Darvasi László
Trapiti
avagy a nagy tökfőzelékháború
Trapiti
avagy a nagy tökfőzelékháború

Na, Áron?

5 6
Kavicsvár történelme

Kavicsvár földjét régen, olyan régen, amikor még a bajusz se pöndörödött, a kutyák farka se kunkorodott, szóval régen, nagyon régen a vad bizurr-mizurr nép lakta. Az is lehet, hogy egyáltalán nem volt vad a bizurr-mizurr nép, hanem ellenkezőleg, szelíd volt és kedves. A lényeg az, hogy ennek a jóravaló népnek rengeteg macskája volt, úgymint

sziámi macska,

perzsa macska,

kóbor macska,

tejes bajuszú macska,

vajas bajuszú macska,

lekváros bajuszú macska,

egerésző bajnok macska,

lusta macska,

bolhás macska,

fekete macska,

cirmos macska,

karmolós macska,

nyávogós macska,

dorombolós macska,

néma macska,

csacska macska,

egyszóval rengeteg macskája volt a bizurr-mizurroknak.

7

Azzal az elmés találmánnyal tartották távol az ellenséget városkájuktól, hogy megtanították kórusban nyivákolni a macskáikat. Például nagy támadás készült a város ellen. Akkor mindenki a főtérre hozta a macskáját, némelyik bizurr-mizurr kettőt is cipelt ketrecben, vagy pórázon húzta, az egyik cirmos volt, a másik bolhás, és szépen sorba állították őket a főtéren. Világtalálmány volt ez, nyugodtan ki lehet jelenteni. Mert próbáljon csak meg az ember macskákat sorba állítani! Azóta se sikerült ez senki emberfiának. Igen, ez a mutatvány a világtörténelemben csak a bizurr-mizurroknak sikerült – Kavicsváron, amit akkor még nem Kavicsvárnak hívtak. Ott toporgott az ellenség ágyúkkal és kővetőgépekkel fölfegyverkezve a város kőfala alatt, a katonák dühösen csikorgatták a fogukat, vadul dobogtak a csizmájukkal, és olyan képet vágtak, mint amikor valakinek töri a lábát az új páncélcipő vagy elfogyott a hadiszendvics, és persze arra gondoltak, hogy mindjárt elrabolják a bizurr-mizurroktól az összes aranyat, ezüstöt és mákos kalácsot. A bizurr-mizurr városkapitány levette a sisakját, kikukucskált a bástyafalon, majd intett a cicáknak, kezdhetik a nyivákolást.

Lett is zenebona nyomban!

Ez a megoldás különösen hatásosnak bizonyult. A kavicsváriak elődeit, a bizurr-mizurrokat így sokáig senki sem merészelte háborgatni. Az ellenség azt gondolta, harapós vadállatokat és tortafaló szörnyetegeket tartanak a bizurr-mizurrok a városfalak mögött.

A bizurr-mizurr nép más egyéb furcsa tulajdonságokkal is bírt. Se szeri, se száma az ő különlegességeiknek. Például mindent ellenkezőleg mondtak.

Ha gyerekek azt kiáltozták:

8

– Anyuka, ne vegyél új játékot!,

akkor az azt jelentette, hogy:

– Anyuka, vegyél új játékot!

És ha a gyerekek azt nyafogták:

– Úgy szeretek iskolába járni!,

akkor ez nem jelentett egyebet, mint hogy egyáltalán nem szerettek iskolába járni.

Vagy ha a gyerekek azt mondták:

– Úgy szeretem a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét!,

akkor ez a mondat megint csak azt jelentette, hogy sajnos egyáltalán nem szerették a tökfőzeléket, a spenótot és a karalábét, holott pedig mindenki tudja, hogy a tökfőzeléktől okosak leszünk, a spenóttól erősek, a karalábétól pedig bátrak.

– Tessék kiszállni! – kiáltotta a bizurr-mizurr kalauz.

Erre mindenki beszállt a villamosba.

– Nem szeretlek! – kiáltotta a menyasszony a vőlegénynek a bizurr-mizurr esküvőn.

– Én se szeretlek téged soha! – kiáltotta a vőlegény, és megcsókolták egymást hosszan, s ettől fogva már nem vőlegény és menyasszony voltak, hanem férj és feleség.

Így beszélgettek, így éltek ezek a különös, régen élt emberek.

És hogy milyen különös királyaik voltak?!

9
Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil

Volt a bizurr-mizurr népnek egy kiváló királya, aki Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emilnek neveztette magát, pedig ő volt az első Emil nevű uralkodó, ráadásul csak egyetlenegy napig uralkodott.

Emil királynak ugyanis kicsi volt a feje. Annyira lötyögött rajta a királyi korona, hogy amikor a hálósipka helyett a kobakjára illesztette, nyomban az orráig csúszott, és ő körülbelül annyit látott, mint egy bányász a bányában, ha kialszik a bányászlámpája.

Emil királyt még a reggeli előtt választották királlyá, ami ugyan meglepő dolog volt, mégsem ok nélküli. Az történt, hogy az előző király éjszaka megszökött a hadügyminiszter nejével, és a búcsúlevelében azt írta, hogy nem jön vissza, ezért a bizurr-mizurr trónt az unokaöccsére, a kis fejű, de annál jobb étvágyú Emilre hagyja. A hadügyminiszter dührohamot kapott, végigpofozta a palota folyosóját díszítő páncélkatonákat, aztán a fájós kezét dörzsölgetve az Emil nevű unokaöcs lakosztályába rontott.

– Nem szökött el a feleségem! – kiáltotta.

– Mi nem történt?! – dörzsölgette a szemét Emil trónörökös.

– Nem te vagy mától a király, Emil! – dörmögte a hadügyminiszter, s horkantott egy nagyot.

10

Emilnek nem kellett kétszer mondani. Még ki sem törölte a szeméből a csipát, máris Kétszázötvenharmadik Emilnek neveztette magát, és áhítatosan a fejére illesztette a koronát. Azon nyomban elsötétült előtte a világ. Emil király botladozva indult reggelizni. Nem látott semmit. Ezért nem is reggelizett, mert egyfelől fogalma sem volt, mi a reggeli, másfelől nem akarta a főtt tojás helyett a sótartót bekapni. Az aztán igazán kínos lett volna egy új királytól. Délelőtt úgy uralkodott, ahogy kell. Kihirdetett néhány fontos új törvényt, eltörölt pár régit, de mindvégig arra gondolt, milyen jót fog ebédelni. Délben már nagyon éhes volt. Ám a koronát most sem vette le a fejéről, így továbbra sem látott semmit. Ebből pedig az következett, hogy újra nem evett. Szegény Emil király kihagyta az ebédet is, pedig bazsalikomos-mandulás kacsasültet sütött a főszakács, és habos-csokoládés tortát tálalt hozzá, dupladupla málnaszörppel.

Délután tovább uralkodott Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil. Hozott néhány új törvényt, eltörölt pár régit. Enyhén szólva egy kissé kedveszegett volt, de a koronát most is a fején tartotta.

– Ki nem lövöldözik, királyom? – kiáltotta rémülten a kancellárja, és hasra vetette magát.

– Nem a hasam korog! – dünnyögte komoran Emil király.

– Nem jó, ha csak nem korog a hasa, felség! – bújt elő a kancellár az asztal alól, és porolgatta magát, mert a királyi palota takarító nénije éppen szabadságon volt.

– Egyáltalán nem vagyok éhes! – kiáltotta Emil király.

– Mindjárt nem lesz vacsora! – hajolt meg a kancellár.

– Egyáltalán nem örülök én ennek – bólintott megkön11nyebbülten Emil király, miközben fogta a koronát, hogy le ne essen a fejéről.

S valóban, nemsokára nem kongattak vacsorára, ami persze azt jelentette, hogy van vacsora, hiszen ha kongattak volna, akkor nem lett volna. Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil elkeseredetten ült a gazdagon megterített asztalnál, mert mindenféle ínycsiklandozó illat facsarta az orrát. A korona azonban továbbra is a fején maradt. Vagyis most sem látott semmit. Megeszi a sótartót, és nevetségessé teszi magát. A hasukat fogják a léhűtő udvaroncok, ő meg köpködi a sót! Esetleg szerencséje lesz, és a lekváros fánkot kapja be. De mi a biztosíték arra, hogy holnap nem a sótartó, vagy ami még rosszabb, a borsos üvegcse kerül a szájába?!

Bekapja a kéztörlő kendőt, a szalvétát, brrr!

Az persze eszébe sem jutott, hogy egy király korona nélkül is nyugodtan reggelizhet vagy vacsorázhat. Sajnos, a királyoknak se jut minden az eszébe, még ha némelyik király azt is gondolja, hogy ő a legbátrabb és a legokosabb, és hogy mindig minden az eszébe jut. Hanem ekkor már olyan éhes volt Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil, hogy nem bírta tovább. Dühében nagyot csapott az asztalra.

– Örökké én leszek a bizurr-mizurrok királya! – kiáltotta, lekapta a koronát a fejéről, a döbbenettől csak hápogó kancellár kezébe nyomta, és nyomban befalt négy kövér kacsacombot, két adag túrógombócot, három adag almakompótot, öt vaníliás minyont, és lehajtott három dupladupla málnaszörpöt. Aztán megtörölte a száját, fölállt, illendően meghajolt, és kisétált a palotából.

Így ért véget Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil dicsőséges uralkodása.

12
Első Legfontosabb Pityuka

Volt egy forradalmi királya is a bizurr-mizurroknak. A királyok ki nem állják a forradalmakat és a forradalmárokat, de Pityuka király tényleg forradalmár volt. Becsületes királyi nevén Első Legfontosabb Pityukának hívták. Nagy orra volt, hosszú és vörös bajusza, és úgy horkolt, mint egy jóllakott apamedve. Viszont csak addig szeretett lovagolni, amíg le nem esett a lóról. Pityuka király meghonosított egy nagyon szép szokást a bizurr-mizurroknál. A koronázási ünnepség után az új bizurr-mizurr király kiválasztotta a legszebb paripát, legott kilovagolt a palotából, elügetett a szalagokkal földíszített, sültkolbász illatú főtérig, és az éljenző bizurr-mizurr tömeg szeme láttára leesett a lováról. Úgy tartotta ez a szép szokás, hogy jó nagyot kellett esni, és nyekkenni sem ártott, meg kétszer oldalra hengeredni a földön a nagyobb hatás kedvéért.

– Nem hurrá, nem hurrá! – kiabáltak a bizurr-mizurrok, és a kalapjukat vagdosták egymáshoz örömükben.

– Nem éljen! Nem éljen! – kiáltozták.

– A bizurr-mizurr király sose esik le a lóról!

Első Legfontosabb Pityuka azért volt forradalmi király, mert azt a törvényt hozta, hogy ami bizurr-mizurr nyelven ezentúl valamit jelent, az nem az ellenkezőjét jelenti, hanem minden azt jelenti, amit valóban jelent. Ha tehát egy bizurr-13mizurr tanító bácsi azt mondja a bizurr-mizurr tanulónak, hogy hm, ez aztán ügyes, akkor ez nem azt jelenti, hogy ügyetlen, hanem tényleg azt jelenti, hogy ügyes.

Na hát, ez aztán bonyolult törvény volt!

A bizurr-mizurr nép bámulta a királyi palota erkélyén álló Első Legfontosabb Pityukát, és nagyon csodálkozott. Hümmögtek, és ahogy vakargatták a fejüket, az olyan szörnyű hangot adott, mint amikor az ügyetlen nebuló száraz szivaccsal dörzsölgeti a krétás táblát.

– Ne csapjon villám a csülkös bablevesbe! Ha nem azt mondja Első Legfontosabb Pityuka, az új király, hogy minden nem azt jelenti, amit jelent, akkor ez nem azt jelenti, minthogy minden továbbra is az ellenkezőjét jelenti.

– Hm! Nagyon nem ügyes! Nagyon nem ravasz! – kiáltozták némelyek lelkesen.

– Ilyen nem okos királyunk volt már, mint Első Legfontosabb Pityuka – gondolták a bizurr-mizurrok, aztán kiáltozni kezdtek.

– Nem éljen!

– Nem hurrá!

– Nem vivát!

És a bizurr-mizurrok továbbra is éppen úgy viselkedtek, mint a régi királyok alatt. Vagyis a beszédjükben továbbra is minden az ellenkezőjét jelentette. Első Legfontosabb Pityuka előbb dührohamot kapott, ő is sorra végigpofozta a palota folyosóin őrködő páncélkatonákat, aztán búskomorság fogta el. Nem volt mit tenni, be kellett látnia, hogy forradalmi törekvései nem hoztak eredményt. Némi tűnődés után fogta magát, és visszatért az eredeti foglalkozásához. Pityuka korábban a bizurr-mizurr templom toronyóráját ja14vította főállásban, mert az órának az volt a szokása, hogy mindennap elromlott egyszer. Pityuka újra órásmester lett, de néha álmában úgy beszélt, kiáltozott szegény, ahogyan mi is. Ha azt kiabálta, hogy éhes, akkor valóban éhes volt. Ha azt motyogta a fogát csikorgatva, hogy nem akar többé király lenni, akkor az tényleg azt jelentette, hogy nem akar többé király lenni.

15
Harmadik Alfréd Bökkelöki és a jó Szakács király, valamint a bizurr-mizurr királyság bukása

Azt írja a mai Kavicsváron őrzött bizurr-mizurr krónika és azt írják a bizurr-mizurr történelemkönyvek, hogy a bizurr-mizurr nép utolsó előtti királyát Harmadik Alfréd Bökkelökinek hívták. Kedvenc étele a madártej volt, és egyszer ebéd előtt, mikor úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna, elment sétálni a feleségével, Malvin királynővel, és soha többé nem jött vissza. Alfréd Bökkelöki igazságos és jó király volt, a szomszédjaival békét kötött, nem sanyargatta feleslegesen a népet, és ha ünnep volt a palotában, hát az egész bizurr-mizurr lakosság kapott meghívót, még a börtönökbe is küldetett limonádét és csokoládés kekszet.

Ám egy vasárnap Harmadik Alfréd Bökkelöki úgy elveszett, mint egy felhő. Kiabáltak utána, szólongatták, esernyős szolgák szaladgáltak a palota előtt kutakodva, a főszakács új, forradalmi recept alapján finom madártejet csinált, a bizurr-mizurr varázslók nyávogtatták a macskákat, de Harmadik Alfréd Bökkelöki és Malvin királynő csak nem jött vissza. Eltűntek, mint a kámfor. Estig türelmesen vártak a bizurr-mizurrok, hátha visszajön Alfréd király, de sajnos hiába vártak.

Csak az eső állt el, minden vizes volt, ázott, nagyon szomorú. Este lett, szél rázta a fák ágait. Ráadásul királyuk se volt. Király nélkül pedig nagyon nehéz az élet. A vacsora 16után aztán új királyt választottak a bizurr-mizurrok, ő volt korábban a főszakács.

A krónika szerint Szakács király végtelenül okos ember volt, talán a legokosabb ember a birodalomban. A pénzügyminisztert például krumpliminiszternek, a hadügyminisztert dinnyeparancsnoknak, a királyi kertészt töktanácsosnak, a sportminisztert pedig fekvőtámaszminiszternek nevezte.

Leghíresebb rendeletében megparancsolta, hogy mindenkinél, bárhová megy – a boltba, a hobbikertbe, a rendőrségre vagy az operába –, legyen fakanál. Bátor is volt, és erős is volt Szakács király, sajnos mégis romba dőlt a bizurr-mizurr királyság.

Volt egy különös kép a bizurr-mizurr krónikában a Szakács királyról. A ragyogó bizurr-mizurr koronával a fején ült a trónszéken, egyik kezében jogart, a másikban egy jókora fakanalat tartott. És nem királyi palástban volt, hanem konyhakötényben! Jó, mondjuk a fakanál, nahát az tényleg aranyból volt.

A bizurr-mizurr királyságnak az a szomorú esemény vetett véget, hogy Szakács király uralkodásának harmadik hetében kóbor kutya tévedt a városba, és mind egy szálig elkergette a macskákat. Nem mintha addig nem lettek volna kutyák a városban, éppen csak kóbor kutya nem akadt. A városlakó kutyák már megszokták a nyivákolást, ha nem is örültek túlzottan neki.

Az emberek néhány pillanatig tanácstalanul bámultak egymásra, és amikor eszükbe jutott, hogy nincsen már macskanyávogás, ami megvédené őket, gyáván a világ négy égtája felé futottak. Úgy elmenekültek, hogy még csak nem 17is köszöntek egymásnak. Legalábbis ezt a megszégyenítő dolgot állítja a krónika.

Egyedül a bátor Szakács király maradt a palotában, s egy darabig úgy próbált uralkodni, hogy nem volt népe. Alattvalók nélkül azonban mit sem ér az uralkodás. Ezért a bölcs, okos és jó Szakács király is világgá ment.

18
Minyon kapitány

A szomszédos hercegségekben ez idő tájt éltek tortadobálók is, akik méltán büszkélkedhettek egy kivételesen nagy nemzeti hőssel. Úgy hívták ezt a hőst, hogy Minyon kapitány. A tortadobálók népéből Minyon kapitány tudta a legmesszebb dobni a születésnapi tortát, ezért ő volt a Tortadobáló Sport Klub elnöke. Minyon kapitányt a Tortadobáló Sport Klub örökös bajnokának választották, a krónikák szerint kapott aranyérmet, trófeát és természetesen egy hatalmas tortát, de azt legnagyobb szomorúságára nem dobhatta el, mert meg kellett kínálnia a barátait, és neki is enni kellett belőle. Már kisbaba korában kiütközött a tehetsége. A hosszú ebédlői asztal egyik végéből a másikon lévő tányérba tudta dobni a linzerkarikákat, az ischlereket és a képviselőfánkokat. Ifjú kapitány korában pedig tortadobási világcsúcsokat döntögetett. Egy ilyen csúcsjavítási kísérletnél olyan messzire hajított egy művészi módon elkészített születésnapi dobostortát a rajta lévő száz égő gyertyával, hogy az átrepült az országhatáron, csak szállt, szállt, elszállt a szomszéd király ünnepi díszbe öltöztetett palotájáig, és képen találta az erkélyen integető királylányt, aki az esküvőjére készülődött. A vőlegény, aki ott feszített a szépséges és főleg gazdag menyasszonya mellett, rámeredt a csokis képű királylányra, akinek a tornyos esküvői kontyából tejszínhabtól csöpögő, 19füstölgő gyertyák álltak ki, és nyomban vad hahotázásba fogott. Kacagott a nép is lent a téren, mert nem kedvelték a királylányt. A királylány sírógörcsöt kapott, sikoltozva toporzékolt az erkélyen, amitől a kontyán díszelgő torta még inkább az arcára csúszott. A vőlegénye nem bírta tovább, lovára pattant, és nagy hahotázás közben távozott.

Lett is iszonyatos háború a meggondolatlan tortadobásból!

Minyon kapitányról még annyit tartottak fontosnak följegyezni a krónikák, hogy híres madárbarát volt. Tartott a palotájában kanárikat, papagájokat és kakadukat, pintyeket és cserregő szarkákat. Minyon kapitány egy világcsúcs-minyondobásnál veszett el. Sokáig készülődött, nagy lélegzetet vett, majd pedig tiszta erejével eldobta a puncsos minyont. Az meg olyan messze repült, hogy az alattvalók nem is látták, hol ér földet. Jaj, megint eltalált valakit?! Minyon kapitány néhány percig gondterhelten ráncolta a homlokát, aztán fogta a colstokot, és mérni kezdte a távolságot. Mérte, mérte, addig mérte, míg eltűnt a szemük elől. És jaj, soha többé nem látták.

Éltek persze mindenféle népek a bizurr-mizurrok mellett. Például a kalaposok, akik már a gyerekeket is kalapban járatták. Már a kisbabáknak is kalapjuk volt, és például aki kalap nélkül ment ki az utcára, azt megbüntették. A szomszédjukban éltek a lyukas-zoknisok, akik a nevükhöz illően mindig lyukas zokniban jártak.

A környék dombságain és hegyein éltek a síró-rívók, a verekedősök, a horkolók, a finnyáskodók, a lopósok, az örökké civakodók, mégis a bizurr-mizurrok voltak a legfontosabbak. De vajon miért? Nem tudjuk mi sem. Talán azért, 20mert valahogy úgy ért véget a bizurr-mizurrok uralkodása, ahogyan nem kellett volna. Valami titok lappangott ebben a történetben, valami megoldatlan rejtélyt kellene megfejtenünk.

Jaj, szegény Harmadik Alfréd Bökkelöki!

Szegény Malvin királynő!

Nem vész nyoma csak úgy egy királynak! Bizony nem! Ha egy király elvész, az meglesz utóbb! Vajon hol lehet, él-e még az utolsó bizurr-mizurr király?

Na és Minyon kapitány?!

21
Titokzatos látogatás titokzatos eredménnyel

Az alak egy gyűrött térképet tartott a kezében. S ha fölnézett belőle, a tekintete ide-oda rebbent, mint aki tart valamitől, vagy éppenséggel nem akarja nagydobra verni a szándékát. Megállt, öklével nagyot dörzsölt a homlokán. Csaknem kopasz fején kétoldalt szürke hajpamacsok meredtek az ég felé. A kanyargós út szélén ütött-kopott határvédő bódé roskadozott, s a bódé előtt egy rettenetesen csúf asszonyság üldögélt. Mármost vannak a csúfságnak fokozatai. Az asszonyság, aki hátát a bódé falának vetette, a legfelső fokot képviselte. Ez a rettenetesen randa hölgy ugyanis boszorkány volt, efelől nem lehetett semmi kétségünk. Seprűje a bódé falának döntve, a földön egy mocskos kondér hevert, mellette néhány elszórt rongy, piszkos kacat és eldobált krumplihéj. Az idegen összehajtogatta a térképet, a zsebébe gyűrte, s megszólította a banyát.

– Szép jó napot, kedves hölgy! Te aztán tényleg olyan csúf vagy, mint amilyennek mondják – szólt álmélkodó borzadállyal. – Vagy talán még annál is rondább.

A boszorkány fölpillantott. Meg sem rezdült bibircsókos képe.

– Nem emlékszem – válaszolt, és oldalra fordította a fejét. No igen, profilból se volt megnyerőbb szegény.

Az idegen tűnődve bólogatott.

22

– Ó, hát persze, az ükpapa jó munkát végzett.

– Miféle ükpapa? Nem fontos – mondta maga elé bámulva a boszorkány.

– Már akinek – emelte fel az ujját az idegen, majd a boszorkány bódéja mögött elterülő vidékre mutatott. – Most pedig be fogok menni. Bemegyek, aztán kijövök. És elviszek valamit. És tudod, miért mehetek én be oda? Azért, mert a te gonosz, ámde annál butább barátnőd adott az ellenszerből. Na, ehhez mit szólsz?

A gunyoros alak, ahogy ezt elmondta, fölkacagott.

– Barátnőm? Nem fontos. Felőlem ugyan azt viszel, amit akarsz – vonta meg a vállát a boszorkány. Csomókban lógó hajához kapott, s némi matatás után kiemelt a csimbókok közül egy jókora sáskát. Bámulta egy ideig, aztán bekapta.

– Magam is így gondolom – vigyorgott az idegen. Majd egészen közel hajolt a rusnya ábrázathoz.

– Tudod, milyen hihetetlenül ronda vagy még mindig?

A boszorkány ráemelte kifejezéstelen tekintetét, és mintha elmosolyodott volna. Már ha érdemes mosolynak nevezni arcjátékának eme durva változását, amelyet, mondjuk így, normális arcú emberek esetében torz vigyornak hívhatnánk.

– Nem tudom, elfelejtettem – motyogta.

– Hát persze, hogy elfelejtetted! – nevetett a másik. – Az ükpapa meg téged szedett rá. Varangylevest kértél tőle, ugye? Megkaptad, csak arra nem gondoltál, hogy a titkos főzetből neked is jut néhány kiskanálnyi. Haha, és éppen elegendő! És most itt csücsükélsz, mert őr vagy. Egy nagyon fontos őr! Annyira ronda vagy, drágám, hogy innen senki sem merészel kijönni, bemenni meg aztán különösen nem. Hm?

23

– Igen – mondta különösebb meggyőződés nélkül a boszorkány.

– Na pá, rondaságom – szólt könnyedén az idegen, s továbbhaladt. Már bent is járt a területen, amelyet a banya őrzött. Mustrálgatta a térképet. Mindenfelé szürke kockaházak sorakoztak. Az épületek között kifejezéstelen tekintetű emberek, fiatalok és öregek, törpék, királyfiak, királylányok álldogáltak, és az arcukon nem lehetett látni különösebb érzelmet. Mint akiknek nem fáj semmi, mint akik örülni sem tudnak már semminek.

– Jól van, szépen néztek ki – dünnyögte az idegen.

Odalépett egy őszes hajú férfiúhoz.

– Na emlékszel még, barátocskám, a zoknidra?

Az őszes úr kifejezéstelenül pillantott föl.

– Nem tudom, uram. Nem emlékszem, uram.

– Helyes. Vedd csak le a cipődet!

Az ősz hajú úr engedelmesen levette a cipőjét. Az idegen most lehajolt. Jókora lyuk tátongott az úr zokniján, s rajta keresztül kandikált ki a nagylábujja.

– Jól van, felveheted – dünnyögte elégedetten.

Néhány lépésre tőlük egy kalapos férfiú állt, merengve bámult a távolba. De hát mi volt a távol? Szürke, poros vidék, lenyírt lombozatú, fehér törzsű fák, néhány kocka alakú ház. Az idegen őt is megszólította.

– Szép kalapja van, tökfedő miniszter úr!

A kalapos lassan ráemelte a tekintetét, élettelen, kék pillantása volt.

– Igen – mondta. – Nem érdekes, nem emlékszem – tette hozzá.

Az idegen elnevette magát.

24

– Hát persze, az ükpapa nagyon jó munkát végzett.

– Ükpapa? Nem emlékszem.

Az idegen újra körbenézett. Aha, megint talált valakit. Aztán odalépett egy piros orrú, nagy bajuszú úrhoz, aki díszes, bár jócskán kopottas ruhája után ítélve valaha igen előkelő tisztséget tölthetett be. Leginkább királynak gondolhatta volna a szemlélődő, és így is lehetett.

– Na, drága királyom, hogy érzed magad?

– Emlékszem – mondta erre komoran a király.

– Szóval nem emlékszel. Úgy látom, a bizurr-mizurr nyelvet nem felejtetted el. Na mindegy. Tudod, hová megyek?

– Tudom – rázta a fejét a király.

– Honnan is tudnád? – nevetett az idegen. – Hát, kedves királyom, még néhány hónap, és átveszem a Főfőparancsnokságot. És nemcsak a drága Főfővárosban, ott már egyébként is Főfőtanácsos vagyok, hanem, kérlek szépen, mindenütt. Az egész világon, hogy úgy mondjam. Ígérem, nem fogtok unatkozni. Újabb és újabb társakra számíthattok ezen a varázslatosan szép helyen. Hiszen mióta nem jött hozzátok vendég! Mennyire unhatjátok egymást! Örülsz, hogy többen lesztek, királyom?

– Tudom – mondta halkan a király, és megfogta a mellette álló hölgy kezét, aki a felesége lehetett.

– Hát az a vásott kölkötök merre kószál?

De az öreg királynő csak bámult. Mintha meg se hallotta volna, mit kérdeznek tőle, a keze tétován az arcához rebbent. Kedves arca volt, jóságos és szelíd. Végigsimított a homlokán.

– Nem vásott? Emlékszem – bámult maga elé.

Az idegen legyintett, s magára hagyta a furcsa viselkedé25sű királyi párt, majd sietve megindult egy köves, kavicsos, száraz kóróval övezett gyalogúton. Az út emelkedett, az idegen erősen izzadt, s nagyokat fújtatott. Megszusszant kicsit, újra elővette a térképet, egy sziklaháton szétterítette, és az ujja hegyével haladt végig egy piros vonalon.

– Aha – motyogta maga elé. – Most éppen itt vagyok. Már csak egy kanyar, és elérem a titkos helyet – ragyogott föl a szeme. – És ott vár engem a drága ükpapa fantasztikus hagyatéka! A világ leghatalmasabb ura leszek. A legokosabb! A legszebb! A legerősebb! – Elgondolkodott. – Meg mi még?

Hirtelen eszébe jutott.

– És a legnagyobb kavaró!

Szinte rohanni kezdett, ide-oda ugrált széles hátán a hátizsákja. Az utolsó kanyar után megtorpant, ámulva bámulta a szeme elé táruló látványt. Furcsa, voltaképpen kukta alakú, fémesen csillogó épületet látott. Az épületen nem volt ablak, csupán egy ajtószerű nyílás nagy, rozsdás lakattal. A lelakatolt ajtó alól hosszú ősz szakáll tekeredett elő, körbefutotta az épületet, aztán lefelé hullámzott tovább a kanyargós úton. Miféle nagyszakállú ember élt ebben az épületben? Miféle csodabogár az, aki így növeszti a szakállát?! Egy szakállvilágbajnok talán?!

Az idegen odarohant a lakathoz, egyetlen jól irányzott rúgással eltávolította az ajtóról. Néhány pillanatig csend volt, aztán az ajtó halk csikordulással föltárult. Porfelhő szállt fel. Az idegen körbevizslatott, látja-e valaki, lesnek-e rá, s mert meggyőződött, hogy teljesen egyedül van, belépett a helyiségbe. Ott valaki horkolt. Hú, valami kegyetlen erővel horkolt!

Hrrr! Grrrr! Hrrr! Grrrr!

26

A sarokból jöttek a recsegő, fujtató, dirregő, durrogó, harákoló álomhangok. A sarokban egy réges-régi fatámlás ágy állt. Az ágyban egy nagyhasú alak hevert, az ő arcából hullámzott alá a hosszú, fehér szakáll. Még a bajusza hossza is volt vagy két méter. Fehér szemöldöke lenőtt a szeme elé. Valaha talán fehér, de mára megszürkült, leginkább szakácssapkához hasonlatos fejfedő volt rajta. Két kezét összekulcsolva tartotta gömbölyű hasán. Az idegen az ágyhoz lépett. Sokáig bámulta az alvót, a szeme megtelt könnyel.

– Drága Főükpapa! – suttogta.

Aztán megrázta magát, mint akinek kényelmetlen az ilyesfajta elérzékenyülés, és körbepillantott.

A helyiség közepén egy dobogó volt, belőle rozsdás, kampós végű vaspálcák álltak ki, s egy hosszú, pókhálóval összeszőtt tárgyat tartottak. Az idegen szeme kikerekedett, egyre gyorsabban lélegzett, s lassan a tárgy felé araszolt. Egy lépés, még egy, már ott is állt mellette. Lélegzetvisszafojtva előrehajolt. Óvatosan megérintette. Tenyere áhítattal csúszott végig a hosszúkás tárgyon, amely jókora fejben végződött. Remegtek az idegen ujjai. Végül két kézzel fogta meg a valamit, s minden erejét összeszedve, nagyokat fújtatva emelte ki a kampókról. A hosszúkás tárgy ott állt mellette, éppen akkora volt, mint ő. Aprólékosan megtisztogatta a pókhálótól. Aztán megszólalt.

– Az enyém hát a Szent Varázs Fakanál!

– Főükpapa! – fordult a hortyogó öreg felé. – Köszönöm, drága Főükpapa! Méltó leszek hozzád!

A hátizsákjából csomagolópapírt kapott elő, s gondosan betekerte az óriási fakanalat. Aztán a vállára kapta, majd visszaindult azon az úton, amelyen érkezett, de már nem tö27rődött a kifejezéstelen tekintetű emberekkel, a lélekvesztett járókelőkkel, a porral, a hőséggel, a bódéjánál ücsörgő csúf boszorkánnyal. Rohant. S közben átszellemülten motyogott maga elé.

– A legnagyobb kavaró!

– A legnagyobb keverő!

Alighogy a boldog idegen eltávozott, ponyvás teherautó fékezett le a boszorkány bódéja előtt. Por kavarodott föl, beterítette a bódét, jótékony felhőbe burkolta a boszorkány alakját, majd lassan elült. A sofőrfülkéből szemüveges fiatalember hajolt ki. Tüsszögött kicsit, az orrát törölgette. Vaksin hunyorgott szódásüveg vastagságú szemüvegén át.

– Tessék mondani, van itt valaki?

Az út pora fehérbe öltöztette a boszorkányt, ezért egyáltalán nem látszott, hogy szegény milyen ronda. Egy fehér alak volt csupán. Fehér és mozdulatlan.

– Néni! – szólt bizonytalanul a sofőr.

– Nem tudom – válaszolta a fehér szobor.

– Mondja csak, nénike, ez itt a főfővárosi főnyugdíjas főklub? – tudakolta a sofőr, miközben egy kockás füzetet silabizált. Körbepislogott, igyekezett valamilyen eligazító táblát vagy feliratot találni. Ám mivel ez nem sikerült neki, hanyagul megvonta a vállát, kihuppant a furgonból, s a ponyva alá nyúlva egy rekeszt kapott elő. A fehér papírral fedett rekeszt a boszorkány elé helyezte.

– Jó étvágyat, nénike! – kiáltotta, s már be is pattant a fülkébe, gázt adott és hátratolatott. Már csak egy kicsit hallatszott a teherautó hangja, aztán végképp elhalkult a zúgás. Csend lett. A boszorkány nem nyúlt a rekeszhez, le sem hajolt hozzá, csak megdörzsölte az arcát.

28

– Néni? – motyogta maga elé.

Hanem ekkor egy fej bukkant elő a bódé mögül. Kerek arc, barátságos, habár ugyancsak üres tekintet. A fej tömzsi, kerek törzsben folytatódott, majd előkerült az egész figura. Alacsony volt ez az illető, valaha talán fürge mozgású, barátságos ember lehetett. Ő bizony rámeredt a földön heverő rekeszre. S nemcsak hogy rámeredt, de közelebb is lépett, lassan lehajolt, s óvatosan leemelte a rekeszt fedő papírlapot. A rekeszben barna kockák sorakoztak. A barna kockák oldalán hullámvonalak futottak, némelyiken fehér vagy piros pötty is díszelgett. A kerekképű lassan kiemelte az egyik kockát, s az arca elé tartotta. Úgy bámulta, mint aki nem is látja. Megvonta a vállát.

– Nem emlékszem – motyogta. – Nem fontos – tette hozzá.

Leült egy fatönkre és a távolba bámult. Egy darabig így maradt. Aztán öntudatlanul felemelte a kezét, beleharapott a barna kockába. Az állkapcsa megmozdult, majd a két ajka egymásnak préselődött, kissé csücsörített, rágni kezdett, végül az ádámcsutkája nagyot ugrott, jelezve, hogy a meglepően omlékony állagúnak bizonyuló barna kocka darabja a nyelőcsövén keresztül már a gyomra irányába utazik. S ekkor történt valami. A kerekképű figura szeme kikerekedett. Megrázta a fejét, a homlokát dörzsölte. Mint aki hosszú, mély álomból ébredt. Mint aki az eszméletét, az emlékeit, a múltját nyerte vissza! A barna kockára meredt. Egyetlen harapással befalta a maradékot. Közben eszelősen suttogott.

– Minyon! Istenem, minyon!

A boszorkányra pillantott. Szinte önkívületben mondta neki.

– Rozál, kérsz minyont, egyél minyont, Rozika!

29

– Nem emlékszem – motyogta a boszorkány.

A kerekképű nevetett.

– Haha, minyon, emlékszem már, minyon! Nesze, Rozika, csámcsogj te is! ~ dobott egy kockát a boszorkány felé, ám az nem is nyúlt érte. A minyon a porba esett, s meghengergőzött. Fehér lett, egy kicsi fehér kocka.

A kerekképű hirtelen megfordult. A bódén túl terülő vigasztalan vidék felé bámult, majd a rekeszt a hóna alá kapva futni kezdett. Kisebb emelkedő után csaknem nekirohant egy kicsi, borzas hajú fickónak, aki egy kövön üldögélt. A kerekképű szó nélkül a manó szájába tömött egy minyont.

– Hol van apád meg anyád?

A kis fickó kikerekedett szemmel falta a minyont.

Mmm, grutty! Böff!

– Minyon! – motyogta.

– Kérek még! – kiáltotta.

A kerekképű most felegyenesedett, s meglátta a piros orrú öreg királyt és a feleségét. Éppen feléjük tartottak. Fáradt, lassú mozdulatokkal haladtak. A kerekképű odafutott hozzájuk. Nekik is minyonokat nyomott a kezükbe.

– Tessék enni belőle! Gyerünk! Gyerünk! – kiáltotta. – Nincs sok idő, felség! Harapjon csak bele, királynő!

S ebben a pillanatban nem messze fölharsant egy sziréna éles, berregő hangja. A távolból porfelhő közeledett sebesen. A kerekképű minyonokat dugdosott a zsebébe.

– Tegyetek el ti is! Szaporán, szaporán!

Aztán lökdösni kezdte őket a kapu irányába. Kilökdöste a királyi párt, s a csodálkozó, még mindig csámcsogó kicsi fickót. Rohanni kezdtek. Mint akik az életükért futnak.

30
Jön egy Trapiti!

Bánatos Olivér azt álmodta, hogy vásárolt egy gyönyörűen zöldellő cserepes virágot Virág Viola virágüzletében. Olivér sokáig nem nyitotta ki a szemét, hátha újra elszenderül, és tovább álmodja ezt a jóleső történetet. Olivérnek nem sikerült újra elaludnia. Már javában sütött a nap, Kavicsváron fényesen csillogtak a háztetők cserepei és az ereszcsatornák. Kedves, langyos őszi reggel volt. Vénasszonyok nyarának nevezik azokat az őszi napokat, amikor a nyár visszacsempész még egy kis meleget, és szelíden szertelehelgeti. A Pepe testvérek már javában dolgoztak, éppen végigzörgették a szemetes kocsijukat az árnyas Minyon kapitány utcában, ahol Olivér lakott. A Pepe testvérek, ahogy szokták, teli szájjal énekeltek:

A szemétben nincsen tejföl,
ébredj, pajtás, keljél már föl!
A szemétben nincsen kolbász,
nem egy macska nyávog, hanem kétszáz!

Ühüm bácsi botja is elkopogott a ház előtt,

kip, kop, de okos,

kip, kop, de okos.

Ühüm bácsi a polgármesteri hivatalba tartott, mert Ühüm bácsi volt a kavicsvári polgármester, és a botjának igaza volt, 31mert Ühüm bácsi valóban nagyon okos volt. Szép, új kardigánban feszített Ühüm bácsi, nyilván Ühüm néni legújabb remekművében.

Olivér még mindig csukott szemmel heverészett az ágyában, amikor egyszerre jóleső szuszogást hallott. Mintha éppen mellőle, az ágyból hangzott volna! Erre aztán kinyitotta a szemét. Rémülten meredt maga mellé. Olivér egy borzas kis figurát látott, aki éppen olyan volt, mint egy manó, olyan volt, mint egy vásott kis utcakölyök. De valahogy mégis furcsa volt. Nem ilyenek voltak az akkori utcakölykök mégsem. A kis fickó jóízűen hortyogott az ágy másik oldalán. De még fütyült is hozzá. Csücsörített a szájával, mint amikor jó gyorsan ötször egymás után azt mondjuk, hogy: tyüp, tyüp, tyüp, tyüp, tyüp.

A végén meg azt, hogy: grugrugrukrrrrrrrrr!

Bánatos Olivér lassan fölült az ágyban, megdörzsölte a szemét, és váratlanul azt mondta:

– Nahát, ez biztosan egy Trapiti!

– Mit mondtam?! Azt, hogy Trapiti?! – Bánatos Olivér csodálkozva vakargatta a fejét. A fülét is húzogatta. – De hiszen fogalmam sincsen, mi az, hogy Trapiti!

Alaposan megrázta a figura vállát. A Trapitinak nevezett fickó nagyot horkantott, és átfordult a másik oldalára.

– Ráadásul egy álomszuszék Trapiti! Még csak ez kellett nekem! – kiáltotta Olivér, és rögvest kiugrott az ágyból. Szélesre tárta a hálószoba ablakát. A szobába ömlött a reggeli fény, ragyogott kint a langyos, őszi világ. Kismadár gitározott a szemközti hársfa ágán.

32 33
Jött hozzád egy Trapitititi, ó je!
Jött hozzád egy Trapitititi, ó je!
Szóló!

Olivér erre becsapta az ablakot. Jó nagyot csörrent az üveg.

Brrr, mrrr, krrr!

A Trapiti bosszúsan ült föl az ágyban, és Olivérre hunyorgott.

– Hát te ki vagy? – kérdezte Bánatos Olivér.

– Kérlek szépen, fogalmam sincsen – vonta meg a vállát a manó, és nagyot ásított. Bánatos Olivér a fejét vakarta.

– Szóval nekem kellene tudni? Hiszen még soha nem láttalak.

– Mintha azt mondtad volna, hogy Trapiti vagyok! – csodálkozott a manó.

– Azt mondtam, azt mondtam! Viszont azt nem mondtam, hogy tudom is, mi az a Trapiti. A Trapiti csak egy szó. Vagyis inkább egy vitrin. Egy üres vitrin – magyarázta Olivér.

– Világos – bólogatott a manó, de azért látszott, hogy egyáltalán nem világos neki. Már kimászott az ágyból, érdeklődve nézelődött.

– Hát, mindenesetre itt vagyok. Lehetnék persze máshol is, de mégsem máshol vagyok, hanem éppen nálad, a Minyon kapitány utca ötben. Szép lakásod van. Csak egy kicsit rendetlen.

– Jó kis slamasztika! – tűnődött Bánatos Olivér, miközben nagyvonalúan elengedte a füle mellett a manó rendre vonatkozó megjegyzését. – No, és hogy jöttél be hozzám?

34

– Kinyitottam az ajtót, és átléptem a küszöböt.

– Logikus – bólintott Olivér. – Ha nem nyitod ki az ajtót, nem jöhettél volna be hozzám. Ha csak nem az ablakon keresztül. Viszont a csukott ablakon át se lehet bemászni. Tehát betörtél hozzám, és szépen belefeküdtél az ágyamba.

– Ha egyszer álmos voltam, kedves Olivér – mosolygott a Trapiti.

– Hm. Szóval a nevemet is tudod.

– Rá van írva az ajtódra.

– És honnan jöttél?

– Nem tudom, kedves Olivér. Sajnos fogalmam sincsen – vágott gondterhelt képet a manó.

– Hogyhogy nincsen?!

– Nem tudom, Olivér – s most először látszott zavartnak a manó –, csak arra emlékszem, hogy találkozom egy idős, kedves bácsival, aztán itt toporgok a házad előtt, és elolvasom a nevedet egy ládán.

– A postaládán!

– Igen, igen! Bánatos Olivér, ez volt ráírva. És mintha hosszú, súlyos álomból ébredtem volna. Viszont hajnal volt még, a napocska is éppen hogy csak kidugta az orrát a felhők mögül, és ahogy megláttam, hogy ilyen rettenetesen korán van, álmos lettem újra. Így hát bejöttem hozzád, és melléd feküdtem. Bocsánat. Utólagos engedelmeddel.

Ebben a pillanatban vad csattogás hangzott a szomszéd ház udvarából. Trapiti rémülten meredt a hang irányába. Majd egy szempillantás alatt a takaró alá menekült. Olivér nagyot nevetett.

35

– Semmi pánik, kedves Trapiti, csak Holle mama gondolkodik!

Holle mama Bánatos Olivér kertszomszédja volt a Minyon kapitány utcában, és minden reggel kirázta az előszobája szőnyegét. Ha senki se járt nála, akkor is kirázta. A szőnyeget Báró Rojtos Eugénnak hívták, és a világ egyik legbüszkébb és legérzékenyebb szőnyege volt, annak ellenére, hogy előszobaszőnyeg volt. Mert Eugén egyáltalán nem átlagos előszobaszőnyeg volt, de erről majd később.

A lényeg az, hogy amikor Holle mama szőnyeget rázott, akkor gondolkodott. Az egyik ember csöndben gondolkodik, elzárja a rádióját, a fülébe füldugókat dug, a másik ember mosolyogva gondolkodik, némelyik szipogva, sírdogálva, sétálva vagy magában beszélve, míg Holle mamának szőnyegrázás közben jutottak eszébe a legjobb ötletek. Egyszer például az jutott az eszébe, hogy tökfőzeléket készít ebédre! Ez lett Holle mama leghíresebb ötlete. Hohó, ez aztán világbajnok ötlet volt!

Holle mama szőnyegrázás után legott megfőzte a tökfőzeléket, és az a tökfőzelék lett a világ legjobb tökfőzeléke, az egész város megkóstolta, és az emberek csak álmélkodva bólogattak, hogy, ej, ej, hát ez aztán fantasztikus, ilyen tökfőzeléket még Amerikában se csinálnak, Holle mama!

– Kérünk még, Holle mama!

– Szedjél még, Holle mama!

– Tökfőzelék-repeta! Tökfőzelék-repeta!

Tökéletesen jogos volt az emberek ilyen mértékű elragadtatottsága! Néhány nap múlva postás hozta a díszes értesítést. A hatalmas boríték pecsétes oklevelet rejtett, nem is 36fért el a postás táskájában. Az oklevél szerint a Nemzetközi Tökfőzelék Bizottság Holle mama tökfőzelékét választotta minden idők legjobb tökfőzelékének! Azóta turistacsoportok jártak Holle mamához Kavicsvárra.

Szóval jó nagyokat csattogott a szomszédban Báró Rojtos Eugén.

– Tehát nincs baj? – meresztette Trapiti még mindig a szemét.

– Nincsen baj – bólintott Olivér. – Viszont azt megkérdezném, hogy én most mit tegyek teveled.

– Fogadj be, Olivér. Legyek egy kis időre, khm, a tiéd – köhécselt Trapiti, és vágyakozó fény csillant meg a tekintetében.

– Hogyan lehetnél az enyém, ha azt sem tudom, mi az, hogy Trapiti?! Meg aztán sok dolgom van, láthatod magad is. Nézd, hány festményt kell még befejeznem! – ellenkezett egyre erőtlenebbül Olivér.

– Én nem foglak zavarni – mondta halkan a manó.

Bánatos Olivér leült a konyhaasztalhoz. Sóhajtva az ökleire engedte a homlokát. Nem volt kellemetlen érzése, nem fájt semmije, csak valahogy furcsa volt. Eddig egyedül élt, és csak magára volt gondja. Bánatos Olivér gyengének és tanácstalannak érezte magát.

– Hát ez szép – motyogta maga elé. Aztán fölnézett. – Jól van, Trapiti, nálam maradhatsz.

– Szánalomból nem maradok. Csak akkor maradok, ha neked is jó.

– De hát honnan tudjam előre, hogy jó lesz?

– Azt valóban nem tudhatod. De például tudok trapitizni. Szerintem meg tudnálak tanítani – mondta komoly képpel a manó.

37

– Arra bizony kíváncsi vagyok – vonta föl a szemöldökét Olivér.

A manó egy pillanatra eltűnődött, aztán fölkapott két vaskosabb ecsetet az ecsettartóból, és mintha dobverők lennének, ütögetni kezdett velük az asztalon. Ha csak ezt tette volna! Mert iszonyatos hamissággal énekelt is.


Trapiti! Trapiti!


Olivér a fülét befogva rázta a fejét.

– Jól van, jól van! Gyönyörű trapitizés volt – aztán megragadta a manót, és közel húzta magához. – Te atyaúristen! – suttogta döbbenten.

– Mi baj, mit látsz, Olivér? – rettent meg a manó.

– Hát csak azt, Trapiti, hogy te rettentően éhes vagy. Neked menten kilyukad a gyomrod. Hozzád képest egy éhes farkas beuzsonnázott napközis! Neked sürgősen reggelizned kéne! No, gyere csak velem! – s megindult a konyha felé. Trapiti nyomban utána sietett, s futtában megdörzsölte a fejét. Fürtös hajából vastag, fekete szál hullott a padlóra. Olyan volt, mint egy cirokszál. Néhány pillanatig alant hevert, majd lassan felemelkedett. Ott lebegett a levegőben. Aztán visszahullt, és a padlón maradt, mozdulatlanul.

És mintha csak valami jel lett volna, a szomszédban abbamaradt a szőnyegcsattogás. Úgy látszik, Holle mamának eszébe jutott a napi főzési ötlet.

38
Virág Viola virágos boltja

Az emberek kedvelik a virágboltokat. Az ilyen boltocskákban kellemes földszag keveredik a virágok különféle illatával, és a levegő nehéz és párás. Amikor virágboltba mennek az emberek, leginkább születésnapra, házassági évfordulóra, szerelmes randevúra készülődnek, és az ilyen alkalmakkor izgalmas dolgok történnek. Jó, néha koszorút vagy őszi rózsát kell venni, és ez sajnos szomorú dolog. Szegény Holle mama gyakran járt a temetőbe, mert minden héten vitt virágot megboldogult férjének, a sok évvel ezelőtt tengerbe veszett Müller igazgatónak, aki korábban egy cirkuszt vezetett, aztán elutazott majmokat venni, és többé nem tért haza. Holle mama akkor költözött ebbe a városkába, Kavicsvárra, s akkor emeltette a síremléket élete legnagyobb szerelme, Müller igazgató emlékére. Krizantémmal és selymes nyuszifül-virággal díszítette, tekintettel arra, hogy Müller igazgatónak a nyuszis számok voltak a kedvencei. Egyszer például tíz nyuszit varázsolt elő a cilinderéből, kilenc fehéret és egy feketét, volt is nagy csodálkozás a nézőtéren.

Az emberek általában kedvelik a virágboltokat, de vajon a virágok jól érzik-e magukat a boltokban, ahol kínálják őket? A cserepes virágok nyilván nem panaszkodnak. Viszont sok cserepes virágot láttunk már különböző hivatalokban és iro39dákban, amelyek kornyadoztak, mert senki sem vette a fáradságot, hogy öntözze őket.

– Nem érek rá, pecsételnem kell – mondja a hivatalnok.

– Nem érek rá öntözgetni, itt ez a hegy papír, mindet alá kell írnom – jelenti ki az igazgató. – Különben is, nem az én dolgom!

– Nem érek rá, országos jelentést gépelek – csicsergi a titkárkisasszony, és föl sem pillant a gépelésből.

Egy virágboltban rendszeresen öntözik a cserepes virágokat, és a földjükbe mindenféle virágvitaminokat dugdosnak, hogy jól érezzék magukat. A szálas virágok, mint például a rózsa, a szegfű, a nárcisz vagy a margaréta már le vannak vágva, és úgy árulják őket.

– Én randevúra megyek! – dicsekedett egy sárga rózsa.

– Én meg Ühüm néni születésnapjára! – kontrázott egy liliom.

– Bennünket meg Károly professzor visz el vendégségbe! – dicsekedtek a tulipánok.

A virágárus lányt Virág Violának hívták, szőke haját néha copfba fonta, az ujjai ügyesek és fürgék voltak, és sokat dúdolt. Virág Viola nagyon szépen tudott virágot kötözni.

Egyszer egy Vendelin nevű vőlegénynek olyan gyönyörű csokrot állított össze, hogy a vőlegénynek nem volt szíve odaadni a menyasszonyának, mert rájött, hogy a csokor valóságos műremek. Nyomban beszaladt vele a múzeumba, és Kázmér úrra bízta, csak hogy a csodálatos csokor megmaradhasson az örökkévalóságnak. Kázmér úr, a városi múzeum vezetője azonnal fölmérte a dolog jelentőségét. Az egyedülálló csokor a múzeumban külön vitrint kapott, és ettől fogva bárki megcsodálhatta. Valéria menyasszony 40azonban vérig sértődött, amiért elvették az ő világszép virágcsokrát. Toporzékolt, kiabált, még az esküvőt is le akarta mondani, mire Kázmér úr nagyszerű megoldást talált. A vitrin alá azt írták, hogy:


EZ A CSOKOR VIRÁG VIOLA MESTERMŰVE,
ÖRÖKÖS TULAJDONOSA PEDIG VALÉRIA MENYASSZONY!


A fiatal házasok között pedig kialakult az a szép szokás, hogy a boldogító igen kimondása után az egész násznéppel elvonultak a múzeumba, és ott megtekintették Valéria menyasszony művészi kivitelezésű virágcsokrát.

Virág Violának volt egy ollója, nem is akármilyen olló, egy doktorált olló, ennek megfelelő volt az elnevezése is, Doktor Nyisznyasz. Virág Viola sokat beszélgetett Doktor Nyisznyasszal.

– Szerinted ma benéz hozzánk Olivér? – kérdezte Virág Viola.

– Nyassz! – csattogta az olló.

– Miért nem?! Doktor Nyisznyasz, föl akarsz engem bosszantani! – tette le a cserepes futót az asztalra Viola.

– Nyissz! – csattintott nagyot Doktor Nyisznyasz.

– Már hogy lenne gyáva?! – kiáltotta Virág Viola. – Olivér egyáltalán nem gyáva, csak egy kicsit, na jó, egy kicsit az.

– Nyissz, nyassz – csattogta Doktor Nyisznyasz.

Virág Viola fölsóhajtott. Igaz, hogy ő is mindig elpirul, ha Bánatos Olivér belép a boltba. Mit?! Hogy elpirul?! Hiszen úgy ég az arca, mintha egész nap a strandon sütkérezett volna, és elfelejtette volna bekrémezni magát. Sőt, a csomagolós asztal mögött még a lába is remeg, néha majd összecsuklik.

41

De hopp, megcsendült a csengő, nyílt az ajtó, és belépett a boltba Bánatos Olivér. Csakhogy Olivér most nem volt egyedül. Fura kis fickó billegett az oldalánál, vörös és bozontos volt az üstöke, és a szeme se állt jól.

– Kedves Viola, khm – nyögte némi idő után Olivér.

– Jó napot kívánok, khm – nyögte Virág Viola.

– Igen – köhécselt Olivér.

– Hogy mondtad, Olivér? – pirult Virág Viola.

– Nem értem – köhécselt Olivér.

– Mit nem értesz? – kérdezte Viola.

– Trapiti! – kiáltotta erre a fura kis fickó, aki olyan volt, mint egy borzas kis manó, vagy olyan volt, mint egy viráglopó csibész.

– Nyissz – csattintott egyet Doktor Nyisznyasz.

– Á, üdvözlöm, Doktor Nyisznyasz – mosolygott a manó.

Virág Viola a manóra meredt. Jobbról is megnézte, balról is megnézte. Kicsit tátva maradt a szája.

– Hát te meg ki vagy?

– A nevem Trapiti – jelentette ki büszkén a manó.

– Aha – nyögte Viola. – Trapiti.

– Csattcsittcsett! – csattogta Doktor Nyisznyasz.

Aztán csend lett. Teljes lett a zavartság, legalábbis Olivér és Viola között, ám a manó csak mosolygott. Doktor Nyisznyasz is fényesebben csillogott a szokásosnál. Bánatos Olivér egyik lábáról a másikra állt, végül nagy nehezen megszólalt.

– Mert most nem tudok virágot venni – nyögte.

– Biztosan más szebbeket árul – mondta erre Virág Viola nagyot sóhajtva.

– De holnap már veszek virágot, Viola!

Viola sebesen bólogatott.

42

– Mert most el kell mennünk Ühüm bácsihoz – magyarázta Olivér.

– Bemutatkozom neki! – jelentette ki Trapiti. – Még nem ismer engem, tudod, csak reggel óta lakom nálatok, Kavicsváron.

– És honnan költöztél hozzánk? – érdeklődött Virág Viola.

– Senki sem tudja. Én sem tudom.

– Elfelejtetted? – kérdezte Viola.

– Valószínűleg. Ez egy fölöttébb rejtélyes dolog – vágott titokzatos képet Trapiti.

– Biztosan eltévedtél, szegény kis Trapiti – simogatta meg a manó fejét a virágárus lány.

– Lehet. De akkor is titokzatos ez az egész – jelentette ki Olivér.

– Jól van, Ühüm bácsi biztosan tudja. Ő nagyon okos ember – bólintott Virág Viola. – Egyszer például kaptam egy kereskedőtől egy ritka, nagyon különleges virágot, fogalmam se volt, miféle lehet. Ühüm bácsi rápillantott, és nyomban megállapította, hogy miféle virág. Szárazföldi nyusziharang volt!

– Csatt – helyeselt Doktor Nyisznyasz.

– Ebben reménykedünk mi is. Hogy Ühüm bácsi ilyen okos! Hát akkor a viszontlátásra – dünnyögte Bánatos Olivér, és kivonszolta Trapitit a boltocskából. Vadul dobogott a szíve. Ha Olivér hátranéz az Alfréd Bökkelöki utcán, bizony látja, hogy a virágárus lány áll az ajtóban, és csak bámul, bámul utánuk. Majd nagyot sóhajtva visszatér a virágai közé.

43
Nagyon veszélyes szökevények!

A Főfővárosban, amely tizenhárom nyíllövésnyire van Kavicsvártól, kocka alakú, szürke házakat látunk mindenfelé. A házak között egyenes utcákon szürkeruhás emberek rohannak és sietnek erre meg arra, és aki áll, az is sűrűn nézegeti az óráját. Mindenki fontoskodó, komoly képet vág. Az autók mind ugyanolyan sebességgel hajtanak, és szabályos időközönként dudálnak egyet, akár van indok a dudálásra, akár nincsen,

du dú, du dú.

A házakon büszke sárga feliratok virítanak:


FŐFŐTANÁCS FŐÉTTEREM!

FŐFŐTANÁCS FŐMOZI!

FŐFŐTANÁCS FŐPARANCSNOKSÁG!

FŐFŐTANÁCS FŐPIAC!

FŐFŐTANÁCS FŐTANÁCS!


A Főfőtanács Főtanácsa is nagy ház, kockaház, és egy megtermett szürke öltönyös őr áll előtte, de úgy ám, mint a cövek. Roppant komoly és roppant felelősségteljes az ábrázata. Nem érdemes neki viccet mesélni, legfeljebb az őrségváltás után mosolyodna el kicsit, amikor senki se látja, talán még akkor se. Az épület alsó szintjén nagy a nyüzsgés, mindenki iratokkal, paksamétákkal, pecsétekkel robog fel s alá.

44

– Sietek, rohanok! – kiabálja az egyik hivatalnok.

– Nekem is sürgős dolgom van! – kiált vissza egy másik.

– Jaj nekem! – tépi a haját egy főtitkárkisasszony. – Már el is késtem!

– Már viszem is a Főpecsétet! – lohol egy főpecséthordár.

A főfelső, vagyis a főtizedik emeleten található a Főfőtanács Főfőtanácsosának főfő irodája.

Az iroda ajtaján éppen belép egy szürke ruhás úriember. Erősen liheg, az arca ki van vörösödve. Látszik, hogy ő is nagyon sietett. Tisztelettudóan megáll az iroda közepén, majd nagyot kiáltva köszön.

– Éljen a Főfőtanács!

Nem kap választ. Csönd van az irodában.

– Éljen a Főfőtanács! – kiáltja újra a szürke ruhás úriember.

– Éljen! – morogja végre valaki az íróasztal mögül. Már látjuk is, kicsoda gubbaszt az asztal mögött. Hát persze, hogy a Főfőtanács Főfőtanácsosa, egy olyan figura, akire még egy üres gyufaskatulyát se nagyon bíznánk rá. Neki is szürke egyenruhája van és sárga nyakkendője. Nagydarab, súlyos ember, és ha mosolyog, olyan, mintha almákat tartana a pofazacskója két oldalában. De most nem mosolyog.

– Maga meg ki a főfene? – kérdezi a másikra meredve.

– Jelentem, az új Főrendőrfőnök!

– Miért, a régi hol van? Elaludt a mihaszna? Szabadságra ment?

– Ki tetszett rúgni, Főfőtanácsos úr!

– Ja vagy úgy. És miért rúgtam ki azt a főszerencsétlent?

– A gyalázatos, a fölháborító szökések miatt, Főfőtanácsos úr! – hebegte az új Főrendőrfőnök. – Azért, mert nem akadályozta meg a szökéseket!

45

– Na, remélem, maga eredményesebben fog dolgozni! – méricskélte az új Főrendőrfőnököt a Főfőtanácsos.

– Igyekszem, Főfőtanácsos úr. Azon leszek, Főfőtanácsos úr! Mindent megteszek, Főfőtanácsos úr!

– Jól van, vezesse elém őket.

Itt egy kis csend következett. A Főfőtanácsos várakozóan bámult, a rendőrfőnök pedig egyik lábáról a másikra állt. Megköszörülte a torkát, khm.

– Kiket, Főfőtanácsos úr?

A Főfőtanácsos fölhorkantott, mint egy dühös vadmalac. Aztán kiabálni kezdett.

– Hogyhogy kiket?! A szökevényeket, piskótafejű! Nem tartóztatta le őket, és a szemem elé mer kerülni?! Veszi a bátorságot és a nagy lúdtalpával meggyalázza az én főszent főhivatali főszobámat?! – kiabálta a Főfőtanácsos. Aztán észbe kapott.

– És miért nem tartóztatta le őket?

– Mert még csak tíz perce vagyok Főrendőrfőnök, kérem – dünnyögte a másik vörös képpel.

– Tíz perc magának nem elég? – csendesedett le a Főfőtanácsos, majd karját a háta mögött összefűzve járkálni kezdett. Gondolkodott. – Mit csinált tíz percen át, he?! A körmét reszelgette?!

– Tíz perc alatt értem fel önhöz, Főfőtanácsos úr, a főtizedik emeletre. Rossz a főlift.

– Jelenteni azért tud? – kérdezte gúnyosan a Főfőtanácsos.

– Igen, kérem szépen, jelenteni tudok – hebegte a Főrendőrfőnök.

A Főfőtanácsos most a Főrendőrfőnökre meredt, és várt.

46

Várt.

Még mindig várt.

De már dagadt a halántékán az ér, végül elordította magát:

– Akkor meg miért nem jelent?!

– Mert nem tetszett megparancsolni! Meg tetszett kérdezni, hogy tudok-e jelenteni, és én válaszoltam, tudok, de arról nem volt szó, hogy kell is jelentenem – hadarta kétségbeesetten, mindazonáltal némi daccal a Főrendőrfőnök. Még nem szokott hozzá nyilván, hogy így üvöltözzenek vele.

– Akkor parancsolom, hogy jelentsen, maga…

A Főrendőrfőnök nem hagyta befejezni a mondatot.

– Jelentem, összesen négy személy szökött el! A legkövérebb személy egyedül bujkál, míg a három főből álló szökevény család az üldözés eredményeképpen szétvált. A szökést nagyban elősegítette, hogy a Főfőtanács tortaszállító furgonja az őrzött területre tévedt. A tortákat szállító sofőrt letartóztattuk, s a kihallgatás során fényt derítettünk arra, hogy nem áruló, csak rövidlátó. Eltévesztette az útirányt, és behajtott, khm, behajtott a Nagyon Szigorúan Őrzött Területre. A szállítmányát, mely ötven darab minyonból állott, ott lerakta.

– És mi lett a minyonokkal?!

– Megették őket a szökevények, khm.

– Micsoda könnyelműség! Ezennel a Főfővárosban betiltom a minyont! – kiáltotta a Főfőtanácsos olyan haraggal, hogy a fülei fölött lengedező hajpamacsok az égnek álltak.

– Értettem, Főfőtanácsos úr! A minyon be van tiltva! – hajolt meg a Főrendőrfőnök, majd folytatta. – Megállapítottuk, uram, hogy a szerencsétlenségek összejátszása révén 47a legkövérebb szökevény személy, illetve a három főből álló szökevény család a minyonok elfogyasztása után kerültek olyan állapotba, hogy arra gondoltak, szökniük kell a Nagyon Szigorúan Őrzött Területről. Jelentem, velejéig gonosz tervüket meg is valósították. A szökés után az útjaik elváltak. A legkövérebb személy valószínűleg a közelben bujkál, nagy valószínűség szerint el sem hagyta imádott Főfővárosunkat. Nyakon csípése órák kérdése. A háromtagú családnak sikerült kijutni a városból, melynek határában azonban a nyomok szétváltak. Egyelőre nem tudjuk, ez a szétválás miféle ravaszságot takar. Az idősebb pár lábnyomai a Lidércfény erdő felé vezettek, a legfiatalabb szökevényé pedig Kavicsvár városkába.

A Főrendőrfőnök pihegett, lihegett, kapkodta a levegőt. Úgy lehet, életében nem jelentett még ilyen hosszan. Csöpögött orráról az izzadság.

– És mikorra várhatom az eredményt? – kérdezte az orrát szívogatva a Főfőtanácsos.

– Hamarosan, uram.

– Miért ilyen magabiztos, Főrendőrfőnök úr? – kérdezte gúnyosan a Főfőtanácsos.

– Azért uram, mert a legjobb emberemet bíztam meg az üggyel. Ravasz, mint a kígyó. Okos, mint egy egércsapda!

A Főrendőrfőnök közelebb hajolt.

– Tetszik tudni, hogy hívják, Főfőtanácsos úr?

– Ugyan honnan tudnám?! – morogta kelletlenül a Főfőtanácsos.

– Boleszláv főfelügyelő, és ez csak álnév! – suttogta a Főrendőrfőnök.

– Hogyhogy csak álnév?! – morogta a Főfőtanácsos.

48

– Mert nem ez az igazi neve.

– Miért, mi az igazi neve?

– Az igazi neve… hm. Azt még én sem tudom.

– Nem kérdezte meg?!

– Megkérdeztem, Főfőtanácsos úr. De Boleszláv főfelügyelő nem árulta el. Ilyen ravasz, tetszik már érteni?

Amikor a Főrendőrfőnök elhagyta a hivatali szobát, a Főfőtanácsos komoran megállt a falra függesztett térkép előtt. Ujja elindult rajta, míg egy település alaprajzához érve meg nem állt: Kavicsvár volt az. Tollat kapott elő, és szürkével bekarikázta a városka területét. Aztán tekintete átsiklott egy nagy szürke foltra.

– Ez az én titkom, ez az én drága titkom, az én édes Birodalmam!

– Felejteni, felejteni, felejteni! – suttogta aztán.

A tekintete most elkomorult.

– Soha nem tudják meg a titkomat! – suttogta zaklatottan. Nagy, szürke szekrényéhez lépett, elfordította a kulcsot, és kiemelt belőle egy hatalmas fakanalat. Akkora volt a fakanál, mint ő maga, mint egy jól megtermett ember. A Főfőtanácsos úgy ölelte a fakanalat, mintha a szerelme lenne.

– Drága Varázs Fakanalam! Ugye segítesz nekem?! A Főükpapa is helyeselné! Milyen boldog lenne, ha tudná, hogy velem vagy, hogy nekem segítesz.

Zakója belső zsebébe nyúlt, és kiemelt egy képet. Egy régi király fotográfiája volt, a király ült a trónján, szakácskötényben volt, és fakanalat tartott a kezében. A Főfőtanácsos nagyot sóhajtott, aztán fölragyogott a képe.

– Kipróbállak, igen!

49

Nyögve emelte meg a fakanalat, s írt vele egy jókora kört a levegőben, mintha egy hatalmas kondérban bablevest kevergetne. Közben maga elé mormogott.

– Kavargatok, kevergetek, minden lelket begyűjtetek! Parancsolom, hogy az ajtónállóm felejtsen el mindent!

A háta mögé rejtette a fakanalat, és elkiáltotta magát:

– Hé, őr! Főajtónálló! Jöjjön be!

Némi idő után egy alak feje jelent meg az ajtónyílásban.

– Nekem szólt az úr? – kérdezte zavartan.

– Neked, mihaszna!

– Na és mit akar?! – rázta meg a fejét az ajtónálló. – Vagy én akarok valamit?

– Hát nem tudod, ki vagyok én?! – kiáltott a Főfőtanácsos.

– Ugyan honnan tudnám?! – bámult a fickó. Majd csodálkozva megvakarta a fejét. – Igaz is, nem tetszik tudni, hogy én ki vagyok? Most valahogy nem jut az eszembe. Ej, de furcsa, de különös!

– Menj ki, és várj! – parancsolta a Főfőtanácsos.

– Ha úgy tetszik gondolni, nekem így is jó – vonta meg a vállát az ajtónálló, és behúzta maga után az ajtót. A Főfőtanácsos újra megragadta az óriási fakanalat, és kavart vele.

– Parancsolom, hogy az ajtónállóm újra emlékezzen! – mormogta. Aztán nyugodtan a szekrényhez lépett, elrakta a fakanalat, és kulcsra zárta a szekrényajtót.

– Ajtónálló! Befelé! – kiáltotta.

Már jött is az ajtónálló.

– Parancs, Főfőtanácsos úr!

– Tapasztalt valami különöset, ajtónálló?

– Nem, uram.

50

– Jól van, elmehet.

A Főfőtanácsos jóleső elégedettséggel járkált az irodájában, végül megtorpant egy jókora keret előtt, amelyet szürke lepel fedett. A Főfőtanácsos néhány pillanatig tűnődött, majd lerántotta a leplet. Valami tükörféleség volt alatta, ám a tükör üvege fémesen, vakon csillogott, aztán lágy hullámzás támadt a felületén, és megjelent benne a Főfőtanácsos arca. Vagyis nem egészen. Mert amíg a tükör előtt álló Főfőtanácsos minden tekintetben ellenszenves alak benyomását keltette, addig a tükörbéli kedvesen és megnyerően mosolygott.

– Hú, de gonosz vagyok! – meredt rá a tükörképére a Főfőtanácsos.

– Megint valami rosszban töröd a fejed, ugye?

– Főrosszban! – nevetett a Főfőtanácsos.

– Nagyon sajnálom – mondta erre a tükörképe. – Szerintem jobban tennéd, ha nem gonoszkodnál annyit. Nem lesz jó vége a sok gonoszkodásnak, majd meglátod!

– Tudod te, miféle hatalom birtokában vagyok?!

– Van száz szürke kockaházad? – mosolygott a tükörbéli alak.

– Á, mit kockaházak, mit szürkeruhás hivatalnokok! Most olyan hatalom van a kezemben, amivel… – a Főfőtanácsos hirtelen észbe kapott, és ravasz vigyorba torzult az ábrázata. – Szeretnéd tudni, mi?

– Mindig szerettél dicsekedni! – mondta a tükör.

– Fogsz te még engem irigyelni, hah! – kiáltotta dühöngve a Főfőtanácsos. – És ez csak a kezdet, Kukta Gerozán! – vicsorogta a tükörképre, majd vadul fölkacagva ráborította a keretre leplet.

51 52
Mit nem tud Ühüm bácsi?

Bánatos Olivér tehát úgy döntött, elviszi Trapitit Kavicsvár polgármesteri hivatalába Ühüm bácsihoz, aki köztudottan a legokosabb Pépeember volt a városban. Mint mondtuk, ősz volt. Az utcán szorgalmasan sepregettek a Pepe testvérek. Volt dolguk elég.

– Huss, te levél a lapátba! – kiáltotta Pepe Géza.

– Huss, te levél a lapátba! – kiáltotta Pepe Pista is, aztán egymásra néztek és nagyot kacagtak.

Bánatos Olivér és Trapiti már ott álltak a Polgármesteri hivatal előtt. Benyitottak a nagy tölgyfaajtón, és felballagtak a lépcsőn. Ühüm bácsi szobája az emeleten volt, és egy tábla függött az ajtón:


ÜHÜM BÁCSI IRODÁJA


Bánatos Olivér bekopogtatott.

– Ühüm – mondták odabent.

Ühüm bácsi az asztala mögött üldögélt, és láthatóan nem volt fényes kedvében. Azt is lehet mondani, harapós kedvében volt. Ez pedig különös fejlemény volt, hiszen Ühüm bácsi mindent tudott. Aki pedig mindent tud, annak van oka jókedvre. Ühüm bácsi ráemelte gondterhelt tekintetét Olivérre, aztán Trapitire pillantott, és akkorát sóhajtott, hogy 53megmozdult az asztalán a tintásüveg. Mert minden polgármesternek van az asztalán legalább egy tintásüveg.

– Jó napot, Ühüm bácsi! – köszönt Olivér.

Ühüm bácsi ilyenkor mindig azt mondta, hogy ühüm. Most azonban nem ezt mondta.

– Nem tudom – mondta Ühüm bácsi, és közben szipogott.

– Szabad kérdeznem, mit nem tudsz, Ühüm bácsi? – érdeklődött Bánatos Olivér. Trapiti illedelmesen leült a sarokban, és figyelt.

– Nem tudom – szólt Ühüm bácsi, és olyan szomorúság tükröződött a tekintetében, hogy a tintásüvege föl akart borulni. Ha nagyon szomorú egy polgármester, fölborul a tintásüvege az asztalán.

Volt egyszer egy szerencsétlen sorsú polgármester, akit mélységes szomorúság fogott el, mert rájött, hogy a városában egy éve nem főztek túrós derelyét, két éve mákos gubát, és három éve nem fütyülték el az „Édesanyám, ne lovagolj annyit!” című vidám dalocskát. Amikor ez a polgármester erre gondolt, öt tintásüveg borult fel az asztalán. El lehet képzelni, mi történt. Tintatengeren úsztak a fontos papírok, a szerződések és a pecsétes levelek, amikkel mindig tele van egy polgármester asztala.

Bánatos Olivér épp csak hogy oda tudott kapni Ühüm bácsi asztalához. Szelíden megsimogatta a vadul billegő tintásüveget, amitől az megnyugodott.

– Én ezt nem értem – mondta Olivér.

Ühüm bácsi idegesen a fejéhez kapott.

– Azt nem tudom, kedves Olivér, hogy mit nem tudok. Eddig azt hittem, mindent tudok. De ma, vagyis ezen a szép 54őszi napon rájöttem, hogy mégsem tudok mindent. Tudod, Olivér, sétáltam a városban, és elnéztem a fákat. Sárga, barna és vörös kabátba öltöztek a platánok, a gesztenyefák és a hársfák, ettől kicsit elszomorodtam. Mert ősszel mindig szomorúbb az ember, tavasszal pedig vidámabb. Meg télen is vidám, ha ráborul a háromméteres hóember, és ő ki tud mászni alóla. Szóval sétáltam, kedves Olivér, mígnem alaposan megéheztem, így hát vettem a piacon egy huszonhárom centi hosszú sültkolbászt. Jóízűen megettem, de folyton az járt az eszemben, hogy nem tudok mindent. Jaj, hiába vagyok én Ühüm bácsi, a polgármester, egy valamit biztosan nem tudok! Majd’ elfelejtettem: a huszonhárom centi hosszú és négy centi széles kolbász után ittam egy nagy korsó málnaszörpöt.

– De mégis, hátha tudsz mindent! – mosolygott bátorítóan Olivér. – Emlékszel, Ühüm bácsi, hogy néhány hete Holle mama az újságban talált egy nagyon ravasz találós kérdést. Olyan furfangos kérdés volt, hogy Károly professzor se tudta a megfejtést. De te mégis könnyedén kitaláltad. Ühüm bácsi, te nagyon okos vagy!

– Jó, tényleg nagyon okos vagyok – bólogatott Ühüm bácsi –, viszont mégse tudok mindent. Legalább azt tudnám, mit nem tudok. Nem is az zavar, hogy nem tudok mindent, hanem az, hogy nem tudom, mi az, amit nem tudok. Érted te ezt, Bánatos Olivér?

– Nem értem – tárta szét tanácstalanul a karjait Olivér.

És ekkor Trapiti, aki eddig illedelmesen gubbasztott a sarokban elhelyezett üldögélő-széken, megköszörülte a torkát, és megszólalt.

– Akkor már két dolgot nem tudsz, Ühüm bácsi!

55

Ühüm bácsi szórakozottan Trapitira pillantott, és bólintott.

– Igen, így van, kisfiam! – mondta, és kibámult az ablakon, azt bámulta, hogy ősz van, hullanak a levelek, és kint az utcán… De az asztalán egyszerre remegni kezdett a tintásüveg. Ühüm bácsinak kikerekedett a szeme, és nagyot kiáltott.

– Hát te meg ki vagy?! – meredt vissza Trapitire.

– Hát ez az, amit nem tudsz, Ühüm bácsi! – csapta össze a kezét Bánatos Olivér, és nagyot kacagott.

– Trapiti vagyok, Ühüm bácsi! – emelkedett föl Trapiti, és meghajolt. Bánatos Olivér csodálkozott. Nem is gondolta volna, hogy Trapiti ilyen illedelmesen is tud viselkedni. Amióta a manó nála lakott, mindig négyszer kellett reggelihez hívni, ötször kellett megkérni, hogy mossa meg a kezét, és hatszor kellett elmondani, hogy ne ugráljon az ágyon, mert jajveszékel az ágy, és fölháborodásukban el akarnak törni a rugók.

– Te vagy Trapiti?! – kérdezte elképedve Ühüm bácsi, és nagyot csuklott. – Hát persze, persze! Te vagy Trapiti, akiről senki se tudja, hogy micsoda!

Ühüm bácsinak eszébe jutott, hogy van a városi múzeumban egy üres üvegvitrin, és az van a vitrin alá írva, hogy:


ITT LÁTHATÓ EGY TRAPITI!


A városka lakói sokat vitatkoztak azon, mi az, hogy Trapiti. Egy dühös öregúr a színes kacsatollal díszített kalapját akarta a vitrinbe helyezni, a leghatározottabban jelentve ki, hogy a kacsatollas kalap a Trapiti. Egy kalapos asszonyság a kislánykori szoknyácskáját akarta a vitrinbe rakatni. Egy matemati56kaprofesszor pedig egy egyenletet akart a vitrinbe helyeztetni, mondván, hogy az a Trapiti-féle egyenlet, így néz ki:


5 kutyaugatás + 3 macskanyávogás – 1 oroszlánbömbölés = 1 Trapiti


Nohát, még csak az kellett volna, hogy egy ilyen rébusz legyen a Trapiti!

Végül Ühüm bácsi érve győzedelmeskedett, aki azt mondta, hogy maga az üres üvegvitrin a Trapiti.

Ühüm bácsi most rájött, hogy ő is rosszul gondolta. Mert ugye egy üres vitrin az üres vitrin, és ha egy üres vitrin üres vitrin, akkor az nem lehet Trapiti. Logikus, mint egy túrós rétes, amibe mindjárt beleharapunk. De ebből még mindig nem következik, hogy micsoda a Trapiti. Ühüm bácsi összevonta a szemöldökét, és nagyon komolyan nézett a manóra.

Hm! Hm!

Ez hát a Trapiti!

Így néz ki egy Trapiti!

Akkora, mint egy kisgyerek, mert a felnőttek derekáig ér, vörös és borzas a haja, a tekintete csintalan, az orra tövében szeplők virítanak, pántos nadrágja a bokáját verdesi, körmei kissé koszosak, az ingén félre van gombolva a gomb, a nadrágja térdén jókora foltok éktelenkednek, és a szeme se áll jól. És mégse olyan egészen, mint az itteni gyerekek. Egy kicsit manó, egy kicsit ember, hm!

– És mit tudsz te, kicsi Trapiti? – kérdezte Ühüm bácsi megenyhülve.

– Tudok trapitizni – mondta Trapiti.

– Na és megtanítasz? – dörmögte Ühüm bácsi. Bánatos Olivér nyugtalanul fészkelődött. Amikor Trapiti trapitizni 57kezdett, abból nem sült ki jó dolog. Trapiti már vele is kipróbálta a trapitizést. Nyugodtan ki lehet jelenteni, néha egészen veszélyes dolog volt a trapitizés. S különben is, trapitizni sokféleképpen lehet. Ha lehunyod a szemed, és azt mondod, Afrika szavannái fölött szállsz egy óriási léggömbön, s alattad zsiráfok, elefántok és csavaros szarvú antilopok legelésznek, az is trapitizés.

Vagy az is trapitizés, hogy lehajolsz, s azt figyeled, hogy a picike hangyapajtás hogyan cipeli a nálánál jóval nagyobb morzsát, ami a te vajaskenyeredről hullott alá.

Trapitizés az is, ha azt mondod a szomszédnak reggel, hogy trapiti. Mire ő elmosolyodik és visszabiccent magának, az is trapiti.

Vagy trapitizés, ha látsz az utcán egy kislányt, aki keservesen sír, záporoznak a könnyei, mire te odalépsz hozzá, és megkérdezed:

– Trapiti?

– Trapiti, trapiti! – bömböli a kislány, mire te megsimogatod a haját, és bátorítóan rámosolyogsz:

– Ugyan már, trapiti!

– De biztos, hogy trapiti? – hüppög a kislány.

– Persze, hogy trapiti – bizonygatod, mire a kislány elmosolyodik, sőt már nevet is, csak úgy repkednek a copfjai. És trapitizés az is, ha fölmászol egy fára, és nem tudsz lejönni onnan. Vagy beleesel egy elfelejtett kútba, és nem tudsz kimászni onnan.

– Trapiti, trapiti – kiáltozol keservesen.

– Trapiti, trapiti – dünnyög a tűzoltóparancsnok, amikor lemászik érted, a hóna alá csap, és kimászik veled a kútból.

58

Szóval sokféleképpen lehetett trapitizni, és Bánatos Olivér egy kissé félve gondolt arra, hogy Trapiti esetleg olyan trapitizést alkalmaz, ami nem nyeri el Ühüm bácsi tetszését. Fára akar mászni vele, például. Vagy fogócskázni. Ühüm bácsi koros ember volt, bottal járt, és néha úgy ropogott a dereka, mint a kenyereskocsi kereke. Szóval egy kicsit megijedt Olivér. De felesleges volt bármitől is tartania. Trapiti illedelmesen meghajolt, leemelt egy tiszta papírlapot Ühüm bácsi asztaláról, ügyesen csákót hajtogatott belőle, és a feje búbjára nyomta. Jelentőségteljesen Ühüm bácsira bámult.

– Trapiti – mondta.

Ühüm bácsi megreszelte a torkát, hümmögött kicsit, majd bólintott. Aztán ő is elvett egy papírlapot az asztalról, és ugyancsak csákót hajtogatott belőle. És ő is a fejére illesztette.

– Trapiti – mondta komolyan.

Olivér úgy csodálkozott, mint soha még. Ühüm bácsi és Trapiti várakozóan bámultak rá.

Olivér a fejéhez kapott, ó, hát persze, persze, tudom már.

Ő is gyorsan csákót csinált, és a fejébe nyomta.

Így ültek ott, hárman, a polgármesteri irodában: egy komoly, csákós polgármester, egy csákós festőművész és egy csákós manó.

És nevettek, és cserélgették a csákóikat, és kicsit boldogok voltak.

59 60
Kicsoda Trapiti?

A következő napok azzal teltek, hogy Bánatos Olivér mindenféle kérdéseket tett fel Trapitinek.

Emlékszik-e az útra, amely ide, Kavicsvárra vezette?

Emlékszik-e a korábbi életéből valakire, a szüleire, a pajtásaira, akár egy kedves rendőrre vagy a kedvenc játékára?

Emlékszik-e a házukra, a virágoskertjükre, az iskolájára?

Emlékszik-e, hogy mi volt a kedvenc étele?

De arra már biztosan emlékszik, hogy kinek az ablakát rúgta be labdával!

De a manó csak a fejét rázta, és a szeme gyanúsan csillogott. Csak annyit tudott, hogy egyszerre csak itt volt, a városban. Mintha valami mélységes álomból ébredt volna, mondta tűnődve, és nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. Állt egy férfiú előtt, és azt kérdezte tőle, hol lehetne reggelizni.

De a férfiú nem válaszolt.

Azt se mondta, hogy zabkása.

Azt se, hogy ihaj-csuhaj velemér.

Állt és rendületlenül mosolygott. Mire Trapiti azt mondta neki, hogy ez illetlenség, mert az éhes manókat igenis el kell látni jó tanácsokkal. A férfiú erre se mondott semmit. Trapiti bevallotta, hogy ekkor rettentően dühös lett. Hát rányújtotta a nyelvét. És erre mi történt? Erre az történt, hogy 61semmi sem történt. A férfiú mosolygott tovább, mint aki csak mosolyogni tud. És akkor Trapiti rettentően elszégyellte magát, mert rájött, hogy a mosolygós férfiú egy szobor.

– Melyik szobor volt az? – kérdezte nevetve Olivér.

– Alfréd Bökkelöki király szobra – mondta Trapiti. – Tulajdonképpen szép szobor, kedves szobor, és olyan ismerős.

Ez érdekes, gondolta meglepetten Bánatos Olivér, mert neki is az a szobor tetszett a legjobban a városka szobrai közül. Talán mert mosolygós szobor volt. Köztudott, hogy a királyok ritkán mosolyognak. Mindig büszke képet vágnak. Fennköltek, magasztosak, annyira belekomolyodnak az uralkodásba, hogy már maguktól nem is tudnak nevetni vagy mosolyogni, ezért királyi bohócot alkalmaznak. Vagy a király harsányan kacagni kezd valami apróságon, egy darabig egyedül kacag, mert egyáltalán nem kacagnivaló a dolog, mígnem az udvaroncok zavartan követni kezdik, hehe, hihi, végül felbátorodva hangosan kacagnak ők is. A király erre váratlanul abbahagyja, és az udvaroncokra mered. Csönd lesz a palotateremben, mint egy temetőben.

– Hát ti meg mit röhögtök, semmirekellők?! – kiáltja a király.

– Amit te röhögsz… khm, nevetsz – kapnak észbe –, felség!

– Hát mi a lófülét nevettem én?! – kiált a király.

– Azt nem tudjuk, de nagyon nevetséges volt – hajbókolnak az udvaroncok.

Szóval az uralkodók hadilábon állnak a nevetéssel, már ha lehet ezt így mondani. A szobrok meg pláne nem szoktak mosolyogni. Azoknak a tekintete még jegesebb és komorabb, még fennköltebb.

62

Bökkelöki király szobra azonban kedvesen és szelíden mosolygott. A télapó mosolyog így a mesekönyvek lapjairól. Amikor Trapiti rájött, hogy egy kedves szoborral van dolga, továbbindult. Nem tudta, honnan jön, nem tudta, hová megy. Egy kicsit félt, egyedül érezte magát. Hajnal volt. És egyszerre csak ott állt a Minyon kapitány utca ötös számú háza előtt.

És a többit már tudjuk.

63
Kavicsvár leírása

Alfréd Bökkelöki király sétánynak hívták Kavicsvár legnagyobb utcáját. Forgalmas utca volt ez, sok redőnyös bolttal, trafikkal és fényes kirakattal, és természetesen játszótérrel. Olivér meg Trapiti sokat sétáltak itt, már csak a játszóterek miatt is. Az utcán természetesen padok sorakoztak, zöldre, kékre vagy pirosra voltak festve, mert jól tudjuk, vannak emberek, akik kék padon szeretnek ülni, mások piros padon, bár, ha jól belegondolunk, amikor nagyon megütjük a lábunkat, és padot keresünk, hogy leülhessünk, teljesen mindegy, milyen színű, hupikék vagy narancssárga. Egy napon Nocsak úr, aki mindenen csodálkozott, elámult azon, hogy nem található a városban sárga színű pad. Ezért másnapra Ühüm bácsi felállíttatott a Pepe testvérekkel néhány sárga padot is.

Ha esett az eső, a városlakók védelmet találtak az árkádok vagy a boltocskák elé kifeszített ernyők alatt. Az Alfréd Bökkelöki király sétányon volt a tűzoltóság, egy tekintélyes méretű pirostéglás ház, akkora kapuja volt, hogy egy elhízott elefánt is átfért volna alatta. Itt Hektor Viktor tűzoltóparancsnok teljesített nélkülözhetetlen szolgálatot. Hektor Viktor nemcsak a tűzesetekért és egyéb katasztrófákért felelt, de ő volt a megbízott rendőrfőnök is, amióta a régi rendőrfőnök elutazott a nagynénijéhez nyaralni, és 64olyan jól érezte magát, hogy levelet írt Ühüm bácsinak, amelyben közölte: egyelőre nem jön vissza. Továbbá megkérte Ühüm bácsit, értesítse a tolvajokat, a zsebeseket és a betörőket, hogy amíg vissza nem érkezik, függesszék föl a betöréseket és a tolvajlásokat. Aztán egy napon visszajött, és mintha mi sem történt volna, újra rendőrfőnök akart lenni, de Ühüm bácsi alaposan rápirított.

– Hej, azt hiszed, hogy akkor vagy rendőrfőnök, amikor te akarod?! Menj csak vissza a nagynénikédhez borsót pucolni!

A tűzoltóság mellett állt az iskola, aztán a templom, és az utca másik oldalán nyílt a Minyon kapitány utca, ahol Holle mama és Bánatos Olivér éltek jó szomszédságban.

Ha tovább haladunk a forgalmas sétányon, csakhamar a Polgármesteri Hivatal méltóságteljes épülete elé érkezünk. Innen irányította a város életét Ühüm bácsi, aki csaknem mindent tudott a világról, végül is ezért volt polgármester. Néhány házzal odébb az Első Legfontosabb Pityuka utca szelte keresztbe a sétányt. A túloldalon látszott Kelemen Aranka vegyeskereskedése, a bolt előtt zöldséges stand is volt, mindenféle ládákban körték, almák, banánok és zöldségek várták a vevőket. A szomszédban a kedves Virág Viola árulta a virágokat. Majd a Városi Múzeum következett, Kázmér úr hadiszállása. A városka múzeuma csinos kis épület volt, napsárgára festve, zöldre pedig a kapuja. Terebélyes lombozatú gesztenyefák magasodtak a múzeum előtt elterülő kicsiny téren. A múzeumot Malvin királynőről nevezték el, mert ő kezdte gyűjteni az elődök használati tárgyait.

Ebben a múzeumban mindenféle történelmi tárgyakat tekinthettek meg az érdeklődők és az unatkozók, például El65ső Legfontosabb Pityuka bizurr-mizurr uralkodó királyi hálósipkáját, bajuszkötőjét és nagykanalát, amivel a húslevest, a karalábélevest és a borsólevest kanalazta. Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil király néhány használati tárgya is ki volt állítva, így a soha nem használt messzelátója. A termek falain rajzok függtek Minyon kapitány életének érdekesebb eseményeiről, például hogy:


MINYON KAPITÁNY DOBOSTORTÁT DOB,

MINYON KAPITÁNY FRANCIAKRÉMEST HAJÍT,

MINYON KAPITÁNY TÚRÓKRÉMTORTÁT VET.


Egy nagy történelmi festményen egy bizurr-mizurr csatajelenetet is láthattak a látogatók. Ez a festmény Bánatos Olivér műve volt, ahogy még jó néhány műalkotás a múzeum termeiben.

A helytörténeti szoba eligazító fölirata szerint köztudott, hogy a bizurr-mizurrok hagyományosan nagy kavicsgyűjtők voltak. Lehajoltak ők mindenfajta kavicsért, patakparti, útmenti vagy víz alatti kavicsért; zsebre vágtak rózsaszín, barna, szürke, fekete és cirmos kavicsot egyaránt; szorongattak a markukban tenyérbe simulót ugyanúgy, mint horpadt-göcsörtöset. A legszebbeket még Malvin királynő válogatta össze, az ő gyűjteményét helyezték el a legnagyobb tárló üvege alatt. Fölötte a tájékoztatás annak, aki nem tudná: E település lakói az elődök, a híres kavicsgyűjtő bizurr-mizurrok iránti tiszteletből nevezték el városukat Kavicsvárnak.

Külön üvegvitrinben őrizték Virág Viola gyönyörű virágcsokrát.

66

Volt a múzeumban egy üres szoba, csak tükör borította ennek a szobának a falát. Ide azok a múzeumlátogatók jártak, akik különben utáltak múzeumba menni. Ezek az emberek beléptek a szobába, nézték magukat, elvicsorodtak, nevettek, kidüllesztették a mellüket, csóválták a fejüket, komoly képet vágtak vagy grimaszoltak. Mindegy mit csináltak, úgyis azt látták, amire kíváncsiak voltak: saját magukat.

A múzeum előcsarnokának falán ősrégi rajzok is függtek. A bizurr-mizurrok előszeretettel festették és rajzolták le a macskáikat.

Volt a múzeumban egy üres üvegvitrin is, ami alá sokáig az volt írva, hogy:


ITT LÁTHATÓ EGY TRAPITI!


Ha valaki ellátogatott a múzeumba, és megállt az üres vitrin előtt, akkor arra gondolt, amire akart. Így oldották meg a városban, hogy a Trapitiről mindenkinek valami más jutott az eszébe. Károly professzor néha eltévesztette a dolgot, amikor betévedt Kelemen Arankához.

– Kérek húsz deka trapitit – dünnyögte szórakozottan.

– Trappistát – bólintott a boltoskisasszony, és elmosolyodott.

– Ó, igen, Aranka, hát persze, hogy trapitit – bólogatott továbbra is szórakozottan Károly professzor, mert egy cédulát nézegetett éppen.

– Van friss májasom, kolbászom, juhtúróm, szúnyogriasztóm, konzervnyitóm, fogpiszkálóm, professzor úr, kérjen bármit! – hadarta Kelemen Aranka, mert nagyon szerette volna, ha vásárol nála valamit Károly professzor.

67

Aztán amikor Trapiti megérkezett a városba, Kázmér úr levette a „trapiti”-feliratot az üvegvitrinről. Másikat rakott a helyébe.


EZ EGY ÜRES VITRIN. DE MÁR NEM TRAPITI.
MÁR VAN VALAKI, AKI TRAPITI! MINDENKI AZT KÉPZEL IDE,
EBBE A VITRINBE A MÚLTJÁBÓL, AMIT AKAR!


A múzeumban külön polcokon tartották azokat a könyveket, amelyek Dregdalon Billi, a legfélelmetesebb bizurr-mizurr szörnyeteg rémtetteiről tudósítottak. Hogy miket csinált Dregdalon Billi? Elég, ha annyit mondunk, hogy egyszer befalt egy egész bizurr-mizurr lakodalmat?!

A Harmadik Alfréd Bökkelöki sétány nem sokkal a múzeum épülete után torkollott a Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil térre, amely hatalmas platánjaival, vörösfenyőivel és bukszusaival a környék legszebb tere volt. A tér jobb oldalán remekbeszabott emlékmű magasodott, egy délceg kapitány szobra. A hős éppen egy hatalmas minyont lendített a képzeletbeli ellenség felé. Hát persze hogy ő volt Minyon kapitány! A tér másik oldalán Bökkelöki király mosolygós szobra állt, vele találkozott Trapiti, amikor, ki tudja, honnan, megérkezett a városkába. A tér közepén virágágyás tündökölt, s egy szökőkútból tíz sugár tört az ég felé. A tér virágait a Pepe testvérek gondozták. Amikor Pista kapált, Géza gereblyézett. Amikor Géza kapált, Pista gereblyézett. És amikor Pista pihent, Géza is pihent. Ha pedig hétágra sütött a nap, s kánikulában pihegtek a növények, Ühüm néni hozott a testvéreknek jeges limonádét. Ha hideg volt, rumos teát kaptak.

68

Kavicsvárt kedvelték a turisták is. Rendszeresen látogatták, jöttek busszal és autókkal, ott nyüzsögtek a múzeum vagy Minyon kapitány szobra előtt. Gyakran álltak turistabuszok Holle mama háza előtt is, mert a Nemzetközi Tökfőzelék Bizottság jóvoltából Holle mama a legfontosabb útikönyvekbe is bekerült. Ha a turistáknak szerencséjük volt, találkozhattak Veszelka Trubadúrral, aki egy felhőn lakott, pontosabban mindig másik felhőn érkezett a városka fölé, azon heverészett pipázgatva, így utazgatott a világban. Veszelka Trubadúr sok érdekes történetet és hírt hozott Kavicsvárra. Bár előfordult, hogy hetekig nem látták, mert a felhőutazók szeszélyes emberek. Azért a városka ünnepeire mindig eljött.

Trapiti újabban már Virág Violával is trapitizett. Ez leginkább a csipcsipcsókázáshoz hasonlított.

Olykor betoppant Kelemen Arankához.

– Kedves Aranka, kérek szépen öt zacskó savanyú cukrot!

– Minek neked öt zacskó cukor, Trapiti?! – csodálkozott Kelemen Aranka.

– Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, ez pontosan öt csomag – magyarázta Trapiti. De hiába vágott komoly képet, hiába viselkedett úgy, mint egy felnőtt, nem kapott csak egy csomag cukrot.

Tudjuk, trapitizni már Ühüm bácsi is tudott. Sőt, azóta a felesége, Ühüm néni is megtanult, mert Ühüm bácsi megtanította. Ühüm néni kötött Trapitinek pulóvert is. Sajnos hidegebbre fordult az idő. Gyakran esett. S ha nem esett, az utcákat köd borította. Trapiti ilyenkor ült az ablaknál, és nagyokat sóhajtott.

69
Picike Ferike fölmászik Kavicsvár legnagyobb fájára, és egyáltalán nem hajlandó lejönni onnan

Nagyon helyénvaló, hogy nem vagyunk egyformák. Képzeljük csak el, hogy a nagymamáknak parancsba adnák: csakis egyforma gombócokból állhat a túrógombóc-vacsora. Hát képes lenne egy nagymama a túrógombócokat így elkészíteni?! Bizony nem! Vagy minden palacsintának huszonkét centiméter hosszúnak kellene lenni, egy milliméterrel se többnek, se kevesebbnek. A huszonhárom centis palacsintát elkoboznák, és börtönbe zárnák! Vagy a macskák farka is egyforma hosszú lenne, és a kutyáké ugyanúgy kunkorodna, jobbról balra, aztán balról előre, és a fák is egyforma magasak lennének, mindegyik négy méter tizennégy centi, egyetlen hangyapipiskedéssel se több, se kevesebb, meg a lakóházak, az iskolák és a templomok, a rendőrök is egyformák lennének, egyforma gyerekek ülnének az egyforma iskolapadokban,

brrr, brrr,

elég is ebből a borzalomból!

Pedig akadtak már olyan emberek a világon, nem is kevesen, akik ilyen egyformaságot akartak a többiekre ráerőltetni. Hála az összes lyukas zokninak, egyelőre nem sikerült nekik ez az ostobaság! Na de az ördög, ahogy mondani szokták, nem alszik. Azért emlegetjük a lyukas zoknikat, mert a lyukak se voltak egyformák soha. Az egész eszmefut70tatásból az következik, hogy az egyik ember okosabb, mint a másik, ennek több foga van, annak kevesebb haja, emez szebb, amaz égimeszelő, s ott, igen, ott, az a fiatalember az Alfréd Bökkelöki sétányon bandukolva bizony meglehetősen kisnövésű. A neve is jelzi ezt a tényt.

A fiatalembert Picike Ferikének hívják, és a városi kéményseprőknél dolgozik. Amikor fütyörészve végigballagott az utcán, az emberek megfogták a legnagyobb gombjukat, csavartak rajta egyet oda, aztán vissza, és kívántak valami fontosat, mert ez volt a szokás.

Egyszer Nocsak úr azt kívánta, milyen jó lenne, ha másnap levelet kapna, és így is lett, Nocsak úr levelet kapott, ám azt a levelet Dregdalon Billi, a rettenetes szörnyeteg írta, de erről majd később.

Ezen a késő őszi napon Picike Ferike elindult a munkába, és nem érkezett meg a kéményseprők irodájába, ahol minden reggel megbeszélik a kéményseprők, melyik kéményt kell kikotorni. Nem történt vele baleset, illetve igen. Picike Ferike útközben gondolt egyet, és fölmászott a városka legmagasabb fájára. Hatalmas tölgyfa volt, igen öreg fa, nyilván valamelyik bizurr-mizurr kertész ültette évszázadokkal ezelőtt.

Vajon mi célból mászott fel a fára Picike Ferike?

A fáramászásnak öt indokát ismerik a természettudósok.

Egy: Falánkságból mászunk föl a fára. Mert például az almafára, a körtefára vagy a cseresznyefára soha nem mászunk föl, ha nincs már rajta alma, körte vagy cseresznye. Bezzeg amikor megérik a gyümölcs, annál inkább.

Kettő: Kalandvágyból. A magasban akarunk lenni, látni akarjuk a szomszéd kertjét, a távolabbi utcát, a messzeséget.

71 72

Három: Kíváncsiságból, mert meg akarjuk nézni a galambfiókákat.

Négy: Olyan idegen kutyával találkozunk, akivel nem sikerült barátságot kötnünk.

Öt: Szomorúságból mászunk föl egy fára.

Nos, hát igen, Picike Ferike bánatában kapaszkodott föl a hatalmas tölgyfára, ezt persze akkor még a városka lakói nem tudhatták, amikor összegyűltek a fa alatt.

A Pepe testvérek vették észre a legvékonyabb ágon veszedelmesen himbálódzó Picike Ferikét. Nyomban a fa tövébe támasztották szemetestaligájukat.

– Mit csinálsz, Picike Ferike? – kiáltotta Pepe Géza.

– Mit csinálsz, Picike Ferike? – kiáltotta Pepe Pista is.

Picike Ferike nem felelt. Csak himbálódzott, borzasztó volt még nézni is.

– Gyere le, hallod, Picike Ferike! – kiáltotta Pepe Pista.

– Gyere le, hallod, Picike Ferike! – kiáltotta Pepe Géza is.

Picike Ferike rázta a fejét, és még inkább hozzátapadt a veszélyesen ingadozó ághoz.

– Picike Ferike nem akar lejönni – mondták egyszerre a Pepe testvérek, és gondterhelt képet vágtak. Máris a helyszínen termett Hektor Viktor tűzoltóparancsnok, aki mindig gyorsan megérezte, hol történt baj. Ragyogott a tűzoltósisakja. A szemét árnyékolva pillantott föl a magasba.

– Nem akarjuk kivágni a fát! – kiáltotta Hektor Viktor, aki tűzoltás híján a városka fáival is foglalkozott, nyesegette az ágakat, csinos madáretetőket helyezett a lombok közé, a beteg ágakat letördelte. Picike Ferike mintha meg se hallotta volna, hogy szóltak hozzá. Csakhamar tömeg gyűlt össze a vastag derekú fa alatt, még az utca túloldalán is ácsorogtak. 73Az asszonyságok sopánkodtak, a fejüket ingatták rémüldözve, a bácsik meg a bajuszuk végét rágcsálták idegességükben. Bozontos kiskutya ugatott, hiába csitította gazdája, egy kétségbeesett kislány.

– Nem megyek le, Mókás! – kiáltott a magasból Picike Ferike. Mire Mókás is abbahagyta a csaholást, és csak a farkát csóválta. Végül Károly professzor is megérkezett. Ő vágta a legkomolyabb képet valamennyi bámészkodó közül. Károly professzor nemhiába volt professzor, rengeteg cédulát tartott a zsebeiben. A cédula egyik oldalára kérdés volt írva, a másikra pedig a válasz. Károly professzor megállapította a tényállást, és nem sokat teketóriázott. Már elő is húzott egy papírszeletet. Fennhangon olvasta föl a kérdést.

– Hány palacsintát tudnak megenni a gyerekek?

– Ötöt! – kiáltotta a kislány, mire Mókás újra csaholni kezdett.

– Tízet! – kiáltotta az utca másik oldaláról egy kisfiú.

Károly professzor nagy szemeket meresztett, majd bosszúsan dörmögött.

– Ez itt most nem jó kérdés.

Elrakta a cédulát, s már húzta is elő a következőt. Aha! Az volt az igazi cédula!

– Mihez kezdünk, ha valaki fölmászik a fára, és nem akar lejönni? – kérdezte Károly professzor és a mutatóujját magasba emelve már mondta is a választ.

– Utánamászunk és lehozzuk!

Károly professzor föltekintett a lombok közé. Emelte a fejét, emelte, még mindig emelte, még mindig, és nem emelte tovább. Szinte belefájdult a nyaka. Picike Ferike 74olyan magasan volt, hogy alig látszott. Utánamászni képtelenségnek tetszett. Hektor Viktor tűzoltóparancsnok is zavartan vakargatta a homlokát: legnagyobb sajnálatára, de nincsen olyan hosszú tűzoltólétrája, amivel Picike Ferikét elérhetné. Károly professzor bólintott, és újabb cédulát húzott elő.

– Mit teszünk akkor, ha nem lehet utánamászni annak, aki felmászott a legmagasabb fára?

Megfordította a cédulát, és elolvasta a választ.

– Megkérdezzük, miért mászott fel a legmagasabb fára.

– Aha – bólintott Károly professzor, elrakta a cédulát.

– Picike Ferike, miért másztál föl a legmagasabb fára? – kiáltotta a magasságot fürkészve.

– Bánatomban! – jött a válasz.

– Bánatában mászott a fára Picike Ferike! – csóválta a fejét Pepe Pista.

– Bánatában mászott a fára Picike Ferike! – csóválta a fejét Pepe Géza is.

A tömeg fölmorajlott, hm, hm, nahát, ilyet. Miféle bánat lehet az, hogy valaki még az életét is kockára teszi?! Becsapták, rászedték, meglopták Picike Ferikét? Valaki kigúnyolta?

– Megvan a kéményseprő seprűd, Ferike? – kiabálta Hektor Viktor.

– Megvan – jött a válasz.

– Reggeliztél, Picike Ferike? – kérdezte Kelemen Aranka.

– Három lágy tojást! – jött megint a válasz.

– Nem kaptál tavaly városi kitüntetést? – kiáltotta Ühüm bácsi is.

– De kaptam! – hüppögött Picike Ferike.

75

– Gyere le, Picike Ferike, veszek neked ötgombócos málnafagyit! – zengett fel Hektor Viktor baritonja. Mindenki tudta róla, hogy operaénekes is lehetett volna, ha az akar lenni, de ő inkább a tűzoltóparancsnokságot választotta.

– Nem kell a málnafagyi! Csokoládéfagyi se kell! Semmi sem kell! – kiáltotta Picike Ferike, s vészesen himbálózni kezdett. Úgy tetszett, a következő pillanatban lepottyan.

– Jól van – bólintott Károly professzor –, most azt kérdezem, miért lettél bánatos, Picike Ferike?

– Mert kicsi vagyok, mert én vagyok a legkisebb! – sírt Picike Ferike odafent.

– Micsoda dráma, micsoda tragédia! – kiáltotta Babéros Néró, aki a városka költője volt, nyomban elővette a füzetét, leült a fa tövébe, és verset kezdett írni az eseményről, amit pedig már nem is látott, hiszen éppen írt róla.

– Tényleg ő a városban a legkisebb – bólintott Pepe Pista.

– Tényleg ő a városban a legkisebb – bólintott Pepe Géza is.

Mit lehet ilyenkor tenni? Károly professzor elgondolkodott. Csalogassák le a fáról Picike Ferikét Holle mama tökfőzelékével? A málnafagyi se kellett neki. Csináltassanak neki magas talpú cipőt? Kitöri a bokáját. Vagy rázzák meg a fát, hogy lepottyanjon az ölükbe? Amilyen makacs Picike Ferike, megint visszamászna. A lényeg az, hogy Picike Ferike volt Kavicsváron a legkisebb, és nem akart a legkisebb lenni. Nehéz helyzet. Válságos helyzet, azt is lehet mondani! Most lenne jó, ha megérkezne Veszelka Trubadúr. De úgy látszik, a felhőutazó most másfelé barangol. Ebben a pillanatban Károly professzornak fölragyogott a szeme, a haja égnek meredt, majd pedig hatalmasat kiáltott.

76

– Bánatos Olivééééér!

– Itt állok melletted – mondta halkan Bánatos Olivér, és a mutatóujjával megrezegtette a fülét, amely bedugult a kiáltástól.

– Ja, igen, hát persze, khm – köszörülte a torkát Károly professzor.

Mindenki Trapitire meredt. A manón pántos kockás nadrág volt, fehér ingecske, dzseki, és a lábán viseltes tornacipő. Komoly képet vágott, nyilván ő is a megoldáson tűnődött. S ahogy a város lakói bámulták őt, lassan derengeni kezdett, hát persze, ő, ez a kis furcsa fickó, Trapiti a megoldás, ő a kulcsa ennek a súlyos problémának.

– Picike Ferike, gyere le, mássz le azonnal, nem te vagy a legkisebb! – kiáltozták az emberek.

– Hát ki a legkisebb? – kiáltott vissza Picike Ferike.

– A Trapiti, a Trapiti! – bömbölte Hektor Viktor.

Néhány perc múlva Picike Ferike lehuppant a földre. Gyanakodva bámulta Trapitit, aki egy arasznyival valóban kisebb volt nála.

– De te még kisgyerek vagy – mondta aztán, s mintha rászedték volna, elfintorodott.

– Lehet, de én tudok trapitizni!

– Komolyan? – mustrálta a manót gyanakodva Picike Ferike.

– Hát persze.

Ebben a pillanatban Hektor Viktor tűzoltóparancsnok felemelte a jobb karját, mint egy masiniszta, és belefújt a sípjába. Csönd lett.

– Most pedig – bömbölte mély, operaénekesi hangján Hektor Viktor –, Picike, városunk egyik legkiválóbb ké77ményseprője ígéretet tesz arra, hogy bánatában többé nem mászik föl a fára.

Picike Ferike mogorván bámult maga elé.

– Jól van, megígérem – dünnyögte végül.

– Áll az egyezség! – kiáltotta Hektor Viktor, és újra a sípjába fújt. Majd feljegyezte a Városi Katasztrófa Könyvbe az eseményt. Picike Ferike csodálkozva bámulta Trapitit.

– Akkor most te mászol föl a fára? – kérdezte, aztán komolyan bólintva hozzátette: – Nagyon veszélyes. És borzasztóan félelmetes. Én is féltem.

– Nem mászok föl a fára, Picike Ferike – válaszolt Trapiti.

– Félsz te is?

– Én szeretek kicsi lenni! – jelentette ki a manó, azzal kézen fogta Bánatos Olivért, és húzni kezdte a fagylaltos kocsi felé. Félúton aztán visszanézett. – Ha nagy lennék, az én dolgom volna, hogy fagyit vegyek Olivérnek. Így viszont ő vesz nekem. Meg neked is. Na, nem jössz, Picike Ferike? Gyere, megtanítalak trapitizni is.

Tettek néhány lépést, amikor Babéros Néró hangját hallották meg.

A tömeg már föloszlott, a költő egyedül állt a fa alatt.

Egészen kétségbe volt esve.

– Hát senki se hallgatja meg a költeményemet?!

78
Mit csinálnak a művészek? Mivel foglalkozik Bánatos Olivér?

Bánatos Olivér művész volt.

Ha valaki művész, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy égnek áll a haja, mint az őrült zongoristáknak, vagy hogy mindig verseket szaval baráti társaságban, mint a főszínész. No és a költők?! A városka költőjét Babéros Nérónak hívták. Ha Babéros Néró írt egy verset, nyomban keresett valakit, hogy hallgassa meg. Berohant a boltba, és odalépett Ühüm bácsihoz, aki májashurkát vásárolt éppen, és elszavalta neki az öt hóvirágról szóló költeményét.

– Szép verset írtam? – kérdezte izgatottan.

– Ühüm, nagyon szépet, ühüm – bólintott Ühüm bácsi, és óvatosan a májashurkára sandított.

– De tényleg szép? Nem csak úgy mondod, Ühüm bácsi?!

– Ó, ilyen szép verset még nem is hallottam – bólogatott hevesen Ühüm bácsi, és közben odaszólt Kelemen Arankának. – Csípős paprikáskolbásza nincs, Aranka drága?

– Jaj, akkor ez szebb, mint az öt jégcsapról szóló költeményem?! Akkor az öt jégcsapról szóló költeményem nem is tetszett, Ühüm bácsi?! Rohanok máris, és kijavítom!

– Holnap jön a paprikáskolbász, Ühüm bácsi – mosolygott Kelemen Aranka, s közben a boltból kirohanó Babéros Néró után nézett.

79

Babéros Néró családja híres poétacsalád volt. Egyszer két különösen tehetséges nagybácsija, mindketten hírneves, okleveles költők, összeverekedtek a piacon a zöldséges standok mellett.

– Én írtam szebb verset, te piszok! – kiáltotta az egyik nagybácsi.

– Nem igaz! Az én verseim a szebbek, te mocsok!

Paradicsomot, tojást, káposztát hajigáltak egymáshoz! Lett is ribillió, borultak a kasok, szertegurultak a dinnyehalmok, egy megtermett kofa fejjel zuhant a káposztáshordóba! Letartóztatták a két nagybácsi-költőt botrányokozás miatt, de aztán mégis ki kellett engedni őket, mert mind a kettő szavalni kezdte a verseit a rendőrségi fogdában, szomorúbbnál szomorúbb verseket, hogy a rendőrök eldöntsék, melyikük írta a szebbeket. A rendőrök persze nem tudták eldönteni, viszont meghatódtak a szép soroktól és a szomorú gondolatoktól, egyre nehezebb és nehezebb lett a lelkük, végül sírni kezdtek. Bilincset szerelgetett az egyik, s közben törölgette a szemét. A másik gumibotokat fényesített, és nagyokat sóhajtott. A rendőrfőnök hüppögött, trombitált a zsebkendőjébe.

– Őrmester! – kiáltott végül a rendőrfőnök.

– Parancs, uram! – futott máris az őrmester, vörös volt a szeme a sok dörzsölgetéstől.

– Zavarják el a költőket, hüpp, hepp, brühühühü! – zokogott föl a rendőrfőnök, és az asztalra borult. – Én nem bírok el ekkora katarzist!

Vannak csöndes művészek is, ilyenek például a festők. Bánatos Olivér is festő volt, igazi festőművész. Viszont egy ideje nem festett mást, csak virágokat, sejthető, miért.

80

Vannak festők, akik mindenféle dolgokat festenek, házakat, az eget, ásító gyerekeket, egérfogót vagy úszógumipumpát, némelyik festő évente egyszer lefesti szeretett feleségét, a kutyáját vagy a nagymamáját. Más festők nem is úgy festenek, ahogy az iskolában tanulják a rajzolást a gyerekek, mert ezek a festők csak vonalakat vagy csak pöttyöket, krikszkrakszokat festenek a vászonra, és egész jól megélnek a dologból.

Ismerünk egy festőt, aki minden képére ráfest egy kéményt, tulajdonképpen ez a rögeszméje. Egyszer összeveszett a barátjával, egy másik festővel.

– Vedd tudomásul, hogy én már nyolcszázötvenhárom kéményt festettem meg! – kiáltotta kivörösödő képpel.

A barátja lenézően kacagott, hahaha.

– Ugyan kérlek! A te nyolcszázvalahány vacak kormos kéményed! Az is valami? Haha! Én már vagy ezerötszáz teásbögrét lefestettem. És mindegyiken más a minta! Az egyiken kicsi pötty, a másikon nagy pötty, girbe vonal, gurba vonal, hullámos vonal, ferde vonal, szaggatott vonal, hoppá!

– Azt hiszed, hogy én festettem két egyforma kéményt?! – kiáltotta a festő, és már-már ölre mentek, amikor megláttak egy gyönyörű énekesnőt. Az énekesnő sétált az utcán, és onnan lehetett tudni, hogy énekesnő, hogy kottát tartott a kezében, és énekelt. A festők megbűvölve meredtek az énekesnőre, aztán csapot-papot hátrahagyva a műtermükbe rohantak, hogy lefessék. Az egyik festő képén az énekesnő egy kémény előtt énekelt, a másik festő képén az énekesnő pöttyös bögrét tartott a kezében.

Tudunk továbbá egy nagyon híres történetről, még a művészeti albumokban is megemlékeznek róla. Úgy nevezik, hogy a:

81

FEJJEL LEFELÉ MŰVÉSZETI ESET


Egyszer egy festő elküldte a képeit egy galériának, hogy állítsák ki azokat, és így is lett. A festő külföldről jött haza, és már az első újságban azt olvasta, hogy óriási siker a kiállítás, hosszú sorok kígyóznak a galéria előtt, mindenki az ő fantasztikus, gyönyörű, szenzációs képeit akarja megcsodálni. A festő rohant a galériába, izgatottan átfurakodott a tömegen, és amikor a terembe lépett, az égnek állt a haja a döbbenettől. Az összes képét fejjel lefelé akasztották a falakra! A festő tombolt, és nyomban megfordíttatta a festményeket. Fenyegetőzött, hogy bepereli a galériát. Csakhogy ezután mi történt?! Többé a kutya se volt kíváncsi a képekre. Elmaradtak a látogatók, végül senki se jött. A festő csalódottan ült az üres kiállítóteremben, aztán fölsóhajtott, és a legközelebbi képhez lépett. Bámulta egy kicsit, aztán megfordította. Így tett a többivel is, sorban az összes képet fejre állította. Másnap újra tömeg tolongott a kiállításon.

Sajnos, a festők néha sokat nélkülöznek. Egész életükben csak festenek, reggeltől estig festenek, néha kiállítják a képeiket, de azok nem kellenek a kutyának se. Nem tetszenek a festmények a kényes ízlésű embereknek, egyáltalán nem. Állnak előttük, finnyáskodnak, a szájukat húzogatják, és azt kérdezik egymástól:

– Vilma, drágám, ez mit jelent szerinted?

– Nem tudom, Dezső – mondja Vilma, és megvonja a vállát.

A festők élete nehéz.

Bánatos Olivér újabban csak virágot festett. Néhány korábbi képét megvásárolta a múzeum. Ezek főként történelmi tárgyú képek voltak, csoportkép a kalaposok népéről, 82egy bizurr-mizurr csata nagyszabású festménye, vagy Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil uralkodásának egyik drámai pillanata, amikor a király mereven ül a finomságokkal megrakott ebédlőasztalnál, közben az orráig csúszik a bizurr-mizurr királyi korona. Nagyon szép és fontos festmények voltak, még a kritikusok is dicsérték őket.

Bánatos Olivér néhány hónapja betévedt Virág Viola boltjába, és azóta jószerivel mindennap elment hozzá. Egyszer úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, ő mégis elsietett a virágboltba. Hiába ugrált át a pocsolyákon rohanva, olyan vizes lett, mint aki ruhában tusolt. Állt a virágbolt közepén, a cipője körül nagy tócsa növekedett.

– Azt hiszem, esik – mondta zavartan.

– Szeretem az esőt – köhécselt Virág Viola.

– Én is – bólintott Olivér.

– Viszont a napsütés is milyen szép – mondta Viola.

– Igen, különösen hajnalban – nyögte Olivér.

– Ó, hát te is korán kelsz, Olivér?!

– Az igazat megvallva nem mindig – szabadkozott a festő, majd kiválasztotta a rózsaszálat, a tulipánt vagy a hóvirágcsokrot, s zavartan távozott. Nem az volt a baj, hogy Bánatos Olivér eljárt Violához. A baj az volt, hogy az első találkozás óta a festő csak virágokat festett. S a dolgok nem igazán változtak Trapiti titokzatos fölbukkanásával sem. Egyáltalán nem! Bánatos Olivér, ahogy szokta, fölvette a zakóját, kicsit megkefélte, meghúzogatta az ujját, majd köhécselve, meg-megállva elsétált a virágbolthoz. Útközben meglepte Trapitit egy sóspereccel vagy egy fagyival. A virágbolt előtt nagy levegőt vett, és belépett az ajtón.

– Jó napot kívánok, khm – köhécselt.

83

– Jó napot kívánok, khm – köhécselt Virág Viola is, és olyan piros lett az arca, mint a legpirosabb rózsája.

– Nagyon… khm… szép – mondta erre Bánatos Olivér, és egy kaktuszra vagy egy törpefenyőre mutatott.

– Nyissz – csattogta Doktor Nyisznyasz.

– Igen, ezek szép virágok – mondta erre Virág Viola is, miközben tágra nyílt szemekkel meredt Bánatos Olivérre. A festő bámulta a virágot, de közben ő is fülig vörösödött.

– Igen, nos hát… – mondta némi hallgatás után.

– Nos hát? – kérdezte Virág Viola.

– Ezt a rózsaszálat választottam, khm – mondta Olivér.

– A legszebbet, khm – bólogatott Viola, és máris selyempapírba csomagolta a virágot.

– Hát akkor… a viszontlátásra – búcsúzott Bánatos Olivér.

– Igen, khm, khm – köhécselt Virág Viola. – A viszontlátásra!

Otthon aztán Olivér nyugtalanul téblábolt. Nem találta a helyét. Megnézett egy rózsás festményt, kedvetlenül letette. A festékes tubusok között turkált, kék lett az ujja, zöld és sárga, nem érdekelte. Sóhajtozott, köhécselt.

– Mindennap veszel virágot – mondta szórakozottan Trapiti, és a rózsaszálakat szagolgatta. A kis szobát betöltötte a finom virágillat.

– Igen – mondta Bánatos Olivér.

– Nagy virágbarát lettél, mondhatom – jegyezte meg a manó, és végignézett a szobán. Körülbelül tíz vázában mindenféle virágok pompáztak. Rózsák, tulipánok, margaréták, szegfűk és jácintok. – Ez a te virágos korszakod, ugye?

Olivér sötéten hallgatott.

84 85

– Tulajdonképpen te nem magadnak veszel virágot – bólintott Trapiti.

– Nem magamnak – dünnyögte Olivér.

– Nem is nekem – bólogatott tovább Trapiti.

– Nem is neked.

Olivér legszívesebben már egyetlen kérdésre se válaszolt volna, de látta, hogy Trapiti nem fogja abbahagyni. A manó szeme pajkosan csillogott.

– Tehát te valakinek veszel virágot, de nem adod oda neki.

Bánatos Olivér bólintott.

– Miért nem adod oda neki?

– Mert nem lehet.

– Miért nem lehet?

– Mert… mert… csak. Azért, mert! És kész! – kiáltotta Olivér, és ki akart menni a szobából. Haragjában csaknem földöntött egy festékes ibriket.

– Trapiti! – kiáltotta Trapiti.

Olivér megdermedt. Szerencsétlenül állt a szoba közepén.

– Szerintem az a baj – magyarázta Trapiti –, hogy te attól veszed a virágot, akinek pedig adni szeretnéd! Így igaz?

– Igen.

– Adj neki ajándékot. De ne virágot! – szólt erre komolyan a manó. – Például egy festményt. Szerintem örülne neki. Meg tetszene is neki. Itt van például ez a jácint – mutatott egy szép kis festményre. – Ezt kellene legközelebb odaadnod neki. Csak megállsz előtte, és átnyújtod.

– Na de mit mondok?!

– Azt hogy… hogy – törte a fejét a manó –, hogy ajándék. Á, nem, ez nem jó. Ez olyan szokványos. Inkább mondd azt, hogy trapiti. Érted? Trapiti!

86
Kázmér úr Holle mamánál

Holle mama csodálkozott, mert úgy kopogtatták meg az ajtaját, ahogyan soha még. Bánatos Olivér mindig diszkréten kopogott. Trapiti természetesen hangosan dübögött, amikor látogatást tett nála. Ühüm bácsi a botjával ütögette meg az ajtót. A turisták hangoskodtak, kiabáltak a ház előtt, amikor kiszálltak a buszukból, úgyhogy nekik már kopogtatniuk sem kellett. De ez a mostani erőteljes, mégsem tolakodó kopogás volt. Vajon ki lehet az? Egyáltalán nem volt idegen az illető.

Az ajtóban Kázmér úr álldogált. Kázmér úr magas, kissé hajlott hátú férfiú volt, és ideje java részét poros, megsárgult lapú könyvek között töltötte. Könyvvel a kezében aludt el, és ha reggel felébredt, rögtön el kellett olvasnia néhány mondatot. Az első mondatok olyanok voltak neki, mint másnak a kávé, a tea vagy a kakaó. Kázmér úr igazi krónikás volt. Amit olvasott, nem hitte el nyomban, hanem elgondolkodott. Még az olyan dolgokon is gondolkodott, amiken pedig látszatra semmi gondolkodnivaló nem akadt. Nyilván most is hosszas töprengés után jött el Holle mamához, mert gondterheltnek tűnt, például ráncos volt a homloka, és az öklébe köhécselt, ami ugyancsak a gondterheltség egyik fő jele.

– Khm, khm. Jó napot kívánok, kedves Holle mama! – köszönt Kázmér úr, és nagyot sóhajtott. Holle mama most 87vette észre, hogy Kázmér úr hóna alatt könyv van, egy vastag fedeles, sárga lapú, valami igen régi könyv, egészen olyan, aha, mint egy krónika. Hát persze hogy az volt! Kavicsvár történelmének egyik krónikája a sok közül.

– Miben segíthetek, kedves Kázmér úr? – kérdezte meglepetten Holle mama.

– A szakértelmére lenne szükségem, Holle mama.

– Ó, maga is meg akarja tanulni a tökfőzelékfőzés tudományát? – ragyogott föl Holle mama. Imádott tökfőzelékfőző tanítványokkal foglalkozni. Sok tanítványa volt mindenféle városokból, és persze nemcsak tökfőzelékügyben kérték ki a tanácsát. Akadt olyan, aki mákostészta-problémával fordult hozzá. Megint mások a rizibizi-nehézségüket akarták orvosolni Holle mama szakértelmével.

– Nem egészen – köhécselt Kázmér úr –, de a problémám összefügg a főzés tudományával, amiben ön, kedves Holle mama, mint azt jól tudjuk, kivételes képességeket csillogtat.

Holle mama csaknem elolvadt a bóktól. Őszintén szólva nagyon jólesett neki, ha dicsérték. A híres szakácsok legalább olyan büszkék, hiúk és sértődékenyek, mint a művészek. Ha egy szakács nem sértődékeny, akkor nem igazi szakács. Holle mama betessékelte a házba Kázmér urat, aki Báró Rojtos Eugénre lépve megállt, majd illedelmesen lehajolt.

– Még mindig milyen szépek a rojtjai, kedves Eugén – kedveskedett, mert ő is tudta, hogy a szőnyegeknek lelkük van. Báró Rojtos Eugén különösen érzékeny lélekkel bírt.

– Köszönöm, Kázmér úr, maga nagyon kedves! – fogott lelkes hullámzásba Eugén. Holle mama hellyel kínálta Kázmér urat, s máris teát és kekszet szervírozott neki.

– Szóval, mi a problémája, Kázmér úr?

88

Kázmér úr sokáig hallgatott, aztán megköszörülte a torkát.

– Khm. Khm.

– Ezt nem pontosan értettem – mondta Holle mama.

Kázmér úr megint megköszörülte a torkát.

– Khm. Nyomozok, kedves Holle mama.

Holle mama összecsapta a kezét.

– Kázmér úr, maga nyomozó lett?! Egy… egy titkosrendőr?! Ügynök?! Gratulálok! – lelkesedett Holle mama.

Kázmér úr megköszörülte a torkát.

– Khm… khm! – köhécselt Kázmér úr. – Kedves Holle mama, nem lettem nyomozó, sem pedig, khm, titkosrendőr, mégis nyomoznom kell. Azt hiszem, fura dolgok vannak készülőben. Illetve fura dolgok történtek a múltban. Még nem egészen értek mindent, sőt, nagyon sok mindent nem értek, de azt hiszem, valami nagyon nincsen rendben.

Holle mama ijedt arcot vágott.

– Katasztrófa közeleg, Kázmér úr?

– Nem tudom, Holle mama. De rossz előérzetem van. S a titok nyitja a múltban van. Talán ezekben a könyvekben.

Kázmér úr a teásasztalkára helyezte a tekintélyes méretű Bizurr-Mizurr Krónikát. A vaskos könyv csaknem lefedte az egész asztalkát. Aranyozott betűkkel rajzolták ki a címét. A fedelére macskát rajzolt az egykori könyvdíszítő bizurr-mizurr művész. A könyvben a bizurr-mizurrok különböző tetteit örökítették meg.

Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil hősi cselekedetei reggelinél, ebédnél és vacsoránál.

A nagy Szakács király hőstettei.

Kázmér úr lapozgatta a könyvet, majd annál a fejezetnél simította végig a lapokat, amelyek Harmadik Alfréd Bökke89löki uralkodásával, annak is a legvégével foglalkoztak. A krónika azt írta, hogy a jó Alfréd király egy vasárnap nem sokkal ebéd előtt sétálni indult a feleségével, Malvin királynővel. És nem jöttek vissza. Eltűnt a király és a felesége, egyszerűen nyoma veszett a királyi párnak.

Kázmér úr bólintott, és a krónikának a király eltűnését taglaló fejezetére mutatott.

– Itt van a kutya elásva, Holle mama!

És most vissza kell menni az időben. De csak egyetlen napot, nem többet. Kázmér úr ugyanis előző nap délután a múzeum félhomályos könyvtárszobájában nyugtalanító fölfedezést tett. Kázmér urat évek óta foglalkoztatta Alfréd Bökkelöki király titokzatos sorsa. Olyan kurtán-furcsán tűnt el a király! Olyan érthetetlenül! Alig veszett nyoma szegénynek, vacsora után rögtön a főszakács lett az új király, Szakács király, akiről csakis jó, szép és dicsőséges dolgokat jegyez föl a krónika. A birodalom mégis hamarosan tönkrement, világgá szaladtak a bizurr-mizurrok. Hát ez furcsa! Ez bizony fölöttébb különös!

Kázmér úr a múzeum könyvtárszobájában imigyen okoskodott:

Tudvalevő, hogy minden rendes királyságban van költségvetés. A költségvetés azt jelenti, hogy megszámolják, mennyi aranydukát és ezüsttallér van a kincstárban, és hogy a pénzt a birodalom érdekében mire lehet elkölteni. Új várat, hidakat, kínzókamrákat kell építeni, ágyút kell venni, az ünnepségeken díjakat kell osztani, a szerencsétlenül járt alattvalókat, akiknek árvíz vagy tűzvész pusztította el az otthonát, meg kell segíteni, nos, mindezen dolgok tekintélyes mennyiségű pénzbe kerülnek. A rendes költségvetésekben 90az apróbb pénzösszegek is szerepelnek. Az utolsó előtti bizurr-mizurr király költségvetése rendes költségvetés volt. Pedánsan vezettek mindent. Igaz, Kázmér úr észrevette, hogy sok lap hiányzik a krónikából. Kihullottak a könyvből, talán kitépték őket.

Például mit tartalmazott Bökkelöki király egyik napjáról az épen maradt költségvetés-fejezet? Roppant figyelemreméltó dolgot!

Bökkelöki király elment a feleségével sétálni. Séta közben betértek a Nyivák Cukrászdába, és ott elidőztek kicsikét. Az iratok szerint a következő dolgokért fizettek:

1 adag dupladupla málnaszörp,

2 adag szimpla málnaszörp,

1 darab óriáskrémes,

2 darab közepes méretű krémes.

Kázmér úr megcsóválta a fejét.

– Gyanús, valami nagyon gyanús! Nem tetszik ez nekem!

Alfréd király és a felesége, Malvin királynő itták a szimpla málnaszörpöt, ők ették a közepes méretű krémest. De kit terhel a felelősség a dupladupla málnaszörp és az óriáskrémes elfogyasztásáért?

– Hm, hm! De furcsa! De nagyon különös!

Akárhová nézett, akármit vizsgált Kázmér úr, a feljegyzésekben és a kimutatásokban rendre titokzatos jelekre bukkant. A másik számlában például az állt, hogy egy tavaszi napon a királyi pár nem küldte el a szolgát a boltba, hogy ne vegyen tavaszi kabátot, egy nagyot se, egy közepeset se és egy kicsit se. És ne vegyen még egy díszes sétabotot, egy halványkék napernyőt, valamint egy jól pattogó pöttyös labdát se.

91

– Különös, nagyon különös!

Logikus, hogy a legnagyobb tavaszi kabát Alfréd királyé volt, a középső Malvin királynőnek kellett.

– De kinek volt szüksége a kiskabátra?!

A sétapálca Alfréd királyé volt, a napernyő Malvin királynőt óvta a túlzott napsütés ellen, ha sétáltak férjeurával.

– De kié a pöttyös labda?!

Nyilvánvaló, hogy Alfréd királlyal és Malvin királynővel egy harmadik illető is tartózkodott. Volt velük valaki, de kicsoda?! Ő ette és itta a legtöbbet, de neki kellett a legkisebb kabát, illetve neki kellett a pöttyös labda! Vagyis ez a titokzatos illető csakis gyerek lehetett! Figyelem! Figyelem!

A krónika sehol sem említi, hogy a királyi párnak utóda lett volna!

Kázmér urat továbbra is kétségek gyötörték. Kikereste tehát a Bizurr-Mizurr Krónikából Alfréd Bökkelöki király utolsó napjának meteorológiai jelentését.

Egész nap eső, zápor, zivatar, írta a jelentés.

Szóval az utolsó napon esett, vakargatta az állát Kázmér úr. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Még villámlott is, az ég is dörgött. Kázmér úr egyszerre rájött, hogy a krónika nem mond igazat. Mert nézzük csak! Esett az eső. Esőben nem megyünk sétálni. Továbbá ebéd előtt sem megyünk sétálni. Előbb ebédelünk, aztán sétálunk. Ebéd előtt és esőben kizárt dolog, hogy sétálni menjünk!

Kázmér úr az előző nap tett fölfedezéseit összefoglalta Holle mamának, aki feszülten figyelt, bólogatott, nahát, milyen igaza van, Kázmér úr, milyen okos maga, Kázmér úr. A krónikás egy kis szünetet tartott, belekortyolt a finom kamillateába, rágott egy kis kekszet, majd így folytatta:

92

– Kedves Holle mama, gyanúm szerint a királyi pár nem jókedvében ment el azon a végzetes vasárnapon sétálni. Valami kényszerítette őket erre. Továbbá mi van azzal a gyermekkel, aki korábban a király és a királynő társaságában tartózkodott? Ki az a gyermek? Nézze csak, kedves Holle mama! – lapozott visszafelé a krónikában Kázmér úr. – Itt, itt! Hét évvel a királyi pár eltűnése előtt nagy ünnepséget csaptak a birodalomban. De miért? Nem volt ünnepnap, nem történt rendkívüli esemény. Viszont az ünnepnap előtti nap lapja hiányzik, látható, hogy kitépték. Feltűnően sok lap hiányzik Bökkelöki király uralkodásának további fejezeteiből. Az én gyanúm az, Holle mama, hogy Bökkelöki király krónikáját meghamisították, megrövidítették! Ki akartak onnan valakit törölni! Mármost Holle mama, ön lesz az én szakértőm!

– Ó, soha nem gondoltam, hogy egy nyomozásban is szakértő lehetek egyszer! – csapta össze a kezét Holle mama. Olyan izgatott volt, hogy táncolt az orrán a szemüvege. – Nagyon izgulok. Juj, de dobog a szívem! Úgy izgulok, Kázmér úr, mint amikor az első tökfőzeléket főztem. Nem: mint amikor először dobáltam konyhakéseket az én drága férjem, Müller igazgató izmos teste köré!

– Megértem, hogy izgatott, Holle mama – bólintott megértően a krónikás. – Engem is fölzaklatott a dolog. De most higgadtnak kell lennünk!

– Mit szakértsek, Kázmér úr, mondja hát! – suttogta Holle mama.

Kázmér úr a krónikának arra a lapjára mutatott, amely a királyi pár eltűntéről tudósított. A lap enyhén szólva furcsán nézett ki. Jókora foltok díszítették. Vagy inkább csúfították.

93

– Mik ezek a foltok, Holle mama? – kérdezte jelentőségteljesen Kázmér úr. Holle mama a lap fölé hajolt, és tüzetes vizsgálódásba kezdett. Hunyorgott, szimatolt, furcsa fintorokat vágott. Végül bólintott.

– Ez a sötétzöld a spenót foltja – mutatta –, ez sárgaborsófőzelék! Ez itt alul egy közepes ízű hússzaftfolt. Következik egy sárgarépa. Ez a legnagyobb pedig tökfőzelékfolt! Szent banánhéj! – kiáltott hirtelen Holle mama. – Ez egy nagyon rossz tökfőzelék! Ezt csak valami kontár csinálhatta!

– Biztos ebben, Holle mama? – kérdezte szigorúan Kázmér úr, és megtörölte zsebkendőjével a homlokát. – Rengeteg idő telt el azóta, hogy ezek a foltok keletkezhettek.

– Tudja, Kázmér úr, én tökfőzelék-ügyben még soha nem tévedtem.

Kázmér úr úgy bólintott, mint aki nem is várt más fejleményt. Zakója belső zsebébe nyúlt, és egy papírt halászott elő. Óvatosan kihajtogatta. A papírlap az ő gondos keze írását mutatta. Holle mama a következőket olvasta:


SZAKÁCS KIRÁLY ELSŐ HETI URALKODÁSÁNAK KIRÁLYI MENÜJE!

A menü így szólt:

Hétfő: Spenót csirkehússal!
Kedd: Sárgaborsófőzelék csülökkel!
Szerda: Sült oldalas hagymás krumplival!
Csütörtök: Répafőzelék, rántott csirkecomb!
Péntek: Tökfőzelék és pörkölt!
Szombat: Mákos tészta!
Vasárnap: Sült hal!
94

– Mire céloz ezzel az étrenddel, Kázmér úr? – csodálkozott Holle mama. – Egészségtelenül étkeztek Szakács király uralkodása alatt?

– Koncentráljunk, mert megéri! – emelte föl az ujját a krónikás. – Harmadik Bökkelöki király és a felesége, Malvin királynő vasárnap tűnik el. Szakács király első teljes uralkodási napja hétfő. Spenóttal kezd Szakács király. Hm, hm. Miért kezd spenóttal? Mert nem érzi elég erősnek magát! Fél az uralkodástól? Szorong? Hm, hm, meglehet. Van azonban egy másik nagyon fontos szempont is. Hogyan kerülhet spenótfolt, borsófőzelékfolt, hússzaft, majd pedig tökfőzelékfolt Bökkelöki király krónikájának utolsó lapjára, amikor azokon a napokon nem ilyesfajta ételeket tálaltak föl királyi menüként? Ez csakis úgy lehetséges, hogy valaki a Bökkelöki király uralkodását követő héten evés közben, jaj, micsoda barbárság is ez, összefoltozta a krónika lapjait. De ki?

– Hááát – tűnődött el Holle mama –, biztosan egy szakács.

– Jól van, kedves Holle mama, helyben vagyunk! – a krónikás diadalittasan csapott az asztalra. – Innen már csak egyetlen lépés a megoldás!

Holle mama nagy szemeket meresztett.

– Azt gondolja, Kázmér úr, hogy a dicsőséges, a… a bátor Szakács király, akiről csak jót tanultunk eddig, meghamisította volna a krónikát?!

– Telitalálat! Hétfőn, kedden meg szerdán írt, hamisított, és még ebéd közben se hagyta abba, ami azért elég különös. Miért? Mert sietett. Valósággal megszállott gyorsasággal hamisított. Sok lapot kitépkedett a könyvből, nézze csak, Holle mama, innen is meg innen is. A krónika korábbi lap95jain is ugyanazok az ételfoltok virítanak! Szakács királynak köze van Alfréd király eltűnéséhez. És itt van még az a titokzatos kisgyerek. Mit gondol, Holle mama, kitől kellett a leginkább tartania Szakács királynak? Ki vagy mi lehetett a legveszélyesebb a számára?

– Az ételmérgezés? – kérdezte zavartan Holle mama.

– Gondolkodjon, Holle mama!

– Egy másik szakács?

– Egy utód, kérem! A törvényes örökös, Holle mama! – kiáltotta a krónikás.

– De hát nem volt törvényes örökös – bámult a könyvre Holle mama.

– Dehogynem volt. Miért csaptak hét évvel az eltűnés előtt nagy ünnepséget, amikor nem is volt ünnepnap? Azért, mert gyermekük született. Volt Bökkelöki királynak gyermeke, Holle mama, bizony volt. Ő ette a hatalmas krémest, ő itta a dupladupla málnaszörpöt, neki vettek kiskabátot, pöttyös labdát, s csoda, hogy ezek az adatok benne maradtak a krónikában, mert Szakács király minden ilyesféle utalást kitépett, átírt vagy áthúzott a könyvben. Mármost a királyi pár miért ment el a zuhogó esőben? Mert a gyereküket keresték! Miért nem szóltak a szolgáknak, a katonáknak? Mert nem lehetett! Mert nem bízhattak senkiben, mert megzsarolták őket. Kicsalták őket a palotából, és azután semmit sem tudunk róluk. Csakis a gyermekük révén csalhatták ki őket. De kik? Szakács király benne van a felségárulásban, de ki volt a segítőtársa, hm? Egyszer mindenre fényt derítek, arra mérget vehet, Holle mama.

– Méreg nélkül is elhiszem, Kázmér úr – simogatta a haját Holle mama. – Hát még ilyet! Ilyen gonoszságot. Ilyen 96elvetemültséget! Ez a Szakács király nagyon gonosz király volt.

– Nem lepődnék meg, ha további ármánykodások derülnének ki – sóhajtott fáradtan Kázmér úr.

Holle mama elképedve ingatta a fejét. Hogy mennyi ármánykodás van a múltban! Aztán eszébe jutott valami:

– Hanem velem is történt valami furcsaság, Kázmér úr – kezdett bele. – A minap a piacra indultam, s bár szeretek piacra járni, de akkor nagyon nem volt ínyemre a cipekedés, mert rémesen hasogatott a hátam. Már elindultam, amikor eszembe jutott, hogy a pénztárcám az asztalon maradt. A kosaramat a küszöbön hagyva visszafordultam. S mit látok, ahogy visszaérek, Kázmér úr?!

– Mit, Holle mama? – törölgette a szemüvegét Kázmér úr.

– Tele volt a kosaram, Kázmér úr! Minden benne volt, amit venni akartam, alma, körte, dió, padlizsán, uborka, zeller! Első osztályú áru! És aztán mi történt? Az történt, hogy hallottam egy hátborzongató gúnykacajt!

– Igen, igen – bólogatott Kázmér úr. – Egy hátborzongató gúnykacajt. Hát persze.

– És ezt találtam – tett az asztalra Holle mama egy vastag fekete cérnát. Vagy szálacskát. – Tegye el, talán még hasznát veszi egy másik nyomozásnál!

Kázmér úr szórakozottan eltette a szálacskát. Kázmér úr igazából már nem tudott figyelni. Kázmér úr nagyon elfáradt. Kázmér úr végigtöprengte az éjszakát. Holle mama arcába bámult. Hirtelen megenyhültek a vonásai, s álmodozó lett a tekintete. Olyan lett, mint amikor valami jó dologra, valami igazán kellemes dologra gondolunk.

97

– Holle mama, kedves – szólt lágyan Kázmér úr.

– Parancsoljon, Kázmér úr – felelte szórakozottan Holle mama, aki még mindig a megdöbbentő információk hatása alatt állt.

– Nem kínálna meg egy tányér tökfőzelékkel?

Kázmér úr természetesen két tányér tökfőzeléket evett meg. A harmadikat csak azért utasította vissza, mert udvarias ember volt. A Holle mamánál tett látogatást követően pedig, immár megbizonyosodva balsejtéseiben, meglátogatta Ühüm bácsit, és a legkisebb részletet sem felejtve ki beszámolt neki ezekről a nem éppen megnyugtató fejleményekről.

98
Megjelenik Boleszláv főfelügyelő

Kavicsvár határában volt egy tavacska, az úgynevezett Macskató. A legenda szerint ide jártak a bizurr-mizurrok macskái fürdeni, ami vagy igaz, vagy nem, mindenesetre a macskák inkább nyalogatják magukat, mintsem megfürödnének, s lehet, hogy igazuk van. Mert hogy néz ki egy ázott macska?! A tavat mindenesetre Macskatónak nevezték, a vize kéken csillogott, olykor kicsobbant a fodrok közül egy-egy hal: ponty, kövér keszeg vagy fényes hátú süllő. A tavacskán vadkacsa-családok és hattyú-társaságok is úszkáltak, a parton nádvesszők bólogattak a bóbitájukkal, esténként pedig a környékbeli békák adtak koncertet. Időnként ebből a tavacskából töltötte fel vízzel tűzoltókocsijának tartályát Hektor Viktor tűzoltóparancsnok. Babéros Néró is gyakran kisétált a partra, és szavalt, csak szavalt. Amikor abbahagyta, meghatottan nézett a tavacskára.

– Hú, de szép verset írtam, de csodálatosat! Micsoda katarzis! Kár, hogy senki se hallotta – sóhajtotta szomorúan. Aztán elégedetten hazaindult.

A városka leghíresebb szerelmespárja, immár férj és feleség, de attól még szerelmespár, ugyancsak gyakran föltűnt a tóparton. Valéria és Vendelin fogták egymás kezét, kavicsokat dobáltak a vízbe, és nagyokat sóhajtottak.

– Ó, mennyire szeretlek! – sóhajtotta Vendelin.

99

– De hogy én mennyire szeretlek! – sóhajtotta Valéria.

– Én biztosan jobban szeretlek téged, mint te engem – mosolygott maga elé Vendelin.

– Már ne haragudj, de ez képtelenség! Az én szerelmemnél nagyobb nincsen! – válaszolta kissé fölháborodva Valéria.

– Én szeretlek jobban és kész! – zárta le a vitát Vendelin.

– Tudod mi vagy?! – ugrott föl a lány, és a tekintete villámokat szórt. – Egy… egy nagyképű, öntelt alak, egy… egy fölfuvalkodott, önző hólyag!

– Te beszélsz, buta liba?! – fuldokolt a dühtől most már Vendelin is.

Elrohantak mind a ketten, hazarohantak, és otthon az ágyra vetették magukat, egyik az egyik, másik a másik szobában, keservesen sírtak, ám ahogy lenni szokott, estére szent lett a béke. A következő nap már újra a tó partján üldögéltek.

– Valóban te szeretsz jobban – bámul Vendelin szerelmes tekintettel.

– Nem, nem kedvesem, a te szerelmed nagyobb – simogatja meg Vendelin arcát Valéria, de az elkapja a fejét, és felkiált.

– Már megint vitatkozol?!

– Én?! Te vitatkozol. Már megint azt hiszed, hogy csak neked lehet igazad?!

És a többit sejthetjük.

A Macskatavat már Trapiti is ismerte. Bánatos Olivér elhozta ide, és a kicsi Trapiti látta Babéros Nérót meg a veszekedő szerelmespárt, látott vadkacsákat és a tó fölött átrepülő gólyát. Ám ami ezekben a pillanatokban történt, azt 100nem látta. Talán jobb is, hogy így volt. Nyilván a vére fagyott volna meg rémületében. Holott szép idő volt, fátyolos, langyos. A sárguló levelek között kövér darazsak döngicséltek. Hanem egyszerre a távolban egy különös alak jelent meg. A férfiú mind közelebb és közelebb jött. Szürke öltönyben volt. Sárga nyakkendőben volt. A föld felé görnyedve közeledett. Talán fájt a dereka? Lumbágója volt? Nem, nem fájt a dereka! Azért hajolt annyira előre, hogy szinte orra bukott, mert a földet figyelte. Hatalmas nagyítóval vizsgálta, és ez a nagyító akkora volt, mint egy jókora serpenyő. Közben számokat mormolt maga elé.

– Ezertizenöt. Ezertizenhat. Ezertizenhét.

S ahogy így számolt, nem vette észre az útjába kerülő városjelző táblát, és egyenesen nekiment.

Daaang!

Jókorát koppant a feje, a szürke öltönyös följajdult. A homlokát masszírozva a táblára meredt.

– Aha, szóval tényleg ideszökött, a kis gonosz!

Aztán elővette a füzetét, és gondosan belejegyzett.

– Ezertizenhét lépéssel jutott a városkába a keresett személy. Útközben több körtét, almát és szőlőfürtöt fogyasztott. Ezt az eldobált csutkák nagy számából – 8 darab almacsutka, 7 darab körtecsutka, 9 darab tökéletesen üres szőlőfürt… – mormolta írás közben. Majd körbepillantott, s meglátta a Macskató partján emelkedő dombocskát. Fürgén fölkaptatott az emelkedőre. Aztán az oldalához nyúlt, leakasztott a szíjáról egy félelmetes szerszámot. Húha, mi ez? Talán valami csodafegyver? Nem! Egy hatalmas távcső volt. Olyan, mint két kisebb locsolóvödör összeragasztva.

Vajon mit láthatott?

101 102

Egy kisfiút látott, aki éppen Kelemen Aranka boltjából lép ki, nyalókával a kezében. Látott egy piros tűzoltókocsit elpöfögni. Nem szirénázott, nem robogott az autó, tehát nem volt tűz. Nyilván ellenőrző körúton járt. A járdán két hasonló kinézetű figura szemetestaligát tolt, hirtelen megtorpantak, és bólogatva kezdték hallgatni egy piros sálas férfiú beszédét. Olyan volt, mintha az úr szavalna. A jobb kezével széles mozdulatokat tett maga előtt, s a két egyforma fickó ütemesen húzta be a nyakát, nehogy a piros sálas úr megüsse őket. A manó egy ház előtt sétált el, amelynek ablakán át tányér repült az utcára. Majd még egy. Az ablakban megjelent egy szép és nagyon dühös hölgy arca, miközben a házból kirohant egy férfiú. A kisfiú odament a kiabáló hölgyhöz, kérdezett tőle valamit, mire az megnyugodott.

A szürke öltönyös ott, a Macskató partjának emelkedőjén megcsóválta a fejét, aztán egy fényképet halászott elő, és hosszan elbámulta. A fénykép a vörös hajú, csibész tekintetű kis kópét ábrázolta.

– Aha, szóval ide bújtál – dünnyögte maga elé. – Azt hitted, el tudsz bújni a ravasz Boleszláv főfelügyelő elől. Hát nem, barátocskám! Boleszláv főfelügyelő elől senki sem tud elbújni!

Azzal gondterhelten bólintott, s megindult vissza, amerről jött, a szürke és hatalmas Főfőváros irányába.

103
Összevesznek a Pepe testvérek

Délidő volt, sült kolbász illata szállt a levegőben, a kertekben őszirózsa pompázott. Az utcán éppen végighajtott egy répaszállító teherautó. Nocsak úr kilépett a házából, és nagyot nyújtózott.

– Hogy lehet ilyen szép a világ? De furcsa, de különös!

Nocsak úr megemelte a szemeteszsákot, az utcai kukához baktatott, és fölnyitotta a fedelét.

– Nocsak – dünnyögte zavartan Nocsak úr, mert a szeméttartó tele volt. A kukát nem ürítették ki reggel, ahogy szokták, úgyhogy egyáltalán nem fért már bele szemét.

Ugyanebben az időpontban Ühüm bácsi az irodájába tartott és közben egy érdekfeszítő cikket olvasott egy emberről, akit Ramszesz Vogulnak hívtak, és ki nem állhatta, ha valami volt a fején. Nem tűrte sem a sapkát, sem a kalapot, napjában legalább kétszer borotválta a kobakját, végül elment az orvosához, és megkérdezte tőle, nem lehetne-e a füleit a fejéről máshová helyezni, mire az orvos eltűnődött, és azt mondta… No, épp itt járt Ühüm bácsi, amikor megbotlott egy üres paradicsomos-konzervdobozban. Csaknem hasra esett. Ühüm bácsi bosszúsan tekintett körbe. Látott még a járdán heverni egy tejeszacskót, egy tegnapi újságot és néhány almacsutkát. Az árokpartról meg egy rossz cipő vicsorgott rá! Emitt meg egy nagy papír, nahát, a Főfővárosi Főfőtanács Újságja!

104

– Hogy került ez ide?! – bosszankodott Ühüm bácsi, hiszen azt komoly szerződések rögzítették, hogy a Főfőtanács mikor mit hozhat be Kavicsvárra.

Ugyanebben a percben Károly professzornak a kalapjára fújt a szél egy lyukas nejlonzacskót, amitől a professzor úgy nézett ki, mint egy űrpilóta, akinek leeresztett a szkafandere. És pont ugyanakkor a Minyon kapitány utcában Holle mama megcsúszott egy banánhéjon, és csaknem hanyatt vágódott.

– Szent Banánhéj! – suttogta Holle mama. – Hát nem takarítanak itten?!

Végül szintén ugyanebben a pillanatban Hektor Viktor tűzoltóparancsnok megállt a főtéren, és nyomban látta, hogy baj van.

Nem is baj, hanem valóságos katasztrófa!

Szemetes volt a város!

De hát mi van a Pepe testvérekkel, akik minden reggel kiürítik a kukákat, összeszedik a járdára dobált papírdobozokat, vagy levelet sepregetnek, havat lapátolnak, ha arra van szükség?! A Pepe testvérek nem dolgoztak. Ültek az Emil király parkban, és dühösen méregették egymást. Nem is gereblyéztek, nem is kapálgattak. Egyszerűen veszekedtek. Az arcuk piros volt a haragtól, a szemöldökük rángatózott.

– Mindig azt mondod, amit én! – kiáltotta Pepe Géza.

– Mindig azt mondod, amit én! – kiáltotta Pepe Pista is.

– Na ugye! – dühöngött Pepe Géza.

– Na ugye! – dühöngött Pepe Pista is.

Ellenségesen meredtek egymásra.

– Nehogy azt mondd, amit én! – hadarta gyorsan Pepe Pista.

105

– Nehogy azt mondd, amit én! – hadarta gyorsan Pepe Géza is.

Megint elhallgattak.

Hátat fordítottak egymásnak, duzzogva rángatták a vállukat, a karjukat összefonták a mellük előtt. Hú, rettentően mérgesek voltak. Csakhamar megérkezett Hektor Viktor tűzoltóparancsnok, mert mint tudjuk, ő a leggyorsabb, ha valami baj történik.

– Hé, Pepe fiúk, tán sztrájk van?! – kiáltotta öblös hangján.

De a Pepe testvérek mogorván bámultak.

– Nincsen sztrájk! – morogta aztán Pepe Géza.

– Nincsen sztrájk! – morogta Pepe Pista is.

Erre a Pepe testvérek duzzogva megvonták a vállukat.

– Mindig azt mondja, amit én – mondták egyszerre.

Hektor Viktor lekapta a tűzoltósapkát, úgy vakarta a feje búbját. Hú, a szentséges locsolókannáját! A Pepe testvérek hajba kaptak! Ezek úgy haragszanak, hogy nem törődnek semmivel. Ezek nem szedik össze a szemetet. Ha pedig Pepéék nem takarítanak, csúnya lesz a város, koszos és elhanyagolt, a turisták elkerülik, a fiatalok szebb városokba költöznek, elszaporodnak az egerek, talán még a patkányok is, és a végén elpusztul minden.

Hűha!

Vészhelyzet van!

Katasztrófa van!

Hektor Viktor erre belefújt a sípjába, mint mindig, ha valami nagy baj volt.

– Meg fogok süketülni! – mondta Pepe Pista.

– Meg fogok süketülni! – mondta Pepe Géza is.

106

Szerencsére senki sem sétált a téren, ezért nem támadt csődület, nem tört ki pánik. Hektor Viktor nagyot sóhajtott. Valamit tenni kell. Itt nem elég a sípfújás, a Pepe testvérek annyira fölhergelték magukat, hogy tizenöt fütyülés után is haragudni fognak egymásra. Hektor Viktor erősen hunyorított, megpödörte a bajuszát. Ez nála a legmélyebb gondolkodás jele volt. Nemhiába volt a városka tűzoltóparancsnoka, mert csakhamar ragyogó ötlete támadt.

– Hú, de okos vagyok! – kiáltotta, aztán odafordult a meglepett Pepe Gézához.

– Hogyan is hívnak téged, fiam? – kérdezte barátságosan.

– Pepe Géza vagyok, hiszen tudja, parancsnok úr – vonta meg a vállát Pepe Géza.

– Na látod! – bólintott mosolyogva Hektor Viktor, de Pepe Géza nem látott semmit. A tűzoltóparancsnok erre Pepe Pistához fordult.

– Hát téged hogy hívnak, fiam? – kérdezte tőle is.

– Pepe Pista vagyok, hiszen tudja, parancsnok úr – vonta meg a vállát Pepe Pista is.

– Na látod – nevetett a tűzoltóparancsnok.

– Tessék, mutatkozzatok be egymásnak.

A Pepe testvérek meghökkentek, és a vállukat vonogatták. Mire Hektor Viktor akkorát bődült, mint egy operaénekes, akinek ellopták az öltözőjéből a parókáját. A Pepe testvérek megrettenve fordultak egymás felé. Úgy méregették a másikat, mintha most találkoztak volna az életben először.

– Pepe Géza vagyok – mondta egyszerre Pepe Géza.

– Pepe Pista vagyok – válaszolt meglepetten Pepe Pista.

Kikerekedett a szemük a csodálkozástól. S a következő pillanatban nevetni kezdtek.

107

– Nem azt mondtad, amit én, Pista! – kiáltotta Pepe Géza.

– Mást mondtam, mint te, Géza! – nevetett Pepe Pista.

Rettentő boldogok voltak. Kezet ráztak és megölelték egymást.

– Biztosan szemetes a város – bólintott komolyan Géza.

– Na, munkára – ragadta meg a szemeteskocsi rúdját Pista.

Elmentek a Pepe testvérek, máris munkához láttak. A vészhelyzet megoldódott. Nem kell mindig nagydobra verni, ha baj van. A parkban délutáni fény ragyogott. Hektor Viktor tűzoltóparancsnok ült a padon, és arra gondolt, hogy most valami nagy dolgot csinált. Igazi katasztrófától mentette meg városát! Micsoda szörnyű végveszély volt! De ő, Hektor Viktor nem vesztette el a fejét, nem esett kétségbe, tudta a dolgát. Nem fog ezzel dicsekedni, mert nem olyan fajta. Az ember ne dicsekedjen feleslegesen, gondolta Hektor Viktor, és megpödörte a bajuszát. Éppen ekkor sietett el mellette Kelemen Aranka.

– Jó napot, kedvesem! – köszönt Hektor Viktor.

– Magának is, tűzoltóparancsnok úr! — csodálkozott a boltoskisasszony. S mert meglehetősen kíváncsi természetű volt, megtorpant.

– Csak nem valami nagy boldogság érte, Hektor Viktor úr?

– Dehogyis, nem érdekes – ingatta a sisakját a tűzoltóparancsnok.

– Ugyan, tűzoltóparancsnok úr, mondja már el, mi történt! – hajolt közelebb bizalmaskodva Aranka.

– Nézze, drága Aranka, az ember nem dicsekszik a hőstetteivel – legyintett Hektor Viktor, majd büszkén elsétált a tűzoltóság épülete felé.

108

Másnap a Pepe testvérek maguk mentek el Ühüm bácsihoz, s számoltak be arról, milyen hősiesen viselkedett Hektor Viktor. A tűzoltóparancsnokot a legközelebbi Nagy Sálkereső Ünnepen kitüntették. Fényes érmet kapott a mellére, és hozzáadták még Holle mama tíz palacsintáját. És kapott egy új sípot is, nagyobbat és hangosabbat, mint az előző.

109
Boleszláv főfelügyelő főfőjelentést tesz

Boleszláv főfelügyelő a Főfőtanácsos előtt állt. Egyáltalán nem mutatott félelmet, sem különösebb tiszteletet, pedig a Főfőtanácsos főtanácsosai, főtitkárai, főtestőrei hajbókolva, édeskés mosollyal az arcukon tolattak be mindig az irodába. A Főfőtanácsos megkövetelte, hogy főfőmódon tiszteljék. És mert tartottak tőle, meg is kapta ezt a főfőtiszteletet.

– Szóval maga az a nevezetes Boleszláv főfelügyelő? – kérdezte mogorván a Főfőtanácsos. Megkerülte a szoba közepén álló főfelügyelőt. Hátulról is megvizsgálta.

– Az vagyok, Főfőtanácsos úr, de ez csak az álnevem.

– És mi az igazi neve?

– Azt nem mondhatom meg.

– Még nekem se?

– Sajnos nem, Főfőtanácsos úr.

– Hm, és miért nem?

– Mert a múltamhoz tartozik. És a múltamnak azt a részét, amikor azon a néven neveztek, lezártam.

A Főfőtanácsos az ablak felé fordult, így morfondírozott magában.

– Nagyon ravasz, de nálam mégse ravaszabb.

Boleszláv főfelügyelő idáig mozdulatlanul állt. Ám most, hogy a Főfőtanácsos elfordult, óvatosan tett egy lépést a letakart tükör felé. A keze felemelkedett, s elhúzta a leplet. 110Aztán villámgyorsan vigyázzállásba meredt, mert a Főfőtanácsos megfordult.

– Főfőjelentést kérek! – parancsolta.

– A nyomozás legfrissebb főszakaszában a következőről számolhatok be, Főfőtanácsos úr. A legkövérebb szökevény még mindig a Főfővárosban tartózkodik, s bár többször a sarkában voltunk, egyelőre nem sikerült fülön csípni. A házaspár szökevény a Lidércfény erdőbe vetette magát. Néhány emberünk a nyomukban járt, amikor váratlanul nyomuk veszett. És hallottak, ez viszont nagyon furcsa, uram, egy hátborzongató gúnykacajt.

– Gúnykacajt? Jól van! Folytassa, Boleszláv – dünnyögte maga elé a Főfőtanácsos.

– Van azonban jó hírem is, uram. A legkisebb szökevény nyomai a Macskató partjáig vezettek. Innen továbbhaladt, és Kavicsváron talált menedéket. Ott éldegél, mondhatnám, mint egy helybeli őslakó, és nagyon jó dolga van. Kifigyeltem, hogy sok fagyit eszik. Meg cukrot. Süteményeket, hm. Meg két egyforma kinézetű figurával talicskázik. Meg tűzoltókocsin utazik. Úgy látom, uram, sikerrel beilleszkedett. Megfigyelésem szerint még az ellenkező jelentésű ősi beszédről is megfeledkezett, pedig ha azt használná, akkor nyomban kiderülne, hogy bizurr-mizurr. Továbbá van még valami.

– Micsoda? – toppantott türelmetlenül a Főfőtanácsos, akit láthatóan már nagyon fölbosszantott a jelentés.

– A legkisebb szökevény gyakran furcsán viselkedik. Például csákóban játszik a helyi polgármesterrel. Vagy, ami a legjobban megdöbbentett, az ez volt – mondta, majd hirtelen megcsavarta a Főfőtanácsos orrát. De nem nagyon, csak játékosan.

111

– Micsoda hülyeség ez, Boleszláv?! – kiáltotta elképedve a Főfőtanácsos, és az orrát fogta, mintha ugyan el akarták volna venni tőle.

– Trapitizés, uram. Bocsánat – morogta maga elé a főfelügyelő.

– Micsoda?! – bámult a Főfőtanácsos. Pulykavörösen izzott az arca. A szája remegett. A szemöldöke rángatózott.

– Most fogja meg az én orromat – sóhajtotta Boleszláv főfelügyelő –, és csavarja meg, uram. De ne nagyon. Óvatosan, csak játékosan.

– Boleszláv, hagyja abba ezt a hülyeséget, mert nyomban lecsukatom! – hörögte halkan a Főfőtanácsos.

– Igen, uram.

– Tudja, mennyire kell nekem a legkisebb szökevény? – kérdezte sötéten a Főfőtanácsos.

– Sejtem, uram, hogy most ő a legfontosabb magának.

– Tudja, Boleszláv, ez a kis gonosztevő egyelőre veszélytelen ránk nézve. Egyelőre. De bármelyik pillanatban óriási veszélyt jelenthet a Főfőtanácsnak. El se tudja képzelni, mekkora veszélyt! Amikor pedig a győzelem kapujában állunk!

– Nem értem, uram! – lépett közelebb Boleszláv főfelügyelő, aztán a tekintete a falon függő térképre siklott. A szürke szín csaknem beborította az egész térképet, csak Kavicsvár városának foltja kéklett a szürke tenger közepén élénken, kihívóan.

– És a mi városunkban bujkáló legkövérebb szökevény? – kérdezte hirtelen a Főfőtanácsos.

– Nos, uram, őszinte leszek – szólt Boleszláv főfelügyelő, akinek nem Boleszláv főfelügyelő volt az igazi neve. – Csend 112van körülötte. Lapít. Egyelőre elveszítettük a nyomát, és ez csakis azért lehetséges, mert nem mozog, nem jár sehová, mert lapul valahol. Két magyarázat lehetséges. Úgy megijedt, hogy mozdulni se mer. Főfőtanácsos úr, meg kell mondanom, ez a kevésbé valószínű lehetőség.

– S mi a valószínűbb?

– Az, hogy készül valamire.

– De mire?!

– Nyilvánvalóan valami gaztettre!

– Azt mondja, Boleszláv, hogy veszélyben vagyok?!

– Nem árt óvatosnak lenni, Főfőtanácsos úr.

– Tudja, mekkora hatalom van az én kezemben?! – kiáltotta a Főfőtanácsos. Boleszláv főfelügyelő illedelmesen meghajolt.

– Nem tudom, uram.

– Szerintem meg tudja! – méregette bizalmatlanul a másikat. – Mit tud?! Azonnal mondja el, mit tud! – hebegte döbbenten a Főfőtanácsos. Már megint rángatózott a szemöldöke. Boleszláv főfelügyelő mosolyogva felsóhajtott. Aztán tett egy mozdulatot, csak hogy megnyugtassa a gutaütés határán lévő Főfőtanácsost.

– Nyugodjon meg, uram, tőlem nem kell tartania – lépett közelebb. – Én az ön szolgálatában állok. És ha tisztességesen megfizetnek, akkor nem csalom meg, nem árulom el a gazdámat. Tudom, hogy a Nagyon Szigorúan Őrzött Terület, ahonnan a szökevények kereket oldottak, veszélyes mindenkire nézve. Aki betéved oda, már nem akar kijönni onnan. Ez köztudomású. De vajon nem növelhető-e ez a furcsa birodalom? S ha igen, hogyan? S ha már tudjuk a módját is, föltesszük-e a kérdést, hogy miért.

113

A Főfőtanácsos leült az asztalához. Sötéten bámult maga elé.

– Ez csak okoskodás, Boleszláv. Maga nem tud semmi komolyat.

– Nézze, Főfőtanácsos úr, arról mindenki tud, hogy a Főfővárostól néhány napi gyaloglásra, nem messze a Lidércfény erdőtől található ez a Nagyon Szigorúan Őrzött Terület. Sokáig nem volt ez az, nem volt szigorúan őrzött, aztán néhány évvel az ön uralkodása előtt azzá tették, mert aki betévedt a területre, többé nem jött vissza. Aki meg csak a határáig merészkedett el, nem tudhatta meg, hogy mi van ott. Így hát beszámolni sem tudott róla. Ezért aztán őrizni kezdték a vidéket, mígnem különös módon négy figurának sikerült kijutnia onnan.

Boleszláv főfelügyelő most megdöntötte a felsőtestét.

– Tudom, Főfőtanácsos úr, hogy ön, Kukta Gerozán, egyenesági családi kapcsolatban van…

– Elég! Elég! – pattant föl a Főfőtanácsos. Úgy bámulta a főfelügyelőt, mintha az egyenesen a Holdról érkezett volna. – Honnan tud maga minderről?!

– Nyomozó vagyok, uram – felelte a főfelügyelő. – És én, hogy így fejezzem ki magam, mindenbe beleütöm az orrom. Sok mindent megtudok, kiszagolok. De tudom tartani a szám, ha erre gondol.

– Nagyon ajánlom magának, Boleszláv! – hajolt előre sötét képpel a Főfőtanácsos. – És hogy lett magából főnyomozó?!

– Hosszú história ez, nem is untatnám vele a Főfőtanácsos urat.

– Szóval megint titkolózik. Miért dolgozik akkor nekem?

114

– Engedelmével, maradjon ez az én titkom, uram.

– Csakhogy én nem szeretem mások titkait, Boleszláv! Csak a magam titkait szeretem, hallja?!

A főfelügyelő mereven nézett a Főfőtanácsos rángatózó arcába. De nem szólt. A Főfőtanácsos ingerülten intett, hogy a másik leléphet. A főfelügyelő után lassan becsukódott az ajtó. A Főfőtanácsos sötéten bámult maga elé.

– Ez egy veszélyes fickó. Jó lesz figyelni rá – dünnyögte.

115
Kázmér úr újabb nyugtalanító fölfedezései

Kázmér úr napok óta csak dolgozott. Egészen megszállottja lett a munkának, olykor még ebédelni is elfelejtett. Kázmér úr olyan régi történetet keresett, amely eltért a hétköznapi események menetétől, s ezáltal beleszólhatott a világtörténelem változásaiba, illetve magyarázatot adhatott néhány nagyszabású furcsaságra. Olyan történetet keresett, amely megváltoztathatta a dolgok megszokott irányát, s kapcsolatban lehetett Szakács király ármánykodásával. A bizurr-mizurrok barátságos viszonyt ápoltak a környékbeli koboldokkal, manókkal, tündérekkel, óriásokkal, kőevőkkel, varázslókkal és boszorkányokkal. A Koboldok Könyvében Kázmér úr nem akadt különös fejleményre. A Manók Krónikájában sem. A kőevőkkel kifejezetten szívélyes viszonyban voltak, ezt írták a krónikák.

Kázmér úr tekintete megakadt a Boszorkányok Nagy Összesített Naplójában valami furcsaságon. A történet főszereplője Bibircsókos Rozália boszorkány volt!

Rozália rendes, kellőképpen gonosz boszorkány volt, aki ráadásul három egymást követő Boszorkány Csúnyasági Világverseny büszke győztesének mondhatta magát. Ez akkoriban boszorkánybajnoki dolog volt! A boszorkányok között is van szépészeti verseny, de míg manapság a legszebb hölgyek és lányok győznek, addig a boszorká116nyok világában a legrandábbnak járt az elismerő kitüntetés.

– Ó, de pocsék! – kiabálta az egyik zsűritag, amikor Bibircsókos Rozália fellépett a színpadra és elmosolyodott.

– Iszonyatos! – sikoltotta egy másik zsűritag, és elájult, amikor Bibircsókos Rozália végigcappogott a színpad egyik végéből a másikba, bemutatva a járását és az alakját.

– Borzalom! – vacogta a zsűrielnök megborzongva, amikor Rozália a kötelező gúnykacajt mutatta be, és bár hátra volt még néhány versenyző boszorkány, őket már nem engedte a színpadra lépni, hanem nyomban kihirdette, hogy Rozália a legrandább. Így ment ez három éven át, mígnem Rozália megszánta a társnőit, és nem indult több csúnyasági világversenyen. Hadd győzzön más boszorkány-lány vagy hölgy is, ne csak ő, mondta nagylelkűen. Mármost ezek a dolgok nem számítottak különlegességnek. A boszorkányoknál így ment ez. Csúnyák voltak, randák voltak, néha ártottak, máskor jócselekedetekkel javítottak valamelyest a renoméjukon.

Az viszont már elgondolkodtató fejlemény volt, hogy Bibircsókos Rozália Alfréd Bökkelöki király uralkodásának az utolsó heteiben beadta a seprűjét javíttatni.

Hoppá! Állj! Figyelem!

Bibircsókos Rozália boszorkányseprűje elromlott. Mi volt a baja? Az volt a seprű baja, hogy visszafelé szállt.

Kázmér úr koncentrált, koncentrált, koncentrált.

Ez az egész, ez a visszafelé-dolog nagyon ismerős volt neki.

Hogyan, miért kezd el egy boszorkányseprű egyszer csak hátrafelé szállni?! És Kázmér úr újfent rájött a megoldásra!

117 118

Úgy, kérem szépen, hogy egy bizurr-mizurr használta!

Hiszen a bizurr-mizurrok nyelvében ami valamit jelentett, az magától értetődően az ellenkezőjét jelentette! Következésképpen csak egy bizurr-mizurr tehetett olyan hatást a boszorkány seprűjére, hogy az többé nem volt hajlandó hagyományosan szállni. De kinek volt ehhez bátorsága? Kikezdeni minden idők legrondább boszorkányával?! Megcsúfolni, nevetség tárgyává tenni Bibircsókos Rozáliát súlyos felelőtlenségnek számított!

Kázmér úr bőszen lapozgatta a boszorkánynaplót, mígnem rátalált Vén Nyanya Csúfságnak, az egyik legöregebb, leggonoszabb és legnagyobb tekintélynek örvendő boszorkánynak a feljegyzéseire. Vén Nyanya Csúfság ráadásul a leghíresebb naplóíró gonosz boszorkány volt. Vén Nyanya Csúfság a következőket jegyezte fel a naplójában:


„Ma elrepült hozzám Bibircsókos Rozália, csúf volt, mint mindig, ám a legnagyobb ámulatomra tolatva érkezett mocskos udvarom fölé a seprűjével. Roppant dühösnek mutatkozott. A haragtól fuldokolva számolt be arról, hogy egy bizurr-mizurral találkozott, aki egyáltalán nem mutatott félelmet, amikor egy erdei tisztáson rákacagott. Még csak meg sem rezzent, sőt, ekkora sértést!, közös játékra invitálta. Bibircsókos Rozáliát kétségbeesés kerítette hatalmába: már nem olyan csúnya, hogy megijedjenek tőle? Én, Vén Nyanya Csúfság biztosítottam őt arról, hogy továbbra is rettentően csúnya, még nekem is nehezemre esik az arcába pillantanom, mire Rozália némileg megnyugodott. Hogy végképp megnyugodjon, megkínáltam bugyogó varangyszem koktéllal, és arra kértem, meséljen tovább. Rozália 119társnőm eltorzult ábrázattal folytatta, szinte ragyogtak a bibircsókjai. A bizurr-mizurr ezután felajánlotta neki, hogy ne labdázzanak egy kicsit, és a játékot Bibircsókos Rozália elfogadta, mert soha nem labdázott még. Hanem egy dobásnál messzire került a pöttyös labda, talán nem is véletlenül gurult a szederbokrok közé, mert mire Rozália visszatért, döbbenten látta, hogy a semmirekellő bizurr-mizurr a seprűjén lovagol.

– Ne szállj velem! – kiabált a magasból.

– Ne suhanj!

– Ne emelkedj!

– Ne fordulj!

Bibircsókos Rozália megalázó könyörgések után kapta vissza a seprűjét a vásott kölöktől, aki csöppnyi megbánást, félelmet sem mutatva búcsúzott tőle. Azt a sértést vágta Rozália arcába, hogy nem érezte jól magát a társaságában, és szívesen nem találkozna már vele. Rozáliát ájulás kerülgette szégyenében.

Ezután megpróbálta a seprűjét rendeltetésszerűen használni, de nem sikerült, mert az visszafelé szállt. Rozália gonosz lelkében, megjegyzem, teljesen jogosan, iszonyatos düh munkált, és bosszút forralt. Én, Vén Nyanya Csúfság is hasonlóképpen aljaskodtam volna a helyében. Sőt!

Amikor Rozália eljött hozzám, nagyon helyesen cselekedett. Ő csúnyább nálam, én viszont vénebb és gonoszabb vagyok. Tudomása volt arról, hogy a birtokomban van a Mindent Felejtés Titkos Főzetének utolsó flaskája, amit még az anyukám bízott rám. Velejéig aljas bosszútervével maradéktalanul egyetértettem. Magam is gyűlölködve, a dühtől vicsorogva adtam át neki a flaskát. Rozália ezek után elárul120ta, hogy tudomása van arról, ki az elvetemült bizurr-mizurr, aki szemernyi félelmet sem mutatott az ő világhíres randasága láttán, hovatovább a seprűjét is elrontotta. A gazfickó a legfelsőbb bizurr-mizurr körökből származik. Bibircsókos Rozália ezek után a tudomásomra hozta, hogy már bír titkos szövetségessel is, aki segíteni fog neki a vásott bizurr-mizurr, illetve a szülei megbüntetésében. Sok sikert kívántam neki, majd megöleltük egymást, és hátborzongató gúnykacajjal elbúcsúztunk.”


Kázmér úr fehér volt, mint a fal. Ennyi szörnyűséget, ennyi borzalmat összeolvasni nem volt mindennapi teljesítmény. Hanem megint okosabb lett valamivel, mégpedig nem is kevéssel. Igen! Kázmér úr alapvető, megdöbbentő fölfedezésre jutott Vén Nyanya Csúfság naplójának segítségével.

Az a bizurr-mizurr, aki ennyire földühítette Bibircsókos Rozáliát, a legfelsőbb körökből származott. Hm. Pöttyös labdája volt! Hm! Na mármost, kinek volt pöttyös labdája a legfelsőbb bizurr-mizurr körökből? Alfréd király krónikákból kitörölt, kisatírozott, kihúzott, eltitkolt gyermekének volt pöttyös labdája! Kivel köthetett szövetséget a földühített Rozália boszorkány? Természetesen Szakács királlyal, aki ekkor még nem Szakács király volt, hanem csak főszakács.

Kázmér urat jeges félelem fogta el. Itt valami borzasztó dolog történt. A dühös boszorkánynak és az álnok szakácsnak megvolt a Mindent Felejtés Titkos Főzete.

És az borzasztó hatalom volt!

Csak volt?!

121
Kavicsvár és a Főfőtanács

A Főfőváros Főfőtanácsának hivatalnokai szürke egyenruhában és sárga nyakkendőben jártak. Volt aktatáskájuk is, és mindegyik aktatáskára az volt írva, hogy a Főfőtanács aktatáskája. Ezek a hivatalnokok ritkán nevettek és ritkán mosolyogtak, arcuk merev volt, nem tudtak vicceket vagy mulatságos történeteket. Hogy mivel foglalkoztak ezek az emberek? Hm, ez bizony nagyon fogas kérdés. Sokat számoltak, tulajdonképpen mindent megszámoltak, és mindent tudni akartak. De valahogy mégse tudtak örömöt mutatni, ha egyszer mindent megszámoltak. Nem örültek, de azért elégedettek voltak. Büszkén lóbálták fekete aktatáskájukat, és ha találkoztak, széles mosollyal rázogatták egymás kezét.

– Gratulálok, főtanácsos úr, hogy megszámolta a 145-ös számú erdő fáit! Ez aztán nagy teljesítmény volt!

– Köszönöm, főtanácsos úr! Maga se szerénykedjen! Maga a piros orrú embereket számolta meg imádott Főfővárosunkban. Nyugodtan kijelenthetjük, főötlet volt, barátom! Most már tudjuk, hogy negyvenezer-kétszáztizenegy piros orrú ember él nálunk. Jelentős, világváltoztató fölfedezés!

Azt is meg lehet kérdezni, hogy mivel foglalkozott a Főfőtanács. Elsősorban és leginkább magával. A televízióban mind gyakrabban szerepeltek a Főfőtanács emberei, hivatalnokai, akik mind arról beszéltek, hogy ők, vagy éppen a 122Főfőtanács más hivatalnokai milyen fantasztikus, milyen nagyszabású munkát végeztek. Megjelent a Főfőtanács újságja, ami csak a Főfőtanácsról közölt híreket.

A Főfőtanács egyik legújabb találmánya az volt, hogy bármit lehetett kölcsönözni. Kölcsönzés persze máshol is volt. Csakhogy a Főfővárosban lehetett álmot is kölcsönözni. Akinek szüksége volt valamilyen álomra, bement az Álomkölcsönzőbe. Volt repülős álom, szerelmes álom és születésnapi álom is.

A kölcsönzést követően éjszaka egy hivatalnok ült a kölcsönző hálóágya mellé, és egy papírlapról fölolvasta az álmot.

– Ön most repülni fog. Ön öt karcsapással fölemelkedik nyolcvankét méterre. Ön most száz métert repül egyenesen előre. Ön most elfordul balra, és újabb ötven métert tesz meg. Ön most leereszkedik. Ön most már újra a földön áll. Köszönjük, hogy szolgáltatásunkat választotta.

Rémálmot is lehetett kölcsönözni, sőt, nemcsak hogy lehetett, de egyszer az életben mindenkinek kötelező volt. A rémálom valóban rémálom volt. A Rémálom Kölcsönző Hivatalnok vérfagyasztó történetet mesélt az ágy mellett.

– Ön megy az utcán, és nem tudja megszámolni, hány kutya jön szembe. Ön egyre kétségbeesettebb. Megáll egy cipőbolt kirakata előtt, s igyekszik megszámolni a cipőket is. Folyton eltéveszti, újra kell kezdenie, végül feladja. Támolyogva halad tovább. Megpróbál visszaemlékezni, hány hirdetőoszlop került az útjába. Képtelen rá. Kiveri a veríték. Inni akar egy frissítő teát, leroskad egy kávéház asztalához. Úristen, hány cukorral issza ön a teát, elfelejtette. Haza kell menni, haza kell menni! Ön emlékszik a házára, arra, hogy 123hogyan jut haza, de sehogyan nem jut az eszébe, hogy hányas szám alatt lakik.

Sokan ekkor üvöltve, izzadságban úszva ébrednek.

De nemcsak ilyen borzalmas dolgokat, hanem például vidámságot is lehetett kölcsönözni. Ha kis vidámságra van szükség, akkor egy hivatalnok kikölcsönzése elegendő. Ha nagy vidámságra van szükség, két hivatalnok kölcsönzése is lehetséges. Ha valamilyen jól megindokolt ok miatt féktelen vidámságra tart igényt a főfővárosi lakos, öt hivatalnokot is lehet kölcsönözni. Általában előjegyzés volt, hétfőn már nem lehetett keddre vidámságot kölcsönözni, akkor már csak péntekre vagy szombatra volt hely. A várva várt napon a Főfőtanács Vidám Hivatalnokai megjelentek, leültek az asztalokhoz, és rákezdtek.

– Bruhha, hehehe, hihi!

– Höhö, huhu, haha!

Ha kinevették magukat, a Főfőtanács hivatalnokai elővették a jegyzetfüzetüket.

– Itt tessék aláírni, hogy az egy óra vidámságot kikölcsönöztük. Köszönjük szépen. A viszontlátásra.

– Csak még kicsit bruhaházzunk! – könyörög egy kislány.

De a hivatalnokok az órájukra pillantanak.

– Sajnáljuk, lejárt a kölcsönzési idő. Gondold meg, kislány, mennyi dolgunk van még! Tíz perc múlva már máshol kell bruhaháznunk!

A vidámság-kölcsönzés gyakran szomorúságba torkollott, egyes nehéz fölfogású főfővárosi gyerekek nehezen értették meg, hogy jókedvűnek csak addig szabad lenni, amíg tart a kölcsönzési idő.

Ugyanakkor ünnepséget is lehetett kölcsönözni.

124

Ez drága dolog volt, mert legalább tíz hivatalnok kellett hozzá. A kérdéses napon a tíz hivatalnok megjelent az ünneplő családnál. Az asztal már meg volt terítve, egyforma sütemények és egyforma poharak sorakoztak rajta, köszöntötték egymást, majd helyet foglaltak. És szabályos időközönként, a főnökük karlendítésére elkiáltották magukat.

– Éljen!

– Hurrá, ünnep, hurrá, ünnep!

Néhány éve még Kavicsváron is gyakran megfordultak egyszerű turisták vagy aktakukacok a Főfővárosból. Szabad és teljesen magától értetődő volt az átjárás, útlevél, hivatalos, pecsétes irat, valaminő engedély egyáltalán nem szükségeltetett a látogatáshoz. De nem hozott mindig szívderítő eredményt egy-egy látogatás. A Főfőtanács hivatalnokai kezdtek mind tolakodóbbá válni.

Egy ilyen szürkeruhás egyszer betoppant Virág Violához. Megállt a virágbolt közepén, és egyáltalán nem szimatolt. Képzeljük el az olyan embert, aki belép egy virágboltba, és nem érzi szükségét, hogy magába szívja a virágok finom illatát. A szürkeruhás szigorúan vizslatott körbe-körbe.

– Hány darab virágot árul a kisasszony? – kérdezte komolyan, és már vette is elő a jegyzetfüzetét.

– A virág az nem darab – mondta erre Viola, és igencsak morcos arcot vágott.

– De azért meg lehet a virágot is számolni, nem? – kérdezte az idegen, és cseppet sem zavartatta magát.

– Természetesen, kedves uram, csakhogy minek. A virág különben sem darab, hanem szál – ellenkezett Viola, és már egészen fölbosszantotta a szürkeruhás flegmasága.

125

– Szóval nem akarja megmondani, kisasszony? – kérdezte a szürkeruhás, miközben fürkészve bámulta Violát. – Olyan nagy titok ez?

– Nem titok, csak ostobaság! – toppantott Viola, és kilépett a virágos pult mögül. Most már egészen dühös volt.

– Magának valami titka van? – húzta össze a szemét a szürkeruhás.

– Na és ha van?

– Á, kérem, világos a tényállás! – bólogatott a főfőhivatalnok. – Maga, kisasszony, szerelmes. Megmondaná, kérem, pontosan mióta az? Hogy tervezi, meddig lesz az? Hm?

– Na szedje a sátorfáját! – kiáltotta Viola, és kitárta a virágbolt ajtaját. – Tűnés!

A szürkeruhás gúnyosan mosolygott, s csak akkor fogta sietősebbre a lépteit, amikor doktor Nyisznyasz is bekapcsolódott a párbeszédbe.

– Csatt, csett!

Nocsak úrnak is bosszúságot okozott egy ilyen hivatalnok. A fickó becsengetett hozzá. Korán reggel volt még, Nocsak úr kócosan ballagott a kapuhoz, és csodálkozva látta, hogy ott egy szürkeruhás hivatalnok várakozik, s jókora jegyzetfüzetet tart a kezében. Az idegen nem is köszönt.

– Neve?

– Nocsak Endre, jó reggelt kívánok!

– Mondja, Nocsak Endre, napjában hányszor csodálkozik maga?

– Nocsak, miféle kérdés ez?! – hökkent meg Nocsak úr.

– Főkérdés, tisztelt Nocsak úr, az ön megítélése szempontjából.

– Nocsak, és miért kell engem megítélni? – vonta föl a 126 szemöldökét Nocsak úr, és az az igazság, hogy már nem csak ámult, hanem valami más érzés is kavargott a lelkében.

– Minden embert meg kell ítélni, kérem! – mosolygott elnézően a szürkeruhás, hogy ilyen egyszerű kérdésekre kell válaszolnia.

Nocsak úr erre kihajolt a kapun, és az Emil király tér felé mutatott.

– Arra kell menni! – mondta szigorúan.

– Hová? – most az idegen csodálkozott.

– Haza, kérem! – csapta be a kaput Nocsak úr, és füstölögve beballagott a házába. – Mi az, hogy megítélni?! Majd megítélem én őket úgy, hogy égnek áll a sárga nyakkendőjük!

Néhány héttel Trapiti fölbukkanása előtt megint betévedt a városba egy ilyen sárganyakkendős. Nem tett semmi különöset, nem okozott föltűnést, csak nézelődött, bólogatott, hümmögött, bámulta a házakat és az utcákat, megszámolta a fákat, a bokrokat, a hirdetőoszlopokat, a padokat, s egy füzetbe jegyzetelgetett. Hektor Viktor tűzoltóparancsnok figyelte egy ideig, végül megszólította.

– Kedves uram, ugyan árulja már el, mit csinál!

– Amint láthatja, uram, számolok. Ne zavarjon, kérem! – pillantott fel a szürkeruhás a jegyzetfüzetéből s már számolt is újra.

Hektor Viktor tűzoltóparancsnok meg akarta vakarni a feje búbját, de észrevette, hogy rajta van a tűzoltósisak. Levette hát, a hóna alá csapta és eztán vakarta meg a fejét.

– No, és mit számol, kedves uram? – kérdezte.

– Számokat, tényeket, dolgokat – válaszolta ingerülten az idegen. – Ne tessék zavarni, kérem. Látja, most kezdhetem újra.

127

– És miért számol számokat, tényeket, dolgokat?! – csodálkozott Hektor Viktor.

– Mert a nagytiszteletű Főfőtanács, akinek a megbízásából tevékenykedem – dünnyögte bosszúsan a hivatalnok –, kíváncsi azokra a számokra, tényekre és dolgokra, amelyek ebben a városban találhatók.

Hektor Viktor újfent megvakarta a feje búbját.

– És miért kíváncsi a… khm… nagytiszteletű Főfőtanács minderre?

A szürkeruhás olyan szánalommal pillantott Hektor Viktorra, mintha egy különlegesen nehéz fölfogású emberrel lenne dolga. Fáradtan sóhajtott.

– Kedves uram, jól jegyezze meg, a nagytiszteletű Főfőtanács mindenre kíváncsi. És amire kíváncsiak vagyunk, megszámoljuk, rendszerezzük, iktatjuk. Látom, kezdi kapisgálni. Igaz is, milyen szép sípja van. Megmondaná, hányszor fújt már bele?

Hektor Viktor elképedve bámulta ezt a pimasz fickót, és teljesen tanácstalannak érezte magát. Milyen jólfésült! Milyen komoly! Egyetlen ránc sincsen az öltönyén! Milyen rikítóan sárga a nyakkendője! És közben úgy beszél vele, mint egy tökkelütöttel. Na, ekkor Hektor Viktor tűzoltóparancsnok dühbe gurult.

– Hát csak számolgasson a Főfőtanácsnál vagy hol! – kiáltotta, majd megragadta a fickó grabancát. Egy paradicsomszállító teherautó haladt éppen mellettük. Hektor Viktor megállította a teherautót, és a paradicsomhalom közepébe ültette a megrettent hivatalnokot. Az nyomban nyakig süllyedt a paradicsomba. Hektor Viktor még hallotta, hogy a szürkeruhás a sofőrnek kiáltozik.

128

– Sofőr úr, sofőr úr! Nem tudja véletlenül, hány szem paradicsom közt ülök?

Ezzel a momentummal kezdődött Kavicsvár és a Főfőtanács viszálya. A Főfőtanács egyre erősebb, befolyásosabb és mohóbb lett. Tanácsosai elszemtelenedtek, s egyre nyíltabban avatkoztak be a városka életébe. Valamit sürgősen tenni kellett.

Ühüm bácsi, Hektor Viktor és Károly professzor részvételével tehát küldöttség indult a Főfővárosba, s ott tanácskozni kezdtek a Főfőtanáccsal. Hosszas egyeztetések után sikerült szerződést kötni a Főfőtanáccsal, amelyet egyfelől Ühüm bácsi, másfelől pedig a Főfőtanácsos írt alá.


A szerződés így hangzott:

(Egyszer Hektor Viktor unokahúga, egy szeleburdi kislány kancsalított, a nyelvét nyújtotta ki, és mulatságosan pukedlizett az őrnek, aki egy darabig bírta, aztán olyan eszeveszett hahotába kezdett, hogy végül le kellett feküdnie a földre, a hasát fogva fetrengett,

jahajaj,

hihhij,

hóóóój,

mígnem megérkezett a Főfőtanácsos úr. El lehet képzelni, mi történt. A Főfőtanácsos megdermedt, majd hatalmas szemeket meresztve közelebb hajolt a fetrengő őrhöz, mintha ugyan nem hinné el azt, amit lát. Pedig el kellett hinnie.

130

– Bohohocsánahahat, Föföfö-höhö-hihi, tahanáhahihicsos uhuhurrr! – bugyborékolta nevetve az őr, és fogta az oldalát.

A Főfőtanácsos úr akkorát kiáltott, hogy napokig nem tudott megszólalni, mert megszakadtak a hangszálai.

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Azonnal álljon fel és vágjon komoly képet, maga marha! – de ezt nem mondta, csak mutatta.)

2. § Kavicsvár lakói nem hívják játszani, felelőtlenül szórakozni a főfővárosi turistákat.

3. § Kavicsvár lakói nem mesélnek vicceket a főfővárosiaknak.

4. § Kavicsvár lakói nem mesélnek mulatságos történeteket a főfővárosiaknak.

5. § Kavicsvár valamilyen ünnepnapján, például a Nagy Hangosbemondó Ünnepen vagy a Titkos Vágyak Ünnepén Ühüm bácsiék kötelesek figyelmeztetni a Főfőváros látogatóit, hogy az ünnep megtekintése rájuk nézve veszélyes.

6. § Kavicsvár lakói nem adnak ajándékokat a főfővárosiaknak, mert a főfővárosiaknak nincs szükségük ajándékokra.

7. § Holle mama semmi esetre sem kínálja meg tökfőzelékéből a Főfőváros turistáit. Akkor sem ad nekik, ha könyörögnének!

A Főfőtanács különösképpen ragaszkodott ennek az utolsó, hetedik paragrafusnak a betartásához. Kiderült, hogy az a szerencsétlen főfővárosi, aki megkóstolta Holle mama tökfőzelékét, lényeges változáson ment át. Ábrázata merengő, ábrándozó kifejezést öltött.

131

– Hányszor nevettél Kavicsváron? – kérdezték tőle a rokonai, amikor hazaérkezett.

– Nem tudom, nem számoltam – mondta mosolyogva a főfővárosi turista, és úgy ingatta a fejét, mint aki szerelmes.

Azt a főfővárosi turistát vagy főfőtanácsi hivatalnokot, aki evett a tökfőzelékből, nem érdekelték többé a számok, a mennyiségek és a nagyságok. Az illető szórakozott, kedves és tapintatos lett, túl sokat mosolygott. Többé nem rohant, nem sietett, szép nyugodtan kezdte élni az életét.

A Főfőtanács tudósai addig kísérleteztek, mígnem kifejlesztettek egy rafinált tökfőzelék-ellenőrző szerkezetet. Olyan volt ez a masina, mint egy kapu, egyszerűen csak át kellett rajta menni. Ha az illető tiszta volt, ha nem fogyasztott Holle mama tökfőzelékéből – mellesleg csak Holle mama tökfőzelékére volt érzékeny a gép –, akkor a kapu csöndben maradt. Ha viszont az illető evett Holle mama tökfőzelékéből az utóbbi néhány napban, a kapu fölső peremére helyezett hangszóró bömbölni kezdett:

Főfigyelem!

Főriadó!

Főtökfőzelékveszély!

Főtökfőzelékveszély!

A lebukott tökfőzelékevőt nyomban elkülönítették, karanténba zárták, vagy sürgősen elszállították. A családnak azt mondták, hogy tökfőzelék-leszoktató tanfolyamra íratták be, ám a törvényt megszegő soha többé nem bukkant elő. Úgyhogy a főfővárosiak eztán már nem is mertek Holle mama háza felé menni. Az igazság az, hogy Holle mamát 132eleinte bántotta ez a szabály, mert ő bárkinek szívesen adott a tökfőzelékéből, de aztán arra jutott, ha a főfővárosiak vannak olyan tesze-tosza birkák, hogy eltűrjék ezt az igazságtalanságot, akkor megérdemlik.

Az utóbbi hetekben a Főfőtanács Főfővárosában nyugtalanság volt tapasztalható. A Főfőtanács főújságjaiban és főtelevíziós műsoraiban napok óta egy szökevényről beszéltek.

Minden műsorban így emlegették: a legkövérebb szökevény. A televízió azonban nem árulta el, honnan oldott kereket a fickó. A börtönből biztosan nem, ha így történt volna, a Főfőtanács régen világgá kürtölte volna. Rejtélyes dolgok voltak ezek, egyelőre nem lehetett biztosan tudni semmit.

Ühüm bácsi és Kázmér úr is ezekről a fejleményekről beszélgettek egy késő őszi vasárnap délután.

– Szerinted mi lehet a Főfőtanácsnál, Ühüm bácsi? – kérdezte Kázmér úr. Kedvenc presszójukban üldögéltek. Ühüm bácsi kávét ivott, Kázmér úr, mint rendesen, teázott.

– Még nem tudom – tűnődött Ühüm bácsi. – De nagyon különösek ezek a hírek erről az úgynevezett szökevényről.

– Azok bizony!

– Mert ugye, ki a szökevény? – emelte föl az ujját Ühüm bácsi.

– Aki szökik. És mikor szökhet valaki? – folytatta Kázmér úr.

– Ha őrzik – bólintott Ühüm bácsi.

– És akit őriznek, az rab – jutott a súlyos végkövetkeztetés végére Kázmér úr.

– Igen. És ha rab, akkor van börtön is. De vajon miféle börtön az, ahonnan ez a főszökevény elszelelt?

– Titkos börtön? – kortyolt a teájába Kázmér úr.

133

– Lehet, hogy titkolni akarnak valamit? – kérdezte Ühüm bácsi.

– De ha nekik titkuk van, az nekünk nem jó – bólintott Kázmér úr. – Ha ők valamit eltitkolnak előlünk, akkor nyilván azért teszik, hogy alkalomadtán fölhasználják ellenünk.

– Kifejlesztettek valami fegyvert? Vagy valami csodamasinát, amivel esőt, szelet vagy hóesést lehet előidézni?

– Nem hinném – csóválta meg a fejét Kázmér úr. – Azzal már régen eldicsekedtek volna. Mint tavaly a híres-nevezetes tökfőzelék-ellenőrző kapujukkal.

Kinéztek az ablakon. Egy pillanatra felcsillant a napsugár, de máris elborult az ég.

– Hanem, Ühüm bácsi – törölgette szalvétájával a száját Kázmér úr –, beszámolnék még neked egy fontos dologról. Emlékszel, mit mondtam neked a bizurr-mizurr krónikáról, a hamisításokról, szegény Alfréd király tőrbecsalásáról.

– Természetesen, Kázmér úr. Nagyon megrázott a történet. Annyira a hatása alá kerültem, hogy aznap szemkötővel, füldugóval se tudtam aludni. Csak forgolódtam, hánykolódtam. Egész éjszaka az járt a fejemben, hogyan hozhatnánk rendbe, amit a múltban elrontottak. Hát, kérlek, Kázmér úr, megvallom, nem jutottam eredményre. – Ühüm bácsi levette a szemüvegét, és szórakozottan dörzsölgette. – Mostanában nem vagyok formában. Egyre gyakrabban hagy ki az emlékezetem. Talán öregszem.

Kázmér úr komoran csóválta meg a fejét. Valami az eszébe jutott.

– Ühüm bácsi, mi volt az a tegnapi eset a Pepe testvérekkel?

134

Ühüm bácsi hümmögve elmesélte a különös esetet. Korán reggel, ahogy szokták, a Pepe testvérek elindultak az Emil király térre, hogy összeseperjék a leveleket. Legnagyobb ámulatukra a leveleket már összeseperték, avarkupac emelkedett a tér közepén. Először a másikra gyanakodtak, hogy az éjszaka fölkelt, s tréfából megcsinálta a dolgot, s már éppen összevesztek volna, amikor hátborzongató gúnykacajt hallottak a közelből.

– Mint egyszer Holle mama! – bólintott Kázmér úr.

– És mint Babéros Néró, aki szórakozottságában elvesztette a piros sálját, de aztán másnap reggel a kilincsére tekerve megtalálta – tette hozzá Ühüm bácsi.

Vastag, fekete cirokszálat helyezett az asztalra.

– A Pepe testvérek találták az avarkupac mellett.

135
Boleszláv főfelügyelő és a jó Kukta Gerozán

A Főfőtanácsos nagyot ásított. Aztán még egyet ásított. Aztán, mint akinek az eszébe jut valami főfontos főkötelesség, a homlokát dörzsölgetve lassan megkerülte az asztalát. Ellenségesen meredt a tükrébe. Abban azonban semmit se látott. A tükör felülete fémesen fénylett. A Főfőtanácsos kelletlenül elfintorodott.

– Kukta Gerozán, gyere elő! – parancsolta hirtelen. Néhány pillanat múlva a tükör felszíne, akárha a vízbe kavicsot pottyantanak, hullámozni és gyűrűzni kezdett, majd a keretben megjelent Kukta Gerozán barátságos arca.

– Mit akarsz, Kukta Gerozán? – kérdezte Kukta Gerozán a tükörből.

– Szólíts Főfőtanácsosnak, te mihaszna! – dörmögte a másik. Hátrakulcsolta a kezét, és járkálni kezdett a szobában. Hümmögött, bólogatott, megvetően mosolygott. És újra nagyot ásított.

– Soha nem szerettük egymást – szólt végül.

– Én szeretlek téged – mondta a jó Kukta Gerozán. – Amit teszel, azt nem szeretem. Meg ahogy gondolkodsz, azt se szeretem. De téged szeretlek. Végtére én te vagyok.

– Persze, szeretnél olyan lenni, mint én!

– Éppen ellenkezőleg. Azt szeretném – sóhajtott Kukta Gerozán –, ha te lennél olyan, mint én. Nem mintha nekem 136nem lennének hibáim. Vannak! De ártani nem akarok senkinek.

– Nem bízom benned – fürkészte a tükröt a rossz Kukta Gerozán. – Nem bízom benned, és ezért a titkomat soha nem láthatod meg! – azzal hirtelen szürke leplet borított a tükörre.

A Főfőtanácsos ásítva nyitotta ki a főszekrény ajtaját, és kiemelte a Varázs Fakanalat, amely áttetsző, szürke tokot kapott. Aztán csengetett. Csakhamar két szürkeruhás lépett a szobába. Tisztelegtek, majd merev arccal várakoztak.

– Mostantól fogva nagyon vigyázzanak rám! – ásította a Főfőtanácsos. Aztán elindult, és szürkeruhásaival együtt elmasírozott főfőtanácsosi hálószobája felé, ahol főként halálos csendnek kellett lennie. Az irodában is csend volt, lassan elhalkult a masírozó léptek zaja. S ekkor valami megreccsent. Megmozdult a főfőtanácsos asztalán egy toll, igen, finoman odébb gurult. Az asztal megemelkedett, s a következő pillanatban Boleszláv főfelügyelő mászott ki alóla. Nagyra tátotta a száját:

há, há, há,

és tüsszentett.

Hosszan vakargatta az orrát, amely régóta viszkethetett már. A tükörhöz settenkedett, felhajtotta a szürke leplet, és óvatosan megkocogtatta az üveget.

– Én vagyok az, Boleszláv főfelügyelő! – suttogta.

Már meg is jelent a jó Kukta Gerozán.

– Áh, maga az, gondolhattam volna – mosolygott.

– Tudja, Főfőtanácsos úr, nekem nagyon kalandos életem volt – szólt tűnődve Boleszláv főfelügyelő.

137

– Ne mondja azt, hogy Főfőtanácsos. Mondja inkább, hogy Kukta Gerozán. Jobban szeretem, ha így hívnak. Végtére is ez a nevem.

– Olyan régen szerettem volna beszélni önnel, khm, Kukta Gerozán – mondta Boleszláv főfelügyelő.

– Miért állt a Főfőtanács szolgálatába, khm? – kérdezte a tükör.

– Azért mert… mert hallottam – magyarázta Boleszláv főfelügyelő, miközben látszott, hogy nem akar mindenről beszámolni –, hogy a Főfővárosban valami készül. Valami nagyszabású dolog! Valami rettenetes! És éppen Kavicsvár ellen, ahol…

Boleszláv főfelügyelő nem folytatta. Az ujjait bámulta tűnődve. Aztán felkapta a fejét. Mintha valaki járt volna a folyosón. Újra csend lett.

– Nézze, él abban a városkában egy szívemnek nagyon kedves ember. Őt akarom megmenteni – mondta végül.

– Biztos benne, hogy azt találta meg, akit keresett?

– Itt, a Főfővárosban már nem volt nehéz dolgom – mosolyodott el kesernyésen Boleszláv főfelügyelő, és kiemelt a zakója zsebéből egy útikönyvet. Újabban a Főfőváros telis de teli volt Kavicsvár életét és lakóit bemutató turista-könyvvel.

Kukta Gerozán bólintott.

– Akkor a céljaink közösek. A Főfőtanácsos Kukta Gerozán tényleg készül valamire, és folyvást azzal dicsekszik, hogy nemsokára ő lesz a leghatalmasabb. Olyan magabiztos, amilyennek még soha nem láttam. Talán valamilyen titkos fegyvere van. Ki kellene szimatolni, hogy mi az, és hogy miképpen hatástalanítható. Igaz is, főfelügyelő úr, nem látta véletlenül az asztal alól, hogy mit rejteget?

138

– Éppen eltakarta – csóválta a fejét Boleszláv főfelügyelő.

– Kár. A lényeg az, hogy él a városkában egy manó. Azért is mondtam, hogy a céljaink közösek, mert először őt kellene megmenteni. Biztonságba kellene helyezni, minden eshetőségre készen.

– Tudom, ő az egyik szökevény – bólintott komolyan Boleszláv főfelügyelő –, már megtaláltam.

A jó Kukta Gerozán aggodalmasan fürkészte a főfelügyelő arcát.

– És azt is tudja, Boleszláv, hogy a Főfőtanácsos Kukta Gerozánra nézve miért veszélyes a manó?

– Természetesen – sóhajtotta Boleszláv főfelügyelő. – Ha kiderül, hogy a manó egyenesági ősi leszármazott, akkor jogosan állhatna Kavicsvár élére. Akár jelképesen is. S ha az ebbéli jogától akarnák megfosztani, abból nemzetközi botrány kerekedne.

– Azt gondolja – kérdezte Kukta Gerozán –, a Főfőtanácsost izgatná, hogy egy manó irányítja azt a városkát? Persze, nem esne jól neki, és meg is tenne mindent annak érdekében, hogy ez ne így legyen. De őt más is zavarja.

Boleszláv tűnődött.

– Ha a manó ősi leszármazott, akkor voltaképpen, khm, itt is – tett egy mozdulatot, s ez a mozdulat kimutatott a Főfőtanácsos irodájából –, a Főfővárosban is az.

A tükörbéli Kukta Gerozán elégedetten mosolygott.

– Maga okos fickó, Boleszláv!

– No és mi van a házaspár-szökevényekkel? – kérdezte tűnődve a főfelügyelő. Aztán mintegy válaszolt is magának. – Az az érzésem, hogy miattuk nem nagyon izgatja magát. Mintha, nem is tudom, biztos helyen tudná őket.

139

A jó Kukta Gerozán bólintott.

– Figyeljen csak, Boleszláv, ne becsülje le a Főfőtanácsos Kukta Gerozán képességeit! Vigyázzon vele! Most pedig menjen, és hozza el a városkából a manót!

– De hát kinél rejthetném el?

– Szerintem maga már azt is tudja.

Boleszláv főfelügyelő bólintott.

– Csakhogy azt az illetőt előbb meg kellene találnom.

140
Trapiti és a szomorúság

– Neked miért Bánatos a neved? – kérdezte Trapiti.

Esett, szürke volt az ég, mintha grafitceruzával satírozták volna össze. Az utcákon alig jártak. A Minyon kapitány utca ötös számú háza előtt tócsákban állt a víz, s a víztükrön kövér buborékok tolakodtak. Néha elcsattant az egyik vagy a másik, s a helyéről vízkarikák sodródtak tova.

– Mert korábban sok szomorú képet festettem – válaszolta Olivér visszafordulva az ablakból, miközben megdörzsölte az arcát. Piros festéknyom maradt a mozdulat után. Festés közben néha egy kicsit odaállt az ablakhoz, bámészkodott, tűnődött.

– És miért festettél szomorú képeket? – kíváncsiskodott Trapiti.

– Magam se tudom. Talán mert szomorú képeket érdekesebb dolog festeni, mint vidámakat. Néha az embert jobban érdekli a szomorúság, mint a vidámság. Meg aztán minden képen van vidámság és szomorúság is.

– Na igen – bólintott a manó a ceruzáját rágcsálva.

Olivér tűnődve festett tovább. Az ecset hegye megmártózott, ide-oda forgott a palettára nyomott kék festékben. Aztán felemelkedett és a vászon elé rebbent.

Szó volt arról, hogy Trapitinak iskolába kellene járnia. Ám a manó tudott olvasni és írni, a számolást se tévesztette 141el mindig. Bánatos Olivér megígérte Uhum bácsinak, hogy rendszeresen foglalkozik kis barátjával, gyakorolni fogják a legfontosabb tudományokat. Meg aztán lett volna fölfordulás, ha a manó egy nap beül az iskolapadba a gyerekek közé. Ráadásul Olivérnél jobb rajztanárt úgyse kaphatott volna. Olivér nemcsak a festéshez-rajzoláshoz értett. Ismerte a természetet, türelmesen elmagyarázta Trapitinak, hogy melyik a fűzfa, a gesztenyefa vagy a hárs, hogy néz ki a hóbagoly, miért csíp a csalán. Elmesélte, hogyan keletkezik a szél, miért száll a felhő, hogyan lehetséges, hogy a nap Nyugaton búcsúzik tőlünk, s aztán a keleti horizonton látjuk viszont, feltéve persze, ha hajlandóak vagyunk korábban kelni a szokásosnál. Sokat mesélt Bánatos Olivér a múltról is, Első Legfontosabb Pityukáról, Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emilről és persze Alfréd Bökkelöki királyról.

– Volt felesége Bökkelöki királynak? – kérdezte egyszer Trapiti.

– Természetesen – bólintott Olivér. – Malvin királynőnek hívták, és kedves uralkodó volt úgyszintén. Tudod, róla nevezték el a múzeumot, ahol Kázmér úr, az a magas, kissé görnyedt hátú krónikás dolgozik, és mindig valami régi rejtélyen töri a fejét.

– És a királyi párnak volt gyereke?

Olivér csodálkozva bámult rá.

– Ezt most miért kérded?!

– Nem tudom, csak úgy – vonta meg a vállát a manó.

– Mi úgy tanultuk, hogy nem volt – tűnődött Olivér.

Trapiti már nem tudott úgy kimenni az utcára, hogy ne szólították volna meg, ne kérdeztek volna tőle valami kedveset. A városhoz tartozott, mondhatni egyenrangú 142volt a többiekkel. S ha a városka lakóinak volt feladata, foglalkozása, érdekes-különleges időtöltése, úgymint polgármesterség, festőművészet, ásás, szeméthordás, lapátolás, virágkereskedés, vegyeskereskedés, foghúzás, szerelmi veszekedés, csodálkozás vagy világbajnok-tökfőzelékkomponálás, úgy Trapitinek is meglett a maga jellegzetessége.

Trapiti leginkább trapitizett.

– „Trapiti!” – kiáltással kopogott be Holle mamához, mire Holle mama bólintott, és vajaskenyeret nyomott máris a kezébe. – Trapiti – mondta Trapiti, és meghajolt. Kelemen Aranka újabban mézescukorkákat dugdosott a zsebébe, csokival és nyalókával traktálta, aminek persze Olivér nem feltétlenül örült. Trapiti gyakran együtt játszott a Pepe testvérekkel, taligáztak, vagy a seprűjükön lovagolva lovagtornát játszottak, trapiti!, trapiti!, kiáltozták. Néha Hektor Viktor tűzoltókocsijába is beülhetett, nagy kört tettek a városban, dudáltak, megálltak, újra elindultak, meglocsolták az Emil téren az őszirózsákat.

– Ne félj, Holle mama, nincsen tűz, csak trapiti! – kiáltotta Trapiti a tűzoltókocsiból.

– Nocsak, még ilyet, hogy nincsen tűz! – vonta föl a szemöldökét Nocsak Endre, aki mindenen csodálkozott, még ezen is, holott a városkában emberemlékezet óta nem volt tűz, azt az egyetlen esetet leszámítva, amikor egy étteremben pizzasütés közben tüzet fogott egy kuktafiú fehértornyos sapkája. Ühüm néni kötött Trapitinek egy pulóvert, amit Trapiti már aznap elhagyott.

– Trapiti – tárta szét a karját Trapiti, amikor délután Olivér a ruhadarab után érdeklődött.

143

Picike Ferike talált rá a pulóverre a Minyon utca egyik sövénye alatt.

Trapiti gyakran szaladgált végig az utcákon, kirobbanó kedvében volt, mókázott, bohóckodott, olykor meg csak ült, bámult maga elé.

– Most mi történt velem? – kérdezte ilyenkor, és a rajzlapja mellé ejtette megrágcsált végű ceruzáját. Bánatos Olivér szelíden ingatta a fejét.

– Figyelj, Trapiti, azt hiszem, te most szomorú vagy.

– És miért vagyok szomorú, Olivér?

– Nyilván azért, mert hiányzik neked valami.

– Igen, igen – bólogatott Trapiti. – Nekem nagyon hiányzik valami! De mi? Biztosan egy alma!

Meglátott a gyümölcsöstálon egy kövér, piros almát, fölkapta, már bele is harapott. Csak úgy recsegett a foga alatt az almahús.

– Finom – mondta. Majd némi tűnődés után hozzátette: – De igazából nem ez hiányzik.

– Talán az, drága kis barátom, hogy tudd, ki vagy, mi vagy. Honnan jöttél. Ez egy nagy rejtély, de egyszer biztosan kiderül. Csak türelmesnek kell lenni.

– Türelmesnek? Ugyan, Olivér! – kiáltott a manó. – Nem fogom én megtudni soha, honnan jöttem!

Amikor Trapiti nem találta a helyét, amikor nagyon unatkozott, átment Holle mamához, aki rendre valami szakácskönyvet tanulmányozott. A manó Holle mama kitüntetéseit, világhíres fotográfiáit nézegette. Egyszerre megfordult.

– Te is szoktál szomorú lenni, Holle mama?

Holle mama lassan letette a szakácskönyvet. Nagyot sóhajtott. Bepárásodott a szemüvege.

144

– Hogyne, kedves kis Trapiti, ha eszembe jut az én drága férjem, Müller igazgató, szomorú leszek. Nem él már szegény. Tudod, mi volt ő? Egy nagyon híres cirkuszigazgató, a Müller Cirkusz első és utolsó igazgatója. Én pedig fiatal koromban artista voltam. Kötélen másztam, hullahoppoztam, szaltóztam a levegőben.

– Te szaltóztál, Holle mama?! – meresztett nagy szemeket Trapiti.

– Égő buzogányokat is dobáltam – bólintott szerényen Holle mama. – Egy nap megismertem Müller igazgatót, és csakhamar hozzámentem feleségül. Leszerződtem a társulatába. Nagyon szerettük egymást, volt egy nagyon híres számunk, a tőrdobálás, és az volt a szokatlan benne, hogy én dobáltam a tőrt Müller igazgató köré. A szeme se rebbent. Nem is engedte bekötni soha. Tudod, mindig a bűvészlányok állnak a fakorong elé, ők kockáztatják az életüket, nálunk ez fordítva volt. Müller igazgató rettenetesen bátor ember volt. Bár az az igazság, hogy én a tányéros mutatványokat szerettem a legjobban. – Holle mama most elmerengett. – Tudod, drága kis Trapiti, milyen szép az, amikor egy gyönyörű, nagy porcelántányér forog egy vékony pálcán a fejem felett?

Holle mama a távolba nézett, aztán folytatta.

– Egy nap Müller igazgató elutazott majmokat venni. Akkor láttam utoljára. Az oroszlánidomár hozta a hírt, hogy Müller igazgató a tengerbe veszett. Eltűnt, jaj, nyoma veszett, soha nem tért vissza. Akkor, kicsi Trapiti, én nagyon sokat sírtam. Az oroszlánidomár vigasztalt, végül megkérte a kezemet. De én nem akartam egy oroszlánidomárhoz feleségül menni, még mindig Müller igazgatót szerettem. Nem 145volt már kivel föllépnem, új társat nem akartam, ezért aztán kiléptem a társulatból, és ideköltöztem Kavicsvárra. Akkoriban választották polgármesternek Ühüm bácsit, és már Hektor Viktor is tűzoltóparancsnok volt. Sokat gondoltam Müller igazgatóra, a bátor tekintetére, amikor az élezett tőröket dobálom a teste köré, vagy amikor kirántja a cilinderből az utolsó nyuszit, azt a feketét, és a közönség tapsol, hogy hurrá, bravó, éljen. Végül arra gondoltam, hogy síremléket emeltetek itt neki, a városkában, csak hogy legyen egy hely, ahol senki nem zavar bennünket, ahol csak ketten vagyunk. Így épült meg a temetőben Müller igazgató síremléke. És rendeztem temetést is. Eljött az egész város. Babéros Néró szavalt a temetésen. És aztán ültem itt a szobában, és borzasztóan egyedül éreztem magamat. Három zsebkendőt telesírtam. És amikor a negyediket vettem elő, valaki rám szólt. Az előszobaszőnyegem volt, őt még a cirkuszi kocsimból hoztam magammal. Báró Rojtos Eugén, hiszen tudod. Azt mondta a szőnyeg, Holle mama, Holle mama, rázzál ki engemet, hátha eszedbe jut valami. És kiráztam Báró Rojtos Eugént, és az jutott az eszembe, hogy bár nagyon szomorú vagyok az én drága férjem halála miatt, de mégis menjek el Kelemen Arankához, és egyek egy krémest. Hát, Trapiti, elmentem, és ettem egy krémest. Aztán még egyet. Végül négy krémest ettem meg. Azóta minden reggel kirázom Báró Rojtos Eugént, és ha így teszek, eszembe jut valami.

Ezeket mondta Holle mama, és Trapiti látta, hogy párás a szemüvege. Elővette hát a zsebkendőjét, és átnyújtotta.

Trapiti Kázmér úrral is megbeszélte a dolgot. A múzeum üres vitrinje előtt álltak.

146

– Nézd csak, kicsi Trapiti. A múltban is voltak boldog és szomorú emberek, ma is vannak, és a jövőben is lesznek. Ez így van rendjén. Nincs recept. Ez ettől boldog, a másik amattól. Talán azért vagyunk szomorúak, hogy várhassuk, elmúlik a szomorúság.

– Mondd csak, Kázmér úr – szólt hirtelen Trapiti –, szerinted Bökkelöki király boldog uralkodó volt?

– Nem tudom – csodálkozott Kázmér úr. Megvakarta a homlokát. – Igen. Szerintem boldog király volt. És az volt Malvin királynő is, egészen addig, amíg… – de itt Kázmér úr elharapta a mondatot.

– Amíg? – figyelt fel Trapiti.

– Amíg… mindegy, valameddig – legyintett Kázmér úr. – Nem fontos. Egyszer majd elmesélem neked.

147
Trapitiért bejelentkezik egy nagyon kedves bácsi

A szél szigorúan sepregetett Kavicsvár utcáin, az elhullt levelekből mindenfelé kupacokat emelt. Napok óta alig jártak az utcákon, csak akinek valami sürgős dolga akadt, az merészkedett ki a barátságtalan felhők alá. Az Alfréd király sétányon egy fekete öltönyös, fekete keménykalapos, kedves arcú bácsi lépdelt. Nagy bajusza volt, dús szemöldöke és megnyerő tekintete. Olykor megállt, elégedett mosollyal bámult meg egy fát, egy épületet vagy egy ázott hirdetőoszlopot. Sétabotja kopogott az utcaköveken. A kedves bácsi végigsétált a sétányon, majd balra fordulva rátért a Minyon kapitány utcára. Megállt egy pillanatra, újra elmosolyodott. A kedves bácsi éppen Holle mama háza elé ért. Gyorsan lehajtotta a fejét, úgy akart tovább haladni. Holle mama éppen a kertjárdáról sepregette az esővizet. A nagyon kedves bácsi mintha meggondolta volna magát, megállt, s tekintetét ráemelte a seprűjét rázogató Holle mamára. A sétányon Hektor Viktor tűzoltóparancsnok napi ellenőrző útját tartó kocsija haladt el. Amikor elhalkult a motorzúgás, mintha Holle mama is megérezte volna, hogy figyelik. Fölpillantott, s a tekintete pontosan szembe került a nagyon kedves bácsi tekintetével. A bácsi elmosolyodott.

– Jó napot kívánok, kedves asszonyom! – emelt a kalapján.

148

– Magának is, kedves uram – viszonozta a mosolyt Holle mama.

De mert a nagyon kedves bácsi most nem szólt semmit, csak nézett a meleg, barna szemeivel, újra Holle mama szólalt meg.

– Keres az úr valakit?

– Milyen szórakozott is vagyok – ocsúdott a nagyon kedves bácsi. – Persze, hogy keresek valakit. Ilyen cudar időben nem sétafikál az ember cél nélkül, csak úgy. Tudja, kedves asszonyom, azért is torpantam meg, mert ön annyira ismerős nekem. Nem találkoztunk mi már valahol?

– Nem hinném – mondta Holle mama zavartan. – Hacsak…

– Hacsak?

– Hacsak nem hallott egy bizonyos világbajnok tökfőzelékről – mondta Holle mama, és közben szégyenlősen lehajtotta a fejét.

A nagyon kedves bácsi összecsapta a kezét:

– Micsoda?! Hogy kegyed lenne a híres nevezetes Holle mama?! Micsoda hallatlan szerencse! Engedje meg, hogy szívből gratuláljak, asszonyom. Kérem, maga kihozta a tökfőzelékből a maximumot!

– Mit hoztam én ki a tökfőzelékből?! – csodálkozott Holle mama, s különös érzése támadt.

– Mindegy. Kérem, én eddig csak hallottam a kegyed világbajnok tökfőzelékéről. De mindig szerettem volna megkóstolni. Úgy alakult az életem sora, hogy nem tehettem meg. Silány utánzatok, hamisítványok keserítették a szájam ízét, kérem! És akkor egyszer csak ön itt áll előttem. Ez egy varázslat! Mint a mesében, kérem!

149

– Komolyan szeretné megkóstolni a tökfőzelékemet? – ragyogott föl Holle mama.

– Nincs nekem olyan szerencsém, drága asszonyom!

– Már miért ne lenne?! – csodálkozott Holle mama. – Momentán nincs tökfőzelékem, de fél óra múlva már kanalazhatja is, kedves uram. Jöjjön be hozzám, kérem, addig meghívom szerény otthonomba – invitálta Holle mama a nagyon kedves bácsit.

A bácsi tett egy önkéntelen mozdulatot, aztán megdermedt.

– Jövök, drága asszonyom, jövök – kiáltotta –, csak…

– Dolga van, ugye?

– Ahogy mondja, asszonyom. El kell intéznem itt a szomszédban valami apróságot. Ez a Minyon kapitány utca öt? – mutatott Olivér házára.

– Igen, igen – bólogatott Holle mama. – Itt lakik Bánatos Olivér festőművész és Trapiti.

– Kérem?!

– Trapiti – mondta Holle mama.

– Ja igen – köhécselt a nagyon kedves bácsi.

– Festményt vesz, ugye? – kérdezte Holle mama.

– Hogy találta el? – csodálkozott a bácsi.

– Mindjárt láttam, hogy egy komoly művészetpártolóval van dolgom – sütötte le a szemét Holle mama. A nagyon kedves bácsi magasba tartotta a mutatóujját.

– És természetesen tökfőzelékrajongóval! – Aztán hirtelen, mintha csak mellékesen kérdezné, még hozzátette: – Igaz is, Holle mama, nem ismer véletlenül egy oroszlánidomárt?

Holle mama meglepődött.

150 151

– Itt?

– Hát, mondjuk, nem lakik, khm, a közelben egy oroszlánidomár?

– Nálam soha nem lakott, kérem, oroszlánidomár. Igaz, volt ilyen ismerősöm, de már nagyon régen.

– És mi történt vele? – kérdezte a kedves bácsi.

– Ej, milyen kíváncsi maga!

– Ezer bocsánat, Holle mama – hajolt meg a bácsi. – Valóban nagyon tolakodó voltam. Most már nem kapok tökfőzeléket?

– Dehogynem! Kap, és közben mesélek magának!

Holle mama egészen fölvillanyozódott. Hogy ilyen szürke, borongós időben is akad valaki, aki ekkora érdeklődést mutat az ő tökfőzeléke iránt. Ej, ráadásul neki is ismerős ez a nagyon kedves bácsi. Tényleg találkoztak volna valahol, valamikor? Holle mama tűnődve megvonta a vállát. Artista korában annyi emberrel hozta össze a sors! Mindegy. Holle mama repült a házba tökfőzeléket csinálni.

A nagyon kedves bácsi nagyot sóhajtva bámult utána. Majd bekopogtatott Olivérhez. Az ajtó néhány pillanat múlva kitárult, Olivér meglepetten nézett a bácsi megnyerő arcába.

– Bemegyek – bólintott a kedves bácsi, és választ sem várva tolta el az útból Olivért, belépett a lakásba, s leült Olivér kedvenc foteljébe. Keresztbe tette a lábát, a kezeit összekulcsolva nyugtatta a térdén. A kicsi Trapitit bámulta meleg, szeretetteljes tekintettel. A manó, aki addig egy agyagtrapitit igyekezett formázni, megdermedt az idegen láttán. Mozdulni sem tudott szegény. Addigra már Olivér is a szobában toporgott.

152

– Jó napot kívánok.

– Igen, jó napunk van – bólintotta a kedves bácsi –, még ha egy kissé barátságtalan is az idő. Nem igaz, manóka? – és kedvesen Trapitira kacsintott.

– Nyikk – nyögte Trapiti.

Olivér az orrát vakarta, mint mindig, ha komolyan zavarban volt.

– Már ne haragudjon, de kit tisztelhetünk önben?! – igyekezett udvarias lenni. Habár a csodálkozását kezdte fölváltani valami kellemetlen érzés. Persze soha nem lehet tudni. A képkereskedők, a festményvásárlók olykor egészen különc figurák. A kedves bácsi színpadiasan emelte égnek a karjait.

– Hogy én?! Drága művész úr, hát mit számítok én?! Hogy én ki vagyok?! Kérem, az én szerepem teljesen mellékes! Úgyszólván jelentéktelen. Egy porszem. Árnyék! Futó benyomás! – És ekkor a bácsi hirtelen elhallgatott, majd előrehajolt, úgy suttogta: – Kérem, itt nem rólam van szó!

– Hanem kiről?!

A nagyon kedves bácsi Trapitire mutatott.

– Természetesen erről a kedves kis lényről, erről a szeleburdi kis manóról, erről a huncut kis szökevényről. Hm? – és megint Trapitire kacsintott.

– Nyikk, nyakk, nyukk – csuklott Trapiti.

Bánatos Olivérnek is kikerekedett a szeme a döbbenettől.

– Szökevény?!

A kedves bácsi gondterhelten bólogatott.

– Sajnos. Nem tudok mást mondani, mint hogy az. Szökevény.

153

A nagyon kedves bácsi most kivett egy csomag cukorkát a belső zsebéből, és megkínálta Trapitit. A manó gyanakodva méregette a cukroszacskót, aztán csak kivett egy szemet.

– Mondtam már, nem az az érdekes, én mit akarok! – bólintott a nagyon kedves bácsi. – Az a fontos, hogy neked legyen jó, manócska.

– De neki itt jó – válaszolt Olivér a legnagyobb balsejtelmektől gyötörve.

– Igen. És én ezért köszönettel is tartozom Önnek, Bánatos úr. Hálám örökkön örökké, khm, üldözni fogja. Teljes szívemből köszönöm, hogy gondját viselte az én kelekótya unokaöcsikémnek.

– Ma… maga a nagybácsikája Trapitinek?! – kerekedett ki Olivér szeme.

– Nos, ha már így kikövetkeztette – emelkedett fel a bácsi, és meghajolt —, engedelmével, a nevem Galván Szókratész. Unokaöcsikém, szegényke, különös betegségben szenved. Tudja, ő afféle kószálós. Elszökik, világgá megy, eltéved, vándorol, satöbbi, satöbbi. Ha kiteszi a lábát otthonról, nyomban elfelejt mindent, hogy kicsoda, honnan származik – magyarázás közben a manó felé hajolt. – Ugye nem emlékszel rám?

Trapiti némán rázta a fejét.

A nagyon kedves bácsi bólogatott.

– Látja, művész úr, ez is engem igazol.

– És most mit kíván tenni, ö… ö…

– Szókratész. Galván Szókratész, engedelmével.

– Szókratész úr?! – rázta a fejét Olivér.

– Természetesen az otthonába viszem – mosolygott a bácsi. – Vagyis hát hozzám.

154

Ebben a pillanatban kopogtattak. Ha vannak csodák, akkor ez az volt. A küszöbön ugyanis Károly professzor rázogatta kalapjáról az esővizet. Károly professzor nagyon okos volt, majdnem ő volt a városka legokosabb lakója. Azért nem a legokosabb, mert Ühüm bácsi, a polgármester volt a legokosabb. Károly professzor kabátzsebe most is tömve volt mindenféle tudós cédulával. A bőrtáskáját is cédulákkal tömte ki. Előkapott egy cédulát a bal zsebéből, és azt kérdezte Bánatos Olivértől:

– Hány tojásból kell készíteni a rántottát?

Olivér hümmögött, vakargatta a fejét, fogalma sincs, mondta. Károly professzor komolyan megfordította a cédulát, és fölolvasta a választ.

– Ha éhesek vagyunk, két tojásból kell készíteni a rántottát! Ha nagyon éhesek vagyunk, háromból. Ha azonban farkaséhesek vagyunk, akkor lehet négyből is.

– Ötből nem lehet? – kérdezte Trapiti.

Károly professzor elővette azt a cédulát, amelyiken az volt a kérdés, lehet-e öt tojásból készíteni a rántottát.

– Öt tojásból akkor készítünk rántottát, ha vendégünk van!

Szóval ilyen okos volt Károly professzor. Már be is lépett a lakásba.

– Új, izgalmas céduláim vannak! Kipróbálhatnád őket, Trapiti! – kiáltotta lelkesen. Ekkor vette észre, hogy barátainak látogatója van. A nagyon kedves bácsi Károly professzor felé biccentett, ám a tudós úgy nézett vissza, mint a bukott nebulóra szokás. Végül mégis elmosolyodott.

– Nyekk! – csuklott nagyot Trapiti.

– Jó napot kívánok – szólt tehát Károly professzor.

155

– Magának is legyen szép napja – válaszolt a nagyon kedves bácsi.

– Helyes – mondta Károly professzor, és jobb zsebébe nyúlt.

– Nevem Galván Szókratész – mosolygott a nagyon kedves bácsi –, és az unokaöcsikémért jöttem. Viszem magammal.

– Helyes – szólt Károly professzor. Igazolványt vett elő. Kinyitotta és a nagyon kedves bácsi orra elé dugta. Az volt az igazolványba írva, hogy:

Károly professzor!

Általános Vizsgáztató!

– Galván Szókratész! – biccentett a bácsi.

– Kérdéseket fogok föltenni! — jelentette ki Károly professzor, mert neki ennyi is elég volt, hogy fölmérje a helyzet komolyságát. Vészhelyzet volt ez, nem volt idő mérlegelésre, azonnal cselekedni kellett. Károly professzor tehát támadásba lendült.

– Kérdéseket? Állok elébe! – válaszolta a nagyon kedves bácsi, és visszaült a helyére.

– Mit teszünk abban az esetben, ha meg akar bennünket harapni egy kutya?

– Spániel?

– Farkaskutya – bólintott Károly professzor.

– Fára mászunk – mosolygott elnézően a bácsi.

– Helyes. És ha nincsen a közelben fa?

– Előveszünk egy velős csontot, és a kutya elé dobjuk.

– Helyes. És akkor mit csinálunk, ha elfújja a kalapunkat a szél?

156

– Elővesszük a tartalék kalapunkat.

– Foga van, de nem harap. Mi az?

– Fésű, kedves uram – vonta meg a vállát a bácsi.

– Vagy?

– Vagy fogfájós afrikai oroszlán.

– Helyes – bólogatott bosszúsan Károly professzor. – Hogy hívták a bizurr-mizurr nép legforradalmibb királyát?

– Első Legfontosabb Pityukának!

– Mit csinálunk, ha fáj a fogunk, de nem merünk elmenni a fogorvoshoz?

– Akkor is elmegyünk a fogorvoshoz!

– Hm, hm, ez is helyes! – dörmögte maga elé Károly professzor. – Na de ki alkotta a világ legízletesebb, legfinomabb, fantasztikus aromájú és hatású tökfőzelékét?

– A Holle mama nevű asszonyság, aki itt lakik a szomszédban – nevetett a nagyon kedves bácsi. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, hiszen minden kérdésre helyesen felelt. Olyan elégedett volt, hogy kidüllesztette a mellét, és a haját simogatta. Ám ekkor Károly professzor a bal zsebébe nyúlt s elővett egy újabb cédulát. Mélyen, jelentőségteljesen belenézett.

– Aha! – mondta. – Aha!

– Aha – mondta a bácsi. – Ez a kérdés?

– Nem ez a kérdés! – vett nagy levegőt Károly professzor. – A kérdés az, hogy mi az, hogy Trapiti.

– Nyakk! – nyekkent Trapiti.

A nagyon kedves bácsi szeme kikerekedett a meglepetéstől. Úgy szorította össze a száját, mintha a legnagyobb fo157gát akarná kihúzni a fogorvos. Gyöngyözni kezdett a homloka. Remegett a keze.

– A trapiti az, az a… tra… pi… piti… pitra – dadogott.

– Várom a választ – dörmögte Károly professzor.

A kedves bácsi hirtelen felállt, megfogta Károly professzor orrát, és finoman megcsavarta. A professzor szeme kikerekedett a döbbenettől. Aztán a keze nagyon lassan felemelkedett, és ő is megcsavarta a kedves bácsi orrát. A bácsinak úgy fénylett a szeme, mint aki nyomban elsírja magát.

Csönd volt a szobában.

Olivér a fejét vakargatta.

– Nyakk! – csuklott Trapiti.

– Nem tudom, mi az, hogy Trapiti – szólt halkan a nagyon kedves bácsi. Lehajtotta a fejét, mint aki megbukott. – Ott, ahol mi élünk, hogyan is mondjam csak, nem szokás trapitizni.

– Mindenütt szoktak trapitizni! – kiáltotta Trapiti.

– Nem, manócska. Vannak a világon olyan helyek, ahol egyáltalán nem szoktak. Fogalmuk sincs róla az embereknek, hogy lehet trapitizni. Nekem aztán elhiheted. És mégis velem kell jönnöd!

– De miért?! – kiáltott türelmét vesztve Károly professzor.

A kedves bácsi feltűnően nyugodt volt.

– És ha valami katasztrófa történik? Előre nem várt baj?

– Tud valamit? – kérdezte zavartan Olivér.

– Nem, dehogyis, csak… ö… csak nem árt az óvatosság – emelte fel az ujját a kedves bácsi, és komoly képet vágott.

– És ahová maga vinné Trapitit, ott nem történhet baj? 158Vészhelyzet?! Katasztrófa?! – kiáltotta Károly professzor, s ezúttal nem céduláról olvasta a kérdést.

A kedves bácsi megrendülten hallgatott.

– Hát honnan jött maga?! — kérdezte halkan Olivér.

– Maga nem Trapiti nagybácsija! Maga egy hazudós, egy csaló! – lépett közelebb Károly professzor. – Azonnal valljon színt! Ki küldte? Kinek a kéme?

A kedves bácsi erre nyugodtan felállt.

– Mindegy, honnan jöttem – a manóra pillantott. – Maradj itt, ha annyira jó neked – és elindult az ajtó felé.

– Megijedt, ugye? – állt elébe Károly professzor.

– Én, professzor, semmitől se félek – tolta el az útból a professzort a kedves bácsi. – Nekem már nincs mitől félnem.

S kihasználva a többiek döbbenetét, mely szinte megbénította őket, kisétált az utcára, s az alakját csakhamar elnyelte az őszi borongás.

– Ki a fene volt ez? – kérdezte Bánatos Olivér, majd megkönnyebbülve ölelte meg a barátját. Károly professzor is nyugtalanul dörmögött.

– Akárki volt is, nem tisztességes szándékkal jött.

– Hát ez veszélyes vizsgáztatás volt! – pihegett Olivér.

– Nagyon okos fickó volt! – dünnyögte Károly professzor. – És nemcsak hogy okos! De ravasz is!

És ekkor megint kopogtattak.

Visszajött volna az idegen?!

Nem, nem jött vissza! Az ajtóban Holle mama állt, nagy tál frissen főtt, gőzölgő tökfőzelékkel a kezében.

– Hol van az a nagyon kedves bácsi? – kérdezte.

S miközben Olivér fölvilágosította a csalódástól halálsápadt Holle mamát, a Macskató partján ott ült a nagyon 159kedves bácsi. Éppen levette az álszemöldökét, az álorrát és a parókáját. Boleszláv főfelügyelő szeme könnyes volt. Trombitálva fújta, fújta az orrát. S közben egy régi fotográfiát bámult. A képen fiatal artistalány dobált késeket egy bátor tekintetű artista férfiú izmos teste köré.

Boleszláv főfelügyelő a városka felé pillantott. Arcán könnycsepp csordult végig.

– Nem vihetlek el onnan téged, ahol szeretnek, manó. És ahol neked is jó. – Megrázta a fejét: – Nincs jogom hozzá. Bármekkora veszélyben is vagytok.

160
A Nagy Sálkereső Ünnep

Az ősz utolsó napján tartották Kavicsváron a Nagy Sálkereső Ünnepet. Hetekkel azelőtt a lányok, az anyukák, a nagymamák s mindenki, aki csak tudott, kötni vagy horgolni kezdett. Iszonyatosan hosszú kötőtűkkel és horgolótűkkel szép hosszú, csíkos, kockás, virágos vagy éppen egyszínű sálakat készítettek, amelyeket aztán az ünnep napján a szeretteiknek kellett megtalálni. Aki nem tudott kötni vagy horgolni, megkért valakit, hogy helyette készítse el a sálat. Ezt a szép és izgalmas ünnepet Ühüm néni sokáig nem szerette igazán. Holott horgolni meg kötögetni nagyon szeretett. A városkában Holle mama tudott a legjobban főzni, de a kötés tudományában Ühüm nénit illette meg a legelső helyezés.

Kötésben és horgolásban Ühüm néni volt a városi bajnok!

Ühüm néni mindenféle mellényeket és kardigánokat kötött és horgolt, néha még mamuszfelsőt is készített különlegesen vastag fonálból, különlegesen erős csavarintásokkal. Trapiti is kapott tőle néhány kellemes viseletű ruhadarabot.

Mármost miért nem szerette a Nagy Sálkereső Ünnepet Ühüm néni? Mert nem volt sikerélménye. A nagyon okos, a csaknem mindent tudó Ühüm bácsi ugyanis villámgyorsan kitalálta, hova rejtette Ühüm néni az újonnan kötött sálat. Csak rápillantott Ühüm nénire, elmosolyodott, megdörzsölte az orrát, és csak annyit mondott:

161

– Ühüm, ühüm.

És máris kiemelte a vitrines szekrény mögül, az ágy alól vagy a szobaheverő kispárnája mögül. Ühüm bácsi végignézett a szobán, és máris látta, hol történt változás, valami apró elmozdulás.

A mostani ünnepet Ühüm néni különösen nagy izgalommal várta. Törte a fejét, erősen gondolkodott, miféle rejtekhelyet keressen, mígnem ragyogó ötlete támadt. Elrejtette hát a sálat olyan helyre, ahová eddig soha még. Fantasztikus ötlet volt!

Ühüm bácsi, aki ebéd után mindig szunyókált kicsit a kedvenc karosszékében, most fölébredt a szunyókálásból, nagyot nyújtózott, aztán fogta a botját, kiballagott a Kétszázötvenharmadik Nagyságos Emil térre, és beledörmögött a hangosbemondóba:

– Ezennel kezdetét veszi a Nagy Sálkereső Ünnep!

– Hajrá Sálkereső Ünnep!

Majd hazaballagott, hogy villámgyorsan megtalálja az új sálat. Hanem ám most nem találta sehol. Nem találta sem villámgyorsan, sem lassan, sem pedig egyáltalán. Ühüm bácsi csodálkozva fürkészte Ühüm néni kajánkodó arcát, és meg volt sértve.

– Ühüm! Ühüm! – dünnyögte.

Ühüm bácsi újra Ühüm néni szemébe nézett, és érezte, hogy a sál nincsen a kamrában, sem az ágy alatt, sem pedig a szekrény tetején. A vázába se dugta az ő kedves felesége. Akkor viszont hova dugta?! Ühüm bácsi tétován körbenézett a lakásban, különösebb lelkesedés nélkül kukkantott a ruhásszekrénybe, a tévé mögé, de a sál nem volt sehol. Nocsak és ühüm, ühüm. Megnézte a cipősdo162bozt, a hűtőszekrényt, a mosógép dobját, a könyvespolc kékfedelű lexikonjai mögé is bekukucskált, ám mindhiába. Miközben el kellett tűrnie Ühüm néni incselkedő kuncogását.

– Ühüm, ühüm – dörmögött Ühüm bácsi.

Végül köhécselve megállt Ühüm néni előtt.

– Hát… khm… Ühüm néni, azt hiszem, hogy te győztél. Nem találom az új sálat!

– Jól van, akkor most gyere velem, Ühüm bácsi – kuncogott a felesége.

Ühüm néni kézen fogta Ühüm bácsit, így sétáltak a városka hangosbemondójához. Ühüm néni kacsintott.

– Mondd csak bele, Ühüm bácsi!

Ühüm bácsi olyan fanyar képpel bámult, mint akinek a fogát húzzák.

– Jól van! – dünnyögte a hangosbemondóba. – Ühüm néni véletlenül úgy eldugta az új sálamat, hogy véletlenül sehol se találom.

– Véletlenül?! – kacagott Ühüm néni.

Mire Nocsak úr, aki éppen a téren állt, fölkiáltott.

– Ühüm bácsi, hiszen gyönyörű új sál van a nyakadban!

Ühüm bácsi keze lassan a nyakához emelkedett, lassan kitapogatta a puha anyagot. Aztán odanézett. És nagyot nézett!

A teremburáját!

Amíg ő édesdeden szunyókált, Ühüm néni a nyakába csempészte az új sálat! Ráadásul milyen szép kockás darab volt!

– Győztél, győztél, drága kedves feleségem! – kiáltotta.

A Pepe testvérek mindig egymás sálját dugták el. Mivel testvérek voltak, és ugyanabban a házikóban laktak, az Első 163Legfontosabb Pityuka király utcának abban a felében, amely Virágos Viola boltjánál torkollt a sétányba. A Pepe testvérek különös találékonyságot nem mutattak a sáleldugás kérdésében. Mindig a másik lapátjára kötötték az új sálat. Ezért nagyon nem is kellett keresgetniük.

Kavicsvár lakói közül egyedül Babéros Néró nem vett részt soha a versenyen, mert ő kiváltképp büszke volt a sáljára, igazi művész-sál, hosszú és piros, amint azt már tudjuk, egy szent sál. Babéros Néró meg volt győződve arról, ha az ő szent sálját eldugnák, nem tudna többé katartikus verset írni.

Virágos Viola a szomszédjának, Kelemen Arankának dugott el egy új sálat. Egy kövér dinnye köré kötötte, mintha ugyan a dinnye valakinek a feje lett volna.

Hoppá, hoppá, ezen az ünnepen Hektor Viktornak is elveszett a régi sálja. Jól emlékezett, a tűzoltókocsi ülésén hagyta. De ott csak egy káposztalevelet talált. Hoppá! Hektor Viktor eltűnődött. Hol lehet a városkában káposztát kapni? Természetesen egy bizonyos vegyeskereskedésben. Hogy melyikben? Kelemen Aranka vegyeskereskedésében! No várj csak, Kelemen Aranka, dünnyögte elégedetten Hektor Viktor, és nagyot pödört a bajuszán. Néhány pillanat múlva szirénázó tűzoltóautó fékezett hatalmas csikorgással a vegyeskereskedés előtt. Hektor Viktor már le is csavarta a locsolócsövet, és berontott a boltba.

– Hol van tűz, Aranka? – kiáltotta.

– Nincs itt, Hektor Viktor! – suttogta ijedten Kelemen Aranka.

– Mindjárt fölgyullad a paradicsom! – kiáltotta újra Hektor Viktor.

164

– Nem! Nem, a paradicsom nem ég!

– De ég, mert piros!

– Nem, nem! Inkább odaadom az új sáladat Hektor Viktor! – dadogta Kelemen Aranka, és máris a tűzoltóparancsnok nyakába csavart egy szép, csíkos mintás sálat.

Ünnep volt, de azért Vendelinék megint összevesztek. Vendelin azt mondta, miután megtalálta a Valéria által eldugott sálat, hogy az sokkal szebb és különlegesebb, mint amit ő dugott el Valériának. A szerelmének már a nyakában volt a sál. Valéria szerelmes mosolygással ellenkezett. Nem, dehogy is, hiszen a Vendelin sálja a mutatósabb! Nyilvánvaló! Világos, mint a napsugár! És Valéria szégyelli, hogy az idén nem kötött különlegesebb nyakbavalót. Vendelin rázta a fejét, ó, miket beszél megint Valéria. A lány is kedvesen rázta a fejét, nem, nem, Vendelin beszél miket.

Vendelin már nem mosolygott, úgy rázta a fejét.

Valéria erre levette a szép sálat és Vendelinhez vágta.

És a többit el lehet képzelni.

Trapiti azt találta ki, hogy Picike Ferikének dug el egy új sálat. Bekopogtatott az alacsony növésű kéményseprő ajtaján, és sétálni hívta. Picike Ferike gyanakodva méregette a manót. Trapiti olyan ártatlan képet vágott, hogy hamar elmúlt a gyanakvása. Sétáltak, beszélgettek, mígnem egyszerre Trapiti megállt, és elnevette magát. Éppen annál a fánál álltak, amire Picike Ferike egyszer szomorúságában felmászott, és nem akart lejönni róla. A fa törzsére volt csavarva az új sál! Picike Ferike is elnevette magát, és nyomban a nyakába kötötte.

Szép ünnep volt a Sálkereső Ünnep. Sok kalandot, sok izgalmat okozott, ám a lényeg az, hogy végül mindenki talált 165új sálat. A következő napokon új nyakmelegítőben járkáltak Kavicsvár lakói, viszont az új sálak már egyáltalán nem voltak új sálak. Mert ami a miénk, és csak egy kicsit is használjuk, az már nem új.

De sál!

És melegít!

166
Egy nagyon veszélyes tortaterrorista

Alacsony volt, kövér, és gurulva haladt a Főfőváros főfőutcáján. Pirospozsgás arca volt, barátságos és nyílt tekintete. Viseltes szürke öltönyére ráfért volna egy kis vasalókúra. Ennek ellenére vígan fütyörészett. Hohó, még dúdolgatott is hozzá. És másképpen szedte a lábát, másképpen mozgott, nem úgy, mint ahogy az igazi, mondhatni, a tősgyökeres szürkeöltönyösök. Könnyedebb volt és játékosabb minden mozdulata, pedig szépen gömbölyödött a hasa.

Kicsiny téren torpant meg, majd egy szürke bódé ajtaját kinyitva méretes kalitkákat pakolt elő. A férfiú fölnézett a magasba, és csettintett a nyelvével. Megvakarta a homlokát.

Csakhamar melléereszkedett egy jókora varjú.

– Kár? – kérdezte a varjú.

– Nem fogsz fázni, lesz étel, ital dögivel. Valóságos életbiztosítás, érted, egy kánaán! – magyarázta a gömbölyded férfiú.

– Kár! – válaszolt a varjú, és betotyogott a kalitkába.

A férfiú nagyot sóhajtott.

– Mennyi? – lépett hozzá máris egy szürkeruhás, miközben a kalitkás varjút mustrálgatta.

– Száz! Csak száz. Potomság! Nem is értem, hogy kérhetek ennyit! – válaszolt a kerekképű, s közben mintha a fogát húzták volna.

167 168

– Száz?! – hüledezett a szürkeruhás. – Annyiért egy tengerparti álmot kikölcsönzök! Vagy egy hatvanperces vacsorás vendégséget egy szép, szürkeruhás hölggyel!

– Legyen kilencven. De alább már nem mehetek, mert ez fővarjú!

– Legyen kilencven! – ragyogott fel a szürkeruhás képe. – Egy fővarjú megér annyit, hah!

A kerekképű így adott el egy óra alatt vagy tizenöt varjút.

Egyetlen kalitkája maradt. A kerekképű nézelődött, sóhajtozott. Majd éleset füttyentett. Kismadár libbent a kalitka elé, és betipegett. A kerekképű rázárta az ajtót, majd elindult vele.

– Tudod, hogy ez csak megtévesztés? – kérdezte haladtában a madártól.

– Tudom, kapitányom! Ravaszkodsz megint! Csuda furfangos egy alak vagy! – csicseregte a madárka.

– Hé, hé, halkabban a dicsérettel! Tudod, ha csak röpködnél fölöttem, föltűnő lenne. Főföltűnő, érted?! Ezek itt nagyon szeretik a kalitkákat. Már hallom is, ahogy mondja az egyikük, én vagyok a kalitkafelelős, ezerkétszáztizenöt kalitkáért felelek. Vagy valami ilyesmi badarságot.

– Ne is mondd tovább, kapitányom, máris beleborzong a tollam! – csicseregte a madárka.

A kerekképű ekkor egy Fővadászboltba tért be. Kiválasztott egy főtávcsövet, illetve egy térképkönyvet, ami a Főfőváros utcáit és a környező vidéket ábrázolta. A Főfőtanács birodalmát szürke színnel festették ki, volt azonban a térképen egy kék folt, s a kék szín mutatta Ühüm bácsiék városkáját. A kerekképű sokáig bámulta a kék foltot.

169

– Na, ez itt egy kedves városka! – mutatta már kint az utcán a madárkának. – Lehet, hogy ez a városka lesz a mi megmentőnk. Akik ott élnek, megmentenek minket. Mit szólsz hozzá?

– Hogy képzeled, kapitányom? – csicseregte a madárka.

– Voltál már kém, madárka?

– Ó, miket nem mondasz, titkos kém?

– Hát persze! Egészen titkos.

– Nem voltam még titkos kém, kapitányom, de nagyon izgat a dolog – kopogtatta meg a kalitka rácsát a kismadár.

Nos, elő a farbával!

A kapitány, vagyis a legkövérebb szökevény valamiben törte a fejét. Hazaértek eldugott kis lakásukba. Sötét lépcsőház, felfelé futó lépcső s egy szürke ajtócska a rideg, félhomályos folyosó végén. Az otthonuk. Nem valami barátságos, de itt feltűnés nélkül húzhatták meg magukat. A kapitány óvatosan bekémlelt az ajtón. Körbeszimatolt, járt-e illetéktelen a lakásban, majd miután meggyőződött róla, hogy biztonságban vannak, belépett s a konyhaasztalra helyezte a kalitkát, kinyitotta az ajtaját, és óvatosan kiemelte a rácsok közül a madárkát. Tréfásan rápihegett. A madárka nagyot tüsszentett.

– Jól van, kém leszel. Tudod, ki az a Dregdalon Billi?

A kismadár eltűnődött. Csőrével megdörzsölte a hónalját.

– Valami legendás szörnyeteg!

– Pontosan! Úgy hallottam, Kavicsváron sokat emlegetik, ám semmit se tudnak róla, csak azt, hogy rettegni kell tőle. Tudod, madárka, ez egy ilyen rémnév.

– Rémnév?! Tőlem még senki se félt! – csodálkozott a madárka, és ártatlan képet vágott.

– Na és a kukacok? Egyszer egy egész óvodájukat fölcsipegetted!

170

– Jó, a kukacok valóban nem szimpatizálnak velem.

– És a legyecskék, hm?

– Na jó. Tényleg vannak, akik, hm, tőlem is tartanak. De ez most nem érdekes. Azt mondd meg, mit kell tenni egy titkos kémnek?

– Titkosnak lenni, először is. És figyelni! Meglapulni, kapcsolatot tartani. Titkokat megtudni!

– Vállalom! – jelentette ki a kismadár.

A kerekképű most elkomorodott.

– És most jól figyelj: Kavicsvár polgármesterét Ühüm bácsinak hívják. Kedves bácsi és okos is. Vele kell felvenned a kapcsolatot. Elmondod, hogy kém vagy, de rólam nem beszélsz. Érted?

– Értem – bólogatott a kismadár. – No és ennek az Ühüm bácsinak van macskája?

– Úgy tudom, kettő is – bólintott a kerekképű. – Ezért nem is nála fogsz megszállni, hanem Nocsak Endrénél.

– Az meg kicsoda?

– Csodálkozik. Mindenen csodálkozik. A szíve aranyból van, és szeretni fog téged.

Kiterítette a frissen vásárolt térképet, vizsgálgatni kezdte. Ceruzát fogott, és kicsi karikákat kanyarított a Főfőváros térképére. A madárka kíváncsiskodott.

– Azt jelölöd be, hol vannak a főrendőrségek?

– Nem, Dregdalon Billi, dehogyis. Ezek itt cukrászdák! Telis de teli süteménnyel! Na, mit szólsz hozzá?

171
Tortarablás-sorozat a Főfővárosban

Hogy mit írt a Főfőváros újságjának bűnügyi rovata? Azt írta, hogy egy félelmetes álarcos rabló Főcukrászatokat rabolt ki. Egyiket a másik után. Az egyik helyről a remegő főcukrászkisasszony szeme láttára a legnagyobb hidegvérrel ragadott el tíz franciakrémest és nyolc ischlert! Tálcástól! Micsoda vakmerőség! A főcukrászkisasszonyt annyira megviselte a látvány, hogy beájult a lekváros fánkok közé. De néhány perc múlva máris interjút adott a Főhíradó Főriporterének.

– Hogy nézett ki a rabló? – kérdezte a főriporter.

– Ó, kérem szépen, azt ki se lehet fejezni! – szipogta a cukrászkisasszony.

– Annyira csúnya volt?!

– Egy, egy, egy főcsúnyaság volt!

– És mit mondott? – kérdezte az izgalomtól elcsukló hangon a főriporter a lekváros hajú főcukrászkisasszonytól, miközben az orra alá dugta a mikrofont. De közben a mutatóujjával lekapart egy kis lekvárt a kisasszony arcáról, és lenyalta.

– Azt kérdezte az a nagyon brutális, nagyon félelmetes rabló, hogy hol a minyon – szipogta a cukrászkisasszony, aki még mindig a rettenetes események hatása alatt állt. – Mire mondtam neki, hogy momentán nincsen minyon. Er172re ő nagyon dühös lett. Kiabálni kezdett. Gúnyolódott, kérem szépen. Hogyhogy nincsen minyon?! Hát miféle cukrászat az, ahol nincsen minyon?!

– És erre ön mit válaszolt? – bólogatott feszülten a főriporter.

– Azt mondtam, hogy nagyon jó cukrászat, mert főcukrászat!

– Az a gonosz rabló erre se tért észre?! – hitetlenkedett a riporter, és közben a zsebébe csúsztatott egy kissé megnyomódott fánkot.

– Erre a rabló felkapta a krémestálat meg az ischleres tálat, és már futott is. De az ajtóból még visszafordult, és vérfagyasztó hahaha kiáltással leharapta a mordálya csövét.

– Kedves főnézőink! – fordult a kamera felé a főriporter. – Íme egy vasevő tortarabló!

– Nem vasevő. Csokoládéból volt a gonosztevő pisztolya – morogta erre valaki. Az a valaki négykézlábon állt, és hatalmas nagyítóval vizsgálta a nyomokat. Boleszláv főfelügyelő már a tetthelyen munkálkodott.

– Megkóstolhatom én is? – bámulta vágyakozva a csokoládétörmeléket a cukrászkisasszony.

– És én? – tolakodott előre a riporter, majd a kamera felé fordult: – De természetesen csak a kedves főnézők kedvéért!

– Ha akarják – bólintott Boleszláv főfelügyelő szórakozottan. – De csak kicsit kóstoljanak, mert a többit főleltárba kell vennem.

– Főtejcsokoládé – mondta aztán a cukrászkisasszony.

– Szerintem főnugátos csokiból van a rabló pisztolya – mondta a riporter a kamerába.

– Étcsokoládé – zárta le a vitát Boleszláv főfelügyelő.

173

A rablások folytatódtak. De soha nem lehetett kiszámítani, hol csap le minden idők legfélelmetesebb főfővárosi tortarablója. A Főfőtanács közleményeiben már így nevezték:

„A Főtortarém!”

Innen orosz krémtortát rabolt, amonnan málnakrémtortát, piskótát, Stefániát, képviselőfánkot, mézes tésztát. De minden rablás hasonlóképpen kezdődött. Kivágódott a cukrászat ajtaja, és nagyot kiáltva ugrott be a rabló.

– Minyon nincs?!

– Minyon nincs!

És már rabolta is a süteményeket.

Az egyik rablásnál egy bátor főcukrász hősiesen ellenállt. Rámeredt az orra alá dugott pisztolyra, és bátran fölnevetett.

– Haha, biztosan marcipánpisztoly, haha! Zselépisztoly, haha!

És mert nagyon bátor volt, és semmitől se félt, bele akart harapni a fegyverbe. Hoppá, meg is tette. De a következő pillanatban fölordított, mert a pisztoly nem zseléből vagy marcipánból volt. A száját fogva ugrált a főcukrász. A rabló elsütötte megharapott pisztolyát. Pontosabban: lőtt vele. Pontosan képen lőtte a főcukrászt, aki eztán remegve adta át az orosz krémtortákat, a dobostortákat meg a lúdláb-szeleteket. Közben remegő szája szélét nyalogatta.

Boleszláv főfelügyelő a helyszíneléskor rájött a rabló újabb körmönfont taktikájára. A gonosztevő ezúttal vízipisztollyal rabolt, amibe málnaszörpöt töltött.

A Főfőtanács hivatalnokai rettenetes haragra gerjedtek. Égen-földön üldözték a tortarablót, nyomoztak utána, keresték-kutatták, de az úgy tűnt el egy-egy rablás után, mint174ha láthatatlanná tudott volna válni. Néhány csendesebb nap után figyelemreméltó hirdetés látott napvilágot a Főfőtanács Főújságjában.

Megnyitottuk Új Főcukrászdánkat! Mindenféle Főminyonokat vásárolhatnak kedves vásárlóink.

Másnap délelőtt öreg bácsi bicegett be az újonnan megnyílt Főcukrászdába. Csakhamar kibotorkált a bolt elé, és reszketeg hangon elkiáltotta magát.

– Emberek, emberek, minyon-főárleszállítás!

Nyomban kavalkád támadt az utcában. Az álcázott főszerelmespár, a sarkon ülő vak főkoldus, valamint a két lapátoló főútmunkás a cukrászatba rohant, hiszen ők főügynökök voltak, de ekkora csábításnak már nem tudtak ellenállni. Ott tülekedtek a pultnál.

– Kérek tíz minyont!

– Nekem csak öt kell!

– Nekem adjon először, én a főbeteg nagymamámnak is viszek!

Mire az öreg bácsi utánuk sétált. Bámulta őket egy darabig, majd lerántotta álarcát. Mennydörgő hangon kiáltott:

– Kezeket fel! Aki megfordul, halálfia!

– Leülni! Törökülés, nyomban! Gyerünk, gyerünk, főfejek!

A titkos ügynökök meg a cukrászok remegve ültek libasorba, mire a gonosztevő mindegyikük fejére rakott valamit.

– Ha megmozdulnak – kiáltotta –, a bomba leesik, és felrobban az egész kóceráj!

Aztán vitte az összes süteményt.

Az érkező Boleszláv főfelügyelőt érdekes látvány fogadta a Főcukrászatban. Az ügynökök törökülésben gubbasztot175tak a földön, merev nyakkal, mozdulatlanul, és mindegyikük fején ott billegett egy jókora kókuszos golyó.

Boleszláv főfelügyelő nézte őket, és elmosolyodott.

Mindeközben néhány utcával odébb, egy félhomályos folyosó végén volt egy ajtó, az ajtó mögött volt egy szoba, és abban a szobában üldögélt a rettenetes rabló. A tortaterrorista! Hogy mit csinált? Ült a konyhaasztalánál, és nagyokat szuszogva lekváros fánkot majszolgatott.

– Nem kérsz? – kérdezte a kismadarat.

– Már dugig vagyok az édességgel! – csicseregte a madár. – Egyszer kirabolhatnál egy magboltot is! Istenem, milyen régen csipegettem tökmagot! Vagy búzamagot! Bugás kölest!

– Minden úgy van, ahogy mondtam? – kérdezte a rabló.

– Úgy, kapitányom, úgy, kifigyeltem. Él Kavicsvárott egy bácsi, aki mindenen csodálkozik. Annyit csodálkozik, hogy amin ő csodálkozik, azon már senki sem csodálkozik. A kedves Nocsak Endre. Elmegyek hozzá valamilyen indokkal, hozzáköltözöm, és persze ő csodálkozni fog ezen, vagyis a többiek egyáltalán nem találják majd különösnek. Hacsak a nevem miatt nem. De majd kimagyarázom magam, mint egy igazi kém.

176
A Főfőtanácsos és Boleszláv

A kövér kapitány óvatosan haladt végig a folyosón. Kisebb süteményes ládát cipelt. A házban csend volt, csak az utcán kopácsolt valaki. A kapitány odasettenkedett a saját lakásajtajához, és hang nélkül tárta ki. Majd besuttogott a szobába.

– Főnyomozó urak, jöjjenek ki! Várják önöket a Főutca száztízben. Újabb iszonyatos tortarablás!

– Halló, főnyomozó urak!

A kövér kapitány hallgatózott. Odabent semmi se mozdult. Csend volt, csend és félhomály. A kövér kapitány bedugta fejét az ajtónyíláson, és a lakásába kémlelt. S mert továbbra se mozdult semmi, óvatosan belépett.

Dünnyögve kapcsolta fel a villanyt.

– Na, még mindig nem találtak meg.

– Dehogynem! – szólalt meg Boleszláv főfelügyelő, aki a sarokban ült, nyomozókalap volt a fején, és még a felöltőjét se vette le. A kapitány megdermedt. Kelepcébe futott nyilvánvalóan. De még mindig nem adta fel. Nyájasan elmosolyodott.

– Aha, a hírhedt Boleszláv főfelügyelő!

– Üdvözlöm, kapitány! Látom, munkából jön – pillantott a süteményes ládákra Boleszláv főfelügyelő.

– Hogy jött rá, hogy itt rejtőzöm? – kérdezte a kerekképű.

177

– Nézze, másnak talán nem, de nekem elég feltűnő jel egy halvány porcukor-csík. Sétálgatok a környéken, hát az egyik nap azt látom, hogy egy kutya csokitortát nyalogat a kapualjban. Másnap egy macska üldögélt ugyanott, krémes bajusszal. Hm?

– Most letartóztat? – kérdezte a kerekképű, miközben a ládát leengedte maga mellé. Közben kiemelt belőle két franciakrémest. Boleszláv főfelügyelő fölállt, és mintha észre sem vette volna, miben mesterkedik a másik, körbepillantott. A konyhaszekrényhez lépett és két tányérkát vett elő, az asztalra rakta őket. Kiskanalat helyezett melléjük. A kapitány minden mozdulatát követte. Boleszláv főfelügyelő intett, hogy üljön le.

– Kár lenne értük, inkább fogyasszuk el őket – mutatott a süteményekre. – S közben megtárgyalhatnánk néhány dolgot.

Ám a kövér kapitány bizalmatlanul ingatta a fejét.

– Ravaszkodik megint.

Boleszláv főfelügyelő a kapitány kezében várakozó süteményeket vizsgálta.

– Úgy látom, az egyik sima, a másik franciakrémes. Kapitány, megengedi, hogy válasszak? Hadd legyen az enyém a franciakrémes! – és előretartotta a tányérját.

A kapitány nem mozdult, aztán lassan megenyhültek a vonásai. A tányérkára helyezte a süteményt, a másikat, a sima krémest pedig a sajátjára rakta. Ő is asztalhoz ült.

– Jó étvágyat! – mondta Boleszláv főfelügyelő tele szájjal.

– Magának is! – válaszolt a kapitány ugyancsak tele szájjal.

Miután végeztek, a főfelügyelő fölsóhajtott.

178

– Emlékszik, honnan szökött maga, kapitány?

– Nem emlékszem – rázta zavartan a fejét a másik –, csak arra emlékszem, hogy négyen voltunk. Hogy… hogy egy családdal együtt szöktünk. Nem tudom, mi lehet velük. Volt egy kis manó, egy öreg király és a felesége…, aztán gúnykacaj hallatszott, ah, többre nem emlékszem. – A kapitány a homlokát dörzsölte, de nem jutott tovább.

Boleszláv főfelügyelő bólintott.

– A manó megvan.

– Hol?

– Kavicsváron él.

– Értem – tűnődött a kapitány. – És jó helye van?

– Kukta Gerozán megbízott azzal… – kezdte a főfelügyelő, de nem jutott tovább, mert a kapitány fölkiáltott:

– Mi?! Kukta Gerozán?!

– Persze, persze, a jó Kukta Gerozán, aki egy tükörbe van bezárva. Megbízott azzal, hogy mentsem ki a városkába tévedt manót, akit maga hozott ki a Nagyon Szigorúan Őrzött Területről. A manót nem sikerült elhoznom a városkából. Neki ott jó. Szeret ott lenni, jól érzi magát, és őt is szeretik. És most igazából nem tudom, mitévő legyek. A jó Kukta Gerozán tud magáról, kapitány. Azt akarta, hogy a manót magához vigyem, hogy maga rejtegesse. A jó Kukta Gerozán rendes szövetséges, de korlátozottak a lehetőségei. Mégiscsak egy tükörben él. Miközben a másik Kukta Gerozán tiszta erővel kavar.

– Kavar?!

– Vagy kever – bólintott a főfelügyelő, és nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz.

– Nem értem – bámult a főfelügyelő arcába a kapitány. – Maga miért csinálja mindezt? Miért játszik kettős játékot?

179

Boleszláv főfelügyelő most is azt válaszolta, mint máskor.

– Hosszú történet. Keresek valakit.

– És megtalálta?

– Azt hiszem, igen.

A kapitány bólintott.

– Értem. Na jó, nem nyaggatom, ez biztos valami szerelem. – Erősen tűnődött, valósággal belepirult az arca. – A manót tehát nem sikerült kihozni a városkából. Lehet, hogy nem is olyan nagy baj. Az én kémem már úton van oda. Minden eshetőségre készen kell állni. Felvesszük a kapcsolatot velük. Hanem tudja, főfelügyelő, kire kellene most különösebb gondot fordítania?

– Nos? – hajolt előre a főfelügyelő.

– Természetesen a jó Kukta Gerozánra! Lehet, hogy ő nagyobb veszélyben van, mint bármelyikünk. Mit gondol?

A főfelügyelő bólogatott.

– Azt gondolom, hogy maga nagy stratéga!

– Maga meg ravasz! – mosolygott a kapitány.

– Dehogy ravasz! Csak kétségbeesett. És egy kétségbeesett ember gyakran csodákra képes!

– Ugyan miért van maga kétségbeesve?

– Hosszú história!

– Mondom, hogy szerelem! – dünnyögte a kapitány, és búcsút intett a főfelügyelőnek, aki súlyosat bólintva lépett ki a lakásból.

180
Megjelenik a szörnyeteg Dregdalon Billi

Békésen sütött a téli napsugár, a verebek csivitelő vetélkedőt rendeztek a fák ágai közt, a gyerekek bújócskát játszottak, Nocsak úr a postaládájához ballagott, és elégedetten vette tudomásul, hogy levele érkezett. Nagyszerű dolog levelet kapni! Fölköszöntik az embert, vagy vendégségbe hívják! Sok boldogságot, jó egészséget kívánnak! Nocsak úr azt szerette a legjobban a leveleken és a képeslapokon, hogy nagyokat lehetett csodálkozni rajtuk. Amikor például az egyik nagynénije azt írta, hogy:

Kedves unokaöcsém, Nocsak Endre, remélem, jól vagy, én kitűnően érzem magam, például most fogtam egy hatalmas fehér cápát a Barbados-szigetnél, forró üdvözlettel csókol: Emma nagynénéd!

Nocsak Endre különösképpen csodálkozott ezen a képeslapon, mert Emma néni már hetvenöt éves volt, és Nocsak úr tudomása szerint egyáltalán nem tudott úszni. Vagyis csak úszógumival, fürdősapkával és füldugóval tudott úszni. Viszont ha azt írta Emma néni, hogy kifogott egy nagy fehér cápát, akkor az a dolog biztosan úgy is történt. Tegyük fel, Emma néninek kilyukadt az úszógumija, úgyhogy kénytelen volt hetvenévesen megtanulni úszni, aztán hetvenkét 181évesen búvárkodni, szigonnyal bánni, utána meg kifogta azt a cápát.

– Nocsak, nocsak! – csodálkozott Nocsak úr. – Milyen különös teremtmények ezek a távoli nagynénik! Nem szeretnék annak a cápának a helyében lenni! – hümmögte Nocsak úr, mert jól tudta, hogy bizonyos helyeken a cápák uszonyából levest főznek a szakácsok.

Nocsak úr úgy tartotta, hogy a csodálkozás nagyszerű dolog. Van, aki enni, más hintázni, futballozni szeret a legjobban a világon, egyesek pénzt kuporgatni, megint mások öltözködni szeretnek, Nocsak úr pedig csodálkozni szeretett a legjobban. Egy kicsit túlzásba is vitte a csodálkozást. Nocsak úr az égadta világon mindenen csodálkozott. Még azon is, amin semmi csodálkoznivaló nincsen. Például az egészen szokványos dolgokon is.

Csodálkozunk azon, hogy megy egy autó?

Dehogyis, azon egyáltalán nem csodálkozunk!

Az emberek többsége azon csodálkozik, ha nem megy egy autó. Ott áll, mondjuk, egy tűzpiros versenyautó az autópálya szélén, a bukósisakos vezető meg dühösen toporzékol, a bukósisakját ütögeti, dühében belerúg a kerékbe, az emberek pedig megállnak, és csodálkozva hümmögnek. Egy tűzpiros versenyautó, milyen szép, milyen modern, a legújabb típus, és mégse megy! Nocsak úr azonban akkor is csodálkozott, ha vadul száguldott az a tűzpiros versenyautó. Csodálkozott, ha esett az eső, ha szárazság volt, ha éhes lett, ha jóllakott, ha elálmosodott, ha felébredt.

– Nocsak – mondta ilyenkor. – Nocsak, nocsak!

Egyszer azt is mondta Nocsak úr:

182

– Ó, mennyire csodálkozom azon, hogy csodálkozom!

Nocsak úr tehát levelet kapott. Éppen azt tartotta a kezében, megforgatta a borítékot, majd föltépte. A következőket olvasta:

Kedves Nocsak úr, egy jó barátomtól hallottam, hogy a kertedben van egy szép hársfa. Nagyon kíváncsi vagyok erre a hársfára, úgyhogy el is határoztam, hogy eltöltök rajta néhány napot, és ha megtetszik nekem, talán végleg ráköltözöm. Remélem, nincs ellene kifogásod. Hamarosan találkozunk, addig is baráti üdvözlettel:

Dregdalon Billi

Nocsak úr megvakarta a fejét.

– Ó, szent ég! – nyögte, mint mindig, ha nagyon csodálkozott.

– Ó – mondta még egyszer a levélkét forgatva, majd a fejéhez kapott, és fölkiáltott. És kirohant az utcára.

– Segítség, végem van! Jajajjj! Jujjjujjj!

Úgy futott, mintha két elefánt és három orrszarvú üldözte volna. Alig trappolt a sarokig, Hektor Viktor városi tűzoltóparancsnok máris a helyszínen termett. A csizmája ragyogott, az egyenruhája fényesen feszült, a bajusza büszkén kunkorodott.

– Mi a baj, Nocsak úr? Megégette az ujját? Elrontotta a gyomrát? Moly ette meg a felöltőjét? Odaégett a rántottája? Elveszett a kalapja? Mérges gombával álmodott?

Nocsak úr egy pillanatra abbahagyta a jajveszékelést, rámeredt a délceg tűzoltóparancsnokra, és elcsodálkozott.

183

– Ugyan már miért álmodtam volna mérges gombával?!

– Mert így jajveszékel, Nocsak úr! – dörmögte Hektor Viktor.

Nocsak úr újra elcsodálkozott.

– De hiszen már nem is jajveszékelek!

– Az előbb jajveszékelt – dörmögte nyugtalanul Hektor Viktor.

– És hogy jönnek ide a vargánya gombák? – kérdezte Nocsak úr.

– Miféle vargánya gombák?! – kiáltotta Hektor Viktor.

– Vagy inkább légyölő galócákról van szó? – tudakolta Nocsak úr.

– Nincs szó légyölő galócákról! – kiáltotta Hektor Viktor.

– Csak nem lábgombára gondolt, parancsnok úr?

– Mindjárt megőrülök – hörögte a tűzoltóparancsnok. Nocsak úrnak egyszerre az eszébe jutott a rémületes levél. Alig lehetett érteni, mit mond, úgy vacogott.

– Jaj nekem! Ó, én szegény fejem! A kerti hársfámra költözik Dregdalon Billi, a rettenetes szörnyeteg!

Hektor Viktor büszke bajusza megremegett, aztán szépen lekonyult.

– A tűzoltókocsimra mondom, ez aztán szörnyű szerencsétlenség!

– Mi baj, mi baj? – kérdezte Holle mama, aki ebben a pillanatban ért oda hozzájuk, a piacról jött, s tele volt a kosara karalábéval, petrezselyemmel, zöldhagymával, sárgarépával, kaporral, krumplival és padlizsánnal.

– Jön Dregdalon Billi – jelentette ki komoran Hektor Viktor.

– Szentséges tökfőzelék! – kiáltotta Holle mama és elájult, 184 és nyilván a földre zuhant volna, ha a tűzoltóparancsnok nem fogja fel. Nyomban jókora csődület támadt Nocsak úr körül, aki valósággal didergett a félelemtől.

– Milyen szerencse, hogy nem hozzánk költözik Dregdalon Billi! – mondták egyesek.

– Úgy kell neki – kiáltotta egy termetes asszonyság. – Úgyis mindig csodálkozott! Most aztán nem fog többé csodálkozni! Most már csak félni fog!

– Maga csak hallgasson! Maga még nappal is leeresztve tartja a redőnyöket! – kiáltott a termetes asszonyságra egy bácsi, mire az asszonyság megvonta a vállát, és szuszogva eltolatott.

– Szegény Nocsak úr! – sopánkodott valaki.

Nem volt mit tenni. Nocsak úr lehajtotta a fejét, és hazaballagott. Ha jön Dregdalon Billi, hát jön. Ha neki az a sorsa, hogy a Dregdalon Billi nevű szörnyeteggel éljen együtt, akkor az a sorsa. Mit fog csinálni a szörny?! Rögtön befalja, és kiköpködi a csontjait?! Rabszolgaságba kényszeríti? Legyen, gondolta fáradtan Nocsak úr, és megvonta a vállát. A kertkapuban nagyot sóhajtott. Megállt egy pillanatra, elbámulta a sivár kertet, az ösvényt, a ház mögé vezető ösvényt, az üres madáretetőt, amely a tar hársfa egyik ágáról lógott. Aztán bement a házba, bezárta az ajtót, és leült a szobában.

– Most már nem tudok csodálkozni – dünnyögte szomorúan.

Ekkor különös hangokat hallott. Nem emberi hangok voltak. Valaki csivitelt. Nocsak úr megrázta a fejét, csivitelni nem valakik szoktak, hanem a madarak. Összeszedte a bátorságát, kireteszelte az ajtaját, és a ház elé lépett. Olyat látott, hogy menten elcsodálkozott. De csak egy pillanatra.

185

– Menekülj, kismadár, menekülj! – kiáltotta a fejét fogva, mert a hársfa madáretetőjének zöldre festett párkányán egy kismadár billegette magát. Egy aranyos széncinke!

– Miért meneküljek? – kérdezte váratlanul a kismadár.

– Jön Dregdalon Billi, te szegény! Mi lesz veled, ha itt talál?! – fogta a fejét Nocsak úr, és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a kismadár beszélni is tud. A cinege nevetni kezdett. Csivitelve kacarászott, kicsi fejét még a szárnya alá is bedugta.

– Dregdalon Billitől nem kell félni – csipogta aztán.

– Az egy szörnyeteg! – kiáltotta Nocsak úr. – Hess, hess!

A kismadár megcsóválta a fejét.

– Nocsak úr, tudatom veled, hogy Dregdalon Billi egyáltalán nem szörnyeteg! Jó, mondjuk a kukacoknak igen, sőt a madárdobáló gyerekeket én magam tartom szörnyetegeknek. Dregdalon Billi én vagyok, és már ne haragudj, de kissé meglep ez a hisztérikus fogadtatás!

Sértődötten hátat fordított, remegtek a farktollai. A kismadarak kicsik ugyan, de nagyon meg tudnak sértődni. Nocsak úr a fejét vakargatta. Lassan eltűnt a sápadtsága, visszatért belé az élet.

– Nocsak – mondta.

– Nocsak, nocsak!

A kismadár visszafordult, mert a kismadarak hamar megsértődnek, de mert kismadarak, hamar el is múlik a sértődésük.

Így érkezett meg Dregdalon Billi a városkába kémkedni. Lehet, hogy nem volt valami ügyes kém?

Néhány nappal később Kázmér úr kinyitotta a múzeum ablakát, mert már meglehetősen áporodott volt a levegő az irodában. Nyújtózkodott, nagyot szippantott a hűs levegő186ből, és visszaült a krónikákat tanulmányozni. Olvasgatott, ivott egy kis kamillateát, majd kaparászást hallott. A párkányon egy kismadár tollászkodott. Kázmér úr megigazgatta a szemüvegét, és elmosolyodott.

– Á, Dregdalon Billi!

– Maga a híres Kázmér úr! – csicseregte a madárka.

– Hogy érzed magad nálunk?

– Jól, bár őszintén szólva Nocsak bácsi egy kicsit nehéz eset.

– Miért panaszkodsz, Billi, nem kapsz mindennap búzamagocskát?

– De mindig csodálkozva kapok – billegett a kismadár. – És most min dolgozol?

– Mi az, tán kémkedsz, Billi?

– Á, csak érdeklődöm – csicseregte a kismadár, és tovaröppent.

Kázmér úr nehézkesen felállt, az ablakhoz lépett, és a kismadár után bámult. Aztán a párkányra esett a pillantása. Egy vékony cérnaszálat látott. Felemelte, és a fejét csóválva zsebre rakta.

187
A nagymamát nem eszi meg a farkas! És Piroskát se!

Trapiti egy vastag, kissé viseltes meséskönyv előtt ült, és olyan riadt tekintetet vágott, mintha ki akarnák húzni a fogát. Olivér szórakozottan pillantott rá. Éppen egy tulipános festményen munkálkodott. Hány szirma is van egy tulipánnak?!

– Mi baj, Trapiti? – kérdezte Olivér.

– A farkas meg fogja enni Piroskát és a nagymamát! – vacogta Trapiti. Olivér nyomban megnyugodott. Fölsóhajtott, és részletes magyarázatba kezdett.

– Ez már csak így van, Trapiti. Megeszi őket. Befalja. Hanem aztán, tudod, jön a vadász, és megmenti őket. Fölvágja a gonosz farkas hasát, és kihúzza belőle Piroskát meg a nagymamát, a vadállatnak meg kővel tömi tele a bendőjét, aztán pedig a patakba dobja.

Trapiti még mindig remegett. Odarángatta Bánatos Olivért a mesekönyvhöz, és remegő ujjal a könyv egyik képére mutatott. Nem volt különös kép, Olivér sokszor látta már.

Piroska gyanútlanul sétál az erdőben, kosara dugis-dugig mindenféle ínyencséggel, mazsolás kaláccsal, süteménnyel, boros palackkal, sült kolbásszal, almakompóttal, miközben egy málnabokor mögül a farkas leselkedik nem is annyira vad, mint inkább, milyen különös, bánatos pofával. Az erdei keresztútnál látni lehetett a vadász faházacskáját is, az volt ráírva:

188

VADÁSZHÁZ


Hoppla, csakhogy most az ajtón is függött egy táblácska! Ez a tábla eddig nem volt ott! Szentséges lekváros palacsinta! Olivér nagy szemeket meresztett, és olyan közel hajolt, hogy csaknem beleverte az orrát a könyvbe.

Micsoda?!

Hohó?!

Hiszen mi van a táblácskára írva?!


ELMENTEM SZABADSÁGRA, KÉT HÉTIG LESZEK ODA, VESZEK ÚJ KALAPOT, CSÍKOS ZOKNIT, ÉS SOK FAGYIT NYALOK EL, KÉSŐN KELEK, ÉS SOKÁ FEKSZEM LE. A VADÁSZ


Olivér megértett mindent. Ha a vadász szabadságon van, akkor senki se menti meg Piroskát és a nagymamát! A vadász elment szabadságra, mert a vadászoknak is kell a szabadság, nagyon elfáradt már a puskacipelésben meg az őzikeetetésben. Bánatos Olivér Trapitira meredt, aki a fejét vakarta. Nagyon gondolkodott. Aztán egyszer csak felkiáltott.

– Megvan! Kitaláltam. Elmegyünk a mesébe!

– Hova?! – bámult Olivér. Sok mindent tudott már Trapitiről, de az a képessége, hogy mesébe tud menni, nos, ez újdonság volt.

– Megmentjük Piroskát! – Trapiti szeme lázasan fénylett.

– Kíváncsi vagyok, hogy csináljuk! – ingatta a fejét Olivér. Trapiti azonban nem jött zavarba.

– Gyere, feküdj mellém az ágyra, hunyd le a szemed, Olivér.

– Itt vagyok melletted – szólt némi idő után Olivér.

189 190

– Mondd háromszor egymás után, hogy trapiti! – mondta Trapiti.

Alighogy elhangzott, trapiti, trapiti, trapiti, máris ott álltak a mesebeli erdőben. Még ilyen csodát! Olivér csodálkozva bámult Trapitire, aki a vállát vonogatta.

– Semmiség. Ősi trapiti varázslat – jelentette ki. A következő pillanatban furcsa hangokat hallottak. Nem messze tőlük a farkas ücsörgött egy farönkön, és, nyugodtan kijelenthetjük, farkashoz méltatlan magaviseletet tanúsított.

– Brühühühü – bőgött a farkas.

– Hát nem túlzottan ijesztő – nézegette Trapiti a rettegett vadállatot.

– Fáj a foga? – tűnődött Olivér.

– Vagy a hasa – bólintott Trapiti. – A mese végén, tudod, fölvágják, meg az a sok kő se valami egészséges.

– Annyira unom már, brühühü! – bömbölte erre a farkas. Olivér egy virágmintás zsebkendőt nyújtott át, mire a vadállat megtörölte a szemét, majd nagy trombitálással kifújta az orrát.

– Köszönöm szépen, hüpp, nagyon köszönöm, hüpp.

– Mi a baj, farkas úr? – kérdezte Trapiti. A vadállat csodálkozva pillantott föl, tekintete elidőzött Olivér festékes arcán. Nem szokta meg, hogy udvariasan beszéljenek vele. Ha valahol megjelent, sikoltoztak, kiabáltak, le akarták lőni. Olivér kinyújtotta a kezét.

– A nevem Bánatos Olivér!

– Trapiti vagyok – hajolt meg Trapiti.

A farkas csodálkozva kezet rázott velük. Vagyis hát mancsot.

– Én vagyok a farkas, a… a gonosz farkas… – motyogta, aztán elhallgatott. Félő volt, hogy újra elsírja magát.

191

– Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – szólt ekkor Trapiti.

– Öntse ki a szívét, farkas úr – bátorította Olivér is.

A farkas végre megnyugodott, és magyarázni kezdett. Néha vicsorgott is, de nem azért, mert harapni akart, hanem mert annyira zaklatott volt. Egy szomorú farkas is gyakran vicsorog.

– Úgy unom, hogy meg kell ennem a nagymamát! Azt is unom, hogy meg kell ennem Piroskát. Nem tudom, kinek jutott az eszébe ez az egész, és nem értem, hogy Kínától Amerikáig miért meséli minden anyuka és apuka a kisgyerekének, hogy jön a farkas, és megeszi a nagymamát, aztán meg fölfalja Piroskát. Ó, ez olyan borzasztó!

A farkas körbenézett, hallja-e őket valaki. De csöndes volt az erdő, csak egy rigócska énekelt a maga gyönyörűségére a szomszédos málnabokor tövében. Miután a farkas meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, suttogóra fogta.

– Elárulok valamit, pszt! Ebben a mesében a nagymama egyáltalán nem finom. A nagymama húsa rágós, és vaníliaíze van. Én ki nem állhatom a vaníliát! – emelte meg a hangját, majd csöndesebben folytatta.

– Piroska meg ízetlen, pszt! Én ezt nem értem. Megetetik velem a nagymamát és Piroskát, pedig nem is ízlenek. És aztán fölvágják a hasamat. Jaj, milyen szörnyűség, jaj! Szegény fejem!

Újra bömbölni kezdett. Csak úgy csorogtak a könnyei.

– Brühhüü, hüpp, jajajaj! Nem akarom megenni a nagymamát! Vaníliaíze van!

Ez tényleg szomorú fejlemény volt. Szegény farkas! Nehéz sors az ilyen. Ha az embernek, bocsánat, ha a farkasnak 192folyton azt kell tennie, amihez nem fűlik a foga. Trapiti odaült a mélabús farkas mellé, és átölelte a vállát.

– Jól van, farkas úr, ne bőgjön, kitalálunk valamit.

A közelben vidám kislányhang csendült föl. Piroska közeledett az ösvényen, önfeledten énekelt. A farkas a fejéhez kapott.

– Szent Isten, már a nagymama házánál kéne lennem!

– Ülj vissza, farkas! – mondta határozottan Trapiti. – Most nem eszed meg a nagymamát.

– Az nem lehet! A mese így van megírva! Haragudni fognak rám! – kerekedett ki a farkas szeme. – Ebben a mesében én vagyok a gonosz főszereplő.

– Vannak ötleteink! – bólintott Olivér, majd ő is a farkas mellé ült. Így üldögéltek szorosan egymás mellett, kissé előredőlve, egyik kezüket a térdükre fektetve, állukat az öklükön tartva, a homlokukat erősen ráncolva. Trapiti fölsóhajtott. Olivér megvakarta a fülét. Egyszerre Trapiti megszólalt.

– Holle mama! – csak ennyit mondott.

Olivér a homlokára csapott.

– Hát persze! Tökfőzelék!

A farkas persze semmit se értett.

– Egyek meg egy másik mamát?

– Ellenkezőleg, farkas úr – emelkedett föl Trapiti, és megragadta a vadállat mancsát.

– Gyere, jössz velünk!

S a meglepetéstől csak hápogni képes vadállatot néhány trapiti, trapiti kiáltással elvitték a városkába, ahol éltek, szépen végigballagtak vele a Minyon kapitány utcán. Holle mama otthona volt az úticél. Olivér bekopogtatott az ajtón. Holle mama kinézett, és összecsapta a kezét.

193

– Olivér, Trapiti, csak nincs valami baj?!

– Ö… – nyögött hirtelen Olivér, mert zavarba jött.

– Elhoztuk hozzád a farkast! – bólintott komolyan Trapiti.

– Jó napot kívánok! – mondta illedelmesen a farkas.

– Áhá, szóval maga az a szörnyeteg, aki fölzabál egy nagymamát! – kiáltotta szigorúan Holle mama. – Nem szégyelli magát, maga gonosz vadállat!

A farkas máris bömbölni kezdett.

– Brühühü! Jaj, nekem! – és hatalmas cseppekben ömlött szeméből a farkaskönny. Holle mama meghökkent.

– Most meg mit bömböl, maga veszélyes vadállat? Még nem is láttam el a baját a partvisnyéllel!

– Brühhühhüüüü! – bömbölte a farkas.

– Arról lenne szó, kedves Holle mama, hogy készíteni kéne egy kis tökfőzeléket – próbálta nyugtatni a kedélyeket Olivér.

– A farkas úrnak kellene tökfőzeléket készíteni, Holle mama – mondta Trapiti, és ettől a váratlan bejelentéstől hirtelen csönd lett. Holle mama úgy nézett, mint aki repülő palacsintát lát. A farkas szólalt meg.

– Én még soha nem ettem tökfőzeléket – szipogta.

Holle mama szenvedélye nyomban tovaillant.

– Jöjjetek be! – invitálta be a társaságot a lakásába, s máris a konyhában termett. Már reszelte is a tököt.

– Szervusz, Eugén! – köszönt Trapiti a szőnyegnek, Báró Rojtos Eugénnak.

– Ti is legyetek üdvözölve! – felelt Báró Rojtos Eugén, aki igen választékosan tudott beszélni, különösen, ha aznap kirázták már. – Ez meg kinek a kutyája? – hullámoztatta meg 194magát a farkas előtt.

– Nem kutya, hüpp, farkas, hepp – kámpicsorodott el újra a vadállat.

– Nyugalom, Báró úr – simogatta Trapiti a szőnyeg rojtjait. – A farkas úr a barátunk. Segítségre szorul, és mi segítünk neki.

Olivér, Trapiti és a farkas helyet foglaltak a nagyszobában, melynek a falát különböző fényképek díszítették.


HOLLE MAMA TÖKFŐZELÉKÉT EGY AMERIKAI KÜLDÖTTSÉG FALATOZZA.
HOLLE MAMA DUPLADUPLA TÖKFŐZELÉKE ÉS EGY FRANCIA TÁBORNOK.
HOLLE MAMA TÖKFŐZELÉKKEL KÍNÁL EGY MOSZKVAI SZÍNHÁZIGAZGATÓT.
HOLLE MAMA TÖKFŐZELÉKÉTŐL LESZOKIK EGY AFRIKAI TÖRZSFŐNÖK A KANNIBALIZMUSRÓL.
HOLLE MAMA A SAJÁT TÖKFŐZELÉKÉT ESZI.


A tökfőzelék hamar elkészült. Olyan ínycsiklandozó illata volt, hogy a farkasnak rögvest csorogni kezdett a nyála. Kéjesen nyalogatta a pofája szélét. Kapott a főzelékből Trapiti és Olivér is, kanalaztak lelkesen, Holle mama meg félrebillent fejjel, elégedetten bámulta őket.

– Csak azt sajnálom, hogy szegény férjem, Müller igazgató nem kóstolhatta meg soha! – sóhajtotta, és elhomályosodott a szemüvege.

Az igazság szerint a farkas csámcsogott is, de hát mutasson valaki olyan farkast, aki nem csámcsog egy kicsit legalább. A farkas éppen másodjára merítette meg a szedőka195nalat a tökfőzelékben, amikor megcsörrent a telefon. Türelmetlenül csöngött. Holle mama kelletlenül fölvette a kagylót. Belehallózott, aztán csodálkozó képet vágott. A farkas felé fordult.

– Farkas úr, magát keresik!

A farkas letette a kanalat. Megnyalta a száját, fölállt és átvette a kagylót.

– Halló, én vagyok a farkas – mondta.

Kicsit hallgatott, figyelt.

– Nem, kérem, nem az a farkas, amelyik a kismalacokat, egyáltalán nem. Az a nagybátyám, kérem. Nem a vonyítós! Én az a farkas vagyok, khm, aki a nagymamát és Piroskát. Igen. Hogyne, kérem.

A farkas elhallgatott.

– Nem – mondta aztán.

– Igen, jól értette, kedves főanyuka, most nem érek rá. Sajnálom.

A farkas hirtelen eltartotta fülétől a készüléket, annyira kiabáltak a vonal másik végén. Befogta a kagylót, és a többieknek magyarázta.

– Egy főanyuka keres Főfővárosból. Éppen most mesélte a Piroska és a farkas című mesét, de nem találta a farkast, vagyis hát engem. Nagyon dühös. A főtudakozóban mondták meg neki, hogy Holle mamánál vagyok. Ez a főanyuka azt követeli, azonnal menjek vissza a mesébe, és faljam föl a nagymamát.

A farkas megrázta a fejét, nagyot sóhajtott, és beleszólt a kagylóba.

– Teljesen jóllaktam, kérem, ez a mai napon lehetetlen.

Megint eltartotta fülétől a kagylót, aztán újra belebeszélt.

196

– Kedves anyuka, megmondtam, amit megmondtam! Tessék tudomásul venni, hogy elmentem Holle mamához, aki egy világhíres tökfőzelékdíjas mama. Mi?! Hogy?! Nem, egyáltalán nem akarom fölfalni Holle mamát! Határozottan visszautasítom ezt a föltételezést! Holle mama tökfőzelékét eszem, kérem. Igen! Ez világbajnok tökfőzelék, azért! Jól van, ahogy akarja. Csináljon botrányt! Panaszoljon be! Jelentsen föl! Viszonthallásra!

A farkas letette a kagylót. Kicsit sápadt volt, már ahogy a farkasok sápadtak tudnak lenni. A feje búbját vakargatta.

– Huh, micsoda egy főanyuka volt! Minden héten elmesél engem egyszer. Azt mondta, botrányt csap a Főfőtanácsnál!

– Miért nem mondta, farkas úr, hogy a tisztelt főanyuka mesélje inkább a Hófehérke és a hét törpét? – érdeklődött Trapiti.

– A főanyukának az én mesém a kedvence – sóhajtotta a farkas. – Minden este azt meséli a gyerekeinek évek óta.

– Fél a Főfőtanácstól, farkas úr? – kérdezte Olivér.

– Egyáltalán nem félek. Attól félek, hogy mindjárt elfogy – mondta a farkas, mert már az asztalnál ült, és jóleső szuszogással kanalazta Holle mama világbajnok tökfőzelékét.


Másnap ilyen főcímekkel jelentek meg a Főfőtanács újságjai:

A Főfőtanács televíziójának főriportere engedélyt kapott, hogy elutazzon a mesébe, s az erdei tisztáson egy terebélyes lombozatú gesztenyefa alatt riportot készített a lelkileg teljesen összetört nagymamával és a vérig sértett Piroskával.

– Csalódott vagyok! – szipogta a könnyeivel küszködve a mikrofonba nagymama. – Nem így szólt a megállapodás! Mindig felfalt bennünket a vadállat! Most meg?! A farkas nagyon nagy hibát követett el, főriporter úr! Nézzék, milyen borzasztó állapotba került szegény kicsi unokám!

– Nem evett meg a farkas! Brühühü! – Piroska úgy toporzékolt, hogy a közeli málnabokorról potyogni kezdtek a málnaszemek. A főriporter most a vadász orra elé tartotta a mikrofonját. A mikrofon úgy nézett ki, mint egy szőrös pingpongütő.

– Igen, riporter úr, valóban szabadságra utaztam – magyarázta a vadász, akinek a lábszárán csíkos zokni volt, a fején új kacsatollas kalap billegett, és egy legalább hatgombócos fagylaltot nyalogatott a riport közben.

– De a mese végére visszaértem volna, és mindenkit megmentettem volna – magyarázta a vadász.

– Én, riporter úr, tudom a dolgomat! Nem úgy, mint az a léhűtő ordas! – jelentette ki magabiztosan a vadász, és nagyot harapott a tölcsérből. Ropogtak a fogai alatt az ostyadarabkák.

Ám a farkast már nem érdekelte a fővilágot bejáró fölháborodás. Soha nem ment vissza abba a mesébe, ahol nagymamát kellett ennie. Ezért aztán a főmesevilágnak egy új farkast kellett keresnie. Az új főfarkas állítólag szerződést kötött a Főfőtanáccsal, hogy soha sem hagyhatja el a mesé198jét. Ezért tudni kell, az már nem az igazi farkas, aki manapság eszi meg Piroskát és a nagymamát.

Az egy rendes pótfarkas.

Az igazi farkas beköltözött a városkába, és megtanult tökfőzeléket főzni, igaz, korántsem olyan finomat, mint amilyet Holle mama tud. Az igazi farkas fölvette a Farkas Béla nevet, szerzett egy nyikorgó triciklit, és az iskolába meg az öregek otthonába hordta az ebédet.

199
Különös párbeszéd Kelemen Aranka vegyeskereskedésében

Miközben Bánatos Olivér és Trapiti megmentették Farkas Bélát, Kelemen Aranka vegyeskereskedésében a következő párbeszéd zajlott le. A vegyeskereskedésben megcsörrent a telefon.

– Itt Kelemen Aranka vegyeskereskedése! Rendelést is felveszünk. Ha fáj a lába, ha hasogat a dereka, házhoz is szállítunk!

– Jól van, Aranka, hagyja ezt most, itt Kázmér úr beszél a múzeumból – dörmögtek a vonal másik végén.

– Ó, készítsek önnek salátás ebédszendvicset, Kázmér úr? – tudakolta lelkesen Kelemen Aranka.

– Születésnapi tortája van-e, Aranka?

– Magától értetődik, Kázmér úr! Születésnapja van? Szívből gratulálok, Kázmér úr! Hányadik?

– Gyertyák vannak-e a tortán, kedves Aranka?

– Már hogyne lennének az én születésnapi tortáimon gyertyák, Kázmér úr?! – méltatlankodott Aranka. – Színes gyertyák, vékony és vastag gyertyák vannak az én tortáimon. Ha akar, szerzek marcipán gyertyákat! Hányadik születésnapját ünnepeljük, Kázmér úr?!

– Nincsen születésnapom, Aranka – dünnyögte Kázmér úr.

– Tortát akar ebédelni, Kázmér úr? De hiszen az nem egészséges!

200

– Nem akarok tortát ebédelni, Aranka. Egy születésnapi gyertyára lenne szükségem.

– És miért éppen születésnapi torta gyertyája kell, Kázmér úr?! Rendes gyertya nem jó?

– Kifejezetten születésnapi gyertyára van szükségem, kedves Aranka.

Hallgattak egy kicsit a vonal másik végén.

– Na jó – sóhajtotta Kelemen Aranka. – Már küldöm is. Picike Ferike éppen itt vásárol nálam. Majd ő elviszi.

S valóban hamarosan ott feküdt Kázmér úr asztalán a születésnapi gyertya. Olyan volt, mint egy gyufaszál, csak egy kicsit vastagabb. Kázmér úr kést vett elő, és óvatosan kapargatni kezdte a faggyút. Addig kapargatta, mígnem ott feküdt előtte a gyertyacérna. Nézte, nézte, megcsóválta a fejét. Elővett egy másik cérnaszálat, azt, amelyiket Dregdalon Billi lábacskájáról oldott le. A másik cérnaszál mellé fektette. Tökéletesen egyformák voltak!

– Különös, nagyon különös! — csóválta a fejét, aztán szórakozottan beleharapott Kelemen Aranka szendvicsébe, mert a boltoskisasszony minden eshetőségre gondolva mégis küldött a gyertya mellett egy ebédszendvicset is. A szendvics előbb egy újságpapírba volt csomagolva, s csak utána borították szalvétába. Kázmér úr az újságpapírra meredt. Lassan lefejtette az újságot és kihajtogatta. A következőket olvasta:

„Még mindig szabadlábon a titokzatos tortaterrorista.”

Ebben a pillanatban kopogtak az iroda ajtaján.

Ühüm bácsi érkezett meg, és gondterhelt volt a pillantása. Leült Kázmér úrral szemben. A gyertyaszálakra nézett, aztán az újsághírre esett a pillantása. Bólintott.

201

– Üzent – mondta.

– A tortaterrorista?! – kérdezte Kázmér úr.

– Azt üzente, veszélyben vagyunk, de ő segíteni fog, amikor kell.

– És hogyan üzent?

Ühüm bácsi az ablak felé mutatott.

Az ablakban egy szörnyeteg billegett. Vagyis egy kém, egy titkos ügynök, Dregdalon Billi!

202
Egyik meséből a másikba is át lehet menni

Olivér és Trapiti arról beszélgettek, hogy Trapiti képes átmenni az egyik meséből a másikba. Hogy ez varázslat vagy természetes képesség, ahogy például a levegőt vesszük, vagy ahogy a szívünk dobog a mellkasunkban? Trapitinek például ez, mármint hogy könnyedén át tudott menni egyik meséből a másikba, természetes képessége volt. Ez ugye akkor derült ki, amikor a vadász elment szabadságra, és ha Trapiti nem segít, akkor Farkas Béla, vagyis akkor még csak a farkas, kénytelen-kelletlen befalja Piroskát és a nagymamát, és a többit el tudjuk képzelni.

Váratlan fejlemény volt, hogy Trapitinek nem okoz különösebb gondot egy mese határának az átlépése. És, tegyük hozzá gyorsan, annak sem okoz gondot, aki éppen Trapitivel van! Hiszen Bánatos Olivér is át tudott menni a másik mesébe! A festő és a manó a következőképpen okoskodott:

Minden mese egy birodalom. Az összes szép, kedves, szomorú és izgalmas mese, amit a világtörténelemben az apukák, az anyukák, a nagymamák, a nagypapák vagy a keresztapák, a nagynénik és a nagybácsik elmeséltek, Meseországot jelenti. Beláthatatlan birodalom ez, gondoljunk csak bele, mennyi mese van a világon, Afrikában meg Európában, Ázsiában és Amerikában és Ausztráliában, és mégis, az összes mese elmegy végül Meseországba, és ott mindig van 203hely! A mesék világa sokkal tágasabb és gazdagabb, mint az a világ, amelyben kitalálják őket.

Bánatos Olivér ránézett Trapitire.

– Jól van. Például a Hófehérke és a hét törpe című mesébe is el tudnál menni?

Trapiti bólintott.

– Igen, csak az már akkor a Hófehérke, a hét törpe és az egy Trapiti című mese lenne. Azt meg nem akarom, mert az a mese úgy van jól, ahogy van. Nélkülem is elég szép mese.

Bánatos Olivér a fejét vakargatta.

– A Kis herceghez is el tudnál menni?

Trapiti újra bólintott.

– Ha te bármelyik mesébe el tudnál menni, akkor te a mesékben otthon vagy?

– Igen, én a mesékben otthon vagyok – bólintott Trapiti.

– Mármost te képes vagy átmenni bármelyik mesébe – folytatta az okfejtést Olivér. – Igaz? De mégse mész át, nem ugrálsz ide meg oda. Igaz? Miért?

– Tényleg, miért? – kérdezett vissza Trapiti.

– Azért, mert a lelked mélyén, kedves kis barátom, tiszteled a meséket. Nem lehet egy mesébe csak úgy berontani, hogy, kérem, itt vagyok, és helló. Akkor persze nincs mit tenni, ha a vadász elmegy szabadságra. Akkor közbe kell lépni. Igaz?

– Pontosan – bólogatott Trapiti. – Én a lelkem mélyén tisztelem a meséket. De vajon miért tisztelem őket?

– Neked itt furcsa a mi városkánkban?

– Egyáltalán nem furcsa, mert ez is egy mese – csapott a homlokára Trapiti. – Hát hiszen az is egy mese, hogy itt veled élek.

204

– Vagyis Meseországban, egy mesében laktál, de eltévedtél és idekeveredtél – következtetett Bánatos Olivér.

– Vagy a múltban éltem! – kiáltotta Trapiti.

– Hoppá – kiáltott föl Olivér is. – Hoppá! Lehet, hogy a múltban éltél, kis barátom! Egy házban laktál, voltak játékaid, szokásaid…

– És mondd csak, egyedül éltem? – kérdezett közbe Trapiti.

– Nem hiszem – vakarta a fejét Olivér.

– Amiből viszont az következik, hogy…

– Hogy neked is van apukád és anyukád! – kiáltotta Bánatos Olivér.

– Van édesapám, és van édesanyám! – suttogta Trapiti kikerekedett szemmel.

Csend lett.

– De kik azok?

Ültek egymással szemben, és gondolkodtak, amikor egyszer csak valaki skálázni kezdetett a Minyon kapitány utcában.

– Lalalalalalallááááá!

Trapiti meglepetten rázta a fejét. Olivér nevetett.

– Ez Hektor Viktor operaénekes hangja! Hiszen ma tartjuk a Titkos Vágyak Ünnepét!

205
A Főfőtanácsos őrjöng, és valami nagyszabású dologra készül!

Annyira üvöltött, hogy végül a torkához kapott, és elhallgatott. Vagyis nem hallgatott el, mert megpróbált beszélni, ám olyan hangok jöttek ki a torkán, mint amikor kődarabokat dörzsölgetünk.

– Miért nem találták meg a tortaterroristát?!

Boleszláv felügyelő meghajolt. Megviseltnek látszott, arcáról eltűnt a korábbi magabiztosság, zavart volt, tűnődő és szórakozott.

– Mert ravasz, Főfőtanácsos úr.

– Ravaszabb, mint maga?! Nekem azt mondták, maga a legravaszabb főfelügyelő az egész Főfőtanácsban!

– Így van, Főfőtanácsos úr. Azért nem tartóztattam le a tortaterroristát, mert ravaszabb vagyok nála. Így jobban a javunkra válik, uram. Biztos vagyok benne, hogy az ellenségünkkel kapcsolatot akar létesíteni, és én már találtam is erre utaló jeleket.

– Vagyis tudja, hol bujkál, Boleszláv!

– Van róla elképzelésem, khm, uram.

– Hát akkor riadóztasson, és fogjuk el!

– Semmi szükség erre, uram!

– Miért nincsen?!

– Egy megfigyelt áruló hasznosabb nekünk, mint egy elfogott áruló – válaszolta Boleszláv főfelügyelő, és az arca sem rezzent.

206

A Főfőtanácsos töprengve járkált az irodában. Vakargatta a homlokát, rángatózott a válla.

– És a tortákkal mi lesz?

– Nem értem, uram – vonta meg a vállát Boleszláv főfelügyelő.

– Nem érti?! Amiket majd ezután rabol! – kiáltotta türelmetlenül a Főfőtanácsos.

– Kevesebbet torkoskodnak a főfővárosiak – mondta Boleszláv főfelügyelő.

– Ez mondjuk, helyes.

A Főfőtanácsos a főfelügyelőt méregette.

– Nem tetszik maga nekem, Boleszláv! – suttogta rekedten végül. – Most pedig menjen. De maradjon itt az épületben. Közel akarom tudni magát. Érti?

– Értem, uram.

Boleszláv főfelügyelő elhagyta az irodát. A Főfőtanácsos utánameredt, aztán megrázta kopasz, kétpamacsos fejét. A szürke lepellel letakart tükörhöz lépett, és megvizsgálta, jól áll-e a takarás. Aztán csengetett.

Egy-két percen belül megtelt a főfőiroda. Mindenféle főalakok álltak vigyázzban a Főfőtanácsos előtt, akinek lassan visszajött a hangja. Így hát szónoklatot intézett a többiekhez.

– Történelmünk legnagyobb hadműveletére készülünk, főuraim. Amit nemsokára véghezviszünk, abban nemcsak erő, logika és furfang lesz. Abban pontosság lesz! Bevonulunk a történelemkönyvekbe! Látják ezt a borzalmasan kék foltot? – mutatott a falon függő térképre. – Ellenszenves maguknak ez a kék folt?

– Ellenszenves, Főfőtanácsos úr! – kiáltották egyszerre a többiek.

207

– Ki nem állhatjuk, Főfőtanácsos úr!

– Szeretnék, ha szürke lenne ez a kék folt?

– Minden vágyunk, Főfőtanácsos úr!

– Jól van, akkor főjelentést kérek. Sorban! Előbb a főszabó! Aztán a főfényképész! Majd jöhet a főmérnök!

– Főalázattal jelentem – lépett ki a sorból a főszabó –, hogy a virágmintás, pálmafamintás, tengerpartos, bő szabású ingeket már javában varrjuk. Főgőzerővel dolgozunk, kérem. A bubusapkák csaknem mind készen állnak. Mindenféle fejformára terveztünk. Kuglifejre, tökfejre, dinnyefejre, kopasz fejre, khm, bocsánat, Főfőtanácsos úr! A rövidnadrágok és a pántos szandálok ugyancsak elkészültek.

– Főalázattal jelentem – folytatta a jelentést a főfényképész –, hogy a fényképezőgépeket beszereztük és megszámoztuk. Nyakba akasztható mindegyik! Sárga szíjjal – tette hozzá, majd elmosolyodott: – Ez az én ötletem volt.

– Főalázattal jelentem – következett a sorban a főmérnök –, hogy a buszokat összeszereltük. Főfestőink éppen most mázolják át őket mindenféle tarka-barka színnel!

– Remek! – parancsolta vissza a sorba a Főfőtanácsos a főmérnököt. – Ne felejtsék el, mindenkinél kell lenni főadó-vevőnek, hogy könnyebb legyen a kapcsolattartás.

A Főfőtanácsos egyedül maradt.

Megállt a letakart tükre előtt, és gúnyosan rámeredt.

– Aludj csak, jó Kukta Gerozán! Örökre jó éjszakát neked!

208
A Titkos Vágyak Ünnepe

Tökéletesen rendben van, hogy az emberek vágyakoznak. A vágy az olyan, mint amikor éhes valaki. De nem kolbászt, vajaskenyeret vagy sült krumplit akarunk. És nem is játékot, új házat, másik autót, hanem valami szép dolgot. Vagy jót, valami igazán kedveset. Vagy hasznosat. Nem a hasunknak akarunk, hanem a lelkünknek. Az igazi vágy azt jelenti, hogy az ember egy kicsit más akar lenni, mint amilyen valójában.

Ha például tűzoltóparancsnok, akkor néha azt képzeli, hogy operaénekes. Arra vágyakozik, úgy tud énekelni, hogy még az idős, bajuszos férfiak is zokognak a színház páholyában.

A titkos vágyak igazából nem is voltak titkos vágyak, hiszen a városka lakói pontosan tudták egymásról, hogy mire vágyakoznak. A Titkos Vágyak Ünnepén mindenki olyannak tüntette fel magát, mint amilyen szeretett volna lenni. Szép és komoly ünnep volt ez, és senki sem gúnyolódott a másikon. Tél közepén tartották, amikor már enyhült valamelyest a hideg.

Hektor Viktor tűzoltóparancsnok ilyenkor az irodája sarkába dobta az egyenruhát, a sisakját, és hosszú, alul fölhasított művészkabátot öltött, piros sálat dobott a nyakába, és úgy járkált egész nap, mint egy világhírű operaénekes. Megállt egy ablak alatt, és elénekelt egy áriát. Máskor csak 209dúdolgatott. Kelemen Aranka vegyeskereskedése előtt teleszívta magát levegővel, és skálázni kezdett.

Kelemen Aranka arról álmodozott, hogy híres színésznő. A boltoskisasszonyok többsége kislánykorában arról ábrándozik, hogy híres színésznő lesz, és megannyi férfiszívet fog összetörni. De nem lett Arankából híres színésznő, igaz, a városka kórusában kétszer az első sorban énekelt. Amikor meghallotta, hogy Hektor Viktor skálázni kezd a krumplisládák előtt, kiszaladt a boltból, és a fejéhez kapott.

– Ó, hős lovag, Albion második hercege, Hektor Viktor! Te itt?! Nem hiszek a szememnek. Vagy higgyek neki? – hajolt előre. – Kit a szívem annyira várt már, hogy csaknem elapadt. Khm. Elepedt. Galád ellenségeid karmából hozzám menekültél.

– Lalalalalalalá! – eresztette ki a hangját Hektor Viktor.

Babéros Néró titokban szerelő szeretett volna lenni. Magához vett egy többemeletes, kétoldalra kihajtható szerelőládát, a nyakába akasztotta, és így járta a várost. Megjavította Ühüm bácsinál a postaláda zárját. Kicserélte Kelemen Aranka boltján a lakatot. Kázmér úr félhomályos dolgozószobájában erősebb villanykörtét csavart a lámpába, hogy a könyvtáros ne vakoskodjon.

Holle mama nagyon büszke volt arra, hogy ő főzte a világ legjobb tökfőzelékét, de titkos vágya neki is volt. Fiatal korában királylány szeretett volna lenni, sokat álmodozott erről, és hát az úgy van, hogy az igazi álmok és vágyak együtt öregednek az emberrel. Hát így járt-kelt a városban. Mint egy igazi királynő! Két uraság veszekedett az utcasarkon. Szidták egymást, mint a bokrot.

– Maga tökkelütött!

210

– Maga meg birkafejű!

– Majom!

– Tulok!

Holle mama megállt mellettük, és oldalról-föntről pillantott rájuk.

– Azonnal béküljetek ki, alattvalók – parancsolta, mint egy igazi királynő. – Tíz év várbörtön, ha nem!

– Igenis, fenség, hogyne, fenség, már ki is békültünk, fenség! – dadogták a veszekedők, és alázatosan földig hajoltak. Szent volt a béke. Holle mama elégedetten vonult tovább, miközben azt figyelte, hol keletkezett a városkában újabb eligazítani való probléma. Szerencséje volt. Ühüm bácsi kopogott vele szemben. Ühüm bácsi alázatos képet vágott, kicsit meg is görnyedt ehhez a szolgalelkű ábrázathoz. Ühüm bácsi sokszor vágyott arra, hogy neki parancsoljanak, hogy őt irányítsák. Mert néha bizony unta a tiszteletet, ami annyi felelősséggel járt.

– Mit kívánsz, királynőm? – térdelt le Holle mama elé. – Hű alattvalód a semmi kis életét ajánlja neked!

– Hallottál arról, tudatlan szolga, hogy a Macskató partján egy óriás tökdinnye virágzik?

– Ó, királynőm, ki ne hallott volna már arról a rettenetes tökdinnye-rémről?! – tette a szívére a kezét Ühüm bácsi.

– A fejét akarom! Hurcold elém, szolga, különben a te kobakod gurul végig az Első Legfontosabb Pityuka utcán! Igyekezz, mert türelmem véges!

– Máris, királynőm! Rohanok! Sietek!

Ühüm bácsi elbicegett a sarokig, és amikor biztos volt benne, hogy a szigorú királynő nem látja, pihegve megállt.

– Mi?! Hogy a szolgák élete sem olyan egyszerű?! – fulladozta maga elé.

211

Picike Ferike gólyalábakon járkált, és a magasból köszöngetett az embereknek. Hosszúkás, kék-piros süveg díszelgett a fején, s így még magasabbnak tetszett.

– Jó napot kívánok, Hektor Viktor úr!

– Üdvözlöm, kedves Kelemen Aranka!

– Ne sírj, kisfiú, leveszem a labdádat a tetőről!

Nocsak úr ült egy padon, és különös dolgokat mondott az arra tévedőknek. Virág Viola sétált éppen arra.

– Olyan szokásosan szép ma, Viola – szólt hanyagul Nocsak úr, a körmét piszkálgatva. A virágárus lány természetesen nem sértődött meg.

– Hogy magának milyen szép cipője van! – csapta össze a kezét. Mert ő, a kedves Viola titokban mindig is csodálkozni szeretett volna. De hétköznapokon soha nem mert. Azt hitte, a csodálkozás gyengeség, és hogy azokat, akik sokat csodálkoznak, butának hiszik, és kinevetik a többiek. Nocsak úr könnyedén vállat vont.

– Ez tetszik magának, Viola? – bámult a bőrtalpú cipőjére. – Pedig régi típus – biggyesztett a száján.

Károly professzor ért hozzájuk. Nagyot sóhajtva leereszkedett Nocsak úr mellé, a padra.

– Képzelje, Nocsak úr, nincs nálam egyetlen cédula sem! – jelentette ki.

– Már ez is valami? – kérdezte Nocsak úr. – Azt hiszi, kedves Professzor, hogy nem lehet cédulák nélkül élni. Énnekem egyetlen cédulám se volt soha, mégis milyen jól megéltem.

– Éppen azt bizonygatom, kedves barátom, hogy lehet! – kiáltotta Károly professzor.

Viola összecsapta a kezét.

– Egyetlen cédula se? Akkor hogyan kérdez, professzor úr?

212

– Cédula nélkül, kedvesem. Tessék, máris fölteszek egy kérdést. Hogy van, kedves Viola?

– Úristen! – fogta a fejét Viola. – Nemcsak a tudomány, nemcsak a szellem magas régiói, furfangosságok, ravaszkodások, de Károly professzor azt is meg tudja kérdezni, hogy hogy vagyunk!

Trapiti állt a kertben, és a szemét árnyékolva az ég felé bámult. Szelíd felhők tolakodtak odafent. Csakhamar meglátta Veszelka Trubadúrt. A felhőutazó sokszor hetekig nem bukkant föl az égen, ám ha ünnep volt, mindig úgy alakította, hogy eljöjjön. Egyszer egy igazi, napok óta tartó szélcsendben érkezett meg a Nagy Hangosbemondó Ünnepre. Valahonnan szerzett egy elemes ventillátort, amit propellerként használt, úgy hajtotta a felhőjét. Tehát Veszelka Trubadúr is megérkezett a Titkos Vágyak Ünnepére. Most egy teltkarcsú bárányfelhőn ülve pipázgatott. Trapiti fölkiáltott Veszelka Trubadúrnak.

– Neked is van titkos kívánságod, Veszelka?

– Hogyne, Trapiti! Olyan jó lenne egy társ. Repülnék vele egy kört a város fölött. Tudod, most direkt kétszemélyes felhővel jöttem.

Trapiti elgondolkodott. Nyilván arra gondolt, hogy milyen jó lenne Veszelka Trubadúrral tenni egy kört a város fölött, de aztán eszébe jutott a kedves Ühüm néni, aki nemrégen sapkát, sálat és egy pár kesztyűt kötött neki. Ühüm néninek volt egy kedvenc fényképe. Motoros repülőgépen, bőrsapkában ült egy fiatal, hosszú hajú, szép lány. Ki volt a szépség? Ühüm néni fiatalon! Ám csak a fénykép kedvéért ülhetett a gépbe, és egyáltalán nem repült vele.

213

– Menj Ühüm nénihez, Veszelka Trubadúr!

Így történt, hogy Ühüm bácsi, aki éppen szolgát alakított, egyszerre csak kiáltozást hallott odafentről.

– Ühüm bácsi, Ühüm bácsi!

Ühüm bácsi fölnézett, és csaknem megállt a szíve a rémülettől.

Ühüm néni kormányozott egy gyorsmeghajtású, kétszemélyes felhőt, mögötte Veszelka Trubadúr ült, és elégedetten vigyorgott. Ühüm néni ősz haja kihullámzott a bőrsapka alól, mert a repülős sapka megvolt még. Ühüm bácsi szerette volna azt kiáltani, hogy Ühüm néni azonnal jöjjön le, és hogy az ő korában, de aztán eszébe jutott, hogy ő szolga, és egy szolga nem parancsolgat.

Hát a Pepe testvérek mit csináltak?

Természetesen szemeteltek. Több taliga falevelet, újságot, műanyag flakont dobáltak szét mindenütt, és rém jól érezték magukat.

Farkas Béla azt mondta, neki nincsen titkos vágya.

Neki évszázadokon át az volt a titkos vágya, hogy… de hisz tudjuk, mi volt. Hogy a nagymamát se, és Piroskát se. És ő elégedett. Ő rendben van.

– Jó, Béla – mondta erre Trapiti –, nekem viszont az a titkos kívánságom, hogy vigyél körbe a városkán!

És kimosolygott Farkas Béla triciklijéből.

A Titkos Vágyak Ünnepe úgy ért véget, hogy Kavicsvár lakói összegyűltek Alfréd Bökkelöki király szobra előtt, és Bánatos Olivér egy közös képre, mert neki a közös képek voltak a titkos kívánságai, művészi módon rárajzolta őket olyannak, amilyenek titokban szerettek volna lenni.

214
Lehet, hogy meglepő, de ebben a fejezetben semmi különös nem történik!

Akadnak olyan napok is egy városka életében, amelyek semmiféle szokatlan eseménnyel nem szolgálnak. Senki sem kerül bajba, senkit sem ér szerencsétlenség, sem pedig különösebb szerencse. Az életünkben az ilyen napok vannak többen. És mégis azokra a napokra emlékszünk jobban, amikor valami furcsa dolog esik. Hogy például Picike Ferike felmászik egy fára, és nem akar lejönni onnan. Vagy elromlik a hangosbemondó. Vagy összevesznek a Pepe testvérek, a farkas nem eszi meg a nagymamát és Piroskát. No igen, ezekre a napokra jól emlékszünk. De például mi történt az előtte való napon vagy az utána következőn? A mai napon, amikor este halványan pislogni kezdenek az utcalámpák, majd a fényük lassan áthatol a korán érkező téli alkonyat mind sűrűbb szövetén, számba vesszük, mi is történt. És tényleg arra jutunk, hogy semmi különös nem történt.

A Pepe testvérek reggel havat lapátoltak. Jó nagy hólapátjuk volt. Nagyobb, mint a pékeknek, amivel a kenyeret tolják a kemencébe. Az orruk és az arcuk kivörösödött a hidegtől, s a lélegzetük úgy gőzölgött, mint a kémény torka.

– Hú, de nagy hó esett, Géza – mondta Pepe Pista.

– Hú, de nagy hó esett, Pista – bólintott Pepe Géza is.

215

Ühüm bácsi végigballagott az Alfréd király sétányon, és most nem kopogott a botja, mert a járda még havas volt.

Holle mama már kirázta Báró Rojtos Eugént, és éppen a boltba készülődött, hogy sárgarépát, petrezselymet és bazsalikomot vegyen. Aztán még visszafordult, és a szobába térve megnézte a fotóalbumban azt a képet, ahol ő és Müller igazgató egy tevén lovagolnak a sivatagban.

Farkas Béla régi újságokat olvasgatott otthon. Az egyik legutolsó oldalán azt olvasta, hogy egy Ramszesz Vogul nevű urat roppant mód idegesített, ha valami volt a fején. A sapkákat, a kalapokat nem tűrte. De még a haját se bírta elviselni, ezért napjában kétszer, néha háromszor megborotválta a kobakját. Végül elment az orvosához, és megkérdezte tőle, fontos-e, hogy a fülei a fején legyenek, mire az orvos azt válaszolta…

És ekkor Farkas Béla fölállt, mert megéhezett. Behajtotta az újságot, és kiballagott a konyhába, hogy faljon valamit, epres tortát, kolbászt, ilyesmit. És többé nem jutott az eszébe, hogy a Ramszesz Vogulról szóló tudósítást tovább olvassa.

Bánatos Olivér és Trapiti elmentek szánkózni a Kavicsvár határában emelkedő dombocskára. Ez meglepő? Egyáltalán nem, hiszen hó borította a környéket, és tegnap és tegnapelőtt is szánkózni voltak.

Nocsak úr a háza előtt dörzsölgette fázós ujjait, és csodálkozott.

– Nahát, lehullt a hó! – csapta össze a kezét, mintha éppenséggel ez az éji hóesés váratlan esemény lett volna. Pedig egyáltalán nem volt az. A meteorológusok napok óta ismételgették, hogy nagy havazások várhatók. De Nocsak úr erre is talált megoldást!

216 217

– Milyen különös, hát nem igaza volt a meteorológusoknak?! Milyen puha és fehér a friss hó! – csodálkozott Nocsak úr, mintha még nem látott volna havat.

– Brr, és milyen hideg! – kiáltotta, amikor a feje fölötti nyírfaágacskáról tovareppent Dregdalon Billi, s Nocsak úr nyakába pergett a hó.

A múzeumban Kázmér úr, a krónikás régi könyvek és papirosok fölött gubbasztott, mint mindig, s néha belekortyolt a kamillás teájába. Kázmér úr nagyon szerette a kamillateát. Annyira szerette, hogy éjszaka néha fölkelt, és ivott egy kortyot. Tavasszal kiment a rétre és kamillavirágot gyűjtött. Ezért aztán Kázmér úr egy kicsit kamillaillatú volt.

Károly professzor előadást tartott a Tudományok Házában.

– Úgy kell kérdezni, hogy válaszolni is tudjunk – magyarázta a táblánál. Hosszú pálcát tartott a kezében, azzal mutogatott.

– Kedves hallgatók, úgy kell válaszolni, hogy újra kérdezhessünk.

Fölrakta a kezét egy szemüveges hallgató.

– Miért kell kérdezni, professzor úr? – kérdezte komolyan.

Károly professzor fölvonta a szemöldökét.

– Azért kell kérdezni, hogy válaszolhassunk – mondta.

– Világos, mint a nap, professzor úr! – bólogatott lelkesen a hallgató. – És azért kell válaszolni, hogy újra kérdezhessünk.

Károly professzor ekkor egy cédulát húzott elő. És felolvasta:

218

– Mit csinálunk, ha semmi különös nem történik?

Csönd volt a teremben, erre a fogós kérdésre senki sem tudott válaszolni. Károly professzor megértően bólintott, végül maga adta meg a választ.

– Ha semmi különös nem történik, mi sem teszünk semmi különöset!

Virág Viola a virágboltban öntözgette a virágait. Nagyon várta már a tavaszt. Hogy újra nyíljon a rózsa, a szegfű, a tulipán és a muskátli. Közben dúdolgatott. Virág Viola nem úgy volt szép, mint a többi lányok. Ha például Bánatos Olivér megállt Kelemen Aranka boltoskisasszony előtt, azt mondta, ej, kedves Aranka, ma milyen csinos, milyen jól áll magán ez a céklaszínű szoknya. Bánatos Olivér ilyenkor nem hazudott, mert valóban szépnek látta a céklaszínű szoknyát. Ám amikor Virág Violához lépett be nem kevés tétovázás és bátorító lélegzetvétel után, akkor gyakran előfordult, hogy nem mondott semmit. Hallgatott, mint a kuka. Nem mondta, hogy szép a frizurája, kedves Viola, azt se mondta, hogy rózsát kérek, azt se kérdezte, mennyi az idő, vagy hogy hallotta-e, kedves Viola, hogy befagyott a Macskató és korcsolyázni lehet, hanem csak állt Bánatos Olivér egyre vörösebb képpel, és végül annyit nyögött ki, hogy:

– Virágzik már a texasi kaktuszod, Viola?

– Virágzik a texasi kaktuszom? – csodálkozott Virág Viola.

– Nem mondtam, hanem kérdeztem – dünnyögte Bánatos Olivér.

– Hiszen még nem virágzik! – ingatta a fejét szomorúan Virág Viola, és pirosabb lett, mint a legpirosabb tulipánja.

– De hamarosan fog! – bólogatott Bánatos Olivér.

219

Amikor becsukódott Olivér után az ajtó, Viola megcsóválta a fejét. Vajon mit akart mondani a festő? Mert az ember, ha bemegy egy boltba, pláne egy virágboltba, és azt kérdezi, virágzik-e a texasi kaktusz, akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy tényleg virágzik-e, hanem mást is jelent. Virág Viola nagyot sóhajtott, majd megöntözte a hortenziát, odébb rakta a pálmát, a futóvirág földjére tápot szórt.

– Ó, te texasi kaktusz – suttogta többször is. – Texasi kaktusz!

Kelemen Aranka a boltban tevékenykedett. Friss, barnára sült cipókból piramist emelt, a fali kampókra illatos kolbászokat akasztgatott. Csilingelt az ajtó fölé akasztott kiscsengő, és Farkas Béla lépett be a boltba, aki háromkerekű triciklijén hordta az ebédet az öregek otthonába meg az óvodákba. De most megállt útközben, és vett Kelemen Arankánál egy lekváros fánkot. Van ebben valami különös? Ugye hogy nincs! Miért ne szerethetné Farkas Béla a lekváros fánkot?!

Ühüm bácsi az irodájában üldögélt a nagy íróasztala mögött és pecsételt, mert a polgármesterek sokat pecsételnek. Egy nagy pecsét erre a levélre, egy kis pecsét arra a levélre.

És minden pecsét után egy lehelés!

Höhh, höhh!

Ühüm néni üldögélt meleg kandallója mellett és kötögetett. Ühüm néni sokat kötögetett, sálakat és pulóvereket, mellényeket és téli zoknikat, most éppen egy bojtos sapkán ügyködött, amit ugyan nem Ühüm bácsinak szánt, mert hogyan nézett volna ki Ühüm bácsi egy bojtos sapkában. Mindenesetre az ember néha csak úgy megköt egy bojtos sapkát. Aztán majd csak akad egy kobak, amire rá lehet húzni.

220

Babéros Néró aznap már írt hat verset, most pedig szerelt. Nagyon szeretett szerelni. Kerti csapot, vízcsapot, tűzcsapot, minden csapot megszerelt. Három szomorú, egy vidám és két elgondolkodtató vers, valamint egy falipolc fölfúrása és egy csap megjavítása egészen átlagos napra vall, hát nem?!

Hektor Viktor tűzoltóparancsnok a tűzoltókocsiját ápolgatta. Lemosta és szépen átdörzsölte, a locsolócsöveket megigazgatta.

Hát ilyen nap volt ez. Nem történt semmi különös, hullt egy kis hó, és kellemes hideg volt. Senki sem került bajba, senkit sem ért szerencsétlenség. S hogy miért is meséltük el ezt a napot? Hát azért, mert az ilyen napok vannak többen.

221
A Varázs Fakanál ereje egyre csak nő

A rossz Kukta Gerozán állt az irodája közepén.

A Varázs Fakanál a kezében ingott. Rossz Kukta Gerozán nagy lélegzetet vett, és arra gondolt, hogy próbaképpen elvarázsolja az egész épületet. A Varázs Fakanál egyre többet tud. Bólintott. Igen, igen, ki kell próbálnia az erőt!

– Kavarom, keverem, felejtsen az egész épületem!

Huhh! A Főfőtanácsos nyögve engedte le a Varázs Fakanalat, óvatosan az íróasztalának támasztotta, majd kiment a folyosóra. Ajtaja előtt pirospozsgás őr állt mereven, leesett állal bámult a semmibe. A Főfőtanácsos áthajolt az emeleti korláton, és a mélybe pillantott. Az épületben mindenki lelassult, bamba képpel, céltalanul tették dolgukat az emberek. Az egyik hivatalnok lerakott egy súlyos paksamétát, és ráült. A Főfőtanácsos nem haragudott. Végtére is, ha a Fakanál ereje teljesen visszatér, nem lesz szüksége se hivatalnokra, se pecsétre, se senkire. De ezt még ezek az ostobák nem tudják. A Főfőtanácsos gondterhelten bámult maga elé, majd visszatért az irodába. Tovább tűnődött. Az ükpapa továbbra is ott heverészik a Nagyon Szigorúan Őrzött Terület Kuktaházában. A varázslat szerint még egy darabig így is lesz. Jó sok varázsitalt megihatott szegény. Vele egyelőre nincs mit tenni. A falitérképen fényeskedő kék foltra nézett. Akik ott laknak, azokat mind be fogja vinni a 222Nagyon Szigorúan Őrzött Területre, voltaképpen az egész bagázs rászolgált.

Hát nem?!

Mi az, hogy Titkos Vágyak Ünnepe?

Meg hogy Nagy Hangosbemondó Ünnep?!

Sálkereső Ünnep?!

Ezek a semmirekellők előszeretettel csinálnak hülyét magukból! Élvezik, hogy gyerekesek, hogy bohóckodnak, trapitiznek.

Majd adok én nekik!

Trapitizni, he?!

Mert az hány?! Az mennyi?!

Amit nem lehet megszámolni, annak nincs értelme! És aminek nincs értelme, az értelmetlen. És ami értelmetlen, az felesleges. Hát nem?

Megragadta a Fakanalát, és kavart vele.

– Kavarom, keverem, emlékezhet minden!

A következő pillanatban a falra meredt. A falon egy folt fehérlett. Nagy, négyzet alakú folt. Érdekes volt ez a folt? Nem volt érdekes. Az volt az érdekes, ami miatt ott volt! Mert eddig egy tükör lógott a folt helyén. Jó Kukta Gerozán szürke lepellel letakart tükre!

– Őr! Ajtónálló! – ordította a Főfőtanácsos.

Pirospozsgás, fiatal, testes férfi lépett az irodába. Mosolygott, és boldognak látszott. A Főfőtanácsos igyekezett nem ordítani.

– Járt itt valaki, míg távol voltam?

– Természetesen, Főfőtanácsos úr.

– Hogyhogy természetesen?! A takarító?

– Dehogyis, Főfőtanácsos úr.

223

– Hát akkor kicsoda, maga marha.

– A… a… Boleszláv főfelügyelő, uram. Mutatott egy parancsot, amelyben az állt, hogy maga, vagyis ön, Főfőtanácsos úr, fésülködéshez kéri a tükröt.

– Én?! – hörgött halkan a Főfőtanácsos.

– Igen, Főfőtanácsos úr, maga.

– Hát nem látja, hogy csaknem teljesen kopasz vagyok?!

– De látom, Főfőtanácsos úr. Tényleg! Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de miért akart a Főfőtanácsos úr fésülködni, amikor csak a fülei fölött lengedezik az a két csenevész párnácska. Nem azt mondom, hogy nem áll jól. Dehogynem! Jól áll! És inkább legyen valami az ember fején, mint hogy ne legyen. Volt nekem, tudja, Főfőtanácsos úr, egy bácsikám, a Ramszesz Vogul bácsi, aki ki nem állhatta, hogy ha valami van a fején. Mindennap háromszor borotválkozott, és még a füleivel is annyira elégedetlen volt, hogy végül elment az orvosához, és megkérdezte, meg lehetne-e oldani, hogy a fülei ne a fején legyenek, különben szép, elálló fülek voltak azok, na mindegy, mire az orvos azt mondta, nézze, Ramszesz Vogul bácsi…

– Ajtónálló! – szólt közbe a Főfőtanácsos.

– Igen, uram?

– Szóval Boleszláv főfelügyelő elvitte a tükröt.

– A maga parancsára, uram.

– Jól van, most menjen ki.

A pirospozsgás tisztelettudóan bólintott, majd kihátrált. Kukta Gerozán sötéten bámult maga elé. Szóval becsapták. Elárulták! Nem baj! Azt hiszik ezek a mihasznák, hogy tehetnek bármit is. Nem tehetnek. Még néhány hét, és minden eldől. És Kukta Gerozán tiszta erőből magához szorította Varázs Fakanalát.

224
A Nagy Hangosbemondó Ünnep

Ühüm bácsi megállt a városka hangosbemondója előtt, és szeretettel bámulta. Nagyon szép, igazán formás hangosbemondó volt. Olyan volt, mint egy kövér, jóllakott trombita, amivel csak szép dallamokat trombitálnak. A Nagy Hangosbemondó Ünnepet télen tartották, és éppen nagyon hideg volt. Úgy is ki lehetett volna fejezni, hogy farkasordító hideg, de ezt most Farkas Bélára való tekintettel nem mondták.

Ühüm bácsi már ott toporgott a főtéren, csak hogy kihirdesse, kezdődik az ünnep. A hangosbemondóhoz lépett.

– Általános gyülekező! – kiáltotta Ühüm bácsi.

– Nyihhhahhaa! – hallatszott a hangosbemondóból.

– Itt Ühüm bácsi beszél! – kiáltotta ingerülten Ühüm bácsi.

– Mekk, makk, mukk! – mondta a hangosbemondó.

– Halló, figyelem! – kiáltotta most már dühösen Ühüm bácsi.

– Múúú, múúúú! – hallatszott a bemondóból.

Aztán persze megjavították a bemondót, amely a hideg miatt romlott el. Egyértelmű, ki volt a talpraesett ember, aki a javítást elvégezte. Természetesen Hektor Viktor tűzoltóparancsnok, a vészhelyzetek ezermestere! Egyszerűen fázott a bemondó. Betekerték egy jó vastag, kockás sállal, és 225így nem volt többé vele baj. Ki kötötte a kockás sálat? Természetesen Ühüm néni.

A Nagy Hangosbemondó Ünnep szép hagyományát Ühüm bácsi találta ki. Egy unalmas vasárnap délután a fejét vakargatta, és hümmögött. Ki kellene találni valami okosat. Valami szépet! Valami olyasmit kellene kitalálni, ami mindenki számára jó és kellemes. Ühüm bácsinak az jutott az eszébe, hogy mindig csak ő beszél a hangosbemondóba. Ő a polgármester, ő ebben a városkában a legokosabb, vagyis a beszéd és az útmutatás neki munkája és kötelessége, de attól még más is szólhatna a hangosbemondóba. Például Holle mama vagy Kázmér úr, Hektor Viktor vagy Virág Viola! Akárki a városka lakói közül. Így aztán az első bemondóünnepet követte a második, aztán a harmadik. Hagyomány lett. Szokás.

Miután Ühüm bácsi kihirdette az ünnep kezdetét, Hektor Viktor lépett a hangosbemondóhoz. Feszített az egyenruhájában, többször kivasalta és átkefélte, a csizmája fénylett, a sisakja nemkülönben csillogott. Megpödörte a bajuszát, amelynek a végén zúzmara fénylett.

– Én, Hektor Viktor tűzoltóparancsnok… – kiáltotta a bemondóba, majd elhallgatott. Nagy csönd lett a téren. Mindenki feszülten várt.

– Mondja hát, Hektor úr! – kiáltotta valaki.

– Szóval én… én mindenkinek nagyon sok boldogságot kívánok! – mondta végül Hektor Viktor. Egy pillanatig nagy csönd volt, aztán kitört a hangzavar.

– Hurrá, éljen!

– Köszönjük szépen!

– Magának is sok boldogságot, Hektor Viktor úr!

226

Kelemen Aranka, a boltoskisasszony lépett a bemondóhoz. Belefújt vagy kétszer, pfu, pfu, s amikor hallotta, hogy rendben működik, nagyon komoly képet vágott.

– Kedves városlakók! Hölgyeim és uraim! Tisztelt mindannyian! Nagyon fontos, úgy is mondhatom, életbevágó kérdéssel fordulok önökhöz. Tanácstalan vagyok, szomorú. A segítségüket szeretném kérni! Tegnap délután véletlenül megpillantottam egy csíkos kosztümöt az Első Legfontosabb Pityuka utca legnagyobb kirakatában. Egy… egy gyönyörű tavaszi kosztümöt! Azt szeretném kérdezni, megvegyem-e.

Húúú, döbbent csönd támadt.

Ám a következő pillanatban zúgni kezdett a tömeg.

– Igen, igen! – kiáltozták az emberek.

– Vedd meg a kosztümöt, Kelemen Aranka! Hurrá!

– Hajrá, vedd meg a kosztümöt! Hajrá, vedd meg a kosztümöt!

Nocsak úr is a bemondóhoz lépett. Rámeredt a tömegre, a szeme kikerekedett.

– Nocsak! – mondta. – Nocsak! Milyen különös, hogy alig suttogok bele, és mégis olyan, mintha kiabálnék – csóválta a fejét.

– Hurrá, éljen!

– Nocsak úr csodálkozik! – kiáltozták az emberek.

A Pepe testvérek is felszólaltak. Híres versüket szavalták.

A szemétben nincsen tejfel,
gyere, pajtás, keljél már fel!

– A nevem Pepe Géza!

– Az én nevem Pepe Pista!

227

– Éljenek a Pepék! Éljenek a Pepék! – skandálta a tömeg.

Picike Ferike következett.

– Én vagyok a legkisebb, de mégsem én vagyok a legkisebb!

– Hurrá, hurrá!

– Soha többé nem mászom föl a fára!

– Éljen! Vivát! Hajrá, hajrá!

Kázmér úr is odalépett a mikrofonhoz. Megköszörülte a torkát, és nagyon komolyan mondta.

– Olvastátok a Ne húzd meg a macska farkát! című izgalmas kalandregényt?

– Nem olvastuk, Kázmér úr! – kiáltották az emberek.

– És miért nem olvastátok?

– Mert lusták vagyunk! Mert nem törődünk a könyvekkel!

– Nahát, akkor törődjetek velük! – mondta Kázmér úr, és máris visszament a múzeumba, mert utálta a felhajtást, és különben is, mostanában nagyon furcsa dolgok felett töprengett.

– Nem főzök több tökfőzeléket – jelentette be Holle mama.

– Éljen! Hurrá! – zúgta a tömeg. – Micsoda?!

– Soha – bólintott Holle mama.

Csönd lett, mint egy borzalmas baleset után.

– Csak vicceltem – kuncogott erre Holle mama.

– Nagyon rossz vicc volt! – kiáltották néhányan.

– Bocsánatot kérek – szipogta Holle mama.

– Megbocsátunk, Holle mama – zúgta a tömeg.

Farkas Bélának is volt mondanivalója. Igaz, ő először vett részt ezen a nagyszerű ünnepen, ezért meglehetősen lámpalázas volt.

228

– Akármit mondhatok? – kérdezte.

– Azt mondd, amit helyesnek gondolsz! – kiáltották az emberek.

– Szeretem a marcipános minyont, a csokoládésat és a kakaósat – magyarázta Farkas Béla, aztán egy kicsit megemelte a hangját, szenvedélyes lett. – De a vaníliás minyont ki nem állhatom! Ezennel ígérem, hogy többé nem eszem meg a nagymamát se!

– És Piroskát se! – kiáltotta egy kislány, akinek piros sapkája volt.

– Piroskát se eszem meg!

– Szép volt, Béla!

– Farkas Béla! Farkas Béla!

Babéros Néró nagyon izgatott volt. Vastag paksaméta remegett az egyik kezében, a másikkal a homlokát dörzsölgette. Föllépdelt a dobogóra, majd gyorsan visszafutott, és a fejét ingatta, hogy most ez nem, nem lehetséges. Valaki fölkiáltott.

– Ne izgulj, Babéros Néró!

Babéros Néró végül föltámolygott a dobogóra, és drámai, úgy is mondhatnánk, katartikus bejelentést tett.

– Képzeljétek, drága barátaim, kedves rajongóim, és tulajdonképpen még az irigyeimnek is mondom, hogy írtam egy…

Babéros Néró szégyellősen elhallgatott.

– Na, mit?

– Egy… egy eposzt!

Na, erre tényleg csend lett, a vaskos paksaméta ott zizegett Babéros Néró kezében. Végül a hátsó sorokból bátortalan kérdés hangzott fel.

229

– Hány versszakos, Babéros Néró?

– Csak négyszáztizenhárom – köhécselt Babéros Néró. – Mert ez egy közepes méretű eposz. Khm, a főművem.

Megint csend lett. Aztán fölzúgott a tömeg.

– Hurrá! Éljen! Babéros Nérónak megszületett a főműve!

És megint csend lett. Babéros Néró állt a dobogón, és nem mozdult.

– Hát, khm, szeretném nektek fölolvasni a…

– Az előszót! – kiáltotta kétségbeesetten valaki. A költő a tömegre meredt. Mintha a lelkét tépkedték volna! De aztán erőt vett magán.

– Ja, igen. Hát persze, az előszót.

És a tömeg fölmorajlott.

– Éljen! Babéros Néró fölolvassa az Előszót!

Végül Virág Viola következett. Valósággal oda kellett lökdösni a hangosbemondóhoz, annyira szégyenlős volt.

– Én nem tudok mit mondani! – szipogta Virág Viola, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. Viola inkább énekelni szeretett. Most is egészen belevörösödött az izgalomba, hogy ennyi ember előtt kell felszólalnia.

– Mondj valamit, Viola! – kiáltozták a városka lakói.

Viola szerényen elmosolyodott.

– Képzeljétek, virágzik a texasi kaktuszom!

– Texasi kaktusz! Texasi kaktusz! – tapsoltak az emberek.

– Hurrá! Hurrá! – kiáltozták.

– Szépet mondtál, Viola!

Bánatos Olivér ott állt a tömegben, és egyszerre nagyot dobbant a szíve. No igen, teljesen szokványos eset. Amikor nagyot dobban az ember szíve, akkor nem a tökfőzelékre gondol. Nem is hegymászásra vagy bújócskára. Bánatos 230Olivér egyszerre rájött, hogy szerelmes. Hirtelen beleizzadt a fölismerésbe. Gyöngyözni kezdett a homloka. De Trapiti megszorította a kezét. S nézett rá csintalan szemekkel.

– Látom, trapitizik a szíved, Olivér – mondta.

231
Kázmér úr kideríti, hogy kicsoda a titokzatos jótevő

Hárman ültek Ühüm bácsi elfüggönyözött irodájában. A dolog úgy nézett ki, mint valami titkos összeesküvés. Nem volt összeesküvés. Titkos tanácskozás volt.

Résztvevői: Ühüm bácsi, Hektor Viktor és Kázmér úr.

A tanácskozást Kázmér úr kezdeményezte, mert újabb titkok megfejtésére bukkant. Elrakták az asztalról a tintatartókat, az iratokat, a pecséteket, valamint Ühüm bácsi megkezdett reggeli szendvicsét, majd Kázmér úr kirakta azt a három seprűszálat, amelyet a városkában végrehajtott jócselekedetek után találtak.

– Barátaim – emelte fel az ujját Kázmér úr –, bemutatom nektek a módszert, amellyel minden kétséget kizáróan meg lehet állapítani a seprűszálak tulajdonosát. Természetesen boszorkányról van szó, ezt a feltételezést támasztja alá a jócselekedetet kísérő hátborzongató gúnykacaj. Emlékeztek még Vén Nyanya Csúfságra?

– Természetesen! – Ühüm bácsi és Hektor Viktor egyszerre bólintott.

Vén Nyanya Csúfság volt minden idők leggonoszabb boszorkánya, és ő segítette Bibircsókos Rozália és Szakács király szövetségét azzal, hogy adott nekik a felejtő főzetből.

– Él – mondta Kázmér úr.

Csend lett.

232

– Micsoda?! – nézett nagyott Hektor Viktor. – Ez az ezeréves, nagyon gonosz banya?! Hogyhogy él?!

– Nemcsak él, de működik is. Bebizonyítom! – mondta erre Kázmér úr. – Figyeljétek a seprűszálakat.

Mindannyian a seprűszálakra meredtek.

– Bibircsókos Rozália! – mondta Kázmér úr.

Semmi. A seprűszálak meg sem mozdultak.

– Varangyos Mária Lujza – mondta ki egy másik ismert csúf és gonosz boszorkány nevét Kázmér úr. A seprűszálak nem mozdultak.

– Nyamvadt Matild!

– Láp Lilike!

– Vinyerák Szipirtyó Kedveske!

– Förtelem Babi Büffencs!

– Dagi Manyi Penészes!

Hiába sorolta Kázmér úr a leghírhedtebb boszorkányok neveit, a seprűszálak nem reagáltak. Végül a könyvtáros nagy lélegzetet vett.

– Vén Nyanya Csúfság! – suttogta.

Néhány pillanatig semmi sem történt, s Hektor Viktor éppen egy lemondó mozdulatra emelte föl a karját, amikor az egyik seprűszál megmozdult az asztalon, s lassan felemelkedett. Követte őt a második majd a harmadik is. Ott lebegtek a seprűszálak az asztal fölött, egészen addig, míg Kázmér úr el nem köhintette magát.

– Látjátok már! – mondta. – Vén Nyanya Csúfság itt működik a városban, és ő, aki minden idők egyik leggonoszabb, ha nem a leggonoszabb banyája volt, most jó dolgokat csinál. De vajon miért? Mire föl ez a változás?!

Ühüm bácsi megszólalt.

233

– Talán lelkiismeret-furdalása van.

– Mire gondolsz, Ühüm Bácsi? – kérdezte Kázmér úr.

– Talán akkora gonoszságot követett el, hogy az már neki is sok volt. Feltámadt a fránya lelkiismerete. A gonoszságot helyrehozni nem tudja, hát apró jócselekedetekkel megpróbálja ellensúlyozni.

– De miért minálunk? – dörmögte Hektor Viktor.

– Mert a gonosztett bennünket érint! – suttogta Ühüm bácsi.

– A rézangyalát, valamit tenni kell! – dünnyögte Hektor Viktor.

– Igen – bólintott Kázmér úr. – Először is meg kell tudni, miféle gonoszságot követett el Vén Nyanya Csúfság. Kitől? Természetesen tőle magától! Hogyan? Úgy, hogy idecsaljuk. Mivel csaljuk ide? Úgy, hogy valaki bajba kerül. Ki kerül bajba? Természetesen valaki olyan, aki soha nem kerül bajba. Mert erős, ügyes, bátor, és minden helyzetben feltalálja magát. Nos, ki ez az illető?

Némi csend után Hektor Viktor szerényen megszólalt.

– Természetesen én.

– Pontosan – bólintott Kázmér úr.

– De hogyan kerülhetek én bajba? Ez képtelenség! – hüledezett Hektor Viktor.

– Egyszer mindenki bajba kerülhet – mondta Ühüm bácsi.

– Jó, de hogyan? Ezt magyarázzátok meg nekem!

– Mondjuk, elesel, és nem tudsz felállni!

– Hogy én nem tudok felállni?! – kerekedett ki Hektor Viktor szeme ettől a képtelenségtől.

– Ez olyan banális, hogy szinte hihető. Fekszel a földön, 234és jajgatsz a fájdalomtól. Jaj, a lábam! Jaj, a hátam! Ó, az oldalam! – mutatta be roppant élethűen Ühüm bácsi.

– Hát ezt én nem tudom megcsinálni!

– Igenis, közérdekből el kell esned, és közérdekből szívbemarkolóan kell jajgatnod, Viktor! – magyarázta Ühüm bácsi.

– Hú, ez életem legnehezebb feladata lesz! – állt fel Hektor Viktor. Fényes tűzoltósisakja alól izzadság csorgott alá.

– S van még valami, Hektor Viktor – szólt halkan Kázmér úr.

– Micsoda?!

– Hát hogy foglyul kell ejtened Vén Nyanya Csúfságot – köhécselt a könyvtáros. Aztán megvakarta a homlokát. – Mégpedig úgy, hogy átöleled, kedves Viktor.

Hektor Viktor meg sem tudott szólalni. A szeme kikerekedett, a bajusza lekunkorodott. Hebegett. Habogott.

– Mint a szerelmedet – tette hozzá Ühüm bácsi, és lehajtotta a fejét, mert ez még neki is sok volt.

235
Iszonyatos szörnyűségek minden szinten és minden helyzetben

– Jaj nekem, jaj a hátam, ó, az oldalam! – jajgatott a földön Hektor Viktor. A Macskatóhoz vezető ösvényen feküdt, a tó már közelről kéklett. Az ösvény két bokor között futott át, s nem messze állt egy diófa is. A diófán kismadár énekelt.

– Ó, de fáj! – üvöltötte Hektor Viktor, aztán az egyik bokorhoz suttogott. – Jól csinálom?

A bokor Ühüm bácsi hangján válaszolt.

– Legyél kétségbeesettebb, Hektor Viktor!

– És speciálisabb! – mondta a másik bokor Kázmér úr hangján.

– Ó, a lengőbordám! Ó, a medencecsontom! – ordította a tűzoltóparancsnok, majd újra suttogott. – Nem jön ez a banya már! Menjünk haza!

– Türelem, parancsnok, jönni fog. Nagyon jól csinálod! Biztos azért, mert operaénekes szerettél volna lenni – suttogta a másik bokor Kázmér úr hangján.

Kisebb szélvihar támadt, s egy lapulevél sodródott Hektor Viktor arca elé. A tűzoltóparancsnok előtt elsötétült a világ, s hasztalan próbált megszabadulni a vakságot okozó levéltől. A következő pillanatban seprűnyélen lovagló, igen ronda boszorkány ereszkedett Hektor Viktor fölé. Fürgén leugrott a lebegő seprűről, óvatosan körbekémlelt, még szimatolt is, aztán amilyen finoman és udvariasan csak tudta, 236talpra segítette a tűzoltóparancsnokot. Még a kabátját is leporolta.

– Ki az, mi az? – kiáltotta Hektor Viktor, mire a boszorkány hátborzongató kacajt hallatott. Több se kellett Hektor Viktornak. Két karját kitárta és magához ölelte. Vén Nyanya Csúfság úgy meglepődött, hogy tátva maradt a kétfogú randa szája. Zavartan pislogott az erőteljes szorításban, csúf arca valósággal hozzápréselődött Hektor Viktor széles mellkasához, ám váratlan módon egyáltalán nem akart menekülni.

– Állj, Vén Nyanya Csúfság! Megállj! – kiáltotta Kázmér úr, miközben felugrott a bokor mögül. A másik bokor mögül Ühüm bácsi tápászkodott fel. A boszorkány mintha meg se látta volna őket. Óvatosan elvette Hektor Viktor arca elől a lapulevelet.

– Szerelmem! Hős kapitányom! – suttogta átszellemülten. – Te szép bátor ember, ezt nevezik úgy, hogy első látásra?!

– Mi?! Hogy?! Micsoda?! Milyen látás? Nem is láttam! – habogott Hektor Viktor kétségbeesetten, másfelől komoly mértékű undorral is küszködött.

– Beszélnünk kell, kedves Nyanya! – kiáltotta Kázmér úr, és megragadta volna a boszorkányt, de csak nem volt gusztusa hozzáérni. Amiként Ühüm bácsinak sem. Zavart tehetetlenséggel toporogtak az ölelkező pár mellett.

– Forduljatok el, vén leskelődök! – parancsolta Vén Nyanya Csúfság, aztán mélyen Hektor Viktor szemébe nézett. – Meg fogjuk csókolni egymást.

Az is lehet, hogy Hektor Viktor ekkor elájult. Legalábbis a szeme lecsukódott, a feje oldalra billent, és egészen úgy tetszett, hogy Vén Nyanya Csúfság tartja az ő testét, s nem fordítva.

237

– Nem lehet a szerelmed, mert ő jó, te pedig gonosz vagy.

– Én is teszek mostanában néha jót, hihi.

– De csak időlegesen, Vén Nyanya Csúfság! Alapvetően mégiscsak gonosz vagy.

– Az egyáltalán nem olyan biztos. De ha csak ez a gond, gonosszá teszem Hektor Viktort, és akkor remekül passzolunk egymáshoz. Nem olyan nagy dolog gonosznak lenni! Például megtanítom gyújtogatni!

– Értsd meg, Vén Nyanya – kiáltotta Ühüm bácsi –, ő nem azért ölelt meg, mert megtetszettél neki. Azért tette, hogy foglyul ejtsen. Azért fogtunk el, hogy kihallgassunk!

– Igen, igen! – bólogatott felülve Hektor Viktor.

– Nem szeret?! Csalás, hazugság, hohó, gonoszság volt az egész?! Bosszúvágy! – kiáltotta a banya, és pókhálós hajából előhúzta a varázspálcáját. Csinált két-három mozdulatot, és ormótlan, afféle múlt századi búvársisakot varázsolt Hektor Viktor fejére.

– Titeket is elvarázsollak! – sikította, majd Kázmér úrra vicsorgott. – Belőled sánta kutyát csinálok! Vau! Vau! Belőled meg, Ühüm papa, egy kismajmot! Mak, mak!

Hektor Viktor az ormótlan búvársisakot tapogatta.

– Legalább nem tud megcsókolni – kongott a hangja.

– Tedd csak meg, Vén Nyanya Csúfság, varázsolj el bennünket! – bólogatott Kázmér úr.

– Tudod, ha velünk valami baj történik, holnap a Boszorkány Hírlap főszerkesztője – folytatta halálos nyugalommal Ühüm bácsi – kap egy paksaméta dokumentumot arról, hogyan csinál jó dolgokat illegálisan a világ leggonoszabb boszorkánya. Hm?! Jól jönne neked egy ilyen kínos botrány, Vén Nyanya Csúfság?

238

Vén Nyanya Csúfság megdermedt. Ilyesmivel még nem találkozott több száz éves, példásan gonosz működése során! Egyszerűen megzsarolták! Megfenyegették! Őt?! Visszaéltek a lelkiismeretével. Lám, az ember, vagyis hát a boszorkány tesz egy kis jót, és nyomban baja származik belőle!

Vén Nyanya Csúfság összeomolva ereszkedett le egy kőre.

– Jól van, mit akartok hát!

– Meséld el, mi vitt arra, hogy jócselekedetek sorával tompítsd háborgó lelkiismereted.

– Levennéd a fejemről? – kongott Hektor Viktor hangja. Mintha száz méter tengermélyből szólt volna föl. A boszorkány visszavarázsolta a fényes tűzoltósisakot. Egy pillanatra gyönyörködve bámulta Hektor Viktor bajuszát, és nagyot sóhajtott.

– Ha nem, hát nem!

Aztán nagy lélegzetet vett.

– Felkészültetek? Borzalmas dolgokat fogtok hallani! – mondta. A három büszke és komoly férfiú bólintott, bár az az igazság, hogy kissé sápadtabbak voltak a szokásosnál. Vén Nyanya Csúfság tehát rákezdte:

– Alig egy évvel ezelőtt bekopogott direkte roskatag kalyibám pókhálós ajtaján a Főfőtanács Főfőtanácsosa, civil nevén Kukta Gerozán. Roppant kedves volt, hozott ajándékba varangyszemet, macskafarkat, epekompótot, penészpépet, mindenféle ritka ínyencségeket. Főfőleg arra volt kíváncsi, ki ő voltaképpen. Kinek a leszármazottja. Rögtön láttam, hogy egy rendes gonosz emberrel van dolgom, és arra gondoltam, ha elárulom neki, kinek a leszármazottja, akkor ő majd szépen hasznosítja ezt a gonoszságot, vagyis jó 239sok további gonoszságot fog tenni. Elárultam neki, hogy a híres, nevezetes Szakács király, akinek a szakálla már száztíz méter hosszú, az az ő drágalátos ükpapája. Vagyis ő Szakács király főükunokája.

– Hoppá! – szólt közbe Kázmér úr. – Azt hiszem, kezd derengeni a dolog.

– Dehogy dereng, Kázmérkám! – vihogott Vén Nyanya Csúfság. – Most lesz csak homályos igazán! Ugyanis a gonosz Szakács király Bibircsókos Rozália segítségével, meg persze az enyémmel, letaszította a trónjáról Alfréd Bökkelöki királyt. Meg is érdemelte a mihaszna, mert túl jóságos király volt. Az egész királyi családot eltüntették! Előbb a mihaszna kölyköt kapták el, aki elrontotta Rozika barátnőm seprűjét, a szülőket kicsalták a palotából, és már szabad is volt a pálya!

– Ez már tényleg nagyon gonosz! – dünnyögte Hektor Viktor, és nem vette észre, hogy a keze ökölbe szorul.

– De hova tüntették?

– Tényleg, hova?

– Szakács király tehetségesen gonosz király volt – folytatta Vén Nyanya Csúfság. – A felejtő főzet segítségével föltalálta a Mindent Felejtő Mesét! Ennek a különös mesének az a tulajdonsága, hogyha belekerülsz, mindent elfelejtesz. A nevedet, az édesanyádat, a kedvenc ételedet, a barátodat vagy a barátnődet, a nagypapádat, mindent. Szakács király kiszemelte a mit sem sejtő mesehőst, és becsalta a Mindent Felejtő Mesébe, és az nyomban elfelejtett mindent. S aki mindent elfelejt, és nem törődik többé a világgal, azt a világ is hamar elfelejti. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy tényleg semmire sem emlékszünk a Mindent Felejtő Mesében. 240Ó, dehogyis. Mindenre emlékszünk. De valahogy semmi sem fontos. Ülsz a felejtő mese egyik padján, és csak bámulsz. Szerettél focizni? Nem fontos! Szerelmes voltál? – itt Vén Nyanya Csúfság Hektor Viktorra pillantott jelentőségteljesen. – Nem fontos! Szerettél álmodozni, barátkozni, játszani? Nem fontos! Szerettél csak úgy sétafikálni a mezőn, szerettél kavicsokat dobálni a tóba? Nem fontos! Nem fontos! A Mindent Felejtő Mesében semmi sem fontos, csak a Mindent Felejtő Mese. Ezért a Mindent Felejtő Mese egy kicsit olyan is, mint a halál.

– Hát én mindjárt megütök valakit – állt föl Hektor Viktor, de Ühüm bácsi visszahúzta. Kázmér úr talán észre sem vette, hogy egész testében remeg.

– Folytasd, Nyanya banya!

– Viszont Szakács király – most nem vigyorgott a boszorkány – olyan gonosz volt, hogy a felejtő főzettel megmérgezte Rozáliát is, aki szintén elfelejtett mindent. Megtette aztán őrszemnek, mert hogy olyan csúf. És elkezdte építeni a birodalmát, mindenféle bizurr-mizurrok, kalaposok, tortadobálók kerültek be a Mindent Felejtő Mesébe.

– Az emlékük mégis fennmaradt!

– Néhányuknak – bólogatott Vén Nyanya Csúfság. – De mire mentek vele?! Ott ücsörögnek a Mindent Felejtő Mesében, és semmi sem fontos nekik. Nem öregednek tovább. Nem volt értelme az életüknek. Annak sincs értelme, sem jelentősége, hogy néhányukra emlékeznek még. Hogy egy-két krónikában szólnak róluk! Nem érdekes. Hőstettek, igazságos, jó törvények, szép ünnepek, találmányok? Kit érdekel? Nem fontos.

– Bennünket! – kiáltotta Ühüm bácsi.

241

– Meddig, Ühüm papa?

– Hogyhogy meddig?!

– Szerintetek Kukta Gerozán az ülepén üldögél, és a csillagokat számolgatja?! Szakács király készíttetett magának egy hatalmas fakanalat, és a felejtő főzet maradékát egy üstben kavargatta, kevergette, fölforralta. Pedig ez tilos. Ezért Szakács király tényleg elaludt, s nem csak elfelejtette a dolgokat. Annyi ereje még volt, hogy a fakanalat a kuktaház közepére helyezte, de aztán lefeküdt, és azóta is édesdeden alszik. A birodalma, a Nagy Felejtő Mese pedig megmaradt, mert azok, akik odakerültek, nem tudtak meghalni sem, de emlékezni sem. Aki betévedt oda, már nem tartotta fontosnak, hogy visszajöjjön. A Főfőtanácsnál Nagyon Szigorúan Őrzött Területnek nevezték, és igyekeztek tőle távol tartani az embereket. A Varázs Fakanál pedig pihent. Én persze tudtam, hogy a Varázs Fakanál nemsokára újra visszanyeri az erejét. Így tartja a jóslat.

– Kinek a jóslata?! – hörögte csendesen Hektor Viktor.

– Az enyém – pirult el szégyenlősen Vén Nyanya Csúfság.

– Minek kell ilyeneket jósolni?!

– Minek?! Minek?! Értsd már meg, te gyönyörű ember, hogy gonosz vagyok!

– Folytasd, Nyanya! – szólt közbe Kázmér úr.

– Elárultam hát a gonosz Kukta Gerozánnak, hogy a Fakanál nemsokára újra a régi fényében tündököl, gondoltam, ha ekkora erő egy gonosz lélek kezébe kerül, akkor az nekem jó. Szóval Kukta Gerozán birtokában van a Varázs Fakanál, és ha nála van, akkor nyilván használni is fogja. A Varázs Fakanálban olyan erő van, amit még nem látott a világ! Mindenkit legyőzhet vele! Ha Kukta Gerozán elkezd a 242Varázs Fakanállal kavarni-keverni, akkor nektek végetek van. Úgy ám!

Csönd volt, csak a bokrok levelei remegtek.

A városka elöljárói lázasan törték a fejüket.

– No meg a hadserege! – tette hozzá az orrát piszkálgatva a banya.

– Miféle hadserege? – hajolt előre Hektor Viktor.

– Ej, csak ne lenne olyan szép a bajuszod, Hektor Viktor! – sóhajtotta Vén Nyanya Csúfság, ahogy a tűzoltóparancsnokra pillantott. – Igazán nem tudom. Nagyon titkolózik Kukta Gerozán, de valamire készül. Szerintem jobb lesz, ha ti is fölkészültök. Szerintem, már ha ez fontos, nincs sok esélyetek.

– És miért segítesz te minekünk? – fürkészte a csúfságot Kázmér úr.

– Pusztán érdekből – vigyorgott Vén Nyanya Csúfság. – Mert ha ti is bekerültök a Mindent Felejtő Mesébe, akkor én nem tudok kit ijesztgetni, akkor tőlem már senki se fél, akkor én már felesleges leszek. Hát nem?

Vén Nyanya Csúfság megunta a faggatózást. Megragadta a seprűjét, és ráült.

– Na pá, vitézeim!

– Mindent elmondtál? – kérdezte Kázmér úr.

– Annyira azért nem vagyok jó! – sikoltotta Vén Nyanya Csúfság, és borzalmas gúnykacajt hallatva tovaszállt a seprűjével.

Vén Nyanya Csúfság éppen elhagyta volna a városka légterét, amikor gondolt egyet, és visszafordult. Óvatosan, hogy senki se lássa, berepült a Minyon kapitány utcába. Az ötös számú ház kertjénél leereszkedett, a hóna alá vette 243a seprűjét, majd bekémlelt az ablakon. Trapiti egy karosszékben üldögélt, és mesekönyvet nézegetett. Mellette gőzölgő teáscsésze. Néha fölkacagott, meg utánozta a szereplők mondatait. Vén Nyanya Csúfság szélesen elvigyorodott, majd a rongyai közül előhalászott egy fekete üvegcsét, kihúzta a dugóját, és az üvegcsébe szagolt.

– Nem is olyan büdös! – dünnyögte.

Aztán előkapta a varázspálcáját, két gyors mozdulatot tett. A teáscsésze egyszerre megmozdult, majd felemelkedett. Aztán mintha zsinóron húznák, szépen az ablakhoz szállt. Vén Nyanya Csúfság benyúlt az ablakrésen, s az üvegcse tartalmát a teába öntötte. A csésze szépen visszaszállt a helyére. Trapiti ebben a pillanatban nyúlt érte, szórakozottan belefújt, majd kortyolt. Nem vett észre semmit, olvasott, kuncogott tovább. S abban a pillanatban, amikor lapozott egyet, az utcáról hátborzongató gúnykacaj hallatszott. Olivér döbbenten rohant a szobába. Trapiti még mindig a mesekönyvet bújta. Föl sem emelte a fejét.

– Mi az, mi történt? – kiáltotta a festő.

Trapiti még mindig a mesekönyvet bámulta. A vállát megvonva, legyintve válaszolt.

– Ne izgulj, Olivér, biztosan csak egy boszorkány volt!

244
És megindul a rettenetes támadás!

Kavicsvár lakói egyenként kapták meg a hírt. Ühüm bácsi személyenként hívta be őket az irodájába, s részletesen beszámolt a városkára leselkedő veszély komolyságáról. Nem hallgatott el semmit. Jobb, ha mindenről tudomásuk van. A döbbenetes bejelentés után egyik pillanatról a másikra megváltozott az életük. A kavicsváriak szinte a bőrükön érezték a veszélyt, kevesebbet nevettek, kevesebbet időztek az utcán, s ha dolguk akadt, lépteiket sietősre fogták, és gyakran tekingettek maguk mögé. Kiürültek a parkok és a játszóterek. Némelyek szedelőzködtek, és elköltöztek.

– Pár napra elutazunk! De majd visszajövünk! – mondták a könnyeiket törölgetve. És aztán a pár nap eltelt, és persze nem jöttek vissza. Néhány ház üresen maradt. A Főfőtanácsról pedig nemigen érkeztek hírek. És a városkában elmaradtak a titokzatos jótettek is, senki sem hallotta többé a hátborzongató gúnykacajt.

Kázmér úr gyakran állt meg Trapiti előtt. Lehet, hogy ez a kis fickó az, akit annak idején Szakács király el akart titkolni a világ elől? Hogy bizurr-mizurr?! De hiszen akkor nem így beszélne, hanem fordítva. Jaj, mennyi rejtély, mennyi gonoszság! Kázmér úr sóhajtott, és kézen fogta a manót. S elmentek süteményt enni. De nem ettek süteményt. A cuk245rászat ajtaján tábla lógott: „Mindjárt jövök.” Ám a cukrász soha többé nem jött vissza.

Telt-múlt az idő, kitavaszodott. Még mindig nem történt semmi. Az ilyesfajta idegtépő várakozás persze megváltoztatja az embert. Valéria és Vendelin például már nemigen veszekedtek. A Pepe testvérek is hallgatagon kapálták a városka virágoskertjeit. Újabban Virág Viola se dúdolgatott, és persze a forgalom is jócskán visszaesett, egyre kevesebben vásároltak virágot. Olivér is inkább tűnődve üldögélt a vászon előtt, s az ecsetje végét rágcsálta. Mintha egyedül Trapiti nem érezte volna a helyzet komolyságát, továbbra is lelkesen trapitizett, s ez tulajdonképpen helyénvaló dolog volt. Mert nem lehet folyton csak a veszélyre gondolni. Az embernek akkor is kell nevetnie, ha a szomszédjában szörnyeteg lakik. Az idő mind melegebb lett, lassan beköszöntött a turistaszezon. Újra érkeztek a turisták mindenfelől kisebb és nagyobb csoportokban, s ők persze nem tudtak semmiről, ezért éppen úgy viselkedtek, mint máskor, sokat álmélkodtak, nézelődtek, fényképezkedtek. Lassan a városka lakóiban is oldódott a feszültség, sokan arra gondoltak, hogy képzelgés, felesleges rémálom volt az egész. Talán nem is akkora a veszély, és különben is, ha a Főfőtanács támadni akart volna, már megtette volna régen. Lehet, hogy csak ijesztgette őket Vén Nyanya Csúfság holmi Varázs Fakanállal! De mi oka volt erre?! Csak az, hogy gonosz?! A gonosz lelkek pedig szeretik, ha a többiek félnek! Jól van, jól van, abba kell tehát hagyni a félést!

Kora délelőtt volt, meleg, verőfényes nap ígérkezett. A porfelhőt Picike Ferike, a kéményseprő vette észre. Éppen a múzeum épületének kéményét kotorta ki, s a helyére igazított egy elcsúszott cserepet, amikor meglátta, hogy a Ka246vicsvárra bevezető autóúton jókora gomolygás közeleg. S mert nem a Főfőváros felől érkezett a porfelhő, hanem éppen az ellenkező irányból, olyan nagyon nem is gyanakodott. Viszont az első porfelhő nyomában jött még egy. És egy újabb! Hoppá! Összesen öt porfelhő tartott egyenletes sebességgel a városka felé! Mi lehet ez? Vihar? Ezt azért mégis jelenteni kell! Picike Ferike villámgyorsan lekúszott létráján a földre, és bezörgetett Kázmér úr ablakán.

– Szokatlan dolog, Kázmér úr! Öt porfelhő! Nagy sebességgel közelegnek! – lihegte.

Kázmér úr haladéktalanul értesítette Ühüm bácsit, aki pedig Hektor Viktornak telefonált, aki meg a Pepe testvérekkel tudatta a hírt, így aztán néhány perc alatt az egész városka tudta, hogy valakik jönnek. De kik? Az első porfelhő már be is ért a városba.

Ó, hiszen nem is porfelhő volt, hanem csak egy kedves autóbusz! Egy vidám színekkel kifestett autóbusz, amely érdeklődő turistákat szállított a városkába. A turisták kedvesek voltak, mosolyogtak és integettek. Némelyik turistán pálmafás ing libegett, némelyiken tengerpartos vagy virágmintás, s volt persze jópofa bubusapkájuk is. A fényképezőgépük sárga szíjra kötve himbálódzott a nyakukban. Rövidnadrágban voltak és szandálban csattogtak. Természetesen napszemüvegük is volt. Meg az elmaradhatatlan térkép a kezükben! Nem tűntek teljesen egyformának, de nagyon hasonlítottak egymásra. Ühüm bácsi a polgármesteri hivatal előtt álldogált, és mosolygott.

– Amíg turisták vannak a városban – bólintott Kázmér úr felé, aki mellette álldogált –, addig biztosan nem mernek támadni.

247

– Hacsak! – emelte az ujját Kázmér úr, de éppen elébe toppant egy kedves bubusapkás.

– Szeretnénk megtekinteni a múzeumot – mondta a turista.

– Honnan tudja az úr, hogy ezt nálam kell kérni? – kérdezte gyanakodva Kázmér úr. Mire a mosolygó bubusapkás kihajtotta az útikönyvét annál a lapnál, ahol a városka múzeumát említették. A könyv fotót mutatott a múzeumról, a bejáratnál Kázmér úr állt, és komolyan bámult a kamerába, miközben jobb karjával az épület felé intett.

Kázmér úr megenyhülve bólintott, s egy nagy csapat turistával megindult a múzeum felé. Közben begörögtek a városkába a többi buszok is, s szépen fölsorakoztak az Emil király tér előtti parkolóban. A turisták kiszálltak a buszokból, nyújtózkodtak, a parkoló kukáiba hordták a szemetet, beszélgettek, nagyokat nevettek. Majd pedig városnézésre indultak. Hanem ilyen kedves, figyelmes és tisztelettudó turisták még nem időztek a városkában. Nem szemeteltek, nem hangoskodtak, nem viselkedtek úgy, mintha az égvilágon minden az ő kedvükért lenne, ellenben kedvesen és megnyerően mosolyogtak, illedelmesen köszöntek a városka lakóinak, bár olykor némelyikük levette a bubusapkáját, és végigtörölt a homlokán. Vagy elővette kockás válltáskáját és az arcához emelte. Mintha evett volna ilyenkor. És sokat fényképeztek. Csoportba álltak, és lefényképezték egymást. Fotót készítettek a Pepe testvérekről, akik nagyon büszkék voltak. Kelemen Aranka boltja előtt hosszú turistasor kanyargott, mert a turisták, ahogy ez ilyenkor szokott lenni, jégkrémet vásároltak. A turisták körbeállták Bökkelöki király szobrát, és elismerően bólogattak.

248 249

Hektor Viktornak ez az egész felhajtás valahogy mégis sok volt. Túlontúl mézesmázos, túlontúl kedveskedő volt a turisták mosolya.

Meg hogy ilyen sokan vannak!

Miért vannak ilyen sokan?!

Kázmér úr is elveszetten járkált a rengeteg turista között. Ennyien még nem voltak kíváncsiak a bizurr-mizurr kiállításra! Valami mégse stimmelt! Kázmér urat is balsejtés gyötörte. Ezért jobban figyelt a szokásosnál. Persze csak a szeme sarkából. Kázmér egyszerre azt vette észre, hogy az egyik megnyerő képű turista a legnagyobb buzogányos bizurr-mizurr páncélkatona árnyékába húzódik, és a szájához emeli a válltáskáját. És titokban eszik valamit. Mármost köztudott, hogy egy múzeumban tilos enni, falatozni, nyalakodni. Ennek a törvénynek a betartására Kázmér úr különösen háklis volt, még Trapitinek se engedte a nyalókázást az épületben. Szóval titokban nassol a turista! A teremburáját! Kázmér úr óvatosan a páncélkatona másik oldalához került, és le akart csapni rá. A következő pillanatban azonban elállt a lélegzete. A turista ugyanis nem evett. A turista a táskájába suttogott!

– Jelentem, megszálltuk a múzeumot is! Igen, igen! Mindenütt ott vagyunk, Főfőtanácsos úr! Igenis, Főfőtanácsos úr! Megszámolunk mindent! Igen! Elfogjuk, és a térre szállítjuk őket! Ön is hamarosan itt lesz, értem, igen! Már nagyon várjuk. Parancsára, Főfőtanácsos úr!

A turista elengedte a válltáskáját, és széles mosollyal fölpillantott. Éppen Kázmér úrral nézett farkasszemet. A városi krónikás erőt vett magán, s mint aki semmit sem hallott, bólintott.

250

– Ugye, turista úr, milyen érdekfeszítő a bizurr-mizurr kiállítás?

– Ó, nagyon! – bólogatott lelkesen a turista. – Különösen Szakács király emlékei tetszenek!

Kázmér úr hanyagul tovább sétált, s közben a hátában érezte a másik fürkésző tekintetét. Adok én neked Szakács királyt, fajankó, gondolta, s kifordult a folyosóra. Gyorsan az irodájába zárkózott, és magára nyugalmat erőltetve telefonált Ühüm bácsinak.

– Ühüm bácsi, ezek nem turisták! Ezek a főfőtanács emberei! Ez már egy támadás! – suttogta a telefonba Kázmér úr. – Ezek részletesen számba vesznek mindent. Megszámolnak, leltároznak! Adóvevő is van náluk! Mit csináljunk?!

Ühüm bácsi olyan erővel gondolkodott, hogy az asztalán felborult három tintásüveg. De ez most nem volt fontos. Kit érdekelnek a tintapacás papírok, ha az életünkről van szó. Mi, hogy papírok?! Papírok, papiruszok! Megvan! A városi múzeum! Hát persze! Oda kell visszahúzódni, a múzeum régi, vastag falú épületébe!

– Itt vagy még, Kázmér úr?

– Itt vagyok, Ühüm bácsi!

– Hozzád kell menni, a múzeumba! Az a legvédhetőbb épület. És a legfontosabb is, azt hiszem.

– De hiszen itt is nyüzsögnek! – suttogta a kagylóba Kázmér úr. – Már egymást lökik fel.

Felborult az utolsó tintásüveg Ühüm bácsi asztalán.

– Megvan, kitaláltam! Te csak szólj mindenkinek, hogy siessenek hozzád. Óvatosan jöjjenek, ne keltsenek feltűnést. A múzeum kiürítését én majd elintézem.

251

Ühüm bácsi nyomban Hektor Viktort tárcsázta, aki mind sötétebb képpel bámulta a turistákat. Azok addigra már a tűzoltóság udvarába is beszemtelenkedtek. Tapogatták a tűzoltókocsiját, az egyik még a sofőrfülkébe is be akart szállni, hogy úgy fotóztassa le magát, de akkor már Hektor Viktor is szigorúan megcsóválta a fejét. Ekkor csörrent meg a telefonja. Ühüm bácsi hívta. Feszült volt a hangja.

– Te tavaly voltál szabadságon, Viktor?

– A tengerparton! – dörmögte Hektor Viktor. – De ez most miért érdekes? Átúsztam egy cápáktól hemzsegő tengerszorost, voltam vitorlázni, ha tudni akarod.

– Megvan még a turistafelszerelésed?

– Hát persze, Ühüm bácsi! Bár azóta nem használtam. Tudod, valahogy ki nem állhatom!

– Vedd fel gyorsan, parancsnokom! Siess a hangosbemondóhoz, és hívd ki a turistákat a múzeumból. Ezek nem turisták, ezek a Főfőtanács emberei! Veszélyben vagyunk, hallod! Aztán te is gyere a múzeumhoz, az lesz a főhadiszállás! Akit tudsz, értesíts! Siess, siess!

Hektor Viktor a szekrényéhez rohant, és villámgyorsan átöltözött. Néhány pillanat múlva már az utcán járt. Bubusapka díszelgett a fején, libegő szárú rövidnadrágban és pálmafás ingben volt, fényképezőgép himbálózott a nyakában. Kedves volt, mosolygott, integetett.

– Helló, halló, én is turista vagyok!

– Szuper jó turistának lenni, ugye!

Végre elérte a hangosbemondót. Csorgott róla az izzadság. Az izgatottságtól alig tudta bekapcsolni, s amikor sikerült végre, a legkedvesebb hangján szólt a mikrofonba.

252

– Ó, kedves drága turisták, ti mindannyian, akik a múzeumban lökdösődtök. Khm, bocsánat. Azonnal siessetek az Emil király térre! Nagyon fontos turistaügyben várunk benneteket. Létkérdés! Főkérdés, khm! Köszönjük, hálásan köszönjük. Útközben vehettek fagylaltot is, és lehet továbbra is fényképezkedni! Köszönjük a figyelmet! További kellemes városnézést!

Ebben a pillanatban a polgármesteri irodában Ühüm bácsi kitárta az ablakát és nagyot kiáltott:

– Dregdalon Billi!

– Itt nincs, ilyen turistát nem ismerünk! – rezzentek össze a turisták lent az utcán, és lefényképezték Ühüm bácsit, ahogy az ablakából kihajol. Csakhamar a párkányra huppant a kismadár. Ühüm bácsi odahajolt hozzá.

– Tudod a dolgod, Billi! A fehér zászló a jel!

– A fehér zászló, persze! – csicseregte a kismadár, s már tova is rebbent. Hova vezetett az útja? Egyenesen Kelemen Arankához, a vegyeskereskedésbe. Izgatottan csicsergett valamit a boltoskisasszony fülébe. Aranka komolyan bólintott, kiadott még egy vaníliás jégkrémet, aztán az ajtóba táblát akasztott:


JÉGKRÉMÉRT MENTEM, MINDJÁRT JÖVÖK!
KELEMEN ARANKA


Aztán bevágta magát a zöldségszállító furgonjába, és gázt adott. S miközben végighajtott a sétányon, kedvesen integetett a turistáknak. Majd elhagyta a várost.

A múzeumból csakhamar távozott az utolsó turista is. A tér felé indultak, s bár még mindig mosoly ült az arcukon, 253azért némi zavarodottság is látszott rajtuk. Nem értették a dolgot, miért kell az Emil király térre menniük, holott az eredeti tervben az ő feladatuk a múzeum elfoglalása lett volna.

Közben a városlakók egyenként surrantak be a múzeum kapuján. Megérkezett Olivér és Trapiti, a Pepe testvérek, Picike Ferike, Ühüm bácsi és Ühüm néni, Nocsak úr meg Farkas Béla. Károly professzor természetesen hozta a cédulás táskáját. Babéros Néró úgy loholt végig a főutcán, hogy lebegett a piros sálja. Egy pillanatra megtorpant az épület előtti sarkon, és feljegyzett valamit. Nyilván eszébe jutott egy különösen drámai sor. A turisták körbeállták, lefényképezték. Babéros Néró alig tudta magát kiverekedni közülük. A Pepe testvérek a taligájukkal jöttek meg, mintha munkában lettek volna. Valéria és Vendelin összeszorított szájjal és piros képpel érkeztek, nyilván veszekedés közben kapták a hírt. De azért fogták egymás kezét, és jöttek. Pihu, pihu, Holle mama jókora hátizsákkal kocogott be az épületbe. A hátizsákból egy vékony tárgy furakodott ki. Mint egy fapálca.

– Mit cipeltél, Holle mama?! – meredt rá Ühüm bácsi.

– Tökdinnyét, Ühüm bácsi!

– Nocsak, és ez micsoda? – kérdezte a fapálcát piszkálva Nocsak úr, aki mellettük téblábolt.

– A fakanalam, Nocsak úr! – pihegett Holle mama.

Ühüm bácsi bólogatott.

– Hát persze! Értem már! Tökfőzelékszövetség!

– Az, Ühüm bácsi, tökfőzelékszerződés! – bólogatott Holle mama.

Egyszerre kiáltozás hallatszott, ott fut, kapjátok el, állj, állj, ne engedd!

254

Egy jól megtermett turistát üldözött a többi turista. Csakhogy az üldözött turistának nagy és büszke bajusza volt, és az egész ember akkora volt, mint egy régi szekrény. Hatalmas bubusapkájával csapkodott maga mögé. Igen, igen, Hektor Viktor volt az üldözött, és éppen hogy be tudott futni a múzeum kapuján. A rászedett álturisták felismerték a hangosbemondónál, és el akarták fogni. A múzeumot körbevette a fölajzott ellenség. Lehullt már a mézes-mázos álca. Az álturisták önteltek voltak, hangoskodtak, és gúnyosan fotózták az épületet.

– Megszámoltuk a város házait! – kacagtak gúnyosan.

– Megszámoltuk a fákat, a szobrokat, a kutakat! – kiáltozták.

– Hiába bújtatok el, titeket is megszámolunk!

– Bent van a gyáva Farkas Béla is, hahaha!

– Elfoglalunk mindent!

A múzeumba szorult városlakók tanácstalanok voltak, annyira váratlanul történt minden. Sápadtan fürkészték egymást. Milyen sokáig vártak erre a szörnyűségre, néha már kívánták is, hogy bekövetkezzen, csak hogy túl legyenek rajta, de aztán arra gondoltak, hogy nem, mégsem lesz baj. Rémhír, felesleges pánikkeltés volt az egész. És tessék. Drámai hirtelenséggel szakadt nyakukba a baj, éppen akkor, amikor már megnyugodtak volna, amikor szépen kezdett visszatérni az életük a normális kerékvágásba. S egyelőre fogalmuk se volt, mihez kezdjenek. Holle mama azonban lázasan nézelődött.

– Hol itt a konyha?

– Egy múzeumban?! – fogta a fejét Kázmér úr, mintha megsértették volna. – Konyha?! Hogy gondolhatsz ilyet, drága Holle mama?!

255

– Hagyd csak, valamilyen főzési alkalmatosságra most tényleg szükségünk lesz – nyugtatta a barátját Ühüm bácsi.

Ki volt a megoldás kulcsa?! Természetesen Hektor Viktor! Kifújta magát a nagy rohanás után, majd pillanatok alatt működőképes állapotba hozott egy réges-régi bizurr-mizurr tűzhelyet, ami eddig csak kiállítási tárgy volt. A többiek Holle mama utasítására kimostak egy jókora, körben madárka-mintás bizurr-mizurr tálat, kerítettek egy múzeumi reszelőt, lereszelték a tökdinnyét, és Holle mama, aki a zsákjában cukrot, sót, lisztet, kaprot és egyéb finomító alapanyagokat is elcipelt idáig, már hozzá is kezdett a főzéshez. A múzeum épülete most valóban ostromlott hely benyomását keltette. A legfontosabb műtárgyakat dobozokba, ládákba pakolták. Kázmér úr szegény szomorúan ingatta a fejét. Egy élet munkáját teszik tönkre! Ám kint egyre vészesebb volt a helyzet. Az ablakból látták, hogy a turisták foglyokat vezetnek az Emil király tér felé. Büszkén fogták a karjukat, a foglyoknak pedig mélyen le volt hajtva feje, mint akik rettentően szégyellik, hogy ilyesmi eshet meg velük.

– Egyformaság boldogság! – kiáltozták az álturisták.

– Számolj meg mindent!

– Számold meg a számokat is!

– Hatvannyolc nyírfa az egész városban! – rikkantotta valaki.

– Már ötvenöt fogoly!

– Miénk az egész város!

Hektor Viktor vöröslő képpel fordult vissza az ablakból. Felemelte a karját, csendet kért.

– Most figyeljetek!

És aztán kidöntötte hatalmas felsőtestét az ablakon és el256bődült. Kieresztette a hangját, mint egy megvadult oroszlán. Szempillantás alatt ürült ki a múzeum előtti terecske, az álturisták hanyatt-homlok menekültek, egymást taposták. Hektor Viktor büszkén köhécselt. Farkas Béla kémlelt ki az ablakpárkány mögül.

– Na, mit látsz, Béla? Vannak-e még?

– Sajnos, parancsnok, nem szolgálhatok jó hírrel – suttogta döbbenten a farkas. – Jönnek vissza.

A következő pillanatban gúnyos kiáltás harsant.

– Jegyezzétek! Egy darab Hektor Viktor félelemüvöltés!

– Betojt a nagy tűzoltóparancsnok, hihihi!

Hektor Viktor arca pulykavörös lett, és ha most a keze közé kerül egy álturista, abból biztosan palacsinta lesz. Kitátotta a száját, és immár teljes dühből és haragból azt üvöltötte, hogy leüvölti a föld színéről ezt a pimasz bandát, csakhogy az előző kiáltás úgy megviselte a hangszálait, hogy szegény csak köhécselni tudott.

257
Virág Viola kiszabadítása, és harc az utolsó tökfőzelékcseppig

A múzeumban rekedt városlakók közül Bánatos Olivér tűnt a legnyugtalanabbnak. Minden sarokba benézett, keresztül-kasul kutatta az épületet, miközben Trapiti botladozott a nyomában.

– Mi van, Olivér, mit keresel, festéket, vásznat, ecsetet?

Bánatos Olivér megállt a nagyterem közepén, és ő is elkiáltotta magát:

– Hol vagy, Virág Viola?!

Hoppá, hoppá, egyszerre mindenki megdöbbent. Virág Viola nincsen sehol. Szólt valaki Virág Violának? Igen, maga Olivér telefonált neki, és a virágárus lány ígérte is, hogy nyomban indul, csak még végez a viráglocsolással. Csakhogy nem érkezett meg. Ez pedig rosszat jelent, nagyon rosszat. A legvalószínűbbnek az tetszett, hogy foglyul ejtették. Akkor pedig ki kell szabadítani!

– Kommandó! – köhögte komoran Hektor Viktor.

– Micsoda?! – vakarta a fejét Nocsak úr.

– Megalakítjuk a tökfőzelék szuperkommandót – Hektor Viktornak kezdett visszajönni a hangja –, kitörünk a múzeumból, megkeressük Violát, és elhozzuk ide. Én leszek a tökfőzelék kommandó parancsnoka! Van itt valahol korom? Az arcomat be kell festeni feketére.

258

Ennek persze nem sok értelme volt. Le is hűtötték a föllelkesült Hektor Viktort. Ezúttal Károly professzor volt a megoldás kulcsa. Neki jutott az eszébe Báró Rojtos Eugén, akinek az egyik unokatestvére repülőszőnyeg volt, és maga is tudott repülni, már ha kedvet érzett hozzá. Holle mama már rohant is a tűzhely mellől az ablakhoz.

– Eugén! Szőnyegecském! Gyere ide gyorsan! – kiáltotta.

– Hát ez meg kinek kiabál? – kérdezgették az ablak alatt tolakodó álturisták. Lefényképezték és megszámolták.

– Egy darab ablakból kihajoló Holle mama, hahah!

– Ki fog kiáltani legközelebb? – gúnyolódott az egyik bubusapkás.

Néhány pillanat múlva lett ámulás és ijedelem a téren. Vad suhogás hallatszott, és a múzeum ablaka előtt megjelent Báró Rojtos Eugén. A szőnyeg vészesen alacsony kört kanyarított, úgyhogy néhány támadóról leverte a bubusapkát, majd belibbent az ablakon.

– Jaj, a sapkám, ne lépj rá, hallod! – kiáltotta a pórul járt álturista.

– Egy darab repülőszőnyeg!

– Ezt eddig nem is tudtuk!

Báró Rojtos Eugén elfeküdt a nagyterem padlózatán, s kíváncsian várta, mi történik. Holle mama kedvesen megsimogatta, jól van, drága Eugén, köszönöm, hogy segítesz nekünk. De most nem volt idő érzelmeskedésre. Azonnal cselekedni kellett. Úgyhogy Hektor Viktor azonnal rátelepedett a szőnyegre, majd maga mögé parancsolta Olivért és Trapitit.

– Túl sok, ennyit nem bírok el – nyögte Báró Rojtos Eugén.

259

– Hallod, Trapiti, téged már nem bír el. Szállj le szépen – simogatta meg a manó fejét a tűzoltóparancsnok. Erre aztán mindenki rámeredt.

– Nem inkább neked kellene leszállni, kedves Viktor? – kérdezte Ühüm néni.

– Nincs esélyük, ha nincs velük egy olyan bátor és erős ember, mint én! – dünnyögte sértődötten a tűzoltóparancsnok.

– Rád itt van szükség – zárta le a vitát Ühüm bácsi, aki most tulajdonképpen afféle ideiglenes főparancsnoki tisztséget töltött be. Csak hát ez a főparancsnoki szó olyan rosszul hangzik. Mondjunk inkább Ühüm tábornokot?

Picike Ferike egy nejlonzacskóban kormot hozott, Olivér bólogatva rakta el, aztán körbenézett.

– Kinél van szívószál?

Csönd lett. Aztán Babéros Néró szólalt meg szemlesütve, mint aki kicsit szégyelli a dolgot.

– Nálam mindig van szívószál.

És adott Olivérnek kettő szívószálat, egy pirosat és egy kéket.

– Kinél van tükör? – kérdezte Olivér.

– Csak zsebtükör – dünnyögte Hektor Viktor. – Bajuszfésülésnél használom.

Olivér a zsebébe dugta a tükröcskét. Aztán gondolt egyet, és odaadta Trapitinek. A többiek megveregették Olivér vállát, Ühüm néni és Holle mama megpuszilta Trapitit. Olivér felkiáltott, s a következő pillanatban a szőnyeg kilebbent velük az ablakon. A téren újra kiáltozás támadt.

– Menekülnek!

– Hányan menekülnek?

260 261

– Ketten!

– Hárman, te ökör! A szőnyeget is számold bele!

Olivér erősen megkapaszkodott a szőnyeg két szélében, neki pedig a derekát ölelte át a kicsi Trapiti. Olivér nem látta a manó arcát. Ha látta volna, nyilván megállapíthatja, hogy Trapiti most igazán fél. De egyetlen panaszszó sem jajdult ki az ajkai közül.

– Repülj egy kört, Eugén, lássuk, mi történik a városban! – parancsolta Olivér.

Nem volt szívderítő a látvány. A várost teljesen megszállták és elfoglalták. Néhány házból még kiáltozás hallatszott, aztán csend lett, már lökdösték is kifelé a foglyokat. Az utcákon mindenfelé bubusapkás, fényképes turisták ünnepeltek. Lehajtott fejű kavicsváriak szálltak be az Emil téren sorakozó buszokba.

– Főfőtanács hurrá! – kiáltoztak a turisták.

– Főleg! Főként! Főképpen! Főmódon! – skandálták a kedvenc szavaikat.

– Egyformaság, boldogság!

– Számok! Tények! Dolgok!

Kisebb csoportok sorra álltak meg az üres házak előtt, és lepecsételték az ajtót, aztán nagy lakatot raktak rá. A ház kapuját szürkére mázolták, nyilván hogy így jelezzék, az épületet birtokba vették. Eugén a fák lombjainak magasában szállt, szinte fától fáig lebbent, mert félő volt, hogy a múzeum előtt posztoló turisták adóvevőn leadták a hírt a menekülő szőnyegről és utasairól. Virágos Viola boltjának az ajtaja tárva volt. Éppen elhaladt a bolt előtt egy menetelő turistacsoport, vezetőjük bekukkantott az ajtón, aztán intett, rendben van, itt már nincs mit tenniük, folytathatják az út262jukat. A szőnyeg óvatosan leereszkedett a bolt elé. Olivér és Trapiti gyorsan leugrottak róla, a falhoz simultak. A boltban valaki beszélt.

– Na, kedves virágárus lány, emlékszik még, hogy bánt velem a múltkor? – a hang gúnyosan, lekezelően csengett.

– Nem ismerem az urat – válaszolta Viola.

– Csatt, csett! – szólt közbe Doktor Nyisznyasz, mire lökdösődés hallatszott, aztán csend lett. Az idegen dörmögött elégedetten.

– Így ni, a kedves ollóját virágföldbe dugtam, hogy ne fecsegjen közbe. Hol is hagytuk abba a múltkor, kedves Viola?

– Semmit sem kezdtünk el, és semmit sem hagytunk abba! – kiáltotta Viola, és érezni lehetett, hogy fél.

– Ott hagytuk abba, hogy kegyed szerelmes!

– Nem igaz!

– Szóval tagadja, hogy szerelmes!

Olivér bekukkantott az ajtón. Az álturista veszélyesen közeledett Viola felé. A lány sápadt volt, és egész testében remegett. A száját összeszorította, és dacosan fölszegte az állát. Doktor Nyisznyasz egy pálma virágföldjébe volt bedöfve.

– Semmi köze hozzá, hogy szerelmes vagyok-e vagy nem! – kiáltotta Viola.

– Szokjon a gondolathoz, kedvesem, hogy nekünk mindenhez közünk van. Hogy hívják tehát a szerelmét? Hektor Viktor? Nocsak Endre? Vagy valami Kázmér? Hm?

– Nem mondom meg – rázta a fejét a lány.

– Aha! Ezzel elárulta, hogy mégis van szerelme! Hát az a bátor fickó hol tartózkodik most? Hm? Nem menti meg magát?! Gyáván elpucol, iszkol, menti a drágalátos irháját, miközben maga bajban van. Jaj, miket is beszélek! Dehogyis 263van maga bajban, Viola. Ne sírjon, kedves. Jöjjön, a Főfővárosban sokkal jobban fogja magát érezni! Kikölcsönzünk magának egy gyönyörű szerelmes álmot!

– Nem megyek sehová! – kiáltotta Viola.

– Dehogynem jön, a szerelme már messze jár! – Az idegen hangja hirtelen fenyegető lett. – Azonnal tessék velem jönni!

És ekkor Olivér beugrott az ajtón.

– Valóban úgy gondolja, turista úr?

– Kicsoda maga?! – meresztett nagy szemeket a másik.

– Akit keresett, uram! Akit kigúnyolt! Akit gyávának mondott! Én vagyok a szerelme ennek a kedves lánynak. Szeretem őt, érti?! – Olivér szeme villámokat szórt. – És most tűnés!

– Olivér, drágám! – kiáltotta Viola. – Szerelmem!

– Olivér?! Hahá, akkor ez a festő! A pemzlihuszár Bánatos Olivér, aki nyolcvanhárom virágos képet mázolt egy év alatt! – Az álturista előkapta a jegyzetfüzetét, és már bele is írta. Aztán a táskájába beszélt. – Főfigyelem, főfigyelem. Segítséget kérek! Szerelmespár a virágboltban! Főszerelem! Most vallották be egymásnak!

Olivér látta, hogy a szó mit sem ér. Előkapta hát a kormos zacskót meg a szívószálat. A zacskót sebesen a turista orra alá tartotta, majd, huhh, belefújt a szívószállal. Nyomban fekete felhő borította be az alak fejét. Köhécselt, nagyokat prüszkölt, de azért kapkodott, hadonászott, megpróbált kipislogni a koromfelhő mögül. Ekkor azonban Trapiti az orra elé dugta Hektor Viktor zsebtükrét. Az idegen fölordított, és kimenekült az ajtón.

– Főveszély! Főveszély! – harsogta. – Megtámadtak!

264 265

Trapiti is az ajtónál termett, és a menekülő után bámult. Már éppen azt akarta mondani, hogy na, ezzel jól elbántak, és hátrafordult, és aztán nem mondott semmit, a szája úgy maradt, tátva. Azért, mert nem tudott megszólalni? Úgy valahogy. De miért nem tudott megszólalni? A szeme elé táruló látvány miatt.

Ugyanis Bánatos Olivér és Virág Viola csókolóztak!

– Drágám – suttogta Olivér.

– Szerelmem! – simogatta meg a fiú arcát Viola.

És megint csókolóztak!

– Na végre – dünnyögte erre Trapiti. – Miért kellett erre ilyen sokáig várni?!

A következő pillanatban lábdobogást, kiáltozást hallottak. Már itt is volt a kormos képű turista felmentő egysége. Olivérék a szőnyeghez futottak, Trapiti még visszaugrott Doktor Nyisznyaszért, és már repültek is. A turisták dühösen integettek utánuk.

– Négy darab menekülő!

– Náluk van egy darab olló is!

– Hohohó, szerelmesek!

S alig egy perc múlva a szőnyeg beröppent a múzeum ablakán. Üdvrivalgás és megkönnyebbülés fogadta őket. A többiek addigra már sorbarakták a tortadobálók muzeális süteményes tálkáit, és szépen elosztották a tökfőzeléket. Mindenkinek jutott egy szedőkanállal, sajnos nem többel. A kavicsváriak a tányérjuk mellé álltak. Még Trapiti is méltó komolyságot mutatott. Ühüm bácsi szólalt meg. Komoly és méltóságteljes volt a hangja.

– Kedves barátaim! Szeretett városkánk végveszélybe került! Mi magunk is végveszélybe kerültünk! Ezért ebben a 266válságos pillanatban megkötjük a tökfőzelékszerződést! Minden erőnkkel és gondolatunkkal egymást segítjük! Dugjátok bele a főzelékbe az ujjatokat, és nyaljátok le.

A többiek így tettek. Beledugták az ujjuk hegyét a tökfőzelékbe, majd megnyalták.

– Hm, ez most nagyon finom lett! – bólogatott Hektor Viktor.

– Több komolyságot! – szólt szigorúan Ühüm bácsi.

– Bocsánat! – dünnyögött Hektor Viktor. – Én komolyan mondtam, hogy finom.

Holle mama, aki Hektor Viktor mellett állt, gyorsan adott egy kanállal a saját főzelékéből a tűzoltóparancsnoknak, és közben rákacsintott.

– A szemedbe ment valami, Holle mama? – kérdezte Ühüm bácsi.

– A… biztosan a huzat – dadogta Holle mama.

– Most pedig – folytatta halkan Ühüm bácsi – mindenki gondoljon arra, hogy ő személyesen mit szeretett a legjobban a mi Kavicsvárunkban! Gondoljon arra, mit nem szeretett, gondoljon kellemes és kellemetlen élményekre, boldogságra, bánatra, nevetésre, sírásra, és gondoljon arra, mit kell majd kijavítani, újraépíteni, ha túlleszünk ezen a borzalmas helyzeten.

A kavicsváriak a gondolataikba mélyedtek, néha fölsóhajtottak, Holle mama szipogott, és Nocsak úr szeme is gyanúsan vörös volt. Olivér és Viola bámulták egymást, és az asztal alatt az ujjuk hegye összeért. Miután szépen mindent végiggondoltak a városka lakói, megették a tökfőzelékadagjukat. A tökfőzelék az utolsó cseppig elfogyott. Trapiti még a nagy lábashoz oldalgott, kiemelte a szedőkanalat, 267és átszellemülten leszopogatta róla a maradék tökfőzeléket. Aztán könnyedén visszatette a kanalat a tálba, az nagyot koppant. Kázmér úr, aki szórakozottan bámulta a jelenetet, egyszerre felfigyelt. A fakanál felfénylett. Mintha, igen, mintha világítani kezdett volna, és nem csak mintha, hanem tényleg világított. Fénylett, ragyogott, szinte szórta a szikrákat.

– Trapiti! – kiáltotta Kázmér úr, mire a manó döbbenten perdült meg, majd ijedtében a két kezével takarta el az arcát. A többiek álmélkodva kiáltoztak.

– Fogd, Trapiti, fogd, és soha ne engedd el! Tudni fogod, mikor van itt az ideje, hogy használd! – parancsolta Kázmér úr.

Trapiti megfogta a fakanalat, amely lassan megnyugodott. Már nem világított, már nem fénylett, olyan volt, mint egy egyszerű, átlagos fakanál akármelyik konyhapolcról.

268
Nincs más lehetőség, ki kell törni a múzeumból!

A múzeum előtt tolongó, minden mozdulatot lefényképező és megszámoló turisták között egyszerre mozgolódás támadt. A tömeg fölmorajlott, majd hirtelen elcsendesedett. Ühüm bácsi meglepetten vette észre, hogy most nyugodtan kihajolhat az ablakon, nem fogadja gúnyolódás. Hanem a következő pillanatban teljes hangerővel, amit elvileg csak katasztrófahelyzetnél lenne szabad használni, megszólalt a városka hangosbemondója.

– Kukta Gerozán szól hozzátok, a Fővilág Főfőtanácsosa. Ti, ott a múzeumban, adjátok meg magatokat! Mától fogva nekem engedelmeskedtek, én parancsolok nektek! Azt teszitek, amit mondok! Én pedig azt mondom, hogy tartsátok magasba a kezeteket, és vonuljatok ki abból az átkozott múzeumból!

– A balkezes, a nagyothalló, a mákostésztazabáló drágalátos nénikédnek parancsolsz te, de nem nekem! – dünnyögte Hektor Viktor.

– Még hogy átkozott! Mi őrizgettük az ükpapája használati dolgait is! – csóválta a fejét Kázmér úr.

– Kaptok egy órát! – dörgött a hangosbemondó. – Ha letelik, és ti nem jöttök ki, a legkeményebb eljárásra számíthattok. Nem lesz kegyelem, és oda fogtok jutni, ahonnan nincs menekvés! Legalább kipróbálom rajtatok a főcsodafegyverem!

269

Csönd lett.

Aztán egyszerre zúgni kezdett a turistatömeg!

– Hurrá, főcsodafegyver!

– Főcsodafegyver!

Hát mégis igaz! Kukta Gerozánnál van a Varázs Fakanál, és ez a gonosz lélek, ha úgy akarja, egyetlen mozdulattal belekavarja őket a borzalmas Mindent Felejtő Mesébe. Teljesen kilátástalannak látszott minden! Valéria és Ühüm néni egymás nyakába borulva zokogtak. Nocsak úr az ájulással küszködött, és olyan sápadt volt, mint a meszelt fal. Ühüm bácsi arca viszont vörös volt, mintha megsértették volna, komoran bámult maga elé. Picike Ferike hangosan vacogott egy páncélkatona tövében. Babéros Néró, a szavak mestere meg akart szólalni, de csak a száját tátogatta szegény. Hektor Viktornak ökölben volt a keze, és nagyokat fújtatott.

És akkor Ühüm bácsi fölemelkedett, és csendet parancsolt. Majd felszólított mindenkit, javasoljon valamilyen ötletet. Akármilyet! Mondják, ami az eszükbe jut! Mert amíg nem varázsolták el őket, addig nincs minden veszve. Amíg épek és egészségesek, addig harcolnak, ellenállnak! Tessék! Mindenki mondja el, mire gondol! És tényleg, törni kezdték a fejüket, és nem hiába tették, mert sorra rukkoltak elő a jobbnál jobb mentőötletekkel. Babéros Néró azt javasolta, hogy Eugén segítségével kettesével szökjenek ki a múzeumból. Hurrá! Vagy mégsem? A terv sajnos kivitelezhetetlen volt, mert egyrészt Hektor Viktort még egymagában sem bírta volna el a szőnyeg, másfelől meg ugyan hova szöktek volna?! Ha innen elszöknek, ha gyáván elhagyják városkájukat, hova mennek?! Ezt Babéros Néró is belátta. Károly professzor 270tehetetlenül tárta szét a karját, a legnagyobb sajnálatára, de erre a vészproblémára nem rendelkezik cédulával. Viszont áshatnának menekülő alagutat, jutott a professzor eszébe. Hurrá! Vagy mégsem? Egy óra alatt jó ha egy gödröt kikaparnak, másfelől meg például Hektor Viktornak milyen széles alagút kéne?! Erre kitalálták, hogy ijesszék el őket valamivel. Hurrá, ez az! Jó, mondjuk, megijednek és elinalnak, szedik a sátorfájukat. De mivel?! Hektor Viktor üvöltésének csak időleges hatása volt. Volt néhány bizurr-mizurr páncél, de azokat inkább madárijesztőnek lehetett volna fölhasználni. Locsolják le őket tökfőzelékkel! Hurrá, végre! Holle mama szomorúan rázta a fejét. Sajnos nincsen már tökdinnye, mindet felhasználta a tökfőzelékszerződéshez. Akkor a városlakók Farkas Bélára néztek. Jó, ha kell, vicsorgok egy kicsit, bólintott a farkas. Hurrá, hurrá! Farkas Bélán kezeslábas volt és smicisapka, úgyhogy egyáltalán nem tűnt félelmetes vadállatnak. Inkább nevetséges vadállatnak tűnt. Ühüm bácsi néha kinézett az ablakon, és ilyenkor megnyugodva látta, hogy Dregdalon Billi a szemközti fán várakozik türelmesen. Hát, sajnos, csak nem akadt használható ötlet. Mit tegyenek, jaj, mit tegyenek?

– Szent ég! – kiáltotta Picike, aki az ablaknál őrködött –, ezek szürkére mázolják a várost!

Borzasztó látvány volt! Az álturisták már nem turistaruhában voltak, hanem átvették a szokásos szürke öltönyüket. A turistaruhákat pedig nemtörődöm módon eldobálták Kavicsvár-szerte. A sok virágos, pálmafás, tengerpartos ing ott hevert az utcaköveken, a virágágyásokban, a fák tövében, mintha sebesültek feküdtek volna szerte az utcákon. A szürkeruhások színig töltött festékes vödrökkel szaladgál271tak, és mindent szürkére kentek, a padokat, a hirdetőoszlopokat, a fák derekát, a kerítéseket. Már a múzeum falát is mázolni kezdték.

– Szürke, szürke Főmúzeum!

– Hurrá! Éljen!

– Azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta dühösen Kázmér úr, és felháborodásában annyira elvesztette a fejét, hogy mélyen kihajolt az ablakon. Csaknem erre fázott rá szegény. Egy megtermett szürkeruhás megragadta és le akarta rántani. Szerencsére Kázmér úr mellett állt Olivér, és nyomban alkalmazta a koromfújós módszert. A szürkeruhás fekete fejjel szédelgett el.

Kétségbeesésük legmélyén pedig, amikor már tényleg úgy tetszett, hogy mindennek vége, megszólalt a kicsi Trapiti, aki még mindig szorongatta a fakanalát.

– Trapitizzünk – mondta.

– Micsoda?!

– Hogy?!

Kázmér úr akkorát csapott a homlokára, hogy piros folt maradt a tenyere után.

– Hát persze! Mindenki tegye azt, amihez a legnagyobb kedvet érez! Vagy amit a legjobban szeret! Zavarba kell őket hozni! Meg kell szégyeníteni, el kell venni az önbizalmukat!

– Trapiti! Trapiti! – kiáltozták az emberek.

– De hol trapitizünk? – kérdezte Nocsak úr.

– Természetesen kint, az utcán. A trapitizéssel szorítjuk ki őket a városból – bólintott Ühüm bácsi. – Sorakozó! Mindenki készüljön!

– És például mi hogyan trapitizzünk? – kérdezte döbbenten Valéria. Közben Vendelin kezét szorongatta.

272

– Nektek veszekedni kell – bólogatott Károly professzor.

– De hiszen most békültünk ki!

– És megígértük egymásnak, hogy soha többé nem veszünk össze! – magyarázta Vendelin, és megsimogatta Valéria arcát.

– Márpedig veszekedni fogtok! Ez most közérdek! – zárta le a vitát Ühüm bácsi.

Felsorakoztak, és kissé sápadtan ugyan, de az eltökéltségtől fűtve, bátor lélekkel nekiindultak. A múzeum súlyos ajtaja föltárult, és a téren tolongó szürkeruhásoknak valósággal leesett az álla a meglepetéstől. Mert mindent vártak, csak ezt nem. Mert gyáva, megfélemlített városlakókra gondoltak! Hektor Viktor tolatott a sor elején, majd amikor kiértek a terecske közepére, a sor fölbomlott. A kavicsváriak támadásba lendültek!

Hektor Viktor kezdte a trapitizést. Addigra már fölkapott jónéhány eldobott bubusapkát, és minden egyes szürkeruhásnak teljes erővel a fejébe húzta. A szürkeruhások vakon támolyogtak, hadonásztak.

– Mi van, mi ez a fősötétség?!

– Vigyázat, főhomály!

– Hogy lett ilyen hamar éjszaka?!

– Hé, valaki kapcsolja már föl a főlámpát!

Egyik-másik menekülőre fogta a dolgot.

Babéros Néró is bátran lépett előre, vagy tíz szürkeruhás vette körbe. Úgy tűnt, kelepcébe csalták. Ám Babéros Néró ekkor egy paksamétát kapott elő, és nagy hangon szavalni kezdett a szomorúságról. A szürkeruhások egy darabig döbbenten bámultak, mígnem az egyik felzokogott. És már szipogott a szomszédja is, és többen csuklottak a meghatottságtól.

273

– Istenem, micsoda közönségsiker! – suttogta maga elé Babéros Néró, amikor azt látta, hogy öt szürkeruhás egymásba kapaszkodva, a költemény hatásától roskadozva támolyog el a térről.

Bánatos Olivér kézen fogta Virág Violát, és megcsókolta.

– Úúúúú, ííííí, a főszerelmesek, ez már sok! – kiáltotta egy termetes szürkeruhás, és úgy tűnt, menten elájul. Közrefogták, és kivezették a térről.

– Puszilkoznak, juj de durva! – takarta el a szemét egy másik.

Az álturisták a fejüket fogták. A szemüket takarták, kiabáltak.

– A testvérem mindig azt mondja, amit én! – hajolt meg Pepe Pista.

– A testvérem mindig azt mondja, amit én! – hajolt meg Pepe Géza is.

A szürkeruhások a fejüket rázták! Duplalátás, vagy mi a fene?!

– Te pipogya! Te naplopó! Te tehetségtelen! – kiáltotta Valéria.

Vendelin a fejét fogta a döbbenettől. Egy álturistához fordult.

– Hallja?! Egy trampli mondja ezt nekem! Egy penészvirág! Egy… egy zsíros arcú konyhatündér!

– Úúúúú! Zsíros arcú konyhatündér – fogták a fejüket néhányan a támadók közül, mert ez már nekik is sok volt.

Nem messze Farkas Béla magyarázott.

– Nem, kérem szépen, az úgy van, hogy már kölyökfarkas koromban ki nem állhattam a vaníliát! A csoki, a málna igen, az jöhetett minden mennyiségben. Vagy a citrom! Na 274szóval, mivel iszonyatosan tehetséges voltam, már ifjúkoromban kaptam egy szerződést, amelyben az állt, hogy a nagymama csokoládéízű lesz, Piroska pedig málnaízű. Mondanom se kell, boldogan aláírtam, együtt üvöltött az egész család. Farkas ennél többre nem vágyhat, kérem! – Béla levette a smicisapkát, és megtörölte izzadó homlokát. Néhány szürkeruhás döbbenten hátrált. Béla folytatta. – Na és mi volt a rideg valóság?! A nagymama vaníliaízű volt, Piroska meg íztelen-szagtalan, egy, egy fadarab, kérem.

A szürkeruhás hallgatóságból többen támolyogtak, úúúú, íííí, ez már nagyon durva.

Ühüm néni vagy tíz szürkeruhás előtt állt, lelkesen magyarázott. Kötőtű volt a kezében meg fonál. A szürkeruhásoknak tátva volt a szájuk, és nagyokat bólogattak.

– Egy sima, egy fordított! – magyarázta komolyan Ühüm néni. – Maga is figyel ott, vagy csak nyitva a szeme? Így, kérem! Vagy egy fordított, még egy fordított, és most, hopp, egy sima! Vagy így keresztbe forgatom, nézd csak, nézd az ujjam, itt tekeredik a fonál, ott kunkorodik, emitt meg csavarodik! Érthető? Na, most próbálja valaki utánam!

– Meneküljünk! – hörögte az egyik szürkeruhás, mire mindannyian megfordultak, és lélekszakadva rohanni kezdtek.

Holle mama fényképeket mutogatott.

– Na nézd, itt egy indián törzsfőnök falja a tökfőzeléket! Minden egyes kanál után azt mondta… tudod, mit mondott? Uff! Ez itt egy maffiafőnök. Si, si!, kiabálta. És az én drága mamikám, Signorina, adni mindig csak spagetti, pizza, makaróni, de soha nem adni tökfőzelék! Ez itt egy maharadzsa. Tudod, milyen gazdag volt? Ötven elefánttal uta275zott. Ez meg itt egy norvég bálnavadász, na, az úgy ette… várj, még nem mondtam el, hová menekülsz?!

Ühüm bácsi tanítót alakított. Neki is volt vagy tíz szürkeruhása.

– Na, mondjátok szépen, ühüm.

– Ühim – bólintottak a szürkeruhások.

Ühüm bácsi a fejét csóválta, nem jó, nem jó, majd intett, hogy ismételjenek.

– Ihüm – bólintottak a szürkeruhások.

– Nem jó, nem jó, hé, most meg hová rohantok?!

Kázmér úr előadást tartott. A sarokba szorított be néhány hivatalnokot.

– Múzeumunkban, mint arról talán már hallottak, vannak régi kódexek, krónikák, pergamenek, papírtekercsek, melyek a régiek életét mutatják be. Kiállításunk ősi tárgyakban is bővelkedik. Nagyon büszkék vagyunk arra az ősi bizurr-mizurr fésűre, amit egy hirdetőoszlop felállításakor találtunk meg a földben. A macskák farkát fésülgették ezzel a fésűvel. Van egy nagyon elmés bizurr-mizurr szerkezet, a bolhafogó. Most elmagyarázom a működését… hé… van itt még valaki?!

Károly professzor cédulákat dugott a meglepett szürkeruhások orra alá.

– Mit teszünk, ha boldognak látjuk a szomszédunkat?

De a szürkeruhások csak rázták a fejüket, fogalmuk sincsen.

– Hát együtt örülünk vele!

– Mit teszünk, ha sír a szomszédunk, hm?

A szürkeruhások ezt se tudták. A vállukat vonogatták. Sír, na és ha sír a szomszéd?!

276

– Együtt sírunk vele – motyogta az egyik.

– Nem, te pupák, hanem megvigasztaljuk!

Már pucoltak is a szürkeruhások! Futottak, amerre láttak.

Mivel elfogyott az összes bubusapka, Hektor Viktor hirtelen ötlettől vezérelve skálázni kezdett.

Lalalalallááááá!

A maradék szürkeruhás a fülét befogva menekült. Hoppá! Hát hiszen sikerült! A tér megtisztult, csak az eldobált bubusapkák emlékeztettek a támadásra. Lehet, hogy végleg elinaltak! Vagy csak erőt gyűjtenek? Inkább ez utóbbi lehetőség látszott valószínűnek! A városlakók pihegtek, támogatták egymást, mert nagyon elfáradtak. Trapiti az utcai kúthoz futott, és rongyokat vizesített be, a nők azzal hűsítették a homlokukat. Baljós csönd terült szét. Feltámadt a szél, az égen testes, lila hasú felhők tolakodtak. A távolból újra fölhörrent a hangosbemondó, és nyikorgás hallatszott.

Aztán felharsant Kukta Gerozán jellegzetes orrhangja.

– Főtámadás! Főtámadás!

Az Alfréd király sétány felől új csapatok érkeztek. Kipihent, felkészített szürkeruhások vonultak Trapitiék felé. Az öltönyükön egyetlen ránc, egyetlen gyűrődés sem volt, s a nyakkendőjük is úgy állt, mint gyárigazgatóknak a divatlapokon. Eltökélt képet vágtak, és mindegyik kezében zsebszámoló meg jegyzetfüzet volt. Már számoltak is. Számoltak, jegyzeteltek!

– Egy darab szerelmespár.

– Nem, főtanácsos, mert kettő!

– Jó, kettő darab szerelmespár, de egy veszekedős és egy simogatós!

– És egy darab ikerpár!

277

– Egy hamis hangú tűzoltóparancsnok!

– Egy horgolós mama!

– Kötős, te pupák! – zsörtölődött maga elé Ühüm néni.

A hivatalnokok kiabáltak és hangoskodtak. Magabiztosak voltak, nagyképűek, gúnyosak, és mind többen és többen tódultak a térre. A hátul lévők folyamatosan nyomták az elöl lévőket. Már körbe is fogták a kavicsváriak kicsiny, fáradt csapatát. Vészesen szűkült a kör. Úgy tűnt, vége mindennek, hogy elvesztek, hogy pillanatok kérdése csak, hogy megragadják és a buszokhoz vezessék őket, amikor Ühüm bácsi fehér kendőt kezdett lengetni.

– Megadják magukat!

– Főgyőzelem, hurrá!

Dehogyis! Semmiféle kapitulációról nem volt szó! Ühüm bácsi az utolsó, titkos fegyverhez folyamodott. A következő pillanatban vad motorzúgás hallatszott. Csikorogtak a kerekek, ahogy egy veszélyes kanyar következett, újabb fékcsikorgás, és hát ki más, Kelemen Aranka száguldott be a térre zöldséges furgonjával. Arankán igazi motorbiciklis szemüveg volt és bőrsapka, amely alól kilobogott a haja. És süteményhabos volt a szája. A platón pedig egy köpcös, kerekképű figura állt, de azért olyan volt, mint egy igazi hős. Hohó, hiszen ő volt a félelmetes tortarabló! Az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal elhajított egy dobostortát, amely éppen képen talált egy kiabáló hivatalnokot.

– Reszkessetek, főfőfejek! – kiáltotta a tortarabló.

Ühüm bácsi a botjával hadakozott, amit el akartak tőle venni.

– Emberek, bátorság, itt van Minyon kapitány!

– Éljen! Hurrá!

278 279

Mire az egyik főtanácsos megfordult.

– Szent Főfőtanács! Itt a tortarabló!

De már kapta is képébe a habos krémest. Úúúú, mekkora találat! És követte az újabb és az újabb tortabomba! Minyon kapitány és Kelemen Aranka érkezése pillanatok alatt kiegyenlítette az erőviszonyokat. Néhány főtanácsos máris habtól elvakultan támolygott. Mákosrétes-lövedékek terítettek be egy kisebb csoportot. Az egyik hivatalnok éppen kiáltani akart, amikor sajtos rolót kapott a kitátott szájába. Repültek a krémesek, a minyonok, a fánkok, és útnak indult a levegőben néhány kókuszgolyó, valamint gesztenyepüré is. És mind célba talált! Néhány hivatalnok összeütközött, egymásnak verték a kobakjukat, vagy megtaposták a másik lábát. A Főfőtanács épen maradt emberei is összezavarodtak.

– Tíz minyon repült már!

– Nem, tizenöt!

– Engem is eltalált egy!

– Akkor az mennyi minyon most?!

És egyszer csak újra csend lett.

A kerekképű, köpcös tortarabló, a hős Minyon kapitány tehetetlenül tárta szét a karját. Elfogyott az összes sütemény! Nincs már több tortabomba!

280
Kukta Gerozán végső támadása

Ám ezt az újabb csendet már nem akarta volna megtörni egyetlen hivatalnokkiáltás sem. Mintha elment volna a kedvük a további harctól, szipogtak, a fejüket lehajtva törölgették a ruhájukat, persze mindhiába, hiszen egy orosz krémtorta jól mutató sebesüléseket okoz egy szürke öltönynek. A hivatalnokok sunyin pislogtak hátrafelé, s legszívesebben hagyták volna az egészet. Szépen hazamentek volna. De nem mentek haza. Mert ekkor valami történt. A kedveszegett szürkeruhások habtól csöpögő sorfala lassan szétnyílt. S néhány pillanat múlva látszott már, hogy Kukta Gerozán közeledik a városlakók kicsiny csoportjához, csakhogy nem egyedül. Az egyik kezével Vén Nyanya Csúfságot lökdöste előre, a másikkal a Varázs Fakanállal hadonászott.

– Főtúsz! Főtúsz! – kiabáltak a szürkeruhások.

Hirtelen nagyon jó kedvük lett! Hogy a főfőnökük simán elfogott egy főképpen gonosz boszorkányt, nos, ez más megvilágításba helyezte az eseményeket. Így már biztosan győzni fognak! Kész, vége, még néhány pillanat, és teljesen az övék lesz Kavicsvár!

– Kukta Gerozán!

– Kukta Gerozán! – harsogta a tömeg.

– Itt a főcsodafegyver!

281

– Megmentünk, Vén Nyanya! – kiáltotta Hektor Viktor, bár őszintén szólva maga sem volt egészen tisztában azzal, hogy a megmentés miképpen kivitelezhető. A rettenetes fakanál Kukta Gerozán kezében imbolygott, s egyetlen mozdulattal bárkit azonnal elvarázsolhatott volna.

– Jaj, csak azt ne! – rikoltotta a boszorkány, aztán kiköpött Hektor Viktor felé. – Benned már soha nem bízom, te bajuszos tűzlovag! Te becsaptál engem, elkábítottad a szívemet. A legtisztább érzéseimmel éltél vissza!

Hektor Viktor zavartan pislogott.

– De hiszen miért ne mentsünk meg? – kérdezte Ühüm bácsi.

– Megmentünk! – kiáltotta Nocsak úr, és egészen váratlanul, általános meglepetésre megindult Vén Nyanya felé.

– Egy lépést se! – kiáltotta Kukta Gerozán, és megemelte a fakanalat –, vagy máris a Mindent Felejtő Mesében vagytok!

– Ne mentsetek meg, mert akkor megint hálára köteleztek! – rikoltotta a Vén Nyanya, és a fejéhez kapott. – Én gonosz vagyok! Romlott! Veszedelmes! Engem ne mentsen meg senki!

– Csend legyen! – kiáltotta Kukta Gerozán, és nagy kört kanyarított maga körül az óriás fakanállal. Fölmorajlott és meghátrált a tömeg. A mozdulatlanul maradó Hektor Viktorhoz csaknem hozzáért a rettenetes varázsfa. Kukta Gerozán beszélni kezdett a kavicsváriakhoz.

– Csak az időt húzzátok, nyomorultak! Azt hiszitek, hogy van menekvés?! Nincs menekvés! Jól kiismertem azt a bolond észjárásotokat. S mert nem fogadtatok szót nekem, és 282nem hallgattatok rám, és tortával dobáltátok össze az embereimet, nem teszem könnyűvé nektek a véget. Hahaha! Adok egy kis időt, de csak hogy rosszabb legyen nektek. Gondoljátok csak szépen végig, hogy mi mindentől kell megválnotok azzal, hogy a Mindent Felejtő Mesébe repültök. Az egész átkozott városka oda fog menni a Mindent Felejtő Mesébe, hahh! Na, szerencsétlenek, emlékeztek már?! Sírjatok csak, sápadjatok, remegjetek!

S a következő pillanatban Kukta Gerozán eltaszította magától a boszorkányt, aki nagyot nyekkenve esett a porba.

Ám ekkor megint váratlan dolog történt.

– Megállj! Kukta Gerozán! – Boleszláv főfelügyelő tört át a tömegen, miközben egy hatalmas tükröt tartott maga elé. Hiszen Kukta Gerozán dolgozószobájának a tükre volt az!

Holle mama halk sikollyal elájult.

Kukta Gerozán felüvöltött.

– Fogjátok el, és takarjátok le a tükröt!

– Jöjj elő, jó Kukta Gerozán, és győzd le a rossz énedet! – kiáltotta Boleszláv főfelügyelő. De a jó Kukta Gerozánnak nem volt ideje előjönni. A szürkeruhások máris nagy, szürke lepedőt kaptak elő, és Boleszláv főfelügyelőre borították. Aztán őt is odalökdösték a kavicsváriak csoportjához.

– Senki nem mozdul! Most már az összes ellenségem együtt van ~ jelentette ki diadalittasan Kukta Gerozán. – Menj oda közéjük te is, Vén Nyanya.

A boszorkány is beállt a kis csoportba. Megvető pillantással illette Hektor Viktort, és úgy alakította, hogy Trapiti mellé kerüljön. Oldalba bökte a remegő manót, és odasuttogott neki.

– Te vagy az utolsó reménységünk, Trapiti!

283

– Én?! – dideregte a manó. – Hogyan?

– Nálad az ellenfakanál, neked kell megküzdened Kukta Gerozánnal!

– Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Világ, kedves tortával összedobált tanácsosaim! – üvöltötte ekkor Kukta Gerozán. – Ezen ünnepi alkalommal nyomorult ellenségeim a Mindent Felejtő Mesébe kerülnek! Embereim mindent megszámolnak! Mindent számba vesznek! Minden tény, dolog a helyére kerül! Vége az érzelgős kilengéseknek, a szentimentális szabálytalanságoknak, a felesleges érzéseknek. Az idő mindenki számára ugyanazt jelenti majd. Nem lesznek késések, mert én a nagy, a hős, a bátor Kukta Gerozán átveszem a világ felett az irányítást! Most pedig, hahaha, irány a felejtés birodalma!

Kukta Gerozán felemelte a Varázs Fakanalat, hogy kavarjon, keverjen vele.

– Nem, Kukta Gerozán! – harsant fel egy vékony hangocska.

– Micsoda?!

– Nem fogsz te itt elvarázsolni senkit!

Kukta Gerozán megdörzsölte a szemét. Nem hitte el, amit látott! Pedig igaz volt! A kicsi Trapiti állt előtte, és a maga kis fakanalát szorongatta hasonlóképpen, ahogy ő a nagyot. Kukta Gerozán gúnyosan felkacagott.

– Hogy ezzel akarsz velem szembeszállni, te ostoba manó! Te kis szökevény! Pondró! Egyszer már megszöktél a meséből, de garantálom, hogy még egyszer nem fogsz!

És újra felemelte a fakanalat.

– Kavarom, keverem! – mormolta. – Én, a Nagy Kukta Gerozán azt parancsolom, hogy mind kerüljenek a Mindent Felejtő Mesébe!

284

S mintha hideg szél támadt volna. Mintha maga a hatalmas ég is összerezdült volna fölöttük. A városlakók jeges hideget éreztek a lábaiknál, mintha egyszeriben egy végtelen jégmezőn álltak volna, amely iszonyatos hideget lehelt fölfelé, pontosan rájuk, a testükre és a lelkükre, s ez a láthatatlan hideg lassan emelkedett, már nem érezték a bokájukat és a térdüket, mintha elvesztették volna a lábukat. Félelmetes érzés volt! Így érkezik hát a felejtés, hidegen és részvétlenül.

– Trapiti! – kiáltotta hirtelen a manó, és kicsi fakanalát tartva bátran előrelépett.

– Mi?! Szembeszállsz velem?! – üvöltött Kukta Gerozán. – Felejtés! Felejtés!

A hideg tovább emelkedett. Hektor Viktor ölbe kapta Holle mamát, aki még mindig alélt volt, szegény Picike Ferike meg tiszta erejéből pipiskedett, neki már a melléig ért ez a borzalmas hidegség, már a szíve magasságában hömpölygött. Bánatos Olivér olyan erővel szorította magához Violát, hogy a lány följajdult.

– Soha nem felejtelek el!

– Dehogynem! – kacagott gúnyosan Kukta Gerozán, és újra kavaró mozdulatot tett.

– Trapiti! Trapiti! Trapiti! – sikoltotta a manó.

A felejtés hidege váratlanul nem emelkedett tovább. Kukta Gerozán dühösen megrázta a fejét és felüvöltött.

– Felejtés! Felejtés!

S a hideg újra megindult, Picike Ferikének már az állát nyaldosta, s a többiek is derékig, mellmagasságig álltak benne, és most már tényleg úgy tetszett, hogy vége, eddig tartott hősies küzdelmük, eddig tartott mindaz, amik voltak.

285

– Trapiti! Trapiti! – hajtogatta a manó, és váratlanul előrelépett. Majd pedig a megdöbbent Kukta Gerozánhoz ugorva megcsavarta a Főfőtanácsos orrát.

– Ááá! – üvöltött fel Kukta Gerozán.

– Ez az! – kiáltott Ühüm bácsi –, csavarja meg valaki az orromat!

És a felejtés hidegében fuldokló városlakók csavargatni kezdték egymás orrát, és kiáltoztak, trapiti, trapiti, trapiti! Kukta Gerozán a fejét rázva üvöltött.

– Borzalmas! Iszonyatos! Ekkora marhaságot! Ezt én már nem tudom elviselni! Megőrülök!

– Hogy lehet ilyen idiótán viselkedni ilyen pillanatokban?!

– Bolondok, tökkelütöttek! – toporzékolt.

– Hát persze, hogy tökkelütöttek! Mi mind tökkelütöttek vagyunk! – kiáltotta a manó, s ekkor megint történt valami. Kukta Gerozán mereven előretartott Varázs Fakanala megmozdult. De nem azért mozdult meg, mert az üvöltő, a fejét vadul rázogató Kukta Gerozán mozdította volna meg. A fakanál magától mozdult meg. Olyan volt, mintha bólintott volna. A fakanál feje előrehajlott. Majd pedig a nyaka is megindult előre, és, hoppá, hoppá, a törzse is. Mint az olvadó műanyag, amely nem bírja már a saját súlyát. Egy-két pillanat múlva Kukta Gerozán ott állt a teljesen lekonyult Varázs Fakanállal, és megnyúlt képpel bámult.

– Mi ez?! Ez… ez lehetetlen!

A városka lakói azt érezték, hogy húzódik vissza a hideg.

– Megcsavartad az orrom, Viktorom! Hát mégis szeretsz! – kiáltotta Vén Nyanya Csúfság, és meg akarta ölelni a tűzoltóparancsnokot.

286

– Fontos dolog a szerelem, de most van sürgősebb dolog is! – szólt rá Ühüm bácsi.

Holle mama támolygott, és a homlokát masszírozta.

Kukta Gerozán a fakanalára meredt, aztán az embereire üvöltött.

– Mire vártok, idióták?! Támadjátok meg őket!

– Trapiti! – ugrott a szürkeruhások felé a manó, mire azok jajveszékelve, egymás oldalába könyökölve, a szomszédjukon nagyot taszítva, a fejüket fogva menekülni kezdtek. Pillanatok alatt kiürült a tér. Kukta Gerozán megsemmisülten állt a városlakók előtt. Remegett.

– Könyörgöm, ne bántsatok!

– Miért, szoktunk mi másokat bántani, te Gerozán? – hajolt hozzá Hektor Viktor, akinek a nyomában folyamatosan ott tipegett Vén Nyanya Csúfság, és rángatta a turistaruháját. Boleszláv főfelügyelő lépett elő, mire Holle mama, aki még mindig szédülve fogta a fejét, ahogy rápillantott, újra elájult. Boleszláv főfelügyelő a tükröt tartotta a kezében.

– Mocskos áruló vagy, Boleszláv! – suttogta Kukta Gerozán.

– Nem! Én Kukta Gerozánnak dolgoztam. Csakhogy a jó Kukta Gerozánnak, érted? – s a tükörhöz hajolt. Onnan pedig a jó Kukta Gerozán bólintott mosolyogva. Minden ugyanolyan volt rajta, mint a másik Kukta Gerozánon, ám ő jó volt. Kedves volt a mosolya, illedelmes és megnyerő a mozdulata, és az egész lénye derűt és békét sugárzott. A következő pillanatban kilépett a tükörből, s ott állt előttük valóságosan. És udvariasan meghajolt.

– Bocsánatot kérek a testvérem bűneiért! Tudom, ezzel hirtelenjében nem sokat kezdhettek, de kérlek benneteket, 287bízzatok bennem. Igyekszem jóvátenni a bűnöket és a hibákat. Ahogy egy jó bizurr-mizurr leszármazotthoz illik.

– Nahát, ezek is ketten vannak! – mondták egyszerre a Pepék.

– Talpnyaló! – hörögte a rossz Kukta Gerozán, aztán a fejéhez kapott, majd undorodva a tenyerére meredt. – Mi a fene ez?!

Dregdalon Billi csapkodott fölötte.

– Ezer bocsánat, Gerozán úr! Nem tudtam visszatartani!

Boleszláv főfelügyelő ekkor megragadta a rossz Kukta Gerozán grabancát, és a tükörhöz irányította.

– Most pedig mars befelé! Mozgás!

– Jaj, ne, inkább jó leszek, megjavulok, mosogatni is fogok! – jajveszékelt Kukta Gerozán, de a következő pillanatban Boleszláv főfelügyelő gyengéden megtaszította, és az elvetemült főfőtanácsos már bent is volt a tükörvilágban, onnan köpködött, vicsorgott kifelé.

– Visszatérek, ostobák! Én mindig visszatérek, és akkor jaj lesz nektek!

Hektor Viktor lehúzta hatalmas felsőtestéről a turistainget, és betakarta vele a tükröt, mire elhalkult az átkozódás.

A városlakók egymásra néztek.

– Hurrá! Győztünk! – kiáltozták egymást ölelgetve. Vén Nyanya Csúfság Hektor Viktor nyakába csimpaszkodott.

– Csak egy csókot, egy kicsike csókot, drága Viktorom!

Boleszláv főfelügyelő Holle mama fölé hajolt, és lágyan simogatta az arcát.

– Holle kislány, Holle kislány, ébredj!

Holle mama kinyitotta a szemét.

– Müller igazgató?! Szerelmem, hogy kerültél ide?!

288

– Mindig is szerettelek, drága Holle kislány, nyomoztam utánad. Az oroszlánidomár hazudott. Nem vesztem a tengerbe, hanem elraboltatott. Nagy sokára sikerült kiszabadulnom, de ezt most nagyon hosszú lenne elmesélni. Én pedig nyomozni kezdtem utánad. És a nyomok ide vezettek. Úgy tettem, mintha a gonosz szolgálatában állnék. Szeretlek, Holle kislány!

– Én is szeretlek, Müller igazgató, mindig is szerettelek!

Újra kitört az üdvrivalgás. Aztán egyszerre elcsöndesedtek.

Az árokparton Trapiti üldögélt magányosan, és szipogott.

289
Befejezés

Így esett meg a nagy tökfőzelékháború. Hetekig tartott aztán Kavicsvár helyreállítása, szinte az összes házat újra kellett festeni. A virágágyást is széttaposták, a szökőkutat elrontották. A jó Kukta Gerozán visszatért a Főfővárosba, és reformokat vezetett be. Nem kellett szürke öltönyben járni és mindent megszámolni. Nem kellett álmokat kölcsönözni meg vidámságot, mindenki akkor álmodott, és akkor volt vidám, amikor neki tetszett. Ha Kavicsvárra turisták jöttek a Fővárosból, amely nem Főfőváros volt immár, szabad volt tökfőzeléket enniük. A Mindent Felejtő Mese áldozatait a fővárosba költöztették, és gyógyítani kezdték. Hamar megállapították az orvosok, hogy az egykori áldozatok újra öregedni kezdtek, ami jó jel volt. Hiszen éppúgy öregedtek, mint bármely másik ember, az életük, ahogy az orvosok mondták, normalizálódott. Ez azt jelentette, hogy lassanként újra tudtak sírni és nevetni, szeretni kezdték egymást, vagy veszekedtek. Fogfájásra panaszkodtak, az egyiknek ez a könyv tetszett, a másiknak amaz. Szerelmesek lettek. Szakítottak. És így tovább. Egyszóval éltek.

Kavicsvárott lassan minden visszatért a rendes kerékvágásba. Minyon kapitány álmélkodva tekintette meg a róla megmintázott szobrot, mert az egyáltalán nem hasonlított 290rá. Az igazi Minyon kapitány, vagyis hát ő, köpcös volt és kerekképű, a szobor viszont atlétatermetű.

– Nem állhatna itt inkább egy hozzám inkább hasonlatos szobor? – kérdezte aztán köhécselve. A kavicsváriak megtárgyalták a dolgot, és persze arra jutottak, miért is ne lehetne, végtére is Minyon kapitány egy igazi hős, hogy igen, hát persze, az a minimum, hogy a Minyon kapitányt ábrázoló szobor hasonlítson Minyon kapitányhoz. A minyondobó atlétát tehát eltávolították, és egy új, immár élethű szobrot állítottak a helyébe. Az új szobor vállán ráadásul egy szobormadárka is üldögélt, Dregdalon Billi mása. Az igazi Dregdalon Billi teljesen meghatódott, és gyakran ott üldögélt szobormása mellett.

– Titkos ügynököt ilyen kitüntetés még nem ért! – csicseregte büszkén.

Vén Nyanya Csúfság megint rettenetesen megsértődött. Bárhogyan rimánkodott, könyörgött és alázta magát, nem kapott csókot Hektor Viktortól. Pedig még azt is megígérte neki, hogy a seprűjén fogja megröptetni.

Müller igazgató és Holle mama mindenki nagy ámulatára és borzongására bemutatták a tőrdobálós számukat.

Olivér és Viola pedig esküvőre készülődtek.

Trapiti gyakran volt szomorú, ilyenkor a városka lakói trapitiztek vele. A manó ilyenkor egy kis időre elfeledte szomorúságát, aztán hirtelen elkomorodott.

Végül elérkezett az esküvő napja is.

Vén Nyanya Csúfság sértetten hagyta el a várost. Dúlva-fúlva szállt a magasban, ám a Macskató partján meglátta a kicsi Trapitit. A manó a térdére könyökölve bámulta a fodrozódó vizet. Egyedül volt. Nem sokkal a győzelem után 291Minyon kapitány a térdére ültette, és elmesélte neki, hogy ők bizony együtt szöktek meg az embertelen Mindent Felejtő Meséből, ám útközben elvesztették egymást, ezért sajnos ő sem tudja, hol lehetnek Trapiti szülei. Minyon kapitány maga is csodálkozott, hogy így kezd emlékezni, egyre több minden jutott az eszébe. Müller igazgató is beszélt a manóval. Elmondta neki, hogy ő is kerestette Trapiti szüleit, de aztán a Lidércfény erdőben elvesztették a nyomokat. A manó boldog volt. Hát persze! Neki is van anyukája meg apukája! Van! Van! De hol vannak?! Szegények legalább egy esztendeje nincsenek meg! Trapiti lelkesedése csakhamar lelohadt, s mind gyakrabban volt búskomor. Már a többiek se nagyon tudták megvigasztalni.

Tudta ezt Vén Nyanya Csúfság is, aki éppen kifigyelte a manót, ott lebegett fölötte. Láthatóan tépelődött.

– Nem! Megmondtam, hogy nem! Nem teszek több jót! Bökkelöki királyt és a feleségét én tartom fogva, és nem engedem el őket. Jó szolgáim lesznek. Sanyargatom őket, ugráltatom őket, koplaltatom őket, mert gonosz vagyok.

S mint aki nagyon be akarja beszélni magának, megismételte.

– Mert én, Vén Nyanya Csúfság Nagyon Gonosz vagyok!

Trapiti megtörölte a szemét. Felemelt egy kis kavicsot, és a vízbe dobta. Nézte a vízgyűrűket.

– Akkor sem! – dünnyögte Vén Nyanya Csúfság. – Nem engedem el őket!

Holott Vén Nyanya Csúfság volt az, aki annak idején a menekülő Trapitit a városkába irányította, csak hogy a manó biztonságban legyen. Ő varázsolta ki belőle a bizurr-mizurr gondolkodásmódot és beszédet is, hogy ne legyen 292olyan egyértelmű, honnan, melyik meséből jött. Ő bújtatta el a királyi párt is a viskójában, és dehogyis gyötörte őket. Csak szerette volna sanyargatni, gyötörni őket. Közben a kívánságukat leste. Málnát és szedret hozott nekik, miután néhány termetes varanggyal és siklóval kudarcot vallott. És persze ő csempészett Trapiti teájába ellenvarázsszert, amivel méltó ellenfele lehetett Kukta Gerozánnak, szóval Vén Nyanya Csúfság tulajdonképpen már nem gonosz boszorkány volt, hanem jó tündér. Igaz, a külseje nem ezt mutatta.

– Lehet, hogy megjavultam? – döbbent meg Vén Nyanya Csúfság. – Hú, de rettenetesen kínos lenne. Rajtam röhögne az egész boszorkányvilág!

Pedig minden jel erre vallott. A Mindent Felejtő Mese bejáratától elhozta, és kórházba vitte Bibircsókos Rozáliát. A boszorkánydoktorok a fejüket csóválták, vasorrukat vakargatták. Óriási megrázkódtatás érte szegény Rozáliát. Hosszú ideig tart majd a gyógykezelés! Rozália azóta újra tudott már gúnyosan kacagni, de nem mert seprűre ülni. Tudott egy-két varázslatot, de undorodott a békáktól.

Trapiti újra felsóhajtott. Aztán felállt, és szomorúan a városka felé indult. Haladtában néha megtörölte a szemét. Vén Nyanya Csúfság hosszan bámult utána, majd a rongyai közé nyúlt, és elővett egy fényképet. A fotó, nyilván még egy álturista készítette, Hektor Viktort ábrázolta bubusapkában, turistafelszerelésben.

– Mennyire szeretlek! – sóhajtotta a boszorkány. Aztán bólintott. Eszébe jutott, hogy a kapitány a legválságosabb pillanatban, amikor Kukta Gerozán csaknem elvarázsolta őket, az ő orrát csavarta meg. Nem Kelemen Arankáét, nem Holle mamáét vagy valaki másét, hanem az övét! Fájdalma293san fölsóhajtott. – Trapiti, trapiti, na jó, még egy utolsó jótett. Elengedem őket.

Azzal fogta magát és hazarepült.

Hála Istennek, szép, verőfényes idő volt. Az egész városka az esküvőre készülődött. Mindenki izgatott volt, a nők megálltak az utcasarkon, és azon vitatkoztak, vajon milyen szabású ruhában lesz Viola. Ühüm néni tudni vélte, hogy a menyasszonyi ruha készítésében a legnagyobb szerepet Doktor Nyisznyasz végzi, ami tökéletesen érthető, hiszen Doktor Nyisznyasz esküvői ruhák készítésének tárgyköréből csattogta el egykor a doktorátusát. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis virágboltos olló lett.

Néhány órácskával az esküvő előtt hátborzongató gúnykacaj gurgulázott az Alfréd Bökkelöki király sétányon, majd furcsa pár tűnt fel. Egy piros orrú öreg király és jóságos arcú felesége haladtak méltóságteljes mozdulatokkal az Emil tér irányába. Éppen mintha valami mesekönyvből léptek volna elő. Nocsak úr álmélkodva fordult utánuk, ej, de ismerősek, honnan ismerősek. A királyi pár megtorpant, föltekintettek a boltocska címerére, majd betértek Kelemen Aranka vegyeskereskedésébe. A boltoskisasszony éppen számolt valamit.

– Nem kérjük azt a két szendvicset – mondta az öreg király.

Kelemen Aranka még mindig a számokkal bajlódott, ezért nem nézett föl.

– Jó, ha nem kérik, akkor nem kérik.

– Nem mondtam, hogy nem kérjük azt a két szendvicset! – emelt a hangján az öreg király.

– Akkor válasszanak rétest. Vagy kakaós csigát, uram!

294

– Ne adjon két üdítőt!

– Jó, nem adok.

Aranka fölnézett, és elcsodálkozott.

Egy öreg király állt vele szemben.

– Szórakozni tetszik velem? – kérdezte nyájasan Kelemen Aranka.

– Szórakozom! Nem vagyunk éhesek! – szólt mogorván a király.

– Kérlek szépen, idegesítsd fel magad, Alfréd! – fogta meg az öreg király karját a jóságos arcú felesége.

– Nálam csak ne idegeskedjenek, kérem! – hebegte Kelemen Aranka. – Nálam senki sem szokott idegeskedni!

– Idegeskedünk. Zavarunk, nem akarunk vásárolni – mosolygott a jóságos arcú királynő.

– Lehet, hogy megőrültem? – kérdezte Kelemen Aranka sápadtan.

– Megőrült – rázta a fejét a királynő.

A király ekkor átnyúlt a pulton, elvette a két szendvicset, majd egy aranytallért dobott Aranka elé. Aztán fejcsóválva, morgolódva, valami nem rossz modort emlegetve elhagyta a helyiséget. Aranka megbabonázva lépett az ajtóhoz, s utánuk bámult. Látomás ez, vagy mi a csoda?! Nem akarnak vásárolni, és mégis vásárolnak! A király a feleségébe karolt, tettek néhány lépést. Aztán megálltak. Azért álltak meg, mert Trapiti állt előttük. A manó éppen Viola boltjából lépett ki, földes volt az orra. Trapiti Violát helyettesítette, mert Viola az esküvőre készülődött. A manó a királyi párra bámult, majd mint aki nem hisz a szemének, megrázta a fejét:

– Nem édesanyám! Nem édesapám!

295 296

Az öreg király fölemelte a kezét, a felesége is előrenyúlt, és szinte egyszerre kiáltottak:

– Nem Második Bökkelöki Alfrédka! – ezt kiáltották, mert hiszen ez volt Trapiti hivatalos, történelmi neve. Ölelték, csókolták, tapogatták egymást.

– Végre nem találtalak meg! – csókolta Malvin királynő a kisfiát.

A városkában csakhamar szertefutott a hír, hogy megkerültek Trapiti szülei. Olivér zakó nélkül rohant az utcára, s úgy ölelte az öregeket, mintha éppenséggel neki is a szülei lettek volna. Ennél jobban nem is lehetett volna időzíteni, hiszen az esküvő is ekkor volt.

Hektor Viktor gondterhelten járkált a tűzoltólaktanya udvarán. Ühüm bácsi az előbb hívta fel és bízta meg egy roppant fontos feladattal. Hektor Viktor ellenkezett, érvelt, vitázott. Mindhiába. Neki kellett megtennie a dolgot.

– Nem! Nem és nem! – kiáltotta, s öklével a levegőbe csapott.

Megállt, nagyot szívott az orrán.

– Na jó, legyen! – morogta, de aztán szenvedélyesen felkiáltott. – De félre fogja érteni!

– Dregdalon Billi! – kiáltotta.

A madárka már ott is billegett a tűzoltókocsi visszapillantó tükrén.

– Billikém, khm, kismadaram! – mondta a madárkának, miközben izzadság patakocska kezdett kicsorogni a sisakja alól. – Szállj el Vén Nyanya Csúfsághoz, és hívd meg az esküvőre.

A madárka már szállt is.

Néhány perc múlva csengett Hektor Viktor telefonja.

297

– Hát mégis szeretsz, kapitányom?

Hektor Viktor hallgatott. Tudta, hogy ez lesz.

– Jól van, ne válaszolj, Viktorom, most már rengeteg időnk van, előttünk az egész élet. Hát persze hogy elrepülök az esküvőre, de csak egy feltétellel. Valami emlékezetes gonoszságot kell ott megtennem.

– Nagyon nagy gonoszságot akarsz csinálni? – fogta a fejét, vagyis hát a sisakját Hektor Viktor.

– Jó, legyen átlagos. Velem lehet alkudni.

– De miért van erre szükség, kedves Nyanya?!

– Képzeld csak, mit szólnának a többi boszorkányok, ha megtudnák, hogy elmentem egy esküvőre, és nem okoztam még egy egérfarknyi ribilliót sem?! Hogy nem keltettem viszályt, nem támasztottam haragot, félelmet, he?! Viktor, hát rajtam vihogna mindenki! Na pá, kis kapitányom! Foglaltass magad mellett helyet!

És megszakadt a vonal.

Hektor Viktor fáradtan nézett maga elé.

Aztán elballagott Ühüm bácsihoz, és elmondott neki mindent.

S lassan elérkezett az esküvő órája is. A főtéren már kora reggel sátrakat és asztalokat állítottak föl. Az ifjú pár szokás szerint tiszteletét tette a múzeumban Valéria menyasszony egyedi kivitelezésű virágcsokránál, majd Báró Rojtos Eugén szállította őket a térre. A városlakók hurráztak, éljeneztek. Eugén olyan kecses köröket írt le a levegőben, hogy az emberek megtapsolták. A fővárosból megérkezett a jó Kukta Gerozán is, hozott ajándékba rengeteg ecsetet, festéket, virágkötő szalagot és színes virágcserepet. Az ebédlőasztal mellett állították fel a rossz Kukta Gerozánt őrző tükröt, és 298hogy a rossz Kukta Gerozán pukkadjon, levették róla a szürke vásznat, hadd lásson mindent, örömöt, jókedvet és boldogságot. A rossz Kukta Gerozán a tükör sarkában gubbasztott, karba font kézzel, sértetten üldögélt, és sötét pillantással bámult a világba. Megkezdődött az ebéd! A városlakók falatozás közben tárgyalták meg, hogy a királyi pár a múzeumba költözik, és ezentúl ott fognak élni. Hivatalosan ők lesznek a rossz Kukta Gerozán őrzői, egyébként pedig segítenek Kázmér úrnak a múlt emlékeinek a rendszerezésében. Trapiti is hozzájuk költözik, de bármikor alhat Olivéréknél.

– Nem segítünk Kázmér úrnak – bólintott az öreg király.

– Nem remek – használta Kázmér úr is a bizurr-mizurr nyelvet.

Csak Hektor Viktor volt nyugtalan. A padon mellette üresen tátongott egy hely. Egyébként rendben volt minden. Vendelin és Valéria összevesztek, nem voltak hajlandók egymás mellett ülni, úgyhogy Picike Ferike fészkelődött közéjük. A kistermetű kéményseprő egy idő után azt vette észre, hogy Vendelin és Valéria már szerelmes, megbánó pillantásokat küldözgetnek egymásnak. Ezért Picike Ferike óvatosan az asztal alá csúszott, és átmászott a másik oldalra. A Pepe testvérek és Nocsak úr a nyolcadik Babéros Néró-verset hallgatták meg, és hát az az igazság, hogy kissé üveges volt a tekintetük.

Holle mama egyszer csak felállt, és bejelentette, hogy meglepetése van. Bocsánatot kér, de most nem az ifjú pár, hanem a hős Minyon kapitány kap ajándékot. Holle mama kirakott az asztalra egy jókora porcelántálat, amely selyempapírral volt letakarva.

299

– Kedves Minyon kapitány, tekintsd meg őket! – szólt Holle mama.

Minyon kapitány csodálkozva kukkantott a selyempapír alá. Aztán felkiáltott.

– Hú, nahát, ezek meg miféle minyonok?! Soha nem láttam még ilyeneket!

Holle mama szerényen elmosolyodott.

– Puncsos minyonok.

– Dobott már puncsos minyont, kapitány?

Minyon kapitány olyan arcot vágott, mint aki megnyerte a főnyereményt.

– Hát eldobhatom őket, drága Holle mama?!

– Persze, azért csináltam!

S ekkor vérfagyasztó gúnykacaj hallatszott. Az emberek dermedten fordultak a hang irányába. A rossz Kukta Gerozán tükrénél ott topogott Vén Nyanya Csúfság. Szomorú grimaszt vágott, s szinte bocsánatkérően motyogta.

– Ne haragudjatok, de ezt még meg kell tennem!

– Mit akarsz tenni, drága Vén Nyanya?! – kiáltotta Ühüm bácsi.

– Kiengedem ezt az izét, őt, na, a Gerozánt – dünnyögte, és már a kezében volt a varázspálcája.

– Nem teheted, Nanya, te már jó vagy! – kiáltotta kétségbeesetten Hektor Viktor.

– Tényleg az vagyok! – bólintott szomorúan Vén Nyanya Csúfság, minden idők egykorvolt leggonoszabb boszorkánya. – Hiába küszködtem ellene, hiába próbáltam meg mindent, végül szégyenszemre megjavultam. Jó vagyok, hiába is tagadnám. De ezt az utolsó gonoszságot még meg kell tennem. Érezzétek át a helyzetemet! Valami szép, ko300moly és emlékezetes gonoszsággal kell elbúcsúznom a gonoszságtól. Ti is tudjátok, hogy a csúcson kell abbahagyni. Hogy legyen mire emlékeznem, ha nyugdíjas boszorkány leszek.

– Tulajdonképpen van benne ráció – hümmögött Ühüm bácsi.

– Összetörjem a tükröt? – kérdezte elszántan Hektor Viktor.

– Akkor nem adunk neki esélyt arra, hogy megjavuljon! – tiltakozott a jó Kukta Gerozán.

– Igaza van – bólintott Károly professzor. – Az esélyt mindig meg kell adni.

Ám ekkor Vén Nyanya Csúfság hátborzongatóan fölkacagott, és a varázspálcájával krikszkrakszokat írt a levegőbe. Kénes füst csapott fel, és amikor szertefoszlott, az emberek döbbenten látták, hogy a rossz Kukta Gerozán vigyorog rájuk a tükröt támasztva. Kiszabadult a börtönéből, s ott állt előttük félelmetesen, valóságosan.

– Kösz, Nyanya – szólt hanyagul.

– Te csak ne köszönjél nekem semmit, Gerozán – dünnyögte kedvetlenül a boszorkány. – Nem miattad tettem, hanem mert van önbecsülésem. – Azzal odaballagott Hektor Viktor mellé, és leült az üresen hagyott helyre.

– Mi tettél, Nyanya?! – suttogta Hektor Viktor.

– Hát nem értesz meg, Hektor Viktor?! – kérdezte Vén Nyanya Csúfság, és könnybe lábadt a szeme.

– Most megkapjátok! – kiáltotta a rossz Kukta Gerozán, és megindult feléjük. Riadalom támadt. Vén Nyanya Csúfság az asztalra könyökölt. Minyon kapitányra bámult.

– Van célpontod, nem?!

301

Minyon kapitánynak nem kellett kétszer mondani.

Bumm! Már célba is talált az első minyon.

Bumm! Követte a második!

Úúúú, íííí – rázta a fejét a képen talált rossz Kukta Gerozán. De mert eltalálta a harmadik bomba is, futásnak eredt. Közben üvöltözött, fenyegetőzött!

– Visszajövök! És jaj lesz nektek, íííí! Megbosszulok mindent, úúúú! Ki sütötte ezt a minyont, mert elég finom! Ííííí! Kukta Gerozán nem felejt, úúúú! Kukta Gerozán visszatér és kő kövön, minyon minyonon nem marad, ííííí!

Már nem is látszott a gonosz pára, olyan messze járt.

Két minyon maradt, és a kapitány szeme fénylett.

– Most figyeljetek – szólt, s némi készülődés, koncentrálás után elhajította az utolsó előtti minyont. Az meg szállt, szállt, csak szállt a levegőben, és aztán eltűnt a szemük elől. Ám kisvártatva fájdalmas kiáltást sodort feléjük a szél.

– Úúúúúúúúúúú!

– Azt hiszem, ez is talált! – bólintott elégedetten Minyon kapitány, fölemelte az utolsó puncsos minyont, majd zavartan körbenézett.

– Engedelmetekkel ezt elfogyasztanám. Soha nem ettem még puncsos minyont.

– Hát persze, kapitány! Edd csak meg!

– Jó étvágyat!

– Egészségedre! – kiáltozták az emberek.

Végre most már tényleg megkönnyebbülhettek. Újra nevetgélni, beszélgetni kezdtek, s megállapodtak abban, hogy Vén Nyanya Csúfságnak tényleg nem volt más választása, tényleg a csúcson kell abbahagyni. Majd kezdetét vette a mulatság, táncoltak és trapitiztek, énekeltek, nevetgéltek.

302

Egyszer csak árnyékba borult a főasztal.

Meglepetten pillantottak a magasba, Veszelka Trubadúr felhőutazó érkezett meg, jókora bárányfelhőn heverészett. Aztán lekiáltott hozzájuk.

– Látom, szépen elvagytok! Nem nagyon változott nálatok semmi. Nem unatkoztok? Csak azért mondom, mert ha akarjátok, mesélek nektek valami érdekeset!

– Igen, mesélj valami érdekeset, Veszelka Trubadúr!

– Dobjon már fel valaki egy libacombot!

Minyon kapitány földobott neki egy libacombot.

– Köszönöm! Szóval – kezdte a mesét tele szájjal Veszelka Trubadúr – hallottam egy furcsa figuráról, akinek az volt a neve, hogy Ramszesz Vogul. Ez az ember nem szerette, ha valami van a fején. Nem tűrte a kalapot, a sapkát, de még a haját se. Naponta borotválta a kobakját kétszer, de lehet, hogy háromszor. Ramszesz Vogul egyszer elment az orvoshoz, és azt kérdezte tőle, hogy nem tudná-e áttenni a füleit máshová, mire az orvos elgondolkodott, és azt mondta…

És ekkor szél támadt, és a felhő úszni kezdett.

– Mit mondott az orvos?!

– Azt mondta, hogy…

– Nem értjük, Veszelka Trubadúr.

Messziről jött a kiáltás:

– Majd legközelebb elmesélem!

303