19 Kukahub II


30. És heverének a’ külömb-külömb féle katska-lábúak és minden fajta tsámpások, és gatsos alamifnások nagy öfzfze-vifzfzaságban; És az ő jajjok bé-tölté a’ Templomot;


31. És nagy volt a’ fzél-hűdöttek’ fzámok a’ porban, a’ kik hitöknek íjjedelmében fzörnyet-haltanak vala; mert a’ mankó-fák át-ugrálák mindnyájókat, és He-He! He-He! Hangafs nevetéfsel nevetgélének ő felettök; És az ő mulatfágokban He-He! Hosánná! He-He! Hallelu Jah! He-He! Hosánná! He-He! Hallelu Jah! He-He! He-He! He-He-He! Nagy vídámfágokban a’ képpen magafztalák az ÚR’ Iftennek hatalmát és körül-tántzolák a’ teret.


32. És akkoron láták mind ezen lett dolgokat a’ Papi Fejedelmek és mondának Ő néki: mi dologság ez? † És fikoltának a’ Fariséusok nagy fikoltásokkal Ő előtte, mondván: Ördöngőfség! Ördöngőfség! Vedd eztet vifzfza; a’ Gámálei pedig foháfzkodik vala.


33. És Jérusálem Vénei és az Iráftudók izenettel izenének a’ Porofzlók Fő Fő Tifzttyöknek, de honn nem találák őt;

336

34. És a’ Porofzlók Fő Fő Tifzttyök izenettel izen vala az Iráftudóknak és a’ Véneknek, de honn nem találják őket;


35. Mivel hogy a mezőre † futamodának mindnyájad-magokkal; és botránkozának a’ tántorgó Mankóknak †† felettek, és vatzogának nagy rettegésben; És neveztetik az, mind a’ mai napig az Irgalmas Porofzlók mezejének;


36. És lőn, hogy Jérusálem meg-botránkozék Ő benne, és valának nagy háborgások a’ Városban; És fzorongatják vala a’ Tanítványok és mondák Ő néki: Mefter! a’ te tsuda-tételid mi-ellenünk fórdulnak: vedd vifzfza a’ kezed.


37. Taddeus Jéfus pedig foháfzkodék az ATyához nagy hamarfággal: URam! URam! A’ kéz vifzfza-vonaték ezekről, de még tsak jobban tántzolnak; a’vagy el-vefzíti-é a’ Fiút az ATya?


38. És nagy fényefségből fzózat hallaték, és mondá az ÚR’ Iften Taddeusnak: Bele-tsúfzhat-é a’ Teremtésbe egy-némelly hiba? Imhol tökéletefségeim közzé fogadom; † Mert femmi nints Én-bennem, a’ tökéletefségeken kívül.


Zebulon Próf. XVIII: 31-32 Buziás Próf. IX: 12 Kukahub III


39. És amint lőn, úgy marad vala, az igaznak igazsággal, a hamisnak hamifsággal: kinek-kinek ő † mértékök fzerént.

1. És mondának fokan a’ Tanítványok közzül: A’ mi URunk el-tévefzté a’ varást. És fokak meg-tagadák Őt, fokak meg-fzökének.


2. El-fzéledének pedig a’ Mankó-fák Jérusálemben és kiáltozának felfzóval nagy vidámon: Éhesek vagyunk! He-He! fzomjasok vagyunk! He-He! És a’ házak bé-zárkózának; És átoló-fákkal meg-erőfíttetének azok fzegellettyi;


3. Lőn pedig, hogy a’ Mankó-fák Jérusálemben bé-bé törnek vala a’ 337házakba erő hatalommal, és fel-verik vala a’ Várost kiáltozásokkal, mondván: Lakomázunk, efzünk-ifzunk, dombérozunk! És tőnek külömb-külömb féle erő fzakofságokat;


4. És fokak a’ Mankó-fák közzül meg-náfpágolák a’ fántákat, a’ miért olly fokáig terhefkedének mankójukon, és meg-fenyíték a’ katska lábúakat; És nagy forgáfokkal öröm-tántzot járnak vala, és nagy könnyűféggel öfzfze-verdefék egymás bokáit a’ levegő-égen; és az ő ugrándozáfok, devernyézéfök és garázda magok-vifelettye nem fzűnik vala.


5. Taddeus Jéfus pedig porig alázkodék fzívében és el-botsájtá a’ Tanítványokat, a’kik meg-maradtak vala, és vóltak ők kilentzen;


6. És mikoron látták vólna, hogy Ő maga-is † retteg azoktul, és hatalma ő felettek nintsen, fel-gerjedének Ő ellene;


7. És meréfzkedének Ő elébe a’ Fariséusok, de nem veték rá a’ kezöket; És toporzékolnak vala: Vedd vifzfza; És fzifzegnek az Ő fülében: Vedd vifzfza! †† Hogy vőne vifzfza a’ varást.


8. Dorgálá pedig azokat † és fenyegeti vala: Áfpis kígyóknak fajzati! Hány ††† kévánfágotok vagyon még hátra? Azok pedig felelék, mondván: Kettő.


9. Hogy adjad vifzfza a’ bénának az ő mankóját; És hogy halálok-halálával meg-haljál és vettefsél a’ mezőre, a’ kefelyű-madárnak eledelül.


10. Öfzfze-fereglik vala pedig a’ fokaság és fzóllának nagy jajj-kiáltásokkal, mondván: Ha igazán Iften embere † vagy, fordétsd el a tsapást.


11. Mert meg nem elégelék a’ lifztet, fem a’ bárán húst, fem a’ fűfzerfzámot; És fütnek-főznek vala a’ Mankó-fáknak, és ollyas volt a’ Sidók’ Temploma, a’ Dávid’ Temploma, az Ezekiel’ Temploma, valami képp latzi konyha; És Jérusálem’ Temploma hangos vólt a’ Mankó-fák tsámtsogáfoktól.


12. Látá pedig Jéfus, hogy mi képpen tüzelik vala a’ népet, és hogy 338a’ † Fariseusok azok; és ki-erefzté rájok minden haragját, és meg nem álltanak Ő előtte, olly hatalmas vólt az Iften’ embere; És fzóll vala fel-fzóval, mondván:


13. Im-ez hát a’ ti két kévánfágotok, Iráftudók? Jól vagyon; Én meg majd’ bénává téfzlek benneteket, ez egy; És ne maradjon ti-néktek más, tsupán hogy hón-allyotok alá kapjátok az eleven Mankó-fát, hogy járnának véletek; És ez léfzen a ti utolfó kévánfágotok, Fariséusok!


14. Meg-borzadnak vala pedig a’ Fariséusok, hogy majd’ átkot fzóllánd, és vatzognak Ő előtte; Ám de még elébb tartának Ő tőle, hogy majd’ ki-botsájtja ő rájok kezeit; És nagy hamarfággal köveket fzednek vala Jérusálem’ piarcán;


15. Ő nagy fzorongattatásában pedig az Igaz kiálta a’ Mennyekbe nagy fel-fzóval, mondván: † ELOI, ELOI, LAMMA SABAKTANI!


16. Akkor a’ Papi Fejedelmek és a’ Fariséusok el-tsurranták az ő mérgek nyálát, és meg-kövezék Őt; És kövezék, valameddig el-tűnék és maradott vala a’ kő-halom.


17. És a’ Mankó-fák népe meg-tellyefedik vérrel, és meg-hízik vala nagy kövérféggel; A’ báránoknak és bakoknak kövérével, és a’ bakok veféiknek kövérével ’s az afzfzonyi állatnak kövérével.


18. És le-vonfzák a’ Leánzók lepleket, és tsiklándák azokat nagy duhajsággal; És meg-efmértetett minden afzfzonyi állat és nem marad vala fzűz Jérusálemben a’ napon;


19. És lőn nagy fírás-rívás a’ háló kamorákban reggel; És délidőre minden afzfzonyi állat el-tsendefedék; És a’ melly hanyatt † vala, alá-feküvék, valamint a’ fzelíd bárán, és a’ melly térgyepel †† vala négy kéz-láb, ki-puporítá azt és fel-magofítá a’ feggit ő néki; Eftelen pedig villyog és fivalkodik vala, valamint a’ fakál vonít éhfégében; És az ő gyönyörűfégek nem lankad vala, mert nem tsillapfzik vala a’ Mankó-fák gerjedelme;


20. És vólt az ő tsetsek miként az unikornis fzarva, kemény, és az ő 339vaftag-húfok mint a’ fikló-kígyók’ tekergése, és az ő tséfzéjök valamint olaj-kád, fikamos, és az ő folyások ollyan, mint a’ fzamarak folyása;


21. És az út fzéli parázna nem utálatofkodik olly annyit, fem a’ mely a’ kapudban ül, a’ tifztátalan, óh Jérusálem! Nem kurválkodik olly annyit, mint a’ te fzemérmetes fzűzeid, a’ hét efztendős leánkákig; nem lettek hafonló dolgok, és nem is léfzen!


22. Vőnek pedig Éneklő-meftert, hogy énekelnék Sóltárt, a’ míg megmetélkedik a’ Mankó népe; És fzólltanak a’ mankók, mondván: He-He! A-Ha! I-Hi-Hi! És némellyek kukorékolnak, más némellyek röföllnek vala: Hosánná! He-He! Hallelu-Hu! Ja-Ha! He-He! Ha-Ha! Hu-Hu! És kín-fzenvedés nélkül körül-metélkedének.


23. És mikoron a’ Metélő elé-mutatta faragó kését, hogy vér nélkül való, a Mankó-fák is elé-mutattyák ****************** hogy melly deli fitzánkos ******************** és nagy fzilaj kurjántáfokkal kevélykedének, mondván: Elébb ki-tsorbul a faragó kéfzség a mankó-forgátson, mint fem a’ mi ********************! És körül-metélteték a’ sereg a’ Juh-kapunál, mely neveztetik Mankó-Kapunak mind a’ mai napig.


24. És Mankó-forgáts borítá a’ fzent helyet Nap-fzállatig; És éj-felen a’ mi vólt, hajnal-hafadásra nem vólt ott; És fzét-hordták a’ jámborok, és tőnék daganagra, fipolyra, pállott febre és fene üfzögre; És a’ kik tsak láták, meg-gyógyultanak, melly tsuda meg-esett.


25. Támafztanak vala pedig a’ Városban nagy vidámfágot Jérusálem leáni; És feregestül járulának a’ Templomba, teljes áldozattal, és feregestül járulának a’ Piarcra, dob-fzóval és ének-fzóval; és valamerre tsak egy is találkozék vala közülök, † fel-fzóval tifztelék az afzfzonyi állatok’ minden rendi, és öröm-rivallgáfsal, mondván:


26. Meg-tartfad ÚR’ Iften! Jérusálem fzíne-virága ők! A’ mi fzívünk gyönyörűfége ők! A’ deli Mankó-fák, a’ déltzeg Mankó-fák, a’ fudár daliák! Vallyon ki hafonlatos ő hozzájok Izraelben?


27. Látták vólna pedig a’ Fariséusok és a’ Fzaddutzeusok, hogy tifzte340lik a’ Papi rendet, és fizetik a’ két Drakmát a’ Templomnak; És látták vólna a’ lett dolgokat is, és a’ nagy vigafságot a’ Sidók között;


28. És vala az ő torkok meg-fzáradott és meg-köhögének, minek előtte fzóllándnak; És nagy fietvést, valami képp nagy kéflekedésben, ím-így nyöfzörgének, és mint eb fzűköl, fzűkölének a’ Mankó-fák’ tántzok’ közepén, mondván:


29. Je… Heruhusá-álem fzíne-vi… irága ők! A’ fzívünk gyönyörűfége ők! A’ déltzegek, a’ fudár Mankó-daliák: Ki hafonlatos ő hozzájok Izraelben?


Az én fzívem minek-utána meg-verettetett, meg-fzáradott, mint a’ fű, annyira hogy el-felejtkezzem ételemről is; Hasonlatofsá lettem a’ pufztában lakozó ökörbikához: ollyanná lettem, mint a’ bagóly † a’ pufztában!

Minden napon gyalázattal illetnek éngemet az én ellenfégim; És a’ kik éngemet tsúfolnak, én reám efküfznek.

Sóltárok’ Könyve 102


1. Tetfzék én-nékem, ki elejöktől fogva mindeneknek jól végére mentem, hogy azokról te-néked rend fzerént írnék, jó Theofíle!


2. Vala pedig a’ Taddeustól a’ JESUS KRISTUSIG egy híjával három † nemzedék; És lőn, hogy a Mankó-fák meg-dagadtanak vala embernek-formáján, és meg-peffedtenek és el-tőlttetnek vala embernek-formáján, kövérféggel;


3. És el-vegyülének a’ Júdea béliek között, és vőn maga mellé ki-ki afzfzonyi állatot Izrael’ leg-fzebb afzfzonyi állattyok közzül.


4. És nemzének fiakat, és nemzének leán-gyermeket dutzattyokkal, valami képp az emfe-difznaja le-malatzozik; És valának ők fél-mankósok † az ő elfő ivadékokban, mind-valamennyien.


5. És lőn, hogy el-keveredének Samariában’ ’s Galileában’ és el-terjedének és vifzfza nem fajzának arra, három nemzedéken kerefztül.


341

6. És a’ ki éfzben tartotta vólna, ember nem élt, és a’ ki meg-jegyezte vólna, nem volt Fariséus; És fenki nem emlékezik vala Taddeusra, mert a Próféták’ jelei közzé a’ Mankó-fák fel-támafztások fel nem véteték.


7. És lőn, hogy támada Mefsiás Izraelben; Valami képp megígértetett Efaiás’ által, és Dániel’ által, és előttök járóban, máfok † által;


8. És az Igaznak tsuda tételi és fok nagy háborgatási meg vagynak írva a’ fzent Lélek’ fegedelmével, az én Atyám-Fiainak Evangyéliomokban;


9. És el-hallgattaték, ha mit az ÚR el-hallgat vala, és meg-mondaték, ha mit az ÚR fzóll vala.


10. De ímé el-következik az én időm, és fel-oldoztatik az én fzám; és meg-hirdetem ti-néktek ama †† titkot, valami képp az ÚR JESUS megjelenvén, ki-nyilatkoztatta vala én-nékem a’ Tibériás’ Tengerénél.


11. És lőn, hogy mikoron be-végezte vólna mind’ Ő befzédét, a’ mellyeket a’ Sidókhoz fzóllott vala: Meg-fzűnék és meg-tartóztatá az ő fzáját, és vólt, mint valamelly kő-fal ††† néma;


12. De a’ Húfvét innepe’ előtt meg-nyilatkozék az Ő fzive, és utoljára jelenté fzenvedéseit, mondván:


13. Ez a’ nép mankókon áll, mert †††† mankóból három nemzetfége; Imé Izraelben a’ fántaság: Erény, és boldog a’ Mankó, mert meg-érett az a’ nép a’ fántafágra.


Zebulon Próf. XXXIV: 7-8 Éhom Próf. XXVIII: 9 Malatziás Próf. VI: 24-29 Kukahub IX: 17-19 Krónika’ II. Könyve


14. Annak-okáért tudjátok, hogy két nap el-mulva a’ Húfvétnak innepén az embernek Fia el-árultatik † és keferves kín-halálra vettetik a’ Mankók’ †† által.

342

1. El-közelget vala pedig a’ Pogátsás † innep; Melly mondatik Páfkának.


2. És a’ Papi Fejedelmek és az Iráftudók kerefnek vala módot abban, mi képp Őtet ††† megölhetnék; Mert félnek vala a’ köfségtől;


3. Mert tudott vala az ő dolgokról, és minden ő mefterkedésökről, a’ Mankófág fel-magafíttatásában;


4. És el-menvén, fántává tőnek minden népeket és nemzeteket; És olyanná lől, valami képp a’ mankóknak’ tornyok; És fzükfégeltetének mankók a’ te bénafágodban Izrael, és nem lehetél nélkölök.


5. És öfzfze-gyűlének azok és a’ Vének a’ Kajafás-Mankó házában; És tanátsot tartának, hogy Jéfust álnokfággal meg-fogják és meg-öljék.


6. Bé-furrana pedig Júdás, az ki a’ tizen-két Tanítványoknak fzámok közzül vala, és monda:


7. E’ meg akarja váltani mankóiból † a’ világot. Mit akartok én-nékem adni, és én a’ kezetekbe adom Őt?


8. Azok pedig meg-korbátsolják vala az Ifkariótát, és veretteték a’ Júdás Nap-fzállattól hajnalig; És dorgálják vala külömb-külömb ólom korbátfsal, és bika-tsekkel, míg-nem fivallkodék és mondá: Erefzfzetek éngemet Atyám-Fiai! Atyámért, a’ ki † Mankó volt.


Zubriás Próf. XXII: 6-7 Buziás Próf. IX: 21-24 Kukahub III


9. És el-erefzték őt; És meg-tévefztésekre a’ Jérusálemieknek, és meg-tsalattatásokra minden népeknek és a’ Prófétáknak, rendelének ő néki Harmintz ezüft fiklust; És vifzfza-botsájták őt;


10. És a’ vólt a’ Júdás, a’ ki el-árulá a’ Meftert a’ Getfemáne’ Kertjében, és el-menvén, fel-akafztá magát; Mert méltatlanná lőn mankóiból a’ Megváltásra;


11. És meg-válttaték az emberből, mankóvá; És le-hullván, efik vala az útra;

343

12. És egy-némelly arra-fántikáló alamifnás alattomban fel-fzedé az Ifkárióta Júdást, és lőn, a’ mi vólt: mankó.


13. És minek-utánna fel-kőlt vólna az ő egéfz fokafágok, foglyul ejték a’ KRISTUST, és azon-koron vetteték a’ Hely-tartó eleibe; És kezdték Őtet nagy ügyekezettel vádolni.


14. És fzóll vala véle a’ Hely-tartó és monda: femmi bűnt nem találok ez emberben; Mert mi-tsoda gonofzt tett? Meg-oftorozván azért őtet, el-botsájtom.


15. És a’ Kajafás-Mankó, és a Fariséus-Mankók, és Jerusálemben minden mankó ivadék Ő ellene kiáltozik vala; És a’ hamifságnak fzava, és a’ gonofznak fzava erőt vőn Izráelen; De a’ Hely-tartó el nem vefzejté vala.


16. A’ Hely-tartó pedig fzokott vala el-botsájtani az innepen egy foglyot a’ köfség kedveért; Vala pedig akkor egy fő foglya ő néki, ki Barabbáfnak neveztetik.


17. Mikor azért a’ köfség egybe-gyűlt vólna, monda nékiek Pilátus: Mellyiket akarjátok, hogy el-botsáfzam néktek? Barabbáft-é, a’ vagy Jéfust, ki mondatik a’ KRISTUSNAK?


18. És tudván-tudják, hogy a’ Barabbás mankó-ivadék, a’ KRiftusban pedig makula nem találtatik.


19. És vihántzolának Ő előtte Jérusálem mankói, és kiáltá a Kajafás-Mankó, és mind’ a’ Vén Mankó-fák, és mind’ az Iráftudó mankók: Barabbáft! Barabbáft! Hogy kímélné † emezt, amazt vefztére hagyva; És magokkal fordéták a’ fokafágot.


20. És rájok veté fzemeit a’ Hely-tartó, és a’ Palotában monda Pilátus a’ körűle-valókhoz: Mit láttok? Azok pedig kérdik: Mit kellene?


21. Meg-fzédüle pedig a’ Hely-tartó, és fzóll vala nagy tsudálkozáfsal, tántorogván: A’ Sidó-orfzág ég hajlata minő fő-fályáft botsáta rám, hogy ímé: mankók ††† tántzolnak előttem ezen Igaz’ körül, és hallom a’ Mankó-fák kiáltozáfokat.

344

22. Az ő Fő udvaros feltsere pedig rendele ő néki nárdus vizet; És nyújtatik vala ő elibe mofdó-tál, ifpotályos vízzel ’s jó illatokkal;


23. Fzóll vala pedig Pilátus: Mofom kezeimet; És a’ Hely-tartó felfrifsüle.

1. És nem vala fok idő hátra, hogy † a’ Meg-váltáfnak Míve véghez vittefzék Ő általa; És a’ hogy a’ KRiftus meg-jelenté, három nap.


2. És tudván-tudják vala a’ Papi Fejedelmek és az Iráftudók, mert kis-híjja’ a’ Mi-URonknak a’ Jefus KRiftusnak, és meg-váltja vólna mankóiból a’ világot;


3. Annak-okáért állítnak vala lesre a’ Mankók poroflókat Jérusálem’ falain kívül; És vóltanak ők: Kilentzven-Kilentzven, a’ két kapu felől;


4. És meg-ragadák az elfő jövevény férjfiút † a’ ki a’ Város kapujához közeleg vala; És le-vonfzák az öfzvérről, és le-teperék, és az lőn a’ fel-bofzfzontottak’ ragadománya;


5. És ki-tépdefik vala az ő nyelve-gyekét, mivel hogy perfául fzóll vala; És †† körül-nyírák az ő fzakállát, valami képp juhot, a’ Názáreth bélieknek hajok’ vifelettye fzerént, és meg-mondatott ő néki: Te vagy a’ ††† Názárethi.


6. És korbátsolák kerefzt-fának alatta, és vonfzá azt a’ Várofon kereftül; És meg-fefzíték őt, és meg-elégelteték a’ fokafág’ haragja ő benne a’ Koponyák † Hegyén.


7. És a’ foldofok az ő gúnyájára forfot vetének, és meg-ofzták az ő katza-bajkáit, mivel hogy persa ††† köntös vala.


8. És mikoron mutatják vólna Néki hajnalban a’ Persát, a’ Mi URonk látja vala, hogy a’ Kerefzt-halál el-oroztaték Ő előle; A’ Persa pedig ki-fzenvede.

345

9. És ki-adták vala Őt a’ Hely-tartó vitézi a’ Fariséusoknak; És azok bé-kénfzeríték Őt a’ kutya fzekér fenekére;


10. És a’ külömb-külömb féle vefzett farkasok meg nem marják Őt, fem a’ fzeléndek kutya fzét nem martzangolja Őt;


11. És el-lopják vala a’ kutya petzérek a’ KRiftust, és hurtzolják vala a’ Kajafás-Mankó házába;


12. És tántzolának öröm-tántzot nagy forgásokkal Ő körűle; És fivalkodának és meg-mámorofodának a’ Mankók’ minden Fattyok és Pere-Pottyok;


13. És főzeték Ő belőle fzappan a’ Mankók fele-féginek és afzfzonyi állattyoknak, hogy meg-illatofítfák Ő véle tifztátalanságokat;


14. És főzeték belőle lúg, és főzeték hamu-sír a’ vén Mankók afzfzonyi állattyoknak, hogy fíkáljanak Ő véle és meg-fényefítefsenek Általa mindenek a’ Mankó’ Lakodalomba’;


15. És fodraték az Ő beléből húr a’ tziterákra, tzimbalmokra és mind a’ musika fzerfzámokra, hogy fel-fefzítefsék az Éneklő-mefternek és magaftalja a’ Mankóknak fényefségeket;


16. És hafíttaték, és nyúzaték, és tserzeték, és nyárfaltaték † és nyárfon-fütteték; És öltözének a’ KRiftus bőrébe’ Fariséus-Mankók, és lakmározák a’ KRiftus’ teftét és vérét Fariséus-Mankók;


17. És az Ő tsontjait † veték a’ kutyáknak elejökbe’ †† és fel-akafzták a’ kutyát Ő véle, és vettetnek vala a’ tengerbe’ és az is, a’ki akafztotta vala;


18. És fzéllyel-fzóratott a’ Meg-váltó a’ Mankók’ által. Mert nem engedének az Ő nagy vágyakozáfának; És el-oroztaték Ő előle, és fehol nem találá † a’ Kerefzt-halált.


19. És meg-jelent a’ Kettőnek ††† a’ falu előtt, melly Jérusálemtől hatvan futamatni föld vala, mellynek neve vala Emmaus; Magdalénának és más afzfzonyi állatoknak mi közülönk; És a’ Kleopáfnak és a’ 346Fimonnak és a’ tizen-egy Apoftoloknak; Mert nyóltzad nappal meg-jelent vala Tamáfnak, a’ ki ujjával érteté a’ Mi URonkat, és meg-ferefzté ujját a’ nyárfnak febében; Találkozának pedig Ő véle a’ Tibériás’ Tengerénél és fzóll vala ő nékik hét petsétes titkot ††† mondván:


20. A’ Meg-váltás Mívétől az a’ KRiftus el-üttetett; De ti el ne tsüggedjetek. Mert fzületend a’ Dávid’ magjából Afzfzonyi állat, a’ ki fzűz és tifztándon-tifzta; És a fzent Lélektől Fiat † fogan az ő méhében;


21. És léfzen a’ jel, a’ mellyet adok ti-néktek, az Ő hangas jajj-kiáltáfa és az Ő hangas nagy fírása az Anya méhén bévül, harmintz napokkal világra jövetelnek előtte: És akkoron el-jövök ti-néktek;


22. És nem lehet léfzen Én belőlem fzappant főznetek akkor, És nem lehet léfzen nyárfra húznotok;


23. Mert az Én Méh-lepénem az Anya-méhben léfzen a’ Kerefzt; Mert a’ Kerefztre fel-fefzíttetve † fzületendek Én, az ÚRnak ditsőfégében.


24. Annak-okáért Atyám-Fiai, ne kétfégefkedjetek, és te fem, jó Theofile; Hanem inkább moftantól fzabad reménlnetek, hogy hamar idő múltával mankóinkból meg-válttatunk;


25. Kik el-fzaporodának felette igen, és tévék ők magokat nélkülözhetetlenné; És az egéfzégefek és a’ fudár termetűek, mi mind-annyian: ímé lépéft fem téfzünk nélkülök, mind’ e’ Földnek dolgaiban.

(1949)
347
A fiola

Csak elenyésző kevesen, még a nagyon-szent Mutakallim Titkos Tanításának ismerői közül is alig két-három öreg mudír gyanítja s a Szufi Megvilágosultságban Részesültek közül is, ritka madár az a mudír, aki tudja, hogy.

Medinába való Eltávozása zaklatott éjszakáján a Prófétát – Yathrib falai előtt – egy Zubaida nevű, jámborságáról, alázatosságáról és gondosan leplezett szépségéről messze földön híres asszony rejtegette éjfélutántól hajnalhasadásig és továbbá, hogy a jótettért cserébe az Isten Embere tizenháromszor ismerte Zubaidát.

A tizenharmadik Alkalommal mely a Leghosszabbnak mondatik – s ez még az eddig megjelentetteknél is mentől nagyobb Titkok-Titka! – a kegyes nő a Lemondás mindszentséges jelét adta azzal, hogy szeméremhüvelyének aljáratába belerejtve, egy drágakövekkel kirakott szájadzású, finom alabástrom fioláriumot helyezett el anélkül, hogy a Próféta e rózsaujjú mesterkedésnek neszét vette volna.

Kevéssel a Szent Hátranyúlás ezen művelete után és kis vártatva hogy a Próféta Kantárizma megrándulván, kiürítette Heréi tartalmát, Ő maga valamely neszre lőn figyelmes, melyben üldözőinek közeledtét, lovuk patkójának dobogását vélte felismerni s a gyorsalkodás mián nem ügyelt annyira az’ elélvezés mélyre-nyomakodására, mint különben tenni szokta volt. Az odaadó alázat e kegyes cselekedetéért Zubaidát sokan, sokáig szentként tisztelték és úgy is emlegették, Szent Zubaida néven nemcsak El Medinában, de Yathrib határán messze túl – Nagy-Arábia távoli karavánlátó homoktengerein, teveitatóknál, oázisokon.

Ámde míg a kegyes nő emléke lassúdan feledésbe merült, amaz alabástrom fiolárium, Allah megmásíthatatlan Akaratából és Rendelésének engedelmeskedve, rejtekutakon országról-országra vándorolt; mígnem a Próféta Semen-je, olyigen illő foglalatában elnyerte az őt megillető helyet a kairuani nagymecset mimbárjának oldalrekesztékében. Itt, a márvány-mimbár oldalnyílásában, csillámüveg alatt látható az áttetsző alabástrom-fiolárium s annak Csudája; mert bármi hihetetlen ti igazhívó elébeborulók, az Ő Eltávozása évfordulóján, esztendőről-esztendőre – a Próféta Semen-je megfolyósodik éjféltájt és csak hajnali három körül 348van az, hogy újra, egy esztendőre koagulál. Mely nagy csudadolgot mindenek nyilván láthatják.

A yathribi Tudományos Akadémia igazhívő orvos-mudírjai megvizsgálták a Semen-t. Megállapították, hogy nemzőképes; ám ésde mert ez is bizonnyal Allah Rendelése volt, éberen vigyázásuk egy hunyadozó pillanatában – az orvos-mudírság malekita tagjainak egy bizonyos titkon-egyetértő, szakadár csoportja, a Harvard Egyetem élettani fakultásával karöltve, speciment vett belőle.

Oly pontosan időzítették az előkészítést és a művi megtermékenyítést, hogy az Asszony – akit háromszázezer maghrebi igazhívő nő közül választottak ki és történetesen úgyszintén a Zubaida névre hallgatott – a Semen-t tartalmazó aranytű fecskendező érintésére istenlátó önkívületében feljajdult és elélvezett.

A Gyermek azonnyomban megfogant.

Mely örömteli tragédia! Hisz mi örömtől repeső szívvel hallhatja a Hírt minden mozlim széles ez Igazhívő Iszlámban! És mely beláthatatlan borzasztóság következhet még belőle!

A kairuani Medressze teológiai fakultásának ulémái túlságosan későn érkeztek, hogy a kísérletet feltartóztassák legalább arra az időre, amíg eldöntik, mi lesz a kánonjogi helyzete, ha a Gyermek megél, ki mijének tekinthető családilag és kinek tekinthető az Utódlásban, nagy-sok évszázadokkal annakutána, hogy az ő Nemzőjéből a Semen kijöve, ám azóta a nemzetek és nemzedékek sokasága vonult át a Borotvahídon… Vaj ki lészen Ő? a Próféta „Fia”? Allah „Második Elküldetettje”? Omár „Megtestesülése”? Husszein „Helytartója”? S vajon ha megzavarja, hozhatja-e ismét Allah-hoz illő szent hármóniába, lobogójának fehérségével, turbánjának Zöldjével, szavának parancsoló harsányságával, lényének sugárzásával-és fényével a Behódolás megannyi szektáját – a síitákat, a szúnitákat, kharidzsitákat, izmailitákat, ahmedijitákat, malekitákat, vahabitákat, ahány csak van? Avagy újabb szekta ránkzúdítója leend?

A yathribi Tudományos Akadémia orvos-mudírjait a fordulat váratlanul érte.

A Harvard Egyetem kutyahitű biológus-professzorai a vállukat vonogatták: könnyen tehették, fel sem mérték beláthatatlan következményeit, mi nem rájuk tartozik. Ám addigra már bizony a blasztula baráz349dálódása a méhben megindult és ha ezt a Magot, művi beavatkozással bárki megzavarná vagy csak hegyezett kuszkusz-kanállal is, elhajtaná, a Próféta Ivadékának – az Isten Embere századokon átalküldetett Sarjadékának magának válna gyilkosává. Rosszabb ez, mint Omár gyilkosa, Ali gyilkosa, Hasszán megmérgezője, Husszein leölője: nincs annyi keze, ahányat a Szent Szunnat rendelése szerint a hóhérnak le kellene csapnia, iszonyú bűnéért.

A kérdés megoldása évről-évre égetőbb, kivált amióta a Santa Monicai erődszanatóriumból, ahol Zubaida megszülte, kiszivárgott a hír, hogy Világra Jövetelekor a szülészfogóban megszólaló Gyermek az anyjáé helyett Allah Kilencvenkilenc Szent Nevét mondotta, mely csudadolog igazságát minden testőrbába és maga a szülést levezető orvos-mudír testület három tagja is, diktafonra mondott szent esküvéssel bizonyította.

Amilyen dermedt-mozdulatlan áhítattal várta az egész iszlám világ az ezerháromszázhatvanegy évvel megömlése után elültetett Mag Világra Jövetelét, olyan, elképedéssel határos szent borzalommal figyeli a kairuani nagymecset környékének kávézóiban rebesgetett híreket, miszerint a márvány-mimbár oldalfülkéjében, a Legméltóságosabb Oltári Alabástrom Fiolárium tartalma a Specimen vétele által nem hogy kevesbedett volna, hanem inkább szaporodott; s hogy elképzelhető volna egy olyan új, naturaliter Muzulmán Emberiség művi úton való elmagzása, melynek minden tagja, minden nemű-és rangú egyede magának a Prófétának közvetlen és egyenesági leszármazottja… Mely üdvös és kívánatos új-s egyben Záró Fejezete Szablyával-térített Szent Hitünk történetének!…

Mely magasztos és a földkerekséget hozzánk-hódoltató csudadolgokban mindazáltal nincs helye gyorsalkodásnak. Mert mindaddig, amíg e kairuani kegyes rebesgetéseket meg nem erősítik és egybe nem vetik a Kaliforniából kiszivárgó Titkos Jelentésekkel a Gyermek Ifjúságáról és Csudamíveléseiről, addig a Szent Mutakallim hittudósainak e mentől fogasabb kánonjogi kérdéseket dűlőre vinniök nemigen fog sikerülni.

350
A parúzia
(forgatókönyv)

Megkezdődött a kétezredik év visszaszámlálása, elközelgett az Úr Jézus Krisztus Harmadik Eljövetelének Elmaradása.

A visszaszámlálást a houstoni Űrkutató Állomás leszállópadjainak hangosbeszélő komputere sugározta a világnak s ha volt is némi értetlenség eleinte akörül, hogy miért nem a Józafát Völgyében száll le, de legalábbis a Szent Péter téren, a közmegelégedést szerfölött megnyugtatta annak a felfedezése, hogy a magáncégként bejegyzett Leszállópadkölcsönző-és Űrfogadásrendező Részvénytársaságot történetesen úgy hívják, hogy JEHOSHAPHATH INCORPORATED.

– Terintettét – csettintettek a hüvelykujjukkal, többen, a Vatikánban, bíborosok, az ISTENÍTÉLET RT hallatán: oly ismeretlen nyaktekervényekkel teljesedik az Ige, ahogy nem is álmodtuk.

Ám az űrhírszerző-és firmamentumkémlő berendezések szupermodelljének felbocsátása után se égen, se földön nem volt véka, olyan, ami alá elrejthették volna, hogy mi készül. A mennyek diplomáciája és a földi Világi Főhatóságok külképviseleti vegyesbizottságai üdvös és örvendetes kompromisszumot dolgoztak ki (melyről átiratban értesítették a Szentszéket is: ne érje készületlenül). Megállapodtak abban, hogy a Harmadik nem marad el, mint az Első Kettő; de az Eljövetel engedélyezéséért cserébe a Magas Vendég bírói hivataláról lemond s ezzel a Végítélet sui generis elmarad.

Így azután bármi lázas izgalommal készültek is a nemzetek a Magas Vendég fogadására, a boldog izgalomban nyugtalanságnak, aggodalomnak-riadalomnak vagy ragadós hisztériának nyoma sem volt. A régi rémlátások felemlegetését ízléstelennek és ildomtalannak tartották azok között az „adott körülmények” között, amelyeket oly sokszor felemlegettek s melyekre, anélkül hogy körvonalazták volna mibenlétüket, oly gyakorta hivatkoztak. És mégis, és mindazonáltal. A szakbizottsági költségvetések megajánlása, annyi óva-intés és unásig-előrejelzés, annyi gondos előkészítés után is kis híja hanyattvágódtak a nemzetek, amikor a Harmadik Eljövetel mindvalósággal elkövetkezett.

351

A leszállópad alatt az utolsó rakétacsövek tüze is kilobbant, az űrgondola kecses „kacsa”-formája sima fenéklandolással nyugalmi állapotba került. Ezzel szinkronban az automatika alumágneses himbája indítsra indukálta a palintamágnest, a mágneses palintafej ellenindukátora pedig, bontórótoros lézerkaszabálással, eleresztette a retesztátóka tátintókáját és a feltátintott Titán tátintóka krrr, krrr, lebocsátotta a Csudálatos Csonthágcsót (melynek keleties elefántcsont-faragása mecseti „mimbarra” emlékeztetett – a Fogadóbizottságban az Arab Világ is képviselve volt).

Valahára a Magas Vendég is megjelent, lelépőben, de a perzselő houstoni napon napszemüvege fölé emelte a Róla szóló Vasárnapi Mellékletek egyikét s így csak akkor villant meg Ábrázatának Teremtetlen Fénye egy pillanatra, amikor már elvegyült a fogadására sereglő előkelőségekkel. Már csak egy arc volt a sok arc – az arcok ezrei közt. Egy popénekes világsztárt emlegettek, hogy arra hasonlít s utóbb óvatosan puhatolództak is nála és kérték, cáfolja meg az Arca kavarta pletykákat; de Ő kitért előle és áthárítólag, Szóvivőjére mutatott. Nincs mit megcáfolnia – jelentette ki Mindentudó Szóvivője, nevében – nem tud róla, hogy valaha is szakállt viselt volna; bár nem tartja kizártnak, hiszen elvben sohasem ellenezte a szakállviselést. Kopaszságát semmivel sem tudta indokolni, noha tudni vélte, hogy családi vonás (és ama rokonszenves családi vonások egyike, amelyet mi kár, hogy a távolság és az idő expurgált az evangéliumokból); azt viszont, hogy tokaránc eltüntető kozmetikai műtétet hajtottak volna végre rajta elindulása előtt: ezt, fejcsóválva, egy néma mosollyal sem helyben nem hagyta, sem erélyesen cáfolni nem cáfolta, mintegy érzékeltetve, hogy amúgy sem a nagy nyilvánosságnak szánja a ki-nem-mondottakat.

A newyorki PENTHOUSE PLAZA többfüggőkertes, tetőemeleti, Vallásalapítói Lakosztályának TIFFANY-Fogadótermében bizalmas cercle-t tartott az elragadtatástól hová lenni nem tudó egybegyűlteknek, bár kissé elveszetten tekintgetett végig a repesők és rajongók ekkora tömegén; mert hiába keresett ismerős arcot s mire úgy rémlett, megtalálta, a villanó vakuk és a tévé-fényszórók szembefényébe belevakulva lekapta 352szemét róla – még minekelőtte tisztázhatta volna, ki lehetett. A Magas Vendégről annyi első látásra, nyomban kiderült, hogy – meglepően alacsony, görbeteg-satnyácska (amivel beigazolódni látszott az az írásban is ránkmaradt ókori mendemonda, hogy az Úr, a szépség bűnében leledzők megváltására és áldozatvállalásának bekoronázásául, nyomorékságában még rútacska is volt).

A cercle zökkenővel kezdődött és zökkenők egész sorával folytatódott. Nemcsak azt nem tudta, hogy ki kicsoda és milyen minőségben járul magas színe elé, hanem egyszerűen nem tudott szót érteni sem ezzel, sem azzal. Az értetlenség torlódásából nyelvi nehézségek támadtak, az interkommunikáció fekete függönyét csak itt-ott szakította fel hol egy indonéz, hol egy délamerikai prelátus szerencséskezű gesztikuláló hadarórohama. Az Ő anyanyelve az arameus volt (az ókori Közelkelet vándorvilágának ez a lingva francája), a hébert, mint a „tudomány” nyelvét, hozzátanulta csupán (a Tórah tanulmányozására) – bár folyékonyan törte és jó ösztönnel errefele puhatolódzva, mindenáron a héberrel próbálkozott. Ám azzal is bajok voltak; mert ahány táján a világnak még ébrentartották a talmudisták, óhatatlanul más-más hangsúlyt-és értelmet adtak a magánhangzók felpontozásának, fonémáik pedig a táj-és a nyelvi környezet kontrasztos, elütő színezetét öltötték magukra. Vagyis valójában új idiómává, „leány-nyelvvé” torzított tájnyelvek sokaságát beszélték a hebrológusok s ezek mindegyike oly távol volt attól a hébertől, amelyet Ő, két évezreddel annakelőtte a jeruzsálemi zsinagógában hallott-s beszélt – mint a spanyol, az olasz vagy a francia az eredeti, Augustus-korabeli latintól. Az ellenség nyelvén – latinul, görögül – viszont nem tudott s a jelek szerint nem minden büszkeség nélkül vállalta ebbeli tudatlanságát.

Ám lassan kezdték felfogni hadráló mozdulatainak értelmét – mert mintha azt tudakolta volna:

– Hol a Szanhedrin? – Majd abban a reményben, hogy így tán jobban megértik, engedményezte a görögösített formáját: – Szünhédrión! Szünhédrión! – kiáltotta gurgulázó torokhangon s orientális szenvedéllyel gesztikulálva, többször is.

A körülállók furcsállták, de csak a fülükhöz kaptak: filmesek, technikusok nem ismerték a szót. Valaki szentháromság-pólóinges, kézzel-láb353bal mutogató kígyóember bizonyos Szauluszt emlegetett, aki Paulusz néven az Ő gyülekezetének elöljárója és fő-fő angyala volt. Nem hallott sem erről, sem arról – söpörte félre (gyaníthatólag két személynek vélte és a kérdező iparkodott tapintatosan elsiklani a gikszer fölött). Egyházról, mely a bitófa keresztjelével és az Ő nevével jegyzi magát, mit sem tudott és meglehetősen ingerülten hallgatta azt a merőben valószínűtlen és felháborító mesketét, hogy az ellenség soraiból egy görög anyanyelvű római polgár (és foglalkozásnélküli világcsavargó) – a Szauluszból lett Paulusz: ezek ketten leállították a gyülekezetben a fiúgyermek körülmetéltetését. Hadonászva hárította el, hogy Ő, akár közvetlen, akár közvetve, ilyenértelmű utasítást adott volna bárki hazuglári imposztornak, akit nem ismert – alátámasztására hozzátéve, hogy „mi, farizeusok sohasem tűrtünk volna ilyen vallás-és istengyalázást a gyülekezetben… Különben is, ha isteni parancsra a Frigy jeléül a kilencvenkilenc éves Ábrahám alávetette magát a körülmetéltetésnek, mit árthat az a nyolcnapos csecsemőnek?” Elébetárták, hogy az Ő Legméltóságosabb Oltári Prepúciumából jó féltucatot őriznek Itália templomaiban ereklye gyanánt – s ezen megütődve bosszankodott: „ki ismeri ki magát a pogányokon?!”… Minek hallatára sokakban az a gyanú ébredezett, mi több, ama nézet alakult ki, miszerint Miurunk a Megváltó Jézus Krisztus sejteni sem sejti, hogy Ő – Miurunk a Megváltó Jézus Krisztus, és a földkerekség vallásos és világi elvárásairól Magas Személyét illetőleg az Ő tudatlansága abizmális.

Olaszok, görögök, pravoszlávok, koptok, szírek – pátriárkák, metropoliták, katholikoszok, archimandriták, moderátorok, hercegérsekek, pápák-vicepápák rajzottak körülötte; s annyi szent – ezt többen hangoztatták – egyenesen megvesztegetőnek találták gyámoltalanságát, melyet hogy tettetett-é avagy elfogódottsága hogy őszinte volt, megoszlanak a vélemények. Jó ideig megszeppenve ődöngött a TIFFANY-csillárok alatt, mint aki csapdában vergődik; de végül megadta magát sorsának és ezt a céltalan tolongást, amibe belecsöppent, amolyan ismerkedésnek-pajtáskodásnak fogta fel. A nyelvi zökkenők mintha megritkultak volna – elvégre öreg tapasztalat, hogy nincs az az idelátogató marslakó, aki perceken belül ne kajabálna folyékonyan angolul; a kalamitások újabb sorozata csak ott kezdődött, amikor a TIFFANY Terem tükörpadlóján, a ha354talmas, keresztet formázó „bitófa-asztalt” körülülték és a fő-ünnepelt a bitófőn – aki nem ismerte az újkor étekfogó-és kulináris szokásait – mintha fejével keringett volna körűle, oly alaposan megnézte magának az elébe rakott kaszinótojást (hozzáképzelve a „tyúk” mutációját, amely ilyen tojást tojik); ám az ide-oda tologatásban a fényes szúró-fogó eszközök közt elvesztette a tojást és asztalszomszédjainak a „berbécset” emlegette magasztalólag csemcsegve, amely – samáriai módra elkészítve – ács korában kedvenc eledele volt. A zajban senki sem akadt fenn rajta, hogy Isten Báránya – bárányt ehetnék.

A háta mögött szakadatlanul sugdosódó titkos, egyházközi konciliabulum csakhamar arra az egyöntetű belátásra jutott, hogy a Megváltó („Mr. Redeemer”) érintkezését a földkerekséggel még közvetett formában is a minimumra kell csökkenteni és sem egy, sem két szín: semmi szín alatt sem szabad megengedni a közvetlen, spontán elvegyülést. A „fejtágítóra” három nap állt rendelkezésre, ami vészterhesen rövidnek bizonyult, de a világ legkiválóbb gyorstalpalói megtették a magukét és értésére adta aki amit tudott – ezer mindent. A főfogadásra már úgy érkezett, mint aki immáron konyítton-konyít és hajazton-hajaz ehhez-ahhoz úgy-ahogy, „harangoztak neki” és már „nem lehet eladni”; elhagyogatta fura szokásait és többé nem vakarta fejebúbját, fületövét – aminek kivált a tévések örültek: vakaródzása nehézzé tette a vágószoba dolgát. Ezalatt 800 szabó 200 öltönnyel egészítette ki utazó ruhatárát.

A nagy, nyilvános főfogadás az Egyesült Nemzetek Fő-Dísz-Ülő Hangár-Kolosszeumában zajlott le. Fényszórók ütege, kamerák nyüzsgő raja, mikrofonok erdeje vette körül mind Őt magát, mind pedig az igen tisztelt Előtte-és Utána szólókat.

– …Mr. Redeemer! – …Mr. President! – …Mr. Redeemer! – …Mr. President! – visszhangozták a zászlódíszbe öltözött Ensz-Hangárfalak.

Björnson Ensz-főtitkár üdvözlő beszédére az Úr Jézus Krisztus néhány keresetlen arameus szóval válaszolt. Tolmácsolta az Atya Leiratát, majd mind a Maga, mind pedig a Szentlélek Őfőnagyméltósága nevében megköszönte a Magas Mindnyájuk Mennyei Személye iránt megnyilvánuló szívélyességet, kedvesnek találta Björnson főtitkár napszíttas-viharvert, 355agyonvitorlázott „pofikáját” (meg is veregette) és szeretetreméltónak az Államok Egyesült, Elnöki felköszöntőjét. Az egetverő hurrá-kiáltásokat csak a szomszédos Atlanta-Houston rögbidöntő csataorkánja múlta felül decibelben, a hozzáengedett kisdedeknek csukamájolajas multivitamint és még a római korból a zsebében maradt csokoládé-érméket osztogatott, melyeken a CAESAR PONTIFEX MAXIMUS domborítás a sok fogdosástól már elmosódott; utána megtartotta várvavárt sajtókonferenciáját.

Ezen – mint a texasziaknak arameusul többször is elmondotta – nincs különösebb mondanivalója (meg kell hagyni, ezt nem győzte elégszer hangsúlyozni). Világkörüli útjáról, amelyre rögvest indulóban volt, csak azt mondotta, hogy most világkörüli útra indul. A Metro Goldwin Mayernak a még űrtelexen felajánlott szerződést – hogy a Róla forgatandó filmalkotásban alakítsa Önmagát és a Szentföldet – elbűvölő mosollyal hárította el és gondolkozási időt kért. S nem is mint aki megcsinálta már a maga karrierjét s így ugyan minek erőlködjék, de szívből és igazán: nem volt karrierista. Igaz, hogy most majd 300 ország fővárosában, 1200 alkalommal, ki fognak göngyölni elé 3600 vörös szőnyeget; de ez a hízelgő, bár megerőltető kálvária a megváltással velejár.

Kivált emlékezetes volt útjának második fő-állomása: a római sportstadionban, a tiszteletére rendezett az az Egyetemes Világzsinat, amelyen Szent Péter helytartója visszabocsájtja – Ő viszont újra „odaadja” és szerartásosan „három ízben” rátukmálja a Kulcsokat (ahányszor elárultatott); nemhiába – értenek is ám az olaszok a karneválrendezéshez. Utána „vízicsata” az elárasztott népstadionban, szélesvásznú oroszlánok, vetített keresztények; mind a gladiátorok, mind a feláldozott statiszták előre elitták – az Ő egészségére ürítették a dupla napidíjat.

Háromnapos felejthetetlen ribillió után, amely a születés-statisztika görbéjén is felpuporodott, külön összeget szavaztak meg szemételtakarításra, tökrészeg városatyák. A CORRIERE DELLA SERA kiemelte a Megváltó elegáns homokszín vászonöltönyét (MADE IN KOREA), mivel a rekkenő hőségre való tekintettel a környezetvédelmi őrjöngők küldöttségének ebben nyilatkozott, bár azt is inkább érdeklődőlegesen, mint pozitíve. Már formálódott ugyan, de véleményéről a protokoll nem tájékoztatta s így álláspontjáról teljesen tájékozatlan volt; töviskoszorús szí356vére helyezett kézzel adott ígéretét, hogy mind a hatszázezer indítványba beletekint, sohasem vonta vissza, akkor sem, amikor a száz tonnás indítványrakományt porviharba keveredett tevekaravánja a Szaharában elvesztette s így sem a málhás tevék a trón-nyerges tévé-tevéhez, sem Ő maga az indítványokhoz soha nem csatlakozott. Hogy is tehette volna? Ez volt a dolgok sajnálatos rendje; amiről a protokoll nem intézkedett, az függőben maradt, pedig már lefektetésekor s ki vért izzadva, ki véres fővel – a fordítók ponciustól pilátusig szaladgáltak: „megahalál” – „atomcsinbum” – „lézerpárbaj” – „elrettentésegyensúly” – mi az, arameus nyelven? Mivel az Úr Jézus Krisztus csak amúgy arameusul értett igazán és az emberiség idegen nyelveiben járatlan volt és maradt.

Ám Ő fáradhatatlanul röpködött, utazott, áldólag ki-kiterjegette kezét és csillagsugármotoros tömjénfüstje kondenz-csíknak ottmaradt az égen, amerre gépével tovacsalinkázott.

A kamerák követték mindenhova – aki lemorzsólodott, azt pótolták az amatőrök, mármint a lelkesebbje.

Rövid villámhíreket közvetítettek róla a képernyőkön, a szimbabwei cukrozott gugubwambwa és a floridai saját-wigwam nyaralás bolondos hirdetéseinek közreékelve: hol elsuhanóban integetett, hol megérkezőben „kimagaslott”; hol elbeszélgetett velük, hol lehajolt hozzájuk; hol megértette bajukat és együttérzett, hol kiárasztotta rájuk lesugárzó szeretetét. Hol a páncélüveg limuzin lyukas tetején bukkant fel: vagy csak a feje-dicsfénye, vagy görnyeteg-sudár alakja; vagy csak a kövérkés jobbkeze-gyűrűi (tenyere rég nyomtalanul begyógyult már, stigma-és tünetmentesen, ahol a szeg átalverte), amint lebarnult ujjaival diadalmas V-jelet formál (nem engedhette el a baljában tartogatott zacskó puszedlisüteményt). A kezét igen, a lábát a kamera sohasem mutatta (innen a női lapok Társaság-rovatában a sok rémrebesgetés és reklámpletyka arról, hogy karikalábú: nem volt igaz). Nem volt olyan ország, országnak helyettes miniszterelnöke vagy ha az éppen foglalt volt, helyettes államtitkárnak olyan vallásügyi referense, akivel ne tárgyalt volna hosszan, államügyekről avagy az államügyeket kölcsönösen érintő kérdésekről, a városkörnyéki-s e célra fenntartott vadászkastélyban, fejedelmi nyári357lakban, anyakirálynői palota-menedékben, Manréza-cukrászdában (édesszájú volt). Továbbá minden országban, és ezt sehol nem mulasztotta el, meglátogatta a vámosokat (nagy előszeretettel:) a Jövedéket és a Sóhivatalt.

A sajtóban csakhamar ájtatos évődés kezdődött. Az egyház részéről sunyi mosollyal nehezményezték, hogy a világiak kisajátítják; a kormányok meg, huncutul bujkáló szájszögleti mosollyal kifogásolták, hogy az egyház legszívesebben magának tartaná meg. A karikatúrák arany ketrecet ábrázoltak, benne egy boldogtalanul dühöngő Megváltóval. Addig labdáztak vele, amíg az egyik fél elfelejtette elkapni és egy szép napon Jézus Krisztus azon vette magát észre, hogy egyedül maradt.

Történetesen a Vatikán volt ez a lyukaskezű szórakozott fél, az Úr ott ődöngött a Szent Péter téren s mint ilyenkor (a megváltástan ismerői tudják ezt) Megváltóknál szokás, nem volt egy huncut garasa se. Egy megveszekedett péterfillérje se volt, mivel minden ellátmányát-szubvencióját, hitelkártyáját-csekkönyvét a kíséreténél hagyta, amelyet elvesztett a csoportjukról lemaradók, a rossz gépre szállók és tranzit-reményvesztettek várócsarnokában.

Azon az utolsó huncut garason, amit mégis sikerült előkotornia, inkább félpofa mozzarellát vett (már a gépen megfeledkeztek a reggelijéről) – inkább, mint sem hogy a POPOLO D’ITALIA hasábjain arról értesüljön, amiről már a szalagcímek alapján is elege volt: palesztráliskolónia lehorgonyzása a Mare Serenitatis közepén – az első félmilliós lakókeszontelep megkezdte életműködését a Holdon. Alkalmi munkákkal, autóstoppal, teherhajók gyomrában, bálák mögé rejtőzve s nemegyszer egyenesen a rendőrök markába szaladva (akik váltig fennakadtak názáreti illetőségén), nagy nehezen sikerült elvergődnie Houstonba.

Jelentkezett a JEHOSHAPHATH INCORPORATED felhőkarcolója földszintjén, papírjait-jegyét rendben találták és az első kofaszállító minibusszal kibumlizott a kilövőpadhoz.

Fellövésekor egy szem nem sok, annyi se, egy fia újságíró nem volt, hogy nyilatkozatért alkalmatlankodjék; s ha tette volna is, „mit üzen?” kérdésére aligha mondhatott volna egyebet, mint amit már ezerszer elmondott s nemcsak világkörútja során, de immár milliárd példányban, kétezer éve üzeni: „nem, nem üzenek semmit. Nincs üzennivalóm”. Így 358hát – az utolsó jelentéktelen zökkenőtől eltekintve – minden a protokoll szerint történt.

Becsatolta a biztonsági hevedert és a fellövés pillanatában, az Eljövetel végén (mely harmadszori nekifutásra, kétezer éves késéssel sikerült) – visszapillantott a távolodó Földre.

Jelentéstételre indult s már javában szövegezte; de mintha jelentenivalója is, a Föld távolodása arányában semmivé zsugorodott volna. Ki is volt ez a sok mindenki és voltaképp mit is akartak tőle? Leküzdhetetlen álmosság környékezte (akkorát ásított, mintha ki akarna ugorni a száján) s álomba hanyatló elméjével már nem tudott magának számot adni róla, miért néz olyan vágyolgással arra a pontra az űrben, ahol elvesztette; s mint aki rémálomból ébred, de mindjárt belesüllyed a jótékony-feledtető, üdítő másik álomba, suta sóhajjal ejtette sötétbe gondolatai fonalát:

– Ez hát a Parúzia?

359
Mahu Trónja

A harmadik évezred fordulóján a bolygó egész lakossága egységes kulturális mutáción megy keresztül. A földtörténetírás és a földbölcselet, az egzakt tudomány és a földvallás közös hieratikus Örök-Egy Célt fedez fel s ennek a Célnak a megvalósítását tűzi a Feladatra éhes emberiség elé.

Közös erőfeszítéssel, nemzedékek patakzó verejtékével Hegyet kell építeni, oly mesterséges Hegyet, amely a Himalája ormainak-csúcsainak magasságát többszörösen meghaladja – hogy ez a Hegy legyen MAHU TRÓNJA (Mahu: a Legfőbb Irideszcencia). De hogy az elhordott talajtömeg miatt a földkérgen veszedelmes Horpadás ne keletkezhessék, a humuszréteg alatt a bolygó teljes kérgét egyenletesen kell végigsarabolni, ami alól se földség, se félsziget, se sziget: nincs kivétel.

Roppant földtudományos felkészültséggel, eddig nem ismert földvallásos fanatizmussal látnak hozzá. A következő – „hegyépítő” – kultúra MAHU TRÓNJA egybehordásának jegyében áll.

Azontúl, nyolc évszázadon át, a Föld élete nem áll egyébből, mint hegyépítésből. Nyolcszáz éven át folyik a sziklaszállítás, a talajmozgatás. Univerzitások, zsinatok, csúcstalálkozók tanítják-tárgyalják. Bölcselők a Szent Hegy ismeretelméletét, kolostorpápák dogmatikáját fejtegetik. A köztársaságok paladinjai – nádorok, exarchák és gubernátorok – a hegyépítés felvonulását-és munkaversenyét: megszervezik, kodifikálják. Az utcatévé színháza a Szent Hegy Legszentebb Csúcsának majdani Elérését mutatja misztériumaiban, az irodalom a vulgáris ponyvától a lírán, a regényíráson és a földbölcselet rendszerépítésein át egyébről sem szól, mint MAHU TRÓNJÁRÓL.

Hála a Nagytanács éberségének, a hegyépítkezés egyenletesen és eltökélten hömpölygő folyamatát sikerül megvédeni az „elszilajodók”, a „titkos hajcsártestvérülések” túlkapásaitól csakúgy, mint a „fontolva-ellankadók” és az „agyonhajszoltak véd-és dactömörülésének” szabotázsakcióitól. A Szent Hegy lepipálja a Pamírt, a Popocatepetlt, a Kilima-Ndzsárót, a Kancse-Ndzsungát, a Föld minden természetes vonulatát-gyűrődését és tiszta időben egyre messzebbről látható; a hálaistentiszteletek egyre sűrűbbek, a repülőhangszórók diadalszónoklatai egyre dörgedelmesebbek. Az ellenzék kitartó akna-aprómunkája, ill. mind gyé360rülő, hisztero-anarchikus ellen-kirobbanásai azonban maguk is a hieratikus Örök-Egy Célt szolgálják és a Szent Hegy megépítése kegyes krónikájában már csak az érdekfeszítő sallang, az elbeszélő ornamentika, a cselekmény jámbor és mentől példázatosabb csavarulatainak alárendelt szerepében tetszeleghetnek csupán: MAHU a Diadalmas és már csak évszázad kérdése, hogy méltó Trónjára felhághasson.

És valahára, a hosszúsági-és délköröknek azon a pontján, amelyet a Kinyilatkoztatás Meteorkövének Jelölő Becsapódása tűzött ki és a Földegész-Összlakossági Szenthegyépítő Csúcszsinat alázatosan elfogadott és felségesen jóváhagyott: megépül a Szent Hegy.

Az érdemdús Örök-Egy Öreghegy Roppant Sziklarakása számos kitűnőségeinek egyike, hogy hieratikus jellegű-és célzatú lévén, egyúttal a Föld szentség-töltésének kisülési pólusa – és a másik, hogy a teljes földgömb lehántolt-s hosszas évszázadok alatt odatovábbított kőrétegeiből, még az egyidejű ülepedés-sulykolódás és cementinjekciókkal kontrollált süllyedés után is MAHU TRÓNJÁNAK magassága a Himaláját huszonötszörösen meghaladja. Nem jelent ez kevesebbet, mint hogy a MAHU TRÓNJA – a Szent Dudor – a Föld arculatán már sziderális léptéken is jelentkezik és megfelelő óriás, obszervatóriumi tükrös teleszkóppal elképzelhető, hogy távoli bolygók idefigyelő obszervánsainak is feltetszik és szögletével, csucsorodásával feltűnik.

Mondanunk sem kell, hogy sztratoszferikus régióiban a vezénylő sztratégoszok és az oda-felmászó szerpapi közegek különleges kiképzést kapnak és űr-hatlan, kúszvagördülő, fufajkabéléses kapszulákban kapaszkodnak végtelen lankáin egyre feljebb; fel, fel, a többszörösen őrzött-és körülkerített tróncsúcs felé, amelynek bunker-szanktuáriumában vigyázzák azt a mindenki előtt nyilvánvaló titkát a Hegynek (egy platina-iridium alufólia tekercsre hologrammatikus eljárással ráfényképezve) – hogy az Örök-Egy Cél (a Szent Hegy megépítése) után mi az Örök-Kettő Cél-és a További Kitűzendő (mely szintúgy Örök-Egy) és a Rendeltetések Dogmatikája szerint a Mirevalóság Misztériuma. Tudnivaló, hogy a Legfőbb Irideszcencia e mentől nagyobb misztériumába eleven ember beavatva nincs – DE (Credo Quia Absurdum) mind a Kilenc Milliárd eleven ember a „tudója” és hordozója („müszterotokosz”), ám ajkai lepecsételvék és még egymással sem közlik, nem hogy haldokló a haldoklónak kife361csegné avagy csecsemő, álmában, gondatlanságból, hogy elselypegné dajkájának – olyan nincs.

Amit nyolcszáz esztendő alatt jó harminc nemzedék épített és bolygólakásának betetőző, egységes kultúrmutációjaként kiharcolt, hogy végül e roppant titkos tudást bekoronázza MAHU TRÓNJÁNAK megépítésével – azt valahonnan a messze távolból figyelték, éspedig egy más, szomszédos tejút közelső csücskének egyik aprócska csillagáról, a Vegorról.

Amolyan göncöli-porszem avagy űr-porcica volt a Vegor, s ahogyan átmérője a földátmérő huszonötszöröse, úgy lakóinak, a vegoridáknak műszaki civilizációja jó huszonötször múlhatta felül a Föld mutációs szenthegykultúráját; náluk több volt, mert lassabban múlott az idő, egy körülfordulásuk a maguk bölöm Napja körül a földi év huszonötszöröse.

A vegoridák a láncszerkezetű görcsáp-és hártyásszárnyú bélszélcsavar birtokában a biológiai fejlődés magaspontját érték el s mint cerebropódák, hatalmas velőbendővel gondolkoztak; így azután figyelmük is huszonötször annyira: több mindenre kiterjedvén, interkaláris csillagászaik nemigen időzhettek tovább a három sornál a Föld lázas, sziderális építkezésénél, Évkönyvükben. Így hát a vegoridák a Földegész Összlakossági, nyolcszázesztendős hajszájáról, könyvtárak ezreinek földi polcain százezerszám a Szent Hegyet tárgyaló kötetek millióiról, harminc beletemetett földi nemzedék odaverejtékezett életéről, amely a többi hegyet milliom zsebkendőjének a négy sarkában odahordta, hogy felépülhessen az Örök-Egy Cél, MAHU TRÓNJA, mely a Himaláját is lepipálja és háborúk-pásztázta egybekubikolásának története meg vagyon írva a szenthegyépítés Mindkegyes Krónikájában – a földi kultúrmutánsok e roppant erőfeszítéséről a vegorida évkönyvek három sorban emlékeztek meg, három lábjegyzet-sorban, parányi, ezred-légypiszok betűkkel:


„e huszadrangú bolygón, a Dudoron, négyágú mikrobák élnek, amelyek szerveze-
„tükbe berágják és kiváladékolják a talajsalakot; ez a mikrováladék különös mó-
„don a bolygó egy pontján felpörsen és egy iringó-piringó, amorf kiszögellésben,
„respektíve sárbibércsben avagy olyan dudorban/dödörben csúcsosodik ki: innen
„a bolygó neve – a Dudor”

362
Kolompolnak a magasban

Ribánszky Lászlónak

Jelek és csudák adták hírül Daigaku to Kiyotsugu születését. A Kamakura városa fölé plántált Hosszú Kolostor, az Engakudzsi öreggongjai maguktól szólaltak meg. A Yodogawa folyó vize háromszor fordult körül medrében és csak azután folytatta békés hömpölygését. A főváros, Kyoto és a tengeröböl karéjvárosa, Oszaka, visszafojtott lélegzettel leste a holdfogyatkozást.

– Daigaku elküldetetett.

A városka, ahol a szent szerzetes világra jött, Kobé és Oszaka közt: Yawata a rideg őszi ég alatt három éjszakára virágba borult; és a költőkonfraternitás három legjelesebbje az íróhártyán megírva, készen találta azt a költeményt, amelyet – ráismert mindje! – a három a Szent Megváltó Daigaku Elkövetkezéséről írni szándékozott.

Ám a gyermek Daigaku éppenséggel nem csudáival – sokkal inkább a csudatételektől való tartózkodásával ejtette ámulatba a hívőket. Így is alig győzte: visszafogni, tovahárítani, leinteni a kívánkozó tétemények nagy torlását; mert már az is maga a csudával határos, hogy ennyire visszafojtotta csudatékony lényét, melyből csak úgy buzogott a Mennyei Erő.

Korholta a természetet, amely üdvözlésére örömjelet ád. Megrótta a fákat, amelyek felébólintottak, odahajoltak, amerre elhaladt és az útmenti topolyok is, boldogok voltak, ha lugas gyanánt föléernyőzhettek, hogy óvják a Nap tűző sugaraitól.

Hat éves korától felcseperedéséig a kamakurai Hosszú Kolostorban, a Zen három mesterét merítette ki vitatkozó művészetével, az ájtatos botpárbajban pedig elsőként végzett. Húsz éves se volt, hogy az Engakudzsi az elmélődés és a fegyverforgatás Első Mesterévé választotta.

Uralkodását azzal kezdte, hogy évekre eltűnt.

Nagy-sok tengerjárás után, hogy megtért volna s akkor sem kolostorába és úgy, hogy annak lehetett volna nevezni, a tanítványok újra üdvözölhették, ha látták a Mestert vagy csak mesélték, hogy látták: hol itt, hol ott. Mely tengerjárások kegyes viszontagságairól mentől jámborabb, de teljességgel megbízhatatlan krónikák (a szent nagy megboszontására) 363soha nem a lényegről – váltig csupán a semmicske-sallangosról, a jelentéktelen járulékosról szólnak. Mint támasztott háromnapos halottat és táncolt vele. Hogyan adta vissza a púpjára guborodottnak a szálegyenes tartását; a világtalannak a látását; a leprásnak a rég-leesett-s elkallódott orrát-fülét. Mint tett eleget könyörületből a hozzá folyamodóknak és hált szerzetesnőkkel, hogy szétzúzza a figyelem káprázatát. Mint böjtölt és tartott ki félesztendeig a Szent Ondótűz mennyei erejével a hóhatár fölött egy sasok lakta csucson meditálva és onnan meg hogyan szállt-szállongott az égen, egyenest Kamakura pagodái iránt, haza, hiába várakoztatva a révhajó készségét-és szolgálatát. Hogyan űzte ki a rontó démont a nyavalyatörősből Amitábhá hatalmával és mint szabadította meg a Yodogawa völgyszorosának rettegését sárkányától nem kardjának élével, ahogy más tette volna, hanem a Három Zen-kérdés nekiszegezésével, amelyet az Irtózatosnak feladott, ki is, utoljára mindőjét megválaszolatlanul hagyva, gyalázatosan kilehelte páráját s ez így esett (azótától mindmáig az Ő cseles Kérdőrevonásával irtják sárkányaitokat a fogók-és ölők). Azok Hárma, Daigaku rendje szerint.

Elsőül.

Hányszor-hány Örvény teszi a Törvényt (hány engedetlenség alkotja az engedelem parancsát)?

Másodjára.

Hányszor-hány Törvény teszi a Rendet (hány engedelemparancs alkotja a kozmoszt)?

Harmadjára.

Hányszor-hány Rend teszi a Mestert (hány kozmosz alkotja a megvilágosulást)?

Hármójuk elkötése:

Hányszor-hány Mester teszi Amitábhát (hány megvilágosulás alkotja Te-Uradat, aki a Buddha)?

Az első a Csalogató. A második a Beterelő. A harmadik a Berekesztő. Elkötésük ráhozza a Csapót – ennek sújtása halálos. A sárkányszem szembekényszerül a végtelenség rámondásával; mondaná, de széltehossza megakad a torkán, mely felfeslik és ő szörnyethal. Ime a kérdések Hárma a három világtáj szerint és a negyedik: a Közép. Térdig koptatták a kitalálókájukat rajta, már amilyenek a mesemondók és hallomásból-364tódítottak feljegyzői. Mert a krónikás emlékezet mit sem szólott arról a kincses titokról, amellyel, mondottam-volt hányattatásaiból mi-szentünk megtért s ez: a csudamívelő erő elapasztása volt, a csudaság elébeomlásának kegyes megállítása. Az Elapasztás Hárma, Daigaku rendje szerint.

Elsőül.

Hét évi Elmerülés.

Másodjára.

Másik hét évi elmélődés az Elmerülésen.

Harmadjára.

Hét évi Megüresedés (a figyelem szétzúzása).

Elkötésük:

a Zen.

Imígyen, hét évi Elmerülés, másik hét évi elmélődés után az Elmerülésen, harmadik hét év utáni megüresedés után Elmélődéstől-Elmerüléstől és ezzel szanaszerte zavarva a figyelem káprázatát, Amitábhá kegyelméből és az ÚrBuddha parancsolatjára, Daigaku valahára megérte a megvilágosulást. Fekete fénylésű tengerzés, mely nem üres kép, sem nem üres szó, mégkevésbé üres szókép. Hanem a közvetlen rátekintés. Belátása annak, hogy minden csuda és tétemény kérkedés csupán és hitvány hetvenkedés. Lévén az igazi, az egyetlen a sokféleségben: a mindközönséges mivolt csudája. A hétköznap hihetetlen, nagyságos mivoltja. Az, hogy itt vagyunk, ittlétünkkel egy-létet alkotunk, magunkkal egyek vagyunk, magunkat egyazonosnak tudjuk-hisszük a folytonos széthullakodásban és körülöttünk is, a világévezred mindensége ahelyett hogy szanaszerte omolnék: megáll.

S ez az igazi, a tétetlenül-is naponta-történülő. A mindmagasztos. Az egyetlen Csuda a Középen.

A Zen.

Azontúl a szentünket hasztalan hívták erdei martalócok elleni irtóhadjáratra, botpárbajban-szópárbajban való vitézkedésre, többé szavát nem lehetett venni; mivel szó nélkül, mindenre nemet intett és ahogy fülét, úgy ajkát is, a szó előtt bezárta.

Az is régestelen rég volt, hogy odahagyta a kolostort. Vízmosásokban, 365sövénykerítések rókagödreiben – táblahegyek farkasszurdékjaiban élt, bambuszkoporsójában hálva, melyet mindenüvé magával hurcolt, kéregető rizses táljával jobbjában, rézkolompjával baljában, mellyel jelezte közeledtét. Háncsrongyaiban ha előjött, már messziről hallhatták meg-megkonduló kolompját – így indult kéregető útjára a környező falvakban, bár Yatawába sohasem merészkedett, ki tudja, miért; tán mert megutálta csudái kikövetelőit csakúgy, mint téteményei-jelei látóit, lévén ekkora szentségnél a természet rendje maga a Dharma – hogy óhatatlanul virágszőnyeg serked lábanyomán s ha meg útjának, pagodákiránt, nekiindul, az elébe kerülő tavon hol vizen járni, hol szakadék fölött ellebegni kényteleníttetik, mit is ő maga figyelemre se méltat, a hitványa-csudája róla leperegvén.

Csak találgatták arccsontját, szemegödrét, mert senki se látta, még aki alamizsnálkodott, az se: gondja volt rá, hogy orcája fénylését elfödözve, úgy könyörögjön élésért-irgalomért, ahogy Amitábhá rendeli – személytelenül, rizses fatálkáját a magasba felnyújtva, a keresztútnál a messze elágazásokra jól kikolompolva, hogy minden jámbor hallja. De azt is mind ritkábban hallatta – a kolompját; mert Daigaku teste amit eleintén csak megszokott volt, azt utóvégre már kívánta, követelte: a sanyargatást. Minden harmincadik napon ette azt a kiskeveset, amit magához vett s azt is el-elszórogatta már, amilyen reszketős volt kezében az edény. S hogy kolompjának kondulása el-elmaradozott, előjöttek a kíváncsiak, vaj’ ott van-e még. Volt is, nem is: az aggastyán lótuszülésben pihent a part magasán és a Megüresedés állapotában testhüvelyéből kiszállva, magáról meg-megfeledkezett.

Elhatározásától legyöngülése sem térítette el, hogy ezután mindig egy-egy nappal kitolja a kolompolás és az alamizsna-kérencsélés szertartását; azonkoron már csak minden negyvenedik napon kolompolt-és evett; szülővárosa, Yawata határában, a Tigris évében, Nagatsuki havában, lombok sárgulása idején – olyantájt történhetett. Akarata végső megfeszítésével utoljára rázta volna meg kolompját, ha el nem ejti, de elejtette s a rézkolomp meg, nagyokat pattanva-ugrálva, alábukfencezett a farkastorokban, amelynek mélyén eltűnt, sötétjén elhallgatott. Ő már abból a gorombán egyberótt bambuszkoporsóból, amelyet idejekorán a rekettyés mélyére húzott s holott feküvék, ki366kelni nem tudott. Meg is hallotta egy arrajáró növendék, rá is talált a szemek elől elrejtett koporsóra s benne a szent emberre, ki már a végét járta; és hozzálátott, hogy megossza vele élését. De a szent visszahárította; és megtörve fogadalmas örökcsendjét, így szólt:

– Megkövetlek, hogy az alkalmatlankodó miatt, aki vagyok, megszakítod utadat. Alamizsnálkodás fejében, kegyes cselekedetre kérnélek, Dogen Daishi: megtennéd-e?

Nevének hallatára a jámbor, ki maga is novícius volt a testvérülésből, elébe borult.

– Honnan tudod a nevem, Mester?

De Daigaku mindennek tudta a nevét, még minekelőtte mondta volna. Felelet helyett így szólt:

– A koporsóm végénél találsz szeget, kalapácsot. Ugyan tennéd rá födelét és szegeznéd le koporsómat, míg benne vagyok.

– Készséggel! – kiáltotta lelkesen a tanítvány – oly igaz, mint hogy Dogen Daishinak hívnak, jól tudod, uram!

– Szegeznél le s vedd érte áldásomat.

– Kapom szeged, kalapácsod! Már hogy ne szegeznélek!

Leszegezte, úgy is lett.

Azzal, az ifjú Dogen, ahogy csak a lába bírta, futott megvinni a hírt Yawatába, a nagy szent szülővárosának. Fellármázza a várost, szájtátva hallgatja nagy sokaság, mint történt: hogyan kérte rá a szent, tenné rá födelét, szegezné le koporsóját. Tódulnak valamennyien a mezőre, toronyiránt a keresztút felé, ahol az elágazásnál Daigaku kéregetni szokott. Az asszonyok sírnak-rínak, a kemény harcosok krákognak-harákolnak s befele csurgó könnyüket nyelik. A költőkonfraternitás három legjelesebbje már azon sem csudálkozik s nem is tartja csudának, hogy íróhártyáján megírva, készen találja azt a költeményt, amelyet – ráismer mindje! – a Szent Megváltó Daigaku Kiszenvedéséről írni szándékozott. Az kit a tartomány urának ismer, a szamuráj felhág a tetőre és parancsoló hangon odakaját a katonák felvezetőjének:

– Nyittassátok ki nekem azt a gorombán egyberótt bambuszkoporsót, hadd látom holtában, koporsóján, Szent Megváltó Urunk Daigaku tetemét.

A marcona felvezető rájukreccsen, azok szaporán hozzálátnak s kard367juk pengéjét a résbe beleillesztve, addig feszegetik, addig tágítják, amíg elég hézag támad, hogy alámarkoljanak. Recseg-ropog a bambusz, a szegek is engednek – a páncélkesztyűk egy-rántással leborítják a fedelét.

Feltárul a koporsó.

Alápillant az uraság. Daigaku tetemének benne se híre, se hamva – a bambuszkoporsó üresen ásong.

A szamuráj nem hisz a szemének.

– A koporsó üres! – kiáltja.

Fölösleges, mindenek láthatják. (Ez ilyen, a bolondja, csuda kell neki – gondolhatta a szent, már ahol volt, mert a koporsóban, ott nem volt).

A csudálkozás moraja röppen el ezerek ajkáról, melyet nagy csendesség követ. S ebben a csendességben, mely a sokaságnak fölibé magasodik, valamennyien felfele fordított arccal, fülüket hegyezve figyelnek. Mind közelebbről jő a hang – jönnek a hangok: ismerős, édességes hangok, illatos eláradással.

– Merre, hol?

Anélkül hogy látnák – megismerték a madarak között a levegőégen: az ő kolompja volt. Semerről és mindenünnen.

– Kolompolnak a magasban!

Mely hangok kolompos áradásából mindenek megbizonyosodhattak: Daigaku to Kiyotsugu felérkezett Amitábhá Templomudvarába, holott vagyon pagodás szállása. A Tisztaságos Birodalomban, a Zen Kertjében, melynek naponta újragereblyézett kavicsában a csudák oly közönségesek, hogy nincsenek.

368
Az éjszaka műszaka
Sikerálom

McDudley, a kis szögember. Kefeüzemi irnok, kishivatalnok, aki az életét ott fogja befejezni, ahol más a szamárlétrát kezdi. Élete két sikátor között oszlik meg: az egyik sikátorban robotol – ott a kefeüzem – a másikban álmatlan éjszakáit hánykolódja végig: az albérleti kuckó. Amilyen egyformák a londoni élet múltszázadi, végtelenbe vesző sorházai a sűrű emeleti albérletekkel, olyan sivár a másik sikátor BOTCHUP-ban (BOTCHUP GREEN-ben), a kisüzemek, alkatrészjavítók, komputerviszonteladók és kefegyárak sikátora.

Amikor húszéves fejjel először betette a lábát az üzembe, tudta, hogy zsákutca. Végállomás, fejpályaudvar, a nincstovább. A piszkos, tetőemeleti, tetővilágításos, levegőtlen gürc; a megrekedés; az undor. Csak kitörni innen! Kitörni!

Ha vadállat lett volna, már rég kitör, de aki kis szögember, nem törhet ki egykönnyen. Bár az igaz, hogy a kis McDudley-nak vadállati tervei vannak, helyesebben vad álmai. Újságkivágásokat gyűjt a sok ostoba, meghiúsított postarablásról-bankrablásról: az egyik félkegyelmű bemajrézik, a másik született pancser. Akár el se kezdje az ilyen. Az újságkivágások meg a krimik sorozatolvasása közben olyan gondolat születik McDudley agyában, amilyen soha senkinek még eszébe nem ötlött, őseredeti, lángelmére valló gondolat. A tökéletes bankrablás gondolata.

A londoni kültelkek szemügyrevételezése után figyelme megállapodik egy elhagyatott bankfiókon, amely a kültelek egy elhagyatott sikátorának oldalzsákutcájában, eldugva vegetál és csak az nem rabolja ki, aki hülye. A sikátort öregeső veri, amilyen csak a keletlondoni BUNGLE GREEN-ben veri a sikátorokat, ha nem a jég meg a dara kopog a macskakövezeten, akkor a borsóleves-ködben az orrodig se látni; a földalatti „BUNGLE GREEN” állomása csak lóköpésnyire van a banktól; mire a kiscsaj a pénztár mögött magához tér és fellármázza a riasztóberendezést, az meg a közelben söröző magánrendőrséget, hetvenhétszer kereket old, aki jól szedi a lábait és elvegyül a földalatti mozgólépcsőjén utazó milliókkal, a tarka tömegben, négerek, arabok, tamilok, tajföldiek; de ő, aki a művészi tökélyig akarja fokozni, nem hagyhatja ki azt a ziccert a rablásból, hogy beugratja a motort és a lopott kocsival – öt 371perc helyett öt másodpercen belül – a földalatti előtt legyen. Élete egyetlen, első és utolsó, de oly mesterien kigondolt, hogy elfuserálhatatlan bankrablása lesz: utána hátrarúgja a két sikátort, a gürcöt meg az albérletet és a délangliai nyaralóhelyeken az élet laza örömeinek él.

Nem úgy ment minden, mint a karikacsapás: hanem úgy, mint az álom. Nem is beállított: berobbant. Kis szögember, aki vadállati ordítást hallat és automatapisztolyát lóbálja (de melyik kézigolyószóró orrára van ráírva, hogy játékszer csupán, egy-az-egyben?) A fejére húzott női selyemharisnya felhasad (és félrefityeg:) a kis szögember szögfeje, szögfején szöghaja kibújik a zsákból, de csak annál váratlanabb, annál félelmetesebb. A halálraszántsága; a vérfagyasztósága. A megfélemlített kuncsaftok (testes néger nők, ketten) rákiáltásra lefekszenek, a kiscsaj falfehéren átadja a kulcsokat. Elegáns fekete-lakk diplomatatáskájába McDudley pillanatok alatt behányja a nagyját (csak a nagyját, a huszasokat, ötveneseket), nem sajnálja, ami ottmarad, annál fölényesebb és tudományosabb (a szakszerű bankrabló nem kockáztat kétszázezret ez ottmaradó másik kétszázezerért). Azzal a kiscsajtól gálánsan „elnézést kér” a történtekért – sorry – mondja – sorry –és megparancsolja, hogy feküdjék le a pénztár mögött és számoljon százig, addig eszébe ne jusson felkelni. Az „áldozatok” hasonfekve szuszognak és megcélozva érzik magukat: hátukat, tarkójukat; számolnak hát és még tisztelik is az úri gengsztert, hogy a hajuk szála se görbült meg.

McDudley mindezt már maga mögött hagyja. Ráadja a gázt, a motor felbőg, a Jaguár megugrik. Öt másodperc se telik bele, ledobja a lopott kocsit a földalatti szellőzőkürtője mellett és elegáns fekete-lakk táskáját lóbálva (számkulcsra jár) már javában vegyülget, már ott vegyül, már elvegyült a BUNGLE GREEN földalatti tarka tömegében – már tódul a mozgólépcső felé a milliókkal. A bunglegreeni földalatti az Északi Vonal, jó húsz emelet mélységben. Sokadmagával rálép, indiaiak, jávaiak, a mozgólépcső viszi-ragadja, megdől vele, megborul a felbolydult lelkiállapotú, de zaklatottságában is vidám McDudley-val. McDudley olyan vidám és magabiztos, amilyen még életében nem volt és miért? Átvillanó gondolatai video-filmjét pergeti. Ahogy kihátrált (mesterien!), ahogy replika-golyószóróját a palánkon áthajította (egy soha nem bolygatott kültelki szeméttelep füve fogja benőni), ahogy a Tökéletes Bankrablást végrehaj372totta egyedül, egymaga, áruló cinkostárs kizárásával. Ahogy még ma felmond a sikátor-albérletben – helyesebben dehogyis mond fel: kámfort játszik. Spuri a tengerpartra, még az éjszakai INTERCITY gyorssal! ahogy a kefeüzemi sikátorban a savanyú arcok az ő eltűnésének hírét fogadják, míg majd az is elkopik, mint a háromnapos csoda – hogy napirendre térjenek fölötte… akkor, amikor a hátam-közepét! felejtsenek el! – gondolja, sőt majdnem kiáltja McDudley; és hatalmasan kiélvezi kitörését a gürcből, a megrekedésből, élete új fejezetét.

Ha az Orient Expresszen utaznék Konstantinápoly felé, az sem volna olyan fejedelmi gyönyörűség, mint ez a félóra a földalattin. BOTCHUP EAST, BOTCHUP NORTH, BOTCHUP CENTRAL – ez az ő állomása; a világ másik felén. Ez a miénk itt talán még mélyebb, mint a bunglegreeni mozgólépcső, de vadonatúj, csupa fénycső, csupa alumínium. Ezen is sokan tülekednek az esti csúcsban, punk-fiúk, punk-lányok, négerek, pakisztániak. A néger lagancok bolondoznak, papírtrombitákkal dudogálnak. McDudley fáradt, boldog, sikeres és elégedett, ő kibontakozott a hajtásból, a „csúcsból” egyszer-és mindenkorra, minek siessen? Jobbrahúzódik a tömeggel, hogy utat engedjen a türelmetleneknek, a fiataloknak, a lila-zöld hajsugárkoronáknak, a dobbal, jukulelével, villanygitárral rohanóknak, a felhaladó mozgólépcsőn is hajrá-felfele törtetőknek: hadd menjenek. Ha sürgős, az ő dolguk. Az egyik ilyen villanygitáros, nagyborzú, langaléta néger, széles jó kedvében vagy mert beszívott, vagy mert kábszeres, a kaszáló lábaival vagy az ingázó kezével, vagy a hangszertokjával, már nem tudni mijével. Meglöki McDudley előkelő fekete-lakk diplomatatáskáját, ő maga némileg oldalttántorodik és elengedi a fogót. A táska – a táska! Mit tesz a táska ilyenkor, okos jószág: kiesik a kézből és a baloldalt szabadon maradott lépcsősávon, esetlen szaltókkal és nagy ugrabugrálással: ellenirányban, lefele bukfencezik a mozgólépcsőn.

Mit tesz ilyenkor nem hogy a szakképzett bankrabló, de mindenki? Hanyatt-homlok rohanna ő is, az engedetlen táska után – ha hagynák; nem hagyják – de nem ám! – sem a tolongók, sem a szemberohanók. Aranyszabály: felfele mozgó mozgólépcsőn, csúcsforgalomban, lefele rohanva – leérni nem lehet. Ám az aranyszabály erre a táskára nem vonatkozik; kivált ha senkinek nem járja ki az esze, hogy lestoppolja. Hogy 373elkapja a fülét és megfogja – az elemi udvariasság: „uram, itt a táskája – tessék”.

A huszasokkal-ötvenesekkel degeszre tömött fekete lakk-táska lekarikázik, leér és a középre pattan.

Láthatja mindenki.

Ki nem borul: a zárja számzár, diplomatazár, okosabb az annál.

McDoudley hidegvérrel megadja magát sorsának: hidegvér, józan logika. Mihelyt felér, rohanni az ellenkező oldalra és a lefele-mozgó mozgólépcsővel lemenni azt a huszonöt emeletet. Most az a dolga. Hogy fülöncsípje a szökevényt.

Élete leghosszabb huszonöt emelete, amit a lassan-mozgó mozgólépcsőn tölt. Iparkodik szakadatlanul szemmel tartani a gyalázatost, hogy hol-merre fénylik a fekete-lakk; de kis szögember lévén az égimeszelők országában, ez nem mindig sikerül.

Feleúton még látja; a lépcső harmadánál is még mintha látta volna s hogy leér, lelép róla – már nekikészül, hogy megragadja.

Körülnéz a tágas alsó közlekedőtérben a mozgólépcsők lábánál, a szíve a torkában kalapál. Keresi a táskáját (tartalmát két-háromszázezerre becsüli) és, és, és! Nemcsak hogy nem látja sehol, de nem mer számot adni magának arról, hogy nem látja. Sehol a táska; mintha a föld nyelte volna el. A néger forgalmistának feltűnik a kis szögember kétségbeesett tanácstalan képe; odalép hozzá, megkérdi:

– Uraságod elvesztett valamit?

– A táskám…!

– Hol?

– Itt! Legurult! Nem látom sehol –

Milyen volt?

– Hogy milyen…?

A Tökéletes Bankrablás Építménye beomlik és maga alá temeti a Lángelmét, aki kieszelte.

Akkora zabszemet ember még nem szorított ott, ahol zabszemet szorítani szokás („Milyen volt?”) McDudley összerezzen („Milyen volt?”) a kérdéstől megrémül („Milyen volt?”) és a várható következő kérdéstől („tartalma?”) szinte vacog. Egész lélekjelenlétét össze kell szedni, hogy úrrá legyen remegésén, úgy adja meg rá a választ:

374

Sárga disznóbőr, ócska a-a-aktatáska… e-e-ebédhordónak – – –

A jólelkű néger még készségeskedett volna. Egy-két hét múlva. Próbálkozzék a Talált Tárgyak Irodájában a Baker-streeten és még a címét is megmondta.

De McDudley alig hallja.

Visszaoldalog a huszonöt emeleten át felfele-mozgó mozgólépcső tolongó millióihoz és felcsatlakozik – hamar közrezárja ez a hazafele igyekvő ezerfejű idegenség; és ő is, mert hova egyebüvé tarthatna?

Visszatakarodik sívár, sikátor életének kopogó eső verte tetői alá.

375
Fióna hamvas

Nem tudom, mit tartsak a dokumentum-irodalomról. Tartsam jónak-rossznak, izgalmasnak-érdektelennek? Még nem döntöttem el. Döntsék el azok, akik ezt az itt következő kis feljegyzést elolvassák; mert akármilyen kifulladva, zaklatottan kopogom is, ez is csak olyan dokumentum, sem el nem vettem belőle, sem hozzá nem tettem (bár annyi szent – magam is megpörköltem a kezem).

Fióna (román nyelvek és középkor) skót volt és átlag-gyönyörű; tizenkilenc éves és magas-teltkarcsú. Az esze úgy fogott, mint a borotva; a cambridgei egyetemen, ahova járt, azzal kezdte, hogy évfolyamelső lett. Fióna mégsem volt népszerű. Nemcsak a tanársegédnél nem, aki azonnal, ész nélkül, az első tutoriális után megkérte a kezét és ő, ahelyett hogy igent vagy nemet mondott volna, süketnek tettette magát és egyszerűen átlépte. A társainál-és társnőinél sem; mert noha a lányok mind olyanok voltak, tizennyolc-húsz évesek és többé-kevésbé gyönyörűek, Fiónának volt egy elviselhetetlen „rossz szokása”; vagy nevezzük érthetetlen vásottságnak: megőrült. Mit mondhatunk valakiről, aki nem normális? Nem volt normális. És mi lehet tenyérbemászóbb, kihívóbb, dühítőbb a normalitás összeesküvése kellős közepén, a cambridgei egyetemen, mint hogy valaki nem normális?

Fióna nagyon kevés engedményt tett a divatnak – de ezzel még megúszta volna: legfeljebb konzervatív visszamaradottnak bélyegzik, aki nem nőtte ki szüleit – de ezt sem lehetett rásütni, mindenki tudta róla, ezer és egy jelét adta, hogy kinőtte a szüleit. S hogy farmerben járjon meg rojtos szélű lompos pulóverben vagy IMÁDOM ELVISZT felíratú pólóingben – ez ellen nem vétett; a szerelékével tehát nem volt különösebben kirívó s egy olyan Legújabb Újkorban mint vadonat-újkori tizenéves, akinek nemzedékileg sikerült leküzdenie szülei szürke unalmát a ruházkodásban és kiharcolnia a Teljes, a Gátlástalan Individualizmust, Fióna is, mint „szélsőséges individualista”, kötelezőnek tartotta magára nézve a búzavirágkék cejgnadrágot, a farmert és ami vele járt: vagyis ő is uniformisban járt, mint a Vadonatúj Fiatalok kb. egymilliárdnyi hadserege. Ám amivel kihívta maga ellen a thermopűléi Egymilliárdok haragját s ezzel a végzetet, az más volt.

376

Fióna nem használt make-up-ot; magyarán: nem kendőzte magát.

Talán mert a bőre olyan hamvas volt (hibátlan-egyenletes hamvas-pihés); talán mert féltette a hamvas bőrét. Se púdert, se rúzst (rúzst még álmában se), se szemfestéket, se műszempillát; sem a haját nem festette, sem a keze-lába körmét nem igazította meg – másegyéb megigazítanivalóiról nem is beszélve. Fülecimpája fülbevalótlanul meztelenkedett; nyakában, arany láncon, kis medaillon fityegett s benne egy srác parányi arcképe – a fiúja, Skóciából.

Deirdre, a szomszéd ágyon a dormitóriumban – egy kínai törpe napernyőre emlékeztető, olyanformán nyírott, sárga-lila frizurás punk kislány (angol nyelv és irodalom) – figyelmeztette Fiónát elsőnek, jóindulatúan, hogy használjon make-up-ot: kendőzze magát. Rakjon fel maszkárát, ragasszon jó hosszú plasztik-műszempillát, fesse a fele haját anilinzöldre, a másik felét vagy borotváltassa le, vagy tupfolja kénsárgára és orcájára pingáljon bohócos, almányi pirospozsgákat. (Hogy szeméremdombjának fele-göndörkéjét fesse óaranyra és a másik felét borotváltassa le, mint ő a magáét – ezt nem mondta, csak gondolta). Fióna a tanácsot megköszönte, de nem fogadta meg.

Cynthia – egy miniszter lánya (ipari szociológia – a punk galeri főideológusa) – jóakaratúlag figyelmeztette Fiónát, hogy anélkül az arc meztelenebb és szégyentelen-pucérabb, mint a segge-mutogatása; hogy micsoda neveletlenség, sőt égbekiáltó arcátlanság, ha nem rúzsozza, nem festi magát: lám, a srácok közül is, az a cuki Nigel (teológia és összehasonlító vallástudomány) fecskefarkúra vágott kéksárga frizurával aki ott járja a rockot Deirdre-rel, nem hoz szégyent a galerira azzal, hogy nem festi magát – szemét-száját, mindenét.

Hermione – a gazdag gyémántkereskedő lánya (a kapitalizmus esedékes bukása a trockó-marxizmus és a marxó-trockizmus izéjében, megvilágításában-szeminárium vezetője és a galeri-pénzalap főkolomposnője) mindenki fülehallatára rótta meg: megrótta Fiónát, amiért bedől a soviniszta kandisznók undok hízelgésének és azt hiszi, majd jobban tetszik a fiújának odahaza, ha ilyen hányadék módra pofátlankodik és a képét azon pucéron mutogatja, mintha a segge volna, pedig azt is, a srác fiús-soványan és festve szereti.

Nem írom le a parázs veszekedéseket, mert nem voltam ott – bár tár377saságunk szélén elviharzóban ismertük valamennyiüket, még ha két szónál többre nem is méltattak, akkor is – és még nem tisztázódott, adtak-e ultimátumot Fiónának, a skót lánynak vagy ultimátum nélkül cselekedtek, vagyis hát hajtották végre, amit ilyenkor minden, magára valamit adó, a galerit becsülő punk-lánynak végre kell hajtania, ha nem akarja, hogy a szégyen rossz fényt vessen kollégiumára. Tény, hogy Fióna a füle botját se mozgatta, beérte bőrével úgy, ahogy volt, azon hamvas-pihés-őszibarackosan; hiába rágták a fülét, hogy fogyjon le, mert közbotrány, ahogy a fenekét himbálja (képtelen fiúsra behúzni, hiszen ekkora feneket behúzni nem is lehet), fogyjon le záros határidőn belül, mert ha nem…! És kezdjen hozzá, rúzsozza és fesse-vagy festesse magát, haját-körmét-szemét-arcát és lehetőleg mindenét, mert ez mégiscsak hallatlan, ez egyszerűen tenyérbemászó, hogy nincs benne semmi individualizmus – hát ezért küzdötték ki neki?! De más dolog a körülröhögés és más a móresre-tanítás: bár ha sokat szarakodik, azt is megkaphatja…

Nem tudom, ez a helyes szó-e, hogy „szarakodott”: tény, hogy Fióna az intő szólamokat eleresztette a füle mellett: továbbra is olyan hamvas-pihés volt a bőre, az ajka, az arca, mint a frissen szedett földieper, a szőkeségéről botrányosan lerítt az igaziság, hatalmasan evett, marhára járatta a fenekét, ha ment és ami legkivált ideológia-és haladásellenes volt a dologban, az egyszerűen az volt, hogy. Hogy ne is mondjam. Ezt így nem lehetett tovább tűrni. Kibírni. A galeri és az egyetem gyalázatát. A galeriben nem volt senki, aki hitt volna istenben, de mindenki hitt az istenkáromlásban. Fiónának hívták.

Hát kérem, hogy is lehessen elképzelni. A múltkorjában is, hát nem összeverekedtek rajta? miatta, végette? a diszkóban? A hülye hímek?! Hát mire buknak? Arra a szar hamvas bőrére?!

Hogy a fiúk mint a medve a mézre. Mint a legyek a légypapírra. Szállnak rá. Csak azt nem lehet tudni, mit zabálnak rajta, azon a büdös, rongy-rihonya arca-pőreségén annak a pucérarcú skót kurvájának, mert hogy len-szőkeség úgy még lerondítva nem volt, az övé ahogy most lesz, az fuksz.

Álmában támadtak rá.

Hermione adta a parancsot a felbujtásra, Cynthia volt a felbujtó és aki a lúgot szerezte (Nigel, a fiúja révén:) Deirdre volt a végrehajtója. A 378dormitóriumban, ahol történt, tanúja volt az egész galeri. Mindenki tudott róla. Ébren várta.

Fiónát marólúggal leöntötték, mert nem használt make-up-ot: se púdert, se rúzst, se szemfestéket, se műszempillát; se a haját, azt a hülye szőke sörényét nem festette, se a körmét nem feketítette-zöldítette. Vagyis: nem volt elég individualista. Mert teltkarcsú volt és három helyett zabált, ahelyett hogy fogyózott volna. Mert évfolyamelső volt azzal a hülye-stréber záp eszével és mert koslattak utána a soviniszta kandisznók és mindig ugyanazt akarták tőle: feleségül kérték a rihonya rongy szemétláda kurváját.

A galerit a rendőrség őrízetbe vette és kihallgatta.

Kiválogatták, kinek volt közelebbről köze az ügyhöz és négyőjüket átkísérték a bíróságra. A többit elengedték (röhécselve tódultak vissza a kollégiumba és önelégült büszkeséggel gondoltak a hősökre, akiket morális támogatásukról biztosítani még utána is szerveztek a városban egy-két fényesen sikerült tüntetést – a falrameszelt követelésekről nem is beszélve: SZABADLÁBRA A HŐSÖKET!)

Fióna (középkor és román nyelvek) megvakult.

Eltűnt Cambridgeből; most Skóciában Braille-írást tanul, hogy folytathassa tanulmányait (a fiúja tapintatos volt: nem adta értésére, hogy kiszeretett belőle).

Megvolt a tárgyalás, a renitenseket eltávolították, kiürítették a termet.

A vád és a védelem meghallgatása után a bíró leadta a Hármas Számú Aggódó Dumát, feddőleg felállíttatta őket és úgy hallgatták (vihogták) végig az ítéletet.

Nigel (teológia és összehasonlító vallástudomány), a Cynthia fiúja, alibit bizonyított és dobták a buliból.

Hermionét, mint értelmi szerzőt, tizennyolc hónapi börtönre ítélték.

Cynthiát és Deirdre-t, mint bűnsegédi bűnrészest, hat-hat hónapi börtönre ítélték.

Az ítéleteket sommásan felfüggesztették.

Nem jelentett ez kevesebbet, mint hogy csak akkor kell leülniük, ha 18, ill. 6 hónapon belül még valakit megvakítanak, amiért arra vetemedik, hogy nem használ se rúzst, se púdert, se hajfestést, se körömlakkot, se nem fest a pofikájára piros pojáca-pozsgákat.

379

A kvázi-felmentett vádlottak a szemközti diákkocsmában gyülekeztek, ahol történetesen néhányadmagammal én is vártam a tárgyalás kimenetelét. Vigyázatlan voltam. Asztaluknál elmenet szóvá tettem, hogy végülis egész életére szerencsétlenné tettek egy ártatlan teremtést, aki a légynek se vétett, legkevésbé nekik; mert eldönteni, hogy használ-e vagy nem használ rúzst és hajfestéket, műszempillát és dug vagy nem dug pávatollat a fenekébe, az az egyén elidegeníthetetlen szent joga – – –

– Majd adunk mi elidegeníthetetlen szent kutyafaszát magának, maga vén kockafejű! Az, hogy azt a rihonya fizimiskáját a rongy kurvája olyan anyaszült-pucér-meztelenül hordta, mint én ahogy a seggemet se hordanám, az magának semmi…?!

– Ki ez az öreghernyó? Ki ez a muki?

– Hadd nézzem meg magamnak!

– A szattyánfenekű! Ki ez: a Fiónát aki futtatja?

– Kültag a frájer! A rohadt: kültag!

– A randa demagógja! A randája!

Lenyomtak a székre.

– A valagam két partja: akkor jobban nyalod, ha rúzsozom? Kell?!

– És ha a csecsem is rúzsozom és a bimbóját odahintálnám: kajdizná a disznaja!

Szorítottam a zabszemet; de feltápászkodva és elszakadó hadmozdulatokkal, még visszarikácsoltam, ahogy a torkomon kifért:

– Álljon meg, álljon meg, álljon meg a menet! És a szegény szüleire? A Fióna szüleire?… Hát az isten szent szerelmére – azokra nem gondol senki?!

Egy liter sört kaptam a szemem közé: nem láttam semmit. Mire letörültem, felszárogattam, a galeri sem volt sehol: indíts a diszkóba. Barátaim csillapítottak: iparkodtak „magyarázatot” találni a punk-galeri eljárására. Őket is meg kell érteni, „nincs az a rablógyilkos, akinek ne kellene megbocsátani” alapon. A kocsmai vécében rendbehoztam magam és elindultam hazafelé.

Alig fordultam be a kertkapun, gyanút fogtam. Öt lépés után már láthattam, mi jár annak, aki holmi bezsongott ámokfutónak fogja pártját: a Fióna-féléknek, akik a szemük-világával fizetnek érte, amiért nem használnak rúzst.

380

Sok féltégla kellett hozzá, de voltak elegen; azután meg a büntetések felfüggesztését is meg kellett valamivel ünnepelni: őket is meg kell érteni.

Házamon nem maradt egyetlen ablak betöretlen.

Nem tudom, mit tartsak a dokumentum-irodalomról. Tartsam jónak-rossznak, izgalmasnak-érdektelennek? Még nem döntöttem el. Döntsék el azok, akik ezt a kis feljegyzést végigolvassák. Friss, üde szél, fényes, felszabadító szél árad belőle: betört ablak mellett gépeltem.

381
Háremzsaluk árnyalakjai
giccsregény

Közelkeleti olajtörténet. Pamela, a feleség, aki hol az unalmat semmittevéssel elűző, hol a semmittevést unalommal agyonütő, tapsikolva ásítozó dáma. Vonagló dorombolását jól ismeri Charles, a férj, aki – az egzaltáltak tükrében magát „korrektnek” tudó-és ismerő – idegesen vibráló természet. Ha féltékeny sem azért, mert „van valamire” – csupán mivel az is a férji udvarlás egy korrekt, áttételes formája. [Őrülten szerelmes (de sültangol gátlásosságában magának sem vallja be)].

Charles Fortescue örökké az érvényesülést, a világcég sikerét hajszoló üzletember abban a közelkeleti olajfejedelemségben, ahol falnak vetett háttal a Megrendelésekért verekszik. Öldöklő a verseny, idegölő a hajtás.

„Két legyet egy-csapásra” alapon, hogy asszonyának is kedvébe járjon, de meg a vevőnek jelentkezőt is megdelejezze, álomházában egyik vendégség a másikat éri. Éppen a megszokott, a napokat áthidaló, egybefolyó örök „házibuli” zajlik fedele (ál-kórdobai, ál-mór arany-plasztik fedele) alatt; a felesége a palotácska egyik félreeső szárnyában álmatag-megcsömörlötten, elvonultan lustálkodik és nem vesz részt semmiben. „Kalitkamadár”? Igen, meglehet – egy olyan korban, amikor a kalitkamadarak divatja lejárt. Az asszonyt nem érdekli a fúrótorony-üzlet, ő sehogyan sem találja fel magát a vezérképviselők és bankárok, úri kalandorok és ilyen-olyan attasék „exkluzív”, gettózó világában, ahol mindenki külföldi és az arabot nem beszéli.

Ottiliani – il „Senatore”. Olasz úri desperádó.

Csak ő hiányzott ide; csak ez kell neki, a nőnek – ez az erre-grasszáló kalandor.

Ottiliani afféle bolyongó úri krakéler a társaságban, maga is üzletember – de „több annál”, saját megítélése szerint [mint mindenki, akiben családi, örökletes hajlam van önmaga túlértékelésére (és ő igen – benne van)].

A „Senatore” épp eldobja a frissen-gyújtott aranygyűrűs szivart, épp kiválik az ellaposodó buliból és lomha, lakkcipős tigrisjárással elindul a neon-szökőkutas „Oroszlánudvaron” (vagy annak polivinil kópiáján) át az „asszonyszárnyba”, ahol finomművű, fürkészhetetlen árnyékvető zsaluk 382mögött Pam igyekszik leküzdeni hevülékenységét a rekkenő hőségben azzal, hogy meztelenkedik és intenzíven unatkozik.

Charles megszimatolja a veszedelmet: észreveszi a lopakodó Ottilianit, aki hanyag nagyvonalúsággal ólálkodik a lombfűrészelt háremzsaluk alatt. Hirtelen elhatározással a férj fogja magát, átvág a díszudvaron és mielőtt Pam felocsúdhatna első meglepetéséből, erősen dekoltált aranylamé kisestélyiben Charles elragadja és elviszi egy diplomáciai buliba.

Az amerikai dézsapálmák alatt a francia pezsgőtől az asszony felüdül, jól érzi magát; a kiruccanás után kissé spiccesen fészkeli bele idomait a szupermercedesz ibexbőr öblébe és vonagló dorombolását hallatja. Érezteti, hogy hálás, hogy túlboldog; s mialatt kontyát feljebb igazgatná, csak méginkább szétzilálja.

Alig érkeznek haza, Charles-t, a férjet a hangostelefonon elhívják: azonnal át kell mennie a külügybe, hogy az olajsejkek titkos kvóta-tárgyalásán résztvegyen – a Cég érdeke. A kiküldetés jó három órát vesz igénybe. Mire hazaér, feleségét az „asszonyszárny” oroszlánbőrös giccs-ottománján in flagranti – rajtakapja Ottiliani karjaiban.

Ottilianinak könnyű dolga volt: az asszonyt úgy találta, ahogy a férje hagyta – enyhén részegen, mint aki, istenkém, észbontónak találja magát és az is, épp tükörpróbát tart érzékiségből, hol buján szemközt-kacagja, hol meg szemközt-szenvelgi magát és valami bestiális újra vágyik – – –

Megkapja.

Egy mindent felölelő pillantással Charles felméri a helyzetet. A fegyverfalról az öreg vadászfegyvert felragadni, az ügyetlenül tápászkodó kalandort megcélozni és pokolra küldeni Charles-nak egy pillanat műve… volt? Lehetett volna. Ha fél pillanattal később, hogy elrántja a ravaszt, figyelmes nem lesz arra, hogy a fegyverdördülés elmarad.

Ilyen az olajozatlan vacak, ha berozsdáll, ilyen a vontcsövű, ha csütörtököt mond.

A szeretkezők kacagva bontakoznak.

Komikusnak találják a szélütötten állongó férjet, akinek a kezében a csütörtököt mondó ócska mordály még csak nem is füstölög (mi az, mi van rajtam olyan nagyon nevetnivaló? – néz vissza magára Charles önkéntelen, hogy nem maradt-e nyitva véletlenül a nadrághasítéka, mitől van ezeknek olyan pokoli jókedvük?!)

383

Mert pokoli jókedvük van, annyi szent, de a gurgulázó nevetésbe sátáni mellékzöngék vegyülnek. Fennforog a fegyverhasználat szándéka, fennforog a csőretöltött fegyver és fennforog a kettős emberölés szándéka. Ami kettejük baljós kacagásában sandán fennforog, az a Gyilkos Szántszándék, a gyilkosság kísérletének szántszándéka, melynek előre megfontolt vádpontját csakúgy, mint terhelő bizonyítékait az atyaúristen se mossa le róla.

A kezükben van.

Világbotrány tárgyalás az Old Bailey-ben? Tízévi – húszévi börtön?

Nyilvános fővesztés a hóhér Odasújtásával, a mohamedán törvények szerint?

Charles tekintete Pamela combjával találkozik (tövig-meztelen). Látja, amit lát. Az idegen férfi ondója hogy ott csurog a felesége combján.

Pamela összefogja magán sebtében felrántott pongyoláját és amilyen pukkasztó-dekoratív, még így is, van annyi lélekjelenléte, hogy elsőnek nyerje vissza és a poliuretán-laminát italszekrény kivilágított butéliasorára mutatva, parányit megrovólag is, de azért nem túlzott-mogorván, a megcsalt férjnek odaszól:

– Talán volnál kegyes tölteni hármunknak. Hogy odavihessük és leülhessünk a hűvösön a bárpamlagra; egy kis poharazós kibeszélésre.

Charles falfehér. Az úri krakéler modor bénítólag hat rá, a maga disznó szerencséje letaglózza.

A gyilkos szándék és a kettős emberölés kisérlete napnál világosabban fennforog és ő, szerencsefi, vegye olybá, hogy amíg ők hallgatnak, mint a sír, hát eleve-szabadlábra-helyezve járhat-kelhet. Mintha túláradó jóságuk egy rohamában azok ketten azt mondották volna neki: fel is út, le is út.

Mintha mi sem történt volna – addig is, amíg fejére nem zúdítják az Old Bailey-t, a Szántszándékot, a pert.

Az idegen férfi ondóját, lecsurogni annak az imádott nőnek elől-hátul azon a tövig-meztelen asszonycombján, aki a felesége? Látta! Megfigyelte!

Szitává, kettejüket. Halomraölni. Jó is volna!

Ám „Senatore” Ottiliani és Új Arája (?!) példás grandezzával elsiklanak a (feltételes módban) történtek fölött (úriember nem csinál kázust belőle, nem hurcolja bíróság elé szennyesét – rajtuk ne hízzanak Róma 384és London szennylapjai) és amazok ketten napirendre térnek Charles groteszk felsülése fölött. A „Senatore” megnyugtatja: nincs mit elsimítani, mosson kezet, hiszen az ócska mordálytól csupa kulimász. Charles megrendülten hallgatja, de sopánkodása kétértelmű: „soha nem bocsátom meg magamnak…” Szemethúnynak idétlen zavarán, majd értésére adják kifogástalan, úri terveiket (ilyen a Tiszta Víz, ha pohárba öntik).

Az asszony Charles hibájából (úgybizony: a férj hibájából!) elválik és félév múlva majd Ottiliani oltárhoz vezeti – – – Oltárhoz…?!

Charles mit sem ért az egészből. Épp amikor „úgy vigyázott” és annyira biztos volt a dolgában – hogy sikerül megtartania – éppen akkor!

Pillanatok alatt elvesztette.

Post mortem. Dr. Prof. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND szakvéleménye alapján. Charles Fortescue? Csak természetes, hogy a Világcégből kicsöppent, a fúrótoronyüzletnek hátatfordított. Itt gazdálkodik gumicsizmában, térdig sárban – itt, Dorset grófságban. Hogy olyan mogorva, magánakvaló? Csodálkozik? Amig él, azt a nyegle pillanatát lakolja. Minduntalan fölétornyosul, minduntalan alázuhan. „Az idegen férfi ondója…” Perszeverál. Villanykábelre felkötni magát? A távolsági gyors elé vetni…? A bérelt helikoptert leállítani az Etna krátere fölött…? Bevenni kétszáz Panadormint? Ráharapni a ciánpirulára? „…Azt is, ahonnan csurog. A felesége combján” – – – Magas kort fog megérni, a halálnemek között válogatva; de tétovaságával is, hogy választani képtelen és öngyilkos lenni gyáva, Fortescue megintcsak a régi nyegleségét idézi fel. Újra-meg-újra átéli. A bosszú édességét. A gyilkos akarat megérlelődését. A Szántszándékot… Ha akkor, az a fegyver eldördül és a csábító „Senatore” holtan rogy össze!… De nem dördült, nem rogyott. Élete elgázolója örök hálára kötelezi azzal, hogy hallgat „bűnéről”; és imádott Meggyűlöltje is, abban az álompongyolában, az ő Pamelája!… Combján az idegen ondóval. Csak legyint és otthagyja. Abban a legyintésben benne volt egész élete. Ne látogassa meg – gyógyíthatatlan.

(álom: 1985 10 19)
385
Pántlika

Piroska kiheverte a farkassal való találkozásának traumáját és nyúlánk, okos, tiszta tekintetű kislánnyá cseperedett.

Piroska hamvas volt és egyetemista.

Ha nem az ipari szociológián/üzemi pszichológián jártatta az eszét, amely a szaktárgya volt – hát ruhákon jártatta. Szeretett szépen öltözködni, szeretett tetszeni, szeretett szép ruhákat tovább szépíteni és általában, szerette ruhákon jártatni az eszét.

A ruhaszépítés egyik újdon módja a pántlika volt. Újra divatba jött ükanyánk divatja, a csupa-de-csupa pántlika – anélkül hogy az új divat sejtette volna, milyen ódivatú. Ő is úgy tett a ruhákkal, mint az édes ükmamája, eladó lány korában. Felpántlikázta a derekán, a hónaljánál, a nyakán és jókedvében még a hajába is kötött belőle (nincs szebb, mint mikor a szélben lobogó hajat a szél pántlikával lobogtatja). Volt is neki mindenféle színben, még sajátszínben is, mindenből, ahány ruhája volt s hol a harmóniát variálta, hol a színt; hol meg tabula rázát csinált és egyetlen harsány színben haján-nyakán, derekán-bokáján – olyan volt, mint a pántlika-kirakat.

Már mindenféle színű pántlikája volt és száz fiókjában minden színből egy fiókravaló, de még a százegyedik fiókja üresen állt és onnan hiányzott az a szín, amely egyetlen pántlikarajongó lány fiókos szekrényében sem volt meg, de ő vágyott rá a legjobban: a holdezüstfehér.

S milyen is az a holdezüstfehér? Olyan körbe-karikába szín: holdasan ezüstölő, ezüstösen fehérlő, fehérre sápadt teliholdszín.

Holdezüstfehér pántlikája nem volt és Piroska nagyon szeretett volna holdezüstfehéren felpántlikázva végiglobogni az egyetem auláján (mert olyan saruja, táskája és fejrevaló micsodája már volt neki). Nem volt ő sem különösebben félénk, sem kiváltképp szeleburdi: de mert tudta, mi forog kockán egy olyan pántlikagyűjteménynél, amely egy híján százféle és majdnem teljes, Piroska kissé elfogódottan állított be a pántlikaáruházba.

Ez volt a város legnagyobb szaküzlete, ha üzletnek nevezhetünk egy toronyházat, melynek mind a harminchárom emeletén roskadásig áll a pántlika, celofán tasakokban, orsókon, tekercsekben, a mélyalagföld386szint három, repülőtér nagyságú pinceszintjéről nem is beszélve, ahol bálákban állt.

– Holdezüstfehér pántlikát kérek – állt meg holdezüstfehéren a néger kiszolgáló előtt, aki elnézett és orrát piszkálva megizélhetőnek találta, de nem tudott segíteni rajta, hanem egy emelettel feljebb utasította.

– Holdezüstfehér pántlikát kérek – szólította meg félénken a kínai kiszolgálót, aki a Kínai Negyed estére tervezett bankrablásának egyik alcinkosa lévén, más rosszban törte a fejét és a társához küldte, egy emelettel feljebb.

– Holdezüstfehér pántlikát kérek – mondta szürkén a japánnak, aki voltaképp vietnámi menekült volt, még alig értette a nyelvet és csak annyit tudott, hogy mindenkit máshoz kell utasítani.

– Holdezüst pántlikát – rebegte Piroska kérőleg a montenegróinak, az afgánnak, a portorikóinak, a csiquaquának, a meszticnek, a félhébernek, az álalbinónak és a hibridizált örménynek, emeletekkel feljebb egy olyan áruházban, amely büszkén hirdette magáról, hogy nincs az a vevő – vevőnek az a kívánsága, amit ő, Pántlikaáruház, ki ne tudna elégíteni (csak amerikaszerte hatszáz pántlikagyárat foglalkoztatott, de övé volt a szalagfélék világmonopóliuma).

A harmincegyediken – és a harminckettediken – a pántlikaszabó és a főpántlikaszabász csak egyre tovább igazította-és feljebbezte Piroskát, olyan elutasító-s kétfele-álló-fülű képpel, mint aki azt se tudja, hol áll a feje s ezer tucat avagy tizenkétezer bála pántlikán alul teremtett lélekkel nem áll szóba.

S így került Piroska a Vezéri Harmincnegyedik Emeletre.

A Vezéri Emelet Fejedelmi Belépőjében a fényesbőrszoknyás, lakkcsizmás szuka-cerberusra rájött a hasmenés és üres üvegkalitkája előtt Piroska simán beséltált.

A vészgomb nem berregett, a villámszóró mennyezeti pólusok sorbakapcsolása kihagyván, az élesre töltött gémdumdum se működött, a páncélkapuzárzuhantató pedig félúton fennakadt, sőt, csodák-csodája, a Vezér is ott állt szivarjával füstölögve s támasztotta a polietilezüstvinilanilin ajtófélfát.

387

A Pántlikaáruház elnökigazgató-tulajdonosa, Mr. Phabian, derék amerikai átlagkapitalista volt; lányörököse, Phoebe, körözés alatt, mivel a Vörös Rohambrigád tagjaként négy osztályellenség (nagynéni-nagybácsi) életét oltotta ki; fiúörököse, a kis Yummie, az Exterministák Városi Gerillái élén rettegésben tartotta trockijista barátainak felmenői közül mindazokat, akik túszként számításba jöhettek.

Ő maga, Mr. Phabian, fárasztónak találta magaválasztotta életformáját, hogy ti. minden nap más felrendelt titkárnővel való szadomaoista kényszerközösülés közben talál rácsöngetni a felesége (Daphne) a telefonjával és ő a mondókájába belesül – ha a belesülést helyesen, a mondókát pedig a kagylóba értelmezzük.

Megérték ők tehát a pénzüket – mely pénz számontarthatatlan milliárdokra rúgott; de ne ítéljünk elhamarkodottan és szívleljük meg Hillél rabbi (egy bronxi leszármazottjának) bölcs mondását: „a szegénység boldogtalanságánál csak egy nagyobb: a milliomosság boldogtalansága”. Így hát ha azt mondanánk, hogy Mr. Phabian boldogtalanságához csak ez hiányzott – Piroska betoppanása – hát nagyot hazudnánk.

Piroska, a tapasztalt őzikék ártatlanságával és azon hamvasan, ahogy volt, de mint akinek sejtelme sincs, hogy ki előtt áll, megállt a Pántlikaáruház tulajdonosa előtt és riadtan, immár hatvanadszor, elrebegte:

– Olyan holdezüstfehér pántlikát szeretnék. – Majd megérezvén, hogy keresztülnéznek rajta és mikor semmi válasz sem érkezett, megköszörülte pirospántlikás torkát (az ékszer alatt) és nyakfüggőjének ideges villogójával babrálva, megismételte: – azért jöttem. Biztosan van. Lehetetlen, hogy ne legyen. Ide küldtek. – Ahogy mondta, felbátorodott. – Olyan holdezüstfehér pántlikát keresek.

Holdezüstfehér…?! – visszhangozta fakó hangon és az ámulattól megnyomva, Mr. Phabian, a Vezér, mint aki nincs hozzászokva, hogy nem többszörös titkárnői közvetítéssel, hanem közvetlenül szóljanak hozzá és nem az eladói lánc legalsó fokán, a pulton keresztül, hanem egyenest tőle magától kérjék azt, ami monopoltőkés áruházi tornyában az ő tornyadzó portékája: – holdezüstfehér…?! – mondta kongatag, szórakozott-kelletlenül habogva és üres tekintettel a semmibe nézett.

– Igen. Holdezüstfehér pántlikát – erősködött Piroska és tűsarkán 388kiegyenesedett, hogy Mr. Phabian, aki úgy volt ott, mintha ott se volna, mindjárt alacsonyabbnak tűnt.

E számára kedvezőtlen arányon felgerjedve, hogy termetre az ismeretlen betolakodó még magasabb is legyen, Mr. Phabian, karjait elmajomlógatva, hanyagul szétereszkedett – hogy alálógó pocakja sliccét cipzárig feszítette; azzal érdes-kelletlenül csak annyit mondott, hogy. Otromba kavicsonként köpködve a szót s állhatatosan szúrós-keresztülnézve azon a senki kis mitugrálszon, aki mintha ott se volna:

– Még hogy pántlika? Meg hogy holdezüstfehér? Se az egyiket, se a másikat. Sohasem hallottam. Nem is láttam. Nem tudom, micsoda, nem értem, miről beszél, de ha érteném se érdekelne. Kotródjon innen, kérem, mozgás-mozgás, az olyan nincset-kereső nem-vevőnek semmi keresnivalója az én fényes Pántlikaáruházamban.

Ez rosszabb volt, mint a farkas.

Piroska maga sem tudta, honnan vett ennyi bátorságot: míg összeszedte, nem szólt semmit és csak azután szólt, nagyokat nyelve; de addigra már felderengett benne szaktárgya, a gyárpszichológia: hogyan lehet egyetlen roppant Arany Pendulummal az üzemet hipnotikusan munkára serkenteni.

Láncán összecsippentve fényes nyakfüggőjét, a villogó arany korongot elkezdte himbálni-himbálni – belehintáltatta Mr. Phabian szemébe. Maga is összerezzent, amilyen különös szibilla-hangon mondta s mintha nem is ő volna:

– „Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-de-ha-érteném-se-érdekelne” perszeverál, se kiverni fejemből, se letörülni. „Kotródjon-innen-kérem-mozgás-mozgás” perszeverál, se kiverni fejemből, se letörülni. „Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-de-ha-érteném-se…”

A Pántlikakirály szeme megbűvölten követte a nyakfüggő jobbra-balra ingását, fénye a szemébe bele-belevillant. Szája-mozgása hangtalanul ismételte a betolakodó mondókát, mely agyába ékként hatolt s az utolsó akadékon elékelődött.

– „kotr… inn… kér… mozg… mozg…”

A túrt habon át szája bugyborékoló hangot hallatott, majd mintha nagyot durranó kivégzőosztag egyszerre állította volna meg szívét-389agyát-tüdejét, összecsuklott, akár a samunadrágja és elvágódott a padlón.

– Lucy! Lucy! Hamar – rohant elő a lakkszoknyás cerberus, fehér lakkcsizmásan, az illemtoalettről, ahol épp megkönnyebbült volt – Lucy! Debby! Marge! A Vezér! A Vezér!…

Abban a sokadalomban, amelyben Piroska, lobogó pántlikáival úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, fél kórház nyüzsgött, orvosok, ápolók, műtősök, biztosítási szakprofesszorok, mentők és kórházi káplánok.

Ama legdrágább biztosítást is félretéve, amely az ilyen családi katasztrófát is fedezte volna, külön egybehívott szakprofesszori konzilium döfködte, pumpálta, cibálta, dömöckölte a Beteget, aki az oxigénre megmozdult és a térdnél alkalmazott ezüstkalapácsra kirúgta magát. Megnyílt a szemrés, lefittyedt alsóajka egyenesre húzódott és karja kalimpálva felhorgadt.

Mr. Phabian magához tért: ismét Mr. Phabian volt. Hála annak a Jóságosnak: a Vezér! Él! Él a Vezér!

– Mr. Phabian! Megismer engem? – forgatta a fejét, állánál, a főprofesszor.

– Mr. Phabian! Mije fáj: jobb tekéje? bal tekéje? hastájmirígye? – faggatta az alfőal.

Mire Mr. Phabian felkönyökölt a hordágyon, a fejét kissé felszegte és szárazon visszavágólag csak annyit mondott a feszülten figyelő konziliumnak:

– Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-de-ha-érteném-se-érdekelne-kotródjék-innen-kérem-mozgás-mozgás.

Fenyvesek között, a hegyi szanatóriumban, ahol minden napja egy-egy alkalmazottja teljes életnyi keresetét emésztette fel, orrában csövekkel és ereiben válogatott-finom pótvérrel (külön neki erjesztett szőlőcukorral alultáplálva) – Mr. Phabian úgy tengődött, hogy maga se tudta, milyen hajszálon múlik az élete. Ha felesége (Daphne) meglátogatta, műszempilláit elárasztotta a könny és megfolyt szemfesték-maszattal a képén, a zsebkendőbe fojtott zokogásán keresztül kérdezgette:

– Big Daddy! Mid fáj? Aranyvirágom! Szívem-drágasága!

De Pintyőke, fejét oda sem fordítva, így felelt:

390

– Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-de-ha-érteném-se-érdekelne-el-innen-mozgás-mozgás.

A törvény szemethúnyt, előkerültek sűrűn körözött forradalmár gyermek-örökösei, hogy lássák a papát – a vörös rohambrigádista Phoebe és a trockeo-exterminista Yummie.

– Papa! Mid fáj?!

– Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-el-innen-mozgás-mozgás.

Ám az odaadó ápolás, a titkos, megfizethetetlen gyógyszerkülönlegességek két tucat fiolája, no meg az akupunkturális lóivarszervkivonat megtette hatását. A Vezér felépült. Kétszer-háromszor hetente már irodájába is be-bejárt a Pántlikaáruház-torony tetején. Igaz, hogy egyebet nem lehetett kihúzni belőle és mindenre csak azt mondta, „nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-kontródjon-innen” – de aláírni még tudott. Majd amikor már rendszeresen bejárt, érdeklődése a titkárnők iránt is mintha visszatért volna. Igaz, szótára meglepő kicsire zsugorodott, mert egyebet nem tudott mondani, csak amit környezete már megszokott tőle – de ez nem akadályozta meg abban, hogy az orra alá tolt aktákat-leveleket-csekkeket aláírja:

– Nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél-kotródni-mozgás-mozgás – motyogta barátságosan; amire túláradó mosoly volt a válasz és újabb odatolt aláírnivaló.

– Javulóban van – néztek össze a háta mögött; (volt, aki hitte).

Egy napon, megrokkanva és őszes-ezüstösen, de dacos kivagyokén pózban és szokásos elnyálazott szivarjával a szájasarkában, épp vezéri dolgozójának sarkigtárt poliuretán ajtajában levegőzött – lakkszoknyás cerberusát a hasmenés elszólította – amikor hangot hallott, ismerős hangtestet érzett, megérezte. A hangtest ott lebegett – közellebegett a levegőben. Szibillikus delej. Mr. Phabian odarezzent. A papnő prezenciája. Üdén csengő, piroskás hang volt, fölé-egyenesedő nyúlánkságában ismerős – hamvas és egyetemista.

– Holdezüstfehér pántlikát szeretnék.

„Holdezüstfehér igenis! Amennyit csak akar, kisasszony. Az alagpincerakszinten bálaszámra áll. A magáé. Vigye mind. Vigye ingyen. Az elszállítást is én fizetem!” – volt a nyelve hegyén. De nyelve-gyöke 391tuskóvá bénult. Szeme észrevette a levegőégen azt a velőkig ható csillogást, a pendulum sugárküllőző csillogását, amelytől elszakadni nem tud; odabilincselődött és ő is elkezdett jobbra-balrázni, ahogy a pendulumfényen az a vakulásig ingázó sugárküllő. És Mr. Phabian, egész testében megrázkódva eleresztette székletét-vizeletét és mintha a lábát kirúgták volna alóla – elvágódott.

Első évfordulója volt.

Magához tért, megint gyógyult-gyógyulgatott, „nem-tudom-micsoda-nem-értem-miről-beszél” – hablatyolta, bejárt, aláírt és már megint egészen virgoncul érezte magát, amikor.

Következett a második, a harmadik – az ötödik évforduló; a minden évfordulóra esedékes visszaesés.

Az Egyesült Államok orvostársulatai makrokonziliumra ültek össze, hogy megtárgyalják a Pántlikakirály kóresetét és gyógyjavallatot terjesszenek elő.

Rekurrens paraepilepszia?

Ödemielepicikloidéma?

A lélekegyenészek górcsövi vizsgálatnak vetették alá azt a tucatnyi szót, ami szürke kérgén perszeverál; és diagnózisában ki a „jelszerkezeti oldalzökkenet”, ki meg a korai „laterogyroidális senextumeszcencia” mellett tört lándzsát.

A tizedik tavaszon, de harmincat öregedve, az évfordulóra az volt a különbség, hogy Mr. Phabian a halottasházban találta magát. Az orvosügyelet ármádiája nem azért kapcsolta le róla az életgépet, mert özvegye nagyon megáhította a megözvegyülést, örökösei pedig a forradalmárság kalandját kinőve, szerettek volna bevonulni a tőkés pántlikabirodalomba – hanem azért, mert a szívizom megállt, az agy elsajtosodott, a koporsókészítők mértéket vettek róla, a temetésrendező kozmetikusok már keverték a festéket, hogy visszafessék rajta a hullafoltokat.

Jéghideg márványlapon kiterítve, kórházi közhullák emeletes rakaszai közt Mr. Phabian egyszer csak azon vette magát észre, hogy az orra előtt a felhőgomolygásból fehér elefántláb bontakozik ki és ha felszegett fejjel felnéz, láthatja magát a fejedelmi fehér elefántot – elefánt hátán pedig a trónoló istenséget a mennyég magasán: a négykarú, ezerszemű istent.

Indra színe előtt állt.

392

Ezer szeme egyikének rajta végigsuhanó pillantásával letörölte, ami agyán elékelődött, másik szeme rajtasiklásával visszaadta kortexének elektromos kisüléseit és leoltotta nyelvgyöke bénulatát.

Szólj, halandó – hallotta a kolostorgongok biztató bongását.

– Uram, amerikai vagyok, tisztelem a törvényt, soha ellene nem vétettem. Ki a vádlóm? Mivel vádolnak? Miért kell bűnhődnöm, miféle ismeretlen bűnökért?

Indra intésére Varuna isten tetszett meg kíséretéből. A pántlikakirály porhüvelyére elefántormány tekeredett fehéren s csakhamar ott lebegett a magasban, Varuna szájtüze előtt. Míg mondta, az, amit mondott és ahogy mondta, meg-meglehelte s másnapos hulláját kohó-melegével átaljárta.


…Tudd meg, halandó

…a te megítéltetésed oly iszonytató, hogy bűnöd nemtudása is beletartozik

…még el sem is követted és már bűnös vagy

…mire elkövetnéd – rajtad az ítélet

…mire kimondanák – tömlöcében sínylődsz

…ilyen amaz ítélet, mely szeplőtlenül, mely bűn nélkül, mely átok formán: íme benned-s rajtad megfogan

…a te Karmád: a te ítéleted szeplőtlen fogantatása – – –


Mindezt, melegedve-megéledő hullájában forgódva, a lélek zúgolódva fogadta.

– Adjatok hozzá töredelmet! Hogyan vezekeljek, ha nem tárjátok elém a vádat?! – dohogta fogcsikorgatva. – Szabad amerikai hulla vagyok!


…Csak voltál – dörögte Varuna – s most megtérsz, megéledőben

…másnak megadatik jószágban, fűben, fában visszatérnie

…a te büntetésed – bűnöd nemtudásáért – hogy 393 önmagadnak légy újjászületése; és évről-évre: letaglózva éledj és mindétig azt hajtogasd, ki bűnödnek titkával agyadban elékelődik. Ezer életen keresztül, ezerszer-ezer újjászületésben! – – –


– Ne! Ne! – akart felsivalkodni a magasba; de már újra csak ugyanaz a zagyvalék tódult ki óbégató hangrésén, ugyanazzal a pokolba-zavaró, kelletlen hanghordozással, amit belőle a holdezüstfehér pántlika első emlegetése kiváltott, „sohase-hallottam-nem-is-láttam-nem-is-értem-miről-beszél-de-ha-érteném-se-érdekelne”

feltátongott előtte az élet: az évek új, epileptoid ciklusa; Piroska félelmes látogatása

rávágódott a márványra, feje nagyot koppant. Elbődült. Futva tódult be az ügyeletes orvoskirendeltség.

„Kotródni-mozgás-mozgás” – ezzel fogadta megmentőit.

Indra isten pedig – négy karjával a kavargást maga előtt összerántva – felhőgomolyokba burkolódzott.

394
„Nem adnám egy vak lóért”

A hetvenhét éves állatorvos, Dr. Felipe Lobelante de Llante, mint már említettük, hetvenhét éves volt, megérett a nyugalomra, de visszavonulását a prakszistól maga a prakszis késleltette. Nemcsak az, hogy jólmenő prakszistól nehéz megválni, hanem van úgy, hogy maga a prakszis ragaszkodik tíz körömmel orvosához – s ez volt a vén veterinárius esete is. Az állatorvos, becsületes nevén, mint már említettük, Dr. Lobelante de Llante, gengszter-nevén Lobelante a Lóvakító, a lósport ismert figurája volt, a madridi, barcelonai versenyistállók labirintusában bekötött szemmel se tévedt volna el; ahhoz már öreg lévén, hogy megjártassa rozoga, naftalinos redengotját az Ügetőn, beérte azzal, amit a sors juttatott neki: az Állandó Rendkívüli Belépési Engedéllyel. Bejáratos volt a lókulisszák mögött és a zsebébe gyömöszölt kis pénzért serkentő injekciókat adott a paripáknak, amelyektől azok megtáltosodtak és életveszélyes vágtában vették a kanyart. Egyike a tilos praktikáknak, amelyeket Újkasztília törvénye tilt és büntet ugyan, de Dr. Felipe túl volt a megbírságolhatósági korhatáron – hála a visszaállított, demokratikus enyhekezűségnek – és ő úgy képzelte, a hetvenhetedik születésnapjáig doppingol, de mihelyt belép a hetvennyolcadikba, valóra váltja régi álmát és a Baleárok legkisebb szigetén, Formenterán – visszavonul.

Amilyen öldöklő volt a verseny a versenyistállók között és évről-évre növekedőben a tét, nem csoda, hogy szakmai körökben a legesztelenebb ötlet is termőtalajra talál. A jóisten a megmondhatója, ki tette be a bogarat kinek a fülébe – tény, hogy Don Felipének felcsillant a szeme, amikor először hallott róla.

Mondják, már a régi örmények, dardanok és perzsák is ismerték az eljárást és az ókorban széltében alkalmazták. Pszeudo-Klitharkhosz krónikája szerint Nagy Sándor minden lova olyan volt – és később, a hippodromokban nem is fogtak a bígák elé más lovat. Csak vakot. A vak ló nyakló nélkül nyargal – csak előre! csak előre! – nem veszi észre a fordulóban a Lovak-Veszedelmét, a Kanyaroszlopot (olvashatta egy ókori lószakértőnél, Khalkiszi Euphorionnál), nem lassul le és kenterben veri 395azt, amelyiknek a szeme ép. Állatorvos-lelkének szeme előtt megjelentek a lehetséges, a számbajöhető módszerek; új veterinárius tartomány tárult fel előtte – a lóvakítás. Ám azzal egyidőben, hogy a sűrűn lefátyolozott istállótulajdonosok, lesötétített palotaablakok mögött, a pitymallatkor előzékenyen elrabolt agg állatorvossal tárgyalni kezdtek a FECSKÉM, a KINCSEM és az ARANYSUGARAM nevű arabs telivérek szakképzett megvakításáról, a besúgó-jelentések olvastán felszisszent a Törvényminisztérium is és csattanós Memorandumot készített, mely Elaborátum ugyancsak felpaprikázta az újdonsült és még csak alighogy feltámogatott demokráciát. Fél tucat lobby ostromolta a Parlamentet az állatvédőktől az Egyházig, a szabadkőmíves Védnöknőktől a demokratikus Zászlóanyákig; és aki olvasta a törvénytervezetet, megkönnyebbülten lélegzett fel: a tervezet öt évi kecsketúrót helyezett kilátásba azoknak a lóvakítóknak, akik, akár mások felbujtására, akár saját rossz-szántukból, akár tudományos, akár nyerészkedési célzattal, versenylovat, művi úton, a látásától megfosztanak. A többszörös látásfosztásért a visszaeső versenylóvakítókat a törvény maximális tíz évi összbüntetéssel sújtja, évi tízezer kecsketúróval súlyosbítva. Halálbüntetés nem jöhetett szóba, már csak azért sem, mert Újkasztíliában, amióta – utolsó harmincéves leáldozása után – ismét felragyogott a Napja, nagyobbat haladt a demokrácia, semmint gondolnánk. A fejjel-rövidítés, a fojtás nyakgúzs-átfordítással és a többi embertelen kivégzésmód eltöröltetvén, a hangsúlyt a humánumra helyezték, melynek jelszavával megszerkesztették a Kecsketúró Robotgépet. Elmés szerkentyű volt; ha egyszer hámjaiba-hevedereibe a delinkvenst (háttal) beszíjazták, hát a robot-térdkalács az elítéltnek annyi kecsketúrót adott, ahányat előlről beletáplált az elektrónikus bíróság; a célterület: az ülep (– jogász-szaknyelven: a „szétfeccölt zrityó”). A plasztik kecsketúró robotvégrehajtó „ütőkéje” tantál, kopásmentes és korundkemény, a szerkentyűnek a napi tíz-húsz-ötven, az évi ezer-kétezer kecsketúró meg se kottyan – jóllehet nem úgy az elítéltnek, neki igenis kottyant s a legtöbbje az ezredik kecsketúró után kiszenvedett („műhiba”). Hogy a halált halálmentesítsék és elébemenjenek a közfelháborodásnak, a neo-, a poszt-és a transzdemokrácia híveinek libiző-lobbizó nyomására a törvényt humán-záradékkal toldották meg: azontúl kecsketúrózni csak orvos jelenlétében lehetett, altatással. Az orvos az elítéltnek beadta 396a dormin-injekciót, amitől az mély szoporba merült s ebben a megsüllyedettségben, az álom mélytenger-fenekén már semmit sem érzett, azt sem, ebben a szenderben, hogy jobblétre szenderül.

A törvényhozás a jólelkiismeret önelégültségében biztosra vehette immár, hogy az üzelmeknek elejét vette, azokat csírájában fojtotta el: sem istállótulajdonos nem lesz, olyan maffioso, sem állatorvos, olyan bestiális, hogy versenylóvakításra vetemedjék.

Amiben a törvényhozók nagyot tévedtek, akkorát, amekkorát csak transzdemokráciában tévedni lehet. Az üzelmek tovább üzemeltek, mindössze a rizikó arányában megnőtt Don Felipe ázsiója s a lebukásveszélyre való tekintettel ő meg, egy-egy műtétért százszoros pénzeket követelt. Így is törték magukat az istállótulajdonosok, hogy ő legyen a szakértő lóoftalmológus, aki a FECSKÉM, a KINCSEM és az ARANYSUGARAM után az ő versenyparipájukat is a szemevilágától megfossza; hiszen tudományosan beigazolt tény, hogy a BÜDÖSBOGARAM, az ARANYFUTRINKA, ARANYGÖRÉNY meg az ANGYALROHADÉK a telivérek versenyében, a vágtát a cél előtt teljes másfél százalékkal sebesebben vette: ennek az őrületes vak vágtának köszönhető, hogy fejhosszal nagydíjat nyert. Más, fordított hályogkovácsok, ügyetlenül s kontár módra azzal kezdték, hogy fehér izzásig hevített kardlapot vontak el a lovak – elasztoplaszttal tágra húzott – szeme előtt. Az ilyen brutális módszerrel vakított versenylovak csak a fejüket dobálták, lesántulva bicegtek végig a pályán s volt, amelyik ottfelejtkezett a rajtnál és nem indult; a kontárnak, aki a versenyparipát e sintérmódszerrel pocsékká tette, volt mitől tartania: félhetett a törvénytől és félhetett az arisztokrata istállótulajdonostól, hogy rendőrkézre adja. Milyen más volt Don Felipe! Az ő csodamívelő keze! Ahogy az altatott ló kipeckelt szemtekéjére a plasztik műhályogot felhelyezi, eligazítja, alátűri, bekampasztja… Milyen más! Az ő arany keze!

Igaz, hogy Don Felipe „arany keze” erősen reszketett már, de lószemnél nem számít, kivált ha olyanvalaki végzi, aki hatvan éve praktizál. És Dr. Felipe Lobelante de Llante, murciai nyaraló magányában el-elábrándozott a jövőn, elébemosolyogva a boldog időknek, amikor az izgalmak397nak végeszakad és ő élvezheti az izgalmak gyümölcsét. Vetélytárs nélkül maradt a porondon; nem szabhatott olyan magas honoráriumot, nem állhatott elő olyan lehetetlen kívánsággal, hogy meg ne adták, ne teljesítették volna. Aranybánya ez – morfondírozott – valósággal aranybánya hullott az ölembe, előre kibányászva. Még egy évet engedélyezek magamnak. Egy esztendőt – és ha svájci folyószámlám eléri az egymillió escudót, leteszem a lantot, szögreakasztom a versenylóvakító mesterséget. Úgy is lett. Másfélmillió escudónál tartott, amikor betöltötte a szép hetvennyolcadikat és hüvelykjével nagyot csettintett: – Carajoles! Eddig és nem tovább; mert még megsokallom s megsokallhatja valaki más is, amitől istenmentsen… – Már az elutazására is megtette az előkészületeket, amikor hármas küldöttség kereste fel, egy iparbáró, egy hajómágnás és egy magánzó nábob, valamennyien istállótulajdonosok. Mintha operaáriák eléneklésére készülnének – úgy térdeltek le elébe:

– Don Felipe! Doktor úr! Ezt nem teheti az Ügetővel! Csak még az egyszer! Még három versenytelivért! Megműteni! Legeslegutoljára!… –

De Don Felipe hajthatatlan maradt.

Olyan feltételeket szabott, amelyek lehetetlen szörnyetegségükben tisztára nevetségesek voltak, biztosra vette az elutasítást.

Nem utasították vissza, kétkézzel adták, meg is tetézték. Rigolyás vén veterináriust így még nem ajnározott a szakma.

Még huszonhárom műtétet hajtott végre egy hónap leforgása alatt, azzal, hogy az épp-legutolsó „az utolsó”; igaz, az éjszaka leple alatt, a konvoj a lóval éjnek évadján indult a titkos címre és egy más úton távozott, hogy a rivális konvojjal ne találkozzék. Dr. Felipe Lobelante de Llante újabb esztendőre beleragadt a bűn kátyujába és űzte, amit űznie kellett. Az ölébe hullott aranybánya, mázsás súlyával, még így is, kezdett terhessé válni; elege volt az üzelmekből és lovak és ügető nélküli világra vágyott, valahol, ahol azt se tudják róla, hogy állatorvos. – Mi történik velem? – vizsgálta lelkiismeretét – vagy csak hitegetem magam? Olyan vagyok, mint a kábszeres, hogy nem tudok élni se vele, se nélküle?! –

…De ennek a bajnak is meglelte az orvosságát. Don Felipe elutazott Valladolidba. Zarándokjárásnak szánta. Meg se szállt; első útja a katedrálisba vezetett egyenest. A Mária-kápolnában, ahol a Szent Szűz ritka nagyerejű ereklyéjét őrzik, lápiszlazuli fiolában az Anyatej egy Szent 398Cseppjét, amellyel a Kisdedet táplálta volt s Legméltóságosabb Emlőjéből, oda bele, Ő Maga fejt – a relikviárium előtt leroskadt és térdrerogyva, úgy tőn fogadalmat a Szeplőtlen Szent Szűznek, az Ég Királynőjének, hogy mihelyt másik folyószámláján, Vadúzban, vagyona eléri a hárommillió escudót, kitépi magát a Kísértő karmaiból és az adakozásnak, jótékonykodásnak szenteli életét. Mármint amennyi abból megmaradt – tette hozzá mogorván, amikor térde vissza-vissza csuklott és percekig eltartott a feltápászkodás.

Nagy eltökéltsége oly erős volt, hogy fogadalmát amikor először megszegte, maga is elcsodálkozott a dolgon; jóllehet megrökönyödve vígasztalódott azzal, hogy mostmár aztán igazán. Utoljára tette. És házikápolnájának szobránál – Szent Péter karján a Kisded Jézussal és a Kulcsokkal – magábaszállt és megvilágosodásért esedezett.

Egy felfedezés csábította vissza a bűn útjára – a véletlen, ami kezére játszotta a titkok-titkát. A salamancai San Jacopo Könyvtárban, Khalkiszi Euphorionnál olvasta először, de Pszeudo-Klitharkhosz is tett rá egy enigmatikus célzást a sorok között. Az első próbák mindenben az ókor hippomanészeit igazolták, ami örömmel töltötte el és kétségbeejtette egyszersmind.

Hogy lónál a félvakság az igazi.

Tömören megfogalmazva – ahogyan a titkos, istállótulajdonosi konfraternitás köreiben szállóige lett – „a félvak versenyló verhetetlen”. Igaz, ez a fajta luminibus orbatus, avagy occaecatus azaz vaksikancsiság: ennek a művi előállítása hosszadalmasabb, de borsosabb áron is mérte; nemcsak azért, hogy legyen értelme, hanem azért is, mert a sajtó a közfelháborodáson többet keresett, mint amennyit megvesztegetése hozott volna a konyhára és a szájkosarat-vesztett közvélemény a bűnszövetkezet vérét követelte, amelynek a Guardia Civil hogy nyomára jön, csak idő kérdése… Don Felipe minden megmaradt hajaszála egyenként az égnek állt (nemigen értette, miért tartják embertelenebbnek, bőszítőbbnek a „félmunkát” – a vaksikancsiságot – mint a rakásra vakított versenylovak bűnhalmazatát összevéve); mégis, megújra benneragadt a bűnben, újabb esztendőre; ám csak önmagát okolhatta, hogy ennyire elszaladt vele a (sok-sok megvakított) ló… Költséges istenkísértés! Ábrándvilágunk költséges mámora!… Elképedve bámult öt titkos folyószámlája teljes összegére, a 12 399millió escudóra. Hogy meg kell dupláznia – mert arra ennyi kiskevés nem elegendő. Majd ha 25 lesz, akkor. Talán. Megvalósíthatja élete bekoronázó álmát. Hogy nem is oda vonul vissza, Formenterára; hanem egy másik, lakatlan szigetparadicsomra Ibiza mellett, árulják-hirdetik; hogy akárcsak Sancho Panzának, „kormányzósága”, Barataria szigetén, neki is, öregségére, meglegyen a maga szigete – a maga „királysága”. Majd importál alattvalót, alattvalóhoz vásárol karhatalmat; a palotát maga építi és tróntermében a trónt maga faragtatja remekbe – melynek aranyozott baldachinja alatt ha nem is mint dinasztiaalapító autokrator, de mint jóságos egyeduralkodó éli világát. Király lesz! S első dolga, hogy becikkelyezteti tetszésjogát. Pénzért?! Mindent vehet. Ötvöst, aki koronáját elkészíti; papot, aki fejére helyezi; tömeget, aki koronás fejedelmét, amerre csak jár, üdvrivalgással fogadja. Már nem kell megfogadnia se: az ábránd vonzása oly erős, hogy tudja – ezúttal megállja; csak a „vagyonkája” egyszer elérje a negyedszáz millió escudót, amennyiből szigetparadicsomra, királyságra futja. Nincs az a versenyistállótulajdonos-küldöttség, ha a lelkét kirimánkodja és földigborul, akkor se. Hogy ő még egy versenylovat, félig vagy egészen – megvakítson. Akkortól. Soha.

Az időzítés tökéletes volt. A mogul, aki Baratariát, a szigetparadicsomot árulta, visszaigazolta a pénzátutalást és Don Felipe az aláírt átruházási szerződés kikézbesítését másnapra várta – annak a napnak a másnapjára, amely nyolcvankettedik születésnapjára következett; ügynökei az indiai szubkontinensen megkezdték az alattvaló-jelöltek (a majdani „lakosság”) felvásárlását; a karhatalmat hozzá Transzcizalpinisztánban toborozták. Mondhatni mint koronás főt fogták el, tarsolyában az ötvösműves tervrajzaival és a repülőjeggyel, Ibizára. A rabomobil, amely a nyaralója elé kanyarodott, csúnyán belehátrált Cadillac-jába, de a karambollal már nem törődött senki. Az Állatbarátoktól a Bibiliahamisítók Rehabilitálásáért Küzdő Szabadegyházakig, a Rózsakeresztesektől a Ne Szennyezzük a Világűrt Terror-testvérüléséig minden Tömörülés rekedtre ordibálta magát; a Rab fülét-szemét megtépte volna az Országos Csatakiáltás orkánja – ha látta-hallotta volna a rádió rikácsolását, a lapok szalagcímeit; aki nem a halálbüntetés egyszeri visszaállítását köve400telte, az az autodafé modern felújítása mellett tört lándzsát – hogy gyújtsanak atommáglyát alá és azon süssék puhára… – Le a versenylóvakítóval! Aki pénzelte, azzal is! Le a Bűnszövetkezettel az Ügetőn! Le vele!…

A maximális tíz évi összbüntetéssel sújtották, évi tízezer kecsketúróval súlyosbítva. A fegyintézet felé menet, a száguldó rabomobilban lekushadva, Don Felipe elcsendesett és békésen nyálazott a sarokban. Minden olyan jól indult. Megállni!… Ez a tudomány. Nem értette, miért nem tudott megállni. Az első ezer versenylóvakításból ami befolyt: nem lett volna elég?! Az aranybánya, ami öregségére, az utolsó színarany rögig kibányászva az ölébe hullott és ott pompázott: miért nem apadt-s maradt el valahol – miből táplálkozott ez a csillapíthatatlan mohóság, vénségére? „Nem adnám egy vak lóért – gondolta keserűn – ha mégegyszer, csak mégegyszer, ágrólszakadtan, hóttszegényen, szabad ember lehetnék, szabad, mint a madár!”… S akkor történt – az mérgezte meg utolsó perceit, még minekelőtte belelökték az injekciót, hogy mély szenderbe merülve, észre se vegye, amikor ösztövér fancsontjának, tarjagos ülepének nekifeszülve, a Sorozatrugdosó Robotgép elkezdi az első ezer kecsketúrót, de ő már a tizediknél, az eleven szenderből jobblétre szenderül… Ez! Ez! A gondolat kopasz eszméletének utolsó felvillanása volt: eszébe ötlött, hogy hát hiszen-hiszen. Az a mogul is, a hitvány gazembere: a pénzt, azt lenyelte, de a Birtokbahelyezési, pecsétes, nagy ünnepi Okmányt neki ugyan már nem kézbesítik. Se szigetbirodalom, se trón. Hogy ebben a csíkos rabruhában olyan hóttszegény és ágrólszakadt – hogy szegényebb, ágrólszakadtabb már nem lehetne: s úgy is hal meg; és ez az ő végső belegázolása a halálos bűnbe, a végső penitenciátlanságba, az ő pokolraszánkázása, az a sok-sok hercehurca – a nagy semmiért volt.

A Kecsketúró Robotgép megkezdte munkáját – de kopásmentes, korundkemény, tantál térdkalács-himbája már csak a bőrzsákba zárt élettelen húst, csontot-rongyot rugdibálta.

(a londoni földalattin szunyókálva – álom, MORDEN és KENNINGTON között, 1986 08 12)
401
A kétezredik év küszöbén

Most, néhány hónapnyira a kétezredik év küszöbétől, hála a lézerműtéteknek, a mélyhűtésnek és az orvostudomány más csodáinak, nem ritka a 110-éves aggastyán. Ilyen volt Nepomuk bácsi is a 3-as Elfekvőben, a Jeles Veterán, akiről csak ketten tudták, hogy hetei vannak hátra és nem éri meg a kétezrediket: a rákspecialista és ő maga.

A 3-as Elfekvő átpislogással, oldalnézegetéssel és kellő izgalommal fogadta a ritka vendéget, a tévé országos hírű riporterét; de mivel a veteránoknak mindenki „fiatal”, különösebben nem lepte meg őket, hogy Tibitubi, az Ország Tibitubija olyan hajmeregetően fiatal. Mert az volt, Nepomuk bácsi szemében különösen fiatal és lesütött szemmel az öregúr még irígyelte is: ő még megéri a kétezrediket. Magasra polcolták párnáit – kezdődhetett az interjú.

A tévé nagyszabású Szappanopera-Sorozatban dolgozta fel a Világtörténelem Legvéresebb Szépnapjait és Legszebb Vérnapjait az Utolsó Száz Évben, szemtanúk vallomásai alapján, de a végsőkig leegyszerűsítve, hogy a hülye is megértse – amiben (mármint leegyszerűsítőkben) nem volt hiány. Szalmasárga-és violazöld, sisaktaraj-frizuráját a magasba kapva, Tibitubi hozzálátott az interjúhoz: az öreggel beragasztatta hamisfogait, szája elé nyomta a mikrofelvevő tobozát és elkiáltotta:

– Nepomuk bácsi… Nepomuk bácsi-iii! Hallja, amit mondok?!

– Nem kell kiabálni, kérem. Hálistennek még jó a hallókészülékem. Mire kíváncsi.

– Nepomuk bácsi! Maga, aki három világégést, hat konflagrációt, kilenc forradalmat, tizenkét tróneltérítést, tizenöt királygyilkosságot, húsz összeomlást és harminc pokolgépes államcsínyt megért és immár a száztizenegyedikben van, mondja el, milyen volt.

– Hát… lehet, hogy annyi volt; mert a századiknál abbahagytam és nem számoltam tovább.

– Nepomuk bácsi, amit mint veterán katona harcolt végig: emlékszik az elsőre?

– Emlékszem, de akkor még nem voltam veterán, amikor sor alá kerültem.

402

– Hogyan, hát nem mint veteránt sorozták? Hát hova tette az eszét az a sorozó izé?!

– A sorozó bizottság? Tetszik tudni, azokban a régi szép első időkben még senki sem volt veterán. Nem értünk rá: bevetettek és mi mentünk…

– Hány nagy bevetésben vett részt? Emlékszik még az első világháború sorsdöntő nagy csatájára, az Ardennekben…?!

– Az Ardennekben?! Már hogy a fenébe ne emlékeznék. Csak az a Másodikban volt, könyörgöm.

– Én az Elsőt gondoltam. Szebasztopolnál – mondta Tubibubi nyomatékkal, hogy fitogtassa tudományát.

– Egyem a lelkét, hogy milyen fiatal – gondolta Nepomuk bácsi – ez még megéri a kétezrediket, sőt, belesétál kétezerötvenig. Kímélni kell az érzékenységét:

– Én akkor, kérem, még nem éltem: az a krimi háborúban volt –

– De mi most nem a krimire vagyunk kíváncsiak, hanem a történelem döngő lépteire. Isonzónál az a nagy tankcsata; amikor Guderian hadosztályai lerohanták Mussolini abesszin alabárdosait. Hogy is volt? Vagy El Alameinnél, amikor a behavazott lövészárkokból karácsonykor előjöttek és Chevalier tábornok elénekelte a Mennybőlazangyalt. Mondjon valamit. Akármit.

– Há-ááát, könyörgöm… Nem egészen úgy volt. A Másodikban nem voltak lövészárkok, csak az Elsőben; Isonzónál lovasroham volt és nem tankcsata; ami meg a szenegálokat illeti… A Somme-i ütközetben olyanokat is bevetettek; de mikor a nehéztűzérség húsdaráló gépezete felemésztette az emberanyagunkat és a párizsi motorizált riksákat ezerszámra behívták, hogy a frontkatonaságot bevetve, eltömeszeljék az így támadt rést, hát abban én is benne voltam.

– A résben vagy az eltömeszelésben?

– Mind a kettőben: abban a bevetésben sebesültem először.

– Rozsdás golyótól?

– Akkor nem lennék itt. Szerencsére fényesítve lőtték ki, volt bennük annyi emberség.

– Mondjon valamit azokról a párizsi motorizált izé… riksákról.

Az egész Elfekvő azon csüggött, Tivituvi sárgalila-méregzöldkék haj403taraján és nem tudta a szemét levenni róla. És mindenki, tutti, kórusban gondolta (Nepomuk bácsival:) milyen fiatal. Amilyen hosszú az a pár hónap nekünk, neki olyan semmi: ő még biztosan megéri a kétezrediket. Maga Tubibubi el sem tudta képzelni, miféle szerkentyű lehetett az a motoros riksa, lévén, hogy ő szárnyas robogón érkezett, rá-és berepüléssel a kandallókéményen keresztül, írni-olvasni minek is tudott volna, amikor a mikrokamera tobozkazettája minden szót rögzít, arcot-mozdulatot-mindent és az írásolvasástudatlan tévénéző milliók amúgy is csak arra kíváncsiak, amit a belehelyezett mikrotoboz az adón keresztül világgá sugároz. Nepomuk bácsi belemelegedett:

– Utána Passchendaele következett, a Passchendaele-i Pokol. Mit néz? Baj van? Betűzzem? Tudom, ez nehéz: majd lebetűzöm –

Egek, hogy milyen ősvilági lények nekem ezek a veteránok, micsoda ősszörnyek, most képes és lebetűzi nekem, a marhája, bele a kazetta közepébe, elrondítja és pocsékká teszi nekem a munkámat: majd kereshetem, hol motyogja nekem ezeket az ákombákomokat, a vén hülyéje:

– Nem bánom, betűzze, de fogja rövidre.

Nepomuk bácsi még beszélt volna más veteránemlékeiről is, Marne-ról, Ypres-ről, Verdun-ről, miközben váltig az járt az eszében, hogy ha ő már nem is, vajon ez az ő tévé-interjúja megéri-e a kétezrediket? Hátha kétezeregyben sugározzák… mert hogy Tupipupi, azzal a kékre festett körmével, kékre rúzsozott szájával, azzal a sárgalila-méregzöldkék, aranysugár-legyező hajtarajával amilyen szép pattanásos-fiatal, még megéri, az tuti. Csakhogy Tuvibuvi megriadt tőle, hogy a makacs öreg majd még azokat is betűzni fogja, amilyen hibbant a gógyija; különben is, Verdun említése kirúgta alóla figyelme lábát és ez meglátszott azon is, ahogy szórakozottan ellógatta a mikrofelvevő tobozát és másfele himbálta. Verdun… a zöldellő Verdun, ahol tavaly azt a félmilliós popfesztivált rendezték a Zöldekkel, a városi rohambrigádokkal, az akcióaktivistákkal meg más popkörnyezet-védőkkel, ahol azt a belevaló kiscsajt felgáblizta, azt a kispunkocskát, a Lucskost, vajon most melyik nagyegyüttes gitárhordozója…?! Elvesztette érdeklődését s vele együtt, a lekókadó tobozfelvevőn át, a tévé milliói vesztették el érdeklődésüket Nepomuk bácsi iránt. Tuvibuvi vérbeli profi volt, tudta, hogy amit csinál, hiába csinálja, ott söprik össze ezt a sok selejtet a vágószoba padló404ján; ha egyszer a vén kockafejűnek ilyen a hozzáállása és nem veszi be az a szenilis kobak, hogy ide mi kell és mi mit akarunk. Igaz, hogy szemtanúk vallomásai alapján és az is igaz, hogy az Utolsó Száz Év Legvéresebb Szépnapjait akarjuk, de Világtörténelmi Szappanopera legyen a javából és olyannyira a végsőkig leegyszerűsítve, hogy még a legesleghülyébb tévé-előfizető is megértse?! Hát annyira bezsongott már az öreg szari, hogy nem érti, mi az az olyannyira?

Ám addigra már Nepomuk bácsi figyelme is másfele kalandozott. A szegycsontja volt az a másfele meg ami a sternum alatt van: a tüdőrák gócai felől lancináló fájdalmat érzett és torokszorító, elviselhetetlen hasgatást.

– Ha kimegy!… Az orvosnak!… Ugyan szóljon be már, könyörgöm… Csak annyit, hogy… Egy utolsó injekciót! Még egy utolsót… mára! – – –

Beszól? Nem szól? Pillantásával az ajtóig kísérte. Utolsó gondolata az volt – ott megy Tuvibuvi, az országos hírű tévé-riporter és itt fekszem én. Ő megy-mendegél; és belemendegél a harmadik évezredbe. Míg én, a fájdalom keresztjére rászegezve, már nem vagyok olyan bizonyos benne, hogy amit az imént még olyan nagyon irígyeltem a csupa-fiatal világtól: hogy igazán szeretném megérni a kétezrediket.

405 406
Az Éjszaka Műszaka

„Nem lehet mindenki toronygombaranyozó”.

(Kosztolányi Dezső)

– Felkelni, vigéc úr, indul a ványai vonat!

Nőnemű néger hústorony állt ágya előtt, kézilámpájának fénydárdájával felnyársalva tágra nyílt szemét és át-meg átszurkálva szemidegeit. Pedig az álom még rajta ült agykérgi retináján: a tejjel-mézzel folyó Buzdugánia álma, amelyet valamikor hazájának mondhatott; a vidéki garni és táskája a poloskás ágy mellett szétnyílva és félig kiborulva: cipőpaszta reklámok, cipőkrémes dobozok és a bemaszatolt flanell hálóing, amelyen csíkokban éktelenkedett a jóféle suviksz. Visszatérő rémálma volt: vidéken házal vele, minden áldott nap más garniban hál és más hústorony végzi rajta a hóhérmunkát kora hajnalban:

– Felkelni, vigéc úr, indul-indul-indul! A ványai vonat! A szalkai vonat! A lucalöki vonat! A csanálosi kisvasút! A csurgói csatlakozás!…

De pillanatok alatt ráeszmélt, hogy Tótkomlóson nincsenek nőnemű néger hústornyok és ha vannak is, nem tört angolsággal költögetnek; hősünk az álmok megtévesztő messzeségében tündöklő Buzdugániából visszapottyant a való világba – azaz hogy nem egészen s mindjárt meglátjuk, miért. S mialatt a hálókaszárnya vaksötét, jégvermi hodályán tapogatózva-kapkodva magára hányta gönceit, Gebefügi Gida, rendes nevén Gedeon, eltöprengett a – majdnem azt mondtam, a sors forgandóságán. A sűly essen bele (ahogyan Sára néni mondotta volt, a dajkája, mielőtt egy marék röggel be nem tömte a száját a halál mindeneken túltevő parancsuralma:) Gedeon sorsa sohasem volt forgandó, mindig egyforma kutya-sors volt s ha hányta-vetette is, csak azért, hogy ne gondolja, kedves akar hozzá lenni.

Akik a sűrű sorokat nem szeretik, itt akár abba is hagyhatják; mert Gebefügi Gida élete-parabolája mindvégig ilyen sűrűvérű, tömeszelt-sulykolt történet és káromkodás nélkül elmondani nem lehet, sem felhagyni vele. Gebefügi, amióta az eszét tudta, toronygombaranyozó volt egy olyan országban, ahol nem becsülték ugyan a mesterséggel járó veszélyeket, de szép számmal voltak tornyok, tornyon gombok, gombon aranyozni való. Mentőhevedert a hatóság sem nem adott, sem nem enge407délyezett, és biztosítótársaság az ilyen furcsa szerzettel ügyletet nem kötött, mert árva petákot nem adott a toronygombaranyozó életéért. A Haza roppant egyoldalúan fogta fel a hazafisági viszonyt, Hűség és Erény csak odafele – a honfiúra nézve – volt kötelező, visszafele nem. Aki lepottyant tornyáról, az a Haza Toronygombaranyozója lett; amíg azonban odafenn dolgozott a gombján, közakarattal célbalövészetet rendezett rá az Álladalom és a Társaság.

Gebefügi Gida tornya nem volt magas, de aranyfüsttel futtatott szép kövér gombja volt, amelynek fényesítése-istápolása betöltötte életét. A golyók garmadával fütyültek körülötte; de már hiányzott volna, annyira megszokta – mert a derék buzdugánok egyetlen golyója sem találta el – és nem is lett volna semmi hiba, hogyha a Restauráció közbe nem jön. Az eseményekre valamennyien jól emlékezünk. A monarchikus kommunizmus diadalmas eszmeáramlata Buzdugánián is átcsapott, elkergették a „Ragyás” Mákosit és a hatalmat egy hátramenő-ági Habsburg álbasztard, Károlyi Mátyás vette át. Az Álbasztard mindenkit puskavégre vett, aki tudója volt vagy nyomára jött titkának, hogy hátramenő-ági Habsburg és igazi neve Isten Kegyelméből Ercherceg Luitpold Nepomuk. Az Ercherceg kikiáltotta az Isten Kegyelméből Való Monarchikus Kommunizmust, amelynek ő volt az Első Koronázott Főtitkára, és miután vélelmezhető volt, hogy a toronygombaranyozó – mesterségénél fogva – tovább lát az orránál, erchercegi első dolga volt, hogy elbánjon az alattomos fajtájával. Szabadalomlevelet, azaz Ediktumot adott nekik, amely szerint

1/a) az Alkotmány Biztosítéka – már ti. hogy senki sem láthat tovább az orránál és mindenki csak addig forgathatja, ameddig a köpenyege ér – a t. g. a.-ra is vonatkozik

2/b) olybá vétetik, hogy előre kinyomott hűségnyilatkozatát Hozzá a Restauráció pillanatában minden t. g. a. felterjesztette volt

3/c) minden t. g. a. tornya, mint olyan, leronttatik és csak annak a t. g. a.-nak építtetik újjá – szebben-jobban-magasabban, mint valaha volt – aki a hűségnyilatkozatot a monarchikus kommunizmus és az Újhabsburg Ház (Pártház, Megyeház) iránt megtenni el nem mulasztotta, stb.

Mit szaporítsuk a szót: mielőtt az Álbasztard e rendeletének érvényét és hatályát Gebefügi Gedeonra is kiterjeszthette volna, Gida jobbnak 408látta, hogy odébbálljon. Felszedte sátorfáját és a Boldog Nyugatra költözött.

Elegendő volt egy pillantást vetni a Boldog Nyugat megzöldült, penészszín toronygombjaira és csak a vak nem látta, hogy a B. Ny. éppen t. g. a.-hiánnyal küzd. Kutya meg a mája! Olyan parádésan fogadták a mi Gebefügi Gidánkat a B. Ny. repülőterein és pályaudvarain, hogy szinte nekipityeredett; mindjárt fel is fogadták a B. Ny. egyik tartományi fővárosában, Lumbágóban (Lumbago-Upon-Thames) – toronygombaranyozónak. Lumbágó lakói – bár nagyon tisztelték az oroszt – jobbára mégis csak inkább angolul beszéltek s csupán díszdoktoraik fordították latinra a szót olyankor, amikor azzá avatták egymást. Egyébiránt hitükre nézve danabaptisták voltak („kántálósok-reszketősök”) és Istenüket, az Egyistent – Godot-t és az Ő El-Nem-Jövetelét – egy ezertornyú székesegyházban imádták, függőleges stilusban, amelyet még a Csudák és Tétemények Idején angyalok helyeztek volt le a temzepartra. A Szent Spelunkáciusz székesegyház a Hajóhad utca végén állt, ezer középkori spelunka gunnyasztott körülötte, mint kiscsibék a kotlós körül, és a kotlós ezer tornyán ezer aranygomb feketéllett, a felismerhetetlenségig elhanyagolt állapotban.

A Hajóhad utcán más, mint t. g. a., nem tanyázott, sőt nem is tanyázhatott, mert nekik erre még Boadicea királynőjük adott kiváltságlevelet, Lumbagínium és az Ősidők Második Alapítása idején. Gebefügi első örömében úgy oda volt, hogy nem tudott hova lenni az odalevéstől: kijelölték a tornyát, megkapta a t. g. a.-i szerszámkészséget és az Illetőségi Pótflepentyűt, most hát ő is ott tanyázott, a Hajóhad utca egy Mellék Közének Oldal Zsákutcájában, amely a Hajóhad Árokból nyílt: a Hajóhad Zsákban.

Alig költözött be azonban, valaki elkötötte a zsák száját.

Gebefügi padmalyrekesze akkora volt, hogy egyetlen dúsabban festenyzett szellentés emberi fogyasztásra alkalmatlanná tehette levegőjét, de egy görény megjelenése halálos kimenetelű lehetett lakójára. Ezért a szabályzat – dugaszolhatatlan hézagokkal a tetőben – állandó kereszt-és hosszhuzatról gondoskodott: száradó ingei kísértetiesen lobogtak a 409szobai belszélben, mint kalitkában az énekes madárijesztők.

Ide vonult vissza vívódni-tűnődni élete ördögszekerén; és táplálkozáskor ennek ablakából etette a nyávogó kikötői macskákat s innen nézte el a sáskajáráshoz hasonlatos nyüzsgő galambözönt, amelynek guánója a lumbágói toronygombok legnagyobb veszedelme volt, valóságos elemi csapás. A pót-flepentyűvel és a kiutalványozott padmaly-oduval kezdődött Gebefügi életének „gyöngyélet” korszaka: „esküdt ellenségemnek sem kívánom ezt a gyöngyéletet” – szokta volt mondogatni a szakállába, ha olykor az ágyán heverészve nagyon belegondolta magát.

A székesegyházban első nap csak nézelődött, ismerkedett a cimborákkal. A második napon, indulófélben, kimenet, alighogy ráállt a hídmérlegre – amely egyúttal blokkolóóra is volt – valaki hátul elbődült:

– Szaki! Az éjszakai műszak.

Az üresen kongó bazilika hosszan visszhangozta:

– Az éjszaka műszaka! Az éjszaka műszaka! Szaki-iií!

Mielőtt blokkolhatott volna, alatta az emberhídmérleg lebillent és átfordult vele. Azon vette magát észre, hogy tótágast lóg, bele a kőpadlóba, arccal az oltárnak.

– Lódulsz-lódulsz! Mire vársz, te oltári ökör? – csattant fel mögötte egy éjszakai hang. Gebefügi odafordult, de a májszín derengésben csak egy emberforma üreget látott.

– Hol vagyok? – kérdezte kábán, mert lebillenéskor egy vaskapocs a gyomorszájába fúródott az öles téglaboltban, amelynek tömbje felnyársalta zsigereit és minden ízét-csontját pozdorjává zúzta. Fejéhez kapott, de a keze keresztülment rajta. – Hol vagyok?

– Hol-hol! – dohogott a másik emberforma üreg. – Tükörlumbágó, Spelunkáciusz tükörszékesegyház, kupolatértükör, az ökörtükörben.

– L… lumbágó alatt egy f… fordított város is van, u-uuúgy tetszik érteni: tütü… tükörországban?

– Majd még meg is mondom, vakapád – vágta el kurtán az üregember, valamelyik éjszakai gombfelügyelő. – Keresd meg a tornyodat, hékám, ha jót akarsz, lengedezz lefele a lajtorjádon szaporán és neki annak a pokolralógó toronygombodnak, köpködd, leheld, glancold, pucováld, mert most indul az éjszakai műszak. Dixi.

A kimenetből így lett bemenet: vissza – a tükörszékesegyházba, 410tótágast. Egy darabig ott lődörgött a kupolatértükörben, nézdelődött hajdanvaló nagy t. g. a.-k márványmonumentumain meg a pókhálóvá avult sokszázéves diadalmi zászlókon, hallgatta a vegyeskar próbáját a sekrestyében, „Szante-fante fratricitate, padricitate et triplici-duplici! Irgula virgula énimusz bénimusz energuménibusz omnium ómen!”; de ahogy észrevették, irgalmatlanul lezavarták a tornyába. Csak úgy porzott a nadrágja a csigalépcsőn, amikor leszánkázott és belepottyant a toronygolyóbisba, amelynek azontúl – egy műszakra – a foglya volt; és ha sírt, ha a fogát csikorgatta, ha vadul forgott benne vagy csak alig mocorgott, hát mint a feldarabolatlan hulla a bőröndben, már azzal is csak a Gomb belsejét fényezte-aranyozta. Ez volt az éjszaka műszaka.

Akkor Gebefügi még nem vette tragikusan a dolgot; évekbe telt, amíg tisztán állt előtte a kép, hogy mibe cseppent bele. Megtanult mozogni Ógábmulban – a tükörországban Lumbágó alatt; unásig kicsudálkozta magát azon a furcsaságon, hogy ami odafenn sűrű matéria, az idelenn – üreg; s hogy ami odafenn az égre szökken, az idelenn a pokolra lóg. Tudomásul vette, hogy a Spelunkáciusz Bazilika alatt is, tótágast, lógva, ott tátong üreg-falaival, üregembereivel a Szuicáknuleps Bazilika: ezer tornya-ürege, üreg-kupolája a szűz altalaj vakondoki éjszakájába fúrva – mindez a „gyöngyélet” alaptétele volt.

Kezdetben azt hitte, a való világba felbillenni csak ott lehet, a blokkolóóránál, egy nagy hórukkal saslengés a fránya hídmérleg körül és helyrebillen minden. Később azonban tapasztalhatta, hogy akkor billen vissza, amikor akar, és akkor billen a föld alá, amikor a legkevésbé várja. Lumbágó és Ógábmul, valóság és tükörország, ember és üregember viszonya csak lassúdan világosodott meg Gebefügi Gedeon előtt, ahogy mindinkább belehatolt az angol nyelv rejtelmeibe. Az angolról tudnivaló, hogy kétszázezer szavával a leggazdagabb világnyelv a Földön, de az idők folyamán odáig egyszerűsödött, hogy ma már csak egyetlen hangja van, a „mö”; következésképp az ábécé is roppant egyszerű s egy betűből áll – találjuk ki, melyikből? – A mö-betűből. Minthogy ezt a möt csukott szájjal ejtik, az angol a száj használatáról beszéd közben leszokott (barbár udvariatlanság nyitott szájjal megszólalni). Ezt a möt azonban az ümmögés és ammogás, memmegés és mammogás oly sokféle al-, fel- és mellékzöngéjével lehet árnyalni, hogy az intonálás ezerféleségéből 411– amelyhez az arcjáték és a gesztusok ezerfélesége járul: kacsingatás, kacsalgás, hajbókolás, bajmókolás, gumi-füligvigyor és fülig-kutyagumi-vigyor, orr-szőrpamat-remegés és színpadias ülepvakarás, stb. stb., – előáll a világnyelv kétszázezer szavas szókincse. Ennyi mindent tud az egyetlen angol betű, a „mö”, csukott szájjal, kellőleg – mmm! mmm! – krúgatva-brúgatva.

Nappali műszak alatt nem egyszer – ötvenszer megtörtént, hogy Gebefügi Gida, Hajóhad Zsák 9. szám alatti padláspadmalyának ablakából elnézte, nagy irígyen sóhajtozva, a való világ t. g. a.-it, ha ingó-bingó tornyaik tetején egy pillanatra előtűntek a csukaszürke lumbágói ködben. Ilyenkor, ha kedve szottyant, egy óvatlan pillanatban visszabillent, és való testet öltve, inkognitó elindult a Hajóhad utcán, egy kis lődörgésre. Kedvelt spelunkája A SZÓTÁRÍRÓHOZ címzett korcsoma volt (az a Dr. Johnson lehetett a névadója, aki szorgos kutatással felfedezte, hogy az angol nyelvnek kétszázezer szava van, amely – egyszerre, mind a kettőszázezer – egy betűvel kimeríthető és leírható: mö) – mert a SZÓTÁRÍRÓBAN mindig üldögélt egy-két szótáríró, hallószerv-egyenítő vagy más, galacsinja-hajtó szegénylegény: csupa előzékeny-szófukar cimbora, akivel üregi magányát megoszthatta.

– Szabad? – állt meg Gebefügi, cethalzsírral fényesített sörét a világosság felé táncoltatva, Sir Mawk asztalánál (tettetve, mintha nem tudná, hogy minden, tekintélyes küllemére sokat adó adófelügyelőt-lószakértőt és dugfekbérkihajtót Lumbágóban Szőrmóknak hívnak:) – szabad?

– Mmmm! – mutatott maga mellé a megszólított, alítván, hogy hozzá intézték a szót; és közlékenyen, széles mozdulattal az időjárásra mutatott: – ma szép idők járnak errefelé!

– Mmmm! – viszonozta elismerőleg Gebefügi – errefelé és ránk, szép idők bizony! Pazar élet.

– Gyöngyélet, úgy bizony, uram, ahogy elnézem.

– Mmmm!

– Mmmm!

Az idegen (Sir Mawk – mert bemutatkozásról szó sem lehetett, de amaz is tudta, hogy minden külországi szerzetet Temzén-innen-Temzén-túl Gebefüginek hívnak „a tojástól”, ab ovo, és minden hajóhadutcai angolt ez előkelő spelunkában Szőrmóknak) fesztelen leereszkedéssel, mel412lékesen megemlítette, hogy merő mulatságból hallószerv-egyenítéssel foglalkozik, ami igen kelendő, lévén, hogy Lumbágó gomolybűzös levegője az emberi fül-üllőre és fülkalapácsra, nemkülönben a dobhártya fülruganyára ártalmas, de nem ebből él, ami rangján alul volna, magánzó létére. – Mmmm! Mmmm! – szúrta közbe Gebefügi, sűrűn bólogatva. Az idegen ekkor megkérdezte, milyen a fülhallása, nincs-e szüksége némi fültőegyenészetre? Elégedetten hallgatta a választ – Mmmm! – hogy nincs – Mmmm! – majd kedvesen, egy hosszabb felbontatlan zárójelben, Sir Mawk megjegyezte, hogy ő tulajdonképpen toronygombaranyozó volt, törvényszéki t. g. a.-szakértő, vagyis hát ő maga nem aranyozott ugyan, de szakérteni aztán szakértett übtre; és hogy szavának nyomatékot adjon, megmutatta az egyik újságpalota fölött azt a tornyot, amelynek gombja-aranyozása körül hites-szakértősködött: a büntetőtörvényszék tornya volt.

– Mmmm! – mammogott Gebefügi Gedeon, amint dukál. Tudta, az angol, ha t. g. a., nem templomi, hanem világi, és a piacról él; jelszava: add meg a Piacnak, ami a Piacé és ami marad, ha már hangosan követeli, üsse kő. Add meg az istennek. Mindketten hörpintettek cethalzsír ízű sörükből egy keveset, elsőbbet egy kortyot a padlóra löttyintve, ősi szokás szerint:

– A királynőre! – tósztolt Gedeon; és Szőrmók úr viszon-löttyintett:

– Mmmm!… Vagyis: belemelegedtek a beszélgetésbe. Gebefüginek fejébe szállt a cethalzsír, suta ügyetlenséggel részvétét fejezte ki, hogy Szőrmók úrnak élete virágjában, nyolcvan éves korában nyugdíjaztatását kellett kérnie a fülzsírgyülem miatt, amely idő előtt eldugaszolta fülhallását; majd jóneveléséről feledkezve, szerény rátartisággal elmondotta, hogy ő maga aktiv toronygombaranyozó, nem világi ugyan, csak félvilági: félig a Templomnál.

– Mmmm! Derék! És hol mondja, hogy toronygombaranyozó…?!

– A Templomnál. Az éjszakai műszak.

Mint az ibolya és a havasi gyopár keresztezése – mint a mesebeli törpe, ha az eső elől egy gomba kalapja alá behúzódik, oly igénytelenséggel mondta Gebefügi. Az Éjszaka Műszaka. Azaz hogy csak mondta volna.

– Há? Mi? Hogyan mondja?! – És botjára támaszkodva, Sir Mawk félig felemelkedett a székén, hogy megvakarja ülepét.

413

– I-iiigen, kérem, i-iii-isten az atyám! – bizonykodott kapkodva Gedeon.

– Mmmm! – búgatta ezt a mö-betűt, mint az orgonapontot, Sir Mawk, félreérthetetlen lenéző mellékzöngével. Szeme Gebefügi poharát kereste és cethalzsírtól fénylő sörén keresztül Gebefügi szemét: a pohara még ott lebegett ibolyakéken a dohányfüstben, de Gebefügi nem volt sehol. Pohara fennakadt a való világban, ő maga úgy, amint volt, belebillent – székestől billent bele a padló vastagjába, mielőtt szólhatott volna.

Megtört, halálravált pillantásával Sir Mawk hites-nyugdíjas t. g. a.-i tekintetét kereste, de hiába: Szőrmók úr addigra odébbállt, kiment, kámfort játszott s a harmadik utcából óvakodott megüzenni, hogy nem ér a neve. Gedeon, a jámbor még percekig ott lógott tükörországban, kocsonyamód remegve, tótágast és nehezen viselve az üregember gyalázatát. Részben létének szégyenét sokallta, de nagyobbrészt szemérmetlen helyzeti előnyét, hogy akárhová forgatja szemkocsányát, a SZÓTÁRÍRÓHOZ címzett spelunkában tolongó hölgyvendégeknek akarva-nem akarva, mindenhogyan a szoknyája alá lát.

Amit az öregedő Verlaine oly sóhajos versekben áhított – hogy egy titkos kukucskáló-ablakon, a járda aszfaltja alól figyelhesse premier plan-ban, a fiatal, áttetszőbbnél-áttetszőbb szoknyák, alsószoknyák elharangozását – az Gebefügi Gedeonnak mindennapos, savanyú élménye lőn és isten a tanúm rá, hogy torkosság nélkül tűrte, bár sohasem fásult bele egészen. Nehéz sor az üregember osztályrésze az aszfaltjárdák alatt s ő úgy vette, mint ami a „gyöngyélethez” hozzátartozik.

Sir Mawk-kal ötven kiadásban, ötvenszer találkozván, e könyörületből juttatott eszmecserék morzsái ha nem is győzték meg, de gyanút ébresztettek benne. Homályos érzések környékezték, hogy Lumbágó társadalmában a t. g. a.-t nagyra tartják ugyan, de az éjszakai műszakot az utazó vigécnél is kevesebbre becsülik. Ugyanakkor egyre gyakoribbá vált visszatérő rémálma, hogy suvikszban utazik és hajnalonta, fekete hústorony némberek, kocsigyertyával az egyik és kutyakorbáccsal a másik kézben, valahol az inárcskakucsi vagy a mikepércsi garniszállóban, irgalmatlanul újrakezdik a költögetés tortúráját:

– Felkelni! Vigéc úr! Indul az apostagi vonat!

– A csabrendeki szárnyvonal! A besenszegi helyérdekű!

414

– A vámosgyörki kávédaráló! Vigéc úr! Suvikszra!

– Felkelni-iií!

Nem mondhatni, hogy túlságosan megkönnyebbült a szíve tőle, amikor arra eszmélt, hogy mégsem a gádinesdi marhavonat indul, csak a mozgólépcső a föld alá – tele magafajta üregemberrel, pokolra lógó toronygombok aranyozására: az Éjszaka Műszaka.

Idő múltával világosabb bizonyítékát is vette, hogy a lumbágói Haladó Kasztrendszer melyik alsó kazamatájában tartják számon az olyan t. g. a.-t, aki az Éjszaka Műszaka s nem pedig a Föld Világossága. Talán nem árulunk el titkot vele, hogy Lumbágóban minden fiatal leányt, aki az ilyen Gebefügi-féléknek tetszeni szokott, kivétel nélkül Dearie-nek hívnak, ami magyarul Eulália-Eudoxiát jelent s ebből is látnivaló, milyen magas kultúra dívik a temzeparti tájakon. Mégkevésbé mondunk újat azzal, hogy Gedeon nagyon-üreg-ember létére sem volt érzéketlen a bimbózó női bájak iránt, még akkor sem, ha az egyes bimbókat csak úgy tudta megkülönböztetni, hogy számot osztott nevük mellé, mint a rendőrlegényeknek: Dearie I., Dearie II., Dearie III., és így tovább.

De ez a Dearie, akiről most szó lesz, más volt, különb volt, mint a többi, és Gebefügi – mivel másszínű pántlikával a nyakán nem jegyezhette meg, mint az ötösikreknél szokás – megkülönböztetésül a Legkülönb Dearie-nek nevezte. Más Dearie-k összetévesztették Plátót Pilátussal, Szent Pált a piláffal; de ez – ez nem. És nemcsak hogy helyrevaló teremtés volt Dearie-ke, de helyén is volt az esze. Jó családból származó szöszi fejecskéjében élenjáró eszmék fáklyái világították be a haladó-kollektív utat; gyűjtött a beriberi, a pellagra és az ázsiai tüdőgümőkór felsegélyezésére, gyűjtött az afrikai éhező gyerekek, az indiai szamárköhögéses gyerekek és a kínai gilisztás gyerekek felkarolására; és mert a boldog első fiatalság pacsirtamadara énekelt benne, sohasem tudta meg s tán nem is érdekelte volna, hogy a gyűjtött és borítékolt adományokat a továbbító Élenjáróság rövid úton a saját felkarolására fordította.

Dearie kedvenc zeneszerzője Wurlitzer volt, a Nagy Szerialista; imádta szerzeményeit. Ám hogy csordába-verődve járkáló aszfaltbetyárok 415ne fütyülhessenek utána a szoknyája ringásának – bőrnadrágban járt, mint egy berepülőpilóta. Ez alól csak egy alkalommal tett kivételt: azon az utolsó légyotton Gedeonnal, a KRIPTÁBAN, amikor az eszpresszópince bömbölő zenemennyezete alatt utoljára suttogtak bizalmasan összehajolva – vagy legalábbis megpróbálkoztak vele – akkor Dearie-ke szoknya-blúzt vett fel, gépcsipke blúzt és hívogató egyszerűséggel terülköző tartán-szoknyát. Mintha megérezte volna, mi következik.

A vastagon csurgó fekete gyertyák alatt, áthajolva a fekete üveg-koporsón, amely egyszersmind asztalnak is szolgált – egymás szájának omolva ültek. Ám az angol nyelv ismerője tudja, milyen jól el lehet beszélgetni nyögve-duruzsolva, összetapadt szájjal is:

– Mmmm?!

– Mmmm!…

Körülöttük a nemcsókolódzók divatos unalmi maszkot erőszakoltak arcukra. Előhalászva a piculát a bőrzubbony fenekéről, bátran odaléptek és felkérték Dr. Wurlitzert, hogy szerezzen zenét. Az állandó zenemennydörgés megindultával azután a kivilágított üvegkoporsók alatt a csontváz-dekorációk is működésbe léptek: bokaperceiket csörgették, alszárcsontjaikat emelgették és bordáik ütemesen pihegő mozdulatával jelezni kívánták, hogy még nem ment ki belőlük minden élet.

– Ne csókoljon már, kérve-kérem, ne csókoljon olyan vadul! – fogta könyörgőre a dolgot Gida, pillanatra hátrakapva száját. – Már belefájdul a szám. Mmmm!

– Mmmm! – nyomult utána kitartóan a lány, csók-mosolyra terpedt szája mint a tárulkozó virágkehely. – Új haladó gyűjtést indítunk a fehér imperialisták áldozatainak beiskolázására Duk-Duk és Balolo Földön. Ugye szép és nemes cél?

– Mmmm! Magasztos. Nagyon kérem, ne csókoljon, Dearie: vérzik a szám.

– Mmmm! Az enyém is. És mondja, Giduci, hogyan képzeli? Ugye, hogyha majd nem dolgozom már és csak a háztartás elhanyagolásával foglalkozom, nem akarja, hogy abbahagyjam a jótékony célt? Kötelességem, belátja ugye, ez a legkevesebb, amivel a családomnak tartozom.

– Mmmm! Hogyne. De mindenre kérem, ami szent, hagyja abba egy kicsit. A nyelvemet már átharapta, legközelebb a torkomat fogja.

416

– Mmmm? Hogy én, átharapni?! Csacsikám – tapadt Gida szájára a mohó mosoly, Dearie lényének izmos szirom-puhaságával. Gebefügi előtt elsötétült a farcsontján lomhán illegő csontváz az üvegkoporsóban, a fekete tapétán végigcsurgó fekete gyertyák, az ibolya gőzökben imbolygó KRIPTA; szinte szorongó gyönyörűséggel gondolt Sir Mawk-ra, Dearie képviselő nagypapájára, akinek felsőházi tagsága éppen esedékes volt, következésképp csak természetes, hogy Dearie-nek kötelességei vannak családja iránt. Gedeon belekábult a gondolatba, hogy fene-nagy szerencséjével mit fog majd kezdeni, ha beüt, és párnázott ajtókat nyitogató, bűvös összeköttetéseit megmozgathatja. Micsoda zabálnivaló édes teremtés, valóságos szezám!… Az Angyal folytatta:

– Mmmm! Imádom Jevtusenkót, ő is Jótékony Cél, nagyapi is imádja, maga is?

– Mmmm! A cél szentesíti az eszmét. Azonnal és nagyon, mihelyt egy félpercet engedélyez és abbahagyja a csókolódzást: belső vérzésem van, a számban; fogaim meglazultak.

– Mmmm! Nincs kifogásom megtermékenyítésem ellen, de csak mesterségesen és akkor is, négertől. Igaz is, milyen furcsa, hogy erről még nem beszéltünk, Giduka: részvényei vannak vagy földbirtoka? Miből él?

– Mmmm! Élek. A két kezem munkájából. Nem szégyen?!

– Mmmm! Sőt! Szóval szorgos-dolgos. Giduka! Édeske! Nem bánom, a fő, hogy hazahozza.

– Mmmm! Csakis. Amit nem teszünk a bankba, eljótékonykodjuk a Felsőház örömére, a fehér imperialisták ellen. Szeretem Jevtusenkót.

– Mmmm! Csacsi: hiszen én is.

– Mmmm! Jaj a szám!

– Mmmm! Megosztjuk éjjelünket-nappalunkat. Minden közös lesz, Giduci. A bankszámlánk is.

– Mmmm! Az isten szerelmére!

– Mmmm! Szóval? Még nem vallott színt. Hogy mi a foglalkozása.

– Mmmm! Toronygombaranyozó volnék. Mások mondják, nem én.

Finom gőggel, vagy mi a szösz, mint aki elvégre. Tudja, mit beszél.

– Mmmm! – visszhangozta lelkesülten a Legkülönb és majd hogy fel nem falta felhevült mátkáját, aki már csak ilyeneket tudott dadogni, mammogni, mámoros-elalélt állapotában:

417

– Mmmm… Milyen észbontó ma! Hogy maga milyen észbontó ma, Dearie! Egészen megőrjít…

– Mmmm! Idu-Gidu, én is! Mindenem! Egyetlen édes kis toronygombaranyozóm! Vizsgázott-hites? És hol?

– Mmmm!… A Templomnál. Az éjszakai műszakban.

Az Éjszaka Műszaka hallatára dörrenés rázta meg a KRIPTÁT, a csend dörrenése. A zenemennydörgés, mintha elvágták volna, Gida fülében abbamaradt. Dearie-k Dearie-je, a Legkülönb, talpra szökkent és a dühtől remegve, egész testében kinyúlt.

– Mmmm! Leprás! – memmegte a lány, összeszorított késpenge szájjal, amelyről a Gebefügi vére csöpögött. – Leprás! Egy leprás! Elszabadult a lepratelepről!… – Csalódott harag és heveny undor lobbant ki ebből a mammogásból; már csak az utolsó, lesújtó pillantásra akarta méltatni a gazembert, hogy kiadja az útját nagy rikácsolva: – Hát már minden szökevény leprás seggem-partja azt hiszi, hogy fényes nappal tiporhatja a liliomot?!

De tekintetével addigra már sehol sem találta Gedeont. Hátrabillenve, bele a padló vastagjába, Gebefügi mélyen, az üvegkoporsó alatt, tótágast ült a földben; észre se vette, mikor fordult bele. Még megpróbált kétségbeesetten magyarázkodni; bizonykodni, hogy azért ő nem szatír, amiért tükörországból a szoknyák alá lát és kérlelni próbálta Dearie-t, ne lásson szándékosságot benne, hogy azt látja, akárhova néz: jól tudja, e tartán-szoknya alatt nincs semmi keresnivalója; ó, miért is, hogy nem öltött fekete bőrnadrágot, mint eddig minden alkalommal – akkor nem hozta volna ilyen kínos helyzetbe lovagját, aki már Jevtusenkót is hajlandó volt szeretni a kedvéért és talán még gyűjtött is volna neki, a Jótékony Cél eszméje érdekében, beházasodva.

Dearie-ke dúlva-fúlva kifizette kávéját („ne mondja senki, hogy együtt látott egy leprással. Magamban gunnyasztottam”) és a halálos unalom maszkjával arcocskáján, elviharzott.

A csontemberek az üvegkoporsókban még emelgették térdeiket, rázogatták könyöküket, de a zene égszakadása Gebefügi éjszakájába már nem hatolt le. A talajvíz szivárgását-szortyogását hallhatta csak a belein keresztül, és Gebefügi, mi egyebet tehetett volna – elhordta üregi irháját. Az éjszaka műszaka. Indulhatott az üregi székesegyház sötét májszín 418tömege felé, hogy a lefele forduló tornyok valamelyik gombját aranyozhassa, amit soha senkise lát. De megtanulta, hogy aki Ógábmul tükörországán a torony gombja fonákját fényesíti az éjszakai műszakban, az odafenn Lumbágóban ijedelmes rém, és orra-füle híja már messziről elárulja, hogy elszabadult a lepratelepről.

Gebefügi Gedeonban ekkor mélabús elhatározás érlelődött meg. Hogy Canossát jár.

Igaz ugyan, hogy Hátsó-Kisközép-Euráziában nem dívik olyan magas kultúra, mint Lumbágóban, és a monarchikus kommunizmus Nagytanácsa nyomába sem jöhet a Parlamentek Anyjának; de ha mások túlélték, ő is túléli. Élete odébbvergődés volt, a balfogások vasúti gócpontjaival tarkítva – nem ez lesz az első vakvágány, rossz csatlakozás, slamasztika: egy pác ide vagy oda nem számít. Új pác után vágyott. „Gyerünk a muskátlis, ezeréves Buzdugániába!” – „Buzdugánia Mindenki-Páca!” – olvashatta a szalmiákszagú brosúrákban, képeslap-kalendáriumban-miegyébben, amit csak Buzdugánia, ingyen és bérmentve, utána küldözgetett. Gida beszerezte a szükséges űrlapokat és felfolyamodványt írt az Álbasztardnak, Habsburg hátramenő ágon:

„Ihro Gnaden Euer Durchlaucht Vase Csudesztvo Luitpold Nepomuk Ercherceg Elvtárs! Hamvai szétszóratása a Kalahári sivatag fölött oly költséges kiváltság, amely csupán a továbbszolgálót illeti meg. Ám ha politikailag nem is, emberileg tán érthető, hogy alulírott, holtában ott szeretne nyugodni ama havasi fatorony tövében, amelynek fagombját életében aranyozta volt. Akadna-e néki tornyocska, tornyon gombocska, amelyen elaranyozgathatná azt a Kicsit, ami még hátra van? Töredelmes bűnbánattal repentissime – Gebefügi Gedeon”.

Tudta, hogy Buzdugániába havonta egyszer indul karavánpósta s ahogy telt-múlt az idő, már-már nem is hitte, hogy az Álbasztard Titkársága válaszra méltatja. Ám az is elkövetkezett. A karavánok térültek-fordultak; s egy szép napon nagyhasú, verhenyeges-pecsétes borítékot kézbesített utánvétellel a pósta – csak a pecsét akkora volt, mint a tehénlepény, hogy az illetékre havi zsoldja ráment – és a szalmiákszagú pecsétről menten ráismert. Az Álbasztard válasza volt.

419

„Kedves Kiszakadt és Külországba Vetődött honfitársunk, Ripők úr! Készséggel visszafogadjuk serenissime, ha

1/a) lakbérét a Tőlünk távol töltött huszonöt évre kifizeti

2/b) mely idő alatt Nálunk nyilvántartott lakása nem lévén, nemesvalutáért Tőlünk vásárol egy cellát

3/c) mely celluska lévén visszahonosításkor be-nem-költözhető, beköltözésig a Listán fog lakni

4/d) ha a felíratkozási lista – válasza vételéig – betelik, Kiszakadtnak lakhelyet fogunk kijelölni, vagy az Ötéves Falutermelési Terv Alvégén, vagy a létszámfelettiek barakkjaiban, nemesvalutáért, mely külföldön és előre fizetendő

5/e) Kiszakadt, egyszeri megajánlásként, Nekünk, Nyugati Luxus Autót vásárol, kifizetve, becsomagolva, előreküldve és az árát is, mégegyszer, nemesvalutában átutalva

6/f) úgy is, mint Visszaszakadt, hazahonosítási nehézségeit nem tekinti kényszertartózkodásnak

7/g) És kijelenti, hogy mint Hazaszakadt, visszahonosítási segélyünkre igényt nem tart. Egyben közöljük, hogy

8/h) olyan, hogy „megüresedett állami toronygombaranyozói állás” – nincs és nem is lesz a sifonérban. Ellenben

9/i) örömmel tudatjuk, hogy Személyes Közbenjárásunkkal sikerült biztosítani Álmai Beteljesülését – lévén cipőpaszta vigécben szűk keresztmetszet

10/j) Bármikor elfoglalhatja Kiszakadtnak fenntartott utazó vigéci állami állásaink egyikét, suvikszban, a

11/k) Dévaványa-Mezőtúr-Gyoma-Endrőd körzetben, ami mindjárt

12/l) lakásproblémáit is megoldja majd és

13/m) kultúrigényeit is bőségesen kielégítheti a hajnali ferbli, póker- és tarokkártya-tivornyákon, de

14/n) mindenkor rendőri lőtávolon túl és csakis az állami szektorban.


Erchercegi üdvözlettel
Mi
Első Luitpold Nepomuk sk
a Népi Monarchia Isten Kegyelméből Örökös és
Első Koronázott Főtitkára

420

– …Kvaterkások, hejregörejtem! Elő a karámból! Mi a világ, ha tök a tromf és piros a paroli?!

Egy karikását pattogtató kiskondás – hogy indul a Cucalök-Cecei keskenyvágányú. Még csak az hiányzik, hogy megérje „álmai beteljesülését” és a ványai Állami Vigéc-szállás kollektív szalmazsákjáról rángassák le hajnalonta. Gebefügi nem ilyen pácra vágyott.

Az Álbasztard leírata meg egy hír, egy újsághír, hogy az Atomapalachok Tudóstámaszpontja feltalálta az Elektrónikus Toronygombaranyozó Agyat – amely az emberi erővel való aranyozást fölöslegessé teszi és kiküszöböli – a sötét kétségbeesés fenekére taszította Gedeont. Valahányszor esténként, az aszfalt vastagjába belelógva munkába indult, üregi szemmel, alulról, el-elnézte az előkelő törzsvendégek sürgölődését a Hajóhad utcai törzsvendéglők előtt; a fényárban úszó Látványos Revűk környékén az eldübörgő színházi közlekedést. Alálátott az autók fenekének, autókból kilépő rókáknak, fókáknak, stóláknak, autókba belépő nerceknek, nyesteknek, nyusztoknak: ha szerencséje volt, a kismamák titkos almáriumának, ha nem volt, a nagymamák aszalt-girizdes bugyogóinak. Belátta, a szerelmet nem üregembernek találták fel s valami szerelem-pótlékon törte a fejét; ilyenkor üregi sóhaj-buborékok szakadtak fel a melléből, amelyek ott pukkadtak el az aszfalt fénylapályán, ahol Ógábmul tükörországa Lumbágó valódiságával találkozott. És Gebefügi igen elkámpicsorodott.

Nem tudta, áldja-e szerencséjét, amikor a véletlen összehozta a trónkövetelővel. Gebefügi óvakodott attól, hogy rossz társaságba keveredjék, kivált most, hogy ilyen gyöngyélete volt Lumbágóban s a Templom a legkevésbé sem vette volna jónéven, ha kiderül, hogy felforgató elemek bandája hálózta be, amely banda Lumbágó törvényes rendjének megdöntésére tör. De egy ember még nem banda, és Gedeon az első találkozás után megnyugodott. Gombfelügyelőjétől, Sir Mawk-tól megtudta, hogy Lumbágóban mindig volt, van és lesz egy alkotmányos trónkövetelő, aki magára vállalja, hogy a valódi trónkövetelés villámhárítója legyen s egyszersmind – beiktatásakor – lemond a trónról. Bejáratos a Palotába, leveleit a lapok Nyílt Tér rovatában nyíltan úgy írja alá, hogy 421Mr. Pretender, a trónkövetelő, de még nem akadt se király, se királynő, aki ferde szemmel nézett volna Őfelsége Trónkövetelőjére.

Egy napon a dokkok tájékán poroszkálva, a néger zsebmetsző és a kínai betörő negyed határában Gebefügi egy békésen üldögélő, pohoska úrra lett figyelmes, aki távcsövét időnként a szemére illesztve, a madarak röptét figyelte. Az idegen udvarképes lakkcipőt viselt rátűzött szalagcsokrétával, barna zsinórbársony plundrát (bugyori-nadrágot), zöld ördögbőr tabardot (ujjatlan zekét) és kravátja (művésznyakkendője) fölött „kerékpár-kormány” formájú, hatalmas deres bajúsz pompázott. Az ismeretlen nyakában vastag aranylánc fityegett, de zománcos címerének felírását Gebefügi nem tudta kibetűzni.

Mellételepedett.

– Nincs nemesebb úri passzió a madárfigyelésnél! – törte meg a csendet.

– Mmmm! – bólintott elégedetten a figyelő.

– Szabad tudnom, mi az ön választott madara, uram?

– A daru.

Most Gebefügin volt a sor, hogy megümmögje.

– Mmmm! Dícséretes madár. Kivált ha magasan repül, mint általában a daru.

– A legkevésbé sem, uram, a legkevésbé sem. – Az idegen kétfele pödörte bajúszát. – Ha már repül, ott baj van a kréta körül.

– Mmmm! Kétségtelen, sokak szerint csupán a szárnyaszegett darumadár az igazi, s csak az érdemel tudósi tanulmányozást.

– Mondhatnók így is – vágta el a dolgot az idegen, és tovább tanulmányozta madarait. Kis szünet után Gebefügi újra felvette, amit társa elejtett: a beszélgetés fonalát.

– Mmmm! És mi az első lépés? Szárnycsapás-isme? Röpelemképzés? – De kérdésére nem kapott választ. Elmerengett a Temze fölött szállongó madárseregen, volt ott sirály, szárcsa, kormorán, kócsag, még gyúrgyalag is; de darunak színét se látta. Ismét megtörte hát a madárfigyelő csendet: – Bocsánat, uram, de hol az a daru, amelyet ön figyel?

– Nem ön az első, aki ezt kérdi tőlem. Világéletemben darufigyelő voltam, uram, de haladnunk kell a technika világával, amelyben élünk s így a természetes daruról átváltottam a mesterséges darura: forgódaru, 422hajódaru, állványtalpas vasúti gördaruzat, azóta ez az én madaram. – És széles mozdulattal végigmutatott a dokkok vidékén, ahol a daruk erdeje valósággal eltakarta a várost.

– Mmmm! – álmélkodott Gebefügi. – Lám, hogy a technika fejlődése mint vonja maga után a figyelés fejlődését is.

– Úgy-úgy, uram. Azután meg, az én helyzetemben üdvös, ha olyan szokásokat veszek fel, amelyek azon túl, hogy rendes ember vagyok, bizonyítják azt is, hogy haladok.

– Az ön helyzetében…?!

– Igen, uram. Trónkövetelő vagyok.

– Mmmm! És ha szabad tudnom, milyen trónra tart igényt: a Sastrónra? a Pávatrónra? az Elefánttrónra?

– A lumbágói trónra.

– Mmmm! Fölöttébb jó trónra esett a választása. – Gedeonnak most egy vizsla pillantással sikerült elfognia a mellén fityegő címer aranyzománc feliratát: DIEU ET MON DROIT. Tovább kíváncsiskodott: – És ha ön trónra kerülne, milyen reformokon kezdené? Mi a kedvenc kormányformája?

– A kerékpár-kormány forma: amellett maradnék – vasalt végig bajsza két nagy kajláján a trónkövetelő. – Bár eszem ágában sincs, hogy rákerüljek. Csak követelem, hivatalból, amint kacabajkámról is láthatja. – És végigmutatott skófiumos-flitteres, tarka ruházatán.

– Mmmm! – memmegett hosszan, szájcsücsörítve Gebefügi. – Lám, alig váltottunk néhány szót és máris mennyi mindent tanultam öntől, Mr. Pretender. Ön tudatosan választja üdvös szokásait, én meg észre se veszem, mikor ragadnak rám a rosszabbnál-rosszabb szokások. Azután meg abban is tökéletesen igaza van, hogy köztiszteletben álló úri passziójáról ismerszik meg az igazán rendes ember. Máskülönben mivel bizonyítja?

– Mmmm. Óhajtja? – nyújtotta távcsövét a trónkövetelő, és Gebefügi elfogadta. Megnőtt a túlpart, az egész darutáj; a kikötő óriásdarui oly közel kerültek, hogy azt hitte, mindjárt a fejére esnek. Szédülni kezdett és visszaadta. – Nem az én madaram – mormogta maga elé. A trónkövetelő megtudakolta:

– És ön? Milyen időtöltésnek hódol?!

423

– Hogy én? Éppenséggel semminek sem hódolok, csak töltögetem az időt hódolat nélkül. Hiszen ez a feneség, hogy a magamfajta Gebefügi addig nem lehet rendes ember, amíg valami rendes időtöltést nem választ magának. Átkozottul nehezen változtatom a szokásaimat.

– Valami úri passziót. Mindjárt más volna nemcsak az ön közérzete, de a köznek az ön iránti érzete is, Mr. Gebefughi. Valami úri passziót!

– Jelesül?

– Amit nem fizetnek, mert akkor nem úri. Kocafestő, például. Kocaszínész, kocavadász. Például. A nemes vesszőparipa nem hasonlíthat a kenyérkereső söröslóhoz. Fő a kocaság.

– Megvallom, még sohasem voltam ilyen tanácstalan.

– Mr. Gebefughi, ön olyan oroszlán, aki nemcsak a helyes bőgéshez ért, hanem azt is tudja, hol s mikor kell bőgnie. Ön előtt áll, helyesebben ül, az az ember, aki nemcsak hogy elismert mulatság-szakértő, de a hivatalból megbízott mulatság-lajstromozó is Lumbágóban.

– Mmmm! Igazán?

– Mmmm. Megbocsátja tolakodó kérdésemet; de volt egy kis önzés is abban, amikor megtudakoltam. Hátha olyan csudabogárra akadok, akinek a vesszőparipája érdemes arra, hogy felvéssem lajstromomba.

– Sajnos, nem sok jóval örvendeztethetem meg, Mr. Pretender.

– Ugyan-ugyan! Hát mivel üti agyon a szabad idejét?

– Az én szabad időm agyonütődik magától. És ez az oka, amiért én soha nem lehetek rendes ember.

– Ne tegyen le róla ilyen könnyen! Tartom szerencsémnek, hogy megismerhettem. Ime a névkártyám, nézzen be hozzám időről-időre az Oklevéltári Könyvműgyüjteménybe, a Hajóhad Árok 10. alatt van a hivatalom. Ezerféle szavatolt, tisztes vesszőparipa közt válogathat, bár a listám nem teljes. Hátha eligazíthatjuk azt a kis sort baj nélkül.

– Mmmm. Kétlem.

– Mmmm! Fogadjunk, hogy nem telik bele egy esztendő, lajstromba vesszük, Mr. Gebefughi: önnek is lesz valami magáhozillő, rendes, jámbor passziójátéka, fogadjunk egy tallérban.

– Mmmm! Áll a fogadás, de arany tallér legyen, mert soha arany tallért még nem éreztem nagyobb biztonságban a zsebemben.

– Mmmm! Nono! Nagyon elbízza magát. Egy szó mint száz, a Könyv424műgyüjteményben a kutya se zavar bennünket s elbeszélgethetünk darukról, darázsfigyelésről, mozdonycímkeragasztásról, miegymásról. Egy csésze teára…!

– Mmmm! roppant lekötelező, Mr. Pretender, és nem is mondom azt, hogy nem fogadom el. Csak hát úgy érzem, az én bajomon egykönnyen már nem segít holmi csudabogárság, legyen bár a Föld legjóravalóbb vesszőparipája.

Komor gondolatokba mélyedve emelkedett föl a trónkövetelő „kerékpárkormány” forma deres bajúsza mellől s még a köszönésről is megfeledkezett, úgy indult, orrát földig lógatva, vissza a városba. Lebocsátkozott a partra s cipője orrával a kimosott macskadögöket piszkálta. Az a gondolat motoszkált benne, hogy ennyi figyelmetlenséggel alkalmatlan a madárfigyelésre, legyen bár a madár akkora, mint a toronydaru; s hogy talán ott tévesztette el, amikor elmulasztott valami derék úri passziót választani, ami igazolná létét ebben a simán, megolajozottan passziózó társadalomban.

Minden út bezárult körülötte. De mert istenes lélek volt, úgy látta jónak, hogy elsőbbet egy papi személynek elébe tárja s úgy követi el tettét. Az Egyházi Légyottnyilvántartóban, telefonon, gyónási légyottot beszélt meg a Hajóhad Egyházközség miniszterével, akinek több ízben méltatta az időjárást és látásból ismerte, mert a Hajóhad Zsák végén volt a minisztériuma, mellette kápolnája. Tudnivaló, hogy Lumbágóban a minisztereket írnoknak-segédírnoknak titulálják – „belügyi segédírnok” a belügyi államtitkár és „külügyéri ügyírnok” a külügyminiszter – de miniszternek titulálják a lelkipásztorokat; a „templom” esetleg akkorka, mint a gyufaskatulya, a „kápolna” viszont legalább akkora, mint a milánói dóm.

A mi miniszterünk nagy népszerűségnek örvendett haladó danabaptista körökben, neve közszájon forgott s a divinitásról írott jámborságtudományi értekezése A NAGY NULLÁRIUM címmel amint mondani szokás, annyi vitára adott alkalmat, ahány csillag az égen s annyi példányban kelt el, ahány angyal elfér egy tű fokán: a milliomodik példányt most adják el, hogy e sorokat írom.

425

– Nagytiszteletű miniszter úr! – kezdte mondókáját Gebefügi Gedeon, miután kényelmesen elhelyezkedett a rezidencia nappalijának bőrnyeregszékén és vigyázott, hogy a színültig löttyentett csészealjból a nyájasan felajánlott teát a nadrágjára ne öntse. – Az ön Tudor-korabeli kápolnáján hemzsegnek a toronygombaranyozók. Ha valamelyik leszédül tornyáról és halálrazúzza magát, vélelmeznek-e szándékosságot és ha igen, tettére megadják-e az abszolúciót?

– Mmmm! – szürcsölte teáját a miniszter, és rőt pofapamatai alatt pirospozsgás orcái felfényesedtek. Szerette a fogas teológiai kérdéseket (mint például hogy tud-e a Mindenható akkora malomkövet gyártani, hogy maga sem emeli fel?) és számos ilyen sürgős jellegű problémát behatóan tárgyalt A NAGY NULLÁRIUM c. forradalmi munkájában a Mibenlétről. – Danabaptista hitünk szerint minden azon fordul meg, Mr. Gebefughi, hogy hiszünk-e az eleve-elrendeltetésben és összeegyeztethetőnek tartjuk-e a Nagy Nullárium véghetetlen jóságát azzal a tétellel, hogy, amint ön állítja, világunk az összes lehetséges világok legrútabbika.

– Mmmm! – löttyintette meg csészéjét, helyeslőleg, Gebefügi. – Másként hogyan is valósulhatott volna meg?

– Mmmm! Látszólag áthidalhatatlan nehézség, de egyházunk ebből is talál kivezető kompromisszumot. Noha kápolnánk fennállása óta nem volt rá példa, hogy egy is lezuhant volna, eleve vélelmezzük, hogy zuhanás közben a boldogtalan elméje megvilágosul és megbékél a gondolattal, hogy a világ sem olyan rút, mintha kétszer olyan rút volna, és a Végtelen Jóság sem olyan jó, mintha kétszer olyan végtelen volna. Ő sem lehet örökké részrehajló a toronygombaranyozó javára, egyszer azokra is tekintettel kell lennie, akik lövik: olykor a vaktyúknak is megengedtetik, hogy szemet talál, és a társadalom is fellélegzik, ha egyszer egy szökőévben leszed egy toronygombaranyozót.

– Mmmm! Tehát?

– Mmmm. Vélelmezzük, hogy nem forgott fenn szándékosság. Hova jutnánk, hogyha körorvosaink az Irgalmi Halált, közköltségen és az Ingyen Temetést, boldog-boldogtalannak osztogatnák?

– Mmmm. És ha csak boldogtalannak?

– Mmmm! Akkor is! Minden kiskutya tudja, hogy törvényeink az 426öngyilkosságot tilalmazzák és büntetik. Ha aranyozó ilyet akar elkövetni, tudja, hogy előbb az Irgalmas Szamaritánusokhoz kell fordulnia.

– Mmmm-mmm-mmm! – memmegett fuldokolva Gebefügi a nyeregszékben, mert a tea cigányútra ment és a köhögőroham alatt, akárhogy vigyázott, a csészealj egész tartalmát a nadrágjára löttyintette. – Nagytiszteletű miniszter úr a Lebeszélő Szolgálatra céloz?

– Mmmm! Dearie! Dearie…?! Törülközőt a vendégnek. Mennyire sajnálom! – szólította be skót gazdasszonyát a miniszter; és amíg a szikár skót mindenes-titkárnő a törülközőjével Gebefügi nadrágját szárogatta, ő maga, vendégét hátbaütingetve folytatta: – Nevezze, aminek akarja. Mindjárt látni fogja majd, hogy ez a világ sem nem olyan rút, sem nem olyan szép, hanem a kompromisszumok misztériuma: az egyetlen lehetséges, amely azzal, hogy az egyetlen kiút volt az őskáoszból a megvalósulásra, máris eleve elrendeltetett.

– Mmmm. Mint a büntetés egy majdan elkövetendő bűnre – ümmögött Gebefügi.

– Mmmm! Mint minékünk, érdemetleneknek, a mártíromság glóriája. Emberésszel, felmérni a Nagy Nullárium teleológiáját?! Dőre vállalkozás. Hogyne volna az, hiszen még akkor is, hátra van a másik parádés dilemma: az eleve-vélelmezhetőség kérdése. Legyen szerencsém máskor is, Mr. Gebefughi, kimenet titkárnőm megadja majd a Lebeszélő Szolgálat telefonszámát, remélem, nem lesz szüksége rá, hogy igénybevegye.

Fehér körgallérja fölött pirospozsgái széles mosolyra derültek, orrszőrmókja megbizsergett. Ugyan hol láttam ezt az arcot? – tűnődött Gedeon s agyán halványan átlengett Sir Mawk emlékképe, ahogyan a SZÓTÁRÍRÓHOZ címzett spelunkában cethalzsírral fényesített sörét a csaposra koccintja: – Mmmm!

Egy ezüst félkoronást pottyantott a perselybe kifelé menet; Dearie, a mindenes-titkárnő megvesztegető skót mosollyal csúsztatta kezébe a cédulát a számmal, majd rácsukta az ajtót.

Hazatérve, első dolga volt, hogy bezárkózott és feltárcsázta az Irgalmas Szamaritánusokat.

– Öngyilkos akarok lenni, ez az élet egy fabatkát sem ér! – recsegte a kagylóba, hogy szinte udvariatlanul csengett.

– Mmmm! – memmegte a drót másik végén, egy papos bariton, az 427elragadtatás hangján és még csücsörített is; mintha csak azt mondta volna: ragyogó ötlet.

– Úgy találja?

– Mmmm! Hogyne. Én azonban, az ön helyében, nem tenném.

– Hanem mit tenne?

– Mmmm! Nem tenném.

– Tehát? Mit tanácsol?

– Ne tegye.

– Könyörgöm, nem tudom nem akarni, mikor ezt akarom!

– Öngyilkos lenni?

– Nem! Kukutyinban akarok felcsapni önkéntes zabhegyezőnek, valahol, egy el-nem-maradott országban, a bennszülött hakapeszik vendelek felsegélyezésére! Ramadán havában Mekkába akarok zarándokolni, hogy az úton eladassam magam vízhordó rabszolgának, gazdám pederaszta gyönyörűségére!

– Nem kell elcsüggedni. Legyen erőslelkű.

– Ez a bökkenő.

– Nincs bökkenő. Zúgolódni, berzenkedni esendő lelkek rossz szokása.

– Épp ez a feneség.

– Nem lesz feneség, ha Őrá gondol. – A szamaritánus hadarni kezdett. – „Gondoljon az Ő öt sebére, gondoljon a Hétfájdalmú Szűzre; gondoljon a megkorbácsolt, a töviskoronás…”

– Ne olvassa legalább, az iskoláját, ne olvassa! Hallom a papírja zizegését; ahányszor elmondja, megtanulhatta volna. Nem látja, hogy kívülről fújom?

– Mmmm! Bocsánat, még új vagyok ebben a beosztásban: csak a telefonos vagyok, de Gyümölcsoltó Bankszűnnagynap lévén, én látom el a szolgálatot.

– Mmmm. Gyenge lélek vagyok, de megértő. Legalább ne hibásan olvassa.

– Mmmm! Igazsága van. De ha kívülről fújja, miért zaklatja Bankszűnnnagynapon a szamaritánusokat?

– Mert elhatároztam, hogy önkezemmel vetek véget életemnek és irtózom a gondolattól.

428

– De kedves uram, ha a más kezére vár, hogy ezt a goromba szívességet megtegye önnek, akkor igazán rossz helyen kereskedik a szamaritánusoknál.

– Már halálnemet is választottam. Leugrom a tornyomról, amikor ön arramegy, hogy agyonüthessek egy szamaritánust.

– Nem a halálnem ellen van kifogásunk, hanem tette ellen.

– Hogy elhamarkodott?

– Mmmm. Részben.

– Azt hiszi, ha ma nem teszem meg, holnapra nem lesz hozzá merszem?!

– Mmmm. Részben.

– Vagy azt, hogy tettemmel tovább rontsam Gyümölcsoltó Bankszűnnagynap szomorú öngyilkossági statisztikáját, ízléstelennek tartja?

– Mmmm! Részben.

– Hát akkor mit akar?

– A címét és a telefonszámát.

– Helyszíni kiszállás? A nyakamra jönni, zaklatni?! Figyelmeztetem, hogy az ajtónyílásban felakasztott hullámmal fogom elállni az utat.

– Levágó-osztagaink a környéken cirkálnak, vígasztaló szamaritánus nővéreink irgalmi teát szolgálnak fel.

– Az irgalmi tea! Hiszen éppen ez az, ami elől a föld alá menekülök!

– Ne tegye. Próbálkozzék mással. Személyesen szeretném elvinni önnek Lehetőségeink Listáját. Neve?

– Gebefügi Gedeon.

– Mmmm! Lakcíme?

– Mit akarnak velem?

– Megmenteni az életnek. Mr. Gebefughi, az élet ezer mosolygó lehetősége virít fel az ablakpárkányra, ahonnan leugorni készül; még új hármóniát teremthet tévelygő lelke és a világ között, ha a zsámolyt nem rúgja ki maga alól; s ha alkalmat ad, hogy az Új Életkezdés nemtője rámosolyogjon töltött pisztolyára, a gyilkos szerszámot kiejti kezéből.

– Nem bánom, Hajóhad Zsák 9. Halljuk a nemtőt.

– Mmmm! Hajóhad Zsák 9, köszönöm. Itt van például mindjárt Uganda. Hátsó-Ugandában kereskedelmi misszionáriust keresnek, aki 429egy nagy fehércipőkrém elárusító cég utazó vigéce gyanánt számos fekete lelket menthetne meg az Üdvnek, a Mmbabwe-Phmkakwe-Ffpapwe körzetben. Itt van egy nagy alkalom Ruanda Urundiban, ahol egy forgalombahozatali érdekeltség utazó hittérítőt keres sárga-suvikszban, ragadja meg: mint karavánvezető vigéc, a Mburu-Nduru-Fpuru emberevő körzetben számos lelket őrözhetne meg a Körösztyénségnek, éppen magának való. Azután itt van Yoruba-Föld, Yumwoodoo-Bukdoodoo és Dukdoodoo körzetekkel, ahol is házaló vigécet keres az élelmes törzsfőnök, ez már nyugdíjas: a fekete suvikszot énekelve árulhatná a tűz körül táncoló törzsnek s közben sok-sok zsenge yoruba lelket terelhetne az Igaz Útra, megszelídítve vad szokásaikat; gyönyörűek a yoruba éjszakák –

– Mmmm! Meghiszem azt! Hát még a hajnalok, a koránkelő vigécnek.

– Mmmm! Pirkadatkor nyergelnek a suviksz-karavánok!

– Döntöttem, szamaritánus úr. Mennyivel tartozom?

– A szolgálat ingyenes. Tudatni fogja?

– Mmmm. Tudatni fogom. Eb aki bánja.

– Mmmm! Ez a beszéd! Mi szamaritánusok ünnepet ülünk, ha egy jelöltet visszaadhatunk az életnek. Hallat magáról?

– Mmmm! Hallatok. S egyben köszönöm az irgalmat.

– Mmmm! Megengedi, hogy felvéssem a nevét a mentettek listájára, Mr. Gebe?

– Mmmm! Ahová akarja, Mr. Szamar, akár a kéménybe is.

– M-m-mmm…

Gedeon visszaejtette a kagylót. Az élet vigyorgó lehetőségei virítottak köröskörül, fogcsattogtatva. Sietve magárahányta csuklyás esőköpenyét, cédulát firkantott KEDVES TEJESEMBER felírattal, UGANDÁBAN VAGYOK NE FÁRADJON A FÉLÜVEGGEL, feltűzte és elszelelt hazúlról, mielőtt még a szamaritánus szolgálat levágó osztagai az ajtajára kerülnek. Szontyolin forgatta magában a hallottakat, keserülve, hogy fele se tréfa: rémálma – elnyelettetése, mint valóságos éjszakai vigéc és utazó varázsló, a suvikszra vágyó Afrikában – mind közelebb nyomul; és a dühöngő ködvészben, amelyben még toronygombaranyozó sem látott tovább az orránál, házról-házra, kilincsről-kilincsre tapogatva, a spelunkák világa felé vette útját.

430

Gebefügi beóvakodott a SZÓTÁRÍRÓHOZ címzett szalon-spelunka ajtaján, körülsettenkedett a sörtócsák és a széklábakhoz kötött ölebek között; még az URAK nadrágigazító és a HÖLGYEK piszeorr-púderező benyílójába is bekandikált (könnyen tehette, üregi ember létére, alulról) – de akit keresett, nem volt sehol. Nekiveselkedett és visszalendült lumbágói függőlegesbe.

Tekintetével Sir Mawk-ot kutatta.

Fel is fedezte végezetre – ott fedezte fel, többedmagával, a kármentő köré tömörülve. Előkelő hajóhad-utcai társaság figyelmezett a nyugállományozott hites törvényszéki t. g. a. szavára, aki – a korcsomáros helyeslő elnökletével – azt latolgatta, hogy avajjon holnapután, kiskedden vagy bornyúnyúzó pénteken a Parliament megszavazza-e az Irgalmi Halált, ahogyan szakértő-nyelven az orvosi kegyelemdöfést nevezik és ha igen, hány szerencsétlen fogja fogcsikorgatva emlegetni a záradékot, amely a törvényt egyúttal mindenestül hatálytalanítja? Körülötte elismerőleg memmegtek-mammogtak:

– Mmmm!… Mmmm!…

Szőrmók úr belevágott a Döntvénytár idevonatkozó eseteibe, és Gebefügi előtt nyilvánvaló volt, hogy ilyenkor nem zavarhatni magán-esetekkel, kivált üregembernek nem (hiszen bármikor bekonyulhat a padlóba, tótágast, ha kinyitja a száját) – aki aligha remélheti, hogy a döntvény hatályát a Parliament a szabad halálra is kiterjeszti és közköltségen megajánlja majd minden makkegészséges polgárnak a körorvosi kegyelemdöfést, ha meg akar szabadulni élete terhétől.

Felhörpintette hát magányos kupicáját és zuhanvást alákonyulva, odébbsodródott egy házzal a szennycsatornák üregi világán, a PIPASZÁR LÁBÚAK KLUBJA alá, ahova sohasem sikerült bejutnia, mert nem volt elég arisztokratikus alkatú s csak vendégként tűrték meg, ha egy pipaszár lábú tag bejegyezte nevét a Külső Setétségről Érkezők könyvébe. A p. sz.-lábúak (azok, akik a könyvtár alvótermében p. sz.-lábukat egy rakasz fóliánsra felpolcolva, nem horkoltak) arról beszél431degéltek, hogy Lumbágóban mennyire elharapódzott az elaggva-születés, már a százéves korban való késve-születés sem ritka és akkor, a csudatékony tudomány korában és az országos matuzsálemi átlagéletkor idején megengedhető-e a végelgyengüléses halál?

(– Jaj nekem! – kapott feje-üregéhez Gebefügi. – Én férfikorom delén szeretném elpusztítani magam s ezek még a végelgyengüléshez való jogom is kétségbevonják!)

Felhajtotta elsőbbet cinkorsóját, utána gallérját is, és bizonytalan léptekkel, az üregi éjszakában továbbpárolgott nyájasabb spelunkák felé. Olyan köd szakadt Lumbágóra, hogy gyúrni lehetett; az utcakölykök ködgolyókkal dobálták egymást s egyik-másik hóember-forma ködemberről nem lehetett tudni, hogy ember-e vagy csak a köd pipál. Ogabmulban meg, amely felfokozva tükrözte, olyan ködvész dühöngött, mintha a végítélet operaházi előjátéka volna; a keresztezéseknél a fáklyákkal integető rendőrök szarvatlan segédördögöknek tűntek, amint egy láthatatlan pokoltorokba terelik az alápotyogó közlekedést. A rőt fény lesugárzott és kivilágította az üregemberek májszín belsejét.

Ahol a publikánusok tanyáztak, a VIDÁM ADÓBÉRLŐ még az előidőkben a város határa volt. Valamikor a sorompón túl az útonálló haramia szegénylegények királyi céhe volt az úr; de ma már csak a szép szokás maradt belőle, hogy a haramiák leszármazottai évente egyszer, processzióban, bánatpénzt fizetnek az agyonütött hajdanvaló vámosok késő unokáinak: ott fizetik a rundot a középkori „sorompó” körül, amely a felismerhetetlenségig elszuvasodva, a középen, a spelunka nevezetessége s egyszersmind söntése is. Finoman és előkelően dorbézolva, hogy állapotuknak semmi jelét nem adták, a sörellenőrök aznap a törvényhatósági haladást ünnepelték. Egyikük tudni vélte, hogy a városi tanács ötkerekű elektrónikus tragacsokat vásárolt Amerikától, helybeni hamvasztásra; másikuk azzal toldotta, hogy a forgódobos görkemencék forradalmasítani fogják a hamuzsír-gyártást.

– Kiküszöböljük a krematóriumokat!

– Fölöslegessé tesszük a temetőket!

– Benzinkutat belőlük!

– Autóbehajtós szabadtéri mozit!

– A sírásókból kútkezelőket!

432

– A temetőőr lesz a mozigépész!

Egy alkalmi költő legott verset rögtönzött az elektrónikus hamvasztótragacs tiszteletére –

ötkerekű állapodik meg a ház előtt
gyászfekete elektrónikus tragacs
őrvendezzetek újdon kiszenvedők:
tárul a hullaputtony felnyílik a kas
az emeleti rokonság az ablakon át
aláhullajtja ha kije van – elköltözött
elektrónikusan felizzik a zsarát
s ő lehamvad a gyorsrostélyok között
ömlik a gáz a sok ezernyi lyukon
kék ibolya láng ugrál hő kígyócsövein
s ő – megindulva gyászukon-bajukon
visszadudál: hátramaradott szeretteim!
Az engesztelő gyászmisét no rokon
– utána a tűzbe! – gépésze rivall
s lelkiüdvéért mint a zsír: magnetofon
ég-nyekereg s egybeolvad csontjaival
most vígasztaló-gombot nyom a gépész
koszorú hamvad szalag virágkosár
– bölcs elektrónikus haladás – megáll az ép ész
nincs többé papolás esernyők temetői sár

A poétát itt félbeszakították a hurrá-kiáltások, amiből ő csak új ihletet merített és nem zavartatta magát:

hurrá! ezután nem megyünk el hazúlról
komótosan ablakból helyben-temetünk
és hogy meg ne feledkezzünk az Úrról:
ott ég Ő is a misében – szétmállt vele tűnt…
433
Istenhozzád!… Le se kalimpál – ég szemfedele:
berágják zuzalékolják szeletelik
s hogy megindul az ötkerekű targonca vele
pernyéjével alul a celofánzacskó megtelik
a sarkon szemetesékkel összeakadva
– a két autó tapintatból hasonlatos –
a targonca-katlan szalutál s átaladja:
kegyeletből szemeteséknek kijár a hatos
Olcsó ő higiénikus kis helyet igényel
s eltűnvén szem elől kezdődhet a tor!
– ez ultramodern elektrónikus leleménnyel
mely házaink közt jár már itt zúg-zakatol

– Helyes! Éljen az elektrónikus halott! – hangzott innen is, onnan is.

– Éljen! Addig is, amíg ott folytatja útját az ötkerekű elektrónikus szemetes-tragacsban, ismeretlen rendeltetéssel!

– Átértékeltük a temetés fogalmát, megreformáltuk a Végítéletet!

– Feltaláltuk a zseb-koporsót!… A politén-zacskóra!… Egy rundot!

Valaki újabb rundot fizetett, a szúette sorompó fölött megcsillant a cethalzsír-fényű, sárga sör. Sebesülten oldalgott kifelé Gebefügi Gedeon a VIDÁM ADÓBÉRLŐBŐL: az életszínvonalát nyalogató, szertartásmentesített emberiség úgy takarítja el hulláit, mint a szemetet.

Küzdött a gondolat lenyűgöző logikája ellen és korholta magát, amiért még törődik vele, hogy nem férgek belein tekergődzik vissza az enyészetbe: mit fáj annak a göthös, romantikus lelkednek, te büntetendő öngyilkosjelölt, hogy elütnek az utolsó színpadi gesztustól és hamvaid nem szórathatod a Genezáret tavába vagy nem adathatod fel postán, Dearie-kének?! S mintha csak megérezte volna.

A KRIPTA névre hallgató eszpresszó-pince előtt, a szakadó füstködben fáklyás lovasrendőrök kínlódtak a forgalmi dugóval, amely végképp elakadt, és Gedeon a fáklyák világánál egy arraimbolygó fénykörvonalban Dearie-re ismert. A Legkülönb szűk estélyi bőr-komplét viselt berepülő-pilóta stílusban, ráncos csizmát, feszes bőrnadrágot és rojtos, körül-rongyolt bőrzekét; divatos „rendetlen” frizurája fodrásznál újra434hanyagolva – orrán-szemén pillekönnyű, divatos ködvédő: valóságos költemény.

– Dearie!

– Fügike! Juj, de megijesztett.

– Hát olyan ijesztő vagyok?

– Mmmm! De jól áll magának.

– Magának is, hogy ilyen tündéri szép.

– Mmmm! Illetlen bók, de köszönöm, magánál mindig számíthatok ilyesmire. Olyan országból származik.

– Már nem sokáig. Beszüntetem származásomat.

– ?!

– Személyi adataimat mindenestül átadom az enyészetnek.

– Mmmm! De miért támolyog úgy, szegénykém? Goromba voltam magához a múltkor, igazán sajnálom. Őszintén megbántam.

– Köszönöm. Könnyebbé teszi a búcsút.

– Csak semmi csacsiság. Pacsit rá!

– Mmmm! Nem disznóláb.

– Szent a béke?

– Szent.

– Mmmm! Így már szeretem magát. Ha ilyen cuki.

– Nem innánk meg egy teát a kávézó-pincében?

– Ma nem, de máskor, ha akarja, mindig. Örökké.

– A szívéből beszél?

– Tudom, hogy maga szerint nincs szívem, de abból. Tudja, megkérném valamire és ha igaz barátom, nem mond nemet.

– Mmmm! Máris igent mondtam.

– Édes Gebikém! Cuci!

– Mindent. Amit akar.

– Tudja, boldog arája vagyok egy pofának, aki azt hiszi, hogy mert már birtokba vette testemet, a lelkem nem a magáé.

– M-m-mmm…

– Igen. Az esküvőm most lesz mához két hétre és nagyapu, Sir Mawk nem vállalhatja, mert hivatalos küldetésben Burundiba repül, főboszorkány avatásra. Elvállalná, hogy maga legyen a vőfélyem…?!

– Mmmm. És ki a boldog vőlegény?

435

– Ha addig meg nem változik és ő marad: édes pofa. Teke-világbajnok. Különben toronygombaranyozó, de igazi. Zsíros-jó beosztásban, tudja, különellátmány, kihelyezési pénz, reprezentációs boríték. Ő maga nem izél, hozzá se nyúl, csak az al-aranyozóit bizgatja, van neki vagy hatvan. Megteszi? Megígérte!

– M-m-mmm!…

– Jóbarátok maradunk, számítok magára. Édes volt magától, Gidukám, hogy így előbukkant nekem, mint szürke szamár a ködből, tegye máskor is. De már várnak, pá-cica, pá. Mennem kell.

Megigazította divatos ködvédőjét, amely a beszélgetés alatt a homlokára csúszott és láttatni engedte örök-csókra-terpedő mosolyát. Lengeteg járással elindult és oldalvitorlázva elúszott a ködben egy amerikai lepényautó felé, mely mintha a földből termett volna elő: motorja felbúgott, leereszkedő üvege fölött elegáns lókép jelent meg és a felcsattanó bájnyerítés, csukott késpenge szája gumimosolyra húzódva:

– Mmmm!

Az „igazi” toronygombaranyozó.

A vőlegény látványa úgy fejbekólintotta Gebefügit, hogy még a templomot is elfelejtette megkérdezni, hol-merre keresse, ahol majd vőfélyi minőségben a menyasszonyt felvezeti és átadja a tekebajnoknak: egész hosszában elvágódott és a járda aszfaltján átkalimpálva, belesuvadt Ogábmul földjébe. Negatív testét tükörország nyelte el, megint nagyon üreg-embernek érezte magát; és egy „kék dalt” dudorászva (Wurlitzer úr, a Nagy Szerialista zeneszerző „dob a bú, dob a nyomi-nyomi bú” kezdetű dalciklusából) – a székesegyház felé irányította botorkáló lépteit. Gondolatai ugyanúgy bukdácsoltak, Ógábmul fordított fáklyái világánál, tükörország torokmaró ködében. Hja, szemesnek áll a világ. Míg al-gombaranyozói aranyoznak neki, az Igazi Fő t. g. a., ez a lókép, a Bahamákra viszi boldog aráját, abban az igazi lóhátas világban, ahol a mézesheteket egy évre tervezik, de meglehet, hogy kettő lesz belőle. Azt nyújtja neki, amit az ilyen Gebefügi-féle üregember sohasem nyújthatna: a művi megtermékenyítést, a Jótékony Célt és a külön lakást. Így van ez rendjén, suba subához.

Guba gubához. A fakírok szög-ágya, a lemondás metafizikai gyönyörűségei, a test ördögének rózsafűzér-mondásra való kényszerítése. Min436dent felkotort esze-fenekén, hogy gyógyírt találjon sebesült szíve-üregére. Hol a francia közmondás járt az eszében (on ne pète pas plus haut qu’ on a le derrière), hol meg a Zendaveszta nevezetes ígéi: ha évekig foglalkozol az öngyilkosság gondolatával, ne halogasd a végelgyengülésig, amikor majd nem tudsz kezet emelni magadra. A kas meglódult, a bányalift vad iramban süllyedni kezdett s nemsokára ott lökdösődött a többiekkel, amikor a Műszak befele hágdalt a vájatokon és ki egy sóhajjal, ki egy fojtott káromkodással, lemászott vak-tornyának kútüregébe. S már csak egy cél lebegett előtte: a nemlét.

Olykor el-elbóbiskolt tornyának gombjában, édesdeden összekunkorodva és nem aranyozott. Kéjálmai voltak.

Már-már feloldódott a Nagy Nemlétezőben – – – amikor a nirvána válligérő derengéséből a túlparton kibukkanva: egydarabban találta magát. Paradicsomi fennsík volt, a Világ Tetején. Az óriás lapulevelek, világító gömb-kaktuszok és mesebeli piros páfrányok közt, zöld mezőben forgó gejzírek pásztázták az empireumi eget; mindeneknek fölébe magasodva, millió éves eukaliptuszok lombjai közt dinnyényi csillag-kárbunkulusok ingáztak-hunyorogtak – a sejtelmes Arkturusz, a fátylait lobogtató Betelgeuze és a borostyán tüzében égő Aldebárán. Abban a szempercenetben, hogy Gedeon észrevette a tisztáson rajcsúrozókat, nyomban felismerte, hogy a zöldfülű Swedenborg sohasem láthatott angyalt: az igazi angyalok fehér bőrnadrágot viselnek és hozzá fehér bőregérszárnyuk van, de valami-zabálnivaló divatos, sajátjából körül-rojtos és az angyal-hónalj alatt húzva. Kivétel nélkül valamennyi Dearie-re hasonlít és úgy is hívják, Dearie-nek. Csapkodva indul feléjük a piros páfrányfűben; elnézi röpke-szép lebbenésüket a magasban, ahogy a jövevény láttán szétrebbennek és ingerkedve elhúznak fölötte:

– Mmmm! Milyen göndörfürtű! Juj-de-édes-maszatos! A kormoska pofaszakálla! A lámpakorom fekete üstöke! Krampuszunk még úgyse volt idefenn a Mennyek Országában!

És kuncogva újságolják a hírt, jöttének hírét a sövények mögött tanyázó karvezetőnek, aki (akármi legyek), kövér szárnyával Wurlitzer úrra, a zeneszerzőre hasonlít, alkarnagy-arkangyali rangban.

437

Málé mosoly ül ki az arcára, álmában, hogy ilyen minden-időkre-szóló vendégszeretettel fogadja – ismeretlen létére – és dévaj becenevekkel illeti ez a sok bohó, csók-mohó angyali száj. Hát még amikor az egyik fehérbőr-nadrágos angyaldenevér, bukórepülésben odakiáltja:

– Tudod-e, hol jársz, lelkecske-lángocska?

– Már hogy is ne tudnám, diridongóm! Magasan a tűz-ég fölött járok, a firmamentom köldökén is túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, az Idvezültek Paraviziteledixtululáriumában.

Tekintetével rajtafelejtkezik a legmagasabb eukaliptuszon: temérdek gyökereivel kétfele-szakad és úgy elterped, hogy két hintó egymás mellett kényelmesen elhajthat alatta – az a főbejárat s Gida mindjárt odatart. Két tulibárdos angyal áll az Édenkert kapujában, lángzó tulibárdja szikrát hány – azzal kínálnak tüzet a pipája-tömködő ügyeletes kerúbnak, aki Szent Péterrel tereferél ősi szokás szerint, hogy az őrjáratot az öreg felvezette volt. Valamivel odébb, tengerzöld turbánját ingatva, Mohamed úr társalkodik egy temérdek hasú bódhiszattvával meg néhány afrikai, idvezült boszorkánnyal és más boldogokkal. Mögöttük az édenkerti táj békéje: kolompos pagodák, félholdas mecsetek és gloria in excelsis, válogatott templomtornyok erdeje; minden tornyon egy-egy angyal aranyozza gombját, de lajtorja nélkül, serényen körülrepdesve, futtatott füstarannyal naponta újra, hogy repes a t. g. a. szíve – a tudomány megannyi professzora.

Szent Péter jámborságot árasztó, köpcös-kupecforma nagy selyma pátriárka, szeme körül ezerráncú huncut mosoly játszadozik s gondozott szakállával, fehér pofapamataival, no meg előkandikáló fehér orra-szőrmókjával Sir Mawk-ra hasonlít, de már a Lordok Házában. Alighogy meglátja Gedeont, Péter ölelésre tárja karját és harsány örömujjongással (bár a száját világért se nyitná ki) – megindul felé:

– Mmmm! Mmmm! M-mmm-micsoda m!-mmm!-meglepetés, a nn-ni csak, n-nnn!-ni csak, G-ggg!-Gebefügi G-ggg!-Gedeon!

– Mmmm! – nyögi elbájolva Gida. – Csak hogy keresztülvergődtem valahára! És milyen szép időt fogtam ki az útra.

– Mmmm! – mordul közbe barátságosan az ügyeletes parancsőr, egy kerúb. – Ilyen az tízezer éve, nálunk nemigen változik a meteorológia.

– De n-nnn!-nem ám! – dupláz rá Péter.

438

– Mmmm! Köd se-előttem, köd se-utánam – hitetlenkedik Gida – nem is igaz!

– Mmmm! Úgy igaz, amint l-lll!-látod: itt nem szokás a ködevés, ködlovaglás.

– Mmmm! És mennyi gomb, ebben a Paradicsomban, csak győzzék az aranyozók.

– Mmmm! Oda se neki. És f-fff!-fájdalmas volt a sz-ssz!-szívlövés?

– Mmmm! Nem szívlövés volt: egy korty szódával nyeltem le a golyót, hogy szétrepült a fejem. Biztos-ami-biztos.

– Mmmm! Akkurátus választás volt.

– Mmmm! Hát itt nem üldözendő, hivatalból az öngyilkosság, nem büntetik?

– Mmmm! – nevetett bele a kotnyél kerúb, a parancsőr. – Frászkarikát büntetnek, nincsenek itt hivatalok. Megtudod rendre, fiam, ha Péter bátyó elmagyarázza. Adjatok ennek a gyereknek egy glóriát. Dearie!… Dearie?!

– M-mmm! El én, fiam, tütütütü-ttt!-tttüstént elmagyarázom.

Dearie, a fehérbőr-nadrágos angyal mögélép és fejére illeszti a fénykarimát: Gebefügi szívét a megboldogultak kövér, zamatos boldogsága járja át. Szent Péter folytatja:

– Mmmm! Nem büntetünk mi itt, fiam, semmit, csak a m-mmm!-munkát, és általában, ami öl, butít és ny-nny!-nyomorba dönt.

– Mmmm! De toronygomb csak tán akad, aranyozni való, egy facér léleknek, ha már úgy megszokta és megkedvelte ezt az istennek tetsző robotot, hogy nem tud ellenni nélküle?

– Mmmm! K-kkk!-kötve hiszem. Ne emlegess robotot és más, illetlen szavakat, a szájadra ne vedd; aztán igazgasd meg azt a s-sss!-sörösabroncsot az üstöködön, fiam, ne úgy viseld, mint valami m-mmm!-micisapkát, ocsmányul, olyan csáléra.

– Mmmm! Hát a temérdek toronygomb közül a Paradicsomban egy se lehet az enyém? Hát ezért loptam a mesterséget?!

– Mmmm! Tegyél le róla. Vövövövö-vvv!-vöröspecsenyét vagy kicsi-a-rakást az angyalokkal, még sesesese-sss!-seggreverősdit is inkább. Játszani, azt szabad. Válassz magadnak valami illő mulatságot, szerezz játszópajtásokat.

439

– Mmmm! De Péter bátyó! Halandó koromban abból állt ki az életem, hogy jártam a sóhivatalokat. Ne rendítsd meg benned való hitemet, a mennyország nem lehet a sóhivatal padlása! Toronygomb nélkül nem élet az örökélet… Nem bánom, egy félholddal is beérném valami Allah-háta-mögötti-mecset kupoláján! Vagy egy rozsdás pagodai kolomppal, hogy azt aranyoznám…

Péter látta Gida nagy-nagy elszontyolodását; megesett a szíve rajta.

– Mmmm! – csóválta fejét – te szegény. Nem bánom, megp-ppp!-próbálok szót érteni a cimborákkal, hogy hátha kifoghatunk a tötötö-ttt!-tttörvényen, valami cseles kokokoko-kkk!-kompromisszummal s találunk a bajodra orvoslatot. Addig maradj veszteg. De azt előre megmondom: mulatságból aranyozol a teremburáját, hogy formát adjunk a dolgoknak, mert ha rajtakaplak, hogy m-mmm!-munkával ölöd magad, szégyenfára köttetlek.

Azzal elindult a beszélgetők csoportja felé, hogy összedugja a fejét Mohamed tengerzöld turbánjával és a temérdek hasú bódhiszattva borotvált koponyájával. Sokáig súgtak-búgtak, Gebefügi szorongva figyelte aggodalmas arcukat, hogy sorsa merre dől; önmagáról feledkezve, a glóriát is lekapta fejéről s gyűrögette-forgatgatta, mint koldus a kalapját, gyötrődve-szurkolva, míg hol az egyik, hol a másik lábára állt. Örökkévalóságnak tűnt, míglen Szent Péter úr nagy végtére, gondolataiba mélyedve megtért és nagy hümmögve megállt előtte.

– Nos?!… Egy csorba félhold?… Egy ócska templomi kolomp?!

– Mmmm! Csak ne izgasd fel magad, nene-nnn!-nem is olyan reménytelen az ügy, mint ahogy eleinte hittem.

– Hála a Mennyeknek, van még remény!

– Mmmm! M-mmm!-mint jól tudod, G-ggg!-gebefügi fiam, d-ddd!-dugig vagyunk vele: annyi a reményünk, hogy világot lehet vele rekeszteni.

– Lesz gombom! Mégis?!

– Mmmm! V-vvv!-valamid lesz; m-mmm!-mert úgy még sohasem volt, hogy s-sss!-semmid se lett volna, G-ggg!-gida fiam.

– Ki vele, mondja hát!

– Mmmm! M-mmm!-mondom-m-mmm!-mondom. A bibéje csak az, hogy amint a kegyes pöpöpöpö-Prrr!-Róféta is mondja (az ott, amék a 440szép turbánját ingatja), a félholdaranyozás az üvöltő dervisek jámbor k-kkk!-kkkiváltsága, márpedig esküdt ellenséged sem állíthatja rólad, hogy üvöltő d-ddd!-dervis volnál. Ami pedig a pöpöpöpö-pagodakolompokat illeti, a mi bódhiszattvánk amondó, hogy az ő felszentelt kokokoko-kkk!-kolompárcigányaik igen rossznéven vennék, hogyha egy nem-céhük-beli túl akarna tenni jeles buzgalmukon.

– Hát még egy hitvány kolompom se akadjon széles e Paradicsomban?!…

– Mmmm! V-vvv!-várj, v-vvv!-várj sorodra. Hanem kieszeltünk ám valamit, ami igen tetszeni fog neked. Mumumumu-mmm!-mulatságból felvállalhatnád, amilyen egyik-másik angyalkánk bőrnadrágocskája, ráncos csizmácskája; felcsaphatnál i-iii!-idvezült u-uuu!-utazó vivivi!-vvv!-vigécnek, fehér cipőkrémben, az ÖRÖK JERUZSÁLEM, ÉGI BOROBUDOR, ÚJ MEKKA MEDINA körzetben…

– Jaj nekem! Hát van isten az égben?!

– Mmmm! Már hogy ne volna. Vásárokra járnál, ahány vásár a mennyországban csak van. Végigcsavaroghatnád Mennyek Országútját egy szépen pöfögő tütütütü-Tttüzes Szekéren; nem bánom, még bemutatót is tarthatnál a suvikszoddal csizmácskán, nadrágocskán, szárnyacskán olyik angyallal, amék megtetszik és olyan hajlandósággal van irántad, hogy vásárol. De csak játékból, jómulatságból, nem szakadásig, mert lehajszolni magad nem engedem, akkor m-mmm!-megharagszom…

– Oda a reménység! Oda! Oda!

– Mmmm! U-uuu!-utazó vvvigécnek az idők vvvégezetéig, hát nem k-kkk!-káprázatos?! Hegyen-völgyön „hét, hét, hét: hét-a-suviksz, hét!”… Zakatolsz, kajabálsz, ahogy kedved tartja. Akár holnap elkezdheted hajnalban, ha elég korán költeted magad (így legalább meglesz az az illúziód, hogy amit a Földön elérned nem sikerült, egyetlen vágyad, Idefönn, csordultig teljesül, bár az örömkönnyeket későbbre hagyhatnád:) „V-vvv-vigéc úr, felkelni! Indul az ÉGI BOROBUDOR, MEKKA-MEDINA helyérdekű t-ttt-tüzes szekér! az ÖRÖK JERUZSÁLEM v-vvv-villanyvicinális! S-s!-s!-s!-sss!-suvikszra-aaa! V-vvv-vigéc úr! Haha! Gyöngyörökélet! De csak úri passziójátékból, hogy m-mmm!-múljék az idő…

– M-mmm! M-mmm! M-mm-mm-m…

Rugdosva-köpdösve, öklével hadonászva – Gebefügi Gedeon az undor 441görcsével ébredt és toronygombjában találta magát. Körülötte az Éjszaka Műszaka; középütt, vízilókorbácsát suhogtatva, Sir Mawk, a Gombellenőr. Gida tágra nyitotta nagy pisla szemét. Sir Mawk közellépett. Orr-szőrmókja szikrát hányt, amikor toronyként fölébe magasodva, sztentori hangon megszólalt, szavát az egész templomi kupolatértükör öble visszhangozta:

– Mmmm! Mr. Gebefughi! Ön alszik, ahelyett hogy aranyozna.

– M-mmm-m…

– Mmmm! Mi több, ön hasbarúgta gombellenőrét. Tagadja?

– M-mmm-m…

– Mmmm? Tagadja?! Alszik, hasbarúgta, tagadja?! Van valami kifogása ellene, hogy ezt a három vétséget rávezessük személyi lapjára? Tudja, mi vár arra, aki személyi lapján három vétséget találunk? És ha tisztában van vele, hogy három vétség után fegyelmi eljárást indítunk ellene, tudja-e (amint hogy állásvesztés terhe mellett tudnia kell), hogy tettéért elbocsátás jár?! Mmmm?!

– M-mmm-m…

– Mmmm! További intézkedésig rendelkezési állományban marad és nem mutatkozik a Templom környékén. Packa fráter. Megy a jelentés! Megértette?!

– M-mmm-m… De kérem, Szőrmók úr, hova szalad, mit akarnak velem? Elvenni tőlem az utolsó toronygombot, ami még megmaradt?

Gebefügi körülrándult gombjában és szeméből kiröppent az álom. Szolgai hűséggel és kettőzött odaadással fogott hozzá újra az aranyozáshoz a gombban, amit soha senki nem lát, csak az Éjszaka Műszaka. De addigra már Sir Mawk – vízilókorbácsát csattogtatva görbe csizmaszárán – ruganyos léptekkel tova-délcegeskedett.

Innen kezdve az események drámai lassúsággal követték egymást, olykor az eseménytelenségig lelassúdva. Mostmár bizonyos volt, hogy elköveti tettét, csak még az nem volt bizonyos, a tettnek milyen nemét választja – bár aki tudni véli, hogy Gebefügi mire határozta rá magát, ugyancsak felsülhet. Mert igaz ugyan, hogy leszámolt a Dearie-kékkel, a Szőrmók urakkal, az egész Alsó-és Felső Tükörországgal; de azért 442még hatalmas életerő dolgozott benne és fájt itthagynia e siralomvölgyét, ahol olyan jól elkínozgatjuk egymást.

Első dolga volt, hogy felkeresse filozófikus barátját, a trónkövetelőt. Mr. Pretender-t ott találta, ahol az alkotmányos mindenkori egy szál trónkövetelőt Lumbágóban találni kell-és lehet: az Oklevéltári Könyvműgyűjteményben – a Mozdonymúzeum és a „kerékpár-kormány” forma bajúsz mögött.

– Mr. Pretender, ön nyert, igaza volt. Belátom, nem embernyi ember az ember, ha nincs valami bejegyzett időtöltése.

– Mmmm! No látja.

– Látom. Itt az arany tallér, amiben fogadtunk.

– Nem! Ezt nem engedhetem, sohasem vettem komolyan, kedvesem; hiába is próbálja, nem fogja rámtukmálni – mosolyodott el rőt pofapamataival a trónkövetelő, bizonykodva, hogy elzárkózik előle, de fogával már a tallért próbálta, és mialatt nagy véletlen az érmét a mellényzsebébe ejtette, haloványan Sir Mawk-ra hasonlított. Meleg közvetlenséggel folytatta: – Látom, a mag nem hullott meddő talajra. És választott már?

– Mmmm! De még mennyire!

– ?!

– Leső leszek.

– Mmmm! Mindannyian azok vagyunk, amennyire időnk és tehetségünk engedi; de listánkon ezernyi-ezer időtöltés szerepel.

– Mr. Pretender, szigetünkön időtlen idők óta annyi a szabadidő, hogy azt már csak agyonütni lehet. Miért ne ütném én is?! Lumbágóban mindenki les valamit és vagy madárleső, vagy mozdonyleső, vagy gépleső, vagy labdaleső, vagy ha egyéb nem, hát bagóleső.

– Mmmm! Hogy a légykapókról se feledkezzünk meg.

– Mmmm! Úgy van, a légylesés-és kapás híres nemzeti eledel és egyben szellemi táplálék is Lumbágóban, de én nem erre gondolok, hanem a bűnöző-lesésre.

– Nyomozó akar lenni? Nem hozzám tartozik és különben is, a rendőrködés, a detektívesdi fiztetett foglalkozás, nem meríti ki a kocaság ismérvét és akkor már nem úri passzió. A kocaság elsődleges követelmény.

443

– De én nem rendőrkém akarok lenni, hanem koca-kém; s ez más. Ez olyan bűnöző-leső, aki csak lesi a huncutokat, feldolgozza életmódtanukat és költöző-madári szokásaikat, de hallgat, mint a sír. Csupán a magam mulatságára teszem.

– Mmmm! Hát nem jelenti fel a tettest?

– Ellenkezőleg! Az én kulcsos-lakatos Nyilvántartóm mindörökre zárva marad a Szervek előtt. Amatőr vagyok, célom az áltudomány gazdagítása. Akármi legyek, ha ez nem szín-kocaság.

– Mmmm! Fölöttébb különös lesi-mulatságot választott, Mr. Gebefughi, de az én dolgom nem az, hogy kivetnivalót találjak benne, hanem hogy bejegyezzem. Boldoggá tesz vele, mint csudabogár-lesőt, hogy listámat egy új mulatsággal szaporítja.

A trónkövetelő ezután karonfogta Gebefügit és bevezette a Könyvműgyűjteménybe.

Sűrűn hálálkodva – vastag fóliánsokkal a hóna alatt hagyta el Gedeon Mr. Pretendert és a Könyvműgyűjteményt. Hazatérve mindenekelőtt kiszellőztette padmalyát a Hajóhad Zsák 9. alatt (mint tudjuk, ha csak a szomszédban fokhagymát tároltak vagy a szemközti ház padlásán szellentettek, az odu levegője emberi fogyasztásra alkalmatlanná vált) – majd bezárkózott és nekiadta magát az anyag tanulmányozásának. Ott érte a kora hajnal, nekihasalva a pompás forrásmunkáknak s csak olyankor hagyta abba a jegyzetelést, ha az elragadtatástól összefutottak szeme előtt a betűk, belezsibbadt a könyöke vagy úgy érezte, egy-egy korty forró rummal meg kell nedvesítenie a szájpadlását; mert azoknál, akik tettükre készülnek, gyakorta tapasztalhatni, hogy ki-kiszárad a szájuk az izgalomtól.

Átböngészte Sir Sidney Mawk–Leslie Fraser SIKER KORONÁZTA BŰNÖZŐK c. alapművét; megrágta Sir Leslie Mawk–Sidney Frazer AKI KIFOGOTT A KRIMINALISZTIKÁN c. klasszikus remekét; sorra falta, preparálta mind. Az ELTÜNTETETT NYOMOK után a HALHATATLAN VONATRABLÓK következett, az ISMERETLEN BANKÓHAMISÍTÓK után a SZÉLHÁM VOLT A MESTERSÉGEM; a nagyalakú GENGSZTEREK KIRÁLYA EMLÉKALBUM után az EDDIG ÉS NETOVÁBB; a MILLIOMOS FŐKÖNYVELŐ AKI MEGÚSZTA után a MIKOR HAGYJUK ABBA? – a LÁBAKELT MŰKINCSEK TULAJ444DONOSA után az ÁLREPÜLŐTÁRSASÁG KFT.; a NE KERESD, ÚGY IS HIÁBA után a MINDEN RENDŐRGYŰRŰVEL DACOLVA, majd a KÖZVÁDLÓK RÉME, a HÁZASSÁGSZÉDELGŐK KALAUZA, a MESTERSIKKASZTÓK VADEMECUMA, az AKINEK BOTTAL ÜTHETTÉK A NYOMÁT, stb. stb. E titokzatos előkészületek kimerítették ugyan, ennek ellenére amikor Gebefügi tollat ragadott és íróasztalához telepedett, hogy megírja búcsúlevelét, agya csudálatos luciditással dolgozott s oly páratlan élességgel látta meg a társadalom rejtett erőit, hogy maga is elbámult. A levél hitelességéhez kétség nem fér, ismerjük a közjegyzőt, akinél – halála után – felbontható és megtekinthető:


„Tudom, hogy hivatalból büntetendő, de nincs más választásom. Ne
„ítéljenek meg túlságosan; mire e levelet felbontják, addigra én már
„úgyis mindenen túlleszek.


„Mentségemre szolgáljon, hogy keserű tapasztalatok kőgörgetege so-
„dort el-s temetett maga alá; felismerése annak, hogy ebben a mi ma-
„gasan kultúrált társadalmunkban csak az élhet nagylábon henye és
„fényűző életet, aki megnyúzza, megöli vagy kirabolja, de minden-
„esetre a társadalom kárára él és nem kicsiben csinálja. A rádöbbenés,
„hogy csak a hétpróbás, de siker-koronázta gazembernek van becsülete.


„Hangsúlyozni kívánom, hogy nem vagyok őrült, nem is voltam, és
„nem is leszek, sem most, hogy e sorokat írom, sem tettem elköveté-
„se pillanatában. Mindössze szöget ütött a fejemben (s az a bűnöző-
„leső vesse rám az első követ, aki fejében – úri passziójának hódol-
„va – nem ütött szöget egy és más, mint például:) az a titkos statisz-
„tika, hogy a Cannes-i kastélyok minden másodika köztiszteletben
„álló visszavonult bűnöző tulajdonában van, s hogy a nizzai tenger-
„parton minden második bankárvillának volt bankbetörő mackós, ill.
„vonatrabló a lakója. Csupán a kellő fegyvert, a kellő álarcot, a kellő
„elrabolnivaló túszt kellett megválasztaniuk és a kellő pillanatot a
„visszavonulásra: értették a módját, hogyan kell királyhoz méltón el-
„tartatniuk magukat a társadalommal – azzal a társadalommal, amely
„az érvágásért a siker-koronázta gazembert csak bálványozni tudja.

445

„Műkedvelő kutatásaim során nyomára jöttem Duc Leviol Emlékira-
„tainak, amelyek kiadását csupán halála után engedélyezte. Elmond-
„ja, hogyan állította fel első bankóprését a portáslakás pincéjében,
„ahonnan elindult, s tízéves, siker-koronázta bankóhamisítás után
„hogyan cserélte fel titkos nyomdaüzemét olajmilliókra. Duc Leviol-t
„mindenki csak így ismerte; ő volt a Longchamps-i lóversenyek ala-
„csony, köpcös, szürke-cilinderes habitüéje, a ’herceg’, ahogyan a
„nemzetközi kokottok, call-girl-ök, hooker-ek becézték, de vér sze-
„rinti vicomte-ok, hercegek sem restellték barátságát, mert kölcsönei-
„re azonnal keresztet vetett – minisztereket kreált, kormányokat
„buktatott…


„Vagy vegyük Jefrem Jerecián, örmény származású emberbarát-és
„hajómágnás esetét, aki utóbb tizenkét kórházat ajándékozott a há-
„rom fegyvernemnek és ő volt a Jerecián Alapítvány adományozója.
„Végakarata szerint halála után felbontott Visszaemlékezéseiből (AZ
„ARANYHAJÓ ELRABLÓJA) derült ki, hogy úgy szerezte vagyona
„alapját, még fizetőpincér korában, egy siker-koronázta hajórablással,
„amely egy balkáni fejedelemség aranyrúd-készletének birtokába jut-
„tatta: rajongva tapsolta a társadalom és rendőrsége sohasem jött a
„nyomára. Mi több, Jerecián titkát maga a nemzetközi arisztokrácia
„tussolta el, megvásárolva – milliókért, az Alaptól – a gengszter Visz-
„szaemlékezéseit, hogy elégesse; lévén, hogy familiája Európa minden
„uralkodó családjába beházasodott s én sem tudtam volna meg, ha
„nincs Gunnar Gunnarson, a Zsarolók Királya, aki még elégetés előtt
„mikrofilm-fényképeket készített a Visszaemlékezésekről és a Kanta-
„kuzenosz-Hohenzollern-Bourbon-Párma Ház azzal a kikötéssel tette
„le a milliókat, hogy a siker-koronázta zsarolás titkát is a sírba viszi.
„Gunnarson ott írta Memoárjait, míg meg nem halt, kéjpalotájában a
„Kanári-Szigetek egyikén, a paradicsomi Lanzarotén (l. AZ ’ARANY-
„HAJÓ ELRABLÓJA’ ELRABLÓJA), s noha tovább-zsaroló fia,
„Gunnarson Jnr., kiadatta titokban, nekem is, nem kis fáradságomba
„került, amíg hozzáférhettem, mint igazolt és bejegyzett leső, a
„Titkos Gyűjteményben…”


Oldalakra terjedő, kisebbfajta tanulmányt tett ki Gebefügi Gedeon 446búcsúlevele. A végén ismét kidomborította, hogy értelmi képességei teljes birtokában van és úgy is követi el. A borítékot lezárta-lepecsételte, rámázolta, hogy HALÁLOM UTÁN BONTANDÓ FEL – és elhelyezte a közjegyzőnél. Azzal ho