Kassák Lajos
Csavargók, alkotók
Válogatott irodalmi tanulmányok
Elöljáróban

Forma és tartalom kérdése a művészetben régi és mindmáig megoldatlan probléma. Amióta a művészetet ismerjük, azóta folyik ez az áldatlan háborúskodás részben azok között, akik a mű eszmei tartalmára, részben azok között, akik a forma tökéletességére helyezik a hangsúlyt. Állandóan úgy magyarázkodnak és vitáznak egymással, mintha két különböző dologról lenne szó. A művészet szintetikus fogalma mintegy csak ürügyül szolgál ahhoz, hogy bizonyos érdekeiket megvédelmezhessék, s egyugyanazon dolognak hol az egyik, hol a másik arculatát mutatják a laikusnak mint kizárólagosat és tökéleteset. Ha közelebbről nézzük meg ezt az ádáz harcot, látni fogjuk, hogy ez az ütközés nem művészetkritikai szempontok szerint igazodik. Megfigyelésem szerint a harc olyan probléma körül folyik, amely lényegében nem is létezik. A tartalom és forma, ez a látszólagos kettősség a művészetben, helyesebben a műben mint objektív valóságban a lehetőségig megoldott, s a felvetett kérdés csak azok számára létezik és marad örökké nyitva, akik bizonyos értelemben kívül vannak a művészeten mint alkotó tevékenységen.

Az egyik fél a művészetet kizárólag témaközlésnek, a másik pedig formajelenségnek fogja föl. Ez az egyoldalúságuk örökre lehetetlenné teszi számukra, hogy nagyszerű művészetet produkáljanak, vagy akár csak a megalkotott mű lényegét a maga egészében fölfoghassák. Mert hiszen a művészet abszolút értelemben éppúgy nemcsak közlés, mint ahogyan nemcsak kifejeződés. A művész számára nem lehet problematikus, hogy tartalom nélkül nincsen forma és forma nélkül nincsen tartalom. Őelőtte a cél a tartalom adekvát formába zárása, s ugyanekkor ez a kifejező forma a tartalom közlését is jelenti. A forma adja meg a mű esztétikai jellegét, a tartalom pedig emberi fajsúlyát. A művészi produktum tehát mint kifejeződés és közlés így hozható egy nevezőre. Ez az egységes nevező maga a művész.

Nem kétséges előttem, ha idáig eljutottunk, a félreértések és félremagyarázások forrásánál vagyunk, s aki művész vagy a művészet befogadására képes laikus, az előtt megszűnnek a mesterségesen előidézett ellentmondások, s ezek szemében nem a tartalmi vagy formai hangsúly, hanem az egység tökéletessége jelenti a művészetet. S mivel emberek vagyunk, ezt az egységet és annak tökéletességét mindenkor csak sajátos emberi szem5pontból határozhatjuk meg. A művészet nem kívülünk való, a mindennapi realitástól független metafizikai jelenség. Általunk teremtődik fölfogható alakzatba, s ez az alakzat belőlünk és értünk telítődik meg tartalommal. Mint ahogyan a forma és tartalom nem két külön valami, ugyanúgy a művészet és alkotója sem egymástól független jelenség. A művészettörténelem bizonyítja, hogy a megalkotott művek megjelenési formája koronként változó annyiban és úgy, amennyiben az alkotó ember materiális és pszichikai adottságai változók korok szerint. Mert hiszen amennyiben a forma nem független a tartalomtól, az alkotás az alkotójától, ugyanannyiban az alkotó ember, a művész sem független embertársaitól – végső soron korának általános és jellegzetes körülményeitől. Ha nem így lenne, nem hordanánk magunkban a történelmi folytonosságot, el tudnánk szakadni a múlttól. Ami volt, az érthetetlenné és fölfoghatatlanná válna számunkra, s mint az egészből kiszakadt egyedek nem táplálnánk magunkban a jövő csíráit. S hogy ez nem így van, hogy nem téren és időn kívüli lények vagyunk, ennek a bizonyítására elég, ha egy pillanatra visszatekintünk a múltba. Az emberi társadalom mai alakulatának előző rendszereit évezredekre visszamenően megtaláljuk a történelem folyamatában csakúgy, mint mai művészetünk előző rendszereit, tartalmát és formáját is megtaláljuk a múltak történetében. A művészet általam vallott egységét emberemlékezetig visszamenőleg bizonyítva látjuk. Vagy talán a művészet és irodalom ismert reprezentatív nagyságainak alkotásaiban nem tűnik elénk világosan a forma és tartalom azonossága, a művészet szintetikus lényege?

Ki tagadhatná meg ezt a szintézist a görög és a római kor harci eposzaitól, a földmívelő nép elégiáitól? Ki ne látná Giotto képeiben a nagyszerű formaharmóniába zárt emberi élet, társadalmi körülmények tartalmát? Vagy a modern korban Shakespeare tökéletesnek elfogadott drámái nem adják-e egy emberi korszak levegőjét, materiális szokásait és magasba vágyakozó álmait? Azt pedig valamennyien tudjuk, hogy Flaubert Bovaryné-ja egy apró újsághírből született meg, hogy Dosztojevszkij műveihez a mindennapok fájdalmai adták meg az inspirációt, hogy a rebellis verseket író Heine mint ember társadalmi forradalmár volt, hogy a nagy katolikus költő, Claudel diplomáciai szolgálatot teljesít, s költeményei telítve vannak társadalmi motívumokkal. Még közelebbi példákat is hozhatnék, és százszorosan éppen a legnagyobb művészek alkotásaival bizonyíthatnám a művészet társadalmi eredetét és jelentőségét.

De itt közbevethetné valaki, ez az igazság nagyon időlegesnek látszik, s valószínűleg csak azóta van ez így, amióta a művészetből önálló foglalkozás, a műből pedig kereskedelmi árucikk lett. Igen, mióta ezek az állapo6tok bekövetkeztek, azóta sokkal világosabb előttünk a művészetek karakterképe. De a valóságban ugyanígy volt ez a messze múltban is. Akik néhány hónappal ezelőtt megtekintették Frobenius gyűjteményének kiállítását az Iparművészeti Múzeumban, azok nem kételkedhetnek állításom világosságában és helyességében. A Frobenius-gyűjtemény anyaga nyolc-tízezer év előtti népek rajzait mutatta be. És állítom, hogy nincs az a történelemtudós, aki ezek nélkül a dokumentumok nélkül valamennyire is meg tudná közelíteni, el tudná képzelni és föl tudná vázolni a tízezer év előtti emberiség történetét. A kiállított rajzok a mi fogalmaink szerint, a mi értelmezésünkben nem nevezhetők művészi produktumoknak, de mégis mint az ember kifejeződése és mágikus közlésformája közvetlen őse mai művészetünknek. A primitív ember élményeit, vágyait és elképzeléseit realizálta bennük, s ez a tartalmi telítettség az, ami az első pillanatra esetlenül ható formai megjelenésüket szuggesztív erővel s a tökéletesség színvonalán szinte maradék nélkül állítja elénk.

Évezredek vonalát futottuk be pillanatok alatt. Fölösleges lenne tovább részletezni ezeket az általános igazságokat. Magam részéről vallom a determináció törvényét, és véges eszemmel el sem tudom képzelni, hogy kiléphetnék a történelmi folyamatból, amelynek egyazon pillanatban befejeződése és kezdete vagyok. S én ezt nem fatalizmusnak, hanem racionalizmusnak nevezem. Tudomásul veszem a világot mint adottságot, és számolok vele. Hogy számolok vele, az ember voltomat jelenti: gondolkodom. Gondolkodom, de nem magáért a gondolkodás tényéért, hanem mindig a folyamatosság irányában s a lehetőségekhez képest reális életem érdekében. Gondolkodásommal akaratom irányítására törekszem, de végeredményben nem hiszek a polgári liberalizmus által hangoztatott szabad akaratban. Úgy vélem, az ember csak azt akarhatja, amire születéséből és életkörülményeiből származó adottságainál fogva képes és rákényszerül. A világot egyetlen organizmusnak képzelem el, és mi, emberek alárendelt részei vagyunk ennek az egésznek, olyannyira, hogy a világ látszólag kívülünk álló elemei nélkül elpusztulnánk élelem, fény vagy levegő nélkül. Ebből az elgondolásból eredőn tehát nem hihetek a szabad akaratban, s a témához visszakapcsolódva nem hiszek a korát megelőző zseniben, és nem hiszek a művész úgynevezett önkényes megalkuvásában sem. Annál a művésznél például, aki azt mondja, hogy: egy időre föladom művészi céljaimat és meggyőződésemet azért, hogy mondjuk, a családomat jobb helyzetbe juttassam, annál a művésznél a család mint a művész életét domináló tényező a művészet elé lépett – és így ő egy pillanatra sem alkudott meg, hanem egész lényével áttolódott egyik síkról a másikra, s művészi élet7formája a családapa életformájának alárendelt eszközévé lett. Karakterelváltozás történt; adottságból és kényszerűségből. Ilyen adottságok uralkodnak fölöttünk születésünktől fogva halálunkig.

A tébolyda lakója és a világ dolgaival szemben közömbös lumpenproletár fölött csakúgy, mint a művész fölött.

Ha tehát egy végtelen folyamatban vagyunk benne, egy végtelen láncsor szeme vagyunk, kiléphetünk-e a világ rendjéből, vagyis önmagunk rendjéből? Mi, emberek, akik műveket alkotunk, lehetünk-e művészek anélkül, hogy művészetünkben jelen ne lenne emberségünk? Az abszolút művészet fogalma lehet szép ábránd, de mindörökké megmarad az ábrándozó ember ábrándjának. A művészet nem a világ törvényein kívül álló abszolútum, hanem a világkép része. S mivel a művészet nem a földből nő ki, nem az égből hull le, hanem az ember érzés- és gondolatvilágának formába objektiválása, eredetét tehát az emberhez kell visszavezetnünk. Az ember pedig társadalmi lény. A művészet az ember kifejeződése, az ember pedig nem szabadíthatja föl magát a társadalom biológiai, etikai és esztétikai törvényei alól. Sorrendben kétségtelenül megállapítható tehát, hogy a művészet, habár egyének alkotása is, végső fokon társadalmi produktum. A társadalmi ember mint fizikai és pszichikai lény, nem a művészetből született meg, és nemcsak a művészet beteljesítéséért létezik. Művészetünkben jelen van életünk minden komponense, így benne van a politika is. Nem szeretném azonban, hogy félreértsenek, és úgy hangzana el mondanivalóm, mintha én a művészetet a politika szolgálatába akarnám állítani, a művészet számára a művészeti célt a politika eszközévé akarnám minősíteni. De mint művész, minden alkalommal tiltakozom az ellen a fölfogás ellen, hogy a művészetet isten kegyelméből való, világszemléletünktől és életberendezésünktől elszabadult csodának próbálják fölmutatni. Nem hiszem el, és el sem tudom képzelni a mai közhasznú értelmezésben a művészet abszolút voltát.

Egészen más azonban, ha azt mondjuk, hogy minden művész, mint minden fölfedező és alkotó a kifejezési forma tökéletes megvalósítására törekszik. S ebben az értelemben találkozhatunk műalkotásokkal, amelyekre azt mondhatjuk, a maguk nemében majdnem tökéletesek. Ez a „maguk nemében” azt jelenti, hogy a műalkotás megkapta belső sajátosságainak megjelenési formáját. De azon kívül, hogy egy műalkotás önmagában jó, mi még egyéb szempontokat is érvényesíteni kívánunk a művészet kritikájában. Ezek a szempontok már nem a szakszerűség, hanem az emberiség általános szempontjai. A művészi alkotás a művész szempontjából annyiban sikerül, amennyiben belé tudta zárni és egy más síkon meg tudja sokszo8rozni benne a saját életét, és ugyanez a műalkotás akkor fogja meg a laikust, akkor válik élményévé, ha élete rejtett erőinek, más területeken ki nem élhető gondolatainak és vágyainak megtestesítésével találkozik benne. Ha így meghatározzuk a műnek alkotójához és elfogadójához való viszonyát, világossá kell hogy váljon előttünk a művészetnek emberből eredő csírázása és kivirágzása az emberek felé. Nem lehetnek tehát tisztára objektív szempontjaink a bírálásnál, és az alkotást nem vonatkoztathatjuk el magától a művészettől.

Az eddig elmondott törvényszerűségeken kívül egy másik értelemben is hozzá lehet, sőt hozzá kell nyúlnunk a fölvetett problémákhoz. Azokon a természeti törvényeken túl, amelyek a művész viszonyát meghatározzák önmagához, a fajtához és a világmindenséghez – jelen van még a művész pszichológiai adottsága is. A művészt a művet élvező és értékelő esztétikus lélektől elsősorban az ő hatalmi énje, alakító akarata különbözteti meg. A művész nem lehet passzív széplélek, mert hiszen szavát ki akarja mondani, érzéseit és gondolatait meg akarja jeleníteni a vásznon, vagy bele akarja mintázni az agyagba. Egyszerűen azt mondhatnánk: a művész diktatórikus egyéniség, pillanatról pillanatra erőszakot követ el a saját életét élő anyagon, megváltoztatja annak önmagát kifejező formáit, hogy ezáltal a művész formavilágát érvényesítse benne vagy általa. Nem alkalmazkodik a meglévő formákhoz és törvényekhez, egész életét az új formák keresésével és új törvények megfogalmazásával tölti el. De kétségtelen, hogy az a művész, aki ilyen könyörtelenül áll szemben az anyaggal, az életben sem állhat meg passzív megnyugvással. Ha ismereteim alapján végiggondolom a művészet történetét, egyetlen nagy művésszel sem találkozom, aki művein át nem avatkozott volna bele a világ rendjébe, jobban mondva „rendetlenségébe”. Igaz, hogy a ránk maradt nagy műveket tisztára formai nagyszerűségük miatt értékeljük, de kétségtelennek látszik előttem, hogy ez a formai nagyszerűség csak a művész belső telítettségéből, diktatórikus erejéből és szuggesztív hitéből születhetett meg. A keresztény művészet nem azért nagy, mert a szentek életét illusztrálta, hanem mert egy szuverén világnézet testesedik meg benne: a művész isten-dicsérete és isten kegyelmébe való vágyakozása. Ennek a hitnek és világszemléletnek legmagasabb fokon való kifejeződését reprezentálják a keresztény művészet legtökéletesebb formai alkotásai. S mikor a keresztény művészetről beszélek, akkor nem az egyházi művészetre gondolok, mert hiszen az „egyházi művészet” nem a klérus ölében, hanem az eretnekeknek minősített szerzetesek fanatizmusából, dogmatizmusából és a szobrokat faragó parasztság vak hitéből teljesedett ki világraszóló esztétikai és etikai jelentőségűvé.

9

De korántsem nyugodhatom bele én, a ma élő ember, hogy a kereszténység hőskorát jellemző művészet befejeződésével örökre elmúlt volna s a mi részünkre nem adatik meg többé érzésben és gondolatban fölgazdagodott életünk kifejezési lehetősége a művészetben. A kereszténység kollektív világszemlélete és életformái után átjutottunk a polgári szabadversenyes, individualista életáramlásba. A polgári emberen eluralkodott a felelősség nem vállalása, s a művészet, ami mint az ember legmagasabb fokú kifejeződése született meg, nagyrészt bérmunkává vagy egyes személyek esztétikai játékává degradálódott. A klasszikus tisztaság zavarossá torzult, s a polgári művészek közül a legnagyobbak is csak a múlt tagadásában és részleteredmények elérésében nagyok. S a művészetnek ezt a szemmel látható változását nem különíthetjük el a társadalom mindennapi életében bekövetkezett változástól. A keresztény társadalmi szemléletnek megvolt a központi magja Istenben, a polgárság mint a racionalizmus és az egyéni érvényesülés elveinek képviselője kilépett az istenfogalom bűvköréből, beleveszett az állandó profithajszolásba, ugyanúgy összezavarta a termelés rendjét, a politikai kormányzás formáját, mint ahogyan a kiváltságosak érdekében áruvá minősítette a művészetet.

Végre azonban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az ember a világközösség részesének érzi és tudja magát, és ezzel a tudattal megkísérli, hogy helyét meghatározza a világban, s az egyéniségben fölébredt a vágy, hogy megkeresse helyét az emberi közösségben a társadalmi élet minden területén. A szocializmus mint világszemlélet és úgy is mint társadalmi mozgalom, legégetőbb problémáink egyike, s ennek a problémának a megoldásában azok a művészek kérnek részt maguknak, akik hisznek a művészet etikai jelentőségében. Egy új kor kezdetén állunk, s a szocialista világszemlélet sokkal távolabb van a polgári individualizmustól, mint a kereszténység világszemléletétől. A kettő két végletet jelent, de a közösségeszme végcéljában mégis egyek. S ameddig a polgári művész osztályának szellemi és gazdasági lényéből eredőn deformált a művészetben, addig a szocialista világszemléletű művész a konstrukció alapján áll, egy új egyensúly megállapítására törekszik, s ez a célirányosság, ez az etikus emberi tulajdonság keresi ma megjelenítő formáit az új művészetben. A szocialista művész nem az abszolút művészetre esküszik. A művészetben megkísérli az élet teljességét összefogni és beállítani embertársai mindennapi életébe. A szocialista művész vágyaiban és gondolataiban egynek érzi magát embertársaival, és hivatásának érzi, hogy amint beleavatkozik a nyers anyagba, ezen a megmodellált anyagon át bele kell avatkoznia a társadalmi rendbe is, mert hiszen ő nem azért alkot művészetet, hogy szépet alkosson, hanem 10azért, mert hisz önmagában és az általa fölfedett életfejlődésben, és ennek a fejlődésnek a dokumentálását akarja mintegy mintaképül, szigorú törvényparagrafusként elénk állítani. Meggyanúsítható-e az ilyen művész, hogy föladta a művészet frontját, és alkotásait a politika eszközévé igénytelenítette? Nem. Ez a művész nem politikából vagy nem politikáért csinálja a művészetet, de úgy érzi, hogy ha műveit arra a magaslatra akarja fölemelni, ahol ma nagy elődeink művei állnak az emberi köztudatban, akkor egész lényével benne kell állnia a lüktető életben, és önmagán keresztül ennek az életnek ezer oldalához kell egyszer hozzányúlnia, ennek a zajló és küszködő világnak élettendenciáját kell formába zárnia, megjelenésében egyszerűen és anyagában ökonomikusan.

Meg tudnám-e hát pontosan fogalmazni, hogy mit várok a jó könyvtől, és mit keresek benne? Az eddig elmondottakhoz aligha tudnék valami okosabbat hozzátenni. És mindaz, amit elmondtam, nem egyéb, mint többé-kevésbé gyötrődő körülkerülgetése az anyagnak. Nem jutottam semmilyen pozitív eredményre, de mégis, ha csak meg tudtam sejtetni az író és könyve, a könyv és olvasója közötti összefüggések lényegét, akkor meg vagyok elégedve ezzel az eredménnyel. Ebben a csekélységben benne van a vágy az elérhetetlen után és a legyőzhetetlen legyőzésére irányuló akarat. Az a jó könyv talán, amelyben társadalmi igazságszolgáltatást, esztétikai gyönyörűséget vagy idegcsillapító narkotikumot találok? Nem. Mindez még együttvéve sem az én jó könyvem. Hiába vetem fel újra és újra a kérdést, nem tudom pontosan megválaszolni. A néger spirituálékat csakúgy, mint a testiség görög dicséretét szeretem, holott egyik sem az én társadalmi morálomat reprezentálja. Szeretem a racionális francia klasszikusokat és Dosztojevszkij lelki kalandjait is szeretem. Dante epikus líráját, Maeterlinck szimbolikus játékait és Verlaine szentségtörő ájtatoskodását.

Milyen nehéz világosan beszélni a világosságról.

(Kézirat; változatai: Nyugat, 1929. márc., Szocializmus, 1938/9–10.)
11 12
I.
Személyes ügyben
13 14
„A rettenetes nagy hamu” alól Babits Mihályhoz

(A legifjabb költőknek)

Köszönettel kezdem.

Köszöntöm Babits Mihályt, aki egyesztendős neki-nekilendülésünk óta nagy vakságok és sok kis betyárságok után elsőnek vetette ránk komolyan a szemét – vagy elsőnek merte bevallani, hogy ránk vetett szemével komolyan mérlegelni kényszerült bennünket.

„Bekormozott arccal, rettentő nagy hamu alatt” látott meg bennünket, és sok fölösleges dekoráció kedvteleníti tőlünk – megpróbáljuk kissé tisztábbra egyszerűsíteni magunkat elé.

Kritikusunk a nemzedékek törvényszerű egymásra következését kultúrában és művészetben a pireuszi fáklyaversenyekkel példázza, és így kiált föl: „Hol vannak a húszévesek?” Nem találkozott velük (nem, egészen máig), pedig tudta, hogy „docilis arccal, magukba titánkodva ott járnak el az ablakai alatt”. Ezekre a naiv ablakba pislogókra panaszkodik Babits, s aztán egyszerre elénk önti panaszait, akikkel a Nyugat eleven és lehiggadt tíz esztendejében először találkozott szemtől szembe. Lemért, analizált, kritikai konklúziót vont le művészetünkről, s engedelmével most mi is ezt a metódust fogjuk követni bizonyításául annak, hogy Babits tőlünk való elkedvtelenedésének nem csupán mi vagyunk az okai.

Az első csomónk, amivel Babitsot meglöktük: a program. A magunk javára mindjárt lejegyezzük, hogy ezt a programot nem az új lapok szokásához híven az első számunkban adtuk, magunk által sem át nem értett publikumcsalogatónak egy mutatványosbódé bámulásához – hanem a tizedik számunkban terítettük olvasóink elé, vagy az új költők elé, akiket elég jól sejtettünk az ismeretlenségben. A programot erőnkhöz képest tíz számon át előre dokumentáltuk, tehát kellett hogy megszerkesztésekor át is értsük legyen azt! Csodálkozunk, hogy Babits, aki szintén át tudta érteni tőlünk, s a Nyugat oldalain akkora kitartással magyarázza, egészen más eredményre jut vele, mint mi. Azt hisszük, az egészet mégsem értette meg annyira, mint ahogy azt ő a mi rovásunkra is állítja! Azt mondja: a program – recept. „A recept, mint minden külső irányozás, csak ártó hatás lehet.” „Az Újat és Nagyot, ha valóban nagy tehetségek, meg fogják valósítani úgyis: recept szerint soha nem valósítható az meg.” Valóban 15igaza van! De ezt a tanácsot már sokszor kiosztották, s nem mindig azoknak, akik rászolgáltak – s talán most sem azoknak.

1. A Tett programjának a hangsúlya nem a művészi produktumon, a megcsinálás hangján van (annyira sem, mint Babitsnál), hanem a művészen mint szociális emberen!

2. A témakör az esztétika korlátok nélküli kiszélesítése. Az erőnek és akaratnak mint az egyetlen maradandó művészi abszolútumnak megismerése és érvényesítése!

3. A Babits által nagyon fájlalt technikai részről pedig csak ennyi: a megcsinálás hogyanjáért ne kukucskálj be a mások ablakain!

Ennél semmivel sem mond egyebet a mi programunk, s ez nem recept, még kevésbé demagógia. Így velünk szemben Babits fiatalokat intő metódusát is programnak vehetjük. „Tehetséges íróra vall, de még nem elég az ízlése… a technikája… az életet nem ismerheti még… érni, ülepednie kell…” Program ez is, csak jóval hüvelykszorítóbb, mint a miénk! Ahelyett, hogy a született fenyőt a pálmaházban akarnánk megnemesíteni, kint a hegytetőn akarjuk rácsurgatni az éltető napot. Programunkkal értelmi ugródeszkát akartunk adni az új generációnak, akinek éppen azért, mert nálunk már törvényszerűleg megtörtént a „hagyományos asszociációk” beidegzése, semmi szükségük nincs az élettapasztalatok „gyűjtésére”, a meglévő formák föltétlen végigcsinálására. Mint művészek onnan ugorhatnak, sőt kell nekik továbbugraniok, ahol az előtte járók elé születtek.

A mi programunk egy végtelen síkot húz a fiatal költő lábai elé, mondván: „no, fuss ki a világból, ha van hozzá merszed és erőd”, s drótsövényt állít a háta mögé. Babits programja (vagy esztétikai kritikája vagy időbeli előjoga vagy nem tudom én, mije) rettentően kigödrözött lépcsőkolosszust állít az új költő elé, s mondván: „hát lássuk, ha csakugyan jó inaid vannak a csikói kedvhez, mászd meg előbb ezt a tapasztalati golgotát”, és jó puha ágyat nyit a háta mögött arra az esetre, „ha netalántán meggondolná magát a bohó”. – Hogy kritikusunk mért gondolja azt, hogy a mi „okoskodásunkkal” szemben az ő „okoskodásának” van igaza… azt nem tudjuk.

A technikáról szólván Babits a képzőművészetre is átutalja figyelmünket. „Az idők új arcát énekelni – mondja – ahhoz éppoly kevés a lelkesedés, mint megfesteni egy ily arcot a festőnek.” „Vajon hogy tudna egy arc valóságához férkőzni a festő, ki a rendelkezésére álló eszközöket s mesterségének százados technikáját elvszerűleg még csak megismerni sem akarja…” Így áll ez a festészetre? Kérjük Babitsot, nézze csak át a négerek plasztikáját és az egész primitív festők képeit – minden technikai készség nélkül is mennyivel inkább fogták meg és juttatták érvényre azok az arc 16karakterét, tehát modelljük leglényegét, mint a mi „technikai eszközökkel” rendelkező Vadász Miklósunk. Sőt, a „százados technikai eszközökkel” rendelkező Makart is csak szép képeket festett: kinek, kinek. A „százados technikai eszközök” még másodsorban sem teszik a művészt.

Primitívek. És ez alatt a jelző alatt beszélhetünk a szabad versről és a kompozícióról is. Az előbbiről mint A Tett „ideáljáról”, a másodikról mint olyanról, amit A Tett-ben „teljesen elvetettek”.

1. Régi igazság, hogy abszolút szabadság nincs – tehát az abszolút szabad vers sincs. Amint az emberi tudatnak szörnyű erkölcsi béklyó „szabadságának” teljes megérzése, úgy a művész fantáziájából önálló életre kívánkozó víziónak is leghatalmasabb ellensége a megadott formaszabadság!

2. A laikus által úgynevezett szabad versforma, szerintünk a legkomplikáltabb forma – a lényeg formája. A szabad vers formáját éppen a belső struktúra adja, az adódó téma, életdarab tudatos centrumba lökése alakítja a vers szemmel látható külsőségeit!

A két pontban azt akartam adni, hogy A Tett szerkesztője szerint (Babits engem gyanúsít a fiatalok megrontásával, a magam módján meg is teszem azt) a szabad versnek van a leggazdagabb és egyben leglebírhatatlanabb formája, s hogy ez a forma sohasem a priori jelentkezik, hanem mondanivalóról mondanivalóra a vízió pszichikális és fizikális egy pontba szorítása, vagyis A Tett-nél „elvetett” komponálás szüli meg. Most beszéljünk arról, hogy mi a kompozíció?! A mondatokban magyarázkodás helyett és azért is, hogy mi is hívjuk segítségünkre a képzőművészetet: Babits szíves figyelmébe ajánljuk Kandinszkij vásznait, ahol az „értelem és komponáltság” hiányában éppen a pszichikai értelem és a nagyszerű kompozíció dominálja a képet. De ettől a nekünk is jó szolgálatot tehető utalástól függetlenül is, tudatossággal állítom Babitscsal szemben, hogy a mi szabad verseink a lehető legszigorúbban megkomponált egészek, és éppen ez a komponáltság választja el őket Walt Whitman szabad verseitől. Walt Whitmannel valljuk a rokonságot (sőt azt is tudjuk, hogy 1819-ben született), de ő még sokkal inkább az intuíció rabja volt, impresszionista, semhogy mesterünknek fogadnánk el.

Walt Whitmantől is csak annyit tanultunk, mint amennyit jó eszünkkel minden nagy költőtől el kellett tanulnunk – mert hiszen Babits kultúrszomjúsága mellett mi sem a dühöngő analfabétaságot akarjuk visszaerőszakolni a világra!

De ha nagyon sokaknak az az igazság, hogy a verset mint művészi produktumot legnemesebben a sorok mértéke, az ütem egyöntetűsége, a metodika finomsága, a rímek pontos glédába állítása és más ilyen verklibe-foghatósá17gok jelzik, úgy mi lemondunk versfaragó titulusunkról, s verseinket a magunk és olvasóbarátaink részére szerényen csak költeményeknek fogjuk nevezni. Költeményeknek, melyekben a jó és jóakaratú szem sok egyéb értéken kívül a poétika és stilisztika szentszereit is megtalálhatja.

Költeményeink (mikor többes számban beszéltek még A Tett körében és a legmegszorítottabban értendő) fémjelzője nem a végtelen sorhosszúság, hanem a: koncentráció! Egy tömeggé koncentrálása minél gazdagabb témának, zenének, plasztikának és expressziónak.

A harmóniáról. Babits szemünkre veti, hogy harmóniátlanok vagyunk. „A Tett propagandája: valóságos irodalmi anarchia.” De egyben hozzáteszi ezt is: „Ne áltassuk magunkat – anarchia a mai ifjúságnak csakis rokonszenves lehet.” Ezzel az őszinte továbbgondolással nagyon megkönnyítette a magyarázkodásunkat. Hiszen már maga az a szó, hogy harmóniátlan: az egyéni érdekeken kívül esve tarthatatlan.

A harmónia: a létezés, a minden, a világ belső és külső élete. A káoszt csupán az érdekeltek ismerik. A semleges alanynak csak harmóniát találunk a szótárban!

S ha mégis van harmóniátlanság, miért föltétlen rokonszenves az a mai ifjúságnak? Mert a mai olvasó fiatalság csakúgy a 20. században él, mint a mai költőfiatalság. Az ő életlátásuk, érzés- és gondolatviláguk nyilván a legszorosabb testvér a miénkkel, s csak annyiban különböznek tőlünk, hogy gondolataikat, vízióikat nem tudják formába önteni. Profánul: az ő kritikájuk körülbelül úgy viszonylik a „tegnapi” kritikuséhoz, mint egy kávéházóriás levéleményezése a tegnapiak és maiak szájából. Az előbbi szidja, mint fülsértő, idegbontó káosz elől méla, kis otthonába menekül, a másik pedig ott üti agyon a napjait, valósággal éltető eleme a bűzhödt, modern aréna. Hogy nem jól van ez így? Nem tehetünk róla. A méla, kis otthon felé nem is akarunk tenni róla! Ez egy társadalomfejlődési processzus (azaz csak egy kicsiny a hasonló sok közül), ami feltartóztathatatlanul nyakára lép „a szent éldelgésnek”, megbontja a „családi tűzhely boldogságát”, és ami a fiatal költőket sem hagyja érintetlenül. Amennyire káosz tehát valakinek egy pesti kávéház vagy egy alföldi vásár (milyen gyönyörű harmónia mind a kettő), annyira kaotikus a mai egész élet, és annyira kaotikusak vagyunk mi nagyon kevesek A Tett költői közül is. S ezt nem is szégyelljük, sőt bevalljuk, hogy azt a nem kis erényünket, amit Babits is elismer, hogy új témakört, forróbb, élettel lelkesebb mondanivalókat hoztunk a költészetbe, ennek a makacs árellenúszásnak köszönjük.

Elég volt a „jóból, szépből”!

Nemrég vettük észre, hogy pórusaink már majdnem összenőttek a nagy 18illemben-üldögéléstől. A pálmaházi hangulatok helyett fiatal fenyő-magunkat most kigyökerezzük a nagyra dagadó erővel és az égigakarással!

Babits Mihály nagyra becsült cikkére, fenti köszönetemmel még ennyit:

Hogy lapunk címe, A Tett nem is olyan új, mint mi hisszük? Mi, mint a legkisebb ötletünkkel, sohsem is hivalkodtunk vele. De egész szelíden mondva: emlékszünk rá, mikor a Nyugat-ra mint címre szintén mondtunk Babitséhoz hasonló vádakat, s igazságunk – fölösleges igazság volt!

Még azt is ki szeretném korrigálni, hogy tévedésből sem vagyunk kimondottan szimultanisták, és semmiféle isták és izmusok nem vagyunk, és új irodalmi iskolát sem akarunk csinálni, csak a „jó” szó átértékelésében költők akarunk lenni, azaz költeményeket szeretnénk a legfrissebb olvasógeneráció elé adni. És bízunk az akaratunkban, mert az előttünk futók s a már pihenésre fáradtak kezéből mi is átvettük az örökégő fáklyát, s csak az a különbség köztünk, hogy mi másfelé érezzük a célba vezető utat, mint ők, és más, színesebb, gazdagabb hangszereléssel akarjuk kidobni magunkból azt, ami művészet!

(Nyugat, 1916. szept.)
19
Az „Angyalföld” születése

Nem könnyű feladat az író számára, hogy valamelyik könyvéről érdemlegeset mondjon az olvasónak. Ha dicsérné könyvét, könnyen hivalkodásnak tűnhetne, ha meg esetleges gyengéit említené fel, kárt okozna önmagának. Magától értetődik, az író azért írta meg könyvét, mert a benne foglalt mondanivalóitól más módon nem tudott szabadulni. Leghelyesebbnek tartom tehát, ha könyvnapi könyvemnek, az Angyalföld-nek születési történetét mondom el röviden.

1912-ben írtam első regényemet, a Misilló királyságá-t, először a Nyugat folyóirat közölte folytatásokban, majd az Athenaeum adta ki könyv alakban. Kezdő, fiatal író részére ez olyan elismerést és sikert jelentett, hogy valósággal rémületbe ejtett. Meggyőződésem volt, hogy hozzá hasonló regényt még egyet nem tudnék megírni, és elveszteném azt a megbecsülést, amit a kritikától és közönségtől kaptam első kísérletemre. Költő lettem, gondolni se mertem rá, hogy terjedelmesebb prózai műbe kezdjek.

1927-ben szűnt meg ez a kínos varázslat. Ez úgy történt, hogy a Nyugat szerkesztőjével, a nagyra becsülendő Osvát Ernővel irodalmi tervekről, problémákról beszélgettünk a kávéházban, s ő megkérdezte, jelenleg min dolgozom. Semmin – feleltem –, de tele vagyok nyugtalansággal, regényt szeretnék írni, ha lenne hozzá bátorságom és tehetségem.

– Nagyszerű, uram – mondta Osvát –, s miről szólna az a regény?

Szorongatott helyzetemben merő meggondolatlanságból feleltem:

– Angyalföldről szeretnék írni.

– Nagyszerű, uram – csapott le rám Osvát. – Máris lekötöttem a Nyugat-nak folytatásos közlésre. A legközelebbi számban jöhet az első részlet.

Úgy dadogtam, mint a szélütött. Hiszen amit mondtam, az csak úgy kényszerűségből szakadt ki belőlem, de a szerkesztő már nem engedett ki a karmai közül.

Letörten, nekikeseredetten indultam hazafelé, s íme, a sors milyen kegyes néha az emberhez, mire hazaértem, tizenöt évi szünet után megfogamzott bennem második regényem, az Angyalföld koncepciója. A Nyugat következő száma már közölte is az első fejezeteket. Hónapokig gyötrelemben éltem, nagy ambíciók és nyomasztó félelmek gyötörtek, s aztán a 20könyvnek komoly kritikai és közönségsikere lett. Utána egész sor regényem született meg.

Most harminc év múltán jelent meg a könyv második kiadása. Az írónak magának kell a nyomdai korrektúrát megcsinálnia, s milyen riadozva, fanyalogva kezdtem ehhez a munkához. Féltem tőle, hogy most, most lepleződik le előttem, hogy mennyi hibát követtem el benne, mennyire nem állja ki az idő próbáját. Tévedtem. A könyvet ma, érett fejjel is, tartalmában gazdagnak, stílusában folyamatosnak és tisztának tartom. Örülök neki, hogy a kiadó lehetővé tette, hogy az azóta felnőtt olvasónemzedék is megismerkedhet vele. A legnagyobb magyar gyárnegyed dolgozó és kínlódó népéről szól, hétköznapi szokásaikról, szerelmeikről, verekedéseikről, gondjaikról és örömeikről szinte történelmi hitelességgel. Az első könyve volt, amelyben a magyar proletariátus élete tárulkozott ki az olvasó előtt, s mindmáig, úgy gondolom, egyetlen művészi dokumentációja ennek a világnak. Persze, azt nem tudhatom előre, hogy a mai olvasó hogy fogadja majd a könyvet, de kérem, higgye el nekem, hogy őszinte beleéléssel és műgonddal írtam. Szeretném, ha az olvasó, ha végigolvasta, azzal az érzéssel tenné le, hogy egyéb gondjai és elfoglaltsága mellett is érdemesen töltött el vele néhány órát vagy napot. Megismerkedett egy világgal, amely olyan szomorú és küzdelmes volt s ahol az ipari munkásság feltörekvő harcainak csírái fogamzottak meg.

(Könyvbarát, 1957.)
Angyalföld

Egyike legkedvesebb regényeimnek, szeretem, mert úgy érzem, kemény formában, tömör stílusban sikerült benne elmondanom azt, amire Budapest legnagyobb gyárnegyede inspirált. Nem ott születtem, de mégis őslakója voltam a lemállott házfalú, kormos levegőjű, gőzkalapácsoktól, olykor vidám nevetésektől, részegek kurjongatásától hangos világnak. A könyv 300 oldalán a 40 év előtti Angyalföld elevenedik meg, ami már sok mindenben nem hasonlít a maihoz, de őszinte vallomás, s éppen ezért ma már történelmi jelleggel bír. Érthető, hogy szeretem ezt a könyvemet, hiszen falai, grundjai, kiserdői között saját fiatal életemet is megrajzoltam, s ha ma bele-beleolvasok, úgy érzem, mintha tükörbe pillantanék, ahol egyszerre tűnnek elő múltam titkai, vágyakozásai és harcai.

(A Helikon prospektusa részére, 1957.)
21
Sötét egek alatt

Születésem ötvenharmadik évfordulója alkalmából s a naptári számítás szerint nagypéntek előestéjén egy barátom látogatott meg. Lázas betegen feküdtem, vállamon nagyon is éreztem éveim súlyát, s rossz előjelnek vettem, hogy születésem napja, amely más esztendőkben a hivatalos tavasszal köszöntött be, ma színtelenül és reménytelenül terül el a kereszt árnyékában. Óvakodj a barátaidtól, szoktam mondogatni magamnak, mert ennyit hunyt szemekkel is megtanulhattam volna az életben. De egy a barátaim közül ma úgy jött hozzám, mint aki valóban a barátom. Értelemmel tekintett rám, és gyöngéd volt a kézfogása. Azt mondta:

– Néhányan megbeszéltük, hogy kötetbe gyűjtve megjelentetjük legújabb verseit.

Megköszöntem az ajándékot, mert csakugyan szolid és nemes ajándék volt a számomra. Fiatal munkások, akiknek maguknak is ezer bajuk van – összeadják a nyomdaköltséget, hogy ma, mikor vér áztatja a földet, és félelemben sír a lélek, napvilágot lásson a költő termése. Erkölcsi szempontból tekintve nem jelentéktelen cselekedet. Hajlandó vagyok úgy látni a dolgot, hogy a világ felülete mögött, a rombolás és hódítás ösztönei mögött csendben él egy másik világ, amely őrzi magát a viharban, és egykönnyen nem áldozza fel lényegét.

Hozzákezdtem, hogy összeállítsam a könyv anyagát. Bevallom, nemcsak az öröm dobogtatta, hanem a félelem is szorongatta szívemet. Költeményeim válogatása közben valaki mintha folyvást súgta volna fülembe: – Milyen távol vagy mindentől, ami tombol és vonaglik, vérét hullajtja és fájdalmát panaszolja körülöttünk a világban. Valami egészen másról beszélsz, tekinteted átsiklik a reális valóságon, s ökleid nem döngetik a bezárt kapukat. – Így nyugtalanított az idegen hang, s amíg betűim sűrűjében bolyongtam, néha magamra riadtam, mint aki meggondolatlanul eltévedt, s most egy őserdő közepén áll magára hagyottan.

Menekülés ez, vagy keresés, kérdeztem magamtól önkéntelenül. Azt hiszem, inkább az utóbbi. A fix pont keresése, beásás mélyen a lélekbe, megbékélni akarás önmagunkkal. Úrrá lettek felettünk a külvilág esetlegességei, a gazdasági telhetetlenség, a politikai hazardírozás, s ki vagyunk szolgáltatva annak a ritmusnak, amely nem a mi emberi lényünk sajátja, 22hanem a túltengő technikai civilizáció észbontó és idegölő zakatolása. Látom és érzem, ami körülöttem történik, tudomásul veszem, de nem igenlem. Természetemnél fogva tiltakozom ellene, hogy elborítson, mechanizálja és szimplizálja életemet. De tiltakozásom nem merül ki az agitátor tettekre ösztönző szóáradatában. Egy más jellegű, más tartalmú pozitív élet dokumentálására vágyom, az alkotás formájában.

Ilyen vagyok, mondja a lélek, s ez azt is jelenti, hogy még nem vesztettem el énemet, jellegtelenül nem azonosultam a körülöttem lévő világgal, nem egy organizált mechanizmus feltétel nélkül alárendelt része, hanem önmagamban organikus egység vagyok, csöppje, de ugyanakkor szintetikus képlete is a tengernek.

Társadalmi ember vagyok, de úgy hiszem, hogy nem én vagyok a társadalomért, hanem a társadalom van énértem. A magam egyéni szemszögéből látom a világot, amit cselekszem, magamért cselekszem, de nem úgy, hogy anyagi kár vagy szellemi megaláztatás háruljon belőle a közösségre. Végső értelemben mi ketten mindig egy vagyunk. A kérdés, hogy az ember független-e a társadalomtól, vagy függ tőle, kulturált lélek számára nem lehet kétséges. Szükségszerűségből megalkottuk a társadalmat, s bizonyos fokig ma már általa is élünk. Sorsunk kialakulása nem kis mértékben függ a tudósok és papok, tanítók és politikusok magatartásától. Ez a társadalmi viszony, ami köztünk van, sokunkat és sok esetben eltéríthet a fejlődés egyenes vonalától. Jobbra vagy balra tolhat bennünket anélkül, hogy szívünk mélyén kívánnánk ezt az eltolódást. De azok a határoszlopok és irányvonalak, amelyeket ezek a külső erők állítanak elénk, nem sorsszerű jelenségek, hatalmuk nem abszolút hatalom az ember énje felett.

Hiszek abban a tudományban, amely azt bizonyítja, hogy a sors bennünk van. Nem egy esetben szembefordul minden kívülünk valóval, s ha szabad akaratunk illuzórikus is, nem adhatjuk fel belé vetett hitünket, mert akkor reménytelenül kiszolgáltatjuk magunkat a véletleneknek, holott életünk egyik legemberibb jellegzetessége az a küzdelem, amit a magunk lelki egyensúlyállapotáért folytatunk, minden gátló momentummal és letipró erővel szemben. Ha nem így lenne, miért küzdenénk a halál ellen, bárha tudjuk, előbb vagy utóbb halálban végződik életünk. Tudjuk bizonyosan, hogy meghalunk, de mégis az időnyerés ebben az esetben majdnem mindent jelent számunkra. Mindazonáltal természetes, hogy végül is az ember „elébe megy az eseményeknek, hogy felfalassa magát”. Ez a sorsunk, ami elől nincs kitérés, de értelmét felismerni, bántalmait szellemünkben hasznosítani önmagunk iránti kötelességünk. Ezt a végzetes játékot a költő sorsa példázza legvilágosabban és legmegnyugtatóbb formában. A költő 23alkotásaiban nemcsak megszólal az esztétikai törvények szerint, hanem szinte emberfeletti erőfeszítéssel küzd a halhatatlanság illúziójának megvalósulásáért is.

Minden időkben és minden körülmények között a titkok feltárását és a szellem örök nyugtalanságra való serkentését tartja a legfőbb feladatának.

S amíg így új verseim kötetbe rendezésével foglalkoztam, mindinkább megerősödött bennem annak a hite, hogy amíg ezeket a költeményeket írtam, ha a felületes szemlélő előtt alig is mutatkoznak bennük vonatkozások napjaink aktuális dolgaival, nem a harcnak fordítottam hátat, hanem magam módján az élet végső kérdéseinek megfogalmazásán fáradoztam. S úgy érzem, akkor is érdemesen élek, ha az örömre és szabadságra vágyó szellem eltökéltségével művészi alkotások létrehozásával töltöm időmet.

Hitem szerint minden korban és minden körülmények között szükség van művészetre mint a szellem legtökéletesebb kifejezési formájára. Harcolni is igazán csak az tudhat, aki megbecsüli az emberi alkotás értékeit, melyekben benne foglaltatnak értelmes gondolataink, jóravaló érzéseink és a magasabb rendű élethez való jogunk a világban. Micsoda erők rejlenek a művészi alkotások zártságában, a helyesen és a helyén kimondott szóban, a vonalak ritmusában és a formák harmonikus tagolásában, ha vannak korok és hatalmak, melyek szükségesnek tartják máglyát gyújtani a könyvek alá, s a múzeumokból szükségesnek tartják kiseprűzni a festők és szobrászok alkotásait! Vannak korok és hatalmak, melyek a harangokból és a műalkotások ércéből szemrebbenés nélkül ágyúkat öntenek, s nem is az élet védelmében, hanem a hódító akarat könyörtelen szolgálatában. A lényeg megsemmisítése és eszközök formálása akar ez lenni egyszerre.

Ilyenkor halálosan kétségbeeshetne a lélek, de ha befelé fordul, magabiztosan megvigasztalódik. Mert nemcsak olyan korokat mutat fel az emberiség történelme, melyekben lesújtanak a műre, hanem olyanokat is, mikor a szellem alkotásaiban a bölcs istenek képét látták tükrözni. S nem az elkorcsosodásunk jele, ha szorongatott napjainkban ezek felé a korok felé tekintünk, és visszahajolunk alkotó őseinkhez, hogy emlékükből hitet és kitartást merítsünk teremtő munkánkhoz.

A költő rendeltetésénél fogva arra vágyik, hogy a kor felülete mögött kitapintsa a lényeget. S ha olykor tévedésbe esünk, nem róható fel jóvátehetetlen bűnünkül. A jóra való akarat s a magasabb rendű törvények tisztelete mindenkor megvan bennünk. Mint ahogyan hiszem, mindaz, ami készülő könyvemben történik: a külső és belső élet történése. Nem kita24lálás, hanem a megismerés és alakítás jegyét viseli magán. A sors, ami tükröződik benne, más ezer sorsok szálaiból szövődött egybe, és mégis az egész egy velem, és veled is sokban azonos, magadhoz hű olvasóm. Mert te és én csak látszatra különbözünk egymástól, időnként eltérhetnek útjaink, de egy pontból indultak el, és egy pontba érkeznek meg – a születés és halál meghatároz és azonosít bennünket.

A költő arra vállalkozik, hogy tudatunkat áthatóbb viszonylatba hozza a világgal, s az ő feljegyzései önmagunk életkörülményeire emlékeztetnek bennünket. Önmagunkra és a születésre, ahol tudatos lényünk kezdődik, és a halálra, ahol végződik.

Nincsen olyan anyaga a költőnek, melynek munkálása közben rá ne bukkanna a kezdet és a vég tragikus problémáira s az ember esendőségére az örökkévaló világban. Tegnap a társadalmi harcokban küzdő munkás mellett állt, ma a szerelmeseket figyeli öröm- és bánatvívódásaikban, holnap a művésszel szenved az alkotás kínjában, mindig más síkon és más hangszereléssel szól, s mindig arról az egy bizonyos valamiről, amit közönségesen életnek nevezünk, s amellyel kapcsolatban mindig felmerül a végső kérdés – miért?

Az én verseim sorait is ez a Miért indította el, s bevallom, az utolsó pontot már a helyére tettem, s most látom, a felvetett kérdésre még mindig nem adtam meg a választ. De hiszem, hogy legmélyén a költő nem is arra törekszik, hogy egyértelműen válaszoljon, hanem hogy mennél több dolog felől és mennél nyugtalanítóbban kérdezzen. Ezért is van, hogy minden korok költői, ránk maradt verseik tartalmán és formáján át nem a tudomány nyelvén felelni, hanem a lélek révületével csak kérdezni tudtak, összetartozandóságunkról és különvalóságunkról, szerelmeinkről és harcainkról, születésünkről és halálunkról, a világról, amiben élünk, s amiről semmi bizonyosat nem tudunk. Ez a végzetes tudatlanságunk azonban nem véd meg bennünket attól, hogy pillanatról pillanatra és minden dolgok irányában rabul ne ejtse szívünket a kíváncsiság.

A társadalmi determinizmussal nem magyarázhatunk meg semmit, s ezért kétségeink felől nem is nyugtathat meg bennünket. Valéry mondja: „Az események apja ismeretlen. A szükségszerűség csak az anyjuk.” A költő az igazságnak ilyetén való megállapításába sem nyugszik bele. Milyen nyugtalanító képzetei vannak az ismeretlen apáról, s milyen kimeríthetetlen kíváncsisággal indul el a keresésére. S másképp ez el sem képzelhető. A költészet embertől való, s az emberért van. S olyan titokzatos erőforrásokból táplálkozik, mint maga a kozmikus élet. Sem az idő, sem a tér nem tagolhatja részekre és sugárkörét el nem határolhatják.

25

Látszólagos elvonatkozása tehát az aktualitásoktól, téri végtelenségében és folyton megújuló időtlenségében rejlik. A költő, ha áttöri ezeket a törvényeket, kilép a költészet varázsköréből. Célja, mely a végtelen távolban tündököl, bizonyos szükségletek eszközévé alakul át. Vállalja a szolga szerepét, holott az Istenségét helyettesíteni köztünk – lenne a hivatása.

(Magyar Nemzet, 1940. ápr. 26.)
26
Legkedvesebb könyveim

Tizennyolc éves koromban vettem először szépirodalmi könyvet a kezembe. De akkor sem kíváncsiságból, hanem egy szép fiatal lány rábeszélésének engedve. Gyermekkoromban cselekvő, szabad életet éltem, s azok a mesék, történetek, amiket a betűk tudnak elmondani, egyáltalában nem érdekeltek. Az első könyv, amit fellapoztam, Petőfi összegyűjtött versei voltak. Nehezen barátkoztam velük, csöppenként szedtem be, mint a keserű orvosságot, s nem tudtak különösebb hatást kiváltani belőlem. De nem egészen így lehetett, mert hiszen Petőfi könyve után más könyveket is felnyitottam, egyre kevesebb viszolygással s már kíváncsisággal valamiféle olyan világok felé, amikről eddig semmit sem tudtam.

Az első könyv elolvasása óta több mint fél évszázad múlt el, s ma már nehéz lenne pontosan visszaemlékeznem arra, melyik könyv lehetett az, amelyik, úgy látszik, eljegyzett az irodalommal. Ma úgy gondolom, hogy Tolsztoj morális felfogása és hatalmas írói ereje győzte le bennem az olvasással szembeni ellenszenvemet, és nyitotta ki előttem az irodalmi és művészeti világ kapuit. Népmeséit és legendáit olvastam először s aztán mindazt, amihez hozzájuthattam. A Háború és béke, a Karenina Anna már nem is irodalom volt a számomra, hanem maga az élet, ezer zegzugában megvilágítva és útjelzőkkel ellátva. Csak most vettem észre igazán, hogy mi minden létezik körülöttem, és milyen titokzatos gazdagságokkal telített egy-egy ember. Tolsztojt ma is a 19. század legnagyobb epikusának tartom. Sosem jártam az ő útját, de felkeltette ambíciómat, és nyughatatlanná tett egy egész életre. Hercegeit és muzsikjait egyformán közel éreztem magamhoz, lelki problémáik és testi szenvedélyeik nem voltak idegenek a számomra. Nyilván az ő mély humanizmusa szerettette meg velem az orosz irodalmat általában. Gogol, Goncsarov, Dosztojevszkij lenyűgözött, mint később Gorkij, akihez már szocialista szemléletem is hozzákapcsolt. Tőle először a Malvá-t olvastam, őbenne is megtaláltam Tolsztoj humanizmusát, de már olyan elemekkel keverten, amelyek a sajátos orosz életen túli problémákat is magukba foglalták.

Ekkor már részt vettem a szocialista mozgalomban, s az oroszok mellett rábukkantam Zolára, Hugo Victorra, Dickensre, Flaubert-re, Stendhalra és mindazokra, akik rávilágítottak a körülöttem levő társadalmi élet és az 27emberi egyed összefüggéseire. De ekkor már szigorú kritikával olvastam, s megvoltak már a magam irodalmi problémái is. Zolától a Germinal-ban kaptam legtöbbet, Hugóban a romantika lendülete fogott meg, Flaubert-től nem a Bovaryné, hanem a Salammbô volt rám legnagyobb hatással, nyilván egzotikus témája és pompázó nyelvezete miatt. Stendhal Vörös és feketé-jének az emlékét évtizedekig hordtam magamban, regényalakjai nemegyszer visszatértek hozzám álmaimban is.

A múlt századi magyar irodalomból Berzsenyi és Csokonai világítottak előttem különös fénnyel. Egyiket komor töprengéseiért, másikat rokokó könnyedségéért szerettem. Ez a hozzájuk való érzésem máig sem változott.

Valójában azonban akkor ébredtem igazán magamra, mint ember s mint író, mikor Walt Whitman költeményeivel megismerkedtem. Ez már az új világ hangja volt, a humanizmusé és demokráciáé, a cselekvő ember lírája a technika korszakában. Kilépett az örökölt szabályokból, az egyéniség kiválóságát és a tömegek erejét énekelte, ha nem is a szocializmus eszmevilágában, de jelezve az új költészet új témájú, új formájú lehetőségeit.

Hányszor gondolok rá, vajon mi is lett volna belőlem, ha nem hódít magához az irodalom és művészet. Életem évei örökösen megfeszített munka közben múltak el fölöttem, és nem fáradtam bele az élet mindennapi küzdelmeibe, mindig a lehetőségek újabb és újabb részleteit fedeztem fel, és friss maradtam kíváncsiságban és akaratban. Azok után az olvasmányaim után, amelyek felébresztették bennem a szellemi életet élő embert, ezek után a halhatatlan öregek után megismerkedtem a kortárs írókkal, akiket előítéletek nélkül fogadtam, és egy sorban indultam el velük a modern irodalom útjain. Nyelvezetük, képszerkesztésük, asszociációik, ritmikai gazdagságuk sok mindenben különbözik elődjeiktől, de nem marad mögöttük törekvéseikbe vetett hitük, megjelenítő erejük és visszautasíthatatlan hatásuk a mai ifjúságra. Ezek közül a kortársaim közül főképpen és elsősorban Eliotot és Apollinaire-t kell felemlítenem. A körülöttük gyűrűző mozgalmak jeles nagy tehetségeket szültek, és sok mindent örököltek és örökölhetnek tőlük a fiatalabb nemzedékek.

(A Könyvtáros, 1960/11.)
28
Önarckép – háttérrel
Egy napon ledobom a féket
s mint paraszt suhanc a dús mezőről
kék derűt hozok én is és hozom
a lelkem ezt a sokszínű mezőt.
(I.)

Ezt a négy sort több mint fél évszázaddal ezelőtt íródott versemből idézem, s hogy most elolvastam, úgy látom, benne van egész ifjúságom nyughatatlan ereje, határozott akarata.

Huszonhárom éves koromban mint költő léptem a nyilvánosság elé.

Ma hetvenhárom éves vagyok.

Kisgyerek koromban azt mondták rólam, magányos természet vagyok, de nem volt igazuk, bárha kerültem az iskolát, megvetettem a hízelgést, az emberek közelsége helyett inkább a berekerdőt, a folyópartot, a kertek aljában húzódó bozótost éreztem otthonosnak magam körül. Szenvedéllyel horgásztam, madarásztam. Majd felébredt bennem a holtnak mondott anyagok és tárgyak szeretete. Tizenegy éves koromban lakatosinasnak mentem, és itt ismerkedtem meg a kedvelt munka szépségével, amiből később megszületett az alkotás iránti vágyam.

Iskolás koromban szerettem rajzolni, sőt festegetni is, de ez inkább csak játéknak tetszett előttem. Az irodalommal a szocialista mozgalomban és egy szerelmes kislány rábeszélésére ismerkedtem meg. Nehezen gyúltam igazi lelkesedésre, de végül magam is firkálni kezdtem, s lassan nélkülözhetetlennek véltem az alkotó tevékenység izgalmait. A fizikai munka után most a szellemi erőfeszítések hatalmasodtak el bennem, s úgy éreztem, semmi mással nem cserélném fel egy szép verssor megfogalmazását, egy prózai cselekményfolyamat végigvezetését. Eljegyeztettem, és írtam, írtam.

Írtam, és nagyon csodáltam, hogy első kísérleteim nyilvánosságot kaptak a sajtóban. Akkoriban a Független Magyarország volt a Holnap költőinek legtágabb fóruma, s keretei között nekem is jutott hely Ady, Babits és a többiek mellett, akik költészetünk új forrásait nyitották meg. A lap egyik vasárnapi számában hosszú cikket közölt rólam, többek között ezt mondván:

„Egy fiatal, csendes ember jár itt közöttünk, hangos vélemény nélkül, mint akinek hallgatag útján csak érzései vannak, mint aki sokat lát befelé, s akinek az élete is, minden értelme önmaga emberi mélységei felé fordul. Kassák Lajos a fiatal író, akinek a nevét a nagyközönség még alig ismeri. Nincs nagy írói múltja, de – ami az írói jövő nagy biztatása – annál mélysé29gesebb emberi múlt az övé, amelyben összesűrűsödött mindaz a végtelenség, ami lázas, nehéz emberi életeket csak igazzá, emberivé tehet. Egy ember, aki határtalanul intelligens erővel keresztülásta magát a nagy magyar átkon: a feljutás gátjain, a semmiből – egy nagyon szép belső pontig, ahonnan az öntudat belelát az életbe, átfogja milliók erkölcsét, érzését: Megérti önmagát.”

A cikk szerzőjét nem ismertem, mintha egyenesen az égből szállt volna alá ez az írás. Ebből az időből közlöm az egyik versemet, ami szétvitte jóhíremet, de én később annyira megtagadtam, hogy fel sem vettem gyűjteményes kötetembe.

Utólért a sorsom: bús paraszti vég
s ki halk koldusa volt napos nyaraknak,
fehér ágyat hűlt vágyaim havaznak,
ó, mélységes űr, hulltak-e így beléd?
Míg árva lelkem kék csillagokba nyúl,
egy őszi féreg házát belefúrta,
így hull el, ki lelkében ül vasútra,
mert az indulástól nincsen visszaút.
Ó, nézd, hogy botlik télbe a fejem,
e görnyedt szekere sok férfibúnak,
mit véges utcák végtelenbe húztak.
Most én vagyok az élet ejtett bárdja,
ki fölcsomózza rozsdavert vasára
szerelmesének vágyó két szemét.

A Holnap első antológiája kaput tárt előttem, és fölbátorított valamire, aminek a jelentőségét csak sejtettem, de pontosan értelmezni még nem tudtam. Hamarosan azonban világossá vált előttem, hogy Ady indulati lírája, Babits új klasszicizmusa nem lehet az út és mód, amin folytathatom költészetem további művelését. Úgy éreztem, idézett versemet és társait irodalmi ismereteim inspirálták. Egyre idegenebb lett tőlem a Holnap-osok esztétikai szemlélete, származásom, gazdasági helyzetem, társadalmi aspirációim egészen sajátos mondanivalókat váltottak ki belőlem, és ezeknek a mondanivalóknak meg kellett találnom új kifejezési formájukat.

Írtam tovább, de a kezdeti dicséretek helyett már elmarasztaló kifogá30sokat hangoztattak ellenem. Úgy mondták, gyönge kísérleteimben van valami rendellenesség, valamiféle elszakadás az irodalmi folyamattól, amit annyian oly kiváló készséggel műveltek előttem és körülöttem. Ezt a különválást, más utakra térést később én is észrevettem, de hovatovább nem hibámnak, hanem erényemnek éreztem. Verseimből kimaradt a szemérmes idill, a megbékélés vagy éppen a hódolat áhítata. Úgy alkalmaztam a szavakat, úgy formáltam a mondatokat, mintha még mindig vassal, kemény, ellenálló anyaggal dolgoznék. Majd ráeszméltem, hogy valóban, a szavak tömkelege nem kevésbé ellenálló anyag, mint a vas és fém, s minden alkalommal le kell őket győznöm, a megfelelő helyre kell állítanom, ha ki akarom magam általuk fejezni. Magától értetődik, hogy a laikusok előtt is feltűnhetett verseim darabossága, nyers, váltakozó ritmusa. A hangulati elemek túlburjánzása helyébe a tudatos elgondolások léptek, lírám inkább hidegnek, merevnek, mintsem lágy elömlésnek hatott.

A fájdalmat zengő meditációk nem elégítettek ki, soraimba behatolt a külvilág s a munka dicsérete, az emberi közösség életjelenségei szólaltak meg bennük. Új formakísérleteimet ez az új témafelfedezés még inkább elkülönítette társaim műveitől. Szolgáljon például egy ma már klasszikusnak elismert versem, a Mesteremberek.

Ez a ma már közismert vers megjárta annak idején a legnívósabb napilapokat és folyóiratokat, anélkül hogy valahol is némi elismerésben részesült volna. A Népszavánál értelmetlen zagyvaságnak minősítették, a Nyugatnál Osvát Ernő, a legkiválóbb magyar szerkesztő azt mondta: „Uram, ez nem vers, hanem kocsizörgés.” A kíméletlen visszautasítás semmi fájdalmat nem okozott, annyira már biztos voltam magamban, hogy tudtam, mit csinálok, és vállaltam érte a felelősséget. Ebben a versemben már nemcsak a költő egyéni panaszai, hanem a világ hangja is megszólalt, háborús sebektől vérzőn és mégis bizakodón a jövőben. Hogy a szerkesztőknek nem tetszett, érthető volt, hiszen én egészen máshonnan jöttem, mint ők, más élményeket hoztam magammal, és ezek az élmények eszmei alátámasztást és sajátos formát követeltek. Ha költészetemben emberi magamat akartam adni, ki kellett lépnem az esztétikai szemlélet bűvköréből, anélkül persze, hogy a szűk látókörű tendenc-költészet szószólójává váljak. Író voltam, és nem akartam az irodalomtól inspirált irodalmat írni. Olvasottságomnak nem a pozitív, hanem a negatív oldalát szívleltem meg. Társaim műveiben nemcsak az erényekre, hanem a hibákra, hiányosságokra is felfigyeltem, és ezekből a hibákból tanultam meg, hogy hogyan nem szabad írnom. A Nyugat líráját egyre inkább üvegházi tenyészetnek véltem, kívántam, hogy benne álljak az élet folyásában, egyformán érzékeljem borúját, 31derűjét, s ezekhez a változatokhoz való kapcsolataimat fejezzem ki költészetemben. A dekadens finomságok nem szédítettek el, a magam megsanyargatott, nyers erőit, nyiladozó gondolataimat énekeltem.

A Mesteremberek megszületése óta tudatosodott bennem a művészet miértjének és hogyanjának problémája. A cselekvés költészetét hirdettem, de ez a versem szembefordított a futurizmussal is, amely akkor hangzott fel, és új erővel pezsdítette meg a művészek és költők fiatal nemzedékét. Ők és a hozzájuk csatlakozók nagy száma a háborút dicsőítette, én az antimilitarizmus álláspontját vallottam időszerűnek és követendőnek.

Mélyen érdekelt már a tartalom és forma máig vitatott kérdése. Nem akartam mindenáron formabontó lenni, magától adódott, hogy új tartalmú mondanivalómnak új, adekvát formát alkossak. Csodálkozva döbbentem rá, hogy számtalan költő pontosan kimért sorokban, egyazon hangvétellel írja meg szerelmi sóvárgásait és patetikus tirádáit. Holott mindannyian tudjuk, köznapi beszédünkben is tétovázó érzéseinkhez vagy feldühödött kitöréseinkhez rövidebb-hosszabb mondatokat, szóösszetételeket és ritmusváltozásokat használunk. Kétségtelennek tűnt előttem, hogy a láthatatlan érzelmi vagy eszmei tartalom csak szigorú formaszerkesztés útján válik érzékelhetővé a műélvező számára.

Ezer kifogást emeltek ellenem, akik verseim első szavától az utolsóig ilyen vagy olyan ritmikai szabály szerint nem tudták végigskandálni soraimat. Az elhangzott gúnyolódást és támadást elsősorban azoknak a kritikusaimnak köszönhettem, akik kész formulákkal közeledtek az eléjük került műhöz. Dogmatikusan hiányolták azt, ami nincs benne az alkotásban, és hibáztatták, ami benne van. A mű csak alkalmul szolgált nekik ahhoz, hogy elmondhassák merő okoskodáson alapuló teóriájukat.

Persze voltak más mentalitású és más felfogású kritikusaim is, és ilyenek ma is vannak. Őket szokták alkotó kritikusoknak nevezni. Kibontják a mű érzelmi és értelmi tartalmát, megértik formaszerkezetét, és feltárják, indokolják hozzájuk való viszonyukat. Hatni hagyják magukra a művet, s végül nem megfellebbezhetetlen szentenciát nyilvánítanak ki, hanem vallanak, nemcsak a megkritizálandó objektumról, hanem saját kritikai képességükről is. Az ilyen kritikusokra többek között az is jellemző, hogy nemcsak a fémjelzett halottakkal, hanem a védekezni tudó, még mindig alakulóban lévő élőkkel is behatóan, mellékgondolatok nélkül foglalkozni mernek. Az ilyen kritikusok követhetnek el tévedéseket, de mindenkor készek azokat a nyilvánosság előtt megkorrigálni.

Nekem is voltak és ma is vannak olyan bírálóim, akik intuícióval, értelemmel magyarázzák művészetemet. Megjegyzéseiket készséggel haszno32sítom további munkásságomban, annál is inkább, mivel meggyőződésem, hogy tökéletes művet még senki nem hozott létre. A legnagyszerűbb alkotás is két tényezőből tevődik össze, egyrészt valaminek a befejezése, másrészt valaminek a kezdete. Törekvésem, hogy ezt a két tényezőt tartalmilag és formailag minél magasabb szinten tudjam összeötvözni.

Sajnos, holmi istenkegyelméből s úgy általában éppen elég bajom volt az értetlenek és rosszakaratúak táborával.

Egyéni különcködésnek minősítették és minősítik azt, aminek a meghódítására és tökéletesítésére én belső kényszerből, tudatos akarattal törekedtem. Széttörtem a szokástörvényeket, mert szükségét éreztem, hogy rábukkanjak és megvalósítsam saját költészetem életszemléletemmel és érzésvilágommal azonos törvényeit. Egyik sorom vagy félsorom jambus, a másik trocheus, vagy daktilus volt, úgy, ahogyan hullámzott bennem az érzés, gondolat, úgy, amilyen volt a szívverésem, úgy, amilyen gyorsan vagy kihagyásokkal vettem a lélegzetet.

Munkásságom során minden jelentős irányzattal, „izmussal” érintkezésbe kerültem, mindegyikből tanultam vagy okultam, anélkül hogy bármelyikhez iskolás értelemben csatlakoztam volna. Ha az első világháborúban mint antimilitarista protestáltam az őrület ellen, a 19-es forradalomban megváltozott emberi beállítottságom, és megváltozott költészetem tartalma és formája is. Cselekvő résztvevője voltam az eseményeknek, s ekkor írtam meg Máglyák énekelnek című hosszú szabad versemet, melyet a forradalom eposzának szántam. Ebben a művemben fellelhetők a kezdeti expresszionizmusra jellemző harcos emberi magatartás és a költői művek túlzsúfoltságának jellegzetes vonásai.

Ez az eposznak nevezhető terjedelmes mű a forradalmi lázállapotot és a cselekvő tömeget énekelte meg. Hittel és igényességgel írtam, s a visszhang, amit a kritikától kaptam, gúnyos és elítélő volt. Az elítélés kisebb mértékben már a Mesteremberek megjelenése után felhangzott. A vers így kezdődött: „Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok…” s az egyik kifogás az volt ellene, hogy a költői gyakorlatban használt Én helyett Mi-vel kezdődik a sor. Hiányolták benne a költői szubjektivitást, az én előtérbe helyezését, a tömeg szerepeltetését pedig objektív prózaiságnak tartották. A költő csak a saját egyénisége nevében szólhat, mondták, és nem beszélhet a tömeg helyett, mert ez dikciózás, olykor demagógia már. Ha így bírálták klasszikussá vált versemet a polgári oldalról, a Máglyák énekelnek-et ugyanilyen szempontból, de sokkal szigorúbban támadták szocialista kritikusaim. A műben ők is hiányolták a személyi hőst, s tagadták, hogy a tömeg is lehet hőse egy történetnek. Ez az állás33pont ma szinte nevetségesnek hat, de annak idején, negyven évvel ezelőtt a legtekintélyesebb szocialista kritikus szájából is hallható volt.

Elismerem, ez a munkám tele volt szokatlan szóképzésekkel, asszociációkkal, első olvasásra nehéz lehetett felfogni, s még nehezebb értékelni. Nevetnem kellett, hogy a kritikákban összehasonlítás történt a Mesteremberek és a Máglyák énekelnek között az előbbi javára. Követelték, hogy maradjak a Mesteremberek-nél, folytassam tovább azt a tevékenységemet, amelynek eredményét néhány évvel ezelőtt olyan brutális fölénnyel visszautasították. Elfáradásomat emlegették, de nemegyszer vad dühvel opportunizmussal is vádoltak, elfeledkezve arról, hogy miközben évekkel ezelőtt írt műveim eredményeit, értékeit követelik rajtam, megváltozott társadalmi körülmények, sőt világviszonylatok között – akaratlanul is örök nyugtalanságomat, új lehetőségek iránti kíváncsiságomat, tudatos erőfeszítésemet dicsérik.

A Mesteremberek-ben tiltakozó, deklaratív hangot szólaltattam meg, azonosulva a történelmi pillanatok követelményeivel, a Máglyák énekelnek-ben az aktív humanista lelkesült hangján szóltam, megbecsülve azt, ami körülöttem és bennem történt.

Humanizmusom érlelődését, kifejezőképességem felgazdagodását az orosz és a német származású expresszionizmus késztette továbblépésre, nagyobb távlatok befogadására, tekintetem mélyebbre hatolására. Születésekor ez a mű egyedül állt a magyar irodalomban (a húszas évek elején jelent meg bécsi emigrációmban), de hatósugara messzire elért, és költészetünkben különböző áttételekben mindmáig termékenyítő hatással él. Ami szabadosságnak látszott benne, az a szabadságvággyal való élni tudás volt, hajlékonyabbá, gazdagabbá lett költői nyelvem, a külső versformák megtagadásával egy időben a magam módján megfogalmaztam költői munkám belső törvényeit, az egysíkú ábrázolás helyett az élmény plasztikus megjelenítését mutattam meg.

Az irodalmi mű történése időben játszódik le, s a költők túlnyomó része az első mondattól az utolsóig folyamatosan, mintegy határkövek közé szorítottan írja le mondanivalóit. Az én szerkesztési módszerem ennek éppen az ellenkezője. Nem egy téma vagy motívum folyamatos lerögzítésére, hanem az életből nyert ezer megfigyelés, hatás irodalmi megkomponálására törekszem. Ez a módszer soraim között bizonyos szakadások látszatát kelti, holott ez azt jelenti, hogy a kifejezés pillanataiban egyszerre negatív és pozitív formákkal dolgozom. A szakadásnak látszó helyek nem lyukak, nem üresség, hanem a kimondhatatlan negatív forma jelenléte, ami élővé és plasztikussá teszi az olvasás által felfogható pozitív formát. Azt is vádként 34szokták felhozni ellenem, hogy műveim absztraktak, vagy túl sok bennük az absztrakció. Erre az a válaszom, hogy minden művészi alkotás lényege az absztrahálás, a külső világban látott dolgok művészi alkotássá formálása. Még a naturalisták sem tudták elérni, hogy egy fát, egy madarat vagy egy embert a maguk valóságában tollal a papírra, ecsettel a vászonra tudjanak átvinni.

Az igazi költő (és semmilyen alkotó szellem) nem másolhatja a valóságot. Az érzelmek gazdagsága, a fantázia kombinatív ereje jellemzi a művészt. A valóság elemeit mintegy anyagi tartalomként ötvözi művébe. A valóság elemeinek körülbelül olyan szerep jut a műben, mint az építész alkotásában a téglának. De ne feledkezzünk meg róla, hogy az utilitarisztikus és esztétikailag jól képzett házban nemcsak a tégla, hanem a statika, matematika törvényei s az építész térképző fantáziája, sőt hite, lírája is benne van. Természetesen a költői műnek egészen más az elindítója és más a végső eredménye. Az egyiknek domináns része a praktikus használhatóság, a másiknak az emlékezés és vágyódás felébresztése. Társadalmi hatása nem közvetlen, hanem közvetett módon következik be. Mindebből bizonyítható, hogy szó szoros értelmében sem realista, sem absztrakt költészet nincsen. Mindkét elnevezés kívülről ráakasztott cégtábla a költeményre, amely annyiban válik reális valósággá, amennyiben alkotója a gondolati vagy érzelmi tartalomnak meg tudta adni sajátos formáját.

A magam költészetére vonatkoztatva tehát visszautasítom az absztrakt meghatározást. Költészetem nem az értelem kontrollja alól kitört automatikus, mechanikus jelképek sorozata (mint a szürrealistáknál vagy tasisztáknál), hanem élmény-költészet, vagyis a világélet törvényeit magába foglaló primer alkotás.

Az előbbiekben már kifejeztem afeletti csodálkozásomat, hogy a költők nagy része egy életen át például jambusokban tudja megírni mondanivalóját, tekintet nélkül arra, hogy húszéves vagy ötvenéves, hogy tele van erjesztő izgalmakkal, vagy már nyugodtabban szemlélődő, s tekintet nélkül arra, hogy milyen volt körülötte a világ húszéves korában, és milyen lett ötvenéves korában. Úgy vélem, az ilyen költők nem élnek a történelem sodrában, sosem ambicionálják, hogy szembe ússzanak az árral, valahol a parton ténferegnek, és minden szenvelgésük ellenére a dolgok könnyebb végét iparkodnak megfogni. Problémáikat nem a saját vágyakozásaik, gyötrelmeik szülik, hanem öröklik azokat, megjelenési formájukkal együtt. Holott a nagyszerű tudományos és művészeti alkotásokat minden korban a világ jelen állapotával és az eddig létrejött művekkel való meg nem elégedés eredményezte. Hiszen tudjuk, hogy az emberiség nagy kulturális 35korszakai nemcsak újabb és újabb tartalmi, hanem újabb és újabb formai örökséget hagytak ránk. Ezek a tények lomtárba utalnak minden konzervatív, retrográd okoskodást, ha mégolyan tetszetős márkával látják is el.

Az új törekvésekre gyakorta használjuk a formalista szót mint megbélyegzést, s ha ez a megbélyegzés jogos valakire, akkor az örökségükből élő költők a valóban formalisták, mert nem formaalkotók, mégpedig azért nem, mert nincs új formába kívánkozó mondanivalójuk. Elképzelem, milyen kielégítetlen érzéssel teszik le az igényes olvasók azoknak a költőknek a műveit, akik a többezerszer leírt tyúkudvarokat, öreganyámat és hasonló úgynevezett témákat újra és újra megverselnek. Ezek fölött nyomtalanul múlik el az idő, és nem tudnak kilépni abból az álomkórból, amit ők költői állapotnak neveznek. Semmi sem mozdulatlan a világban, a természetnek általunk felfogott egységét a dialektika törvényei szerint az örökös ellentétes mozgások tartják egyensúlyban. S ha ez a törvényszerűség érvényes a világra mint organikus egészre, kell hogy érvényes legyen az igazi művészetre is, amit az organizáló, szerkesztő ember hoz létre. A világ törvényei és a művészet törvényei kölcsönös hatással vannak egymásra, de önmagukban mégis megváltoztathatatlanul különbözők, mert más feltételek szerint születnek, és más téri elhelyezkedésben élnek.

Az örökös mozgás a születés és halál törvényei szerint az ember életében is állandóan jelen van, és ugyanilyen kényszerű változásoknak vannak alávetve az alkotók művei is. Ezek a változások éppen most grandiózus méretekben játszódnak le előttünk a tudomány és technika területein. Az űrrakéta és az atomhajtásos tengeralattjáró egyképpen a mai ember új tartalmi és formai igényét világítja meg. De ne csak a szélsőségekre figyeljünk fel, lássuk meg a közvetlen közelünkben lévő eszközök és tárgyak lényegbeli változását is. Nagy formai kultúra módosulását, megvalósulását láthatjuk magunk előtt. Az úgynevezett funkcionáló formák minőségfejlesztő hatását sem a tudomány, sem a kivitelező ipar nem hagyhatja figyelmen kívül. Házaink tervezésénél, közlekedési eszközeink konstruálásánál a funkcionáló formának döntő szerep jutott nemcsak esztétikai, hanem praktikussági szempontból is. S ha ezt a szükségszerű formai változást nemcsak tudomásul vesszük, hanem ésszerűen helyeseljük is, akkor a mai művész, költő sem elégedhet meg az örökölt formarendszerek kultiválásával. Át kell törni a szűk határvonalakat még akkor is, ha ez pillanatnyilag anyagi vagy erkölcsi hátrányt jelenthet.

Az a mai költő, aki valamennyire is el tudott szabadulni a múlt nagy örökségétől, már nem törvényszerűen, csupán jobb módszer híján használja a rímet, s így a rím, ami már alig több díszítő-részletnél, helyenkénti 36váltakozó felbukkanásával bizonyos fokig funkcionális elemmé lépett elő. Szerepének megváltozása a ritmizálás kérdését is közelebb hozza a megoldáshoz. Ezek a kedvező jelenségek azonban távolról sem jelentik költészetünk igazi korszerűségét. Ahhoz, hogy valóban korszerűek legyünk, határozottan el kell fordulnunk a múlttól, alkotásainkban ki kell alakítanunk a funkcionáló plasztikus formát. Félre azzal a gyatra frázissal, hogy „új bort öntsünk a régi kupába”. A jó ivók a régi kupába öntött bortól is lerészegedhetnek, de a felemás alkotásokkal senki sem elégítheti ki szellemi igényességét.

Mindezekkel az elszórt elméleti fejtegetésekkel költészetem, helyesebben szólva egész művészetem értelmezését szeretném elősegíteni. Könnyű lenne példákkal bizonyítanom, hogy a művészetről szóló elméletem gyakorlatilag meg is valósul műveimben. Ezernél több versemben – hitem szerint – nyomon követhető nemcsak saját énem alakulása és fejlődése, hanem mindazok a társadalmi megrázkódtatások, emberi küzdelmeink kudarcai és győzelmei is, amiket a valóságban vagy képzeletben átéltem. Költészetemnek eddig két periódusáról szóltam, és szólnom kell arról is, amiért a legtöbb gúnyt és leszólást kaptam. Ez a periódus 1920-ban kezdődött. Ezt a korszakot a dadaizmus címszóhoz kapcsolja az irodalomtörténet.

Azt állítja a felületes kritika, hogy ebben a korszakban törés következett be költészetemben, s egy egészen más, szerintük kiábrándult, pesszimista hangot ütöttem meg. Ez így nagyon szimpla jellemzése lenne új szakaszába lépett költészetemnek. Igaz, hogy bizonyos lelki megrázkódtatások, érzelmi disszonanciák jelei kimutathatók ezekben a verseimben. De azt kérdezem, micsoda érzéketlen, közömbösen bámészkodó ember lehetett az, akit egy világháború, egy nagy lendülettel indult és összeomlott forradalom nem rázott meg szellemében és érzéseiben. Nemcsak én változtattam hangot a költészetemben, hanem az emberek milliói is hosszú ideig fejvesztetten álltak, szívükben a szörnyű megpróbáltatások emlékével és emlékével annak a tűznek, ami legalább pillanatokra fellángolt bennük. Szinte már látták egy új világ kibontakozásának körvonalait, és hirtelen sötét függöny ereszkedett a szemük elé, és erőt vett rajtuk a bizonytalanság érzése. Világviszonylatban érvényes pillanatok voltak ezek, s ezek a tragikus pillanatok hogyne szorították volna össze a költők, általában az alkotó ember szívét.

Így álltam én is a világban, megverten és egy ideig tájékozatlanul. Tudtam, hogy nem indulhatok visszafelé a múltba, és nem tudtam, milyen buktatókon kell még átjutnom a jövő felé. Ezek a megpróbáltatások újabb hullámtörést, újabb emberi és újabb alkotói problémákat hoztak felszínre. 37Ismét a kísérletezések ideje állt be. S ezek a kísérletek nyers erővel avatkoztak be eléggé elszürkült nyelvhasználatunkba is.

Tudatosan kerültem a hasonlatokat, helyettük elszaporodtak jelzőim és igéim, hogy segítségükkel mozgásban tartsam és szuggesztív erőt kölcsönözzek megfogalmazott mondataimnak. Ezek a mondatok deformáltaknak látszottak, holott szigorú kontroll alatt szerkesztődtek. De úgy éreztem, ahhoz, hogy minél maradéktalanabbul fejezhessem ki magam, nemcsak új szókötéseket, ritmusváltásokat kell használnom, de olykor az értelmet hordó szavak közé artikulálatlan indulatkitöréseket is kell kevernem, nem önkényesen, hanem belső kényszerből. Az ilyen betűsorok, értelem nélküli szavak a megfogalmazhatatlan feszültség jeladásai voltak. Ugyanúgy törtek fel a mélységből, ahogyan a mindennapi életünkben a szellemi vagy érzelmi túlfeszítettség állapotában egy sikoly, hördülés tör fel belőlünk visszatarthatatlanul. Nem volt ebben semmi játékosság, véletlenszerű, de visszaemlékszem születésük gyötrelmes pillanataira s azokra a gúnyos megjegyzésekre, amiket utóbb kritikusaimtól kaptam. Ilyen fogadtatásban részesültek képverseim s a közel 600 soros önéletrajzi költeményem: A ló meghal a madarak kirepülnek. Gondolom, ez a munkám foglalja magában költészetem legtöbb „furcsaságát” és legjelentősebb értékét. Tartalmi és formai konvenciók nélkül tárulkozik az olvasó elé. A ló meghal a madarak kirepülnek-ben helyet kaptak az artikulálatlan szavak, hangjelzések – a képversekben illusztratív jelleggel lép fel az optikai hatásokra törekvő tipográfia. A felülről lefelé olvasandó, hullámosan vagy körben szedett sorok mintegy látványszerűen is érzékeltetni kívánják a vers tartalmát. Hamarosan beláttam, hogy ezek a technikai fogások nem szabadabbá, hanem kötöttebbé, nehezebben megközelíthetővé teszik a művet.

A dadaisták meg akartak szabadulni terhessé vált emlékeiktől, úgy vélték, a múlt és jelen minden adottsága megérett a lerombolásra. De ezt a romboló szándékot nem a cinikus hitetlenség, hanem az optimista hitet már-már elnyelő kétségbeesés táplálta.

Ma már történelmi tény, hogy a mindent tagadó dadaisták sorából kerültek ki az újjáépítés, az új harc nagyszerű kezdeményezői. Azok, akik a húszas években a rombolást hirdették, ma a forradalmi mozgalmak bátor képviselői közé tartoznak, átestek a krízisen, és ismét egészségesen léptek a világ elé.

Én sohasem voltam dadaista, de megértettem kétségbeesett vergődésüket és szimpatizáltam velük. Ez az én vallomásom erről a korszakról, de egészen más megvilágításba állítanak kritikusaim. Tanúbizonyságul idézek sorokat ebből a kétségbeesett korszakból, amikor verseimnek címet sem adtam, hanem csak számoztam.

38
I.
Esténként lehajtjuk zászlóinkat, egyedül vagyunk, a sötétség betakar bennünket.
Ó, kiszakadtság, és kirekesztettség!
Fehér vaspántokon forognak a csillagok, látni a horizonton átlépő utakat és az összeterelt nyájakat, amint levetik fénygyapjukat.
Amiről beszélek, az a valóság egyszínűsége a szívben.
Akárha mondom: Nem, akárha mondom: Igen, a dolgok rendületlenül újjászületnek benne.
A kovács ilyenkor kint ül a tejfehér hold alatt és lassan emberré változik,
a pékek azonban összetörik magukat a kádak fölött, nem veszik észre a levegő hideg érintését s hogy a hosszú kések kettéfűrészelik őket, akár a halálraítélt tárgyakat.
Az emberanya magzatai ők valamennyien s az én testvéreim.
De nem mondom nekik: aranyból öntött oszlop, nem csókolom meg kemény csizmájuk alatt a földet.
Pincék torkából előbújnak a ködök,
egy a mi kezdetünk és kiteljesedésünk,
átléptünk a tehetetlenség sövénykerítésén,
érezzük, hogy élünk
éjjel és nappal időnk ábrázatán dolgozunk.

Íme egy testet öltött példa azokból a bűneimből, amikért annyi rosszalló, elmarasztaló szót olvastak a fejemre. Ez a vers negyven év előtt íródott, és mit tehettem arról, hogy azok, akik valahonnan kívülről érkeznek a műhöz, nem tudták úgy elolvasni, hogy meg is érthették volna. Én megírtam a verseket, de olvasóim nem tudták olvasni, mert semmiféle közhely, beidegződött melódia vagy ütem nem segítette át őket egyik mondattól a másikig. Soraim között eltévedtek, mint ahogyan az iránytű nélküli turisták eltévednek az erdő rengetegében. Legszociálisabb cselekedetnek az építő tevékenységet tartom, s az idézett vers tartalmában és formájában majdnem mérnöki architektúrát érzékeltet. Igaz, hogy kimaradt belőle a közvetlen agitáció, a hatásos pátosz, de már akkor is az volt a véleményem és ma is az, hogy pátoszra csak azoknak van szükségük, akik szerepet játszanak, természetesen a színészeknek s ezenkívül a papoknak, hordószónokoknak, hadvezéreknek és királyoknak.

39

A költő legtöbbnyire bezárkózva, négy fal között dolgozik, magába mélyedten, mondhatnám félve minden látványosságtól. Sosem beszélni akar valamiről, hanem valami általunk eddig ismeretlent fel akar idézni, testet ad az érzésnek és gondolatnak, mert azt kívánja, hogy valóságszerűen érzékeljék mondanivalóját.

Ez volt az én úgynevezett dadaista korszakom, a „rombolás és extravagancia” korszaka, s ma már nevetséges lenne az a kritikai vélemény, amely nem látja meg benne a konstruktív, tömör egységet. Az építés törvényének érvényesítését.

Az emigráció szomorúságokkal és bizonytalanságokkal telt korszakában 1920-tól 1926-ig mindent átértékeltem abból, ami a múltban történt, sok mindent megláttam abból, ami még rejtőzködőn élt a jelenben, s ebben a korszakomban tértem rá ismét arra az útra is, amin gyermekkoromban már megtettem egy-két lépést. Annak idején rajzolgattam és festegettem, s most intenzíven, tudatos átgondolással rajzoltam és festettem. Ugyanolyan eszmei és tartalmi elgondolással nyúltam az ecsethez, mint a tollhoz. A többirányú képzőművészeti kísérletezések közül a kubizmushoz, majd a konstruktivizmushoz kerültem legközelebb. Az egyik irányzatot a racionális lelkiségű franciák, másikat a nagy orosz forradalom fiatal nemzedéke művelte és vitte diadalra. Különösképpen megtermékenyített ideje volt ez a művészetnek. A rombolás korszakából mint egy televény humuszból nőtt ki az építés vágya, a művészetek különböző válfajai között elmosódtak a határok, s mi fiatalok mindenben érdekeltek voltunk. A legtöbb író festett, a legtöbb festő írt, ugyancsak festettek az építészek és írtak a zenészek. Ez időben ismerkedtem meg személy szerint Aragonnal, Éluard-ral, Reverdyvel, Seuphorral, Soupault-val, Tzarával, Bretonnal, Arppal, Le Corbusier-vel és mindazokkal, akik személyes ismeretség nélkül már évek óta munkatársai voltak MA című folyóiratomnak.

Ebben az időben vált előttem is felismerhetővé költeményeim plaszticitásának meghatározója. Voltak kritikusaim, akik nemegyszer említették fel a költészetemben jelentkező festői látásmódot s hogy mondanivalóimat legtöbbnyire hasonlatok segítsége nélkül színes, tömören összefogott képekben fejezem ki. Igen, ekkor már én is tisztában voltam festészetemnek a költészetemre és költészetemnek a festészetemre történt kölcsönhatásával. Ennek eredményeképpen költészetem formailag, festészetem lírailag gazdagabb lett. És innen adódik szimultanitásra való törekvésem is. Ez a kísérletezésem az egyidejűség hiánya miatt csak kismértékben sikerülhetett. Mégis bizonyos sajátságos jegyekkel gazdagította és tömörebbre fogta stílusomat.

40

Íme hát egyszerre voltam író, festő, szobrász, tipográfus. Együvé láttam az életet, és egyforma lelkesültséggel reagáltam a minden irányból felbukkanó jelenségekre.

Fejlődésem újabb szakasza hatéves emigráció után itthon alakult ki. Az úgynevezett Horthy-korszak se megértéssel, se szeretettel nem fogadott. Ahogyan mondani szokás, hazátlan voltam a honban. Ragaszkodtam pályám töretlenségéhez, s mint már annyiszor, ismét vádaskodással illettek.

A legnehezebb időkben, mikor Sallai és Fürst kivégzését foglaltam versbe (Szóljunk halottainkról), mikor az osztrák munkásság forradalmi megmozdulásának leverését énekeltem meg (A gyász óráiban), mikor legbizonytalanabb állapotunkban a biztatás hangján szóltam (Fújjad csak furulyádat), mikor csupa harci lendület, a szegények felé nyújtott testvéri kézfogás volt költészetem – akkor hangzott fel ellenem először, hogy idillikus verseket írok. Az álnokságnak és tájékozatlanságnak olyan fullánkja volt ez, amitől nem egy agyonhajszolt ember, de a jól táplált bivaly is megmérgeződhetett volna.

Nem fogott rajtam a mérgezett fullánk, mondtam tovább a magamét, ha lehet, még tudatosabban és szívósabban. Olyan múlt volt mögöttem, ami alaposan megedzett mind a napi életben, mind művészi tevékenységemben.

A fasiszta időkben magától értetődően antifasiszta voltam, nyomorúságos helyzetünkről hangosan beszéltek verseim.

A második világháború sem tudta elfojtani szívemből fakadt kiáltásaimat. Írtam még mindig a magam módján, s 1942-ben a Gyűjtőfogházban éltem át a barátságtalan bombazáporokat.

A második világháború nem kisebb megpróbáltatás volt számomra, mint az első. Dolgoztam, minden írásom protestálás volt embereink feláldozása, Hitler megszállása, a nyilasok őrülete ellen. A kritikusok nagy része tudomásul sem vette emberi magatartásomat, műveim kristályosodását. Pedig ismét új szálak, új színek szövődtek művészetembe. Költeményeim szűkszavúbbak lettek, már nem mindent, hanem a lényegest akartam elmondani. Ez a törekvésem bizonyos formai változást is eredményezett. Vége mindenféle szecessziónak, a külső fényjátszást belső izzás helyettesítette. Fel szeretném idézni olyan verseim tragikus hangját, formai tömörségét, mint a Halott katonák – Zsidók tragédiája – Fiatal özvegyek – Lefordított fáklyával – Partizánok – Emléktábla stb. Mindezek nemcsak jelentős művészi darabok, hanem társadalomtörténeti dokumentumok is halálos bajokkal telített életünk egy szakaszából.

Végül szólok költészetem 1945-től máig tartó periódusáról, aminek egyik legjelentősebb darabja az Óda 1948. De nem kevésbé jelentősnek tartom első békeversemet, Szóljunk a békéről.

41

Nyolcévi távlatból könnyen megállapítható, hogy ez a versem egyik hangja volt annak a kórusnak, amely ma világszerte a béke vágyát zengi és megvalósulását követeli.

Lírám tisztasága fölött előbb a szellem megfeszített ébersége őrködött, s végül helyet kaptak benne a barátság és szerelem intimebb hangjai is. Szinte önmagamat megajándékozva, kötetnyi verset írtam gyerekek részére, s ugyanebben az időben, 70 éves koromban születtek meg szerelmi lírám holdvilágtól és hárfahangoktól mentes, férfivágyakkal telt darabjai.

És dolgoztam és dolgozom ma is szakadatlanul, anélkül hogy valamit is feladtam volna eredeti mondanivalóimból és küzdelmes formaproblémáimból. Vallom ma is, az új mondanivaló csak új formában fejeződhet ki. Korunk szüli új mondanivalónkat, s az új tartalom kényszeríti ki belőlünk az új formát. Aki nem e törvény szerint alkotja műveit, az nem él a jelenben, és nem hagy örökséget a jövőre. Az elmúlt száz évből két példamutató egyéniséget szeretnék felidézni: Walt Whitmant és Vlagyimir Majakovszkijt. Egyik a moralizáló puritán amerikai életformát, másik a nagy orosz forradalmat reprezentálja a modern költészetben. Nem véletlen, hanem nagyon is törvényszerű következmény, hogy vajúdó világukban egyszerre új mondanivalót és új formát hoztak magukkal. Nyomon követni őket nem lenne kívánatos, de izgalomkeltő hatásuk elvitathatatlan. Jómagam sosem a könnyebben megszerezhető, hanem mindig a tartalmasabb életanyag művészi megformálására törekedtem. Ismerkedtem a világgal, és iparkodtam önmagamat megtalálni benne. Gondolom, ez többé-kevésbé sikerült is. Igaz, hogy még ma is vannak, akik nem értik meg művészetem lényegét, és nem értik, nem tudják elfogadni, hogy egyazon személy azonos értékszinten írhat és festhet is. Az ilyen kettős énű szellemtől nem viszolyogtak a reneszánsz korában, és gondoljunk a mai franciákra, akik évtizedeken át fáradhatatlanul írtak, rajzoltak, építettek, festettek egy személyben, és így dolgoznak ma is felismerhető jeleivel a maradandóságnak. Úgy vélem, ezek közé a kettős énű lények közé tartozom én is, váltott fantáziával és nyughatatlan energiával dolgozom egy emberségesebb világ felépítésén.

(II.)

Mielőtt rátérnék prózai munkásságom kialakulásának felvázolására, válaszolni szeretnék Simon István Háttér – homályban című komoly, mértéktartó vitacikkének néhány alapvető megjegyzésére.

42

S. I. azt írja, hogy cikkemben a „Háttér” nem valami idilli táj, elmosódott, s csak azért íródott, hogy az „Önarckép” erősebb fényt kapjon. A „Háttér” valóban nem idillikus, elmosódott, úgy, ahogyan az minden önarcképnél lenni szokott. Az önarcképfestők általában arra törekszenek, hogy önarcképük a háttérből kiemelkedjék.

S. I. továbbá kifogásolja, hogy a kortársi irodalmat a maga egészében elvetem, s még csak kísérletet sem teszek arra, hogy megértsek más költői irányzatokat. A kortársi irodalmat nemhogy a maga egészében elvetném, hanem cikkemben külön kiemeltem a Holnap első antológiájának rám tett hatását. Tehát elismertem jelentőségét, de nem követtem, nem követhettem irányzatukat, mert a magam útjára kellett rátalálnom. Meggyőződésem szerint később meg is találtam ezt az utat. Az ilyen elszakadás az elődöktől minden költőnek elsődleges kötelessége. Hangsúlyoznom kell azt is, hogy nem irodalomtörténet írására, nem összehasonlító kritikára vállalkoztam, hanem saját költészetem formai, tartalmi, társadalmi, etikai összetevőinek felvázolására. Elismerem, szokatlan vállalkozás.

S. I. kifogásolja, hogy az agitációt és pátoszt elítélem.

Valóban, a szerepet játszók pátoszát és a publicisztikai agitációt a költészetben elítélem. Természetesen nem Berzsenyi és József Attila pátoszára gondoltam, akik eruptív erejű nagy költők, pátoszuk a belső izzás sugárzása.

Véleményem szerint minden költőnek megvan a létjogosultsága, ha hivatása tudatában őszinte mondanivalóját adekvát formában fejezi ki. Az érzelgősség, a nagyotmondás azonban túlságosan elszaporodott irodalmunkban, ami ellen a lehetőségekhez képest mindig szót emeltem, akár a „Kassák-iskola” növendékeitől származtak, akár a mások által kitaposott utakon tévelygők követték el.

S végül, hogy igazán nagy kortársaimnak mindenkor megadtam a kellő tiszteletet, azt Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, József Attiláról, Szabó Lőrincről és más jelentős költőkről írt tanulmányaim, kritikáim és verseim bizonyítják.

Az alábbiakban pedig átadom az olvasóknak prózai munkáimról írt vallomásomat.

Ha végigtekintem irodalmi munkásságom prózai vonalát, megállapíthatom, hogy novelláimat, regényeimet nem a megfigyeléseiből, cselekménybonyolításaiból élő epikus, hanem lírai költő írta. Olyasvalaki, aki nem a partról nézi a folyót, hanem benn áll a sodrásban, s nemcsak a láthatót, de a rejtőzködőt is ki akarja mondani. Ezt a tartalmi és formai megnyilatkozásomat bizonyára nem elméleti meggondolások, hanem alkati adott43ságaim fejlesztették ki. Pontosabban: kezdeti ösztönös hozzáállásom az irodalomhoz bizonyos kritikai észrevételeket váltott ki belőlem, majd ezek az észrevételek adták irodalmi felfogásom alapját. Lényegében tehát a dialektikus kölcsönhatások érvényesültek alkotásaimban és a továbbalakulások elméleti értelmezésében.

Meggyőződésem, hogy az alkotó tevékenység folyamatában egyszerre két erőkomponens lép működésbe, első látszatra egymás ellen feszülve, de végeredményben egymást kiegészítőn. Egyik az intuitív alkotó én, másik az éber kritikai én. Az egyik kötetlenül világgá akar szaladni, a másik szigorúan őrködik felette, hogy le ne tévedjen a járható és célba vezető útról. A járható és célba vezető utat úgy értem, hogy az alkotó szellem semmilyen körülményektől és semmilyen idegen érdektől ne hagyja magát olyan utakra csábítani, amelyek eltéríthetnék műve tökéletesítésétől, hivatásának morális és tárgyi beteljesítésétől. Ezt nevezem az írói hivatás etikájának. Lehet, hogy ennek a nagyon szigorú követelménynek nem mindig tudtam eleget tenni, de ezért sosem hasonlottam meg önmagammal, sosem bántam meg, amit tettem. Történeteimben előforduló tragikus konfliktusok nem énem belső ellentmondásaiból, hanem a köztem és a világ között természetesen adódó súrlódásokból fogamzottak meg.

Első novelláimat 1910 körül írtam, mondhatnám irodalmi műveltség nélkül, de mögöttem már olyan élettapasztalatokkal, megpróbáltatásokkal, amelyek kifogyhatatlannak látszó mondanivalóval láttak el. Kritikai tudatom valahol még a mélyben szunnyadt, csak kiegyensúlyozott érzéseim őrködtek írásaim tisztasága és egysége felett. Stiláris kérdések felvetéséhez és megértéséhez csak később jutottam el. S csak ekkor eszméltem rá, hogy novelláim és első regényem, a Misilló királysága a naturalista irányzat jegyeit viselik magukon. Ekkor már olvastam Zola regényeit, de a Germinal-on kívül nem tetszettek, okoskodóknak, földhözragadtaknak tartottam, s íme, mégis az ő árnyékában sarjadtak ki első epikai kísérleteim. Verseim már sokkal igényesebbek, cizelláltabbak voltak, prózai soraim azonban még nyersen csikordultak, meglátszott rajtuk tájékozatlanságom, témaválasztó és rendezői fogyatékosságom. Így osztályozom ma első szárnypróbálgatásaimat, bár novelláim előkelő napi- és hetilapokban, a Misilló királysága meg éppen a Nyugat-ban jelent meg. A kritika elismeréssel méltányolta szociális tartalmukat, kifejező erejüket.

A Misilló királyságá-nak egyöntetű kritikai elismerése olyan váratlanul, szinte megsebesítőn érintett, hogy másfél évtizedig nem mertem új regénybe kezdeni. Elszigeteltem magam a költészetben, és rendszeresen, betelhetetlenül olvastam. Éreztem, hogy szemeim előtt foszladoznak a kö44dök, egyre több rejtett dolgát látom meg a világnak, mind mélyebbre eresztem gyökereimet, mind szélesebbre, magasabbra terítem szét ágaimat és mind tudatosabban igénylem az írói hivatás betöltését. Már nem magyarázni akartam a világot, hanem olyan műveket kívántam alkotni, amelyek az én érzésemből és tudatomból születnek meg, és reprezentálják emberi mivoltomat. Voltak már kicsiszolt igényeim, megvilágosodott szempontjaim.

Tevékenységemet új lendületre késztette olvasmányaim körének kitágulása. Ha nem tudtam felfedezni Zola korszakos jelentőségét, mélyen hatott rám Tolsztoj és Dosztojevszkij ellentétes forrásból induló, ellentétes célba törekvő epikája. Tolsztoj a mondanivaló világos, maradéknélküli, szinte tárgyszerű modellálására figyelmeztetett, Dosztojevszkij a lélek sötét, veszedelmeket rejtő zugait tárta fel előttem. Tolsztoj Háború és béké-je, Karenina Anná-ja mint hatalmas freskók, Dosztojevszkij Karamazov testvérek-je, Félkegyelmű-je mint az óhitűek ikonjai élnek emlékezetemben. Sosem léptem nyomdokaikba, de megismerésük nélkül nehezebben találtam volna meg legigazabb mondanivalóimat, lírával telített, mégis kemény stílusomat, s azt a meghittségét, amely atmoszferikusan veszi körül történeteim figuráit és tárgyait.

A két nagy oroszhoz fűződő észrevételeim, tanulságaim segítettek kimenteni epikámat a naturalizmus és provincializmus kátyújából.

Melléjük sorakoztatom európai kortársaikat, akiket azonban nem őserejükért, hanem civilizatorikus kultúránk előbbreviteléért, irodalmunk új tartalmi gazdagításáért, formakultuszáért becsülök nagyra.

A 18. és 19. század francia nagyjainak szintén korszakot jelentő irodalma is mélyen beleszólt életem és művészetem alakulásába. Minden újabban olvasott könyvük izgalomkeltő figyelmeztetés volt. Műveik nemcsak morális vallomásokat, esztétikai élményeket adtak, hanem szakmai tanítást is. Stendhal Vörös és feketé-jének racionális világossága, pszichológiai motiváltsága évekig nyugtalanított. Valamint Flaubert érzéketlenségnek mondható objektivitása inspirációt adott mondanivalóim kitágításához, stílusom megtisztításához, Stendhal és Flaubert műveinek nemcsak lerögzített tartalmát, megjelenítő stílusát értékeltem, de felfedeztem bennük a még határozottan meg nem rajzolt jegyeket is, amelyek az irodalom jövendő változásai felé mutatnak. Ha olykor túl sterilizáltnak is hatott Stendhal és Flaubert szellemi magatartása, stílusuk gondos kimunkáltságát mégis elfogadhatóbbnak találtam, mint Zola agitatív kommentálásait vagy Balzac bőbeszédű, zsurnalisztikus modorát. Velem született tulajdonságom a rend és tisztaság kívánása mind hétköznapi életemben, mind az alkotás pillana45taiban. A magam útján indultam tovább önmagam felé, és elkezdhettem még lappangó értékeim kiaknázását.

Már nem a múlttal ismerkedtem, a jelenben éltem, s ha nemrégiben gyalog becsavarogtam a fél világot, most elindultam újabb és újabb kalandokra egy szál ceruzával. Mint már említettem, első és egyöntetű dicsérettel fogadott regényem után sokáig nem mertem nagyobb prózai munkába kezdeni.

A Bécsi Magyar Újság egyik szerkesztője bátorított fel Egy ember élete című önéletrajzi köteteim írására. Csupa félelem voltam. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ez a vállalkozásom nem regény, nem kimondottan irodalmi mű, csupán történelmi dokumentum lesz. S mintha egy vasajtót nyitottam volna ki lelkem mélyén, a szívem felett: megindult az emlékezések folyama, előjöttek gyermekkorom rosszaságai, jóságai, rég elfelejtettnek vélt emberi alakjai, s ez a hamu alá került élet művészi megjelenítését követelte. S íme, Tolsztoj és Dosztojevszkij pszichologizmusa, Stendhal és Flaubert stílustisztasága egyszerre segítségemre lettek, valamint segítséget nyújtottak kortársaim vakmerő kísérletei s azok a saját eredményeim, amiket költészetemben értem el. Nem úgy kezdtem munkához, mint aki hódításra készül, de azon voltam, hogy fáradhatatlanul tágítsam mondanivalóm körét, figyeljek stílusom tisztaságára. Vigyáztam, hogy fejezeteimet tele ne tömjem kívülről vett fontoskodó magyarázkodásokkal és könnyen unalmassá vagy nevetségessé váló okoskodásokkal. Mértéktartó voltam, mert úgy véltem, őszinteségem és mértéktartásom hitelesíti a lényeg megmutatására szorítkozó mondataimat.

Készen lettem az első kötettel, de a lap főszerkesztője morális szempontokból közölhetetlennek minősítette. Szemben ültem vele íróasztalánál, nem értettem meg dühös felháborodását, s csak mikor hónom alatt a kézirattal távoztam, állapítottam meg: lám egy társadalom-reformer, egy művelt szabadgondolkodó, akinek a kispolgári iszap egészen a torkáig ér.

A húsvéti iskolaszünetben néhány Bécsben tanuló diák hazautazott Pestre, és elküldtem velük kéziratomat a Nyugat-nak. Hamarosan közölni kezdték.

Nem így történt önéletrajzom második könyvének kéziratával. Osvát indignálódva kérdezte: hogyan jön ahhoz egy alig harmincéves fiatalember, hogy önéletrajzot írjon? Különben is ez az írás tele van szerelmi kalandokkal, családi intimitásokkal, élő emberek dolgainak szellőztetésével. Az ilyen modortalanság tekintetnélküli kitálalása nem az irodalom feladata.

Egyheti gondolkodás után elfogadta.

A következő kéziratot már nem én ajánlottam fel, hanem ő kérte.

46

Elérkezett az ideje, hogy magam is számot vessek munkám eredményével. Szóban és írásban vallottam, hogy az én értelmezésemben ez esetben nem művészetet csinálok. Nem elsősorban teremteni akarok, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni, olyan eszközökkel, amilyenek a rendelkezésemre állnak. Mikor kötetben jelentek meg ezek az írásaim, a kritikusok perbe szálltak véleményemmel, és nemes művészi alkotásnak nevezték azt, amit én ki akartam rekeszteni igényesebbnek látszó műveim sorából. Ma úgy vélem, kritikusaimnak volt igazuk. Prózai könyveim közül ebben az írásomban bontakozott ki epikám megjelenítő ereje, a tartalom gátlás nélküli kimondása, stílusom tisztasága. Beláttam, hogy a mű szuggesztivitását, életének időtartamát alkotójának felfokozott és belezárt ereje határozza meg.

Az eddig elmondottakból könnyű arra a megállapításra jutni, hogy irodalmam epikai ága lassabban alakult ki, mint lírámé. Ez nem feltétlenül az író bizonyos gyengeségén, mint inkább a műfaj sajátosságain múlott. Az elbeszélésnek egészen más tartalmi anyaga, más felépítésű struktúrája, más hangvétele van, mint a versnek. A modern irányzatok legszélsőségesebb képviselői alkottak jelentősen hatást keltő műveket a lírában, de például nem érte el célját Joyce kísérletezése az Ulysses-ben. Az út, amin idáig jutott, nem folytatható, s végeredményül nem kész művet, hanem az utána következő alkotók részére hatalmas nyersanyagraktárt, izgalomkeltő biztatást és okulásra alkalmas példát hozott létre. Mindazonáltal azok, akik ökonomikusan dolgoznak, számolnak a konstrukció és architektúra törvényeivel, jelentős inspirációt meríthetnek az Ulysses-ből.

Joyce kísérlete engem sem hagyott érintetlenül, mint ahogyan sokban hasznomra vált Proust olvasása. Proust különös stílusformálása nemcsak részleteiben, hanem egészében is eredményeket mutat fel. Nem hökkentettek meg és egyáltalában nem váltottak ki belőlem ellenállást végtelen hosszúra nyújtott mondatai, nüanszírozásai. Egyenletes ritmusban folyó mondatai, ha mégolyan hosszúak és sokfelé ágazók is, tudatosan komponált egységet adnak. Sajátos stílus, de megfelel az író sajátos mondanivalójának. Forma és tartalom a prousti szellem finom ötvözetét reprezentálja. De Proust stílusát sem lehet általános érvényűnek minősíteni. Az ő stílusát csak az ő érzelmi fátylakkal ködösített emberei, tájai viselik el, más környezetben, más szokások közt élő emberek, más megvilágításba helyezett tájak ledobják magukról mint olyan dús pompázatot, amiben alkatuknál fogva sem élni, sem halni nem tudnak.

Ha Proust megtalálta dekadens polgárai számára a testüknek, szellemüknek megfelelő csipkeszövésű stílust, én, sokkal kevésbé látványos módon, 47szintén megtaláltam figuráim társadalmi helyzetének, beszédmodorának, mozgásának, plasztikus alakzatuknak megfelelő szűkszavú, dísztelen, kemény ritmusú stílusát. Jártam tovább és járom ma is a magam útját, tágítva és egyengetve azt, amennyire tehetségemből telik.

Ebben az örökös vándorlásnak is beillő újból és újból kezdett irodalmi tevékenységemben is voltak különösebb elkanyarodások, úgy, mint lírai vonalamon. Ilyen kiugrásnak, elkanyarodásnak tartom a húszas évek elején írott 15-20 rövidebb elbeszélésemet. Nehéz lenne ezeket műfajilag pontosan meghatározni, ezért ma is csak így hozzávetőlegesen miniatűröknek nevezném. Születésük idejében a vers és epika valamiféle egybeolvasztását kívántam megvalósítani. Költészetem hatása alatt alakult ez a próza, s a szürrealizmus határát súrolta. Egy üstben főtt a valóság és a semmihez nem kötött fantáziálás. A feladat, amit meg akartam oldani, nem annyira tartalmi, mint inkább formai volt. Gondoltam, amit írok, ne témafeldolgozás, inkább valamiféle pszichológiai elemek konstruált játéka, zenei vagy festői új valóság legyen, önmagát kifejező zárt egység. Olyasvalami, ami a környező világ keretei között valószínűtlennek látszik, de a művészet területén adva van megvalósulásának tartalmi felidézése, formába zárása.

Mivel ezeket a kis prózáimat idehaza kevésbé ismerik, helyesnek vélem egyet idézni közülük.

A fal mögött áll és énekel

Úgy határoztunk: egyikünk jobbra, a másikunk balra tér.

Én egy vörös téglába vágott sikátoron mentem fölfelé. Megjelölt hely volt ez, a XV. negyedben, kereszt nélküli ablakokkal és vak kandeláberekkel a kapuk előtt. Nem emlékszem rá biztosan, valószínű azonban, hogy ekkortájt végrehajtói állásom volt a városnál. Naponta akadt valami szomorú elvégeznivalóm, de azért boldogabban éltem, mint a galambunk, amit pedig télvíz idején is a Ka-Fu-Pi-féle madáreledellel tápláltunk. Valósággal röpültem a nyirkos úton fölfelé. Csillagok virágoztak a drapériákon, meg voltam győződve róla, én leszek az első.

– Csak fuss! Csak törd magad! – gondoltam. – Csak fuss!

Ahogy a szél egy pillanatra elállt, tisztán hallottam barátom cipőinek dobogását. Igaz, a jobbra vezető út csak néhány kilométerre van innen. Néha egy fekete vonal görbült el a szemeim előtt, és lehet, hogy ez barátom integető karjának az árnyéka. Egy pillanatra így okoskodtam: ha az árnyéka előttem motoszkál, nincs kizárva, hogy ő maga is már előttem lehet néhány méterrel. 48De azért van eszünk, hogy túltegyük magunkat holmi kellemetlen kicsiségeken. Elhatároztam, barátom mögöttem van, és ettől a pillanattól kezdve a kétségek szemlátomást hervadtak le a fogason.

Akármerre néztem, egyedül voltam. Kivéve azt a nagy vörös lámpát, ami egy mélyedésben virrasztott. Ezt is csak akkor vettem észre, mikor az ajtó kinyílt. A szél átjárt a testemen, s a véres sálról, ami egy gyertyatartó karján csüngött, leléptek a plisszírozott madarak. A lámpa mögöttem volt, nagy területekben már szinte leégette rólam a ruhát. Hiába akartam eltakarni magam nehéz, lapualakú kezeimmel, hirtelen a „Die Dame” című lap jutott eszembe, ahol fényképfelvételeket láttam Bernard Shaw csipkékkel és nippekkel telezsúfolt otthonáról.

– Szörnyűség, még ide is utánam jönnek a dolgok, amik bántani tudnak.

– Dehát uraim és elvtársaim! Nem megmondtam én már évekkel ezelőtt, hogy Bernard Shaw egy közönséges bohóc? Önök a roppant társadalmi problémákra hivatkoznak, amiket a darabjaiban könnyű kézzel felvet, s csakúgy fogheggyel megold, vagy cinikus grimaszt erőszakol ki a még nálánál is felületesebb és nagyképűbb közönségből. Helyes! Ebben az utóbbi megállapításban én is benne vagyok…

– Ne állj ott, mint a fa! – mondta valaki most a sarokból, ahova még nem ért el a látásom. A szavaknak testük volt, illatot árasztottak, és fellázították a sötétet.

– Nem kerestelek és megtaláltalak – mondtam én is hangosan.

A jobb oldali út kibújt a függöny mögül, tovább akart futni, de egy kút állt előtte. – Hetek kellenének ahhoz, hogy valaki ezt az űrt áthidalja – gondoltam, és nyugodt voltam felőle, itt semmiféle meglepetéstől nem kell tartanom.

A lány a kút előtt ült kerek, háromlábú széken, s csak egy kis ingecske világított rajta. – Gyere közelebb – mondta, és felém nyújtotta a karját. Ha a jobb karját emelte fel, akkor kilátszott a bal melle, ha a bal karját emelte fel, akkor kilátszott a jobb melle. Ritkán lát az ember ilyen melleket, gömbölyűk voltak, és így távolról is érezni lehetett a szenzációkat, amik a dombok alatt parázslottak.

– Nem adhatom fel a kötelességem – válaszoltam. – Tudod, hogy győznöm kell a barátom felett – lassan megindultam felé, s csak úgy, mintha az egész véletlenségből történne, messzehangzón kiáltoztam: – Szervusz, kedvesem, szervusz. – Észrevettem: ő csakugyan a kút túlsó partján ül. Most pedig föláll a székről, az ingecske elszáll róla, szétterül a levegőben s már nincs itt a kút és nincsenek itt a parasztok, akik közte és köztem a virágzó mezőket lekaszálnák.

– Gyere még közelebb – mondta.

49

Még közelebb mentem, s hallottam, hogy valaki sír a kemény rabicfal mögött. Hangosan beszéltem, hogy ő semmit észre ne vegyen.

– Mit gondolsz, hol tarthat most a barátom? Erre még nem járt, tehát én vagyok előnyben. Csak éppen lerázom magamról a port, és megyek tovább. Nyittasd ki a kapukat, nehogy valahogyan itt felejtődjek.

– Feküdj le – mondta a lány.

– Lehet, hogy két hét múlva már visszafelé jövök, és akkor sokáig itt maradok nálad.

– Feküdj le – mondta a lány még egyszer. Már csak az egyik szememet nyitottam ki, úgy, ahogy reggelenként szoktam, mikor még nem akarok kikelni az ágyból.

Az eső csak hullt, súlyos fekete lapokban rakódott le a házak között.

– Feküdj le – mondta a lány.

Itt az ideje – gondoltam –, hogy felhúzzam az órát, ami már alig ketyeg.

Mellső lábaimat szépen a fejem alá tettem, és lefeküdtem a padlóra.

Ez a darab ugyanúgy, mint társai, nem a valóság tükrözése, hanem a testetlen víziók valósággá formálása. Az absztraktnak nevezett művészet egyik válfaja, kommentár nélkül. Amit el akartam érni kísérletezésemmel – elértem. Folytatását mégis abbahagytam, azzal a meggondolással, hogy ez a mód nem a valódi prózai alkotások módja. A lélek sem táplálkozhat csupán vitaminpasztillákkal.

Az ember, legalábbis a mi világunk embere, alkati feltételek miatt nem utolsósorban kenyeret evő és vizet ivó lény, s így művészi alkotásaiban is benne kell lenni a kenyér és víz tápértékének. Ezeknek a rövid elbeszéléseimnek az lett a hibájuk, amit erényüknek szántam. Nem a lényeget adták, hanem annak jól megcsinált képletét.

Ismét évekig nem írtam prózát. Ez a műfaj nem bírta el költői szabadságomat, éreztem, hogy előbb-utóbb alkalmazkodnom kell az értelmező nyelvhasználat korlátozó törvényeihez. De hogy miként, milyen meggondolásokkal, merrefelé induljak el, anélkül hogy differenciáim támadjanak önmagammal – ezt még nem tudtam.

Emigrációmból való hazatérésem után egy kávéházi beszélgetésünk közben Osvát regényt kért tőlem a Nyugat-nak.

Mintha ketrecbe zártak volna, hiába volt minden dadogásom és kibúvókeresésem, vállalnom kellett a rám mért feladatot, és vállaltam.

15 évvel a Misilló királysága után ilyen kényszerhelyzetben született meg második regényem. Nem volt gyötrelmes munka. A prózaírás területén tett kísérleteim, elméleti elgondolásaim egyszerre a segítségemre siettek. 50Semmit sem láttam magam előtt problematikusnak. Teljes sötétségben, ismeretlen terepen útnak indítottam keményen hangzó, rövid mondatomat:

„Az ajtó kinyílott.”

Ma szimbolikus jelentőségűnek, szinte sorsfordítónak látszik előttem ez a mondat. A nyitott ajtón át egy kisgyerek lépett a sárga bérkaszárnya függőfolyosójára. A kisgyerek élt, játszani kezdett, és ezzel elindította regényem történetének bonyolítását, benépesítését, és lehetővé tette számomra szomorúságaim, reményeim, csalódásaim és győzelmeim kibeszélését. Előbbi soraimmal azt akarom érzékeltetni, hogy regényemmel nem egy kitalált, patikamérlegen lemért cselekménysorozatot kívántam leírni. Eddigi életemben látott, hallott, megélt emlékekből a művészet lehetőségein belül új világot akartam alkotni, ami belőlem épült fel, és láthatóvá, megélhetővé válik mások számára is.

Diktáltam, diktáltam, s csak lassan ismertem fel a tájat, amiben kalandozom, ismertem fel az embereket, tárgyakat, amik körém szaporodnak, és saját természetük szerint gombolyítják életük fonalát. Nemegyszer kérdezték tőlem: „hogyan születnek regényeim, milyen körülmények között, milyen előzményekkel; a részletek pontosabb előkészítésével ülök-e munkához?” Egyszerűen önmagukat szülik, az én segítségemmel. Időnként megtelítődöm annyi életbenyomással, hogy írnom kell, de hogy pontosabban mit, az majd menet közben derül ki. Egyik szituáció szüli a másikat, egyik figura hozza a másikat, persze mindez szigorú felügyeletem alatt történik. Az anyag erjedésben, növekedésben van, fő tennivalóm ilyenkor, hogy rendet teremtsek a sokadalomban, ahogyan a kertész rendet teremt burjánzó tavaszi kertjében. A való élet beleépül soraimba, szavaimból mondatokat képezek, s így formát adok mondanivalómnak. Ebben a lazának, meggondolásoktól mentesnek látszó alkotói módszerben semmi véletlenszerű nincs. Konstruktív énem törvényei szerint minden a helyére kerül, és megvalósul a részletek egysége, a kész mű. Regényeim szellemi és tárgyi minőségét tehát nem spekulatív meggondolások, hanem mondanivalóm gazdaságos kimerítése határozza meg. Az úgynevezett téma szinopszisát sosem tudom néhány szóval elmondani, de majdnem hajszálpontosan érzem kéziratoldalaim terjedelmét. Ez az arányérzékem nagy segítségemre van alkotói tevékenységemben.

Az Angyalföld írása közben jó néhány problémám tisztázódott. Regényen dolgoztam, s közben meggyőződésemmé vált, hogy ez a műfaj ránk maradt formájában idejét múlta. A feudális kor és ettől a kortól még teljesen el nem szakadt polgári életforma hagyta ránk birtokviszonyaival, 51családi problémáival, nyomor feletti szánalmával, fitogtatott parvenüségével együtt. Az ilyen regényekhez fűzött olvasói követelmény volt valamiféle érdekes cselekménybonyolítás, az események romantikus túlszínezése, vagy moralizáló szentenciák tálalása s az is, hogy az író mintegy kézen fogva vezesse olvasóját ez első mondattól a mese szerencsés befejezéséig. Csak az egészen nagyok tértek ki ezek elől a követelmények elől, s alkottak olyan műveket, amelyek hatóerőt jelentettek az irodalom szakmai fejlődésében, és mindmáig olvashatók maradtak.

Ha így definiáltam és definiálom ma is a polgári regény lényegét, vajon mennyiben is határoltam el magam a ránk maradt örökségtől?

1. Bárha nem egy főhős köré csoportosítottam mondanivalómat, hanem egyéni jellemek és társadalmi viszonylatok kölcsönhatását kívántam olvasóimnak megmutatni, mondanivalóm többfelé ágazó kiterjedését a lehető legszűkebb keretek közé szorítottam, hogy elkerüljem a fecsegést, a tartalom horizontális terjengősségét, formai szétesettségét.

2. Nem életből vett témát meséltem el, hanem számtalan jelenben történő és a múlt emlékmotívumaiból olyan művet akartam építeni, amely nemcsak alkotójának, hanem olvasójának világát is magában foglalja.

3. Ezért az Angyalföld-nek nem témája, hanem történése van, nem esetlegességekről, hanem a lényegről szól, nem meggyőzni akar, hanem dokumentál. Az író háttérben marad, és mondanivalójának plasztikus megfogalmazását, architektonikus egységét állítja teljes megvilágításba.

4. Előbbi kísérleteimből okulva és tanulva a tipikusnak elfogadott regény szétterjedését megbontottam, és horizontális-vertikális hatóerőket azonos hangsúllyal komponáltam egységbe. Ezt az eredményt az anyagi valóság és a fantázia ökonomikus, mondhatnám vegyi adagolásával kívántam elérni. Hasonló törekvésemről már szóltam miniatűrjeimmel kapcsolatban, mikor is nem tudtam elérni a mű elemeinek arányos adagolását, túl sok került beléjük a szabad fantáziálásból. Kész alkotások voltak ezek, de lényegükben nem sorozhatók a prózai epika kategóriájába. Miniatűrök. A regény tartalma és formája pedig széles kiterjedésénél fogva nem nélkülözheti a pihentető banalitásokat. A laza és koncentrált részletek folyamatosan váltogatják egymást. Valószínűtlennek látom, hogy bármely író képes lenne az említett másfél oldalas prózákat 2-300 oldalra felnagyítani anélkül, hogy tartalmukban meg ne fogyatkoznának, formaszerkesztésükbe ne keveredne bele a felelőtlen rutin. És nem hiszem, hogy akadna közönség, amely ezt a lényegéből kiforgatott művet kitartó érdeklődéssel végig tudná olvasni. (Az ilyen erőltetett áttétel ahhoz a képzőművészeti tévedéshez hasonlítana, mint mikor egy szobrász a kisplasztika törvényei sze52rint élő szobrocskáját – legyen az akár remekmű – téri monumentummá gyúrja át. Elszegényedik tartalmában, s elveszti formai erejét.)

Oktalanság lenne tehát miniatűrjeimet, bárha igen kedves darabjaim, regényekké növeszteni. Írásuk közben mint cél lebegtek előttem, regényeimben felhasználható részletté váltak.

Lényeges vonásaiknak azonban igazi jelentőségük elbeszéléseimben lett. A két műfaj között valami unokatestvéri viszony áll fenn, s így lehetséges a kétféle adottságból egységes eredményt létrehozni. Gondolom, ezt az eredményt néhány elbeszélésemmel el is értem.

De egyelőre regényeimről kell szólnom.

Az Angyalföld-ben többé-kevésbé sikerült a valóságélmény és a fantázia termékének szerencsés párosítása. Igaz viszont, hogy a kritikusok egy része, bárha méltányolta regényem újszerű hangját, intenzív erősugárzását, ellenem vetette a fokról fokra fejlődő, mind érzékelhetőbbé váló cselekményfolyamat hiányát. Ezeknek a bírálóknak annyiban igazuk volt, hogy regényemben nem bukkantak rá folyamatos cselekményre, nem bukkanhattak rá, mivel az örökölt regénytípusnak ezt a fontos tényezőjét nem is vittem bele, ezt a követelményt váltakozó külső-belső történések összeszerkesztésével pótoltam. Hogy mégsem topogtam egy helyben, s nem állítottam le az olvasó fantáziájának működését, azt mondanivalóm két forrásból (fizikai és pszichikai forrás) induló, egymást keresztező mozgatásával értem el. A történések nem az olvasóm előtt folydogálnak, hanem körülötte terülnek szét, vagy mélyülnek örvényekké. Ez a szerkesztési, formaadó módszer bizonyos, hogy áldozathozatalt követel az olvasótól, ugyanúgy, ahogyan áldozatot hozott értük írójuk is.

Osváttal gyakran beszélgettünk új regényemről. S ő sokban segítségemre volt előlegezett bizalmával, mondanivalóm iránti rokonszenvével, formai érzékenységével. Észrevette próbálkozásomnak azokat a jegyeit, amelyek új lehetőségekre mutattak rá, s részben elválasztottak kortársaim gyakorlatától.

Ma már könnyű megállapítani a prózámban elért tartalmi, formai, nyelvi és ritmusbeli eredményeimet. A laza mesélő stílus helyett a személyek, dolgok, események plasztikus megjelenítését, agitatív kijelentések helyett a dokumentálást, véleménynyilvánítás helyett a tények egzaktságát hoztam. Mindez a részleteredmény prózámat megóvta a provinciális szemlélettől, az anekdotázás pontatlanságától. Nyugtalanságom kihajszolt a naturalizmus lapos vidékéről, de már volt annyi kritikai képességem, hogy nem rohantam bele a gépromantikába. A technikai civilizáció fia vagyok, de vigyázok, hogy áldozatává ne legyen művészetem.

53

Átléptem azon a kritikus tizenöt esztendőn, mikor nem mertem regényírásba kezdeni. A forrás megnyílt, s köteteim egész sora született meg. A mai napig tizenhét regényt írtam az Egy ember életé-n kívül. Köztük egy család-regény van. Valamennyiben komor emberi sorsok, és társadalmi viszonyok, helyzetek szövődnek egymásba szocialista szemléletem keretein belül. Mondanivalójuk a szenvedésekből, megalázottságokból fakadt lázadás, a világ megismerése utáni vágyakozás, ami dacos ellenállásba, országúti csavargásokba vagy művészi alkotómunkába torkollik. Saját problémáimból születtek, és problémákat tárnak az olvasók elé. De nincs bennük tendenciózus vonalvezetés, sem happy end. Minden önmagát reprezentálja, és felel önmagáért. Maga az eleven élet tárul az olvasó elé, de igaz, hogy az író szemszögéből megvilágítva. Ilyenképpen megtörténik az olvasó befolyásolása anélkül, hogy eleve alá kellene rendelnie magát magyarázkodó, ítélkező idegen véleménynek. Az effajta tevékenykedést meghagyom a hivatalos agitátoroknak és a néptanítóknak, akik ezen a területen hasznosabb munkát tudnak végezni, mint én. Hivatásom nem a közvetlen tanítás, hanem a rejtőzködő életjelenségek feltárása, a harc és építés erőinek megmozgatása. Közben nemegyszer ellentmondok a maradi törvényeknek, társadalmi rendellenességeknek. Ez azért történik így, mert nemcsak társadalmi ember, de emberi egyéniség is vagyok. Történeteim figurái is körülbelül így gondolkodnak, s életük ennyiben is azonos az enyémmel. Ez az azonosság elősegíti és biztosítja lírai hangvételem hitelét. Regényeim anyagát vagy a közelmúltból, vagy a jelenből formáltam irodalommá.

Az Angyalföld után példának említem a Megnőttek és elindulnak című kötetemet. A Horthy-korszak baloldali fiatalságának életalakulásáról szólok benne. Társadalmi, mondhatnám mozgalmi írás, de nem politikai szólamok gyűjteménye, nem bizonyos problémák célszerű megoldása, hanem rámutatás az életvalóságra.

Egy másik regényem címe Munkanélküliek. Szintén a társadalmi zűrzavarnak, az emberek bizonytalan vagy már kimondottan nyomorúságos életviszonyainak regénytörténetté formálása. Kevés benne a cselekmény, de annál nagyobb benne a fizikai és pszichikai történések sűrítése. Úgy tudom, mindmáig a múlt korszak munkanélkülijeinek egyetlen irodalmilag megmunkált dokumentuma.

Ezután regényeim egész sora következik, anélkül hogy „hátat fordítottam” volna a valóságnak, amellyel némely kritikusom oly meggondolatlanul vagy nagyon is meggondoltan vádolni szokott. Nemcsak meggyőződésem, hanem bizonyosan tudom is, hogy fiatal kritikusaim nem ismerik 54munkásságom mennyiségét és minőségét. Véleményüket mások szájából vették át, minden bizonyítható tény nélkül.

Ami változás prózairodalmamban időközben történt, annyi, hogy a külső körülmények helyett inkább az ember belső világával foglalkozom, ez pedig nem igénytelenségemet, hanem igényeim fokozását, műveim tartalmi gazdagodását bizonyítja.

Ha egy embert, tájat, tárgyat megírok, szükségtelen, hogy minden látható külsőségét felsoroljam. A parasztot nem a régóta félretett bő gatya, lógó bajusz, feje búbjára tolt kalap, a munkást nem a kék overall, megpatkolt sarkú cipő, hanem az élet dolgairól formált gondolatai, szokásai, mozgása, különböző eseményekre való külső-belső reagálása jellemzi. Valamint a bankárt, kokottot, hadvezért sem külső jelmezük határozza meg. Gondoljunk többek között Dosztojevszkijre, aki alig rajzolt miliőt alakjai köré, hercegei nem üvegházi virágok, szerzetesei nem rongyokba öltöztetett figurák, mégis önmagukat adják, lényüket egy életen át megőrizzük emlékezetünkben. Vagy gondoljunk Reymont nagy regényére, minden külső sallang nélkül is mennyire parasztok az ő parasztjai. Vagy gondoljunk a modern Camus-re, Hemingwayre, alig szólnak az emberek külsőségeiről, és mégis élnek azok intenzíven, hatóerővel telítetten.

Amit tehát bűnömül rónak fel, azt nemegyszer erénynek látom. A közönségnek írok én is, de nem fogadhatom el irányítónak, mértékadónak a közönség művészeti kultúráját, sokban csiszolatlan ízlését. Az írónak ugyanúgy elvitathatatlan feladata műve tartalmának, formájának megfelelő kidolgozása, ahogyan a tudós is a saját legjobb belátása szerint oldja meg problémáit, a szakmába be nem avatottak véleményére való tekintet nélkül. Regényeim pszichológiai elmélyítését, úgy vélem, Egy lélek keresi magát című művészregényemben közelítettem meg leginkább. Mondanivalómat a Nyolcak festőcsoportjának a mozgalmából merítettem. Képzőművészetünk nagy fordulópontját jelentette az új festészeti elmélet proklamálása s a gyakorlati munka megvalósítása. Mások is írtak regényt, amelynek művész a hőse, de ez a hős csak annyiban művész, hogy az író annak nevezte. Az olvasó sosem pillanthat be lelki világába, alkotó tevékenysége részleteibe. Ezt a hőst asztalos, könyvelő vagy bármely más címkével is elláthatta volna az író. Az általam teremtett művészfigurák elárulják vágyaikat, gyötrelmeiket, küzdelmüket az anyaggal, önbizalmuk túltengését, csüggedését, szóval emberi és alkotói lényüket. Mindez görögtűz, romantikus túlzás és a Bohémélet-ből kölcsönvett rekvizítumok nélkül. Azt jelenítettem meg, amit a festői mozgalom élő alakjaiból és a hozzájuk való viszonyomból érdemesnek, jellemzőnek tartottam irodalommá for55málni. Nem a mesterség kosztümjeit, hanem a lélek gyötrelmes életét akartam az olvasó elé idézni.

Azzal, amit eddig regényeimről elmondtam, körülbelül ki is merítettem azt, amit az író saját művéről el tud mondani. Többi kötetemről nem kell szólnom, azok is a három felemlített társuk jegyeit viselik magukon.

Prózai munkásságom külön kategóriáját képviselik rövidebb-hosszabb elbeszéléseim. Szűk keretbe zárt, inkább vertikális, mintsem horizontális kiterjedésű darabok. Történetük bonyolítása egyszerűbb, mint a regényeké, formájuk világosabban tagolt, s nem annyira festőien, mint inkább grafikusan vagy talán szobrászilag körülhatárolt. A főmondanivaló ezekben is pszichológiai jellegű, de mélyebbre ható, gazdagabb variánsokkal, mint a regényeimben. A miniatűrök nagyobb része plántálódott át beléjük, s talán ezért is hatnak újszerűbbnek, emlékezetesebbeknek egyéb prózáimnál. Nem modoruk, hanem stílusuk van. A cselekményességet kevésbé hiányolja bennük az olvasó, könnyen megtalálja a központi magot, és figyelni tudja a körülötte vibráló történést. A súlyosabb, tömörítettebb mondanivalót, hasonlóan a modern külföldi prózaírókhoz, különösebb formai bravúrok nélkül, egyszerű szavakban fogalmazom meg.

Végül is itt kínálkozik alkalom, hogy rámutassak a modern próza néhány jellegzetességére. E körül a próza körül távolról sem zajlottak le olyan hangos csatározások, mint az új költészet irányzatai körül.

Ha olyan nagyszerű prózaírókra mutatok rá, mint Camus, Hemingway, akkor formai kérdésekről alig is van mondanivalóm. Ez a próza sima, tömör mondatokban fogalmazott. Kifejezési módjában semmi meghökkentően új nincs. A vakmerő kísérletezések véletlenségei elmaradtak, a modorosságok felszívódtak, és kialakult az egyöntetű, folyamatos stílus, ami már nem szenzációsan, hanem meggyőzően hat. Nem napi újdonság, gyökerei mélyen visszanyúlnak az időbe, és a megjelenítő alkotások közös jegyeit mutatják fel legalább Dosztojevszkijig. Ő már megütötte a modern prózairodalom alaphangját. Helyesnek gondolom különböző időkből, különböző nemzetiségű íróktól legalább sorokat idézni bizonyításul.

Dosztojevszkij Karamazov testvérei-ből csak úgy találomra:

„A kolostor csak egy jó versztányira esett a várostól. Aljosa sietve haladt az úton, amely ebben az órában kihalt volt. Már majdnem leszállt az éjszaka, harminc lépésről nem lehetett megkülönböztetni a tárgyakat. Fele úton két út keresztezte egymást. A keresztúton egy magányos fűzfa alatt valami alak látszott.”

Camus Közöny című regényéből szintén találomra:

„Reggel fél nyolckor bejöttek értem, s a rabszállító kocsiban vittek el 56a törvényszékre. A két csendőr bevezetett egy árnyékos várószobába. Ott ültünk s vártunk egy ajtó mellett, amely mögött hangokat, hívásokat hallottunk, székzörgést és mindazt a lármát, amit afféle kerületi ünnepségen hall az ember, mikor a hangverseny után táncra alakítják át a termet.”

Hemingway Az öreg halász és a tenger című hosszabb és legegyenletesebb ritmusú elbeszéléséből:

„Végigpillantott a tengeren, és észrevette, hogy egyedül van. A mély, sötétlő vízben látta a szivárványos fényfoltokat, az előre feszülő zsinórt meg a szélcsend furcsa, ringatózó hullámait. A felhők gomolygása a passzátszelek közeledését jelezte, s ahogy az öreg Santiago felnézett, vonuló vadkacsák éles körvonalait látta az égre rajzolódni a víz felett, aztán elmosódtak, aztán megint élesen kirajzolódtak, s az öreg halász rájött, hogy soha nincs a tengeren egyedül senki emberfia.”

Az idézett három stílusszemelvényt általában realisztikusnak nevezik, én pontosabb megfogalmazásra törekedve plasztikusnak mondom. A három különböző író egymáshoz hasonló stílusa egyazon forrásból egyazon cél felé halad. Cél: a tartalom mennél pontosabb s a lehető legtestszerűbb érzékeltetése. Ez a stílus kölcsönvett zenei effektusok nélkül, saját eszközeivel, saját keretei között fejezi ki és rögzíti mondanivalóját. Nem használ különösebb díszítést. Nem szecessziós mutatvány: egyszerűségében, tömörségében univerzális jellegű.

Természettudományos korunk prózairodalmi stílusa. A tárgyi valóságot és a víziók, sejtelmek, szorongások rejtőzködő világát egyként szigorúan formába zárja. Ez a stílus valóban a tartalom és forma egységét adja, amennyiben ez ma lehetséges.

Sem a modernség, sem a maradiság iskolás értelmezése nem alkalmazható rá.

Ha új kiadvány lapozgatása közben véletlenül az idézett sorokhoz hasonlókra találok, tudom, a könyvet el kell olvasni. Az ilyen mondatok betű szerinti értelmükön túl mélyen érzékeltetik tulajdon életrevalóságukat és azt is, hogy valami szokatlan dolog előzte meg születésüket és azt is, hogy valami szokatlan dolog következik majd belőlük. Vagyis az ilyen mondatok hatóerőkkel telítettek, s kifejező stílusukon át beszívódnak az olvasó érzés- és gondolatvilágába. A sokat szidott kísérletezők kialakították tiszta stílusukat, s egyben rámutattak múltbeli rokonaikra is. Ki nem veszi észre, hogy az egzisztencialista Camus Dosztojevszkij leszármazottja, a természetimádó, vad kitöréseket kedvelő Hemingway pedig Jack Londoné, s ugyanakkor már maguk is apai szerepet töltenek be a fiatalabb nemzedék előtt. A maiak és tegnapiak között nem a külső különbözőség, hanem a lényegi 57hasonlóság szembeötlő. Nemzedékek megtalálták vagy mindinkább megtalálják egymás kezét. Modern irodalmunk elvesztette mellékág jellegét, s alkotóik annyiban modernek, amennyiben minden kor nagy írói egyben modern írók is voltak. Új anyagot hoztak fel a mélységből s azt új megvilágításba helyezték. A mai modern irodalom elmélyítette, kitágította medrét, s halad tovább, ki tudná megmondani, milyen jövőbeli zátonyokkal, gátakkal szemben.

Ne hasson szerénytelenségnek, ha magamat ezeknek a modern íróknak sorában látom, nemcsak költészetemmel, de prózai munkásságommal is. Mindenkori törekvésem volt: mélység a mondanivalóban, harmonikus egység a stílusban. Ami különbség észlelhető verseim és regényeim, elbeszéléseim között, az természetes műfaji különbség. Volt hozzá erőm, hogy egy életen át lépést tartsak korom művészet-kísérletezőivel, komoly teljesítményeket követeltem magamtól, és szégyenkezés nélkül iparkodtam megkorrigálni útközben elkövetett tévedéseimet.

(III.)

Ahogyan a világ minden táján harc folyik a társadalom tudományos, technikai, gazdasági, politikai területein, ugyanúgy izzik a küzdelem a művészek és művészetek világában. A múlt kényszerülten védi pozícióit, a jelen izgultan fáradozik a jövő ésszerűbb, könnyebben elviselhető életformáinak kialakításán.

Magától értetődik, hogy ebben a halódó és vajúdó korszakban a művészek tevékenysége is összebolydul, ők sem társadalmon kívüli lények, gondolat- és érzésvilágukat döntően befolyásolják a közösség életének pozitív és negatív jelenségei.

Olvashatjuk a tagadás és követelés manifesztumait, és láthatjuk és hallhatjuk azokat a tartalmi és formai változásokat, amik előttünk kezdődnek és valósulnak meg az irodalomban, építészetben, zenében, képzőművészetben, színházban, filmben és mindazokon a területeken, amelyek szellemi életünk foglalatába tartoznak. A konzervatív és modern alkotók egymás ellen feszült küzdelme zajlik olyan erős megvilágításban, hogy nemcsak a szakmák mesterei, hanem a fejlődése kezdetén levő új nemzedék, sőt a laikus tömegek sem viselkedhetnek közömbösen a heves történelmi folyamattal szemben. Az emberiség nehéz társadalmi és személy szerinti helyzete ellenére a tömegeket talán még sosem érdekelte oly intenzíven a művészet sorsa, mint ma. S úgy vélem, ez a boldogság és szépség utáni 58vágy mind jelentősebb tényezőjévé válik a mesterségesen szított ellentétek kiküszöbölésének.

A zavarosnak látszó küzdelmet tudományos szemléletek támasztják alá, s már csak idő kérdése, hogy a sokfelé ágazó kísérletek szintézisbe kerüljenek, a művészetek irányzatai kialakítsák korunk egyértelmű plasztikus stílusát.

A gyorsan elszaporodott „izmusok” kezdeti megjelenésekor Matisse egyetlen mondatban így fogalmazta meg az új művészet lényeges problémáját a közönség számára: „hogy egy kép igazi jelentőségét felfoghassuk, el kell felejteni, hogy mit ábrázol”. Ez a mondat úgy értendő, hogy egy festői mű nem valami kívüllevőnek a tükörképét mutatja, hanem önmaga valóságát adja, úgy, ahogyan a fa, madár, hegy vagy bármely természeti valóság nem valamiféle emlékképet, hanem valóságos önmagát jeleníti meg a nézőnek. A magam részéről határozott, lényegbevágó különbséget érzek a kép és a mű fogalmi jelentése között. A laikus közönség nagy része a kép elnevezéshez valami emléket asszociál, vagyis részére a kép akkor jelent különösebb értéket, ha valaminek a képe mása. A képet nem ember által teremtett önmaga világának, hanem a néző és az őt körülvevő valóság között álló misztikus erejű közvetítőnek vélik.

Ajánlatos lenne, ha a kép elnevezés helyett a festmény szót használnák. A kép mai közkeletű fogalma a mi természettudományos korunkban semmi módon sem fogadható el. A műalkotás nem azért csodálatos emberi produktum, mert utal valami kívülvalóra, hanem mert önmagába zárt valóság. A kép mibenlétéhez fűzött megjegyzéseim után szólnom kell a modernség fogalmáról is, amely egyre inkább elveszti igazi tartalmát. A latin eredetű modernus egyértelműen újat, korszerűt jelentett, ma azonban inkább a külsőségével feltűnőt, a divatosat, a szeszélyes változatosságot értik alatta. Ha tehát a modern elnevezést használom, akkor a korszerű értelmezésére gondolok. Ezek után:

Elfogadom a megbélyegzést, hogy modern művész vagyok, de tagadom, hogy „modernista” lennék. Egész életemben elkerültem a virtuozitást, az ügyesség fitogtatását, nem tévedtem „formalizmusba”, a tetszetős szép helyett a tökéletes elérésére törekedtem lírai hévvel, a kritikai szellem ellenőrzése alatt. Ilyen tudatos meggondolásokkal műveltem irodalmamat és még inkább festészetemet. Párizs volt művészetem igazi szülője és felszabadítója. Vagy úgy is mondhatnám, ahogyan G. Ungaretti mondja A folyók c. versében:

59
És ott a Szajna
az ő zavargó
vizében találtam
végre magamra.

1909-ben két kis szobából álló párizsi galériában láttam az első kubista festményeket, s ugyanebben az időben Rousseau két művét egy festékkereskedés kirakatában. Első alkalommal se tiltakozást, se csodálatot nem váltottak ki belőlem ezek a semmi eddig látotthoz nem hasonlítható alkotások. Mintha idegen égitestre kerültem volna, titkokra bukkantam, amik egyelőre megfejthetetleneknek látszottak előttem. Értelmemmel meg nem magyarázhatók, de érzéseimben mégsem egészen idegenek. Nem voltam a művészet tudós szakértője, de avítt dogmákkal tele nem tömött énemben volt annyi üres hely, hogy némi töprengések, vizsgálódások után magamba fogadhattam, ha valami újjal találkoztam a világban.

Megéreztem Picasso nyers erejét, szuggesztív egyéniségét csakúgy, mint Rousseau primitív áhítatát, ecsetjárásának botladozó s mégis maradéktalan kifejezőkészségét. Ennyi elég volt ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemem, elbírjam felzaklatott érzéseimet.

Hamarosan megismerkedtem a fauve-ok műveivel. Értelmem és érzéseim ezekben jobban meg tudtak kapaszkodni, volt bennük valami azokból a festői tradíciókból, amikkel már előbb ismeretséget kötöttem. Később megállapítottam, hogy a fauve-ok irányzata nem egészen új jellegű, de robbanásig feszített kifejezőereje útmutatás és egyben híd volt számomra a jövő termésének megismeréséhez és megszeretéséhez.

Hazajövet Párizsból első verseim már új mondanivalók és új kifejezési formák jegyeit viselték magukon. Láttam, hogy az új művészeti mozgalmak mindinkább elszakadnak a klasszicista és naturalista tradícióktól. Költészetem előtt Walt Whitman és Guillaume Apollinaire voltak a világító csillagok, festészetem alapját a kubisták kísérletei és eredményei vetették meg.

Ennek az új művészi felfogásnak és gyakorlatnak Cézanne volt elindítója és sokáig inspirálója. Ő fordult szembe először az impresszionisták felületi szépségeivel, laza festői módszerével. Ma már senki sem vitathatja Cézanne korszakalkotó jelentőségét. A konstrukció fontosságát, a formák zártságát, a komponálás szigorú törvényeit hirdette. Festészete az impresszionizmus reakciója volt, az ellenvélemény első megfogalmazása.

Cézanne-tól napjainkig szellemi gátlásokon, társadalmi elfogultságokon, optikai tévedéseken át vezetett az út az új művészet helyes értelmezéséig. 60Mondjuk inkább helyesebb értelmezéséig, mert hiszen a bonyolult elágazások, az egymást támadó viták még mindig nem jutottak el a harmonikus egységhez. Pedig a cél ennek az egységnek az elérése, bárha tudjuk, ez lehetetlen követelés. Amíg a vitális élet bennünk és körülöttünk ki nem alszik, addig az abszolút harmóniát áhítozhatjuk, de meg nem valósíthatjuk. Persze ez a pesszimistának látszó megállapítás nem semmisítheti meg, még csak le sem fékezheti az örökké nyugtalan képzelet és az igazi teremtő ösztön tevékenykedését. Vannak idők, mikor ez az ösztön anarchikusan s vannak idők, mikor egyenletesebb ritmusban végzi funkcióját. A teremtő ösztön rendezettségét, feszültségi állapotát nem kis mértékben az alkotó szellemet körülvevő társadalmi helyzet determinálja. A művész társadalmi lény, és nem az a fenomén, akire hatástalanok maradnak a közösség élettörvényei.

Közvetlenül Cézanne halála után, 1906-ban több új művészcsoport lépett a nyilvánosság elé. Még nem teljes fegyverzetben, de bátran hátat fordítva a merev dogmáknak és szennyező konvencióknak.

Az első pionírok nehéz feladatát a fauve-ok vállalták. Hódító útjukra majdnem egy időben indultak el Párizsból és Drezdából. (Fauve-ok – Die Brücke.) A franciák és németek szellemi magatartása, ha lényegében nem is, részleteiben megkülönböztette a két csoport munkamódszerét, műveik értékskáláját. A racionális franciák intenzívebbek, következetesebbek, az Übermensch filozófiáját örökölt németek szentimentálisabbak és brutálisabbak voltak.

Mindezt az 1910-es évek elején nem tudtam volna ilyen világosan megfogalmazni. Először azért, mert nem volt hozzá elég képzőművészeti kultúrám, másodszor, a magyar művészet, ha már forrongásban is volt a felszín alatt, messze esett attól a vehemens, nyílt küzdelemtől, ami Párizsban folyt. Mohón kerestem azokat a műveket, amik leköthetnék figyelmemet és tovább izzíthatnák kíváncsiságomat.

Ismertem Szinyei képeit, rövid időre magukra vonták figyelmemet, de úgy éreztem, ha választanom kellene közte és Böcklin között, akkor inkább az utóbbi mester kékbe-szürkébe fulladt mély csöndjét választanám.

Öröm volt számomra, hogy Ferenczy Károly puritán és mégis markánsan fogalmazott piktúrájával találkoztam. Felismertem komoly jelentőségét, de olyan német ízeket is éreztem benne, amik elfordították tőlem. Nem őnála, hanem Rippl-Rónainál találtam meg azokat a jegyeket, amelyek a nemzetközi törekvésekkel közösek. Csak később állapítottam meg, hogy ő sem jutott tovább az impresszionizmusnál és pointillizmusnál, holott ezek az irányzatok Párizsban már vitathatatlanul túlhaladottak voltak. 61Ha éltek is bennem gyerekkori pepecseléseim emlékei, nem nyúltam ecsethez, kielégített a festői látvány titkainak fürkészése, ami későbbi tevékenységem elméleti megalapozottságát segítette elő. Hogy ez az elméleti fejlődés valóban folyamatban volt, s hogy tágult látóköröm, rendeződtek kritikai észrevételeim, ez akkor bizonyosodott be, mikor 1912-ben a futuristák vándorkiállítását a mi Nemzeti Szalonunkban is megrendezték.

Különleges eseménye volt ez művészeti életünknek. Nem tudom, milyen okok tették lehetővé, hogy nálunk, ahol a szörnyen konzervatív Szépművészeti Múzeum gárdája uralta a teret, a modern irányzatok leglármásabb, legagresszívebb csoportját látták vendégül. Az egész város erről a kiállításról beszélt, és nagyobbakat röhögészett, mint a legjobb kabarétréfán.

Megnéztem a kiállítást, s a furcsa, érthetetlennek minősített képek, különböző anyagokból konstruált szobrok előtt már egyáltalában nem álltam olyan idegenül, mint évekkel ezelőtt Picasso először látott képei előtt. Izgalmas látvány tárult elém. Elszakadt vonalak, erőszakosan megtört formák, összemosott színek, szóval olyan mozgalmasság egymásra és egymásba halmozása, amit tohu-vabohunak szoktak nevezni. Megértettem azokat, akik az egészből semmit sem értettek. Közönségünknek nem volt előképzettsége ahhoz, hogy ezeket a szélsőségeket közel engedje magához, hogy maradandó élményévé váljon. A magam részéről első látásra találtam köztük érdeklődést, izgalmat keltő darabokat. Másodszorra, harmadszorra már felismertem tartalmi és formai törekvésüket. Carlo Carrà Anarchista temetés című képe hasonló című költői próza megírására inspirált. Vitatkozások közben védtem őket, ez azonban nem jelentette, hogy azonosítom is magam velük. Irányzatuk lényegét sokkal előbb felismertem, mintsem hogy külsőségeikkel tévedésbe ejthettek volna. Imponált szembenállásuk, szinte káromkodó manifesztumaik a klasszikus és reneszánsz múlttal szemben, de azt is megláttam, hogy amit csináltak, alig több a naturalisták eredményeinek extatikus eltúlzásánál, deformálásánál. Tisztázatlannak látszott ez a művészet tartalmában és megjelenésében is. Ez a véleményem máig sem változott.

1915-ben alapítottam A Tett című lapomat, s ebben már határozottan a futurista irányzat ellen fordultam. „Amint nem ismerhetjük el – mondtam – a krisztianizmus új lehetőségeit (nálunk ekkor szervezkedtek a neokatolikusok), ugyanúgy homlokkal kell nekimennünk a futurizmusnak is. Mert amíg az egyik a köldökét bámulja, a másik hiú primadonnák módján a háború apoteózisát énekli.” Látva a futuristák titáni féktelenségét, idegeimmel mintha máris megéreztem volna bennük a fasizmus előfutárait.

62

A Tett-et nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti lapnak is szántam. Bárha író voltam, baráti köröm, vitapartnereim a festők és szobrászok közül kerültek elő. Nagybányáról és éppen Ferenczy szárnyai alól indultak világot látni, az új művészetekkel ismerkedni a fiatalok. Közülük állt össze a Nyolcak csoportja, s az ő fellépésükkel kezdődött el modern képzőművészetünk alakulása éppen úgy, mint Ady, Babits jelentkezésével modern irodalmunk s mint Bartók, Kodály lettek modern zenénk első kezdeményezői. Forrongó, sokat ígérő korszak kezdetén éltünk. Új festőinkre Cézanne volt legnagyobb hatással, de némelyeket már a kubisták, expresszionisták hódítottak magukhoz. Szemük Párizsban, Berlinben nyílt igazán látóvá, de nem lettek valamely iskola epigonjai, nagybányai jellegüket következetesen megőrizték. Én a fiatalabb generációhoz tartoztam (Uitz, Nemes-Lampérth, Kmetty) s ez a nemzedék tovább folytatta a Nyolcak kezdeményezését a MA körében.

1916-ban indítottam el MA című lapomat, amelyben fiatal modern íróink, festőink együtt jelentek meg a nemzetközi avantgarde mozgalmak képviselőivel. Én még nem festettem, de a lap képzőművészeti kritikusa voltam, hasznosítva mindazt a tájékozódást, tapasztalatot, amit első párizsi utam alatt szereztem. Az 1919-es forradalom után a bécsi emigrációban folytattam a lap szerkesztését, kiadását, olyan nemzetközi modern gárdával, amely párját ritkítja.

1921-ben kezdődött festői munkásságom, már elméleti tisztánlátással, elfojthatatlan alkotási vággyal. (Hosszú volt az út idáig, de nem ritkaság az ilyen vándorlás, ha meggondoljuk, hogy Kandinszkij jogászkodás, nemzetgazdászkodás után 1910-ben festette meg első absztrakt akvarelljét, Mondrian 1912-ben rendezte első kiállítását, valamint Vlaminck írói, hegedűművészi kísérletek után Derain rábeszélésére nyúlt csak ecsethez. Ezek a festők a művészetfilozófia, esztétika hosszú tanulmányozása után kezdtek az alkotó munka gyakorlati problémáinak megoldásához.) Mielőtt első képemet megfestettem, már áttekintettem a különböző irányzatok eredményeit, és kialakítottam kritikai szempontjaimat.

Emigrációs éveim alatt legelőbb Bécsben és Berlinben az expresszionisták kísérleteit és eredményeit tekinthettem át. Fiatal oroszok és németek indították el a mozgalmat. Izgalmat keltők voltak tekervényes vonalaik, kiegyensúlyozatlan formáik, puhán összemosott színeik. Izgalmas látványt nyújtottak, de ez az izgalom csak pillanatokra lobbant fel bennem. Nem csábítottak magukhoz, nem kötötték le érdeklődésemet. Nem így álltam szemben (bárha őket is expresszionistáknak nevezték) Kandinszkijjal, Franz Marckal, Kleevel. Ők saját útjukat járták az iskola korlátain kívül, 63mélyről fakadt izgalommal s meggyőző erővel. Az expresszionizmus mint irányzat széteső és misztikumba hajló volt – semmi közösséget nem érezhettem vele.

Sem gondolkozásommal, sem érzelmeimmel nem kötődtem le a múlt alkotásaihoz, mint költészetemben, úgy festészetemben is a valóban új lehetőségeket kerestem. Úgy véltem és ma is vélem, a múlttól való elszakadást a kubisták kísérelték meg legradikálisabban. Megkísérelték, de nem vitték véghez. Elvetették azokat a lehetőségeket, kellékeket, amelyeket a felizgatott érzelmek szülnek. A színskála gazdagsága, árnyalatossága nem érdekelte őket, palettájukon csak a szürkét, feketét, barnát hagyták meg olyannyira, hogy festményeik nagyrészt grafikának hatottak. Elvetették a puha, bizonytalan formákat, a véletlenszerű kígyózó vonalakat. Az érzelem helyébe az ész uralmát állították. Felbontották a tárgy testét, és mértani ábrákban szétteregették a vásznon. Ez a felfogás illúziórombolásnak tetszett a közönség előtt, de a kubisták következetesen vallották: „nem a tárgy optikai megjelenését festjük, hanem azt, amit tudunk róla”.

Tartalomnak és formának ez a leszűkítése zsákutcába jutást, önismétlést eredményezett. Már nem is annyira a mű megalkotásán, mint inkább egy teória illusztrálásán volt a hangsúly. De a gyökeres változásnak be kellett következnie. A szürke paletta a szivárvány minden színével felgazdagodott, a mereven sarkos formák meglágyultak, mozgó formákká alakultak. Picasso, Braque, Gleizes dogmatikussá vált kubizmusát Delaunay szimultán komponálási módja, színes fényáradása oldotta fel. Ezt a változást Guillaume Apollinaire így üdvözölte: „Szeretem korunk művészetét, mert mindenek felett szeretem a fényt.” Végső soron megállapítható, hogy a múlt nyomaitól a kubisták sem tudták tisztára törölni a táblát, de feltárták a továbbfejlődés még szabadabb útját.

Elkövetkezett a nonfiguratív, majd az absztrakt festészet térhódítása, tekintet nélkül világrészekre, országhatárokra, faji, nemzeti tradíciókra. Ezeket az irányzatokat ma már nem szükséges részletesebben ismertetni. Ha az eredeti művek nem is közismertek mindenütt, de a sok lexikon, album, folyóirat, reprodukciós lap könnyebben hozzáférhetővé tették felismerhető jegyeiket, mint a hanglemezek a zeneműveket.

Ha a kubistákat vallom is az új művészet elindítóinak és megalapozóinak, döntően az ő vonzóerejük hatása sem jelentkezett képeim formai és tartalmi kialakításában. Ők még a külső világ látható embereit, tárgyait transzponálták a vászonra (igaz, hogy legtöbbnyire olyan deformáltan, hogy a laikus szemlélő előtt felismerhetetlenné váltak), én elhagytam 64(illetve el sem kezdtem) a látott világ ábrázolását, s a képi valóság létrehozására törekedtem. Meggyőződésemmé vált, hogy a mű konstruktív formaegységének az alkotó szellemi és érzelmi világát kell kifejeznie. Festészetről lévén szó, az ilyen módon létrehozott mű anyaga a „festődobozba van bezárva”. Elemi feladatom tehát, hogy a vásznat fundamentumnak fogjam fel, a festéket színné változtassam, a formának, vonalnak élettel teli plasztikát adjak. Ha az említett feladatok megoldásához szükséges tehetségem megvan, akkor, de nem utolsósorban, a szerkesztés megoldásának feladata következik. Matematikai és mértani követelmény, hogy a mű konstrukciója minél összefogottabb, minél egyszerűbb legyen. Ez a szigorúan összefogott, leegyszerűsített konstrukció elkerülhetetlenül megköveteli a formák, a színek, a vonalak leegyszerűsítését is. A kész alkotásban nincs többé helye az impresszionisták színtobzódásának, pepecselésének, az expresszionisták érzelmességének, a futuristák patetikus tirádáinak. Így következik be, hogy a konstruktív festő a lényeg megfogalmazását igényelve szigorú belső szerkezetre törekszik, elementáris színekből, mértani, vagyis alapformákból iparkodik a képet megalkotni.

Első képeimet képarchitektúráknak neveztem. Nem véletlenül vagy önkényesen, hanem mert ezek a képek az architektúra törvényei szerint valósultak meg. Egyensúlyállapotukat nem a szimmetria, hanem a helyes súlyelosztás, a nagyobb és kisebb, a stabil és mozgó formák, a jól arányított színpárok határozták meg.

A képalkotásnak ezt a módját fel kell szabadítani a külső behatások kényszere alól. Ha képet festek (elnevezés szerint absztrakt képet), a nap állása szerint adódó fény- és árnyeffektusok közömbösek, nem hasznosíthatók számomra, mivel művemet nem kívülről befelé, hanem belülről, vagyis magamból, a külvilág felé építem. Ha tehát fényre vagy árnyékra van szükségem, azt formaellentétekkel, a tiszta színek belső izzításával kell elérnem. Valamint képem kompozíciójának központja bennem, az alkotóban van, s így alkotásom minden elágazási szála végső sorban hozzám is tér vissza. A kész mű nem az égből alászállt csoda, hanem emberi tevékenység eredménye, s ezért csakis az ember szellemi és érzelmi világának törvényei szerint élhet és gyakorolhat mélyebb hatást az emberiség szellemi és érzésvilágára.

Az ilyen képek a felületes kritikusok és be nem avatott laikusok előtt túl spekulatívaknak, túl szubjektív valaminek látszanak, és ezért „nem emberközeliek”. S ezt a felfogást az egész modern művészetre általánosítják. Ez a művészet elszakadt a valóságtól – mondják –, az őrület határát súrolja. Természetesen, mivel eddigi életemben semmiféle őrültségi tüne65tet nem vettem magamon észre, tagadom, hogy festészetem miértje és hogyanja az őrület-állapot kifejezése lenne. Valahol már leírtam, hogy talán sosem vagyok józanabb, éberebb, mint alkotás közben, legyen szó akár versről, akár képről. Az álmodó, vagy álmodozó zsenit sosem fedeztem fel magamban, de annál inkább az elképzelés tulajdonságával rendelkező építészt, aki törvény előtt is felel alkotásának minőségéért.

Vagy talán arról a tudományágról, amely a kibernetika, az űrhajózás problémájával foglalkozik, elmondható, hogy nem emberközeli tudomány? Szerintem a felfedező tudomány csakúgy, mint az alkotó művészet az idő és tér problémáinak megoldásával nem fölényesen elveti, hanem tágítja, elmélyíti az emberközelség fogalmát. Nem lehet vádat emelni az alkotó szellem ellen azért, mert más kérdések felvetésével és megoldásával foglalkozik, mint Giotto és Raffaello foglalkoztak a maguk idejében. Ők saját koruk érzés- és gondolatvilágának művészi megfogalmazását hagyták ránk – a mi korunk művészének is hasonló etikai és tárgyi hivatást kell betöltenie. Amíg itthon a maradiság valósággal eltorlaszolta a fejlődésem útját, addig az igazi alkotók világszerte dolgoztak a múlt ellen a jövőért. És ugyanígy én is.

1921-ben rendeztem meg első kiállításomat a bécsi Würthle galériában. És nem én tanultam a fiatal osztrák festőktől, hanem ők kerültek az én hatásom alá. Közülük a legjobb sem merészkedett tovább Kokoschka analitikus expresszionizmusánál, s én már nemcsak festékkel képeket, hanem különböző anyagok összehangolásával (papír, fa, pléh) reliefeket, az ábrázoló szobrászaton túl, téri megoldású monumentumokat építettem. Építettem, hangsúlyozom, mert az új művészet főkérdését már akkor is az építés kérdésének tekintettem.

1922-ben a berlini Der Sturm galéria állította ki új anyagomat. Hálás voltam Herward Waldennek, a német expresszionizmus pápájának, hogy helyet adott az akkoriban feltűnt Chagall, Schwitters, Klee társaságában, bárha semmi közöm nem volt a hivatalos expresszionizmushoz, képeim elérték megbecsülésüket.

Amellett, hogy írtam és festettem, Moholy-Nagy Lászlóval megszerkesztettük az új irányzatok első összefoglaló antológiáját, az én bevezető tanulmányommal, borítéktervemmel s több mint száz reprodukcióval. Címe: Új művészek könyve. Magyar, német és angol (Amerika) nyelven jelent meg egyszerre. Ennek a könyvnek a képanyaga mutatott rá először az új építészet, új képzőművészet és új technikai eredmények szellemi és formai rokonságára, egy irányban haladására.

Festményeim reprodukciói, művészeti cikkeim már a legkülönbözőbb 66nyelvű avantgarde folyóiratokban jelentek meg, ez azonban nem mentesíthetett attól, hogy Pestről a konzervatív és haladó kritikusok, ha különböző tendenciával is, rám ne zúdítsák kételkedéseiket és vádaskodásaikat. Egyik a társadalmi állásfoglalást, másik az esztéticizmust sokallotta munkásságomban. Egyiküknek sem volt igaza. Társadalomszemléletemet sosem harsogtam bele agitatív formulákba, mint ahogyan a szépségeszmény sem ejtett rabjául. Nem kívántam szép képeket festeni, a tökéletes megalkotására törekedtem. Ez amolyan maximalista követelménynek hangzik, de úgy gondolom, inkább a megvalósíthatatlan tökéletes, semmint a kellő ügyességi készséggel, könnyen megvalósítható szép felé kell törekedni. A szép elérése nem kritériuma a műnek, csupán következménye. Az, aki a szépségideált kergeti, előbb vagy utóbb elérkezik a giccshez. Tény az: amit az alkotó jól megcsinál, az a néző előtt széppé válik. Abszolút szép azonban nincs, és így a szép fogalma is koronként változik.

Az első modern művészek a pionírok szerepét vállalták, és így nem kerülhették el a gúnyolódások és vádaskodások özönét. Pontosan rájuk illenek Reverdy idevonatkozó sorai: „Az ember jobban hozzászokott az élet dolgaihoz, mint a művészethez. Innen azoknak a műveknek sikere, amelyek az élet dolgainak bizonyos látszatát adják. Olyan művet alkotni, mely fölébe emelkedik ennek a látszatnak, annyit jelent, mint a szokások hallatlan megváltoztatását kívánni… A művészetben a fiú első gondja apját megtagadni.” Amiről Reverdy szól, az a XX. század kezdetével bekövetkezett. A fiúk megtagadták apjukat, és saját belátásuk szerint elindultak az ismeretlen felé. Az ilyen vakmerő előretörés csakis kudarcok és tévelygések között történhet. Az ilyen úttörőkre inkább a jóra való akarat, mintsem a tudatos felismerés jellemző. A modern festők alkotásaiban például sokkal könnyebb volt felismerni a múlt ellen feszülő tendenciákat, mint az alakuló jövő jegyeit.

Érthető tehát, hogy azok a művek, amelyek nem adják „az élet dolgainak bizonyos látszatát”, máig sem nyerték el a konzervatív beállítottságú kritikusok s a kevésbé művelt vagy tudatosan félrenevelt tömegek bizalmát. Gyakorta hallható az a zavart keltő vád, hogy az új irányzatok korunk kultúrájának dekadenciáját bizonyítják. Az előző évszázadokban, mondják, nem fordult elő, hogy húsz-harminc irányzat egyszerre és egymásnak ellentmondóan küzdött volna az elismertetésért. Való igaz, hogy az új kezdeményezéseknek hasonló rohama sosem fordult elő, de az is igaz, hogy az emberiség érzés- és tudatvilágát még sosem támadta meg annyi új csírájú és új összetételű erő, mint éppen napjainkban. Ezek az új erőfeszítések bármennyire ellentéteseknek látszanak, mégis összefüggnek egymással, 67együtt mutatják fel a jövő alakulóban levő arculatát. Pontosan tudjuk, hogy nem jó az, ami volt, de nem tudjuk pontosan, milyen körülmények között valósulnak meg a jövőre vonatkozó elképzeléseink. A másik vádpont, hogy az új művészek tömegével mázolják fel vásznaikra zagyva képzelgéseiket, idegbetegségük értelmetlen jegyeit, s ha össze is hoznak valami egészségesen újszerűt, azt elnyeli a giccsek áradata. Valóban az új irányzatok termésében sok a felelőtlen handabandázás, még több az akarnokok torzszülöttje, de vajon nem így volt-e ez évszázadokkal ezelőtt is? Ami időtálló érték ránk maradt a múltból, az csak nagyon kis százaléka korok művészi termelésének. Hogy a mi korunk új művészei is alkotnak időtálló műveket, vitathatatlan tény. A múltból ránk maradt úgynevezett remekművek nagy tömegét ki kellene dobni a múzeumokból, ha az új művek múzeumait már felállították volna. Sok az új giccs, az új selejt, de ezek minden társadalmi megrázkódtatás nélkül is folyamatosan alámerülnek a feledés homályába. Ezek a darabok nem félelmetesek, csupán szánandóak vagy nevetségesek.

Folyik a harc, s ennek a harcnak aktív résztvevője az alkotó szellem is. Hogy a múltban lezajlott új művészeti irányzatok nem jelentkeztek egyszerre tömegesen, nem olyan zajjal és vehemens küzdelemmel mentek végbe, mint ma, annak nagy részben társadalmi okai voltak. Ha áttekintjük a régmúlt és a közelmúlt tudományosan szűk látókörű, technikailag fejletlen korszakait, akkor láthatjuk, hogy a lassú általános fejlődés közepette a művészet keretein belül sem történhetett másképp. Annak idején az ember nem érzékelte olyan intenzíven az idő múlását, és nem feltétlenül igényelte a téri távolságok áthidalását úgy, mint napjainkban. A társadalom gazdasági, politikai, jogi szerkezete századokra egyensúlyállapotot teremtett a közösségi élet még nem tudatosodott ellentétei között. Ezek az állapotok nemcsak a fizikai munkát végző nép, hanem az alkotó szellem mozgását is erősen korlátozták. Olyannyira, hogy egy-egy új irányzat hosszú ideig zavartalanul dolgozhatott saját stílusa kialakításán, s ennek a stílusnak tartalmi és formai hatása szinte észrevétlenül szivárgott be a közösség tudatába.

Az új művészeti irányok szaporodása, egymás legyőzésére irányuló küzdelme a polgári társadalom körvonalazatlanságával, rendezetlen mozgásával egyidejű. Ugyanaz a nyugtalanság, kiegyensúlyozatlanság érezhető a művészetben, mint a társadalmi élet más területein. Ez a nyugtalanság, irányát vesztett mozgás közvetlenül az első világháború előtt vált láthatóvá. A mérleg betelt, a társadalom minden rétegén erőt vett a bizonytalanság érzése. A menekülő félelem és a támadó indulat felszínre kerülésének ideje volt ez.

68

S mivel az alkotó szellem legelőbb és legmélyebben reagál a korváltozásokra, sőt már azok alig észrevehető előjeleire is, érthető, hogy a festők sem maradhattak passzív szemlélődők. A maguk törvényei szerint át kellett törniök a múlt korlátait. Mondhatnám, a levegőben érezték meg a tradíciók közé szorított szellem felszabadításának lehetőségét. Ez a szellem a lázadás szelleme volt, dogmákkal és fikciókkal szemben. De egyedül a tagadás nem lehet a művészet tartalma, annál is inkább nem, mivel művet alkotni annyi, mint építeni. Az új művészek hosszú keresések, tévelygések, felemás megoldások után jutottak csak el ennek az alapprincípiumnak gyakorlati kikísérletezéséhez.

Egyéni és társadalmi tudatom ennek a kérdésnek döntő fontosságával már akkor tisztában volt, mikor először léptem a festőállvány elé. Költészetem kezdetén az elkeseredett tagadást szólaltattam meg, festészetem a körülöttem levő társadalmi szétesettségben a rendtevés vágyának pozitív formai megjelenítését kereste. Nem többszörös áttételben, mint a naturalisták, impresszionisták s általában a természetszemléletű festők, hanem közvetlenül a belső tartalmat kifejező forma-, szín- és vonalkompozíciókban. Jean Cassou szerint az új művészet elérkezett ahhoz a döntő fordulóhoz, hogy „a tárgyi valóságot helyettesíteni tudja a festői jellel”. Vagyis a külső világ kopírozása helyett a szellem önkifejezése vette szolgálatába a formai megmunkálás eszközeit. Ezt az elvet már a kezdeti kubizmus is hangsúlyozta, de konzekvensen nem tudta végigvinni. Figurális témák, csendéleti motívumok feldolgozásába kezdett, elhagyva azt a szabad és kiaknázatlan területet, amihez már olyan közel járt azzal az elvi kijelentéssel, hogy nem a tárgy optikai megjelenítését festi, hanem azt, amit tud róla. Ez a felfogás egészében megvalósíthatatlan, de magában foglalja a szellem primátusát, korunk művészetének azokat a lehetőségeit, amikhez hasonlókat a tudomány és technika csodálatos eredményei már érzékletesen dokumentálnak előttünk.

Festményeim, úgy, mint költeményeim, vallomások köztem és a külvilág közti viszonyról. Képeim nem a pillanatidőhöz, nem egy körülhatárolt térhez kötöttek. De mégis a kor szülöttei, mint ahogyan magam is a kor fia vagyok, nem hordaléka a folyamnak, hanem érző és gondolkodó, súrlódásokra reagáló fix pont – sziget, amely szerves tartozéka a körülötte zajló vizeknek. Alakulok és alakítok egy időben. Sokáig kerestem és nehezen találtam rá közeli rokonaimra. De az új művészeti irányok egyik legnagyszerűbb jellegzetessége, hogy majdnem egyazon időben bukkantak fel a világ minden táján. Egyszerre jobbról és balról is ráakadtam keresett rokonaimra.

69

1922-ben hírt kaptam róla, hogy az új orosz művészek Berlinben megrendezik első európai kiállításukat. Vonatra ültem, hogy jelen lehessek annak a tárlatnak a megnyitásán, amelynek anyagáról már hallottam, s amelynek annyira kívántam tüzetes megismerését.

Izgatott kíváncsisággal léptem a terembe, és nem csalódtam. Eltekintve bizonyos felületi különbségektől, ugyanannak a szellemnek festői arculatát láttam magam előtt, mint ami engem is betöltött. Ennek a szellemi rokonságnak a felismerése izgalmas és egyben megnyugtató élményt jelentett. Amit láttam, az nem az európai irányzatok átplántálása Ázsiába, hanem a nagy orosz forradalom szülöttje, örökölt esztétikai formulák nélkül. 13 reprodukcióval kiegészített cikket írtam róla a MA-ban. Idézem a cikk néhány sorát:

„…Az európai eredetű futurizmus, kubizmus és expresszionizmus még beszivárgott az orosz műtermekbe s mint a világon mindenütt, Moszkvában és Péterváron is megtalálta a maga formanyelvén beszélő festőket. Ezek az iskolák azonban mindenütt nagyobb teret hódítottak, mint Oroszországban… Az új orosz művészet első öntudatos továbblépése, mint látjuk, a szuprematizmussal kezdődött. Ezzel a mozgalommal áll először az európai erők mellé mint feltétlen érték, mint szorzó érték, az orosz, az ázsiai erő. És jellemzően nem halmozással. Mint festők, végső következtetéseikkel visszamentek formában a mértani alapformához, színben a két alapszínhez, a fehérhez és feketéhez… A szuprematizmus legtisztább mestere Malevics…”

Örültem, hogy megismerkedhettem Malevics mozgó, mondhatnám az űrben súlytalanul lebegő formáival s a színskálának azzal a radikális leszűkítésével, ami a fehér négyszög fehér alapon és a fekete négyszög fekete alapon végeredményéhez vezetett.

Malevics módszere tovább nem követhető, de rámutat a műalkotás lényeges vonásaira és azokra a lehetőségekre, amik az ő alapfelfogásában még megvalósíthatatlanul benne rejlenek. Fehér a fehéren, fekete a feketén című képe előtt állva még a laikus szemlélő részére is láthatóvá válik a tarka és a színes közötti döntő értékkülönbség az utóbbi javára. Az impresszionista tarkaság jóllehet elkápráztatja a nézőt, de a felfedezés mély élményét nem váltja ki belőle. Malevics a fehérnek és feketének olyan variánsát, fokozását tárja elénk, amit a maga összefogottságában, testvéri együttesében szinte lehetetlen elfelejteni. Az ő fehérjéből és feketéjéből olyan színskálát lehet felépíteni, ami (mivel nem burjánzik szét a tarkaságban) szennyezetlen, és ezért is elementáris hatású. Ugyanígy Malevics libegőnek mondott 70formái a festészet területén kívül eső elemek, effektusok kölcsönvétele nélkül a nyugtalanság, mozgás, lebegés érzetét szuggerálják a nézőnek.

Ha lettek volna kétségeim saját festészetem helyessége felől, az összorosz kiállítás anyaga és főképp Malevics végkövetkeztetései eloszlatták volna azokat.

Hiszen én is alapformákkal és alapszínekkel dolgozom. Nincs jogom hozzá, hogy saját műveimet nyilvános kritikával értékeljem, de kötelességem, hogy saját dolgaim elméleti és gyakorlati hogyanját, amennyire lehetséges, szavakkal is ismertessem. Hiszen nemegyszer vetik fel előttem a kérdést: tulajdonképpen mit ábrázolnak ezek a festmények?

Azoknak, akiknek nincs képességük az optikai élmény befogadására, azt válaszolom, hogy semmit nem ábrázolnak. Kár lenne felesleges szócséplésbe bocsátkozni, inkább úgy viselkedem, mint akit legyőztek. Akikben fogékonyságot, igazi kíváncsiságot fedezek fel, azoknak azt mondom: semmi magukon kívül valót nem ábrázolnak, hanem saját felfedett ábrázatukat mutatják felénk. Hasonlóan, mint egy ember, fa vagy bármilyen más jelensége a világnak, ha szembefordulunk vele. A festmény: festmény és nem több, nem kevesebb. Szellemi és tárgyi értékét sem lehet mással, csak önmagával meghatározni.

Formával, színnel, vonallal dolgozom, mert kizárólag ezeket tartom a festői mondanivaló adekvát kifejezési lehetőségének. Az egymással harmonizáló formák, színek, vonalak összetartó váza a konstrukció, dinamizmusukat, hatósugaruk szétáradását a kompozíció szigorú zártsága csökkenti vagy fokozza. Amennyiben a festés emberi művelet, annyiban a műből a lírai tartalom sem maradhat ki. Ez az az erő, ami az alkotás érzelmi hatását biztosítja. A mű aranyfedezetét az alkotó ember érzelmi telítettsége, fantáziagazdagsága, konstruktív szellemi lénye nyújtja. Mindezeknek együtthatása nélkül a festői mű helyett (esetleg kellemesen ható) síkdekoráció jön létre, ami nem önmagában egész, hanem valami másnak, porcelánnak, bútornak, falnak díszítést szolgáló tartozéka. A lírát ebben a vonatkozásban nem érzelmességnek, pszichológiai járuléknak, hanem megélésnek, átélésnek, a gondolkodás testvérpárjának értelmezem.

Az orosz konstruktivistákkal majdnem egy időben ismertem meg a hollandok műveit eredetiben. Ők újplasztikusoknak nevezték magukat. Nem éltek a Malevics libegő formáinak lehetőségeivel, formai megoldásaikat, alapeszméjüket az architektonika törvényeihez kapcsolták. Festői kezdeményezésüket az új holland építészet előzte meg, majd később ők hatottak vissza az építészetre. Művészetfilozófiájával és gyakorlatban megvalósított festményeivel Mondrian vált a csoport legjelentősebb képviselőjévé. Útja 71szintén a leegyszerűsítés, szigorú összefogottság felé haladt. Színskáláját három alapszínre: vörös, kék, sárgára redukálta. Egy másik periódusában feketével, fehérrel, szürkével dolgozott, valamint tiszta geometriai formákkal. Teljesen magáévá téve az építés elméletét, a kép egyensúly-problémájának megoldását a horizontális–vertikális konstrukcióra helyezte.

Nem fogadtam el Malevics és Mondrian művészetének metafizikai hátterét, de alkotásaikban örömmel fedeztem fel az építés tendenciáját, és igazolását láttam benne saját tevékenységemnek. Nem rokonszenveztem azokkal az irányzatokkal, melyek a korszerűség fogalmát úgy értelmezték, hogy ússzunk az árral, minden szétesőben van a világban, hát legyünk mi is formarobbantók a művészet területén. Valóban, ha szembefordulunk a múlt szellemi felfogásával, akkor a formabontás műveletét is el kell végezni. De ez a művelet negatív jellegű. Az alkotó áldozatává válik a kor általános zűrzavarának, holott az alkotó szellem adottságainál fogva mindig a pozitív irányba kell hogy haladjon. A megmerevedett körülmények között a makacs ellenszegülés, a rendetlenség közepette pedig az építés jellege a pozitív.

Társadalomszemléletem, művészetfilozófiám szerint az építők csoportjába tartozónak érzem és vallom magam. Meggyőződésem, hogy alkotásaim a rendet és igényességet sugallják, igaz, hogy nem illusztratív módon, hanem a mű lírai hevével, stabil szerkezetével, harmonikus egységével.

1926-ban voltam másodszor Párizsban, de akkor már nem mint passzív szemlélő, hanem mint aktív résztvevője az új festészetnek. Ekkor már az absztrakt irányzat a felemás jellegű kísérletek fölé emelkedett. Saját helyzetemet világosan láttam az izmusok sűrűjében. Már ott tartottam, hogy rá mertem bízni magam önmagamra. Hittem abban, amit csinálok, és láttam a továbbjárható utat.

Mikor hatévi emigráció után hazajöttem, már jelentős festői sikerek és nemzetközi baráti kör volt mögöttem. Jöttem, hogy visszakapcsolódjam a magyar művészeti életbe, főképpen a festészetre gondoltam. Erre sokkal kevesebb lehetőséget találtam, mint amennyire gondoltam. Magammal hozott képeimből kiállítást rendeztem a Mentor könyvkereskedés termében, majd két új absztrakt képemmel részt vettem a KÚT tárlatán. Ennyi volt az egész. A fennálló körülmények nagyon is nem kedveztek azoknak, akik valami új szellemi légkör kialakításán fáradoztak. Hamarosan feloszlott a KÚT, és lehúzta redőnyét a Mentor.

Megfelelő környezet és aktív társak nélkül magamra maradtam, s végül is mit tehettem mást, erőim nagyobb részét az irodalomba vezettem át, ideértve képzőművészeti kritikáimat is. De nem nyugodhattam bele, 72hogy a festőt veszni hagyjam magamban. Rossz napjaimban vissza-visszamenekültem a tushoz és festékhez.

1946 után mondhatnám száműztek az irodalomból, hosszú ideig egyetlen sorom sem jelenhetett meg. Hogy ne kelljen meghasonlanom a külvilággal, nyugtalan energiáimnak ismét a festészet adott kiélhetési lehetőséget. Mintegy elhagyatottan Békásmegyeren éltem, fájdalmakkal a bensőmben, körülöttem a megújuló és elhaló, majd ismét megújuló természettel. Nem tértem le az „absztrakt” vonalról, de itt lavírozott tussal néhány nagyobb méretű tájképet is csináltam. Égő színeim helyett a komor fekete uralkodott el, annak ellenére, hogy körülöttem hegyhátak zöldelltek és gyümölcsöskertek virágoztak. Látni való, hogy akkor sem természeti kivágást festettem, hanem a magam indulat-hullámzását, de nem közvetlen, hanem közvetett módon. Szeretni akkor is absztraktjaimat szerettem igazán.

1957-ben a Csók Galériában rendezett kiállításomnak ezek a formalistának mondott képeim adták különlegességét. Ezt az anyagot Székesfehérváron és Esztergomban is bemutatták, szép közönségérdeklődés mellett és fanyalgó kritikusi elismeréssel.

Dolgoztam, sokat és eredményesen dolgoztam. Mindaz, amit fél évszázad alatt magamba szedtem, amiért és amivel olyan kitartóan küzdöttem, most beérett eredményként szinte kicsordult belőlem. Belső életem harmóniája izzott át a színek vörösén, feketéjén, kékjén, szürkéjén, sárgáján, fehérjén, anélkül, hogy lazán egymásba olvadtak volna. Színeimet a formák kötötték össze, a konstrukció már nem tolakodott előtérbe, úgy helyezkedett el, mint az emberi testben a csontváz. Az ész tevékenysége egyensúlyba került az érzésekével. A nyugalom és az izgalom nem viaskodtak, hanem kiegészítették egymást. Úgy véltem, ezeket a munkáimat helyes lenne kiállítani, de nem tudtam nyilvánossághoz jutni…

Ekkor született meg a gondolata egy párizsi kiállítás megrendezésének. Az elgondolásból valóság lett.

1960 februárjában franciaországi barátaim Denise René modern galériájában rendezték meg a kiállítást. Régi barátaim, akikkel a húszas évek lázas körülményei közt fiatalon és sok jó reménnyel dolgoztam együtt, manapság mint nemzetközileg elismert mesterek ugyanebben a galériában rendezik tárlataikat.

73 éves koromban, távol a forrongó művészeti élettől ennél többet nem kívánhattam. Külön köszönettel tartozom azoknak a 25-30 éve kint élő, az én nemzedékemnél fiatalabb magyar barátaimnak, akik ismerve az utat, amit ingadozások és kitérők nélkül megjártam, az első adódó alkalommal segítő kezet nyújtottak felém.

73

Kiállításom semmi szenzációsan újat nem hozott, de bizonyította művészeti szemléletem és gyakorlati munkám korszerűségét. Az az új, amit 1921-ben hoztam, máig betetőződött.

Látom magam körül, valamint saját műveimen is látom, hogy a konstruktív szemlélet és formarendszer nem kallódott el az esztétikumban és pszichologizmusban, mint az új irányzatok annyi érzelgős és személyes változata. Él és mind több rokonságot mutat az új építészettel és modern technikával. Az individuális extravaganciák háttérbe szorulnak, és helyet engednek a szellem egyetemes megnyilatkozásainak. A modern technika, új építészet és új képzőművészet egymásra hatása, vagy úgy is mondhatnám, egymás egészséges megtermékenyítése szemmel látható valóság. A konstruktív festészet formarendszere inspirálta és segítette kialakítani a funkcionális ipari formákat, az új építészet belső téralakítása pedig szinte rákényszeríti a festőt, hogy feszítse szét örökölt kereteit és számoljon a ház belső területeinek hatalmas üvegfelületeivel, frízek és girlandok nélküli sima falaival. Ahogyan az ember mai munkaideje, munkamódszere nem hasonlítható a századokkal ezelőtti állapotokhoz, ugyanúgy a mai ember a régi barlangsötét lakásokat sem fogadhatja el otthonának. A világos, térileg jól képzett lakások helyesen méretezett, könnyen kezelhető bútorokat kívánnak, és a sima, mindinkább színesedő falak ledobják magukról a komor hangulatú, tónusos képeket. A kultúrember nem nyomasztó borongásra, hanem tiszta fényre vágyik, nem tarkaságra, hanem az expresszív színek harmóniájára. Ez a törvényszerű általános fejlődési folyamat mind nagyobb jelentőségű feladatok megoldása felé vonzza a festőt, s a fejlődő ember rákényszerül, hogy elhagyja a staffeleit, s a kínálkozó falfelületeken valósítja meg alkotói terveit. Vásárhelyi Viktor, a konstruktív festő ezt írja egyik tanulmányában: „Az érzékeny öntudatú művész a társadalom adósának érzi magát: újító alkotásával azonban valamivel többet ad vissza neki, mint amennyit kapott tőle.” Osztom ezt a világosan fogalmazott megállapítást, és ilyen elvek indították el és tartják életben festői tevékenységemet.

Párizsi kiállításommal is ezt akartam manifesztálni. Erőfeszítéseimet baráti tisztelettel értékeli Michel Seuphor, nemzetközi tekintélyű festő, költő és az új művészetek esztétikusa. Katalógusom előszavában többek közt ezt írja:

„Ha a pionír szónak van jelentősebb értelme, úgy azt Kassákra joggal lehet alkalmazni. Számára a művészet sosem volt szellemi kaland, hanem a bizonyosság olyan eleme, amelyre a század alapjai épülnek… »Korunk az elkeseredést és a reménytelenséget üvölti, és ugyanakkor az optimista 74harc tűzoszlopai is fellángolnak« – írta Kassák 1922-ben. Ez a tömör vízió szerintem ma is érvényes. Mondriannak ahhoz a mondatához kapcsolódik, amelyben a »destrukció hőseit« és a »struktúra szellemének fanatikusait« egymás mellett sorolja fel… Hosszú élete során sok olyan munkát gyűjtött össze Kassák, melynek gazdagságát alig ismerhetjük, mivel a nyelv, amelyen íródtak, határt szabott elterjedésüknek. Képzőművészeti munkái szerencsére e korlátok közül kiszabadultak. Ezért lehetséges, hogy Párizs ma megadja tiszteletét egy nagy magyar embernek… A húszas évek tevékenységével Kassák kivívta megingathatatlan helyét a modern kultúra atyjai között.”

Ugyancsak párizsi katalógusomból idézem a világhírű költő, festő és szobrász, Jean Arp néhány sorát:

„…Csaknem egy emberöltővel ezelőtt Zürichben kaptam Önről az első hírt Sophie Taeuber közvetítésével Bécsből való visszatérésekor. Az Ön keze művét hozta magával, melyet lelkesedéssel hordoztunk magunkkal ide-oda, akárcsak egy ikont. Szándékosan nevezem ikonnak, mert ebből az alkotásból hit sugárzott, hitvallás a művészet szabadságáról. Elhozta még Sophie az Ön MA című folyóiratát és az Új művészek könyvé-t. Ő annyira fellelkesült, hogy megrajzolta a Kassák-emlékmű tervét…”

Még idézhetnék a kritikákból, de ennyi is elég annak bizonyításához, hogy hasonló megbecsülésben csak nagyon ritkán részesülhetünk.

Mindenfajta kezdeményezőknek örök sorsuk, hogy vagy nem ismerik fel, vagy akarattal letagadják jelentőségüket.

Haláluk után némelyeket „felfedeznek”, de talán csak azért, hogy elgáncsolják velük az élők további útját.

Összegezésül: amire egy emberöltőn át figyelmeztettem magam, most is figyelmeztetésül írom le: „a forradalmi tárgyat ne tévesszük össze a forradalmi szellemmel”.

Ne kiszolgáltatottjai, hanem alakítói legyünk az életnek.

(Kortárs, 1961/2., 7., 10.)
75 76
II.
Csavargók, alkotók
77 78
I.

Jó néhány évvel ezelőtt olvastam a lapokban, hogy Stuttgartban megtartották a csavargók világkongresszusát. A híradások szerint éppen olyan rendszer alapján dolgozott ez a furcsa gyülekezet, mint a diplomaták vagy tudósok kongresszusai. Egy évek óta fennálló egyesület elnökkel, tisztikarral és propagandaújsággal készítette elő a tanácskozást, melynek előadói voltak, s programjával az egész világ csavargóinak helyzetmegjavítását célozta.

Hová jutott a világ?!

A csavargók törvényesíteni akarják törvényenkívüliségüket. Azok az individuumok, akik a saját életük leélését csakis a társadalom keretein kívül tudják elképzelni, segítséget kérnek, sőt követelnek a társadalomtól különvalóságuk kellő kihangsúlyozásához, dologtalanságuk táplálásához, életnívójuk általános megjavításához. Mi ez? A csavargók öntudatosodása? Ezek az önkéntes száműzetésben élők felismerték szörnyű „osztályhelyzetüket”, s mint társadalmi lények követelik társadalmi jogaikat? Ha így lenne, ez is eléggé furcsának tűnhetne a dolgozó, a társadalom szociális törvényeit magukra kötelezőnek tartó vagy éppen ezeknek a törvényeknek kiszélesítését és precízebbé tételét követelő emberek előtt. De nem is így van.

Több mint harminc éve annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a „kívülállóknak”, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy 79tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők.

Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy „jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni”. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magunkba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősségtudatunk, s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól, s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek. Nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkoznak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé, s akik a végtelen országútról visszakanyarodnának a bérkaszárnyák udvaraiba vagy a parasztkunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódással, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra, csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túl jutottak volna, s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba, vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.

Nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Hónapokig úgy láttam, hogy egy vagyok velük, s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmúlt esztendők csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt. Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához, s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott esztendőkre, s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajon nekik vagy nekem volt-e igazam. Mint szocialista, elítéltem őket, hiszen ők meg80tagadták az emberi társadalom közösségelveit, hiszen az ő szabadságuk nem egyéb, mint menekülés a feladatok elől, amiknek egyike az igazi emberi szabadság kiküzdése is. De mindez csak meggondolás és erőtlen fegyver az ő egész kaotikus, szinte holdkórosan nagyszerű és szentimentálisan giccses érzésvilágukkal szemben. Valószínű, ha nem ízlene nekik az az életforma, megkísérelnék, hogy változtassanak rajta. Ha pedig jólesik nekik úgy élniük, akkor mindenki mással szemben eleve is igazuk van.

Most mégis valami történt velük, s mindezt hogyan is érthetném meg másképp, mint szocialista, aki az ember s az emberiség gazdasági állapotát és erkölcsi felfogását minden nagyobb fordulónál a termelőviszonyok jelenlegi állapotához vezeti vissza.

Történelmi meghatározással a szabad versenyes kapitalizmus kezdeti idejében indultak el végtelennek látszó utaikon a mai értelemben vett csavargók. Megszűnt a patriarchalizmus formája a termelésben, megszűnt a vallás abszolút fönnhatósága az ember gondolatai és érzései fölött, s mindjárt akadtak olyanok is, akik nekivágtak a vakvilágnak, hogy így szabadítsák föl magukat minden kényelmetlen nyűg alól. Őseik rabszolgatermészete most átcsapott a másik végletbe, meggyűlölték a munka minden fajtáját, s lelkesedtek magáért a puszta életért. Amerre jártak, láthatták a különbséget a maguk és a többi emberek között, éltek azért, mert megszülettek, a többiek pedig dolgoztak azért, hogy élhessenek. Szinte fizikailag irtóztak minden rendszertől, minden nyárspolgári szokástól. S ha jól meggondoljuk, ők sem voltak egyebek a nyárspolgárság egyik típusánál. Hiszen fönnhéjázóbbak voltak bármelyik kreizleros-família családfőjénél, s érzelmesebbek és ábrándosabbak voltak bármelyik államhivatalnok tizenhat éves szűz lányánál. Csak éppen azzal az elképzeléssel, hogy az ő utaik végtelenek, s így előtte jártak minden cepekedő napszámosnak és minden szekéren utazó polgárnak. S valószínűleg nem gondoltak arra, hogy eljön az idő, mikor autó rohan végig az országúton, s az utána kavarodó por megvakítja őket, s nem gondoltak arra, hogy lesz egy kor, amelynek víz alatt járó hajói s levegőben szálló gépmadarai lesznek. De a kornak ez a változása, anélkül hogy ők tudomásul akarták volna venni, megtörtént. S ha akarták, ha nem, egy napon rá kellett ébredniök, hogy az ő sorsuk nem egyéb gyarló állati sorsnál, rendőr- és csendőr-tekintetek vigyáznak rájuk, s egykor romantikusan hős figurájuk ma már nem egyéb elszürkült anakronizmusnál. Be kellett látniok, tenni kell valamit, mert többé nem bámulnak rájuk a naiv, irigykedő szemek, és ők, a régen kiváltságos individuumok nem egyebek emberi salaknál, amit a társadalom meg81szervezett apparátusa egyre ridegebben és egyre messzebbre söpör el a közösség életéből. Valamit tenni kell ez ellen a változás ellen!

S milyen érdekes, hogy ezek a csavargók, akik valamikor kiléptek a szervezettségből, most elkezdik nyugtalan csavargó-önmaguk megszervezését. Mintha csak lázadásra készülnének. De nem! Hiszen nem azért egyik típusa ők a nyárspolgárnak, hogy vak fanatizmussal nekimenjenek a csendőrök szuronyainak vagy a rendőrök gumibotjainak. Ha ezt akarnák megtenni, akkor túl kellett volna fejlődniök azon a korszellemen, amely csavargót formált belőlük. Akkor bátraknak és önérzeteseknek kellett volna lenniök. Ők pedig mindig gyerekesen szájasok és kutyamódra gyávák, megkótyagosodottan fönnhéjázók és koldus módra alázatosak voltak. Sosem voltak ők összetéveszthetők a romantikus futóbetyárokkal, nem voltak az urak haramiái és a szegények jótevői, mint Rinaldo Rinaldini és Rózsa Sándor. Bújtak a csendőr elől, sohasem mertek nekitámadni – és sohase lehetett összetéveszteni őket az amerikai gengszter típussal, a bandákba szerveződött zsarolókkal és a gépfegyveres bankrablókkal. Őtőlük senki sohasem rettegett komolyan, de végül is mindenki elunta könyörgéseiket, átlátszó ravaszságaikat, s tudni való volt, hogy ma vagy holnap a benzinre járó seprőgépek lesöprik őket az országutakról. Megtörtént, s ők most valószínűleg úgy érzik, hogy a továbbiakban még igazságtalanabb büntetésre készülnek velük szemben. De azért most sem akarnak ők komolyan harcba kezdeni. És sohasem is szegültek ellene komolyan semminek. Mert nem valami célba indultak el, csak mindig menekültek valami elől. És sohasem a jólét elől, hanem mindig csak a felelősségvállalás elől. Ki is kívánhatná tőlük, hogy most fölvegyék a harcot a kíméletlenül rendszabályozó fegyverek és gumibotok ellen. És ki csodálkozhatna azon komolyan, hogy egyesületet alakítanak, lapot szerkesztenek, s ezekkel a jól bevált eszközökkel megkísérlik szentségesíteni szentségtelenségüket. Megtesznek minden veszedelmek nélkül való lépést életük konszolidálása érdekében. Ahogyan a tehetetlenség egyszer kivitte őket a társadalomból, most ugyancsak a legmagasabb fokú tehetetlenség ejti őket vissza a társadalomba. Csak éppen a külsőségekbe nem tudnak még belenyugodni. Csak éppen a közösségben való munkálkodástól irtóznak még mindig valami pokoli rémülettel. Nem munkaalkalmat kérnek, hanem tiszta menhelyet, hogy úgy alkonyattájban legyen hova érdemes bevonulniok és szép etető-állomásokat arra az alkalomra, ha séta közben netán megéheznének.

Vannak olyanok, akik a csavargók kongresszusával kapcsolatban a munkanélküli munkások helyzetét is fölemlítik, ezt a két különböző emberréteget a leegyszerűsítés kedvéért egy kalap alá veszik, s egyesítik ügyüket. 82Holott látni való, a kettő egészen más. A munkanélkülinek tragédiája, hogy a társadalom nem ad munkaalkalmat a számára, a csavargónak pedig az a tragédiája, hogy a társadalom hovatovább nem tűri el kebelén belül a tipikus munkakerülőket. A kapitalisták érzik azt, hogy a nemdolgozók eltartását részben nekik kell vállalniok, s az osztálytudatos munkásság is érzi, hogy a hivatásos munkakerülők gátolják és megfertőzik az ő társadalmi mozgalmaikat, így tehát ők is tiltakoznak ellenük, és semmi közösséget nem vállalnak az országutak romantikus csavargóival, a nincstelen osztály felelőtlen elemeivel.

Nem a munkások társadalomformáló küzdelme az övék, hanem a nyárspolgárok minden idealizmustól mentes alkalmazkodóképessége. Hogy mi lesz a megindított harcuk eredménye, az nem kétséges! A csavargók stuttgarti világkongresszusával lezáródott egy társadalom-ideológiai korszak. S azok az emberek, akik érdekelve vannak ennél a fordulónál, vagy szétmorzsolódnak itt a kezdet küszöbén, vagy odaállnak a munkapadokhoz, és eddigi küzdelmeik helyett más utakon és más módokkal indulnak el az emberi szabadságállapotok megteremtése felé.

Néhányuknak ez a konszolidálódás úgy-ahogy máris sikerült. Például Gregor Gognak, a Kunde című lap szerkesztőjének is. Ebben a hivatalos orgánumban, aminek a szerkesztéséért fizetést kap, már csak az országúton kintrekedt csavargóknak követeli a „csavargó-társadalom” részére esedékes reformokat. Ő maga már megél a munkájából, s valószínűleg szemfülesen vigyáz arra, nehogy valamelyik szabadságszerető testvére egy alkalmas pillanatban kiemelje őt nyárspolgári pozíciójából. Mert hiszen Gog úr valószínűleg azon a véleményen van, hogy csavargónak lenni jó, de a csavargók patrónusának és szószólójának lenni még jobb.

Több mint harminc esztendeje annak, hogy testvértelenül és magamról is megfeledkezetten kint botorkáltam a stuttgarti országúton. Azóta sokszor gondoltam az ottragadt és kallódó emberekre: ki tudja, mit történt és mi fog még történni velük? – S lehet, hogy most a kongresszus után valahol itt is összetalálkozom valamelyikükkel: munkaszerszámmal a kezében s a józan elgondolások fényével a szemében.

Bizony, testvéreim, ilyen az élet – gondoltam akkor holmi megátalkodott fölénnyel. – Vége a csavargások korának, a legreálisabb valóság is idővel így válik egyetlen sóhajtásban kifejeződő emlékké.

83
II.

De lehet, hogy ez a megállapítás is csak a felületet súrolja. A civilizáció lesöpörheti a csavargókat az országutakról, de ez nem jelenti, hogy ezzel a gesztussal egy időben a csavargásba belekóstolt ember sorsa is megoldódott. A megrögzött munkakerülőből ezután hivatásos koldus lesz a nagyvárosok perifériáin, akiket pedig köt még a társadalmi morál, azok visszakullognak a munkapadokhoz, de gyerekeiknek és unokáiknak úgy mesélnek majd csavargásaikról, mint a mi nagyapáink meséltek tizenkét éves katonáskodásukról, kifogyhatatlan haditetteikről, időnként mindmegannyian rettentő Háry Jánosokká alakulnak át – és végül a harmadik csoportba tartoznak azok a kevesek, akik a legigazibb csavargók minden korok csavargói közül. Ezek a Gorkijok, Jack Londonok, Panait Istratik, Agnes Smedleyk, Knut Hamsunok és még néhányan, visszamenőleg Jean Richepinig s száz évekkel odébb Villonig, a bukott angyalig – ők azok, akik külön és együtt a koldusok országútjáról átsétáltak a költők álomvilágába. Minden korok csavargói közül ők a legigazibb csavargók, mert ott is folytatni tudják az utat, ahol az más halandó számára talán örökre járhatatlanná vált. Különös sorsú emberek. Kiszakadtak a hétköznapok dzsungeléből, és mégis ők azok, akik átvergődni segítenek bennünket életünk külső és belső útvesztőin. Megátalkodott rendbontók és új törvényfogalmazók egy személyben.

A továbbiakban róluk lesz szó, úgy, ahogyan néhány dicséretre érdemes rokonomról szólanom érdemes. Mert bármennyire előttem járnak ők, magam is az általuk vágott úton kullogok előre, s ésszel talán meg is magyarázható sorsközösség hajt bennünket egy bizonyos cél felé, amit, tudjuk, sohasem fogunk beérni, de ami felé menetelni rendeltetés a számunkra. Csavargók és alkotók. S ezt a különös típust tekintve, ahogyan különbséget tehetünk közöttük és a csavargók között, ugyanúgy különbséget tehetünk köztük és a „művészek” között. Művész megjelöléssel ebben a fogalmazásban azt az emberfajtát illetem, aki külön tudja magában választani a „homo moralis”-t a „homo aestheticus”-tól, aki a művészetet különválasztja az élettől, nem tudván vagy nem akarván bevallani, hogy a művészet éppen a legmagasabb csúcsokon nem egyéb reális életünk realitáson túli reális kifejlődésénél, szellemünk legtökéletesebb formai dokumentációja. Ez az a pont, amely az iskolázott polgári művész és a csavargó autodidakta alkotó műveit lényegében megkülönbözteti egymástól. Mert bármennyire világosnak is tűnik előttünk, hogy fogalmilag a művészet csak egy: a való életben – mivel a művészetet műalkotások reprezentálják – 84a fogalom egysége felosztódik, és tartalmi lényege csakúgy, mint formai megjelenése nemcsak koronként, de a művész emberi egyénisége szerint is változó. Nem mellékes momentum tehát, hogy a művész honnan jött és merre tart az életben. Nem lehet előttünk kétséges: bárha Michelangelo és Rodin a művészet mesterei voltak: lényeges kor- és emberi különbséget mutatnak műveikben, s ugyanígy nem lehet kétséges előttünk, hogy egyazon kor művészeinek alkotásai között is megvannak a feltétlen különbségek. Vegyük például Balzacot és Dosztojevszkijt, akik tulajdonképpen kortársak voltak, és művészetükben két nagyon mélyen különböző világképpel ajándékozták meg ez emberiséget, és vegyük végső soron Gorkijt és Thomas Mannt, és újból látni fogjuk az emberi különbséget, illetve a műalkotások közti különbséget. Látni fogjuk, hogy külön-külön mennyire magukon viselik a sajátos alkotószellem jegyét.

Fogadjuk el távolságmérőnek Mann Buddenbrooks és Gorkij Gyermekkorom című regényét. A két mű nemcsak a két író társadalmi beállítottságát mutatja meg, de a téma belső tartalmi motívumaira és a forma szerkezetére is éles bepillantást enged. Ami a Buddenbrook családban történik, az akár sémája is lehetne a polgári család történetének. A nagyapa még teremtő ereje, szeme fénye a családnak, s az unoka vagy dédunoka már a hanyatlás korszakát jeleníti meg. Senyvedő, gyönge csemete az ősi fa árnyékában, mintha a föld éltető nedveit és a nap sugarait is elvonták volna tőle. A hatalmas üzletemberek sarjadékából művész lesz – de mi is lehetne belőle egyéb, hiszen a művészet látszik az egyetlen területnek, ahol mód és lehetőség adódik az elványadt test és a meghasonlott lélek kiélhetésére. A művészet: mint a menekülő polgári lélek életformája. A Buddenbrook fiú nem tudta megtenni az utat fájdalmas önmagától a művészet harmonikus világáig. Elesett útközben, meghalt, mint a kiégett gyertya lángja, s mégis az ő figurája, életének története egy egész, dekadenciába esett társadalmi osztály életalakulásának mikroszkopikus képe. S ha belőle nem is lett művész, történetét csak tovább kell gondolnunk, és megkapjuk a polgári művész tragikus életmotívumainak gyökereit.

A tradicionális polgári családban jelentkező művészegyéniség nemcsak a kívülálló szociológus és pszichológus előtt, de a családtagok szemében is a pusztulás hírnöke. Ebben a gyermekben nem folytatódik az erő vidámsága – a kényelmes otthon árnyakkal népesedik be számára, és általában olyan idegennek érzi magát a világban, mint aki csak tévedésből került a környező emberek és tárgyak közé. Nem az összefogás erejét, hanem szinte láthatóan a szétbomlás csíráit hordja magában. Művészete nem a materiális élet meglelkesítése, nem a valóság megszűrése és a lényeg 85szintézise egy magasabb síkon, hanem menekülés és elszakadás a múlttól, s egy testetlen magánvaló életforma megteremtése. Ez a meghatározás természetesen nem általános érvényű, de mégis tipikusan jellemző a polgári élet dekadenciájára és a dekadens művészetre, amely látszatra bármennyire is elszakadt a valóságtól – mégis a dekadenciába jutott polgári élet kifejeződése. Összegezve: a dekadens polgári művészek, amilyennek Wilde-ot, Baudelaire-t ismerjük, az elmúlás hírnökei, művészetük a halál árnyékával jegyzett, minden alkotásuk különállásukat dokumentálja, azt a pontot, amely a fejlődés irányában meg nem hosszabbítható. Nem kiteljesedésük elődeiknek, és nem őseik győzelmet arató utódoknak. Műveiket olvasva nemegyszer úgy érzem, mintha vérzékeny, áttetsző lényekkel érintkeznék, s olykor sárguló liliomokra gondolok, melyek olyan fagyasztóan szépek, mint a tüdőbeteg szüzek, illatosak, de éjjelre ki kell tenni őket a szobából, mert mérget rejtegetnek illatukban. Kultúrtörténelmi szempontból a mindennapi valóság és a művészet különválása a polgárság korszakába esik. A kép különvált a faltól, a szobrok a terekről behúzódtak a homályos enteriőrökbe, a dráma benső lefojtottsága szellemes dialógussá hígult, és mindent összevetve a művészet megkezdte önálló életét, amely mai formájában hovatovább inkább egyesek technikai virtuozitásának, mintsem az alkotó emberi szellem szimbolikus kifejeződésének nevezhető.

A fentebb elmondottal szemben, amit a Buddenbrook család története nyomán jegyeztem le, egészen más következtetésekre jutunk, ha Gorkij Gyermekkorom című kötetét vesszük elő. Most nem esztétikai kritikáról, hanem bizonyos egymástól elkülönböző jelenségek karakterológiai, pszichológiai meghatározásáról van szó. De magától értetődik, ezek a meghatározások, mivel alapjában véve művészetről beszélünk: művészetkritikai szempontjainkat is magukban foglalják. Ha a Buddenbrook család történetében megkaptuk a polgárság kultúrtörténetét és egyben a polgári művész jellemző vonásait – Gorkij könyvében megkapjuk a proletariátus kultúrtörténetét, megvilágosodnak előttünk az alulról feltörő szellem erőforrásai, és megkapjuk a csavargó-autodidaktából lett művész jellemrajzát. A polgári művész, mintegy homlokán a halál előjelével kezdi meg pályafutását, tárgytalan félelmek, megoldhatatlannak tűnő ellentmondások élnek benne, az ő egyéniségének kibontakozása a családi tűz elhamvadását és a végzet beköszöntését jelenti – az autodidakta első művészi megnyilatkozásai hajnalhasadás a sötétségben, kapunyitás a tévelygők előtt, a család, sőt az egész osztály egy fokkal való felemelkedését jelenti, és mindenekfölött jelenti a nyers, magába nyomorított egyéniség előretörését, a végtelen meghódítására irányított akarat megszületését, egyszóval az 86én eszmélését a káoszban. Nem befejeződése valaminek ez a pillanat, hanem kezdete valami soha be nem fejeződő folyamatnak, azonosulás a dolgokkal és mégis fölibekerülés azoknak a szellem szárnyain. Az ő művészeti fellépésük nem pont egy diadalmas mondat végén, hanem felkiáltójel egy új, még ismeretlen mondat elején, úgy, ahogyan ezt az írásjelet a spanyolok használják.

Megszületésükkel egy új hajtás pattan ki a viharverte vén családfán, egy új hajtás, amely valami csodánál fogva nedvdúsabb a többinél, nem húzódik vissza az árnyékba, mint millió rokona – a nap felé nyújtózik, s ha kifakad első virága, senkinek sem kell miatta szégyenkeznie, mert hiszen ezzel a virággal a fa életének új korszaka kezdődött el. Mintha új nedvek táplálnák a gyökereket: a vad fa nemes gyümölcsöt termett. Hogy ez a természettudós előtt lehetetlenül hangzik, nem jelent semmit. Néha történnek ilyen érthetetlennek látszó csodák, s éppen az ilyen csodák teszik felfoghatóvá az élet misztériumát. Érdekes megfigyelés, hogy az autodidakta művészek majdnem kivétel nélkül elsőszülöttek, vagy legalábbis az elsők között született gyerekek a családban. Biológiai szempontból érdemes lenne ennek a szellem fejlődésére bizonyára erősen kiható ténynek a megvizsgálása. A fiatal házaspár erőinek teljét adja át a gyermeknek, és milyen különös, hogy ez az ivadék, mintha forradalmi ugrással egyszeriben a szülei fölé kerülne, mintha nem is az ő életük folytatása lenne. Bántón kicsinyesnek érzi maga körül a család életét, sértik a durvaságok, meséket kér az anyjától, nagyanyjától, nekimegy az apjának, ha látja, hogy az megüti a feleségét, aki az ő anyja, vonzódik az állatokhoz, szeret az utcákon csatangolni, és nem várja el a „nagyoktól”, hogy azok ételt dugjanak a szájába, és esténként az ölükben elringassák. Még egészen kicsiny, s már látszik rajta, hogy az „életre született”. Szokatlan elevenséggel mozog, minden iránt élénken kíváncsiskodik, s még aludni sem alszik olyan nyugodt mozdulatlanságban, mint a többi „rendes” ember. A szegénység kilöki őt a lakásból, és ő vállalja a munkát, a családfenntartó feladatait. A Gyermekkorom utolsó soraiban írja Gorkij:

„Néhány nappal anyám temetése után nagyapám hozzám fordult:

– Most pedig, Lekszej, nem vagy medália, hogy a nyakamba akaszthatnálak. Nincs helyem a számodra, eredj az emberek közé.

És elmentem az emberek közé.”

És így kezdi Az emberek között című kötetét:

87

„Az emberek között vagyok, mint tanonc szolgálok a »Divatos cipőhöz« címzett üzletben a város főutcáján.”

Ebben a néhány sorban benne foglaltatik az élet minden gonoszsága és minden jóra való serkentése. Egy kis kölyök a nagy világban elindul az emberek közé. S vajon ebben a hétköznapi tényben nincs-e benn olyan hatalmas életélmény, amiből a „művészlélek” egy egész életen át kitermelheti a kultúra virágait? S ha ez a kis kölyök meg tudja vetni lábát az áradatban, akkor ez azt jelenti, hogy az öreg törzsről leszakadt hajtás gyökeret fogott, kivirágzik és gyümölcsöt terem, hogy ezáltal könnyítsen megáldott terhességén, és boldogabbá tegye azokat, akik már nemcsak a gyomrukkal, hanem a szellem éhségével is éheznek. Odáig persze hosszú az út, amíg ezekből a kis inasokból, boltiszolgákból, „nagyvárosok söpredékéből” olyan ember fejlődik, aki holmi magasabb szempontokból is emberszámba vehető. Hosszú az út, és ezek a vándorok csak úgy tudnak előbbre jutni rajta, mintha állandóan hegyre kapaszkodnának. De miért is nem maradtak meg ezek a senkik továbbra is a senkik között, mért kíváncsiskodnak, és mért nem hajtják meg fejüket a szokás hatalma előtt?

Nincstelen embernek lenni kicsit olyan, mint púposnak, sántának, szóval, mint testi nyomoréknak lenni. Ez a testi nyomorúság kiváltja visszahatását a lélekben. Szó sincs róla, hogy a proletariátus minden egyes tagja feltűnően bátor, igazmondó, csupa erény ember lenne. A nincstelenség általában nem forradalmasítón hat az egyénre, ahogyan azt sokáig a szocialista gondolkodók is hitték, hanem butítón és lealjasítón. A nyomorúság nemcsak a test egészségét ássa alá, hanem a szellemet is demoralizálja. Egyrészt. Másrészt kétségtelen: az az ember, aki szembe tud nézni a mindennapi bajokkal, az megkeményedik általa, mint a kovácsolt acél, dacossá, akaratossá válik, elégedetlensége egy pillanatban a negatív tiltakozásból átcsap a pozitív követelésbe. A nyomorúság falai közül így lépnek ki az országútra csavargók, és így sodródnak a különben konzervatív és minden komolyabb megmozdulásra alkalmatlannak látszó tömegek élére a szociális mozgalom agitátorai. Az agitátorok, mint önérzetes emberek, határozott követelésekkel fordulnak a birtokon belül levők felé – a csavargók feladják emberi szempontjaikat a terített asztalokról lehullott morzsákért. Általában ez így van, de a csavargók nemcsak bomlasztó, hanem erjesztő erőket is hordanak magukban. Döntő, hogy a csavargás a lemondás vagy pedig a hódítás irányába viszi-e el az embert? Tömegesen csúsznak le a csavargók a társadalom feneketlen ingoványaiba, és százezrek, milliók közül csak egy-egy az, akit a lealáztatás útja a felmagasztalás hegyére vezet. Ezek 88a csavargók a külvilág állomásairól elérkeznek önmaguk lelkivilágába. A kérdés: mért nem maradtak meg a Pjeskovhoz és Londonhoz hasonló senkiházik a senkik között? Gorkij szavaival azért: „mert olyan hátgerinccel születtek, amelyre nem illik rá semmilyen hámszerszám”. Kemény gerinccel születtek, és olyan szemekkel, amelyek tekintete áthat a dolgok felületén, s tudjuk, aki egyszer a lényeget érintette, az nem érzi magát többé otthon a felületen. A fény a mélységekből fakad, s az ember szellemében nemesebb lény minden állatoknál.

A Gorkijhoz és társaihoz hasonló embereket nem a beteg csírák nyugtalansága, hanem a mesterségesen lefojtott erők hajtják kalandokba, és végül mintegy a megváltás stációjához a művészet világába. Az út, amelyen idáig jutnak, látnivalóan különbözik az intellektuális művészek útjától. Ez utóbbiakat, akár azt mondhatnám, nyakba kötött rózsaszínű szalagon vezeti el az iskola könyveken és magyarázó leckéken át első művészi próbálkozásaikhoz. Hol van az az egyetemi hallgató, aki legalábbis időtöltésből ne kísérletezett volna versírással? A proletariátus soraiban, az éjszakai robotot végző pékinasok, örök sötétségre kárhoztatott bányamunkások, a külvárosok piacain lézengő munkanélküliek, vagyis azok között, ahonnan az autodidakta jön, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki versírásra, képfestésre vagy hasonló, nem hozzá illő munkálkodásra adja magát. A művészet kiváltságos jelenség, s valóban a proletariátus soraiból csak a kiváltságos lények kívánják meg és indulnak el a művészet felé mint szellemi életforma felé. Számukra a művészet beteljesedést jelent. A nyugtalanság ördögei indítják el őket, és az emberi szolidaritásérzés glóriájával a fejük körül érkeznek meg. Első papírra vetett betűik macskakaparásra emlékeztetnek, s első fogalmazványaik a dadogó beszédéhez hasonlók. Nem a szépségük, formai csiszoltságuk, hanem a szavak mögött forrongó nyers, alaktalan erők azok, amik fölhívják figyelmünket. A polgári művész már első kísérleteiben is művésznek készül, a művészettel kísérletező autodidakta célja talán nem is az, hogy egyszer művészetet csináljon. Egyszerűen megszólal, és megpróbálja kimondani azt, ami eddig alaktalanul a lélek mélyén szunnyadt.

Fölkészületlen a harcra, mint aki mély álomból ébredt, elindul anélkül, hogy tudná merre és hova, de elindul, mert úgy érzi, az egy helyben maradás halált jelentene számára. Mivelhogy nem járt iskolába, a tudomány semmire se készítette elő, nem vezérlik értékeikben fölértett mintaképek, senkitől se kaptak kész pszichológiai és filozófiai formulákat, és sokáig mindenhez, amihez eljutnak: közvetlen élettapasztalataikon át jutottak el. 89Fejlődésük első szakasza az eszmélés, második a tudatosítás, harmadik az alkotás korszaka.

Nem művészetet csinálni indulnak el, de nem egy akad közöttük, aki művészetet produkál a szó legteljesebb értelmében. Útközben önmaguk keresésével vannak elfoglalva, s lélekben találkoznak magukkal, úgy születik meg bennük a mű, mint a kagylóban a gyöngy. Emberi fájdalmak mélyéről fakad ez a művészet, s az akarat keménysége s a harcos, optimista lélek tüze csillan ki belőle. Optimista ez a művészet, anélkül hogy híján lenne a valóságtartalomnak, legtöbbnyire törvénybontó, anélkül hogy legkevésbé is cinikus lenne.

A cinizmus a magatehetetlen ember privilégiuma. A proletariátus soraiban sem ritkaság a cinikus Én, a mai fiatal generáció meg éppen ajkán a cinizmus grimaszával kallódik, de aki eljutott közülük a kultúra és művészet sorsot alakító jelentőségének fölismeréséig, az leveti magáról ezt a grimaszt, mint ahogyan a lepke leveti magáról gubóját. Az úgynevezett autodidakta művészek között tehát nincsenek cinikusok, szatirikusok is csak a legritkább esetben adódnak. Mint emberek az ellenségüket is komolyabban veszik, semmint gúnyolódni mernének fölötte, a maguk környezete fölött szeméremből sem tartanák illőnek a gúnyolódást. Gúnyolódni csak a született gyáva és a betegesen irigy természet tud. Az okos ember számára nem élvezet a buta kigúnyolása ugyanúgy, mint ahogyan az igazán erős legény számára nem virtus a nálánál nyilvánvalóan gyöngébb leverése. Korunk autodidakta művészei sok mindenben inkább hasonlítanak az ókeresztény szerzetesrendek tagjaihoz, mint napjaink művészetének mondén egyéniségeihez. Művészetükben, anélkül hogy az a külvilág tükröződése lenne, nem tudnak elszakadni a valóságtól. Sokkal többet szenvedtek az életben, mintsem hogy pillanatra is el tudnák magukat tőle vonatkoztatni. Az ő énjük nem szakadt ketté: emberre és művészre. Annyiban művészek, amennyiben emberek. Művészetüket végső fokon etikus emberségük határozza meg. Önkéntelenül most Jack London Vissza a vadonba című kutyaregénye jut az eszembe. Mindenki más talán szórakoztató olvasmányt vagy pszichológiai stúdiumot formált volna ebből a témából, London emberi szemmel látta meg a kutya sorsát, hogy abban valamennyiünk esendősége, egeket ostromló vágyai, bánatai és reményei benne foglaltatnak. Az élet van benne a maga ellentmondásaival, sokszínűségével, kitapasztalhatatlan gazdagságával és mégis egyszerűen és magától értetődőn. Kétségtelenül tendenciózus írás, de ezt a tendenciát ne tévesszük össze a munkáspártírók irányzatos agitációjával. Ez a tendencia az egymás ellen feszülő erők élettendenciája. London és a hozzá hasonlók nem agitátorok, hanem 90alkotók. Nem magyaráznak, hanem dokumentálnak. A tendenciát maga az alapélmény sugározza ki a műből, vagyis ez a tendencia nem értelmi, hanem érzelmi megnyilvánulás: elválaszthatatlan eleme a műnek.

S amennyiben az autodidakták művészete ilyen erkölcsi-érzelmi mélységekből nyeri tartalmát (nem témáját) formájában, ennyiben elkülönbözik az intellektuális művészet formájától. Az egészséges, nyers, új szellemiség kiszabadítja magát a megmerevedett formák kereteiből, s így az új tartalomból új forma alakul, mert hiszen a forma a tartalom megjelenése. Szerintük a művészet az emberi szellem egyik beteljesülési lehetőségét jelenti. Mint minden élőlény, ők is mohón áhítoznak a megnyugvás után, de mint akik erejük teljében vannak, egyre magasabbra tűzik maguk fölé a célt. Versenyt futnak önmagukban, és így élnek nyughatatlanul az örök szélsőségekben. Nem ez a céljuk, de csakis így magyarázható meg Gorkij olthatatlan kultúrszomja, London kielégíthetetlen kalandvágya és Istrati hisztérikus igazságkeresése.

III.

Alekszej Makszimovics Pjeskov 1868. március 16-án született Nyizsnyij-Novgorodban. Négyéves volt, mikor az apja meghalt, aki kárpitos mesterségben dolgozott. Alekszej anyai nagyapjához került, aki Volga menti hajós volt. Zajos, koldusszegény esztendők következtek, kevés változatossággal, de mégis tele színes, felejthetetlen élményanyaggal a későbbi Alekszej Pjeskov számára, akit már Makszim Gorkijnak hívtak, s aki sehonnai csavargóból a kilencvenes évek egyik legtöbbet emlegetett írójává lépett elő.

Huszonöt éves korában jelent meg Csudra Makar címen első irodalmi munkája.

Mielőtt ehhez a történelmi pillanathoz elérkezett, valóságos kálváriáját járta be az életnek. Volt kifutó, hajósinas, pék, rongyszedő, szakács, csavargó, rajzoló, színész, és belekezdett minden olyan foglalkozásba, amivel megkereshette napi kenyérrevalóját. A csendőrök és vámőrök szemében éppen olyan csavargó volt, mint az országutak többi csavargója, s valószínűleg sokáig ő maga sem gondolt arra, hogy megjelenik fölötte a csillag, amely az erdők mélyéből, a végtelen orosz sztyeppékről, a sáros és poros országutakról visszavezeti az emberi közösségbe. Vagy, ki tudja, hogy mi mindenre gondolhatott a fiatal legény, aki 1885-ben már megismerkedett a forradalmi munkás- és diákkörökkel, belekerül a narodnyikok mozgalmába, s csavargó szerepe kicsit már a vándor prédikátorok szerepéhez 91hasonlít. Sokat olvas, de még nem kísérletezik az írással, mint propagandista jár a parasztok között, és ekkor gyűlnek föl benne életének legsötétebb impressziói. Megismerte a parasztság szenvedéseit, és kereste az utat, amelyen át kitalálhatnának ezek az emberek az állati nyomorúságból. Olyan volt, mint a szenvedélyes gyűjtő, magába gyűjtötte a sötét színeket és panaszló kiáltásokat, s mikor tollhoz és papírhoz nyúlt, ezek a színek és hangok szakadtak ki belőle.

Irodalmi térhódítása gyors és diadalmas volt. 1892 végén jelent meg első elbeszélése, és 1895 februárjában már a Szamerszkája Gazeta tárcarovatának a szerkesztője. Abban a sorban, amelyben Dosztojevszkij, Turgenyev és Tolsztoj meneteltek, mint az új generáció fáklyavivője jelentkezett. Nem az új formai eredményeket, hanem az eddigi szellemi nagyságok előtt ismeretlen embertípust hozza be az irodalomba. A hazátlan és tanyátlan szegényembereket, akik úgy éltek, mint Isten szabad madárkái, és mintegy csak meséből ismerték az emberi társadalmat. Ezekhez az emberekhez nem nyúlt le sem Tolsztoj, sem a fiatalok közül Kuprin és Leonyid Andrejev. Gorkij mutatta meg őket úgy is, mint a társadalomból kiközösített csőcseléket s úgy is, mint a társadalmi közösség után vágyakozó embereket. Irodalmának legnagyobb értékei ennek a megbélyegzett emberrétegnek a fölfedezéséből és képviseletéből adódnak.

A szociális motívum nem ismeretlen az orosz irodalomban, Tolsztoj gróf lelkében csakúgy, mint a katorgába vetett Dosztojevszkij lelkében kiolthatatlanul égnek az orosz messianizmus lángjai. De amíg ők csak a megalázottak és megszomorítottak iránt érzett szolidaritásig jutottak el, Gorkij már mint tudatos szocialista állt az elesettek mellé. A tudatosság nála: alapérzéseinek tudatosodását jelentette. S ezek az alapérzések, gyermekkorának benyomásai irányítják őt mindvégig írásaiban, szónoklataiban és cselekedeteiben. Heves támadásokban volt része e miatt a lírai beállítottsága miatt. S valóban, sok tévedésbe esett életében, érzéseit sosem tudta alárendelni a racionális logikának – viszont szociális érzéseinek ez az állandó aktivitásra serkentése nemegyszer fölibe emelte őt a tézisek és paragrafusok embereinek. Fiatal kora óta részt vett az orosz forradalmi mozgalmakban, s 1917 és 21 között régi elvtársai holmi vallásos mániákkal, érzelmes hazafisággal vádolták. És ezek a vádak nem egészen jogtalanul érték. Gorkijban valóban volt valami a vallásosság felé könnyen hajló orosz muzsikból. Ezeknek az alapérzéseknek eredetét könnyű megtalálni Gorkij gyerekkorában. Távol a modern nevelés módszereitől és céljaitól, nagyapja és nagyanyja árnyékában növekedett, akik igazi oroszok voltak. Hithű tagjai a százharminc-száznegyven milliós orosz embercsaládnak, akik összemara92kodtak, s mint az önsanyargató szentek fohászkodtak Istenhez. Csodálatosan szép jeleneteket ír le ebből a korból Gorkij:

„Szasa, a Jakov fia, a konyha közepén ült egy széken, és egészen elváltozott hangon, mint egy öreg koldus könyörgött:

– Bocsásson meg, a Krisztus nevében!

– Mindjárt megbocsátok, csak előbb elnáspángollak! – mondta nagyapám, s közben áthúzta tenyerén a hosszú, nedves vesszőt. – Na, ereszd le a nadrágod!

Egészen nyugodtan mondta ezt. Sem a hangja, sem a szék zörgése, amelyen a fiú ide-oda vackolódott, sem a nagyanyám csoszogása, köhenése nem enyhített a félelmetes síri csöndön, amely az alacsony, füstös mennyezetű konyha félhomályát megfeküdte.

Szasa fölkelt, kigombolta a nadrágját, leengedte térdig, és a lelógó nadrágot kezével tartva, megbotló léptekkel odament a padhoz. Nagyon furcsa érzésem volt, amint így csetleni-botlani láttam, az én lábamon is átdidergett a reszketés.

– Gyere csak közelebb, Alekszej – szólt hozzám a nagyapó. – Na, nem hallod? Kukkants ide, milyen is a verés… Egy!

Aztán Alekszej következett sorra.

Nagyanyó rám rontott, megfogott a kezemnél fogva, és elkiáltotta magát:

– Lekszejt nem engedem ütni! Soha, te haramia!

Nagyapám rávetette magát, leteperte a földre, kitépett a kezéből, és odavitt a padhoz. Teljes erőmből védekeztem, szétziláltam a vörös szakállát, beleharaptam az ujjába. Még most is hallom a dühödt kiabálását:

– Kösd csak meg! Agyonverem!

Nagyapám addig ütött, amíg eszemet vesztettem. Néhány napig beteg voltam utána, hason feküdtem egy széles, meleg ágyon, egy ablakos kamrában, az oltárkép előtt piros üveges öröklámpa égett.”

Mit kap útravalóul az, akinek fehér gyerekszobája van, kényelmes bútorokkal, tiszta falakkal és nevelőkisasszonnyal? – És mit kapott útravalóul Alekszej Makszimovics Pjeskov? A nagyapja félholtra verte, miközben öröklámpa lobogott az oltárkép előtt. Ezekkel az ütlegelésekkel az örök megbántottság és örök megszomorítottság érzéseit vetették el a gyerekben. Megadatott a sors vonala, amiről nincs többé letérés. Ezen az úton vagy tehetetlenül elbukik, vagy kiváltságosan fölmagasztosul az ember. Ez után a verés után csak harcba kezdhet a megvesszőzött minden korok és fajták vesszőzői ellen. Gorkij forradalmisága nem az intellektuális belátásból táplálkozik, hanem természetből adódó életforma.

93

Őt a szenvedések vitték el a gondolkodásig, és a gondolatok világítottak rá szenvedéseire.

Íme a gorkiji forradalmár harci motívumai. És miben gyökerezik énjének az a másik árnyalata, amit olykor vallásos érzésnek is lehetne nevezni? Az elvadult öregek között Alekszej nemcsak testi fenyítést kapott, hanem lelki táplálékot is. Az anyatejjel szívta be magába a vágyat valami magasabb rendű szépségek iránt, és a nagyanyja azok közül a parasztok közül való volt, akik közül az urak szoptató és mesemondó dajkát választanak gyerekeikhez. Alekszej éveken át hallotta, amikor az agyondolgozott, megsanyargatott öregasszony így társalgott az Istennel:

„– Hiszen te tudod, ó Uram, hogy mindig a javát keresi. Mihajlo, az öregebbik fiam, szeretne a városban maradni, bosszantja, hogy át kell menjen a folyón túlra, ahol nem ismeri az embereket, igazán nem tudom, mi is lesz még. Jakovot mintha jobban szeretné az apja. Hát jó dolog-e, hogy olyan pártosan méri a szeretetet két gyerekének? Konok ember az öreg – bár megvilágosítanád, Uram, az ő elméjét.

Nagy, fénylő szemeit a komor szentképre függeszti, s most tanácsot ad Istenének:

– Ugyan, küldj neki egy jó álmot, ó Uram, hadd értse meg, hogy most már el kell osztania, amije van, a fiai között…

– Még mit is? – kutatta aztán homlokát ráncolva az emlékezetét. – Hát igen – könyörülj meg minden igazhitűn, és add meg nekik az örök üdvösséget! Engem, szegény bolond bűnös asszonyt is fogadj kegyelmedbe, hiszen te tudod: nem gonoszságból vétkezem én, hanem balgaságból.”

„Nekem nagyon tetszett nagyanyának ez az Istene – írja Gorkij –, olyan jó lábon állt vele, és én sokszor megkértem: – mesélj nekem a jó Istenről.”

És az öregasszony így mesélt a gyereknek:

Ezen a tájon nem jártak tündérek, hercegek és királykisasszonyok, mint a gazdag polgárgyerekek szobáiban, de itt szinte testet öltött a legnagyobb Úr, az öröktől fogva való, kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan.

Alekszej szívében és eszében ezekkel a fantáziákkal került ki kenyeret keresni az utcára. A mesék beleivódtak a húsába és a csontjába, és akkor sem hullottak ki belőle, mikor mint robotos pékinas komoly, nagy könyveket kezdett olvasni.

Az olvasással új szakasza indult el a lélek fejlődésének. Nagy kamasz volt már Pjeskov, mikor egy Szmurij nevű hajószakács megtanította az írás-olvasás mesterségére. Milyen csoda ez, a betűkkel telenyomtatott könyvekben új, eddig ismeretlen világok mutatkoznak meg a legényke előtt. Ha eddig fogalma se volt róla, hogy mit rejtegetnek magukban az elgyűrt, elmocskolt papírlapok, ha eddig sohasem kívánta, hogy könyv után nyúljon, most, mint ahogyan a kiéhezett falja az elébe tolt eledelt, ugyanilyen éhséggel olvas ő magába mindent, jót és rosszat, ponyvát és remekművet válogatatlanul, ahogyan kezébe akad, és fáradhatatlanul, egészen a félig megvakulásig. Mint a kipattanásra érett bimbó, megnyílik az értelme, s a zagyva habzsolás helyett már kritikával olvas, és azt mondja:

És így ír Puskinról:

„Puskin annyira csodálkozásba ejtett verseinek egyszerűségével és zenéjével, hogy hosszú időn át a próza természetellenesnek tűnt föl, és nem szívesen olvastam. A Ruszlan prológusa nagyanyám legszebb meséit juttatta eszembe, csodálatosan összefoglalva, és néhány sora meglepett nemes veretű igazságával:

»Ott, az ismeretlen utakon
Soha nem látott állatok nyoma…«”

A kunyhók szülöttje, az országutak csavargója nem Hugo romantikus forradalmi lendületében, hanem Puskin lágy, finom muzsikájában találta meg költői ideálját. Ez ugyanúgy rávilágít Gorkij lelkiségére, mint azoknak a meséknek és imádságoknak gyöngéd szeretete, amiket a nagyanyjától hallott. Úgy beszél jó könyveiről, mint ahogyan a jó testvéreiről beszélhetne, vagy ahogyan a szerelmes beszél a kedveséről. Milyen kevesen tudhatják fölfogni, hogy mit jelenthetnek Gorkijhoz hasonló emberek számára az első kultúrélmények. Ő nem azért olvasott, hogy szórakozzon, hanem, hogy a szíve megteljen örömmel és bátorsággal, és az esze megvilágosodjon a friss gondolatoktól. Érthető, hogy mindvégig, forradalmakban és emigrációkban, üldözések és ünneplések közepette a kultúra oldalán állt, és áll még ma is. A sokat emlegetett „sofőr szellem” dicsérete nem az ő szájából hangzott el, hanem az üvegház-kultúrától megcsömörlött polgár szájából. A polgárt fáradttá teszi az agyoniskolázottság – az autodidakta Gorkij 16 éves korában gyalog elindult Kazanyba, hogy beiratkozzon az egyetemre. A kapuk zárva maradtak előtte, s csak nagy kerülővel tudott eljutni a kultúrfejlődés egyenes vonalába. Belső nyugtalansága elvitte őt a könyvekhez, a könyvek a szocializmus tanaihoz, és a szocializmus a tudatos társadalmi emberhez.

1898-ban kezdődtek el sorozatos összeütközései a hatóságokkal. A lakásán megtartott első házkutatás után Tifliszben bebörtönzik. 1901 márciusában Péterváron részt vesz a kazanyi székesegyház előtti tüntetésben, s ebben az évben jelenik meg a Dal a viharmadárról híressé vált prózai költeménye. Ez a munka irodalmilag ma már alig jelent valamit, de abban az időben éles vészkiáltás volt az elnyomottak tüdejéből az elnyomottak jogaiért. A mű megjelenése alkalmából Leonyid Andrejev levelet írt Gorkijnak, amelyben őt mint az elkövetkezendő Vihar előhírnökét üdvözli.

A hatóság újból elfogatja Gorkijt. Az a vád ellene, hogy konspiratív mozgalomban vesz részt. 1901 szeptemberében Arzanász községbe szám96űzik, és rendőri felügyelet alá helyezik. A hatóság úgy gondolta, hogy a „mezítlábas írót” elszakítja barátaitól, s csak utóbb derült ki, hogy Arzanászban a régieknél is „veszedelmesebb” új barátokkal ismerkedett meg. De Gorkij, hogy részt vett a szocialista mozgalom mindennapi munkájában, azért az irodalmi tevékenykedést sem adta fel. Egymás után jelentek meg könyvei, s ami még sohasem történt meg Oroszországban, ezt a börtönbe vetett, száműzetésre ítélt csavargót 1902 februárjában a Tudományos Akadémia dísztagjává választották. Világszenzáció volt ez, de az orosz kormány II. Miklós cár parancsára megsemmisítette a választást. Korolenko és Csehov tiltakoztak a megsemmisítő végzés ellen, és demonstratív szolidaritással maguk is lemondtak akadémiai tagságukról. Kiűzték a szellemi nagyságok gyülekezetéből, de mit jelent az ilyen rendelkezés, ha olyan szellemről van szó, mint amilyen Gorkij? Még ebben az esztendőben a Művész Színházban színre került Kispolgárok című darabja, amely egyszeriben európai hírnévhez segítette íróját. A darab közvetlen az orosz bemutató után Bécsben és Berlinben is színre került.

1902 szeptemberében mutatták be az Éjjeli menedékhely-et. Hatalmas siker. Rövid időn belül 14 kiadását kapkodták el a könyvnek.

1903-ban hat kötetben megjelentek válogatott művei.

Ez időben szorosan együtt dolgozik a forradalmi szervezetekkel, és 1905. január 9-én ő is azon fáradozik, hogy leszerelje azt a processziós fölvonulást, amely a cár elé készül vonulni jogaik kikönyörgésére, s amelynek másnap a „Véres vasárnap” lett az eredménye. Január 10-én röpiratot ad ki, melyben leírja a szörnyű munkásöldöklés történetét, és minden gondolkodó embert fölszólít az abszolutizmus elleni harcra. Elfogják, s a Péter-Pál-erődbe zárják. Európa szabadgondolkodó entellektüeljei és szervezett munkássága demonstrációkkal tiltakozik a reakció túlkapása ellen. Az orosz japán háború nagy erőfeszítést kívánt az orosz néptől, s mikor az imperialista militarizmus a háborút elvesztette, halálos fenyegetéssel lobogtak föl a forradalom tüzei. 1905 decemberében a moszkvai fegyveres fölkelés alkalmával Gorkij fegyverkezésre szolgáló pénzgyűjtéssel támogatta a forradalmárokat.

A forradalom elbukott, és a küzdők nagy része emigrációba került. Gorkij Amerikába ment, hogy forradalmi segítséget kérjen a „demokratikus haza” polgáraitól. Később tüdőbaja miatt Capri szigetén telepszik le. 1908-ban állandó levelezésbe kerül Leninnel. Szeretik és nagyra becsülik egymást. Gorkij Leninben a marxi teoretikust és törhetetlen energiájú mozgalmi embert értékeli, Lenin pedig a proletariátus íróját, a negyedik rend kultúrképviselőjét látja Gorkijban. Ekkor már megjelent Gorkij 97Az anya című regénye, az első orosz szépirodalmi munka, amely a szocialista mozgalomból meríti tárgyát. És ez az a könyv, amely anélkül, hogy a teória területére kalandozna el, erősen rávilágít írója szociális beállítottságára és művészi teljesítőképességére. Gorkij még 1908-ban is a néptől, a parasztság hatalmas tömegeinek spontán megmozdulásától várja az elkövetkező forradalom eredményeit. Ezen a ponton alig jutott tovább Tolsztojnál, aki mindvégig kételkedéssel fordult el az ipari munkásságtól. A romlottság jelét látta abban, hogy az iparoslegény órát visel, és városi műdalokat énekel. Gorkij nem volt ilyen elfogult a városi munkássággal szemben, de ő sem tudta meglátni bennük a jövő embereit. Szeretett a népről beszélni, s a nép fogalmán mindig a parasztságot értette. Ez igazi orosz vonás, így volt ez már 1790-ben is, mikor Radacsev Utazás Pétervárról Moszkvába című könyvét megírta. Ez a lélek szólalt meg Puskinban, Lermontovban, Gogolban, Goncsarovban, s mint aki az örök forrásból merít: ez a sajátos népi lélek szólt Gorkijból is. Az orosz és paraszti motívum Az anya című regényéből is erősen kiütközik. Ribin, a paraszt, egyik legmegéltebb és legkifejezőbb figurája a könyvnek. Ribin sok mindent tanult meg a városi fiatalságtól, s mikor már úgy látszik, tudatos szocialistává lett, egy napon kijelenti, hogy mindaz nagyon szép és okos dolog, amit a városi fiatalok beszélnek, de ő mégsem tudja azt teljességében fölfogni. Ha a városi fiatalság mellett áll, majdnem úgy érzi, hogy árulást követ el a vidékkel, a parasztsággal, a néppel szemben. Elhatározza, hogy azzal, amit tud, kimegy a vidékre, mert szerinte a forradalmat mégiscsak a népnek kellene elkezdeni. Félreérthetetlen, hogy Ribin szájából Gorkij beszél. Ő a nép fiának érzi magát, és szeretné és hiszi is, hogy a nép egyedül fogja önmagát megváltani. Később kigyógyul ebből a majdnem vallásos felfogásból, és 1909 nyarán Lunacsarszkijjal és más, Lenin körébe tartozó szocialistával együtt Capri szigetén pártiskolát állít fel a saját költségén. Oroszországból érkező pártfunkcionáriusok hallgatják ennek az iskolának előadásait. 1913-ban tér vissza Moszkvába. Egy bolsevik lap szépirodalmi szerkesztője lesz, és három évvel a nagy forradalom előtt az ő támogatásával egy kötet elbeszélés jelenik meg fiatal proletárírók tollából. A könyv feltűnt, és nagy vitákra adott alkalmat. Gorkij azt mondja a kötet előszavában:

„Ez a könyv az orosz proletárélet nagy dokumentuma, mert élesen bizonyítja a proletariátus értelmi erejének fejlődését. Mindnyájan tudjuk, hogy a betűvetésben kevésbé járatos munkásembernek sokkal nehezebb egy rövid elbeszélést szerkeszteni, mint a professzionista írónak megírni egy több száz oldalas regényt. Minden mentegetődzés nélkül mondhatjuk azonban, hogy ez a gyűjtemény érdekes. Büszkék lehetünk rá. És ki lát 98bele a jövőbe? Lehet, hogy ezt a kis könyvet úgy fogják majd emlegetni, mint az orosz proletariátus első művészi törekvését önálló irodalmának megteremtésére. Meg vagyok róla győződve, hogy a proletariátus képes megteremteni a maga művészi megnyilatkozását az irodalomban, mint ahogy képes volt megteremteni a maga sajtóját.” Úgy látszik, Gorkij akkor még nem látta a propagandasajtó és a művészi alkotás közötti lényegbevágó különbséget. Amit a munkásírók könyve elé írt, fanatikus lelkesedés, majdnem minden átgondolt tárgyi alap nélkül. Ugyanúgy hitt a proletariátus szellemi elhivatottságában, mint Lenin hitt a proletariátus forradalmi szerepében. A két vezérlő egyéniség eggyé forrott a jövendő elképzelésében, bár az úton, ami ebbe a jövőbe vezet, olykor eltértek egymástól. Gorkij nem bírta úgy az egyenes vonalat, mint Lenin. Hosszú belső küzdelmek és külső harcok előzték meg azt a pillanatot, mikor ő fenntartás nélkül az októberi forradalom mellé állott. Évtizedekig a parasztság szószólója volt, hitt bennük, és néha majdnem emberfeletti magasságba dicsérte őket, s most egyszerre kételkedni kezdett a népben. Barbárnak, tudatlannak, gyávának tartja, és félti tőlük a forradalmat.

„Már 1911-ben az autodidakta írókról a következőket írtam: »A hitványságokat le kell leplezni s ha a parasztunk vadállat, meg kell neki ezt mondanunk, valamint, ha a munkás a kasztszellem olyan utálatos hangján jelenti ki, hogy ’én proletár vagyok’, mint ahogyan a nemesúr azt, hogy ’én nemes ember vagyok’ – azt a munkást kíméletlenül nevetségessé kell tenni. Most, mikor a munkásság egy része, fölbuzdítva akaratának meggondolatlan irányítóitól, a kasztszellem szokásait követi – én – természetesen – nem mehetek egy úton a munkásságnak evvel a részével.«”

Évekig állt a harc a hatalomra jutott bolsevikok és Gorkij között, de ahogyan a forradalomnak mutatkozni kezdtek építő tendenciái, Gorkij elhallgatott ellenvéleményével – szimpátiájával, kulturális fölkészültségével lecsatlakozott a forradalom vezetőihez. Leninről írott emlékezéseiben szól erről az időről, és igazolja Lenin jogos és helyes módszereit. Bevallja magáról, hogy ő inkább író, mintsem marxista teoretikus, Lenin nemcsak gondolkodónak, hanem embernek is nagy volt. Kibékült Leninnel, de megmaradt önkéntes emigrációjában.

1928-ban, születésnapjának 60-ik évfordulóján tért vissza Oroszországba, és útközben mindenütt nagy szeretettel és hódolattal fogadják. Otthon is szakadatlanul dolgozott. Ő kezdeményezte azt a nagy jelentőségű mozgalmat, amely a gyárak és üzemek történetének kollektív földolgozására irányul, ezenkívül a polgárháború történetének megírását is ő kezdeményezte.

99
IV.

Jack London a másik fénypont, aki a mélységből szállt föl és széles tereket sugároz be előttünk. Hatalmas ívben, „pillanatok alatt futotta be pályáját, mint a meteor”. Huszonnégy éves volt, mikor az első könyve megjelent, és több mint félszáz kötet hátrahagyásával harminckilenc éves korában már halott. Kalandos regényeket írt, és az élete nem kevésbé volt kalandos, mint irodalmi történetei. Ha valaki ismeri Gorkij élettörténetét, akkor már nagy vonásaiban London élettörténetével is megismerkedett. Alapjában azonos sorsú, azonos kiindulási ponttal azonos cél felé törekvő emberek. De mind a kettő markáns, jellegzetes tulajdonságokban gazdag individuum, s így, ha egy sorsra születtek is, elkülönböztetik őket egyéni vonásaik. Egyik ázsiai, a másik amerikai. Az egyik erősen kontemplatív, meditáló lélek, a másik nemcsak nyugtalan, hanem vad is. Az egyik az ősi, primitív kultúra adottságaival indult el, a másik már születése pillanatában belekapcsolódott a civilizatorikus élet alakulásába. Mind a kettő az erő gyermeke, de az egyik inkább a szemlélődésben, a másik inkább a cselekedetekben éli ki magát. Ez az emberi különbség határozza meg művészetük különbözőségét is.

Gorkij mint Alekszej Makszimovics Pjeskov – London mint John Griffith indult el a világba. London 1876-ban született, San Franciscóban. A Jack nevet önkényesen csak később választotta magának. Ez a névváltoztatás talán az első lépés volt azon a küzdelmes úton, amelyen Jack London eljutott a diadalig. Ez a névváltoztatás az elpolgáriasodott szülők akaratának a megtagadása volt, tudattalan, s talán azért, hogy ezzel a tagadással visszakerülhessen ősei alapjaira, hogy folytathassa azt a kalandos életet, amit azok kezdtek meg előtte. Ősei Nagy-Britanniából jöttek át Amerikába. Nomád természetű népség, a „hódítók” fajtájához tartozók. Voltak közöttük farmerek, katonák, egyszóval szabadsághősök a szó amerikai értelmében. Valamikor birtokosok voltak, de Jack London születése idejében a szegénység már rávetette árnyékát a családi házra. Gyerekkora, ugyanúgy, mint Gorkijé, bajokkal és megpróbáltatásokkal van tele. De az ő életében is akadt egy asszony, aki érzőbb és bizakodóbb volt a többieknél, aki szoptatta, dajkálta, és mesét mondott a gyereknek. S ez a dajka nem fehér bőrű fajtestvér, hanem telivér fekete néger volt. Ellenőrizhetetlen, hogy mi mindent kapott John Griffith útravalóul ettől a néger asszonytól, de kétségtelen, hogy meséi és elbeszélései előkészítették és átszínezték London irodalmi munkásságát. S ha ezek a mesék szárnyat 100adtak London fantáziájának, ugyanakkor a fiatal kamaszkor szenvedései komor lírával mélyítették el érzéseit.

John Griffith tízéves korában kikerült az utcára dolgozni. Hajnali három órakor már ott álldogált az újságok kiadóhivatalai előtt, hogy mint lapkihordó megkereshesse a napi kenyerét, s közben iskolába jár, s e között a két véglet között ismerkedik össze a pajtásokkal, akiket nem a paloták kényelme felé, hanem a menhelyek és börtönök irányába sodor az élet. London részletesebben nem emlékezik meg gyermekkorának erről a szakaszáról, de nekem önkéntelenül is eszembe jut egy másik volt csavargónak, Knut Hamsunnak leírása az újságárus gyerekről. Hamsun így mondja el az Utcán című elbeszélésében egy újságárus gyerek tragikomédiáját:

„Ekkor támadt az ötletem: egy ötvenest húztam elő a zsebemből, a (gyerek) orra elé tartottam, és ott, ahol állt, a vasrács lécei között, ledobtam az üregbe. Alighogy ezt megcselekedtem, már egy másik ötvenest húztam elő, ezt is megmutattam neki, és az első után hajítottam.

– Tessék, kérlek – mondtam kárörömmel –, kotord elő őket onnan alulról, és hagyj nekem békét újságod erőszakos kínálgatásával.

A rácsot kemény jégkéreg borította, és megelégedéssel szemléltem, hogy a gyerek hogyan vesződik és kapirgál a rácson, hogy a pénz közelébe férkőzzék. Ujjai olykor beleakadtak a hideg vasba. Az egyik csuklója megsérült, de lankadatlan kitartással dolgozott tovább, hogy az ötvenesekhez jusson. Nem tudott róluk lemondani, feltűri karján az inget, és kezét a fal és a rács közé fúrja. A karja siralmasan vékony volt.

Végül lent megfogja az egyik ezüstdarabot.

– Lám, megvan az egyik! – mondja egész boldogan.

Ahogy felhúzza a karját, a fal lehorzsolja könyökéről a bőrt. Újra a rács közé fúrja a kezét, és a másik ötvenes után nyújtja az ujjait. Olykor egészen nekifekszik a nyílásnak, és gyámoltalanságában még a nyelvét is kiölti, mintha ez segítene valamit.

– Csak volna egy pálcám, rögtön idetolnám! – így elmélkedik… Aztán a zsebébe markol, egy rozsdás zsebkést húz elő, és kezd vele bökdösni. Két ujja közé fogja, és leereszti a pénz után. Lassan és óvatosan csúsztatja az ötvenest a nyílás felé.

– Már nem tart sokáig! – Ekkor körülnéztem, és láttam, hogy nagy embertömeg csődült össze, és minket bámul. Hirtelen sarkon fordultam, és továbbmentem.

Ma aztán megint a rikkancsra kellett gondolnom. Emlékszem szánalmas karjára és a könyökéből kiszivárgó vércsöppekre. És tisztán látom magam 101előtt kis csibész alakját, ahogyan a vasrácsra hasal, és nyelvét és ujjait a két ezüstpénz felé nyújtja.”

Ez a kis történet Norvégiában játszódott le, s valószínűleg gyermekkori élménye Hamsunnak, de Amerikában is megtörténhetett volna, és London is megírhatta volna mint saját élményét. A hely és az eset nem is fontos. Hány hasonló élményt hord magában a csavargóból lett író! A nehéz értelmű szemlélő előtt ez az eset sem különösebb, mint Gorkij esetében a gyerekek megvesszőzése volt, s nem mindenki tudja, hogy egy ilyen „semmiség” milyen hatalmas ütést mér a lélekre. Örök seb marad a nyomán, s ez a seb nem egy ember életében az örökös nyugtalanság, a lázadó dac és a dacos lázadás magjává válik. A rikkancs-gyerek sorsa ma sem irigylendő, évtizedekkel ezelőtt meg éppen embertelen lehetett… John Griffith ekkor már Jacknak nevezte magát, s a név viselőjében már feltűntek a későbbi Jack London vonásai. Életrajzírója szerint nyolcéves korában olvasta az első regényt, „amely bámulatos szépségek kapuját nyitotta meg a kisfiú ébredező lelke előtt”. A jelen valósága pillanatról pillanatra tűrhetetlenebbül bántotta, és különös ígéretekkel hívták őt a jövendő, az ismeretlen vidékek és népek. Hogy kissé kifejlődtek az izmai, konzervgyári munkás lett belőle, aztán osztrigacsempész, s tizenhat éves korában mint kapitány a saját „hajóján” kószált a tengeren. Minden harcát a materiális javak megszerzéséért folytatta, és közben eljegyezte magát a végtelennel. Csavargott, de ez a csavargás már sokkal több volt léhaságnál, célja vesztett vegetációnál vagy a morális felelősség előli menekülésnél. Lerázta magáról a „hámszerszámot”, hogy a kormánykerék mellé állhasson, vagy amire maga sem gondolt komolyan, egyszer írótollat vehessen a kezébe. A jövő felé vezető útjaink kiszámíthatatlanok, bárha bizonyos értelemben múltunk által meghatározottak. Valaki férfikorában feladta Londonnak ezt a kérdést, és ő így válaszolt:

„– Ha nem kezdtem volna az írásba, akkor valószínűleg zeneszerző lett volna belőlem. A poézis és a muzsika utáni vágy még ma is intenzíven él bennem. Hogy szociológus lett volna belőlem, azt nemigen hiszem. Legfeljebb a kíváncsiság vitt volna rá. Mindenesetre sok jó van abban, hogy gyermekkoromban nyomorogtam. Ha vagyonos gyerek lettem volna, bizonyára élére kerültem volna néhány jó cimborából összeverődött társaságnak, és az ital megölt volna egész fiatal koromban.”

Londonnak az a kijelentése, hogy a gyerekkori nyomorúságok hasznára váltak művészetének – távolról sem értendő úgy, hogy ő a gazdasági nyomort az igazi nagy művész elengedhetetlen életalapjának tartja. Az ő ese102tére azonban jellemző ez a megállapítás, valószínűnek látszik, ha vagyonos szülőktől származik, belső nyugtalanságai és cselekvő ereje könnyen amorális, antiszociális kalandokba sodorták volna. Szerette az alkoholt és szerette a nőket, nem bírta narkotikum nélkül az életet. Ebből magyarázhatók meg örökös csavargásai, feltűnő munkabírása, a hatalmas fizikum és a szokatlan tűzben hevülő lélek idő előtti összeomlása. Harminckilenc éves korában testben és lélekben rokkantan halt meg, jóllehet már előbb halálra szánta magát, de az öngyilkosság kísérlete nem sikerült. Nemcsak a külvilággal, hanem önmagával is állandó differenciái voltak. Sokszor megcsúszott a lejtőn, sohasem hullott azonban vissza a mélységbe, ahonnan nagy erővel fölverekedte magát. Kiolthatatlan kalandvágy hajszolta, de ugyanakkor lobogott benne a teremtő ösztön is, s ez az egészséges erő legyőzte az ingerkedő ördögöt. Nemcsak osztrigacsempész volt, hanem tengeri rendőr is, aki hurokra keríti a csempészeket, s ebből a rendőrlegényből később szocialista író lett. Nem az intellektuális belátás formálta szocialistává, hanem azok a tapasztalatok és világosság felé törekvő ösztönök, amik minden bajokon átsegítették, és lökték a távoli pozitív célok felé. Ha szocializmusról beszélt, akkor a mainál materiális értelemben kielégítőbb és a szellemiekben etikusabb emberi életformára gondolt. És ugyanúgy, mint a többi autodidakta művész, ő is állandó összeütközésben állott a paragrafusok és tézisek merev képviselőivel. Nem törvények betartására kötelezte magát, hanem a törvények tisztázását akarta, az elnyomottak iránt érzett szolidaritása egyetemes életérzésének a része volt.

Ez az egyetemes életérzés tette nemcsak szocialistává, hanem művésszé is. S ahogy már mondtam: amennyiben az ilyen szocialisták különböznek azoktól az elvtársaiktól, akik tudományos megismeréseken át jutottak el a szocializmushoz – ugyanúgy mint művészek is lényegében különböznek azoktól a társaiktól, akik az intellektualizmus vonalában jutottak el a művészetig. Műveletlenül, gondozatlanul, mintegy a föld termette ki őket magából, úgy nőttek ki a butító nyomorúságból, ahogyan a virág kinő a nehéz, fekete földből. S ahogyan a virág nemcsak díszíti a földet, hanem be is népesíti azt millió testvérével, ugyanúgy ezek az írók is nemcsak fölfejlődtek a nyomorúságból, hanem embertársaikat is föl akarják segíteni maguk mellé. Művészetük az anyag meglelkesítése, a tárgy mögött mindig ott érződik az ember is. Az autodidakták majdnem kivétel nélkül a szocializmus tanításainak segítségével jutottak el a művészetig, világszemléletük materialista színezete tagadhatatlan, de mindazonáltal nagy tévedés lenne művészetüket naturalista művészetnek nevezni. Szocialista tanaikat csakúgy, mint művészetüket komor emberi líra fűti át, s ez a líra átsegíti őket 103a materialista dogmákon, és mélyebbre tudnak tekinteni a naturalisták szimpla jelenség-megfigyeléseinél. Az autodidakta művészek közül egyet sem tudnék megnevezni, aki nem lépte volna túl például Zola naturalizmusát. Zola az irodalom tudósa – ők ösztönös, intuitív írók. Ennek a két művészetnek a kiindulópontja annyira különböző egymástól, hogy megjelenési formájukban is magukon kell viselniük ezt a különbözőséget. A messziről érkező autodidakták, a pékműhelyekből és a csempészbárkákról az egyetemek felé iparkodnak, a kultúra megismerésében sorsuk megváltoztathatását sejtik, s ha csukva maradnak is előttük a kapuk, nem alszik ki belőlük a megismerés utáni vágy. A szociológiát, pszichológiát és filozófiát útnak tekintik az élet lényegének megismeréséhez. Kíváncsiak a dolgok hajtóerőire, a kitapinthatatlan titkokra, amik állandó izgalmakban tartják őket, s amiknek megfejtésére benső szükségből törekednek. Műveikben nem azt írják le, amit láttak és hallottak, hanem lépésről lépésre, műről műre intenzív élményeiknek kísérelnek meg hangot, színt és formát adni. A részleteken túl, ha nem is látják, de sejtik a végtelen összefüggéseket, s öntudatlan céljuk ezeknek a sejtelmeknek a műben való realizálása.

Egészen másképp megy végbe az alkotás folyamata Zolánál és a hozzá hasonló intellektuális íróknál. Az ő naturalizmusa korszerű jelenség, nem véletlenül esik össze a természettudomány térhódításával. Zola céltudatosan nemcsak kifejezi magát, hanem valami elméleti tételt is bizonyítani, illusztrálni akar művészetében. Az érzések és intuíciók emberei föloldják a merev részleteket, Zola egy pontra tekint, s tárgyát mintegy reflektorvilágítással elhatárolja. Nem lírikus, hanem matematikus természet. Tudott dolog, hogy regényeihez stúdiumokat végzett, alakjait úgy konstruálta meg, mint ahogyan a mérnök egy hidat vagy motort konstruál. Nem magából írja ki figuráit. Ha szociális problémáit regényalakokban akarja bizonyosabbá, könnyebben fölfoghatóvá tenni, akkor az ilyen alakoknak utána kell járnia, kocsmákba és kávéházakba, ahol ezek tanyázni szoktak. Pontosan megfigyeli külsejüket, mozgásukat, arcvonásaikat, és följegyzi beszélgetéseiket. Aztán mindezt az anyagot alkalmazza, patikamérték szerint elosztva és a vegyész pontosságával egybe keverve kitölti velük a mű konstruktív vázát. Zola, mint a született kispolgár, szívós a munkában és pontos a rendezésben. Naturalizmusa a kor természettudományos megismerésének vetülete. Szeretik szocialista írónak nevezni, pedig ennek a hivatásnak a betöltéséhez inkább csak az akarat, mintsem az elhivatott képesség van meg benne. Nagyon érdekesek Cézanne-nal folytatott vitái a művészetről. Ezekben a vitákban Zola az ostor és Cézanne a paripa, aki végül is messzire előrerohan kortársaitól. Nagy ciklusa, a Rougon-Macquart család története 104úgy készült, mint ahogyan egy térképrajzoló készíti el a táj képét. Szociális elgondolások alapján fektette le a ciklus tervét, s csak később kezdte meg gyűjteni hozzá a tartalom-anyagot úgy, hogy szorgalmasan eljárt Claude Bernard anatómiai előadásaira. Darwin műveit tanulmányozza, hogy kellő önbizalommal hozzákezdhessen a Rougon-Macquart família talpraállításához. Ennek a módszernek csak a naturalizmus lehet a megjelenési formája. Zola szerint: „Művészetem a megfigyelésre és a kísérletre támaszkodik, alapjaiban a tudományhoz hasonul, s csak megjelenési formájában különbözik el attól… A Goncourt testvérek és Flaubert olyan művészek, akik fel vannak ajzva, szinte lázállapotban alkotnak. Én nem akarok olyan művész lenni, akivel az idegei játszanak, inkább olyan, mint a kézmíves, aki rábízhatja magát a kezére. Csak nem lírikusnak lenni, mert az könnyen nevetségessé teheti az embert…”

Londonnak is vannak teoretikus megállapításai a művészetre:

„Rájöttem valamire: olyasmi, amit ihletnek hívnak, nincs. Valaha azt hittem, hogy van, és ebben az időben szamarat csináltam magamból. Ásni, ásni, ásni: ez a titka az irodalomnak, mint mindennek a világon…” Máshelyütt: „Attól az időtől kezdve, hogy üres volt a gyomrom, és az ösztön húslopásra hajtott, egészen mostanig, hogy ugyanez az ösztön más-más dolgokra hajt, mindig éhséget éreztem magamban… Csak egyetlenegyszer is mondta volna valaki: »Értelek!« Gyermekségem óta rideg pillantások csaptak felém, amelyek kérdőre vontak vagy kiröhögtek… Megkeményítettem magam, és megtanultam ezeket a lelki vesszőcsapásokat szemhunyorítás nélkül fogadni, és hogy mennyire fájtak, azt csak én tudom…” Ásni, ásni, egyre mélyebbre ásni – mondja, és mindjárt ki is nyitja előttünk a bányát, ahonnan művészete legszebb darabjait felhordja. Százszázalékos líra ez Zola tudományos eset- és jelenséggyűjtésével szemben. S egy barátjához írott levelében még határozottabb vallomást tesz az intuitív irodalom mellett: „Úgy látom, nem osztja Kipling iránti bámulatomat. Ő a dolgok lelkéig nyúl… elég egy példát idéznem: A banjo dalá-ból:

Fújom, mit még az őrült is magába zárt:
Emlék vagyok s vihar. Város vagyok,
Minden vagyok, ami a frakkal messze szállt…

Hányszor idéztem fel magamban a banjo pengetésével ezt a pár sort, amely egész sorsomat magában foglalja.” Látni való, hogy ennek az embernek a művészete mögött nem a mesterember „biztos” keze, hanem megnevezhetetlen különös erők munkálkodnak, s biztonságérzetét nem a tu105dományos ismeretek, hanem a sorsszerű ösztönösség adja meg. Zola elítéli Stendhal művészetét, túl befeléfordultnak, pszichologizálónak tartja – London nem pszichologizál, sem Stendhal, sem Dosztojevszkij értelmében, de nem is esik bele a másik szélsőségbe, amit Zola, dicsérettel, a látható, külső folyamatokhoz való kapcsolódásnak nevez. London nem meditáló, hanem cselekvő természet, művészetében számba vehető emberei is mind cselekedeteikben élnek, így fejeződnek ki, de ezeknek a cselekedeteknek belső elhatározó motívumaik vannak, és az elbeszélés ezekben a belső motívumokban nyugszik, nem pedig a cselekedetek lejegyezhető, külső folyamatán, ahogyan azt Zola megköveteli és a legtöbb esetben műveli is. Zola módszere a megrögzítés, ezért nem egy „szocialista” regényéből hiányoznak a szociális vonatkozások és összefüggések – London módszere a feloldás, a rész visszahelyezése az egészbe, s ezért, ahol ennek a feladatnak a megoldása sikerül, ott nemcsak sokkal inkább művész, de sokkal inkább szocialista is, mint például a zolai tudományos felfogáshoz közelebb álló Ádám előtt és a Vaspata című regényeiben.

London realizmusa lényegében különbözik Zola naturalizmusától, és szocializmusa szintén sok mindenben különbözik pártbeli elvtársai elvi dogmatizmusától és gyakorlati szereplésétől. Nem tudományosan képzett marxista, ez kitűnik politikai megjegyzéseiből – ez részben hibája, másrészt azonban erénye. Különös ellentmondás nála, hogy a háborúban vad németgyűlölettől fűtve háborús párti volt, és ugyanakkor azért lépett ki a szocialista pártból, mert a vezetőkkel nem értett egyet az opportunizmusban, a gettó kérdésében, az osztály-öntudat kérdésében, a választási kérdésekben… „Félek, hogy álmodtam – mondja –, mégpedig azt álmodtam, hogy elvtársaim intellektuális szempontból tisztességes emberek.” A felesége írja róla: „A világháborúról nem hitte, hogy kapitalista háború… Németországról végül már úgy beszélt, mint Európa veszett kutyájáról. Végletekig menően a szenvedélyek embere volt. Haláláig olyan fáradhatatlanul dolgozott, mint a rabszolga, írt könnyen odavetett kalandor-történeteket és gyönyörű könyveket, mint a kutyatörténetei, jó néhány felejthetetlen novellája és a nem utolsósorban említendő, stílusában és szerkezetében tiszta, kiérett regény, a Nagy ház asszonykája. Rengeteg pénzt keresett, a nincsteleneket és elesetteket azonban nem hagyta el soha, több mint kötelességből segítette őket. Megrótták ezért a mániájáért, és ekkor azt mondta:

»– Ki vagyok én, hogy ne segítsek rajtuk, ha módomban áll?«”

Íme, a rikkancskölyök-múlt ott kísértett a nagy író háta mögött, s hiába szakított a párttal, önmagát nem tagadhatta meg. Mindvégig egynek érezte 106magát azokkal, akik éppen úgy, mint ő, megtanulták a „lelki vesszőcsapásokat hunyorítás nélkül fogadni”. Elszakadt a vezetőktől, de nem minden vezető tekintett el fölötte vakon.

Krupszkaja mondta Leninről írott jegyzeteiben:

„Két nappal halála előtt este Jack London egy elbeszélését olvastam fel Iljicsnek. Most is ott fekszik szobájában az asztalon: Az élet szeretete… Iljicsnek nagyon tetszett az elbeszélés. Másnap kért, hogy olvassam tovább London elbeszéléseit, de ezek már egészen más dolgok voltak, mint amit tegnap olvastam – Iljics nevetett, és legyintett a kezével.”

Igaza volt Leninnek, mikor dicsérte Londont, és akkor sem tévedett, mikor egy legyintéssel eltolta magától. Nem volt kiegyensúlyozott lélek, dagály és apály gyötörte szüntelen, mint a tengert, amit rajongón szeretett – és az irodalma is ilyen volt, a hatalmas termésben jó és rossz, pongyola vázlatok és gonddal épített mesterművek váltogatják egymást. Művész volt, de nem mindig a szó legnemesebb értelmében. Olvasóitól egyformán kiérdemelte a fölényes kézlegyintést és az elismerő dicséretet.

V.

1921-ben egy halálra szánt csavargót szállítottak be a nizzai kórházba. A neve Panait Istrati, öngyilkossági szándékkal átvágta a torkát, de hiába akart bejutni a halál országába, Nizza orvosai visszatartották az életben. Mielőtt a kórházi ágyig eljutott, becsavarogta a fél világot, végiggyötrődött ezer testi és lelki megpróbáltatáson, s egy napon mintha újjászületett volna, az elveszejtő ismeretlenségből megindult a világhír felé. A halál küszöbéről levelet írt Romain Rolland-nak, s ez a humánus szellem segítette át életének első nagy meghasonlásán. Mondom, az elsőn, mert közismerten ez volt első meghasonlása Panait Istratinak, de a valóságban aligha az első, és semmi esetre sem az utolsó. Származásánál, fiatalkorának életkörülményeinél és pályájának kialakulásánál fogva őt is a Gorkijok és Jack Londonok rokonságába kell állítanunk, bárha sok mindenben lényegesen elkülönbözik tőlük. Inas, napszámos, szobafestő, csempész, riporter és csavargó volt, akárcsak Gorkij és London, Sherwood Anderson és Knut Hamsun, de ha áttekintjük viszontagságos életét, olyan momentumokra bukkanunk benne, amelyek arra engednek következtetni, hogy Istratit nem a felduzzadt egészséges erők, hanem már fiatalkorában is fájdalmasan érzett belső ellentmondásai sodorták azokra az utakra, amelyek a magasságok felé vezették, s amelyeken végül is a magatehetetlen megsemmisülés 107felé csúszott. A megpróbáltatások pillanataiban sohasem érezhette maga mögött a nyugalmas, szenvedéseiben is kiegyensúlyozott orosz szellemet, mint Gorkij, és gyönge, idegesen érzékeny fizikumában sohasem érezhetett olyan vad, rombolásra és teremtésre hevült energiákat, mint Jack London. Nem védte a múlt, és nem csábította a jövő. A távoli, ismeretlen partok között állandóan úgy érezhette, magára hagyatottan teng-leng az űrben, hangulatok játszottak vele, felmérhetetlen tereket vágyott bejárni, több irányban is elindult, de csak az első kilométerkövekig bírta az iramot. Harcol egy egész életen át, és minden mozdulatával elárulja, hogy nem a harc, hanem a panaszkodás a kenyere. Nem a győzelemre, hanem a legyőzetésre született.

Az apja görög csempész volt, az anyja román parasztasszony. Hihetnők, hogy a Balkán fia feszült energiákkal és hódító akarattal indult el az életbe, és Panait Istrati maga a megtestesült kétségbeesés. Gyöngeség az ereje, és a pánikszerű menekülés a bátorsága. Kegyetlen emberi sors az övé. Nem bírja a világosságot, és irtózik a sötétségtől. Énekel, mint a szabad madár, s akik felfigyelnek rá, azok látják, lánc van a derekán, és vérzik a torka. Szeret beszélni a csavargásairól, de arról sohasem szól, hogy ő azok közé a tragikus csavargók közé tartozik, akiket nem a messzeségek csábítanak, hanem a helyzet kötöttsége nyugtalanít. Végzetes különbség. Aki nem bírja el a nyugalmat, az önmagát sem bírja el. A lázadónak nem a környező világgal, hanem önmagával vannak differenciái. Panait Istrati pedig szereti magát lázadónak nevezni. Egyaránt lázad az élet és a halál ellen. Közben sírva dicsekszik el azzal, hogy őt semmi sem tudja megrettenteni. Rendületlenül a magam útjait járom, mondja. De melyek és milyenek ezek az utak? A cikcakkok végtelenje. Ez az az „átokverte” út, amely nem tud megmaradni a határkövek között, és visszakanyarodik a határtalanság előtt. Hiszen még emlékszünk rá: Istrati, a fiatal csavargó átvágta a nyakát, hogy kijuthasson a megutált életből, s a halálos ágyról elküldte első írásait Romain Rolland-nak, mintegy élni akarásának dokumentációját. És ő, aki egy pillanatban mindenről lemondott, megtanult franciául írni, hogy minél messzebbre hallathassa a szavát.

Az országútról félig holtan dűlt be a kórházi ágyba, s innen, a halál pitvarából a legnagyobb fizikai szenvedések árán lépett át a szellem világába. Ekkor már tudatos szocialistának vallotta magát, és írásai után a keleti mesemondók közé sorozták kritikusai. Istrati dühösen tiltakozik ez ellen a skatulyázás ellen, de mit tehet az ellen, hogy heves polémiáira rácáfol szépirodalmi munkássága. Nem a kategorikus elméletek embere ő, még annyira sem, mint Gorkij és London – műveit nem az értelmi világosság, 108hanem a bensőséges emberi líra különbözteti meg az átlagterméstől. És ez a líra, az élményeknek ez a fájdalmas felzengése az, ami lázító izgalommal és testvéri humanitással tölti meg írásait. Egészen más emberré válik azonban Istrati akkor, ha eszmét hirdet, és cselekedeteit kezdi magyarázni. Ezen a területen a kikerülhetetlen összeütközések sorozata következik. Az autodidakta művészekre általában jellemző, hogy ők, akiket a szociális igazságtalanságok felismerése, a szocialista tanok materialisztikus igazságai segítettek fel a magasabb kultúrnívóra, egy bizonyos ponton összeütközésbe kerülnek a szocialista mozgalom dogmatikájával – de ezek között az örökös elégedetlenkedők között is az „eretnekség” százszorosan megbélyegző szerepe jutott Panait Istratinak. S amíg hosszú, kritikus vergődés után Gorkij bevallotta Leninnel szemben, hogy sohasem érezte magát következetes marxistának és reálpolitikusnak, addig Istrati élete végéig kitartott politikai elgondolásai és a világmegváltót játszó szerepvállalása mellett. Irodalmát nem minden alap nélkül sorozták a keleti mesemondók kategóriájába, s ha lehetséges, politikai elgondolásai még fantasztikusabbak voltak meseszerű elbeszéléseinél. Makacs elszántság, beteges érzékenység, a végletek hajszolása és hirtelen megtorpanások jellemezték minden szavában és minden cselekedetében. Igaz, hogy a legnagyobb sikereibe is belekeveredett valami az ürömből. Világhírű író volt már, de kritikusai sohasem mulasztották el a neve mellé odaragasztani, hogy ő a balkáni Gorkij vagy az európai Jack London. Úgy érezhette, ez a megjelölés mindig a második helyre szorítja vissza, és sokkal több differenciája volt önmagával, semhogy ezt a kívülről kapott bélyeget gyötrődés nélkül el tudta volna viselni. Az ilyen dicséretek tulajdonképpen leszólások voltak a számára, s aki becézte, az tulajdonképpen ingerkedett vele. Nem elégedett meg irodalmi sikereivel. Úgy érezhette, hogy ezen a területen már nem lehet az első, más utakra kell kerülnie, ha csak valamennyire is békében akar élni önmagával.

Gorkij politikai kudarcai után visszavonult, s ha gyöngének bizonyult a napi harcokban, megerősítette magát irodalmában, és ugyanezt tette London is, de Istratit nem a belátás, hanem az ellentmondás szelleme vezérelte. A lírikus elbeszélőből dogmatikus politikai agitátor lett, a szentek ábrázata lebegett előtte, mint a megszállott falusi zarándokok előtt, az Ember országának eljövetelét hirdette, és Moszkvát legalábbis az őskeresztények Rómájának képzelte. Ezen az úton nem maradhatott el a külső összeütközés és a belső meghasonlás, ami végül is a kétségbeesés könnyeivel oltotta el belső nyugtalanságait.

Mint a zarándok indult el Moszkvába, s mint a bélpoklos tért onnan vissza.

109

Kiábrándultan fordult el ottani barátaitól, és megvetéssel fordultak el tőle itteni barátai. Az igazságot kereste, és a dicséret gyalázkodássá változott a szájában, a hajnalhasadást összetévesztette az alkonyi szürkülettel, az intézményeket szidta, s európai olvasói Oroszország elleni vádakat olvastak ki könyveiből. S amilyen fölöslegesen hangos, majdnem komikusan hősködő volt Moszkvába indulásának pillanataiban, ugyanannyira feleslegesen siránkozó és majdnem komikusan magába roskadó volt, mikor visszaérkezett. Nem akart többé „mesemondó” lenni, kibontotta a „sehová se tartozó ember lobogóját”, és kétségbeesetten vágja oda bírálóinak:

„Nem tudjátok felfogni, mily ponton lettem századom lázadójává. Olyan ember vagyok, aki már gyermekkorában ösztönösen rájött az engedelmesség bűnére, a tradíciótisztelet bűnére, a család, a társadalom, sőt bármely lobogó iránti tisztelet bűnére! Nem engedelmeskedtem anyámnak, amikor elhagytam, hogy magam keressem meg a kenyerem s magam intézzem sorsomat. Nem lettem egyetlen foglalkozás rabszolgája, jól-rosszul űztem, nemegyszer bolondságot követtem el egészségem ellen. Két háborúból megszöktem, és messze menekültem a nemzeti zászlótól. Nem alapítottam családot, soha asszonyra utódokat nem erőszakoltam, soha pártnak, szervezetnek, társaságnak tagja lenni nem akartam, s ha valahova erőszakkal beírattak, egy hónapnál tovább tagdíjat nem fizettem. Soha gyár vagy műhely vagy vállalat, hol kenyeremet kerestem, három hónapnál tovább nem tudott megtartani, még a legkedvezőbb feltételek mellett sem.”

Istrati azok elé tárja ezt az önvallomást, akik oroszországi útja után hűtlenséggel, állhatatlansággal vádolták. „Ebből láthatjátok, mondja, hogyan lehetséges az, hogy egy ember sehova se csatlakozzék, és hiszem, hogy ami számomra lehetséges volt, lehetséges lesz a föld minden rabszolgája számára. Egy napon, amikor már eleget voltak birkák.” Már nyilvánvaló, hogy Istrati hiába tért le az országútról, megválthatatlan örök csavargó típus, hajszolja a kalandokat, álmokban él, és minduntalan beleütközik a valóságba. Harcol, de nem győzelemért, hanem merő szenvedélyességből. Harcol fegyverrel, és harcol vérző sebei mutogatásával.

Micsoda elképzelései lehettek Istratinak a szocializmus államideáljáról, az új, szociális embertípusról, ha azt írja, hogy eljön az idő, mikor az emberek ráébrednek rabszolgaságuk tudatára, s egy napon valamennyien olyanokká lesznek, mint amilyen ő: nemzetellenesek, családellenesek, munkaellenesek, önmaguk egészségének és nyugalmának ellenségei. Életfölfogása semmiképpen sem egyeztethető össze a szocializmus tanításaival, és ő maga eleven tiltakozása minden ésszerű, emberi összedolgozásnak. 110Érthető az a följajdulás, amivel volt barátai támadását fogadta. Látta, hogy ezek az elvtársai semmivel sem váltották meg a jogukat ahhoz, hogy az elnyomottak mentoraiként szerepeljenek, és fölülről, kegyetlen fölénnyel beletapossanak egy vergődő ember életébe. Ehhez nem váltották meg jogukat, és mégis igazság volt az, amit mondtak.

Istrati Oroszországban kiélvezte mindazt a jót, amit elvtársai nyújthattak neki, elfogadta a pénzüket, ette az ételüket, a kiválasztottak előnyeivel utazott hajóikon és vasútjaikon, s mikor mindezt már elunta, akkor ráeszmélt, hogy becsapták, félrevezették, és a maguk elgondolásainak szolgálatába akarták állítani. Ahogyan fölszólalt, ahogyan vádjait kihangsúlyozta, az meggondolatlanságra és kicsinyességre vallott, mint ahogyan meggondolatlanok és kicsinyesek voltak Gorkij ellen emelt vádjai is. Renegátsággal vádolja Gorkijt, mert részt vesz a Szovjet építő munkájában, és nem folytatja tovább a harcot, amit annak idején keményen állt Leninnel szemben. Istrati nem gondol vele, hogy 1917 óta esztendők múltak el, s az orosz körülmények is lényeges változáson mentek át, nem gondol vele, hogy Gorkijban nem a csavargó, nem az eszmék fantasztája, hanem éppen a csavargóból lett szociálisan érző, logikusan gondolkodó, építő ösztöneinek élő ember a szimpatikus és nagyra becsülendő. Gorkij lényegében más egyéniség, mint Istrati, és ő e mellé az egyéniség mellé nemcsak hogy fölfejlődni nem tud, de a köztük lévő különbséget sem képes neki megbocsátani.

Jóllehet, senki sem bántotta, s mégis, mint az üldözött vad menekül Oroszországból, hogy Európában aztán új csapdákba kerüljön, meggyalázzák, kigúnyolják és börtönbe hurcolják. Három könyvet ír oroszországi élményeiről, és az háromszoros megtagadása tegnapi önmagának. Ki kételkedhetne őszinte szenvedéseiben, miközben így mondja el újabb panaszait:

„Hozzá vagyok szokva, hogy keményen bánjanak velem. Mikor Oroszországból visszatértem, elvtársaim, Magdeleine Paz és társai világgá kürtölték, hogy eladtam magam a burzsoáziának. És akadt-e egyetlen az én híres barátaim közül, aki megvédelmezett volna, aki segítségemre indult volna? Egyetlenegy sem. Valószínűleg azért, mert nem hitték el, hogy tisztességes ember vagyok. Ez volt a legfájdalmasabb a morális fájdalmak között, amiket életemben el kellett viselnem.”

Istrati ekkor a bukaresti Filaret szanatóriumban fekszik halálos betegen, és innen írja a föntebbi sorokat M. Paznak, a francia kommunista párt tagjának. És azt írja, hogy Paz azok közé a szalonkommunisták közé tartozik, akik jómódjukban világmegváltónak játsszák ki magukat. Paz gazdag asszonyként ment el gyárimunkásnőnek, hogy a munkásság életét megis111merje, de férje autón vitte el a gyárba, délben autón jött érte, hogy egy kellemes restaurant-ban megebédeltesse, és este ismét kényelmes otthonába tért vissza – mégsem bírta tovább a „munkásnők életét” egy hónapnál. „Nem, kedves barátom, mi nem egyformán ismertük meg a mindennapi kenyérért küzdő ember sorsát.” Istrati jellemzése szerint M. Paz valóban nem méltó rá, hogy mozgalmi ügyekbe beleavatkozzék, és mozgalmi emberekről kritikát mondjon. De ha így van, miért áll oda vele vitázni, és miért panaszolja fel előtte sorsát, mint valami csüggeteg vénasszony? Istrati kimeríthetetlen az ellentmondásokban, és bármennyire elszántan és világosan akar szólni, mindig ezek az ellentmondások keverednek ki a beszédéből.

Mélységes önérzettel utasítja vissza Paz támadását, a szeretet hiányát fájlalja elvtársainál, s mikor egy levelével Mauriac is beleszól a vitába, akkor Istrati bűnbánó alázattal fordul felé, és azt írja:

„Szívünk gyöngesége folytán mindaz, amihez hozzáérünk, elromlik: művészet, tudomány, technika, vallás, ideálok, erkölcsök és a sport is. Az emberi léleknek eme szépségei és díszítményei, amelyeknek a lélek létezéséről kellene bennünket meggyőzniök és el kellene különíteniök bennünket az állatiasságtól, ma mind ellenünk fordulnak, és azt bizonyítják, hogy lelki szempontból – mélyebbre zuhantunk, mint az állatok.” Így kesereg, de nem azért, hogy szánalmat váltson ki maga iránt. Azaz, amint ez a kikönyörgött szánakozás megjelenik, ő abban a pillanatban sértődötten visszautasítja. Mauriac baráti közeledésére már így válaszol:

„Először is egy tévedését kell helyreigazítanom: ön azt hiszi, hogy az én hátralévő életem ebben a szanatóriumban nem egyéb, mint puszta szenvedés, és ezért részvétét fejezi ki irántam… higgye el, hogy az én szenvedéseim olyan derűs és mély boldogságban olvadnak fel, hogy ebből a forrásból mindenkit meg tudok örvendeztetni…” „Álljunk csak meg. Ön azt kívánja, bárha arra kérném Krisztust, hogy ismertesse meg magát velem. Én azt hiszem, nagyon is ismerem őt… Ő fizikailag csak egy hétig szenvedett. Én harminc esztendeje kínlódom. Nincs semmi földi vagyonom, közsegélyekből élek ebben a kórházban, ahelyett hogy egy svájci rafinált kényelmű szanatóriumba vonultam volna.” Elmehetett volna Svájcba, de ő itt maradt kivetett koldusnak. Panaszkodás ez vagy hivalkodás? Mind a kettő egyszerre, mert Istrati könnyezik, ha nevet, és sírás közben úgy kuncog, mintha nevetne. Levelének egyik sorában behódol Mauriac előtt, de a másik sorában már azt mondja: „Én is, mint ön, keresztény és katolikus akarok lenni – de csak egy feltétellel. Ha együttesen megizenjük Krisztus háborúját a föld összes egoista és ragadozó elemeinek. Irgalmatlan 112háborút, kéz a kézben, egészen a mai társadalom felbontásáig. Fogadalmat teszek önnek, uram, ha felgyógyulok, visszamegyek Párizsba, és abba a hitbe fogózva, amely hegyeket tud megmozgatni, mint Krisztus, elindulunk hirdetni a mi hitünket az egész világon… A mártírok keserves életét fogjuk választani.” Kár lenne tovább folytatni az idézeteket. Ennél líraibb érzületeket és összezavartabb gondolatokat Istrati sem tudhat felmutatni.

Azt mondja, negyven kötetre való írás adódott ki élete szenvedéseiből. Nem tudom, milyen lehet ennek a negyven kötetnek művészi értéke, de kétségtelen előttem, hogy a balkáni nyomorúság fészkeiből Istrati neve alatt egy rendkívüli ember indult el az országutak csavargói között, egy ember, aki lelkében érintkezett a művészettel, aki lázadt minden ellen, és legfőképpen önmagával nem tudott megbékélni. A kórházi ágyról nem állt még egyszer talpra, nem ment el mártírnak Párizsba, a hazájában halt meg, amelyet többször is megtagadott, s hiába fordult el az emberektől, azok utolsó útjára is tömegesen elkísérték. Látom az illusztrált lapokon a temetéséről készített fényképeket. Az óhitűek szokása szerint nyitott koporsóban vitték ki a sírhoz, és a temető megtelt gyászoló diákokkal és munkásokkal.

S mikor az Istrati temetéséről készült fényképeket nézegetem, ugyanakkor egy másik örök csavargásra és megpróbáltatásokra ítélt lélek sorsáról hoznak híreket az újságok. Ezt a másikat Agnes Smedleynek hívják, Amerikában született, s talán a legszámottevőbb nőíró azok között az autodidakták között, akiket a közvetlen emberi szenvedések formáltak művésszé. Smedley élete sok mindenben hasonlít Istrati életéhez. Más világrészben, más-más nemzetiségű szülőktől származtak, de annyira magukon viselik osztályuk sorsát, mintha egyazon faluból indult volna el életük. Talán sohasem találkoztak egymással, de aki az egyikkel megismerkedett, az a másiknak is ismerője lett. Istrati már meghalt, agyonkínozta magát nem is az örökös harcaival, ahogyan ő hitte, hanem megvalósíthatatlan vágyaival – Smedley valahol Kínában bolyong most, fájdalmas asszonyi magányosságával és Istrati nyugtalanságával a szívében. Aki elolvasta A magányos asszony című önéletrajzi regényét, az előtt mindaz, ami Smedleyvel történik, érthetőnek és megmásíthatatlannak látszik. Fél indiánvér, apja és anyja helyett prostituált nénjétől kapta a betevő falatot mint gyermek, és az ő személyében látta „a megalázottak és megszomorítottak” végzetes sorsát. 1920-ban mint hajószolgáló jött át Európába. Részt vesz a németországi szocialista harcokban, 1929-ben Mandzsúriába megy, ahonnan a Frankfurter Zeitungot tudósítja. Erről az útjáról többek között azt írja:

113

„Néha már azt hittem, bele kell őrülnöm abba, amit itt láttam. Mert nemcsak harc közben elfogott munkásokat, parasztokat öltek le a nyílt utcákon, hanem mindenféle intellectueleket az egyetemekről és az ágyukból ráncigáltak elő, és törvénykezés nélkül lefejezték őket. Így múltak ki sokan barátaim közül is. Én továbbmenekültem, heteken keresztül gyalog vándoroltam Dél-Kínában, hogy útközben megismerjem az itteni parasztság életét.”

Most újból halálveszedelmek fenyegetik. Törvényen kívüli állapotba került, s a nankingi kormány hivatalos lapja így ír róla: „Jelentik nekünk, hogy Smedley asszony egy antiimperialista ligát szervez a kínai, koreai és japán népesség között. A hírek szerint Agnes Smedley Szun Jat-szen asszonnyal dolgozik együtt. Kémgyanús egyén, és nagyon fontos lenne mielőbbi kézrekerítése.”

Ezzel a híradással kapcsolatban a londoni fasiszták lapja az alábbiakat közli: „A világszerte ismert Agnes Smedley kémnő, aki az 1932-es sanghaji háborúban aktív forradalmi munkát fejtett ki, a Szigetekről most ismét visszatért Sanghajba. Nagyon titokzatosan viselkedik. Amerikai születésű, de a francia, német és orosz állampolgársága is megvan. A michigani egyetemen tanult, tíz nyelvet beszél, nagyon tehetséges, és rendkívüli szépség. Barátja volt Leninnek és Trockijnak, csatlakozott az indiai mozgalmakhoz, s most végleg megállapodott a távol-keleti országokban.”

Smedley így válaszolt erre a közleményre: „Nem beszélek tíz nyelvet, egyáltalában nem vagyok szép, nem voltam a Szigeteken, és sajnos, Lenint sohasem láttam.”

Igaz, hogy mindaz, amit itt Smedleyről írok, az nem az irodalmáról szól. De az ő irodalma csakúgy, mint Istratié, nem választható el mindennapi életétől, nem művészetet csinál, de írásaiban olykor annyira adni tudja önmagát, hogy az már a legtisztább és legemberibb művészet. Láthatjuk, ők ketten mint emberek s mint művészek egészen mások, mint Gorkij és London. És egészen mások, mint Knut Hamsun. London meghalt legszebb férfikorában, Gorkij mint megviselt öregember tért le az élet útjáról, és Knut Hamsun, aki távol tudta tartani magát mindenféle forradalmi harcoktól, Norvégia Nobel-díjas írója. De, mint a többiekből, belőle sem lett mondén jelenség. Elvonultan él és dolgozik, mint aki az örökös munkára született. Ha újságíró látogatja meg, a közéleti dolgokról nem szívesen nyilatkozik, de a természetről még mindig így beszél:

„Nem tudok különösebbet mondani a természetről, mert hiszen én is és mindnyájan a természet szerves részei vagyunk. A természeten keresztül egészítjük ki egymást. Hogy mi a véleményem róla? A legszebb, a leg114nagyobb és a legtöbb, amit csak mondhatok. Hozzá tartoztam mindig, s ez így lesz, amíg csak élek. Az erdők, a sziklás tengerpart, a hullámos víz és a benne található élet, a halászok, a szántóföldeken kóborló nincstelenek, munkások, parasztok, madarak, állatok, növények és mindezek fölött a csodálatos ég, megfejthetetlen talány és ezer szépség egy ember életében. Egy olyan ember életében, aki valóban a természethez tartozik, tudja és érzi ezt anélkül, hogy megtagadná az életnek ezt a legnagyobb csodáját. Én is ide tartozom, és a természet felismerésének köszönhetem, hogy író lettem. A természetnek köszönhetem, amely közrefog bennünket, és ha bánatunk van, szomorúságunk, tragédiánk, akkor megvigasztal. Ha mással nem, egyszerű szélfuvallattal, amely végiglebeg a partokon, és beleszáll a tüdőnkbe, hogy éreztesse: élünk.”

Knut Hamsun a természet éltető erejéről beszél úgy, mint ahogyan a többiek az emberi igazságosságról, a társadalmi harcok szükségességéről beszélnek egy magasabb rendű élet érdekében.

Sohasem olvastam tőlük olyan önvallomást, amilyent André Gide ír le naplójában:

„Ha szellememet ma a szociális kérdések töltik be, ez azért van, mert elhagyott a teremtő démon. Ezek a kérdések ma azt a helyet foglalják el, amit a művészet átengedett nekik. S ha így van, mért próbáljam magam túlértékelni? Miért ne állapítsam meg magamban, ami olyan világossá vált előttem: a művészi erő tagadhatatlan megfogyatkozását?”

Gide naplója nagyszerű emberi önvallomás. Méltán cikkem fölé írhattam volna mottónak, de álljon itt összekötő hídként ahhoz, amit a továbbiakban mondok.

VI.

Az autodidakta írók közül, akik ma már nem is annyira ritka jelenségek, három tipikus figurát választottam ki, hogy az ő ismertetésükön át megbeszélhessem magát a felvetett problémát. Gorkij, London és Panait Istrati, mindhárman az országútról tértek be a művészet birodalmába, élettörténetük nagy részben azonos vonásokat mutat, és mégis nemcsak individuális sajátosságaikkal különülnek el egymástól, hanem mindegyikük a társadalmi alakulás más-más szakaszát is megvilágítja. Hármuk közül Gorkij az autodidakta őstípusa, a kultúrájában elmaradott orosz nép világtól elzárt fia. Férfikora deléig semmit sem látott a hagymatornyú orosz városokon, végtelen egyhangú sztyeppéken, az Istent és Cárt imádó pa115rasztokon és a forradalmak fanatikus agitátorain kívül. Humanista dogmákkal és forradalmi szóképekkel körülhatárolt volt az élete, mindent, a kultúrát is másodkézből kapta, és írásainak világhíre sem tudta őt elszakítani az orosz muzsiktól. Ha részt is vesz a világforradalmi propagandában, bensejében megmaradt orosznak és parasztnak. Fejlődése valóban vertikális vonalban elképzelhető fejlődés volt, és nem változás, elkülönülés. A tíz év előtti nemzetközi illusztrált lapokban közölt fényképeken látni, amint színes rubáskában, hímzett sapkában ott ül egy csapat munkásgyerek között, játszik velük és mesét mond nekik, mint a régi világ legendás Nagyapója. Időnként elcsavargott a földről, ahol született, élt amerikai, párizsi, berlini diplomaták és művészek között, de hiánytalanul és idegen vonások nélkül tért meg övéihez. És valóban ő nemcsak nemzetének, hanem osztályának is százszázalékos képviselője. Jack London már egészen más idők, más tájak és más életszemlélet követe.

London élete sokkal hagyománynélkülibb és harmóniátlanabb Gorkijénál. Írásaiból nem ütközik ki minduntalan a paraszt filozofálgató hajlandósága, nem magába fordult meditáló természet, a cselekvések embere. Pozitivista. Mindenbe bele akar kóstolni, örökös riporter, szenvedélyes debatter és elszánt haditudósító; bújja a természettudományt, de ugyanakkor a teozófiával, spiritizmussal és a pszichoanalízissel is foglalkozik – a huszadik század kaotikus életét éli minden porcikájával. Gorkij még homogén egyéniség, Londont állandó tragédiák felé sodorják benső ellentmondásai. Szocialista, de a szó amerikai értelmében. Hiányzik belőle Gorkij szellemi és érzelmi beállítottsága, harcban áll a fennálló renddel, de nem annyira morális, mint inkább praktikus meggondolások alapján. Elvei tisztázatlanok, a morális kereteken könnyen átveti magát, nemcsak lázadó, de az abszolút kényelmet is élvezni tudja. Nemcsak nagyszerű művész, de jelentékeny üzletember is. Szóval: igazi amerikai típusa korának. És ez a kor már nem az orosz Gorkij kora. London mint csavargó is differenciálódottabb, mint Gorkij, mint szocialista kevésbé dogmatikus, és ha sosem tagadta meg osztályát, mégsem maradék nélküli kifejezője annak – mint ahogyan az amerikai proletariátus sem mindenben azonos a kulturálatlanságában elmaradt orosz paraszttömegekkel és a bürokratikus, militarisztikus szervezetekbe tömörült európai proletariátussal. De London egyéni sajátosságai nemcsak faji vagy nemzeti különösségek, mint ahogyan az amerikai proletariátus nemcsak térben, hanem időben is elválasztódik az orosz és európai proletariátus nagy részétől. Az amerikai proletariátus fejlődésvonala egészen más, mint amazoké, így mások a szocialista szervezkedés formái is. A nagykapitalizmus hazájában, bármilyen furcsán hangozzék, más 116átszíneződéssel mutatkoznak az osztálytagozódások, az emberek egyénenként szabadabbnak, reményteljesebbnek érzik magukat, s a kapitalista termelési mód, amíg egyrészt úgy látszik, hogy rohamosan halad saját maga megsemmisítése felé, ugyanakkor észrevehető jeleit mutatja a továbbfejlődés lehetőségének. Ez a kaotikus társadalmi kép visszatükröződik a proletariátus életében és Jack Londonnak, a proletariátusból származó írónak életformájában és alkotásainak heterogénségében is megmutatkozik. Megírta a Vaspatá-t, de a szórakoztató magazinoknak is egyik legszorgalmasabb kiszolgálója volt. S ha mélyére tekintünk a kérdésnek, láthatjuk, London és Gorkij között nemcsak irodalmi produkcióban, hanem emberi életformákban is mélyreható különbségek vannak. Londont már csak bizonyos adottságok figyelembe nem vételével lehet a szó szoros értelmében vett autodidaktának nevezni. Éppen úgy, mint Gorkij, iskolázatlanul indult el az irodalom felé, mégis, társadalmi körülményeik, a kultúrélettel való érintkezési lehetőségeik inkább csak formailag, mintsem lényegileg azonosak. Kétségtelen, miközben a proletariátus helyzetének tudatára ébredt – a merev társadalmi állapotok is részben felengedtek, és az osztályok közötti gátak, főképpen a kultúrterületeken könnyebben áttörhetők lettek. Egyrészt emelkedett a dolgozók munkabére, másrészt a technika fejlődésével megnagyobbodott a könyvtermelés, alacsonyabbak lettek az árak, szaporodtak a nyilvános könyvtárak és múzeumok, és nem utolsósorban számításba kell vennünk a szocialista mozgalom nevelő munkáját is. A fiatal London előtt a fejlődésnek már olyan eszközei álltak szabadon, amilyenekről a pékinas Gorkij még nem is álmodhatott. Ez az a szociális különbség, ami a háború előtti orosz muzsik és az amerikai ipari munkás gazdasági és szellemi életnívója között tagadhatatlanul fennállott. Gorkij és London élete és munkássága között tehát nemcsak egyéni, hanem társadalomfejlődési szempontból is megvan a mélyreható különbség.

De ez a különbség még inkább szembetűnő, ha Istrati emberi és irodalmi alakulását analizáljuk. Az orosz kollektív lelkiség és Amerika előrelendítő nyers ereje között őbenne Európa fáradtsága, szétziláltsága tükröződik. Tragikus kor tragikus költője. A munkásosztályból jött, de időközben megkezdődött ennek az osztálynak bomlási folyamata, s így a túlérzékeny Istrati mintha talaját és célját vesztette volna pillanatok alatt. De ez a talajtalanság és céljavesztettség már nem a romantikus költő sajátossága csak. Kor- és kórtünet. Ez az általános betegségi állapot a háborúval kezdődött, és a laikus szemlélő előtt is nyilvánvalóvá lett napjainkban. A társadalom gazdasági ellentmondásai szétvetették a társadalom morális kereteit, s ebben az amorális atmoszférában kiégett a feltörekvő tömegek 117szolidaritás-érzése, és az egyén elvesztette szociális tájékozódási képességét. Az egységes rohamra induló munkásmozgalom pártokra és csoportokra tagozódott, s ezt az időt már nem a céltudatos tömörülés, hanem a testvérharc jellemzi. A felzaklatott erők egymás ellen feszülnek az osztályon belül, s az osztály egyedei között egyre gyakoribbá válik az egyéni meghasonlottság. Panait Istrati a felbomlás korszakának áldozata, de egyben tipikus kifejezője is. Autodidakta, amennyiben formálisan iskolázatlan, de már nem autodidakta abban az értelemben, ahogyan Gorkijt nevezzük autodidaktának, s már London sajátosságai sem jellemzők rá. És Istrati példája nem egyedülálló, egyéni problémája társadalmi problémává szélesült.

Az autodidakta fogalma bizonyos értelemben összeesik a proletariátus fogalmával. Életvonalát, fejlődésének lehetőségeit nagy részben osztályának gazdasági és kulturális helyzete determinálja. Természetes tehát, hogy az osztály karakterének változásával az ő életvonalában, fejlődésében és helyzeti energiájában is változások történtek. Ha a szocialista tanok szerint úgy gondoltuk: a társadalmi osztálytagozódás egyre határozottabb körvonalakkal a kapitalisták és proletárok, dolgozók és dolgoztatók kategóriáira határolódik el, akkor most látnunk kell, hogy a bekövetkezett gazdasági válság nem az eddiginél is szigorúbb osztályelkülönülést, hanem a már-már megmerevedett keretek széthullását, a tömegek és csoportok újabb keverődését idézte elő. A proletariátus nem önmaga céltudatos erejéből tömörült össze, hanem felső, külső nyomásra kényszerült osztályba. A kapitalizmus belső krízisével csökkent a proletariátusra ható ereje, és ennek az új állapotnak természetes következményeképp megindult a deklasszálódás folyamata, mindkét oldalról nagy tömegek szakadtak ki valódi, vagy látszólagos egyensúlyhelyzetükből, a határozott kontúrok elmosódtak, s a tegnapi harcosokon mélyreható bizonytalanságérzés vett erőt. Gorkij humanista hitének és London impresszionista optimizmusának vége – a tájékozatlanság és reménytelenség lett tömegjelenséggé. Istrati esete egyik jele ennek a tömegpszichózisnak.

Az osztályokról lehullottak a vak kényszerűség vaspántjai, az uralkodó rétegek tömegbázisra építik diktatórikus kormányformájukat, s a munkásmozgalom sorozatos paktumokban adja fel fél évszázad harcaival elért pozícióit. A mai ötven-hatvan éves munkást majdnem kizárólagosan a szocialista mozgalom emelte magasabb kultúrnívóra, az autodidakta írók, művészek a mozgalom ékességei és fejlődőképességének majdnem szimbolikus kifejeződései voltak – ma ugyanezek az „autodidakta” individuumok a polgári kultúrértékek tudatos magukba olvasztásával művelik 118képességeiket, és tágítják ki szellemi horizontjukat. Az individuum fejlődése elé ma már nagy részben gátakat és torlaszokat emelnek az egykor otthont és iskolát pótló szervezetek szociálkonzervatív és bürokratikus merev formái. A munkásság soraiban fellépő autodidakta művész legelőször is saját osztályos társaival kerül összeütközésbe, harcolnia kell a dogmák és formulák ellen, hogy felszabadíthassa magát, és segítségül lehessen a tömeg felszabadításában. Bárha öröklött osztályhelyzete kétségtelen előtte, nem mint osztályember, hanem mint tudatos kultúrlény követeli társadalmi jogait. Nem a proletariátus érzelmi szószólója, hanem igényes harcostársa a munkásnak mint alkotó és fejlődőképes embernek. Panait Istrati így fejezi ki magát: „Borzalmasan téved az, aki azt állítja, hogy még ma is csak a proletariátus sorsáról van szó. Ezt csak a múlt század hitte így. S ez a szellem most leheli ki a lelkét. A munkásság elszabadul pórázairól, s ha kell, annak is ellene tör, amit eddig szentnek és sérthetetlennek vélt a saját osztályában. Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, hanem meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán.” Istrati, mint mindig, most is színesen és dagályosan fejezi ki magát, de kifejezésének fellengős módja nem kisebbítheti előttünk mondanivalójának tárgyi igazságát.

Gorkij élete eligazodott az orosz társadalmi helyzet fölfelé ívelő vonalában, Istrati élete áldozatul esett annak a káosznak, amely a világ nagyobb részét hatalmába kerítette. Könnyű lenne azt mondani, Istrati azért esett el, mert gyönge volt önmagában. Valóban így van. De ne feledjük el azt, hogy Istrati gyöngesége ma a fél világra jellemző. Társadalmi életünk fordulópontján állunk. A múltat eljátszottuk, és a jövendőt nem ismerjük. Semmi egyéb pozitívumunk nincs jelenünknél. És ez a jelen olyan összedobott, mint valami szénaboglya. Külön-külön és együttesen nagy rendező feladatok várnak minden épeszű és tevékenykedésre való emberre. A harci fronton a régiek vagyunk, de ha a harcot folytatni akarjuk, meg kell hozzá találnunk az új módozatokat. A harcnak ezek az új feltételei a megváltozott társadalmi körülményekből adódnak.

Akik eddig a kultúrát egyszerűen és fölényesen polgári és ezért elvetendő osztálykultúrának nevezték, lássák be, hogy tévedtek. A kultúra az összemberiség szellemi eredménye, és nekünk nem a megsemmisítésére, hanem egyes osztályok, csoportok kisajátító tendenciája ellen kell felkészülnünk. Nem mint proletároknak, hanem mint gazdasági és kulturális társadalmi javakat termelő embereknek van jogunk az emberibb életformákhoz. A kultúra az általános emberi szellem produktuma, javaiból általános értelemben követeljük részünket.

119

Amennyiben a proletariátus ezzel a követeléssel áll a harcban, az autodidakta-kérdés is más képet kap mai gondolatkörünkben. A probléma a szó tegnapi értelmében jelentőségét veszti. Lényegében jelentéktelenné tette az általános iskolakötelezettség, részben az a tény, hogy a kultúra eszközei: könyvek, múzeumok, színházak, hangversenyek sokkal könnyebben hozzáférhetőek lettek. Kérdés: a munkásság soraiból előlépő művésztehetség igénybe akarja-e venni ezeket a fejlődését elősegítő eszközöket, illetve belátja-e, hogy a kultúra általános jellegű és általános emberi szükséglet? Ez irányban már nem lehetnek kétségeink.

A technika fejlődése hatósági beavatkozás nélkül is leszorította volna a csavargókat az országutakról, s a merev társadalmi formák szétesése a munkásifjú számára is nagy részben megadja a kultúrfejlődés lehetőségeit. Ha Gorkijnak, az orosz proletárnak, világhírességében is autodidakta volta egyik jellegzetessége, Jack London már aránylag könnyűszerrel egyetemi képzettséghez jutott, Panait Istrati pedig, a román parasztanya fia már franciául írt, s életében nem proletár-osztályhelyzetének, hanem emberi attitűdjének, ideális világszemléletének jutott sorsdöntő szerep. Hogy autodidakta volt, nem érdekes többé és a harc szempontjából nem jelent semmit. Oroszországban ma ugyanilyen értelemben vett autodidakták a hadsereg élén állnak, világpolitikát csinálnak. A származás méltánylását a képesség értékelése váltotta fel. A világ rendjét nem azok változtatják meg, akik meg akarják, hanem azok, akik meg tudják változtatni. Nem lehet vitás, hogy tömegeikben egészen más életfelfogással, erkölcsi normákkal állnak a világban a dolgozók, mint a dolgoztatók, mással az elnyomottak, mint a hatalmon lévők, de mindez a művészet területén átváltozik az emberi magatartás kérdésévé. Művészetkritikában végső fokon a grófi származású Tolsztoj nem kevesebb megbecsülést érdemel, mint a proletár származású Gorkij. És az autodidakta Gorkij nem érdemel több elnézést, mint az egyetemi képzettségű Tolsztoj. Egészen másképp szóltak erről a kérdésről tegnap. De már tegnap is csak a múlt század emberei láttak így. Ez a szellem, ahogyan Istrati mondja, most leheli ki lelkét. Nem véletlen tehát, hogy a csavargók emberi életmódra vágynak, és a csavargókból lett művészek, a romantikus színezetű autodidakták egyre inkább egyenlő értékű képzettséggel foglalják el helyüket a kultúra területén. Ne feledjük el, hogy Chaplin, Saljapin is az autodidakták közé számítanak. Politikai pártállásra való tekintet nélkül valamennyien a haladás képviselői. Levetették magukról származásuk külsőségeit, de nem tagadhatják meg magukban a szellemet, amely az életmegpróbáltatások hosszú sorozatán át emelkedett a magasságba. Az autodidaktát társadalmi magára utaltsága 120határozta meg, amennyiben ez az állapot megszűnt, megszűnt az autodidaxis jellegzetessége is. Félreértések elkerülése végett: autodidaktának nevezem azt, aki társadalmi helyzeténél vagy egyéb okoknál fogva egyáltalában nem, vagy csak hosszú, fáradságos küzdelmek árán jut hozzá az egyén fejlődését elősegítő általános kultúreszközökhöz. Ezeket a kultúreszközöket néhány évtizeddel ezelőtt jóformán csak a formális iskolázottsággal lehetett megszerezni, ebben az értelemben ma már az iskolát nagy részben az úgynevezett társadalmi nevelés is pótolja. Legszembeötlőbb példa, hogy az akadémiát nem végzett festőművész, amennyiben komolyan veszi fejlődését, a nemzetközi anyagból rendezett kiállítások látogatásával éppúgy hozzájuthat a művészet kultúreszközeihez, legalábbis éppen olyan széles területen tájékozódhat, éppen úgy megismerkedhetik az alkotó szellem irányzataival és eredményeivel, a mesterség fogásaival, mint az akadémiai képzettségű festő. És több-kevesebb különbséggel ugyanígy van ez a művészet más területén is. A kultúra ma már hozzávetőlegesen nem annyira csak a kiváltságos osztály privilégiuma, mint amennyire az volt még a közelmúltban is. A merev osztályhatárok széttöredezésével az általános kulturálódás lehetőségei is kiszélesedtek és fokozódtak. Gondoljunk csak a legelnyomottabb emberrétegre, a parasztságra, s a legnyomorúságosabb helyzetük ellenére is észre kell vennünk, hogy kultúrismereteik és igényeik szinte rohamosan fejlődnek. De mindez csak a valóság egyik oldala.

Amint a proletariátus és így az „autodidakta” művész is közvetlen kapcsolatba jutott korunk kultúrkísérleteivel és eredményeivel, ugyanúgy a kultúra emlőin nevelődött polgárság egy része érintkezést keres és talál az aktív élet jelenségeivel. Ahogyan a proletariátus egy része szellemben felfelé emelkedik a kultúra segítségével, ugyanúgy a polgárság egy része a szociális élettel való közvetlen kapcsolatban mintegy újjászületik teremtő erejében, s amit deklasszálódásnak nevezünk – ebből a szempontból regenerálódási folyamatnak is nevezhetjük, olyan produktív erőkifejtésnek, amely már nem az uralkodó osztály, hanem az általános szociális jólét érdekében történik.

Nézzük meg újból egy pillanatra a fentebb már megtárgyalt Thomas Mann-példát. Mann a Buddenbrook família történetében a polgárság történelmi tragédiáját írta meg, s ha annak idején úgy láttuk, az író velejéig kimerítette a témát, ma úgy látjuk: a kérdés egyáltalában nincs lezárva a Buddenbrook família megrajzolásával. Mielőtt ez a sorstragédia általános érvényűvé vált volna, a polgári osztályegység széttört, s egy része a tehetetlenség állapotából érintkezést talált az új aktív erőkkel, és maga is újra aktivizálódott. Igaz, hogy nem a régi úton és nem a régi célokért. Ez a ré121teg, hogy felismerte az uralkodó társadalmi igazságtalanságokat, kilépett osztálya dekadenciájából, és folytatja tovább az útját mint a közösség képviselője. S miközben úgy látszott, hitehagyottakká lettek, magukra találtak az új hitben, mely a hatalmon lévő osztályon túl az emberi közösségben gyökerezik. És ma már ezek közé a hitehagyottak közé tartozik maga a Buddenbrooks-történet írója is. A nemesen konzervatív, a német szellemiség egyik legkiválóbb képviselője, a Herren-klub egykori tagjából szociáldemokrata, a nemzet büszkeségéből emigráns lett. Nem teljesedett be rajta a Buddenbrooks-sors, és még kevésbé a gyermekein. Erika Mann és Klaus Mann baloldali irányzatú emigráns-lapot szerkesztettek, és a lap fején ott láthattuk André Gide, Aldous Huxley és Heinrich Mann nevét is. Valamennyien a polgári osztály reprezentánsai voltak, s ma ott menetelnek a társadalmat átalakítók csapatában. S ha Gide még úgy véli, azért jutott el a szocializmushoz, mert művészi képességei kiapadtak – Klaus Mann és a többi polgári fiatalok éppen szocialista világszemléletük alapján kezdték el alkotó tevékenységüket. Nem dogmatikus szocialisták, valamennyiükre ráillik a szintén polgári származású André Malraux-nak az írók nemzetközi párizsi kongresszusán tett kijelentése: „A költő és író akkor teljesíti emberi hivatását, ha a humanizmus szolgálatában áll, és minden pártpolitikai elfogultság nélkül az elnyomottak segítségére van.” Malraux szavait most vessük össze Panait Istrati szavaival: „Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, hanem meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán.”

A polgári entellektüel és a proletár autodidakta így találkozik össze a társadalmi átalakulás és a kultúrszellemiség új szintézisében. Most ennek az új szintézisnek a megalapozásáért és kialakításáért folyik a harc, s ezt a harcot a két ellenséges osztály magukra eszmélt fiai folytatják együttes erővel. A proletár származású művész, aki a kultúreszközök birtokában túljutott az autodidaxis korlátain és a polgári származású művész, akit etikai szocializmusa átsegített osztálya halálos krízisén. Ennek az együvé tartozásnak a felismerése mint egy reflektor világít a jövőbe vezető úton.

Művészt a művésztől ma már nem az iskolai bizonyítvány, hanem az eszmékkel és jelenségekkel szemben elfoglalt emberi magatartása és formai kifejezőképessége különbözteti meg.

Ma már más a kérdés, kell hogy más legyen rá a felelet is. Az eddig háromszorosan komplikált probléma a továbbiakban a művész és a dilettáns kérdésévé egyszerűsödik.

(Kézirat; részletei a Nyugatban is: 1929. szept. és 1935. nov.)
122
III.
Elődök, kortársak
123 124
Petőfi Sándor
Petőfi Sándor
„Kis mécsfény neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
Mint üstökös, melyet az élők nemzedéke
Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha!”

Arany: Névnapi gondolatok

Másutt és más alkalomból már írtam Petőfiről, de csak annyit, hogy milyen körülmények között jutottam hozzá verseihez, és hogyan hatottak rám az ismerkedés első pillanataiban. Nemcsak azok előtt, akiknek elmondtam, hanem a magam számára is furcsának tűntek „kritikai” megjegyzéseim. Fiatal vasmunkás voltam, akit a szocialista egyesületek neveltek valamennyire emberré, a fanatizmusig hevítve élt bennem az osztályom iránti szolidaritás és az uralkodó osztály elleni gyűlölet – s csodálatosképpen Petőfi versei közül nem Az apostol politikai lázongása, keserű mártíromsága ragadta meg nyiladozó érzéseimet és felszabaduló fantáziámat, hanem a János vitéz történetének különös mesevilága, optimista életderűje, hangjának népszerű naivsága, színeinek vadvirág-tarkasága. Majdnem szégyellettem magam önmagam előtt, majdnem hazudnom kellett azok előtt, akiknek első észrevételeimet elmondtam. Így magyarázkodtam: Az apostol-ban lefestett szomorúságot és nyomorúságot túlságosan ismerem ahhoz, hogy érzelmileg meghatódjak, és értelmileg felvilágosultabbá váljak tőle. Az apostol története nem mond nekem újat, nem csigázza föl bennem a kíváncsiságokat, és nem indít el semerre. A János vitéz azonban felrázott fizikai fáradtságomból, szárnyra segítette gondolataimat, és a fantáziák világából úgy tekintettem vissza mindennapi életemre, mint valami elátkozott pokolra, ahol több mint húsz esztendeig sínylődtem, ahonnan mindig kiszabadulni akartam, de semmi pozitív célt, megvalósításra érdemes ideált nem láttam magam előtt. S most egyszerre terveim lettek, s ezeket a terveimet nemcsak megvalósíthatónak, hanem a megvalósításra érdemesnek is éreztem. Miért éreztem én így, a történelmi materializmuson nevelkedő szocialista? Pontosabban nem tudtam volna megmondani. Az „Igazság” helyett a „Költészetet” választottam, harcot vállaltam az ismeretlen jövőért, és így ismertem meg a jelent, és így lettem kíváncsi a múltra. A költészetet választottam, és elérkeztem Petőfi megértéséhez. Rosszul mondom. Érzem, hogy ma éppen úgy nem fogom fel értelemmel Petőfit, mint 125amikor először olvastam át verseit. De odáig eljutottam, hogy sejtem őt, és elfogadom Palágyi Menyhért megállapítását, mely szerint: Petőfit még ma is csak sejteni lehet.

Tudomásul vehetem mindazt, amit eddig elmondtak felőle, de végül is úgy kell elindulnom versei sűrűjében, mintha idegen tájon felfedező útra indulnék, bele kell magam élnem, ahogyan ő beleélte magát mindenbe, ami versre ihlette. Mert nem az a költő volt ő, aki megverselte a világ jelenségeit, nem transzponált és nem stilizált, nem megmutatta költészete tárgyát, hanem kifejezte azt. Az ő számára költőnek lenni olyan tökéletes életforma volt, ahogyan a fa számára a fa, tenger számára a tenger, hegy számára a hegy a legtökéletesebb életforma. Ahogyan elfogadhatjuk annak a francia kritikusnak a tételét, aki a háború utáni izmusok költészetét pánszexuális jelenségnek minősítette, ugyanúgy elfogadhatjuk annak a magyar kommentátornak szerintem nagyon találó megjegyzését is, aki Petőfi életét és világszemléletét pánpoézisnek nevezi. Azt hiszem, ebben a meghatározásban benne foglaltatik Petőfi művészetének és emberi magatartásának lényege. Ő volt a költő – úgy, ahogyan a költők csak a szerelmesek és lázadók fantáziavilágában élnek, és ő volt az az ember, aki minden kívüle történtekért is felelősséggel tartozik magának. Szenvedett a szenvedőkkel, és örült az örvendezőkkel. Háborgó ellenség volt, és érzelmes jóbarát. A forradalom viharmadara volt, és a szűk családi élet gondjaival bíbelődő apa. Nem lehet tehát egy szemponttal közeledni hozzá, és nem lehet sima, egyenes úton végigkövetni, mint az olyan valakit, aki kitervelt rendben s mintegy szűkre fogott kőmederben futja le életét. Petőfinek ezt a megfoghatatlanságát és megmagyarázhatatlanságát Ady, a legméltóbb utód is erősen érezhette, mikor jobb szó híján a negyvennyolcas Magyarország váratlan csodagyermekének nevezte. Ady csodának látta, ahogyan csodának látta a magyar forradalmat és szabadságharcot. Megállapítása nagyon is tudománytalannak, kötetlen lírai kicsengésnek hat, mégis sok van benne a reális igazságból. Talán csak szavait kellett volna jobban megválogatnia, s akkor pontosan azt mondta volna a forrongó Magyarországról és a forrongó Petőfiről, amit a társadalomtudomány mond. Az osztályok egymás ellen támadása és a nemzeti szabadságharc megindítása és akcióban tartása valóban majdnem a csodával határos egy szellemileg és gazdaságilag elmaradt, semmiféle hódításra vagy ellenállásra elő nem készített országban, amilyen a XIX. század közepe táján Magyarország volt. Ennek a felkelésnek és harcnak eredetét, szükségszerű bekövetkezését csakis a nép és a költő egészséges fiatalságával, természetes adottságaival magyarázhatjuk. Az országban fennálló gazdasági és politikai helyzeten változtatni kellett, nem 126azért, mintha a nemesség és arisztokrácia képviselői belátták volna ennek a morális szükségszerűségét, hanem mert úgy mutatkozott, hogy a jelenlegi termelési módszerrel és a testet-lelket már-már halálra szorító jogi keretek között lehetetlen uralmuk további fenntartása. A felkelést a fejlődés elementáris erői kényszerítették világra, és éppen ezért elkerülhetetlen volt, bár a nemesség egy része okos belátásból hajlandó lett volna bizonyos magán- és közjogi reformok, szociális juttatások bevezetésére.

Kétségtelen, hogy a nyugati demokratikus eszmék, forradalmi mozgalmak hatással voltak a magyar helyzet alakulására, de majdnem teljesen hiányoztak azok a belső erjesztő, ösztönző és irányító erők, amelyek a kitörésre kész indulatokat racionális meggondolással, ökonomikusan és céltudatosan egy elképzelt jövő érdekében hasznosítani tudták volna. Volt már irodalma és politikai képviseleti rendszere az országnak, de ahogyan Szabó Ervin megállapítja: „A magyar szépirodalom éppen úgy nem nevezhető az új idők előhírnökének, mint ahogyan a magyar tudományról és filozófiáról sem mondhatni, hogy korukat megelőzték, a bekövetkezendő társadalmi és politikai változásokat elméletben előkészítették, mint annak idején a francia enciklopédisták vagy a német idealista filozófusok…” A politikai csatározások előterében Széchenyi gróf állt, az a nyugati eszméktől megérintett arisztokrata, akiben csak addig élt a cselekvés lendülete, amíg nem volt itt az ideje annak, hogy a külföld liberális-demokratikus eredményeit a saját hazájában, földbirtokos és arisztokrata társai akaratával szemben is valóra váltsa. Széchenyi jóindulata és belátásos elmélete kevés volt a vagyon és rang kiváltságosainak makacs konzervativizmusával szemben, és kevés volt önmaga osztálytradícióival szemben is.

Petőfinek Széchenyivel és társaival semmi rokoni összetartozása nem volt, mintha nem is egy nemzet fiai lettek volna, annyira elválasztotta őket egymástól különböző osztályhelyzetük. Széchenyi és Kölcsey mint kulturált individuumok humanista méltánylással tekintettek le a sanyargatott köznépre, de Petőfi, egy a köznép tagjai közül, nem akart jó szívvel tekinteni a nemesekre és arisztokratákra. Költői önérzete nemegyszer nyers osztálygőggé, népi gőggé izzott, és ilyenkor kihívón odavetette: „Én, a falusi mészáros fia, a porból a csillagok közé vergődtem fel, ahova egy Szatmár megyei nemes ember fia sem.” Még alig cseperedett emberré, már elkülönítette magát az uraktól, nem meggondolásból, hanem természeténél fogva. Úgy, ahogyan a tűz életre-halálra szembeszáll a vízzel, úgy szállt ő, a folyvást pezsgő nyugtalanság szembe a megülepedett maradisággal. Életeleme volt a nyugtalanság, sorsparancs a folyton előretörés. Egészségén és erején kívül semmi egyéb kedvezményben nem részesült az élet127től, s ha ereje és egészsége élni akart, mohónak és tekintetnélkülinek kellett lennie. Hiúnak és önzőnek nevezték ellenfelei, és igazuk is volt bizonyos értelemben. Petőfi könyörtelen előretörése önzésnek is nevezhető, de ez az önzés nem azonos a stréberek és törtető lakájok karrierizmusával. Önző helyett inkább talán csak kielégíthetetlen követelőzőnek lehetne nevezni, és nem gyűlölködőnek, csak szigorúnak, nem önkényesnek, hanem a végletekig következetesnek. Ady is így gondolhatta, mikor megírta Petőfi nem alkuszik című tanulmányát. Igaz, hogy nem alkudozni a gazdasági javak és áruba vetett lelkek vásárán, halálos bűnt jelent a kufárok szemében. És a magyar forradalmi idők zűrzavarából nem maradtak ki sem a kufárok, sem a jóakaratú határozatlanok. Petőfi gyakran érezhette, hogy egyedül áll a fergetegben, és láthatta, hogy a forradalom vezéregyéniségei nemegyszer adták fel demokrata elveiket és buktak el saját eszméik rendezetlenségében.

A valóban nyugati értelemben haladni akaró csoportok, úgy a nemesi származású írók és doktrinerek, mint néhány vármegye népe Kossuthban, Táncsicsban és Petőfiben látták a forradalmi szellem megtestesülését. Az egyik lateiner, a másik paraszti, a harmadik kispolgári ivadék volt, és így osztályhelyzetüknél, felülről meghatározott életformájuknál fogva is mintha eleve magukban hordták volna a kezdeményező és irányító szerepre való kijelölésüket. A történelem logikája szerint így lenne rendben, de a történelem nem a logika törvényei, hanem a helyzeti adottságok, az emberi szellem és karakter sajátosságaiból alakul reakciós terrorrá vagy felszabadító forradalommá. A negyvennyolcas magyar felkelés három exponált alakja közül én egyiket sem tartom forradalmárnak a szó mai, tudományos értelmében. A forradalmat ne tévesszük össze a lázadással, s a forradalmárt ne tévesszük össze se a lánglelkű szónokkal, se a romantikus tévelygővel, se pedig a fanatikus idealistával. Kossuth kitűnő szónok, maga idejében páratlan organizátor, de ahogyan a történelemkutatók kiderítették, gyönge karakterű, a népre támaszkodó és a nemességnek udvarló személyiség volt. – Táncsicsnak a „gondolkodásbeli egység és iskolázottság semmi esetre sem volt tulajdona”. Ha írói, szerkesztői, képviselői tevékenységét tekintjük, akkor őt, a paraszti ivadékot sem nevezhetjük forradalmárnak, de még csak tudatosan egy irányba haladó reformernek sem. Programatikus írásai tele vannak ellentmondásokkal, ideáljai nem állanak előtte világosan, inkább „nevetségesen különc, semmint veszedelmes ellenfél”. Büszkén vallotta magát a nép apostolának, kétségtelen, hogy egész szívével a népet akarta képviselni, de aki közelebbről megnézte, az észrevette, hogy egész különös, rebellis lényében inkább csak a nép keserű fáj128dalma és tehetetlen gyámoltalansága tükröződött meg. – Hármuk közül egyedül Petőfi volt az, aki összezavarhatatlanul otthon volt önmagánál, se jobbra, se balra nem ingadozott, sorsszerű életvonalon futott előre. Előre, de hova is tulajdonképpen? A világszabadságba. Erkölcsi magatartásnak ez felbecsülhetetlen értéket jelent, de mit jelent a forradalom, a társadalom összeomlása és ugyanakkor újjászületése pillanatában? A társadalmi forradalom nemcsak a múlt szenvedélyes tagadását, hanem a jelen lehetőségeinek felismerését és a jövő reális kontúrjainak felvázolását is jelenti. Társadalmi értelemben forradalmárnak lenni annyi, mint politikusnak, gondolkodónak, rombolónak és építőnek lenni – Petőfi ebben az értelemben nem volt forradalmár. Mint ahogyan az egész negyvennyolcas megmozdulás a népesség kaotikus társadalmi rétegződése és a vezetők népi-nemzeti ideológiájának tisztázatlansága miatt – aligha nevezhető forradalomnak.

Hogy Petőfiben, a pártemberekkel szemben, nem látom a társadalompolitikai forradalmárt, ez távolról sem jelenti, hogy a forradalmi költőt sem látom benne, aki kétségtelenül volt. Ha politikusnak idealista rajongó, költőnek forradalmár, mint csak nagyon kevesen európai kortársai közül. A magyar irodalomban meg éppen egyedülálló jelenség. (Úgy politikai felfogásban, mint pszichológiai beállítottságban talán Batsányi az őse.) Nem népies költő, mint amilyenek közvetlen elődei s mint néhányan generációs társai közül. Ő egy a nép közül, s versei nem a népről szólnak, hanem maga a nép szólal meg általuk. Senki sem nevezhetné kulturálatlannak, de verseire nem a kultúríz, hanem a nyers erő, a szabadon asszociáló fantázia és az ösztönös megnyilatkozás a jellemző. Nem átmenet a múltból a jelenbe, fellépésével egy új ág sarjadt ki a magyar költészet fáján, s gazdag áradással születő versei ezen a tájon még sohsem látott, tavaszi élettel átszíneződött virágok. A magyar kultúra új rétegeződése ez, a kőkorszak után elkövetkezett érckorszak, témában és formában, emberi magatartásban és nyelvi kifejezésben olyan elemek keverődtek költészetünkbe, amelyek nemcsak felgazdagították azt, hanem egészében újjá alakították. Petőfi nem más költő volt, mint elődei, hanem új költő, szó szerint: korszakalkotó egyéniség. A népiesek, hogy szemléltetően fejezzem ki magam, az Olimpuszról, a differenciált lelkiességből indultak el a porban csúszó-mászó nép felé, Petőfi, ahogyan maga mondja, a porból szállt fel a csillagok közé. És ez a felszállás nem elszakadás volt a néptől, hanem éppen annak bizonyságtétele, hogy a porba alázott nép a csillagokig tud szállni. Ellenségei a költészetben legalább olyan nagy számban voltak, mint a politikában, de míg ebben az utóbbiban le tudták verni, a költészetben sértetlen maradt: felfedezettje Vörösmartynak és felfedezője Aranynak. Egyik sem 129volt rá alakító hatással. Szinte körülhatároltan a maga útját járta. A külföldi klasszikus és kortársi költők versformáival szemben is a maga sajátos formáját művelte, és nyelvi készsége, nyelvreformáló képessége Kazinczyék eltökélt nyelvújításától függetlenül alakult és gazdagodott. Mindez ma már a köztudatban él és kétségbevonhatatlan.

Fentebb, a világosabb értelmezés kedvéért, Petőfit a politika területén Kossuth és Táncsics mellé állítottam, most, hasonló szándékkal, a költészet területén Vörösmarty és Arany mellé helyezem. Különös jelenség, hogy életútjának mindkét oldalán magától adódik ez az együttes. De ott is és itt is csak arra jó ez a csoportegység, hogy megmutassa Petőfi elrendelés szerint való különállását. Hármuk közül ő volt a legfiatalabb, de ez a korkülönbség semmi esetre sem adja meg a lényegbeli különbözőségük magyarázatát. Ezt a korbeli különbséget Petőfi sem vette komolyan, hiszen Vörösmartyt atyai barátjának, Aranyt pedig öccsének szólította. S ha Petőfi annak idején nem is gondolt ennek a triumvirátusnak az összehozására, az utókor mégis így köti őket össze a dicséret koszorújával, tanúságául annak, hogy a 19. században ők voltak Magyarország formában legtökéletesebb, mondanivalóban legéletesebb költői. Vörösmarty és Arany egy korszak formai beteljesedését hozta, Petőfi kiszabadította magát a legnemesebb tradíciók alól is, és az új élet új színei és formái harsantak fel kamaszos fiatalságának egészségében és zabolátlanságában. Ő Aranyt és Tompát szerette volna maga mellett látni, nagy terveket kovácsolt a „három jómadár” számára, hitte, hogy együtt határozott irányt tudnak szabni a kor irodalmi fejlődésének, de a nagy remények nem váltak be, és Tompát nemcsak Petőfi ejtette ki baráti kegyeiből, de a sors is kegyetlen volt hozzá, és hagyta, hogy elmosódjon az idővel. Az egykori Miskából, aki „legény volt ám a talpán”, Tompa Mihály papköltő lett, akinek nevét jóformán csak az iskolakönyvek őrizték meg a nép számára. Maradt tehát a Vörösmarty, Arany és Petőfi triumvirátus. Valóban nagyszerű együttes, s ha külön-külön számba vesszük költészetük sajátos elemeit, nemcsak hosszmetszetét, hanem keresztmetszetét is megkapjuk a forrongó Magyarország kultúréletének.

Vörösmarty sem szakadást, sem kitérést nem jelent költészetünk fejlődésvonalában. Az elszegényedett nemesi család sarja, piaristák növendéke és arisztokraták nevelője, nem a kitörő lázak jegyeivel, nem a gerjedelmek pattanásaival, hanem az önkínzás borújával homlokán kezdett bele a férfikor küzdelmeibe. Nem a hirtelen lendületek titánja, nem az eszmék apostola, hanem a kétségek áldozata és a nüánszok művésze volt. Mindenekfelett művész, olyan, amilyen Magyarországon még talán senki 130előtte. Befelé élt, s ez a bensőséges élet költészetének meleg tónusú színeiben és formájának harmonikus egységében fejeződik ki. Mindezek azonban eleve kizárják azt, hogy Vörösmarty a nép költője lehessen abban az értelemben, ahogyan Arany és Petőfi a nép költőjét elképzelte. Arany például, ahogyan egyik levelében írja, olyan költészet eljövetelét óhajtja, amelynek olvastán a „nemesi rend (talán) elszégyellné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat, s lenne a költészet nemcsak az »írástudók és farizeusok«, hanem a nemzet költészete”. Petőfi pedig azt mondja: „Az az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját.” Ezek szerint Vörösmarty nem lehetett a „nép költője”, és valóban nem is volt az, bárha a nép iránti szimpátiáját, szenvedéseinek átérzését leplezetlenül hangoztatja. A Szózat Vörösmarty költészetében nem csúcsteljesítmény – ott igazán nagy és kifejezetten önmaga, ahol a bút és melankóliát, a lélek démonikus belső harcait és tompa halálhangulatait szólaltatja meg. Nincs üveghangja ennek a költészetnek, olyan mélyről búg fel, mint az orgona. Passzív, de mégis tömör, férfias líra, és ez a tömörség, férfiasság az, ami Vörösmarty nagy jelentőségét meghatározza és értékeit elfogadtatja a népiesség korszakában is.

Arany, bárha testtel, lélekkel Petőfi mellé állt, imádta költészetét, helyeselte irodalmi és politikai elveit – a maga egészében szintén nem nevezhető a nép költőjének. Származása szerint pedig nyugodtan nevezhetnők annak, ha a származás maradék nélkül meghatározná az ember fejlődését. Arany kisemmizett paraszt szülőktől származott, de nem a nyomorúságok fészkeiből közvetlenül, hanem nagy kerülővel, könyveken, magyar és idegen művek olvasásán át jutott el a saját költészetéig. Nem élt végzetes bűntudatban, mint Vörösmarty, de nem is erjedt és forrt a nyilvánosság előtt, mint Petőfi. Kontemplatív természet volt, nézelődött és látott, s amit látott, azt másnak is meg tudta mutatni a költészet formanyelvén, majdnem közvetlenül ható életté varázsolta a művészet síkján. Ő a népet ugyanúgy, mint a tájat költészete tárgyául fogta fel, nem azonosult vele, hanem szemsugarainak fényével, mint egy különös reflektorral megvilágította. Kívül állt, ha jobban tetszik, felette állt a dolgoknak és jelenségeknek, azért is balladáiban érte el formaalkotó képességének legmagasabb csúcsát. Líra van ezekben a versekben (művészet líra nélkül el sem képzelhető), de ez nem a szenvedélyek, hanem a leleplezés, az újjámunkálás jóérzésének lírája. Vörösmarty igazánból csak a népies költészettel találta meg az érintkezést, Arany már együtt élt a néppel, akiből származott, de akit csak mint neki való objektumot, témát emelt be költészetébe. Persze, ez nem meggondolás, hanem természet dolga. Viszont, 131ha Aranynak ilyen volt a természete, magától értetődik, hogy ez a természet nem lehetett azonos a forrongó nép természetével (mint ahogyan azonos volt vele Petőfi érzésvilága, robbanó indulatossága), és ezért Arany költészetének jelentősége nem korszaknyitó újszerűségében van (nem is az), hanem formai tökélyében. Népi, amennyiben a népről ír, különben a legszigorúbb mértékkel mérhető – arisztokrata művész.

Petőfi csakugyan mint csodagyermek áll a két kiérett kortárs között. Vörösmartyt, de még inkább Aranyt megérintette a vihar, idővel és lassan magával sodorta őket, Petőfi azonban maga volt a vihar, a forrongás táplálója és kifejeződése. Embersége csakúgy szétválaszthatatlan a néptől, mint költészete a forradalomtól. Nem a Nemzeti dal, Akasszátok föl a királyokat!, Forradalom című görögtüzes lobogásra, politikai manifesztációra gondolok, hanem mondjuk, A farkasok dalá-ra, erre a szerény formába zárt, az első pillanatra majdnem jelentéktelennek látszó versre:

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettős üldözőnk
Kínoz kegyetlenül;
S amott a harmadik:
A töltött fegyverek.
A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!

A nyomorúságos életnek ez a tragikus átérzése, ez a rossz sejtelmekkel telített hangos-gondolkodás fejezi ki Petőfi forradalmi költészetének egyik alapmotívumát. Nem témát versel meg ebben a költeményében, beleéli magát tárgyába, és belőle szól, mintha kietlen sorsára eszmélt volna a tárgy, és maga szólalna meg. Ez a beleélni tudás Petőfi legkülönösebb emberi tulajdonsága és legnagyobb költői erénye. Közbevetőleg kérdem: Mi egyéb is a művészet, mint az élet egyik megjelenési formája, s nem csak akkor válik-e csodálatosan nagyszerűvé, lenyűgözővé és felszabadítóvá, mikor már túljutott a művésziességen? Mikor a tartalom: a forma és a forma: 132a tartalom. Mikor elmerülnek benne a konstruálás, a szerkesztés, megcsinálás külső jelei, s mint egy élő egész, organikus egység jelenik meg előttünk. Visszatérve az előbbi gondolatmenethez: Petőfinek vannak versei vagy legalábbis vannak sorai és szakaszai, melyek a teljességnek ezt a definiálhatatlan érzetét keltik fel bennünk. A mű tökéletes, nyomát sem érezzük rajta a mesterség fogásainak. Az anyag mintegy fátylak mögé kerül, és a szellem izzik át a formán. De ne gondoljunk itt semmiféle spiritualizmusra vagy metafizikára, Petőfi valóban nem misztikus – vérbeli realista, de az ő realizmusa nem a naturális valóság, hanem a szellem testisége, formába rögzítése. Ezért is, mikor Petőfi szellemiségéről beszélek, boldogan hálálkodom anyagszerűségéért. A sok közül íme egy példa, Arany Jánoshoz írott verséből:

Dalod, mint puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

Mennyire testet ölt ebben a lélek, mennyire kozmikus és egyben kötötten anyagszerű ez a négy sor. Szinte látom a vándorló harangot, de a hangját is látom, a tisztaságát is, és az egész környező világot, amely felett a „nem is létező”, de a költő által kimondott tisztaság uralkodón elterül. Nem a megmunkáltsága gyönyörködtet, hanem hogy olyannak született ez a mű, amilyen. Törvény szerint való, és maga is törvénnyé magasztosult. Beteljesítette önmagát. Ennyi a művészet célja, s csak társadalmi vonatkozásban egyéb, más a rendeltetése.

Petőfi egyáltalában nem nevezhető az elefántcsonttorony őrének – költészetében tehát nemcsak a primer művészi célt, de a szekunder társadalmi rendeltetést is megkülönböztetetten figyelembe kell venni. Hiszen ő maga állítja fel ezt a követelést a henye formalizmussal és felelőtlen hangulatlírával szemben. Határozottan érzi (és másképp el sem gondolható) a költészetnek, mint minden emberi megnyilatkozásnak, társadalmi jelenségnek kettős voltát. S ez nála nem marad csak elvi megállapítás, követelés – költészetében meg is valósítja. S amennyiben megvalósítja, annyiban nevezhető kora gyermekének, korát, vagyis a társadalomban élő önmagát kifejező művésznek. Az eddig elmondottakból világosan kitűnik, hogy Petőfit én kora gyermekének, a negyvenes évek magasztos jelenségének, önkifejező és társadalmi szolgálatot teljesítő költőnek tartom, mint senkit jobban körülötte. Vörösmarty és Arany örökre belém írták lelküket, bú133songásuk nem idegen a számomra – de Petőfivel olykor majdnem egynek érzem magam. Lenyűgöz expresszív lírájával, és felszabadít emberi példaadásával. Sokan és sokszor szóltak már Petőfi példaadó emberségéről, de ez alkalommal is ki kell hangsúlyozni, mert enélkül sok minden értékét veszítheti előttünk. De nem általában egész életformája és annak minden oldaláról jelentkező pillanatnyi megnyilvánulása előttem a példaadó, hanem elsősorban etikai magatartása és az igazságosság elvéhez tűzön-vízen keresztül való ragaszkodása. Lehet, hogy ez bizonyos fokú primitívségre, differenciálatlanságra vall, s ez így is van. Aki meg akarná ezt cáfolni, annak kísérlete eredménytelen erőfeszítés maradna.

Petőfi kettős énje világosan áll előttem. Egészséges fiatalságának forradalmi ereje és erkölcsi fölfogásának merev dogmatizmusa. Erre vonatkozólag részben elfogadhatjuk Babitsnak Petőfi és Arany című tanulmányában kissé kétértelműen fogalmazott, túlzottan hangsúlyozott véleményét: „…tény, hogy Petőfi a legerkölcsösebb és (erkölcsi szempontból) legkorlátoltabb költőkhöz tartozik, akik valaha éltek, s aki csak a forradalmi külszínt hajlandó benne látni, alaposan félreismeri”. Pontosan, világosan megfogalmazottnak látom a mondat első felét, de bizonytalannak, könnyen félreérthetőnek érzem a második felét. Ez a rész Petőfi költői forradalmiságáról (amit a szerző előzőleg mintha elismerne) csak mint külsőségről szól, holott tudjuk, a költő erkölcsi megkötöttsége nem föltétlenül zárja ki teremtő erejének forradalmiságát. Valószínűleg sokan akadnak olyanok, akik tagadják ennek a lényegében két életmegnyilvánulásnak egy személyben megférő jelenvalóságát. Gondoljuk meg azonban, hogy az egyik morális, a nevelés által kívülről belénk oltott – a másik születésünkkel magunkkal hozott, legsajátosabb egyéni tulajdonságunk. Akik ezt a kétféle tulajdonságot egy szemszög alá veszik, és ilyen alaptévedéssel közelednek Petőfihez, azok könnyen félreérthetik Babits következő mondatát is: „Szét kell rombolnunk azok ábrándját, akik Petőfiben a mai forradalmár-költők rokonát akarnák látni: ilyesmiről szó sem lehet olyan költőnél, aki maga a megtestesült egészség.” Ez a mondat könnyen félreérthető, de lehet, hogy csakugyan azt mondja, amit Babits mondani akart általa. Hiszen ugyanebben a tanulmányban később még ezt is mondja: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában.” Fogadjuk el ezt végső babitsi összefoglalásnak, és mondjuk ki mi is szívünk szerint, hogy valóban szét kell rombolni azt a téves közhiedelmet, amely úgy véli, hogy Petőfi a mai forradalmi költők rokona. Szét kell rombolni, de nem azért, mert Petőfi maga a megtestesült egészség. A forradalom nem betegség, ellenkezőleg, csakis az egészség és az erő, az egyensúly utáni vágyakozás és a teremtő akarat 134kifejeződése lehet. (Már amennyiben a forradalom szó fogalmát pozitív értelemben használják.) Amiatt tehát, hogy Petőfi „tipikusan egészséges kedély” volt, még forradalmár lehetett volna, mint ahogyan művészetében az is volt. Nemcsak tagadó, hanem igenlő is volt. Nemcsak szembefordult a klasszicizáló költészettel, hanem meg is teremtette az új népi költészetet. A társadalompolitika területén éppen egészséges kedélyének éretlensége miatt maradt meg háborgó, lázadó kamasznak. Lázadónak és utópistának.

Ady, ha másképpen értette is, mint én, helyesen mondta Petőfi válogatott verseihez írott előszavában: „Ha ma élne, biztosan Hervé lenne az ideálja.” Ady dicséretnek szánta ezt a megállapítást, ezzel is Petőfi társadalmi forradalmiságát akarta bizonyítani, és nagy jóakarata ellenére és kevés társadalompolitikai ismerete miatt: céljának merőben ellenkezőjét érte el. De mindazonáltal helyesen világított rá Petőfi politikai egyéniségére. Valóban, ha Petőfi negyvennyolcas adottságaival élt volna az Ady-cikk megírásának idejében, akkor a szeleburdi, sokszor oktalanul makacs, impresszionista érzelmű költő az állandóan zavargó, anarchista Hervé mellé került volna. Ilyen értelemben tehát valóban nem nevezhetjük Petőfit a mai forradalmár költők rokonának. A modern szocialista, magát az alkotásban kiélni akaró, tehát forradalmi szocialista a forradalom történelmi hivatását, társadalmi jelentőségét nem Hervé, hanem Marx tanai szerint értelmezi. Annak a Marxnak a tanai szerint, aki Petőfinél nem kevésbé volt érzelmes és családias lény. De amíg Marx beleérett és kikulturálta magát erre a hivatásra, addig Petőfi meghalt, mielőtt még kellő társadalomtudományi felkészültséggel és kritikai tudatossággal elindult volna valamerre. Nem is szólva azokról a szörnyű társadalmi különbségekről, amelyek a két személyt körülvették és azokról az elődökről, akik a filozófiában, tudományban, művészetben mintegy előfutárjaik voltak. Marx Hegel filozófiáján, Smith ökonomizmusán nevelkedett fel, Petőfi pedig itt állt majdnem magára hagyatottan, és élete végéig át nem lépte a feudális szellemű, tudományban a szegénynél is szegényebb Magyarország határait. Mindez világosan mutatja, hogy Petőfi nem volt és nem is lehetett társadalmi forradalmár a szó mai értelmében. Szét kell hát tépni a köré szőtt legendákat, de nem szabad kétségbe vonni valóságos értékeit, forradalmi alkotó erejét és egészséges kedélyének forradalmasító hatását. Természetesen vigyázni kell arra is, hogy az egyik végletből át ne lendüljünk a másik végletbe, ahogyan azt Hatvany Lajos Feleségek felesége című könyvénél láthatjuk.

Az egészséges Petőfi Hatvany könyvében egyszerre szeszélyes, lobogó 135taréjú kakassá, majdnem szerelmi kalandorrá változik át. És Hatvany feltételezi, saját férfiúi keservében, hogy Petőfi, „akit az utóbbi időben bizonyos körökben… az egészség mintaképéül szokásos a fiatal irodalom elé állítani, valóban csak mindnyájunknak szenvedő édes testvére volt a legsúlyosabb neurastheniában. Lévén a helyváltoztatási viszketeg egyik legismertebb és legmodernebb formája a neurastheniának. S Petőfi azért volt genie, hogy a mai nemzedéket ebben is félszázaddal megelőzze.” Ezzel a nyilvánvaló tévedéssel felesleges lenne vitába szállni. A csavargás, mindnyájan tudjuk, nemcsak a neuraszténiának, hanem a nyughatatlan vérű, külső-belső alakulásban lévő fiatalságnak is egyik kiélési formája. És Petőfi, ellenére látszólagos csapodárságának, se szerelmi kalandor, se fenegyerek nem volt a családban. Ennél a kérdésnél megint fel kell figyelni életének kettős vonalára, és ezt a kettősséget egy nevezőre kell hozni nyughatatlan fiatalságával s egészséges ösztöneivel. Ha komolyan átgondoljuk a problémát, akkor, legalábbis hozzávetőleg, következtethetünk Petőfi meglett férfikorára, ahogyan be kellett volna következnie, vagy ahogyan a megadott jelenből bekövetkezhetett volna. Aki ez irányban végiggondolja gondolatait, s ha eltekint a nem várt, de bekövetkezhető zavaró momentumoktól, el sem képzelheti, hogy politikai fejlődése Petőfit Hervéhez vezette volna, s hogy tragikus belső harcban csapjon össze énjének temperamentumbeli és morális kettőssége. „Forradalmi temperamentuma” és „erkölcsi korlátoltsága” egy majdan kialakulandó egyensúlyállapotnak ellentétes, de egy magasabb rendű szintézisnek szükségszerűen ellentétes tényezői voltak. S ez az állításom nem önkényes spekulatív elmélkedés.

A megindult folyamatot Petőfi előttünk lejátszódó rövid életében csakúgy, mint a költészetében is megfigyelhetjük. Gondoljunk utolsó periódusának témai és formai alakulására, lehiggadására és megkötődésére. Ebben a rövid életben három sarkalatos és a jövő alakulását megsejtető momentumot látunk. Gyerekkor, kamaszkor, kezdő férfikor. Csupa ellentmondást foglal magában ez az életvonal, és mégis, ha végigtekintünk az éveken, meg kell állapítanunk, hogy ezek az ellentétek nem is igazi ellentétek. Petőfi életfelfogásának és költészetének differenciálódása tagadhatatlanul bekövetkezett. Ingerlékenysége érzékenységgé finomul, retorikus pátoszát egyre inkább átszövik a jelen megismerésének és a jövő iránti kétségek szálai. Világképe mind gazdagabb lesz, az ellentétek kiéleződnek, de egyben felfoghatóbbakká is válnak. A két párhuzamos vonal, izgatott kedély és merev erkölcsi felfogás időnként eltér egymástól, azután újból közeledik egymáshoz, majdnem eggyé válnak. A gyermek Petőfit a kalandvágyak kiszakítják szülői környezetéből, de sohasem fakul el irántuk való tisztelete 136és szeretete. Annyira nem, hogy haláluk után a legjobb gyermek áhítatával írja Aranynak: „Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap az anyámat temetjük el, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az Isten, s akit én úgy szerettem, mint anyát nem szeretett senki. Sem apám, sem anyám többé…” És így folytatta versben:

…csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engem szivök vérén neveltek fel.

S amilyen érzelmesen ellágyul szülei halálán, olyan ujjongó örömmel kiált fel fia születésekor:

Ide, ide fiamat kezembe,
Hadd szorítsam a szívemhez őt!
Üdvezellek, lelkem szép kis ága,
Üdvezellek, édes magzatom!
Sírásodnak bánatos zajába
Beleolvad örvendő dalom.

Bizony ez így ma nagyon naivan hangzik, de mit tehetünk, ha ez a „lánglelkű üstökös” ilyen naiv lélek volt. És nemcsak a szülő és fiú iránti szeretetében, hanem a sokat hánytorgatott szerelmeiben is ilyen naiv volt. Minden valamirevaló nőbe halálosan beleszeretett az első szempillantásra, s hogy nem sikerült azonnal egy életre „nejévé tennie”, mindjárt faképnél is hagyta. De nem azért, mintha állhatatlan lenne a szerelemben, hanem azért, mert nem bírta a bizonytalanságot. Vagy-vagy. Mint a politikában, a szerelemben sem tudott alkudozni. Aztán, hogy rátalált az igazira, annyira beleveszett túláradó érzelmeibe, hogy alig volt meg az esküvő, máris az örök szétválás, a halál kísértését látta. Ki ismerne rá a politikai fórumon ágáló, kardját villogtató, rettenthetetlen ifjúra ezekben a sorokban:

Ugyanolyan vakká és gyámoltalanná lett, akár a legkispolgáribb férjecske. Már-már odaképzelhetjük lábára a posztópapucsot és fejére a hímzett hálósipkát. Így is történne, ha nem Petőfi lenne, hanem valóban egy agyalágyult kispolgár. De ő máris kiegyenesedik a szerelem igájából, és indul a csatába. És ez a harmadik színváltozás – egyben újabb jele az eszmék és érzelmek egyirányúságának. Szinte nyomról nyomra követhetjük Petőfi tragikus sorsváltozását. Eleme a szabadságharc, de megtalálja-e benne azt, amit lázasan keres több mint két évtizede? A harcban sem találja meg nyugalmát. Nem ez a harc az ő igazi eleme. Nem született ő nemzeti szabadsághősnek, sem pedig fegyelembe fogható katonának. Olyan, mint maga a nép, egy elnyomott osztály lázadója, parancsszóra még a nyakravalót sem hajlandó felkötni. Semmire sem hajlandó, inkább üsse kő az egészet. S mikor „dúlnak a csaták”, visszavágyik a feleségéhez, akit elhagyott, hogy a „szabadság eszméjét szolgálhassa kardjával”. Igaz, hogy ekkor már ellenfelei és ellenségei a gúny és rágalmazás tüskéivel szurkálták tele a szívét. Megbukott a követválasztáson, csalódott Vörösmartyban, csalódott a nép vezéreiben és végül az imádott népben is. Ha áttekintjük levelezését, szívfacsaró dokumentumokat találunk benne a titáni lélek egyre tragikusabbá váló sorsáról. A leggonoszabb bántások közepette is küzd még egy ideig magában bízóan és bizakodva a jövőben. Csúfos választási bukása után még így ír Aranynak: „…hohó, három esztendő leforgása múlva vagy előtt is egészen más szőrű követek fogják képviselni a nemzetet… az lesz az igazi nemzetgyűlés. Ne félj öcsém, mi is ott leszünk. Most ezt mondták, »ez republicánus, nem kell«, azon az új követválasztáson azt fogják mondani: »ez nem republicánus, tehát nem kell«. Milyen szép lesz az a jövendő, barátom, milyen szép! azt te nem képzelheted, azt csak én tudom, mert látom, olyan tisztán látom, mint ott a falon arcképedet és emitt Marat arcképét.” Ha így írta Petőfi, akkor így is gondolta. S aztán így üzen Szalontáról az akkor Debrecenben hivatalnokoskodó Aranynak: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz és kérd meg őt igen szépen a nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen és megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladatja, hogy árán kenyeret vegyen magának.” A csúcsról a verem mélyére jutott pár hónap alatt. Ekkor már előtte sem lehetett kétséges, hogy a magyar felkelés története rohanvást közeledik a befejezéshez. Az eszmék elárultattak, és az igazi cselekvések meg sem születtek. Július 11-én a pesti agitációs gyűlésről szól, amelyen Kossuth is részt vett, s amelyen Petőfi szerint nyilvánvalóvá vált a kormányzó kétlaki politikája és gyáva megfutamodása a végzetes pillanatok elől. „Én 138ezen komiszságra – írja – teljes erőm és tehetségem szerint dühbejövén s megemlékezvén még előbbi sebeimről is, kaptam magamat, felszedtem sátorfámat, s másnap családommal együtt ide, e békés magányba bujdokoltam, azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom: s most itt vagyunk, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.”

Petőfi azt hitte, részére minden befejeződött, de nem így volt. Az út, amin elindult a csillagok felé, még nem záródott le. Azt hitte, a mezőberényi magányban, kis családi körében teljes a boldogsága, de hogyan lehetne boldog az, aki győzelemre indult és irgalmatlanul leveretett. Annyira azonban mégsem verték le, hogy megadással bele tudna nyugodni a hirtelen sorsfordulatba. Felkerekedett hát újból, hogy visszacsatlakozzon Bem erdélyi seregéhez. Elment és többé semmi pontos hír nem érkezett felőle. „Miért nem jött el Szalontára? – veti fel a kérdést Arany egy jegyzetében. – Mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy (Ugrán át) s ő sietett – meghalni.”

Ha még egyszer felvetjük mi is a kérdést, hogy kurta, zavaros életútján hogyan és hová akart Petőfi eljutni, s ha elfogadjuk válaszul az ő extatikus dalait a forradalomról és világszabadságról – akkor életének minden eddigi, sötétben maradt pontja egyszerre megvilágosodik előttünk. Úgy következett be a vég, ahogyan azt már a küzdelmek hevében megkívánta:

Meghalni az emberiség javáért!
Mily boldog, milyen szép halál!
Meghalni az emberiség javáért,
Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg
Ily szentűl!… s én elkészítem
Saját kezemmel azon keresztfát,
Amelyre felfeszíttetem.

Így végződött, mert másképp nem is végződhetett. Nem dúltak benne démonikus erők, de ami erő volt benne, az ellentmondást nem tűrőn követelte: „Sors, nyiss nekem tért…” Az elnyomott, reményevesztett magyar nép dobta föl őt magából, és a nagy francia forradalom hősi pátosza ragadta magával a lelkét. Alapjában véve tehát gyökértelen volt, elszakadt a tunya rögtől, és beleveszett a légüres térbe. Az az érzésem, a tragédia tökéletes. A hős elindulása, csúcsra érése és bukása felejthetetlen része a magyar lázongás és a magyar kultúrfejlődés történetének. Petőfi nem 139volt isteni csodalény, ahogyan Ady gondolta, de nem is volt kártékony chimaera, aminek kortársai nevezték. Etikus ember volt a harcokban és forradalmi újító a költészetben. S ez az utóbbi az, ami letagadhatatlanul ránk maradt életéből.

(Szép Szó, 1936/4–5.)
Petőfi halálának 100 éves évfordulójára
(Kiskőrös, 1948)

Több mint negyven évvel ezelőtt lapoztam bele először Petőfi verseskönyvébe. Mindjárt meg kell említenem, ez volt az első könyv, aminek hozzáláttam elolvasásához. Tizennyolc éves voltam, és majdnem analfabéta. Vegetatív életet éltem, dolgoztam, ettem, aludtam s megint dolgoztam, mint annak idején mindazok a munkások, akiket magukba fogadtak a gyárak, a gépi erőre berendezett üzemek, kihasználták erejüket, egészségüket, s végül is szétmorzsolták és fölemésztették őket. Azt hihettük, a gyárfalakon túl, a nyomorúságos proletárlakásokon kívül semmi egyéb nincs a világon. Magam is ezek közé a mesterségesen megsüketítettek és megvakítottak közé tartoztam mindaddig, míg Petőfi költeményeivel össze nem hozott a véletlen. Szóról szóra, sorról sorra ástam bele magam a könyvbe, s lassan észrevettem, kapuk nyílnak meg előttem, s egy tág látóhatárú, növényekkel, emberekkel benépesített, vágyakat hevítő, reményeket beteljesítő világ tárulkozik ki előttem.

Ez volt az első ismerkedésem a költészettel, de ma már tudom, ekkor kezdtem ismerkedni magával az élettel, a fölmérhetetlenül gazdag világgal is. A költészet segített át reménytelennek látszó hétköznapjaimon, tevékenységre izgatott, megerősített hitemben, és céltudatossá tette akaratomat. Petőfi nem versének témáival, hanem kifejezési módjának nyugtalan és nyugtalanító hevével, ritmusának frisseségével hatott rám elsősorban. Vendégül látott magánál, engem, a fiatal munkást, s én észrevehettem benne a követésre méltó mintaképet. Nem a sikerei, hanem a harci kedve, elszánt igazságszeretete ragadtak magukkal, és nem utolsósorban a szabadság utáni vágya, ami emberségének felülmúlhatatlan erénye, költői hírének halhatatlansága.

Így történt ez velem, az egykori fiatal munkással, de ma nem azért vagyunk itt, hogy legendát szőjek, dicsőítsem őt, aki az én segítségem nélkül is halhatatlanná vált, de azért vagyok itt, hogy segítsek megerősíteni ma140gunkat, a ma élőket hitünkben, akaratunkban és segítsem megedzeni azokat, akiket csüggesztenek vagy éppen kétkedőkké tesznek a napi tévedések és kudarcok. A magyar történelemben nem is találhatnék szebb mintaképet Petőfinél, akinek korántsem volt rózsás a sorsa, akit szidalmaztak és gúnyoltak, s aki kiolthatatlan szenvedéllyel arra készült föl, hogy áttörje, átverekedje magát minden akadályon. Tudjuk, nem szívesen fogadták maguk közé a politikusok és az írók sem. Bűn lenne tőlünk elhallgatni jogos keserveit, kudarcait, hiszen ő éppen abban volt nagy, hogy nem hajlította meg gerincét a hatalmasok előtt, és nem kímélte az előjogok haszonélvezőit s az irodalom berkeiben lármázó szajkókat. Nem szolgált ki senkit, az elnyomott és tudatlanságban tartott népet sem, mert hiszen ő, a nép fia, egy az elnyomottak és kisemmizettek közül, nagyon jól tudta, hogy a népet nem isteníteni kell, hanem tudatosítani kell benne sorsát. És segítségére kell lenni, hogy felemelkedhessek igényeiben és harcra kész legyen a társadalmi változtatásokra, ami az ő embertelen helyzetének megváltoztatását jelenti.

Ki mindenki, milyen irányzatok és csoportok akarták azóta kisajátítani Petőfit; voltak, akik dicsérettel belekapaszkodtak, voltak, akik jobb meggyőződésük ellenére vatesnek nevezték, s mindez azért történt, hogy túlsodorják a reális valóságon, és csökkentsék elementáris hatását. S hogy véglegesen nem tudták áttolni a legendák ködébe, ez nem a társasági élet csevegőin és az iskolák tanítóin múlott. Hogy Petőfit ma a realitás keretein belül a valóság ízével magunk elé tudjuk idézni, a szervezkedő munkásságnak köszönhetjük, azoknak a jelentéktelennek látszó, de szívós eltökéltséggel fölfelé törekvő egyeseknek és csoportoknak, akik mindennapi harcaikban társra, példázatra, vezérlő fényre találtak Petőfi szellemében. Ezekben a szegény és iskolázatlan tömegekben a szervezeti élet fejlesztette ki az emberi önérzetet, és ráeszméltette őket kegyetlen osztályhelyzetükre. S ugyanezek a szervezetek tették őket a kultúra részeseivé. Emlékszem rá, ezek a szervezetek annak idején otthonosabbak voltak számunkra nyomorúságos családi otthonainknál, kivirágoztak reményeink, s felismert sorsközösségünk barátokká, egymás bizalmasaivá tett bennünket, kíváncsik voltunk oktatóinkra, fölismertük a jó és rossz, az igaz és hamis közötti különbséget, s Petőfi költészetében is észrevettük azokat a nemes emberi értékeket, amik akár a mi szívünkből is fakadhattak volna, és közvetlenül hozzánk szóltak.

S ma, 1848 századik évfordulóján, hogy magam is mint író állok itt, elsősorban nem a politikusra, nem a csatában elesett hősre, hanem a költőre emlékezem.

141

Hosszú évtizedeken át a Népszava és a szakszervezetek lapjainak és értesítőjének ünnepi számai el sem voltak képzelhetők Petőfi versei nélkül. S minden március 15-én a munkásság százezrei vonultak föl a Duna-parti Petőfi-szoborhoz, hogy hitet tegyenek forradalmi elszántságuk mellett, és hódolatukat kifejezzék a költő előtt. Egyedül ez, a legszegényebb és legelnyomottabb réteg tartott ki Petőfi eszméi mellett, s a magyar szabadságharc legkiemelkedőbb alakja, költészetünk halhatatlan géniusza az ő felismerésük révén, az ő közvetítésükkel lett az egész nemzeté.

S ma, 1848 századik évfordulóján, hogy magam is mint író állok itt, elsősorban nem a politikusra, hanem a költőre emlékezem. Az ő élete és művei újból és újból bizonyítják, hogy egy nép, egy nemzet fejlődése nem következhetik be az alkotó szellem, az erjesztő és sugalmazó erők felismerése és megbecsülése nélkül. A történelemírók különböző szempontok szerint meghamisíthatják a múlt arculatát, de a költők és művészek alkotásai mint őszinte és megfellebbezhetetlen kordokumentumok maradnak ránk. Petőfi költészetének hanghordozásában, formai újításában kortársainak szenvedése, lázongó eszmélése fejeződik ki. Ő nem pártfogója, nem megilletődött barátja volt a népnek, hanem azonos volt a néppel, származásánál fogva, lázongó nyughatatlan természete szerint. Mindezt ma már tudjuk, de tudnunk kell azt is, hogy többé nem engedhetjük meg magunknak, a szellem embereinek a közéletből való kiszorítását, művészeti életünk fiatal, új tehetségeinek kallódását.

Az ország új egyensúlyállapotának kialakítását nem utolsósorban szellemi fölkészültségünk, érzelmi világunk elmélyülése, eszméink világos megfogalmazása határozza meg. Meg kell hogy szűnjék az írók és művészek társadalmon kívüli állapota, s talán soha inkább, mint éppen ma, elő kell segítenünk a szellem képviselőinek s a gyakorlati megoldásokon fáradozó nép találkozását. Erre a feladatvállalásra kötelez bennünket 1848 szabadságharcának újból és helyesen felelevenített emléke, és 1948 megoldásra váró materiális és szellemi kérdései. Az írók és művészek nagy része, mindazok, akik hisznek egy emberibb élet lehetőségeiben, készséggel felajánlják segítségüket a gyakorlati megoldások embereinek, a szervezőknek és a politikusoknak. A különféle megpróbáltatásokban oly gazdag száz esztendő felettük sem múlt el nyomtalanul. Nemzedékről nemzedékre tágult előttük a látóhatár, mind tisztábban ismerték fel hovatartozandóságukat. Levetik magukról a múlt bénító hatását, és láthatóan keresik a néppel való összeforrás lehetőségeit.

De nemcsak az írókat és művészeket kötelezik a száz esztendő tapasztalatai, hanem a munkásosztályt is, amely felismerte Petőfi jelentőségét, 142magáévá tette eszméit, és követendő példaképet látott benne. A magyar munkásság még megközelítőleg sem teljesítette be hivatását, ha a múltban teljes erejével nekiállt a téves eszmék és káros gyakorlat megsemmisítésének, ma ugyanolyan eltökélten oda kell állnia az építéshez, aminek az elvégzése elsősorban őrá vár és az ő odaadó készsége nélkül elvégezhetetlen. Az ő kötelessége, hogy őrködjön a pillanatnyi eredmények fölött, s mint azonos eredetű és azonos érdekű társakkal kezet fogjon kialakulóban lévő új szellemi életünk képviselőivel és továbbfejlesztőivel.

Szeretném, ha a százéves fordulónak ezen a meghitt, szép óráján a munkásság segítségével mi, írók és művészek, Petőfi ivadékai elszakíthatatlan egységbe fonódnánk össze a sokat szenvedett s végre a fejlődés és szabadság útjára lépett magyar néppel.

(Kézirat)
143
Ady Endre
Ady Endre 1877–1919

Ady Endre meghalt, és meghalt vele a magyar nemzeti líra legnagyobb reprezentása is. 1848–1918. Hatalmas útvonal, melynek végén materiálisan Ady, mint a fajának minden baját és konokságát szintetizáló ember a pont, és kulturálisan Ady, a költő volt leghittel-hívőbb tovább lámpázója. A maga tüzén égett el mint kereső, és a maga tüzével világított a messzebbre indulóknak. Egy mélységesen finom intellektus, de csak a tegnap teljessé érése, improduktív gondolkodó. Itt van Ady művészi és emberi tragédiájának súlypontja, és ezen a ponton lehetne megmutatni azt a kontrasztos nagy különbséget, ami közte és a nagyon sokszor mellécitált Petőfi között iskolapéldásan nyilvánvaló. Petőfi az eszmék fanatikusa, Ady a reális élet kényszerítettje volt. Az egyik aktív, a másik passzív temperamentum. Az egyik rohant a célirányba, a másik toporzékolt a céltalanságban. Az egyik kezdet, új eredmények feldobója, a másik egy epigongeneráció által elsikkasztott eredmények összemarkolója, elődjeinek túlérettsége volt. Kétségtelen, az esztétika mérlegén Ady sokkal számottevőbb, mint Petőfi, de ha a művésztől mint fizikális élőtől, mint mellettünk egy társtól nemcsak a megríkató vagy megörültető szépet várjuk, hanem éppen azért, mert ő mint produktív erő több a soknál, valami előbbre vezető tartalmi irányítót is akarunk, akkor Ady a forradalmas ember előtt lényegében kevesebb Petőfinél. Ezzel a mondattal nem azt akartam mondani, hogy Ady felelősség nélküli l’art pour l’art költő volt. Ha csak az lett volna, szenvelgő esztétákon kívül ki nyúlna ma hozzá mint általa mindig figyelt s most neki is a velőkig fájó valakihez. Akárcsak Petőfi: politikus, morális karakter és a világot jobbra igazítani akaró ember volt a művészetében. De őt (nem mint elfogadtató művészt, hanem mint feleszmélt embert) Petőfivel szemben lekésette az idő. Petőfi az elérhetőt megkívántató volt, Ady az elértet elfogadtató lett. Az tehát, hogy Ady lényegében kisebb jelentőségű faktor a világfejlődés utóbbi 60-70 esztendejében, mint Petőfi, feltétlen igazság, ha igazság az, hogy az élet gazdasági és kulturális fejlődését a revolúciók és nem az evolúció teszi ki. Ez pedig matematikai bizonyosság. Petőfi valami általános emberi sebből felsajgatta a farkasok és kutyák dalát, Ady legnagyobb elkeseredésében is belecsuklott a Kurucok 144panaszló énekébe. Ady tragédiás sorsa egy önmagában elvérző nagyszerű dokumentum a magyarság tragédiájában. Az ő lekésett sorsa egy egész nemzet, sőt a nemzetek lekésettségét példázza. Ady ércszavú, sajátos pszichébe gyökeredzett költészete csakúgy elárvultan, továbbfejleszthetetlenül maradt az ő halálával, mint ahogyan a mai nemzeti forradalmak árvák és tehetetlenek a könnyen magukra maradottságukban. A nemzetek állami önállóságukat akarták, Ady fajtája tunyaságát ostorozta. Ez mindkét esetben, ha megsokszorozva is – egyéni kívánság és meg nem elégedettség. Ma pedig már az emberiség sorsa fáj az embernek, ez a kor az új Petőfik kora – ahol a kezdet kezdődik. Adyval egy nagy politikai és művészetfilozófiai korszak záródott le. És ebben a fölségesen elintéző gesztusban van az Ő történelmi nagysága. Nem az új világ új embere volt, nem a drámain kirobbant kezdet, hanem a tragikusan elégett vég – de így is fényuszállyal, mint egy üstökös és úgy, hogy ezt utána senki sem csinálhatja jobban, szebben. Az ő ideológiájával már csak forma-ügyes epigonok jöhetnek. És jönni fognak, mint tűz után a hamu. Jönni fognak a mester meggyalázói, akik elszabolcskázzák és eljakabödönözik majd a hivatását betöltött Ady minden árnyékát. Akik vaksággal vertségükben sohasem láttak és láthatnak be a megnyílt perspektívába. Akik Ady hívő demokráciája helyett magukra rakják a reakció tüskéit, és megveretik érte nemcsak magukat, hanem azt is, aki becsülettel kilépett közülük, mert elvégezte azt a munkát, amihez és amennyihez hite és ereje volt. S ha ma valami fájás, a szokottnál is jobban belénk mar, az nem a halottsiratók hisztériája, hanem a düh, Ady szent nagy haragjával rokon nekikeseredés ezek ellen a „jó konjunktúrába” felgombásodó epigonok ellen. Mert ők már vannak, lekonyult fejjel ott állnak e halott előtt, akit igazán sohasem értettek meg, mert nem volt hozzájuk hasonló, és akit soha senki sem érhet be, mert Ő a múlt formába zárója és a jelen kapunyitója volt. Utána semerre út, amin a mai ember önmagához juthatna. Itt volt, mint akinek küldetése van, és elment, mint szigorúan lezárt klasszikusa önmagának.

(MA, 1919/2.)
Az írástudatlanok vagy az írástudók árulása?

Tisztelt Szerkesztőség, bárha sem társadalomszemléletben, sem művészetkritikai szempontban nem azonosítom magam A Toll megállapításaival és törekvéseivel, mégis szívesen teszek eleget a t. szerkesztőség ama felszó145lításának, hogy mondjam el megjegyzéseimet az „Ady-revízióval” kapcsolatban. Annál is inkább szívesen teszek eleget a felszólításnak, mivel magam is szükségét látom egy komoly Ady-revíziónak, jobban mondva Ady komoly kritikai ismertetésének. Az általam szükségelt Ady-ismertető kritika rugóinak azonban nem annak kellene lenni, hogy Ady félreismertetett (ez csak a költő-kortársak és egyéb irodalmi riválisok egyéni problémája lehet), hanem annak, hogy ebben az országban készakarva, vagy ami nem kevésbé elítélendő, léha felületességből mindenki mindent félreismer, s tiszta felelősségtudattal senki sem mer hozzászólni napi életünk felvetődő problémáihoz. A művészet társadalmi produktum, a művészet embertől származik, s mivel az ember szerves része a társadalomnak, az ő művészi megnyilatkozása el nem választható a társadalmi élet ezer egyéb megnyilatkozásától. – Tapasztalatból győződtem meg írótársaim idevonatkozó álláspontjáról: „Mindez szocialista dogmatika, mondják, bennünket nem a társadalmi rendszer, hanem az ember érdekel, bennünket nem a művész, hanem a művészete érdekel.” És valóban, az első pillanatban úgy látszik, mint ha igazuk is lenne ezeknek az uraknak. Aki például jó kenyeret akar enni, az nem a parasztság vagy a pékek társadalmi helyzetét, hanem a kész kenyeret mint a részére szükségelt cikket fogja bírálat tárgyává tenni. De vajon nem lenne-e nagyon is logikus, hogy az az ember, aki jó kenyeret szeretne enni, viszont napról napra rosszat tesz elé a kereskedő, egyszer megkérdezze: miért is ilyen ehetetlenül rossz ez a kenyér? Valószínű, hogy minden józan ember felveti ezt a kérdést. És ekkor a jó kenyeret igénylő kérdezősködése megindul egy hosszú úton visszafelé, és az ember rájön arra, hogy egyszerűen azért nem tud jó kenyeret enni, mert a parasztságnak és a pékeknek gazdasági nyomorúságuk miatt olyan termelőeszközeik vannak, amik már ötven évvel ezelőtt is rossznak bizonyultak, más szempontból pedig a fogyasztóközönség éppen társadalmi elnyomorodottságánál fogva olyan igénytelen, hogy már nem is a jó kenyérre, hanem csak egyszerűen a kenyérre éhezik, aminek a felfalásától új életenergiákat, új optimizmust remél a maga további küzdelmeihez. És itt mérődik meg a jó kenyeret igénylő ember törhetetlen vágyakozása a jó kenyér után. Vagy minden további nélkül lemond a jó kenyérről, ahogyan a többiek is lemondtak, vagy pedig azt mondja: utánanézek, hogy a magam részére megszerezzem a falat jó kenyeret, vagy pedig: tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy jó kenyeret ehessünk! Ez az utóbbi embertípus, ha jelenvalóságát társadalmi téren képzeljük el, akkor társadalmi organizátor, ha pedig a művészet síkján gondoljuk el, akkor alkotó kritikus.

146

Azért írtam le a hosszú s látszatra talán nem is az Ady-problémához tartozó bevezetőt, hogy nyugodtan kimondhassam: Ady szerintem nem az a világra szóló nagy költő, akivé a magyar olvasóközönség kikiáltotta, viszont annál sokkal nagyobb, semhogy Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása című cikkével ledönthetné vagy csak le is tessékelhetné „trónusáról”.

Kétségtelenül itt lenne az ideje, hogy valaki, hozzáértő kritikus megcsinálja az Ady költészetének kritikai mérlegét, vele egyben az Ady-kultusz revízióját, és nem utolsósorban rámutasson arra az árulásra, amit Ady író-kortársai követtek el a magyar olvasóközönséggel szemben a fejlődésnek indult modern magyar irodalom rovására.

Nem tarthatom feladatomnak, hogy ennek a fölszólításra készült és rövid megjelenési időhöz kötött cikknek a keretében pontos kritikáját kíséreljem adni Ady költészetének. Ehhez könyvnyi terjedelemre lenne szükség, itt adott soraim tehát egy általam elgondolt Ady-kritika kontúrjait sem vázolják föl.

Először is különbséget kell tennem a versíró művész és az eruptív erőkkel telített ember között, aki történetesen versekben fejezi ki magát. Az egyik rekonstruál, a másik konstruál. Az egyik mondjuk, versben rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál. Ha most két költővel illusztrálni akarnám ezt a definíciómat, akkor azt mondhatnám: Kosztolányi az első, Ady a második típushoz tartozik. Az egyik precíz, a másik egyetemes. Ha művészetről beszélünk, az szerintem annyi, mintha egy bizonyos síkon magáról az életről beszélnénk. Az élet organikus, a művészet organizált egység. Kosztolányi törvényekre építi föl művészetét, Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni. Kosztolányi érzés- és gondolatvilága fölött egy művészeti ideál uralkodik. Ady érzés- és gondolatvilágának versekben való kivetítődése, vagyis új formába objektiválódása maga a művészet. Nem olyan, amilyen előtte már volt, és nem is olyan, hogy másmilyen is lehetne. Olyan, mint a vízcsöpp vagy mint a végtelen tenger, de minden alakzatában magában foglalja a vizek karakterét. Nem az a jellegzetessége, hogy elemekből tevődik össze, de nagyszerűségére vall, hogy elemekre lehet szétbontani. És nem jelent semmit, ha az elemekre való szétbontás közben ötven vagy akár nyolcvan százaléknyi rossz és fölösleges elemet fedezünk föl. Nagyon fontos, hogy milyen szempontok szerint végezzük az analízisünket. Bizonyos, hogy egészen más eredményre jut egy politikus, mint egy esztétikus. De helyes-e az, ha valaki egy költeményhez akár csak politikai vagy akár csak esztétikai szempontból nyúl hozzá, tehát egy oldalról a költemény száz oldalát 147akarja megbírálni? A politikai például lehet egyik összetevő eleme a költeménynek, az esztétikai szép azonban még ennyi sem, mivel a szép nem eleme valamely egésznek, hanem következménye az egész tökéletességének. Sohasem is éreztem, hogy valamelyik Ady-versre azt kellene mondanom, hogy szép. Ellenben egyiknek jobban tudtam örülni, mint a másiknak, mert egyik tökéletesebb egységben jelent meg előttem, mint a másik. Kétségtelen, hogy az a nő a szebb, amelyik önmagában tökéletesebb. Viszont el sem tudom képzelni, hogy egy szép nő megcsúnyulhasson anélkül, hogy ezt a változást az organizmus gyökeres változása meg ne előzné. Lehetetlenségnek tartom, hogy egy életérzésekkel telített s ezeket az életérzéseket megjelenési formáján át szuggerálni tudó vers csúnya lehessen, de azt sem tudom elképzelni, hogy valaki, költő, szép verset akarhasson írni. Ha tehát Kosztolányi mint esztétikus közeledett Adyhoz, akkor rossz volt a kiindulási pontja, sohasem fogta föl Ady költői jelentőségét, s így természetes, hogy olyan eredményre jutott nála kritikai próbálkozásaival, mint amilyen eredményre jutna például az a szabó, aki megpróbálná a folyót hozzávarrni a parthoz, hogy így megakadályozza azt mozgásában. Ez a szabó nem ismerte föl a folyó elementáris erejét, s csak azért lehetett elég vakmerő ahhoz, hogy tűvel és cérnával próbálja meg ezt kizökkenteni pályafutásából. Kosztolányiról A Toll-ban leadott cikke után könnyű megállapítanunk, hogy sohasem adatott megismernie Ady elementáris erejét. Kritikai szempontjai ezért alkalmatlanoknak bizonyultak a megkritizálandó erényeivel és hibáival szemben, s éppen ezért Ady-kritikájából komolyan nem vehető Ady elleni támadás lett. Ahogyan ő mondja, hogy Ady rossz, ízléstelen, korcs, hebehurgya költő, azt, ha jó barátja vagyok Kosztolányinak, elhihetem neki, de ha kritikus szemmel olvasom ezeket a vádjait, akkor meg kell kérdeznem tőle, hogy mindezt mire alapozza. Mert azt csak nem tételezheti föl Kosztolányi, hogy én, a tudatlan, a betű szentségét nem föltétlenül tisztelő ember igazságnak fogadom el a vádjait csak azért, mert ő imádja a betűt, mert ő latin kultúrán nevelkedett föl, s csak azért, mert ezeket a vádjait nem tudja és meg sem próbálta érvekkel alátámasztani, értelmi úton elfogadhatóvá tenni. Vagy talán elfogadhatom komoly érvül azt a néhány idézetet, amit cikkébe beiktatott? Nem! Hiszen ezt maga se veszi egészen komolyan. Ő is érzi, hogy ez nagyon könnyen támadható része a cikknek. Kosztolányinak tudnia kell azt, mint ahogyan néhányan tudjuk, hogy ezek miatt a, mondjuk, rossz sorok vagy szakaszok miatt Ady még igen nagy költő lehet. Ha ő valóban egy komoly Ady-revízióra gondol, akkor nem ezeket a rossz verseit kellett volna kipellengérezni, hanem azt az általa is elismert harminc-negyven jó 148verset kellene maga elé teregetnie, kikeresni azok karaktervonását, s ezzel a módszerrel s a költő emberi attitűdjének és formáló-, építőkészségének a bemutatásával kellene a világosan látható helyét, művészi és emberi értékét megmutatni a magyar irodalomban. Kinek jutna például eszébe, hogy egy elsőrangú birkózót a rossz cipőjével vagy pedig a cigarettával megpörkölt bajuszával próbálna jellemezni. Az atlétára mégiscsak az izomrendszere, tüdejének és szívének a működése, általános teherbírása a jellemző, mint ahogyan a költőre is a néhány jó és nem a száz rosszul sikerült verse a jellemző. De szerintem Adyra még így sem alkalmazható a tétel. Ady elementáris költő, ő csak egészében értékelhető, a jónak és rossznak a dialektikája, a mélységnek és magasságnak egymást kiegészítő ellentéte adja meg az ő nem mindennapi költői jelentőségét. Vannak azonban olyan költők is, akiknél eltekintve minden egyébtől, csak néhány kiválogatott versben ízlelhető meg az élet íze, s ezek az úgynevezett jó szándékú, kulturált, legtöbbnyire könyvekből inspirálódott, nem az élet forgatagában álló és arra közvetlenül vissza nem ható művészek azok, akiket itt nagy versíró készségük ellenére is a pontosabb meghatározás kedvéért egyszerűen iparművészeknek is nevezhetnénk. Művészi versírónak lenni egészen más, mint költőnek lenni. A költő alkotó ember, és alkotásaiban mindig önmagát sokszorozza meg. Mindig az életellentétek kiéleződése, és ezért mindig elégedetlen, agresszív és állástfoglaló. Ezért van az is, hogy könnyen észrevehetők hibái, s hogy akaratán kívül is a finomkodók előtt ellenszenvessé, az ezer komplikáció között fejlődő ifjúságnak, a gazdaságilag és politikailag elnyomottaknak, a szerelem kétségbeesettjeinek, a kitagadottaknak és a forradalmároknak a barátjává válik. Kétségtelen, hogy ez a legtöbbnyire egyoldalú barátkozás gyakran a rajongás őrületébe csap át, és nem mindig a költő primer művészi értékeinek az arányában osztja ki babérait. De minderről maga a költő tehet a legkevésbé. Azt a tényt, hogy Ady költészete hódító hatással volt a magyar olvasóközönségre, aki pedig előtte szőröstől-bőröstől benne csücsült valami holdvilágra kitett szemetes ládában, ezt Kosztolányi is elismeri, s ha jól meggondoljuk, ennek a hatásnak az elismerése Ady költői nagyságának kényszerű elismerését is kell hogy jelentse. Ami pedig azt illeti, hogy a közönség hogyan, milyen megnyilvánulási formák között reagált erre a hatásra – egészen más kérdés. De hogyan is reagálhatott volna egy ország politikailag és gazdaságilag elnyomott népe egy gőgös természetű s egyben feminin szenvelgésekkel telített, nagyokat kiáltó, hangosan síró és még hangosabban káromkodó költő szavaira, ha nem ezzel a hűhóval, a visszhangnak ezzel a kakofóniájával? Talán nem volt közülök való ez az ágáló legény? Talán nem éppen 149olyan eszmeileg összezavart, emberileg, osztályhelyzetileg kisemmizett volt, mint ők valamennyien? Lecsúszott úr volt ő, keserű májú újságíró s még nem szocialista. Szemponttalan lázadó és ital mellől próféta, ahogyan az isten megadta ennek a földnek. S ez a szemponttalansága, ez a bohém forradalmársága lehetővé tette a zsidóságnak, hogy szószólóját lássa benne éppen úgy, ahogyan az élete romján még tovább is élni akaró dzsentri s a nyugati demokrácia és nagyobb falat kenyér után vágyakozó proletár is megtalálta benne a maga szószólóját. Százféle érdekcsoport százféleképpen akart életlehetőségekhez jutni ebben az országban, és ez a költő ott állt a csoportok közepében, és száz oldalról láthatták egyszerre, és ezért egyszerre százféleképpen magyarázták. Csak a lázadás szelleme volt közös ezekben a csoportokban, s ennek a nagyon is élő, nagyon is érzett bajokban gyökeredzett szellemnek ő volt az első és legvakmerőbb harsonása.

S ha Kosztolányi most azt mondja, hogy ez a vakmerő harsonázás csakis Ady kultúrátlanságából születhetett meg, ez valóban igaz, de ez az igazság semmit nem változtat magán a tényen, ez a tény pedig még mindig aktuális és felbecsülhetetlen cselekedet értékével bír Magyarországon. S ha Kosztolányi azt mondaná, hogy mindez a hódolat és dicsőség igen kétes értékű egy költő számára, akkor ez alapos tévedése lenne élettel és költészettel szemben egyaránt. A költészet értékelésénél egy pillanatra sem hagyhatjuk el a társadalmi értékelés szempontjait. A költészet emberből indul el az emberhez. Kémiai vagy csillagászati szempontból alig lehetne kritikát mondani róla, de lehetetlen az, hogy a politikát mint társadalmi életünk egyik megnyilvánulását egyenesen a költészet káros elemének minősítsük. Miért poétikusabb például, ha a szegény kisgyermek a lila, zöld és egyéb tintáiról panaszkodik vagy azokkal eldicsekszik, mint ha egy felnőtt családapa, mondjuk, a családja éhenpusztulásáról panaszkodik, vagy előre örül a jobb jövő lehetőségének, aminek az eljövetelét sokszor önfeláldozó harcokkal készíti elő. Minderről ma már kár is beszélni. Ezen az alapon kritizálni ma már nem lehet, de lehet vádolni és támadni, ami azonban semmi esetre sem jelentheti művészeti életünknek a salaktól és a preciőz dilettánsoktól való megtisztítását.

Ady tisztátalan volt eszmevilágában és emberi életmódjában, a forradalmisága felelőtlen lázadozás volt, de ezeket az adottságait olyan lendülettel és szuggesztív erővel tudta versbe formálni, hogy, minden elvi kifogásom ellenére is, a világ egyik legnagyobb kifejező erővel rendelkező költőjének tartom. Amit mondott, nem volt egetverő, tele volt a romantika vadvirágaival, de ha ezeket a virágokat kimondta, életszag, földíz és napmeleg 150áradt belőlük. Néha olyan szuggesztíven tudott szólni, hogy szinte megbabonázta az olvasóit. Ez így nagyon rendben volt, hiszen ezért volt ő költő. Ezért volt ő nagy s a többi társai mellette kicsinyek, annyira kicsinyek, hogy látva az olvasóközönség megszédítését, meg sem mertek mukkanni, egyikük sem merte a kritika szavát fölemelni ez ellen a varázsló ellen. Ha Kosztolányi mind ez ideig azért nem szólt, mert Ady „görögtüzes” ragyogása őt is megtévesztette, akkor ez a tény föltétlenül Ady nagysága mellett tanúskodik, ha pedig Kosztolányi, látva Ady állítólagos kóklerségét s bizonyos okok miatt csak ma szólalt meg, akkor utólag is korrigálja meg A Toll-ban megjelent cikke címét, mert Ady körül nem írástudatlanok, hanem az írástudók árulása történt. Ha Ady nem volt egyéb, mint szájasabb kiadása „Költőcske Mihály”-nak, akkor Kosztolányiéknak, ha valóban imádják a betűt és büszkék latin kultúrájukra, nem lett volna szabad csöndben eltűrniök, hogy ez a senki-legény fölkapaszkodjon a trónra, mert hiszen az ő trónra jutása a magyar olvasóközönség megtévesztését, a magyar irodalom elkorcsosodását jelentette. Ha pedig, akár baráti alapon, akár abban a reményben, hogy a fény árnyékában mások is vidáman felnőhetnek, szóval irodalompolitikai szempontból hallgattak, akkor minden jogukat elvesztették ahhoz, hogy ma mint vádlók, mint a költészet megmentői, mint szentelt kezű purifikátorok lépjenek ki a porondra. Mint mondtam már, engem nem vakított meg Ady fénye, de, mint némileg szakértő a művészet kérdésében, teljes elismeréssel adózok neki, aki időszerűbb és nagyon sokkal bátrabb és előrelépőbb volt társainál. Diktált, s a többiek meghajoltak a diktatúrája alatt. Senki nem nyúlt hozzá kritikai mértékkel.

De nem igaz! Nemcsak őhozzá nem nyúltak hozzá kritikával.

Állapítsuk meg, hogy az Adyval jövő generáció magával hozta a magyar kritika megsemmisülését, alattomosan s a szomszédaikat megvakítóan tömjénezték egymást, s ezzel többet ártottak, mint amit használtak irodalmunknak. Ezt valamennyien tudjuk, s milyen rosszulesik most olvasnunk, hogy ezek a beérkezett írók „az Ady-revízió” alkalmával mind megszólalnak, és panaszkodnak a kritika hiányáról. Micsoda álszemérmeskedés.

Nemrégen történt meg velem, hogy az egyik nagy költőnk regényéről (aki most az egyik napilapban szintén a kritika hiányáról panaszkodik) tárgyilagos és szakszerű kritikát írtam, s mikor ez a költő elolvasta írásomat, sírógörcsöt kapott, és olyan nemessé edződött benne a kollegialitás érzése, hogy annak a lehetőségét is meg akarta gátolni, hogy továbbra is munkatársa lehessek annak a lapnak, ahol a kritikámat le akartam adni.

151

Mi hát ez, és mellette Kosztolányi Adyt támadó cikke, ha nem az írástudók árulása?

S nem tudom, ezt az alá nem épített támadását miért tartja Kosztolányi magasabb rendű művészetnek, mint az írástudatlanok vak örömujjongását?

Elismerem, így utólag is nagyon bátor dolog volt Kosztolányitól, hogy kiállt ezzel a szívügyével, ezzel a provokációs cikkel, de egyben megállapítom azt is, hogy a vele állítólag egy nézetet valló társai, így kint a nyilvánosság előtt cserben fogják hagyni, mint ahogyan tíz év óta a magyar írók túlnyomó része cserben hagyott mindent, amiért élni érdemes.

(A Toll, 1929. júl.)
Ady Endre

Majdnem harminc évvel ezelőtt, a Holnap című antológiában nyitottam rá először Ady verseire. Valószínű, hogy nem értettem meg a könyv igazi jelentőségét, bárha sejtettem: a néhány ismeretlen ember néhány különös verse új hangot üt meg, új zamatot ízleltet, és új horizontokat tár a látó szeme elé. Sejtés volt ez, ami inkább az elfogulatlan bizalomból, mintsem a felismerés talajából fakadt. Bizalommal fordultam a jövevények felé, mert elégedetlen voltam azokkal a költőkkel, akiket eddig olvastam. Hozzám hasonlóan nagyon is a földön járó lények voltak, mit találhattam volna bennük, ami több, tündöklőbb a magam kicsiségénél és szürkeségénél? Kíváncsiságok éltek bennem, s akikkel találkoztam, azokra felfigyeltem. Ady verseiben új világ tárulkozott elém. Új, de nem idegen.

Megtörténik néha, hogy találkozunk valakivel, akiről eddig nem is hallottunk, és semmi idegenkedést nem érzünk irányában; talán a nyelvét sem értjük, de érezzük, delejes erő árad belőle, jólesik a közelében lenni, s szívünkben fenntartás nélkül rokonunkká fogadjuk. Ilyen ismeretlen rokonomnak éreztem Adyt első versei olvasása után. S ha többé egy sorát sem olvasom, akkor is kitörölhetetlenül megmaradt volna emlékezetemben. Nem az agyamban, hanem a véremben, az idegeimben, egész konstitúciómban, mert nem az eszemmel, hanem emberi valómmal fogtam fel sorsszerű jelentőségét. Nem a tévelygőt láttam benne, mint egyre szaporodó ellenségei, hanem a rendeltetés betöltőjét: a menekülőt és a hódítót egyszemélyben. Számomra nem az volt a fontos, hogy mit mond, de az, hogy mondott valamit – egy új világ megszületésének híradását jelentette. Ma már látom a fiatal Ady kuszáltságát, szinte fizikai fájdalmat érzek ropo152gós, lobogós frázisaitól, de akkor mintha vakmerő kapudöngetést hallottam volna az éjszakában, s kigyúltak bennem a lámpák a vendég érkezésére. Örömmel engedtem magamhoz a sorait, s ha nem jöttek, kíváncsian elibük mentem. Egy-egy rejtőzködőbb, cikornyásabb verssel úgy megvesződtem, mint ahogyan a gyerek jólesőn elkínlódik bábui rejtelmeinek feltárásával. Boldog zaklatottságban olvastam:

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkísérjen egész a síromba…

Ma már tudom, hogy nem világcsodája ez a néhány színpadiasan romantikus és érzelgős sor – de már akkor is és ez is igazi Ady-vers volt: kicsit torzszülött, de nem adoptált gyermek. A romantikus alapérzés, a majdnem hivalkodó és mégis asszonyosan szentimentális gesztus, pattogó ritmus és a szavaknak lázas izzása még sokáig dominálnak mint Ady költészetének karakterelemei. Nem a rendtevő, hanem a saját rendetlenségeit kéjjel fájó ember költészete ez. Magát marcangoló, görcsös vonaglás a költő élete, és minden vers egy-egy átvitt értelmű lecsapódása ezeknek a viaskodó bajoknak. A szomorúság mint elvadult düh robban ki Adyból, és az öröm fogcsikorgató, gonosz, bamba fantomok kíséretében csendül fel. Káromkodások és segélykiáltások, elszánt bátorság és siralmas elgyávulás tetézik egymást az izzó sorokban. De egyelőre bajos lenne megmagyarázni, hogy tulajdonképpen mire haragszik és mitől fél ez az ember. Tárgytalan érzések, bárha nem egyszer nagyon is reális képekben fejeződnek ki. Ezek a képek azonban inkább a költő szuggesztív kifejezőképességét mutatják meg, semmint érzésvilágának kaotikus, ellentmondásokkal telített rejtelmeit tárják föl előttünk. Egy költő, aki állandóan magáról beszél, mintha állandóan titokzatossága lepleit bontogatná – és egyre titokzatosabbá válik olvasói előtt. Minden költő magával hozott sajátossága, hogy előttünk, akik nem látunk tisztán, megmutassa a titkok titoknélküliségét – és sorsverés rajta, hogy nem minden szavában értik meg, sőt nagyon sokban félreértik olvasói. A költemény a költő kifejezőerejétől és az olvasók felfogóképességétől válik egyértelművé és közérthetővé. Ady, mint mondtam, nem rendtevő természet volt, a „titokzatosság” tehát nem halálos, hanem éltető eleme, és nem lehet merő véletlen, hogy olyan korban született, amelyben a tudományosságot sugárzó felületek alatt rettenetesen kigyulladt összevisszaságok csíráztak. Kora költője volt maradék nélkül. Csodálatos buja virág egy álomkórba esett ország közepén. Konzervatív fajtájának garabonciás felforgató, a szabadelvű zsidóságnak kedv153telessel bámult egzotikum. Félreértésből tagadták, s akik szerették, azok is félreértették. Ebből azonban nem következik, hogy idegen volt korában, inkább azt látom bizonyosnak, hogy nagyon is egy volt fajtájával, ellenségeivel és barátaival. Amit talán ő maga is észrevett, mikor így kényszerült szólni:

Páris, Isten veled.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég
Óh, küldi már felém.
– – – – – – – – –. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szívek
S a vad pézsma-szagok.

És a nagy „vasszörnyeteg” kifutott vele az „ámulások szent városából”, Párizsból, és visszahozta őt, aki vissza akart jönni a „naptalan Keletre”. Ady állandóan pörlekedett fajtájával, de a határon túl már fájdalmasan nélkülözte a gémeskút, malomalja, fokos, sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bambaságok és az álombakók együttes közelségét. Minden káprázat és boldogító elképzelés elől visszamenekült ennek a halálerdőnek a sűrűjébe. Micsoda szerelem ez, hogy csak a szenvedésben tud kielégülni? S ha nincs, aki szenvedtesse, akkor önmagában szenveleg. Provokálja az ellenfeleit, s ha rátámadnak, akkor mint valami ártatlan, kiszolgáltatott gyereket, megsiratja magát. Élete tele van örvényekkel. Örvény a szerelem, örvény az arany, de a hírnév és a barátság is örvény. Minden különös vonzza, és minden kielégületlenül hagyja. Ha sokat beszél is örökös kielégületlenségéről, nem feltétlenül szükségeli vágyai reális megvalósulását. Talán nem is valamire irányult vágyak ezek, hanem emésztő izgalmak. A bajokról szólhatni többet jelent számára, mint amennyit a bajok gyökeres megsemmisítése jelenthetne. Ha végzetes betegségére gondol, borzalmas víziói támadnak, már-már érzi tulajdon hullaszagát, de nincs hozzá akaratereje, hogy rendszeresen gyógyíttassa magát. Párizsban van, a kultúra városában, és úgy menekül az orvos elől, mint valami szemérmes 154vidéki gavallér… Különben is, Párizs az ő számára csak mint illúzió ér valamit. Verseiben úgy üdvözli és dicsőíti, ahogyan azt magyar költő még sohasem tette, és tudjuk, hogy csak a legnagyobb ígéretekkel és legkitartóbb kényszerítéssel tudták Pestről vagy Nagyváradról kimozdítani. Annyira azonos volt Magyarországgal, hogy szinte már szimbóluma annak.

Emlékezzünk csak Páris az én Bakonyom című versére. Milyen robosztus erővel, szédületbe sodró lendülettel hatott dinamikus ütemezése, képeinek újszerűsége. Egyike azoknak a verseknek, melyeket sohasem felejt el az igazi versolvasó. S mégis, ma már nemcsak újszerűsége, de mélyen rejlő vidékiessége, bizonyos értelmű szűklátókörűsége is szemünk elé tűnik. Mennyi a titáni lendület, de mennyi a paraszti-úri lélek örök megkötöttsége is ezekben a sorokban:

Megállok lihegve: Páris, Páris,
ember-sűrűs, gigászi vadon.
Vihar sikonghat, haraszt zörrenhet,
Tisza kiönthet a magyar sikon:
Engem borít erdők erdője
S halottan is rejt
Hű Bakony-erdőm, nagy Párisom.

Párizs, a káprázatos világváros mint Bakony-erdő jelenítődik meg Ady költészetében. A világpolgár költő mindhalálig nem tudta gyökereit kiszakítani Érmindszentből, Debrecenből és Nagyváradból. Kisnemesi koldusgőgje és a magyar tájromantika tartalmi és formai magja művészetének még akkor is, ha egy egész ellenséges világ vonta kétségbe tőrőlszakadt magyarságát.

Látóköre nem mondható szélesnek, de egyetlen pillantással meglátta a végzetes kanyarokat, kiszögelléseket és szakadékokat. Szemei állandóan nyitva voltak a Mindenség titkaira. Egyszerre látott kifelé és befelé. És a megpillantott képek, távoli idegen világok egymásra hullottak benne, összekeveredtek, mint valami sötét veremben, hogy aztán időnként mint lényének visszhangjai zengjenek föl egy kocsmai, kávéházi, szállodai vagy kórházi éjszaka csöndjében. Legtöbb versének az ilyen hallucinációk és rémlátások adják meg tartalmi anyagát. Olyan erőmezőn él, amelynek áramvonalai állandóan keresztül-kasul hasogatják, és ez a szétesettség, gyötrelmes lázállapot néha a tökéletlenség tökéletességében jelenik meg 155előttünk. Hosszú esztendőkig ez a tökéletes tökéletlenség Ady költői ereje és babonázó hangjának megmagyarázhatatlan pompázata. Betegsége az, ami életét diadalmasan kitölti; a virág, amit olykor a gomblyukába tűz, nem a nagy életművész, hanem a kétségbeesett halálraítélt tüntető jelvénye. Úgy látszik, hogy állandóan a kimondhatatlant szeretné kimondani. Különösebb hangsúllyal ezért ismétel meg egyes sorokat, és ezért sorakoztatja föl szimbolikus jelentőségű nagybetűit. Amit feltételezünk verseiről, azt el is fogadhatjuk valóságnak. Művészi megnyilatkozások ellenőrzésére nincsenek pontos, megbízható mérőeszközeink. De Ady néha önkéntelenül leleplezi magát. A fény, amivel eddig is nem annyira megmutatni, mint inkább takarni akarta magát, kialszik, s ilyenkor zavarosak a sorai, szakaszai, egész versei elégnek saját rakétatüzükben: a költőnek ilyenkor nincs semmi mondanivalója. Ilyenkor kegyetlen torzképe Ady önmagának. Érzékeny és mégis plasztikusan kemény stílusát befödi a hányaveti modor és torzók vagy újságírói szólamok maradnak versei. De mindez inkább csak a fiatalabb éveire vonatkozik.

Az Illés szekerén című kötetben már fölcsendül az érett férfi klasszikusan tiszta éneke. Milyen pénzsóvár, élvhajhászó, Lédát mint aranyszobrot idézi a Vér és arany című kötetben, s most, mintha máris túllenne mindenféle olcsó ingereken és félelmetes kísértéseken, megbékélt vándorhoz illően mondja:

Mit hagyok itt, nem is tudom már,
Messzebb-messzebb visz minden óra.
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.

Gyarlóság lenne szó szerinti értelmükben elfogadni, tudomásul venni az idézett sorokat. Szó sincs róla, mintha a költő csakugyan kifelé menne az életből, csupán bizonyos varázskörökön lépett túl, mutáló hangjából kialakult a komor basszus, filozofálgatásai filozófiává értek, s a csatazajos praktikák és verssé desztillált dühösködések helyett elkezdődik az árva keresztyén küzdelme Istennel. És így szól a megúnt csatazaj-ról:

Költészetének ebben a szakaszában visszacsendül nietzschei fájdalmasságú magányosságérzése.

Semmi konkrét utalás Nietzschére, de érezni, hogy Ady lélekben egyre magasabbra emelkedik, egyre idegenebbé válnak előtte a földi tájak, egyre inkább a magányosság érzése lesz úrrá fölötte, és egyre inkább sorsközösségbe kerül a német filozófus költővel. Már nem Zarathusztráról énekel, hanem úgy énekel, mint Zarathusztra:

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Übermenschi magasságokban a társtalanságát látó ember visszakívánkozása a közösségbe. Mintha csak Nietzschét olvasnám: „Hadd mondom meg én is, mi a kívánságom, milyen gondolat járta át ez évben először a szívemet, mely gondolat legyen további életem alapja. Inkább meg fogom tanulni, hogy a szükségszerűt szépnek lássam a dolgokon, és akkor én is azok közül való leszek, akik a dolgokat szépnek látják. A szükség iránti szeretet, ez legyen mától fogva az én szerelmem. Ó, mert én is szeretnék már igenlő lenni… Ó, az élet betegség!” Ez a romantikus életérzés fűti Ady költészetét is. Elviselhetetlen teher az élet, de aki ilyen áthatóan szenved, annak már elviselhetetlen lenne e nélkül a szenvedés nélkül az élet. Nietzsche az őrültek házában végezte, s Ady is lélekben jóformán már halott volt élete utolsó hónapjaiban. Életének hosszú kálváriaútján nem tudom, foglalkozott-e komolyan az öngyilkosság gondolatával, de való, hogy nem támadt fel gyilokkal maga ellen. Bródy, az „életművész” megtette ezt, Ady „halálösztönei”-nek szükségük volt az élet megpróbáltatásaira. Viharba kitett lámpa volt, haldokolva égett, de nem lobbant ki, kanóca tövéig elfogyasztotta magát. S hiába, hogy hősnek és hódítónak látszott – megvertebb és elhagyatottabb volt minden kortársánál. Nem vándorló világpolgárnak, hanem fajtája köldökzsinórjáról leszakadni nem tudó bujdosónak érezte magát a világban, nem közeledett valami felé, hanem 157menekült valami elől, nem a vágyai beteljesülését szomjúhozta, hanem állandó félelemérzések gyötörték.

S akik Adyt szocialista forradalmárnak kiáltották ki, ugyanúgy eltúlozták a valóságot, mint akik a magyarság ellenségét vélték benne. Néha csakugyan úgy látszott, mintha társadalmi forradalmár lenne, és néha úgy, mint aki szembefordult fajtájával. Az egyik fél számára hiába írta meg keresztyén zsoltárait, s a másik fél előtt hiába hivatkozott nemes őseire. Tény, hogy Ady keresztyénségének semmi köze a halvérű puritanizmushoz és a kákabélű aszkézishez. Mikor Istenhez fohászkodott, akkor is feleselő akcentus vegyült szavaiba, s – ha általános emberi magatartásában nem is – művészetének újszerűségében, nyugtalanságának nyugtalanító erejében megvolt a forradalmi jellegzetesség. Politikai felfogása a tizenkilencedik századi francia politikai ideál tükröződése volt, hazai viszonylatban sem jutott túl a radikális párton, költészete azonban, legalábbis Magyarországon, forradalmi reveláció volt. Forradalom volt, mert egy sötét epigonkorszak után kaput nyitott az új generáció előtt, ellaposodott szürke szavaink az ő fellépésével friss, életdús jelentést kaptak, s amit tegnap nem volt szabad kimondani, annak ma szégyenletes lett az elhallgatása. Bizonyosan forradalmi jelenség ez, de nem úgy, ahogyan azt a politikai agitátorok és formulákra beállított pártemberek értelmezték és nagyjából értelmezik még ma is.

Állításom ellen nem érv, hogy maga Ady is szerette magát forradalminak nevezni. Vizsgáljuk meg, hogy mit érthetett ő a forradalom szó alatt. Kétségtelen, hogy a forradalom valóságáról nem volt egyértelmű szociológiai fogalma. Petőfiről írott tanulmányának második mondatában így szól: „…a forradalmat ma is olyan bolondosan szeretem, mint valamikor”. Mi a ráció ebben az affektált, majdnem nyegle kiszólásban? Milyen forradalmár lehet az az ember, aki a forradalmat „olyan bolondosan szereti”? Milyen bolondosan? Mint a mámorba részegítő alkoholt, mint egy démonikus nőt, mint, mint – mondjuk – a jámbor polgár a karneváli szereplést? Holott a forradalom nem a jónak, szépnek, erőnek, bátorságnak szubsztanciális egysége, hanem az ellentétek kirobbanása, végzetes kísérletezés a múlt és jövő között. Sorsdöntő Gólem, aki fél lábával a múltban, fél lábával a jövőben áll, s ő maga a jelen, saját tapasztalatainak és boldogságot ígérő illúzióinak kiszolgáltatottan. A forradalom nem beteljesedés a végső cél értelmében, a forradalmár szemében csupán végső eszköz egy új egyensúlyállapot megteremtéséhez.

Viharmadár volt, nyugtalanságában a forradalom előhírnöke, de ez sem abban az értelemben, ahogyan Leonyid Andrejev határozta meg Gorkij 158szerepét az 1905-ös forradalom bevezető szakaszában. Gorkij forradalmár volt, mert a megbékélést áhítozta, Adyt belső nyugtalansága sodorta az apokaliptikus örvények felé, mint ahogyan ez a belső nyugtalansága – nem építő testvérisége, hanem megbántott, félrelökött úrsága – állította a szervezett munkásság mellé. Valóban, néhány szép verset írt a munkásság nyomoráról, szenvedéséről, de ha harcba tüzelte őket, akkor csak színpadi elképzelései voltak. És a forradalom győzelmét így vázolta fel:

És a napok lángolva telnek,
Az ó várak leomlanak,
Csupa új vár lesz a világ,
Hol győztes bárdok énekelnek.

Azt hiszem, nem mondok nagyon lehetetlent, ha úgy vélem, a kisnemes Ady haláláig megmaradt nemesnek és úrnak, csak éppen pénztelenül és nem utolsósorban ezért testben és lélekben meghasonlottan. Vár, csáklyák, vitézi tettek, éneklő bárdok – letűnt évszázadok rekvizítumai. Ady indulatai ilyen keretek között „istenültek”. Mindez azonban nem jelent csökönyös konzervativizmust, és nem teszi kétségessé a költő nagyságát. Az ige nem jött ki egyértelműen a száján, gesztusai nem voltak határozottan iránytmutatók, de élet izzott a szavában és lendületében, s ha ő maga nem is tudott maradék nélkül állást foglalni, akikkel szembefordult, azok állásfoglalásra kényszerültek. Aki megismerkedett vele (költészetével), az nem maradhatott közömbös az irányában. Szinte önfeláldozó hívei és minden elvetemültségre kész ellenségei voltak. És az ellenségei között voltak olyanok, akiket nem a megvetés, hanem az irigység dühe hevített, mint ahogyan hívei között is akadtak olyanok, akik úgy tértek meg hozzá, ahogyan az éjjeli lepkék térnek meg a fény forrásához. Mindennek a felemás zavarosságnak, ami Ady körül kialakult, nem kis mértékben maga Ady volt az okozója. Egyszerre száz arcot mutatott a világnak, s hovatovább mindenki megláthatta benne azt a mintaképet, ami után lélekben vágyakozott.

S ha Adynak ez a színjátszás gyöngesége, ugyanakkor diadalmas ereje is. Ő a Nem és az Igen is egyazon pillanatban. A gyöngék jajveszékelése és az erősek csatakiáltása. Kérdés, hogy ki milyen pontról nézi, és ki milyen távolról hallgatja. E szerint az elosztás szerint kavarognak körülötte barátai és ellenségei. S ebből a kavarodásból azok sem tudtak biztos partra jutni, akik komoly kritikai értékelését akarták adni Ady emberi és költői jelentőségének.

159

Életrajzírói, akik Istenné akarták magasztalni, szörnyű fogyatékosságokkal megvert, nagyon is esendő figurát gyúrtak belőle, s akik a költészetéhez nyúltak hozzá, részben szemponttalan filológusok voltak, akik Ady villódzó frázisait úgy szedték gombostűhegyre, mint a csodabogarakat – részben rivális költők voltak, akik hibákra és fogyatékosságokra vadásztak, s a legszembeötlőbb értékek felett is könnyedén elsuhantak. Valóban, ideje lenne, hogy valaki hozzáértő és bátor, szókimondó kortárs megcsinálja Ady költészetének kritikai mérlegét, vele egyben az Ady-kultusz revízióját.

Az utóbbira talán nincs is szükség. Egyesek revíziós hajlandósága még nem feltétlenül jelenti a „rendet csináló” hadjárat indokolását. Ebben a kérdésben rémlátások izgatják a fantáziát. Hiszen Ady elementáris hatása máris megoszlott, elemeire bomlott. Gyorsabban értünk el ehhez a fordulóhoz, mint ahogyan bárki is gondolta volna.

A világháború nemcsak materiális, hanem szellemi életünk fejlődésvonalát is kettévágta. 1914–18 mint valami áthidalhatatlan véres árok fekszik múltunk és jelenünk között. Ady minden fájdalmaival és düheivel, fekete-vörös pompájával a túlsó parton maradt. S annak idején, amilyen hirtelen sorakoztak fel költészetének tehetséges követői és zajongó epigonjai, ugyanolyan hirtelen elnémultak, és más vizekre eveztek. Adynak ma nincsenek olyan olvasói, akik élni és halni tudnának érte. És éppen nem ilyenek a fiatalok. A negyven-ötven évesek között sóhajtás vagy káromkodás kíséretében váratlanul fel-felhangzik a neve, s ilyenkor sokat ígérő múltjukra és Adyra, az „énekes bárdra” emlékeznek. A költő nem így gondolta a dolgok alakulását, mikor ellentmondást nem tűrőn hirdette:

Igen, én élni s hódítani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lányok s ifjak szívei védenek.

Nem így történt. Kitől vannak ma távolabb a fiatalok, mint éppen a tragikus életérzésű Adytól, a problémákkal viaskodó és a dolgokat nevükön nevező költőtől? De ez nem von le semmit Ady korszakos jelentőségéből. Vad viharok kicsavarhatják talajából az élő, termő fát, de tudjuk, ugyanezek a viharok széthordják a kidöntött fa magjait, s azokból új fák gyökereznek a talajba. Ady ma a köztudatban alig több, mint politikai jelszó forradalmárok és ellenforradalmárok ajkán, s idő kell hozzá, hogy verseinek ingerlően fanyar zamatát ismét ízlelni tudják. Ez a pillanat elkövetkezik, 160mert Ady költészetének fénysugara felosztott térrel és idővel körül nem határolható. A szellem újjászüli önmagát, és világosságot áraszt – ez a rendeltetése. De ez az Ady már nem az lesz, aki „prófétának, vátesznek érzi magát, s felkentségének, fejedelemségének gőgje korlátlanabb s kielégítetlenségében minden percben sajgóbb, mint a régi feudális titánok martalóc urasága”. Ó, rajongó „fegyvertársak”, bősz Szabó Dezsők, hogy meg tudjátok őt gyalázni dicséreteitekkel! Ezt az Adyt a háború véres árka elválasztotta tőlünk és a jövő fiataljaitól, s ezt az alakzatát már ő is levetette akkor, amikor szélmalomharcai helyett komoran magába fordult, s mikor a hallelujázó kórus közepén így szólt:

Tekints meg engem, tekints meg, Uram,
Ejtsd el bolond fegyverem
S ha mindenek ellen vad düh kínoz,
Fektess le szépen halottaimhoz
S arcomat hozzád emelem,
Tekints meg engem, tekints meg, Uram.

Új szakasza kezdődik életének, tudatosodik benne sorsának eljegyezettsége, nem pompázza fel fájdalmait, lelkében mezítelenül áll előttünk, s már nem mindenáron győzni, hanem magával megbékélni óhajtana. Nem meggyávulás ez és nem elfáradás, hanem kiteljesedés. Aki annyit beszélt „fenséges”, „gőgös” magányosságáról, most csakugyan és akaratlanul is elérkezett igazi, mélységesen emberi önmagához. Olyan hirtelen volt ez a forduló, hogy a legmeghittebb barátai sem tudták követni. Vége a hejehujának, a legények szétszéledtek. De, akik Adyt ennél a fordulópontnál elvesztették szemük elől, azok sohasem látták őt igazi valójában és sohasem értették meg csip-csup szenzációkhoz szoktatott eszükkel. Adynak sorsszerűen oda kellett megérkeznie, ahová megérkezett. Útjának egyenes vonalát, mintegy jelzőoszlopok mellett, végigkísérhetjük könyveinek címeivel. Lássuk: Versek, Még egyszer, Új versek, Vér és Arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének, A Minden-Titkok versei, A menekülő Élet, A Magunk szerelme, Ki látott engem? A halottak élén. Ez a címsorozat minden külön magyarázkodásnál világosabban mutatja a költő fejlődésének egyenes vonalát és azt a kaput, amin át az összezavart pillanatokból belépett az örökfolyású, végtelen időbe. Az esendőségből a halhatatlanságba.

Valóban, ideje lenne, hogy valaki megcsinálja Ady kritikai értékelését. De aki a ritmus-skandálás iskolai metódusával és szóbogarászó kicsinyes161kedéssel közeledik hozzá, az sohasem fogja ujjával megérinthetni és szemével megláthatni. Csak az szólhat róla érdemben, aki egész valójában felfogja, aki úgy tud elmerülni költészetének titokzatos világában, mint a kincskereső búvár a tenger kimeríthetetlen vizeiben. Aki Adyról akar szólni, annak legelőször is különbséget kell tennie a versíró és a megszállott, eruptív erőkkel telített ember között, aki történetesen versekben fejezi ki magát. Az egyik alakít, a másik alkot. Az egyik – mondjuk – versekben rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál. Ady ehhez a második típushoz tartozik. Vannak költők, akik törvényekre építik fel verseiket. Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni. Némely költők érzés- és gondolatvilága felett egy művészi ideál uralkodik. Ady érzés- és gondolatvilágának versekben való kivetítődése, vagyis új formába objektiválódása: maga a művészet. Nem olyan, amilyen előtte már volt, és nem olyan, hogy másmilyen is lehetne. Magába zárt egység és éppen ez a zártság jelöli ki helyét és értékjelentőségét a világban. És nem jelentenek semmit az úgynevezett rossz sorok, szakaszok, egyes versek az egész Ady-probléma szempontjából. Az Ady-rímek és ritmusok a szó jó és rossz értelmében való szétválogatását kicsinyes, fölösleges fáradozásnak tartom. Vannak költők, akiknek a rossz rímeik, mint a tüskék, beleszúrnak az olvasó fülébe és a zökkenő ritmusok megzötykölik az olvasót, mint a szekéren utazót a rendezetlen országút; vannak ilyen költők – de Adynál mindezeken az akadályokon és hiányosságokon zökkenő nélkül átrepít bennünket a költő belső, szuggesztív erőlendülete. Vannak festők, akik kimutatható anatómiai hibákat követnek el képeiken, az egész mű mégis klasszikus jelentőségű alkotás. Ady ezeknek a kiváltságos lényeknek a családjához tartozik.

És mit jelentenek azok a kifogások, amiket a nyelvezete ellen szoktak felhozni? Hebehurgyának, esetlennek, keresettnek, naivan modorosnak tartják. Csakugyan, amint vannak rossz rímei és ritmusai, ugyanúgy vannak nyelvi hibái is. Szókötései és képzései sokszor erőltetettek és érces csengés helyett, mint a bádogkolompok, csak konganak. Sokszor, de nem mindig és nem is véletlenül nem mindig. S ez már nagyon sokat jelent. Az erdő madarai általában unalmasan csicseregnek, idegesítőn rikácsolnak – de vannak köztük, amelyek gyönyörűen énekelnek. Ezért a madarakról általában mint énekes lényekről szoktunk beszélni. Adyról jó néhány zengő és élettel teljes, új szaváért – nagyon is érdemes mint vérbeli nyelvújítóról elmélkednünk. És végül, mik az ő különváló érdemeinek félreismerhetetlen jelei? Nem jelekkel jelölte meg, hanem lényegében különvalónak formázta meg őt az „Úr”.

162

Ady mindenki mással összetéveszthetetlenül Ady volt.

Ebben a kis írásomban én is csak általános képet iparkodtam róla adni, mert úgy érzem, részletanalízissel nem jutottam volna sehová. Egész munkám nem jelenthetett volna egyebet logikai tornánál, minden bizonyosság nélküli bizonyításnál. A részletek felmutogatása helyett az egész központi megvilágítására törekedtem. A részletek nem bizonyos, hogy kiadják az egészet, a tökéletes eredményt – kétségtelen azonban, hogy az egész megsejtésén át könnyen eljuthatunk a részletek megismeréséhez. Távolról sem azt akarom állítani, hogy mivel az egész megmutatására törekedtem, maradék nélkül meg is mutattam azt. A feladat elvégzéséhez szükséges jó szándék megvolt bennem, de – sajnos – az eredmény mindig kettőn múlik (legalább kettőn): a megadott csomón és azon, aki ki akarja bogozni. Az Ady-probléma kibogozása nem könnyű feladat, előttem már jó néhányan kísérleteztek vele – nem sok eredménnyel.

Boldogság a számomra, ha csak egyetlen résen is bevilágítottam Ady fájdalmas életébe és művészetének titokzatos világába.

(Szocializmus, 1938/11.)
Ady Endre
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Nem esztétikai értékelést akarok adni. Ady költészetének különös zamatát többé-kevésbé ma már mindenki ízlelni tudja, s fölényesen vagy túlzó kételkedéssel csak rivális kortársai vitatkoznak jelentősége felől. Az irodalomtörténet lajstromozói már mindenesetre eljutottak odáig, hogy Ady géniuszát különösebb figyelemmel tiszteletben tartják, a kortárs költők azonban még mindig nem nyugodtak bele, hogy ő volt az, aki legmélyebbről és legmesszebb hangzóan zengett közülük. Természetes, hogy azok 163a költők, akik Adyt tegnap nyíltan támadták s akik ma alattomos számításból nem szólanak róla, nemcsak maguk között a legkülönbet tagadták meg, hanem a strázsát is elhagyták, amelyre a fentebb idézett költeményben olyan nyomatékosan hívta föl figyelmünket. Szinte morális kötelességünkké tette, hogy „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”, mert tudta, Magyarországon elsősorban a költők hivatása, hogy megkonduljon a harang a vihar előtt s a lelkekben ne aludjon ki a világosság mécsese. Tudta, hogy a költők sorsa egy személyben a rombolók és az építők sorsa is. Az ő szemében körülbelül Petőfi a költő mintaképe. Lehet, hogy Petőfi-rajongása túlzottan romantikusnak hat most, s mégis, amit tanulmányában ír róla, ma is megfelel a való igazságnak. Magasztalva fájlalja Petőfi sorsát, és azt mondja: „Már ott történt az elhibázás, hogy Petőfi abba a Magyarországba született, mely még ma is képtelen önmagával elhitetni, csak elhitetni is, hogy olyan, amilyennek Petőfi merte elképzelni.”

Az esztétikai értékelésen túl mi is elmondhatjuk, hogy Ady életében ott történt az első elhibázás, hogy az ország, amelyben született, két forradalom után sem vált olyanná, amilyennek Ady merte elképzelni. Bizony, jó volna, ha lenne ma Petőfink és Adynk, akik segítenének eloszlatni a ködöket, szétkiáltanák a szenvedők panaszait – az igazságosság és a szabadság eszményének nevében nyílt kiállásra buzdítanák az alakoskodókat és alkalmazkodókat. Ma itt mindenki a nép nevében szól, a népi szellem képviselőjének tolja föl magát, s még mindig Petőfi és Ady azok, akik a kritikus gondolkodó előtt valóban a nép fiainak számíthatnak. A nép sorsát viselték, az ő erőiket és az ő vágyaikat fejezik ki művészetükben.

Ady költészete éppúgy, mint Petőfié, a népben gyökerezik, anélkül azonban, hogy egyikre is ráillene a ma divatossá vált népiesség fogalma. Nem hasonulni akartak a néphez, hanem kifejezni iparkodtak a művészet legmagasabb síkján. Mindketten a magyar homokban álltak, de nyugat csillagai felé tekintettek, egyik sem törekedett vezéri szerepre, de csodálatos erővel hangadói voltak csalódások között vergődő, de mégis csüggedetlenül reménykedő koruknak.

Ady sohasem büszkélkedett a mai népies írókhoz hasonlóan szolga őseivel, nem tagadta meg kisnemesi származását, s nem iparkodott hozzásimulni a polgári szokásokhoz, ahogyan azt utódai közül jó néhányan fölényes cinizmussal és szinte begyakorolt készséggel megteszik. A kisnemességből származott, de ez a származás nem vont köréje meghatározott és áttörhetetlen osztálykereteket, csupán szellemi magatartását határozta meg. A megbántott emberek fájdalmát magában foglaló kisnemesi gőg a költőben lázadó akarattá és teremtő zsenialitássá nemesedett. Népies 164költőink, akik a paraszti sorból kivált első generációnak számítanak, maguk mögött közvetlen szolgai emlékekkel, szemük előtt pedig a gyors és könnyű polgárosulás lehetőségével mohók és törtetők. Ady nem egy kenyéren nőtt föl a szolgákkal, csupán a szomszédságukból indult el a harcra már edzetten s még annyira ki nem éhezetten a jólétre, hogy megszédüljön az idegen világ csillogásaitól.

Elrendeltetés volt számára, hogy senkinek se bocsásson meg a bántásokért és semmit ne adjon föl magában a látszólagos győzelemért. Sokan szeretik Adyt vátesznek nevezni, politikai témájú verseit próféciáknak minősíteni. Látszatra igazuk is van ezeknek az Ady-rajongóknak, de csak látszatra, mert politikai és filozófiai magyarázataikkal nemegyszer többet ártanak a költő igazi nagyságának, mint álnok ellenfelei. Bár tagadhatatlanul igaz, hogy sok olyan részletet, aforisztikus mondatot, hirtelen fölvillanó gondolattöredéket találunk Ady irodalmában, amelyek szinte jóslatszerűen hatnak a mai olvasóra. De ez nem azért van így, mert Ady különös jóstehetség volt, hanem azért, mert egy meghatározott pontból látta és össze tudta látni a világ ezerirányú és ezerszálú szövedékét. Kétségtelen, hogy fölötte állt osztályoknak, pártoknak és fajoknak, az emberben fölismerte az embert, és speciális tudományos felkészültség nélkül is ráeszmélt, mintegy rádöbbent kozmikus viszonylataira a világban. Pontosan olyanfajta lény volt, mint amilyennek ő határozta meg Petőfit: „Csoda volt a számunkra… De csoda volt ő önmaga számára is, s ami valami szomorúan keveset magyarázhat nekünk Petőfiből, az megint egy utunkba hárult kemény csoda. Ez az ember csodát látott mindenben, s nagy szerencsénkre a próféták őrületével vallotta, hogy minden csoda, s hogy a csodák e légióját csak ő tudja megfejteni.”

Ady szerint Petőfi nem jós, hanem csodalátó volt, s ezt a csodalátást szuggerálni tudta másoknak is. Ugyanígy szerintünk Ady is inkább mágus, mint vátesz volt. Vagyis nem a hétköznapi logika vonala mentén következtető, hanem fölfedező, olyasvalaki, aki előtt megtárulkoznak a dolgok. Mint költő különösebb erőfeszítés nélkül, de életének mértéktelen fogyasztása árán a magasba emeli és nevükön nevezi őket. Lapozzuk csak át műveit, és látni fogjuk, mennyi minden olyasmi van bennük, ami ma is új megállapításnak, a múlt leleplezésének és az ismeretlen jövő körvonalazásának hat. De figyeljük meg egyben azt is, hogy a politikus Ady sosem adott programot, s a költő Ady egészen új utakat vágott a maga számára. Sosem esett bele abba a dilettantizmusba, amiben utódai fulladoznak, sosem dicsekedett el vele, hogy politikai témájú versei és politikusokat támadó cikkei mögött kidolgozott pártadminisztrációs és organizációs terveket 165őriz a lakásában. Nem, ő ilyen dilettantizmusba sohasem esett bele, de mindamellett leírta, hogy: „Az, amit Madách korszellemnek nevez, úgyis föl van készülve erre a nagy és talán szükséges leszámolásra. (Amelyben) el kell következnie annak a boldog kornak, amikor konszolidált, okos társadalomban egyéniségnek, zseninek nem szabad születnie.” Íme egy „prófécia”, amely döbbenetes pontossággal bekövetkezett. De miért neveznénk ezt jóslatnak, amikor nem egyéb az alkotó individuum tiltakozásánál egy olyan korszakban, amelyben a gondolkodó és érző ember már szemben találta magát a külső erők támadó tendenciájával. S annak idején Ady mint harcos egész sorsszerű életével ellene fordult ennek a tendenciának, így lett a forradalomnak előhírnöke, de ugyancsak így és ezért történt meg vele, hogy a politikai és gazdasági harcok kellős közepén ő már Isten felé fordult költészetében, s már elégedetlen volt azokkal, akikkel tegnap együtt rakott rőzsét a kigyulladó tüzekre. Mert hiszen ő nem a tűznél melegedők, hanem a kiválasztott gyújtogatók fajtájához tartozott. Mindenkor rendet bontott a nagy rendtevés érdekében.

Mindig önmagát énekelte, és minden szavával és minden ütemével mégis a közösséget szolgálta. Tele volt bizonytalansággal, s mégis végtelenül biztos volt a dolgában. Annyira a való élet törvényei szerint énekelt, hogy halála után húsz esztendővel is hiába próbálunk róla hallgatni és hiába próbálják nyilvánosan megtagadni. Élőn hat mindazok sorsalakulására, akik átérzik világunk tragikus fordulóját és természetük lényegénél fogva építeni akarnak a romok fölött.

Húsz éve temettük el Adyt, de csak az árnyékát. Fényességének magja tovább él bennünk, és hisszük, hogy abban is igaza volt, amikor azt mondta:

„Ördög és pokol, de főképpen kedves kortársaim összefogtak fiatalságom és hiúságom ellen. Hiszen jól dolgoztak: távoztam minden helyről, elsőről, másodikról és harmadikról, messze élek, nem is élek. De ama halottak közül való vagyok, akivel számolniok kellett az élőknek… A nyugalmukat veszélyeztetem, a hitüket, s ezen felül a cinizmusukat, és amikor az ő fajtájukból való újak és éhesek jönnek, ez ifjú Sámsonok kezében én leszek a szamár-állkapocs.”

Ezek az ifjú Sámsonok még nincsenek itt, de el kell jönniök, mert fordul a világ sora, és az új helyzetet az új embereknek kell megteremteniük.

(Népszava, 1939. jan. 29.)
166
Révész Béla
Kontúrok egy portrait-hoz

„A tenger, a mélységes, a hatalmas: szelíd volt, mint egy mesebeli óriás.” Ettől, vagy még messzebbről vett s még könnyebben adódó felszín-méricskéléstől kell elindítani magunkat, ha Révész Béla fejlődés-ívét első könyvétől a Beethoven-ig csak pillantással is végig akarjuk tapogatni. A két stáció között megjárt út külsőségekben puritánul egyszerű, reklámra figyelőknek szinte észrevétlen időmúlás, de élettel élt művészetében folyton gyarapodó s ma már hatalmasan kiteljesedett, hogy megkicsinyítés nélkül nagyon kevés magyar író értékeredményével vethető össze.

Révész másfél évtizeddel ezelőtt, mint a romantikus-naturalista iskola sarja, Csizmadia Sándor és Kóbor Tamás gyűrűjében ütődött fel. A szocialista ideológiával ojtott naturalizmus ekkor harsogta magát nálunk divattá, s az új könyv ebben az áradásban semmi különösebb sikert nem tudott kicsiholni. Figyelőket csak a kitermelt munka átlátói közül talált. S hogy ennél az étlapnál mi sem állunk meg hosszabban, ez ne essék keresztnek az íróra – átlépésünk iskolát feledtető, amelynek kopírozni serkentő elméletét éppen Zola nagy lendületű temperamentuma, mitologikus mindent megnagyítása döntött csírát fogantató talajnak a fejlődés alá.

Naturalizmus (a terminológia eredendő értelmezésében) úgy vethető össze a művész produktumának (mindenkori) nagyszerűség-fogalmával, mint a szolid, meglévő igényeink kielégítésére törekvő mesterség magával a belőlünk mindig is új igényeket kiváltó művészettel. A tiszta naturalizmus sohasem lehet több (és soha se is akarta magát többé tetszetni), mint az elénk buggyant formák, színek és hangok érzékelt felületének megrögzítése.

A művészet: teremtés, fokmérője: a koncentráció.

A naturalizmus: konvenció.

Igazi művészet: csak az elődök héjazó nagysága alól szabadult egyéniség.

Az egyéniségnek determinánsa csak kollektív értelmi és érzelmi egészébe gyökerezett világnézete lehet. Ami ezen kívül van körülötte – mindenre felhasználható anyag a művész alkotó zsenijének.

Révész folyton fejlődő teljes magához érkezését Találkozás Hamupipőkével című könyvével jelöljük.

Víziós témáival kinőtt az iskolából, megforrt nyelvezete elpattantotta 167magától a történeteket regulázó stilisztikai kompozíciót. Lényege azonban ma is a régi gyökereiből táplálkozik. Fejlődése nem új irányba torkollás, eredő magának figyelmeztető és célbavágó áradása. Témái ma is szocialistaságával motiváltak – tehát megmaradt „proletár” írónak.

Előttünk: a forradalmi ember első érdemesült szószólójává izmosodott.

A magyar „szocialista” irodalomnak benne látjuk kezdetét s eddig legművészibb kiteljesítőjét. Ami ebből a szürkébe öltözött talajból eddig előtte és körülötte kisajtolódott, annak életben semmi köze a tömegek jövőre érő életéhez. Ez az irodalom minden lánccsörgető és cinóberes tirádáival együtt semmivel sem gondolkodtatóbb és vérkergetőbb az urambátyámosság anekdotás bravúrjainál. Kakasos hanghordozás, tirannusi maszk – valójában pedig a nyomor szavakba verítékezett szentimentalizmusa. S ha idegenbe nézünk át, ott is csak távoli ágról vehető atyafiságát találhatjuk Révésznek. A francia Jehan Rictus és az orosz Gorkij is csak osztályosaik rendezetlen sorsának papos szájú felpanaszlói. Révész nem „megokosodott” felülről szemlélője ezeknek a sorsoknak, hanem eszével és érzéseivel gyökeresen benne élő, s így művészi temperamentumával vérségileg kényszerült előbbre segítője. Az eddigi művészeit torzókká csonkító pártoskodó elkülönülés Révésznek csak témakörére ütötte rá kategorikus osztálybélyegét. Innen a szűk témakör, amelyben Révész mozog, és innen tulajdon, egyenlő fokig emelkedő erejének, hangulatának és fantáziájának még ebben a körben is nemegyszeri megismétlődése. Hatalmasan építő s szinte szobros plasztikával megjelenítő ereje azonban észrevehetően ebből a gondolatkörből és miliőből testesedik.

A szocialista művészek kétféleségének analógiája magában a szocializmus kétféleképp élhetőségében magyarázkodik. Az egyik fél spekulatíve, a másik intuitíve lett szocialistává. Révész kiválasztott típusa az utóbbinak. Szocializmusa érzelmi szocializmus, s ma már szinte a nacionalizmusig érett. Munkássága maga a jó-ember-ideál portréja. Ez a születésével hozott kollektivitás igazítja el a politikai demagóg pártoskodástól, a meghasonlás szkepszisétől, és ez az érzés dagasztja föl vágyakat és tragédiákat mutogató szavait a sokszor paroxizmusba csendülő vallásos áhítattá.

Hedonizmus az erő és életszeretet jegyében.

Révész szocialista-nacionalizmusának nagyszerű formába teljesedése a Vonagló falvak. Ő magyar regénynek kereszteli, mi tágra feszített perspektívában az új magyar irodalom első reprezentatív regényének kritizáljuk. Mert ez a könyv, minden értelemmel olvasó előtt több, mint egy szánalmas magyar specialitás kipécézése: az író zsenije korszerű nemzetközi tragédiát sugároztat elénk. Munkáját összevetve legújabb nyavalyának 168belénk esett, bő regénytermésünkkel, siralmas konklúzióját kapjuk legtehetségesebb íróink világnézetekből eredő egymástól-különbségének. Az alig tízéves könyv, véresen az időnkből metszett témájával nemcsak a szereplő alakokon, de a nemzeten, sőt a politikailag szemben álló osztályokon is túlnő, s egy életes fantázia rugóin egészen az ó és az új világ tragikus ütközőjéig lendül. Ennek a lendületnek a téma-elgondolás keretből szabadult formakompozíciója és a szavaknak az író akaratához föltétlen alkalmazkodása a bölcsője. Érdekes, hogy Révész ennek a könyvének előszavában panaszkodik a szavak merevsége és az írásjelek hiányossága miatt. Ha nem értenénk meg a törekvő művész örök verekedését a nyersanyaggal, egy pillanatra hivalkodásnak vehetnénk ezt a panaszkodó – erőt. Mert ha előző munkáiban (a legjobban is, mint a Földi óperenciák) a gazdagon színező nyelvezet itt-ott még a Salammbô és Heródiás mesterének egy síkban színezésével érintkezik, a kimért, hideg anyag itt már teljesen az író szuverén akarata alá hajlik, és szuggesztív formájává, mozdulatává vérmesedik a víziókból kitermelt figurának.

Itt már senki írói atyafiságát nem találom Révésznek.

Gazdag és előrejáró kollektív individuum.

S ha Gorkijt elfogadjuk (én elfogadom) a proletárság példázásokban gondolkodó fejének, Révész ennek a jövőt örökölt tömegnek jóra éhes vágya, igák alól menekülő vére. Nem megfigyelések moralizáló leírója, de vitális új történetek elgondolója. Az alakok és sorsuk mögött, mint küszködő és verekedő testvért ott érezzük az írót, az ő temperamentuma pezsdíti életre a témát, az ő vére sugárzik át a tüzekbe fantáziált képeken, az ő pattanó rugókká edzett szavai és acél matricákká szerkesztett mondatai mozdítják a mozdulatot, és testesítik elénk a testet. Magyar és üvegesen tömör nyelvezetében akcióvá komolyodtak az agitátorok szóvirágai, s bársonyos színei koncentráltan tovább pompáztatják Rembrandt és Greco piktúráját.

Ez a periódus Révésznél a múlti naturalizmusból a legmaibb expresszionizmusba érkezés periódusa, amely legutóbbi könyvében zenitjére magasodik. S akinek tizenöt évvel ezelőtt a lesimult tenger még olyan volt, mint a mesebeli óriás, az most kint ül a nagy vizek partján, s amit fölajzott idegeivel kilátott, kihallott a körülötte élő világból, azt mint egy új világnak új életét így fantáziálja elénk:

„Gyémántméhe kitárva a verőfénynek, az oltalmas jóság kuszálja a sugárzást, ágbogas napsugarak egymás testéből föltűznek, és kísértő gyermekszívem magasodó tavaszi fát érez, szirompergés esőjében…”

Ebben a könyvben már nyoma sincs a mesebeli óriásokhoz hasonlítható élettelen szavaknak, érezzük, hogy a papiroshoz kötött ember himnuszo169kat játszik egy hangokból, színekből, formákból és mozdulatokból összeállt orkeszteren, s érezzük, hogy ennek a hatalmas szerszámnak mi is szolgáló részei vagyunk, mi is felharsanunk az életes kedvű játékban, s talán egy egész életre visszazeng bennünk az író testté formált látomása.

Nem tudjuk, fejlődhetik-e tovább Révész ennél a könyvnél. Sokszor a szentimentalizmusig érzelgett alanyi motívumok kétségeket lopnak belénk. Az író előbbre vivő ereje mellett tüntet azonban a témák összefogottsága, az alakok hatalmas egy-tömbbé egyszerűsítése, de nem a Zola utolsó írásait jellemző pesszimisztikus öregedéssel, hanem még nagyobb hittel a jobbra forduló időkben. S amit eddig adott, nekünk tetsző ajándék, mert becsületes megválogatással a magáéból adta, és így kritikánk komoly megtámasztására nekünk sem kellett már ígéreteivel is érdemes első könyvét magunk elé póznázni.

Utolsó kötetének legszebb darabjai a Beethoven és az Illatok, ezekben már a másoktól induló, magához érkező és másokat útra ingerlő Révész önmagának uralmas klasszikusa.

(MA, 1917/6.)
Révész Béla

Köszönteni jöttem Révész Bélát, az írót és az embert. És nem kritikát akarok mondani, legyen ez az óra a megkülönböztetett tisztességadás órája. Mert amint Révész Béla egyenes vonalú pályafutására megérdemli a kíméletesség szempontjait mellőző kritikát, ugyanúgy megérdemli, hogy írói pályafutásának huszonötödik évfordulójánál kalapot emeljenek előtte nemcsak olvasói, hanem pályatársai is, akik mellett ő egy a legkülönbek közül. Milyen kevesen vannak ma a magyar irodalom művelői között, akik fenntartás nélkül művészek és felelősségvállalón emberek tudnak és mernek lenni. Pedig régen nem éreztük a cselekvésre serkentő szavak és a vezérlő kézfogások szükségességét annyira, mint éppen ma. Az önmagáért való szépség kultusza ma nem jelent értéktöbbletet az ember életében. Aki ma a szépről beszél, az a felületről beszél, aki szépet mond, az a felületet mondja. Az író-művész nyitott szemmel kell hogy álljon a világváltozásban, rá nézve nem lehet közömbös a változások oka s az alakulások célja. Hiszen a művész, produktív természeténél fogva, nemcsak egyszerű egyede a társadalomnak, hanem kiérett reprezentánsa is. Az ő figurája mintakép, s az ő produktuma a kor adottságainak egy magasabb egységgé 170képzése, s ebben az egységformában a felvevő ember életében helyet követelő, időt és teret betöltő erő. A mai művésznek arcéllel ki kell állnia a nap felé, s a töretlen energiákat kell kimondania úgy, hogy hallhatók legyenek azok mindenütt, és beteljesíthetők legyenek a cselekedetben. A művész célja a tökéletes harmónia megteremtése s a szép csak külső megjelenése a tökéletességnek. A szépíró csak stílusképző, társadalmi szempontból felelőtlen szórakoztató. Morálisan és gazdaságilag megsebzett életünknek ma egyensúlyba segítő érzésre és törvényt kiválasztó gondolatra van szüksége. Válaszúthoz értünk. Tudjuk, hogy úgy nem maradhat a világ, ahogyan ma van. Jobbra vagy balra meg kell indulnia a tisztulási folyamatnak, s aki hisz egy magasabb életforma kialakítási lehetőségében, az várja, az keresi a művészt, aki érzi a mai ember szenvedéseit, s hangot, színt és formát tud adni a mai ember feltörekvő vágyainak. S akik ma itt összejöttek, hiszem, hogy nem fölösleges idejük könnyű elcsúsztatására jöttek össze. Nem a tündöklő szép felmutatása, hanem az aktív ritmikus erők életjátéka történik itt a művészet síkján. Esztendők robotos gyötrelmeiből egy pillanatra szembekerültünk a művészettel, ami az emberből indult el és az emberhez tér meg. Éreznünk kell, hogy ez a művészet nem keménnyé hűlt kristály, hanem a közösségérzés meleg kovásza. Éreznünk kell, hogy Révész Béla a ma embere, a mi lendülettel és eredményekkel munkálkodó testvérünk. Ő, a mindig nagyigényű művész sohasem megy el csukott szemekkel a mi végtelennek tűnő hétköznapjaink fölött. Munkáiból kiérezzük komorságát, erőink nyugtalanságát és reményeink beteljesülésének bizonyosságát. És íme, írói életének huszonötödik évfordulójánál jó érzéssel köszönthetjük, mert hiszen legalább ennyivel tartozunk annak, aki korábban kelt nálunknál, s mindmáig előre köszöntött bennünket. És én különösképp jó érzéssel köszöntöm őt, akivel embernek egy úton járok, és kívánom, hogy a most alakuló írógeneráció olyan nagyigényű és olyan töretlen akarattal fussa meg pályáját, mint amilyennel megfutotta Révész Béla.

(Együtt, 1927/6.)
Révész Béla 1898–1938

A soraim fölé írt évszámok ez egyszer nem a születés és a halál jelzései, nem egy emberélet reményteljes kezdetét és tragikus végét határolják. Csupán egy írónak, Révész Bélának negyvenéves írói jubileumát szeretném 171emlékezetesebbé tenni azok előtt, akik mai körülményeink között is fel tudnak figyelni ilyen csekélységre.

Számomra külön örömet jelent annak az írónak ünneplése, akit szinte mintaképül láthattam magam előtt pályám elindulásakor.

Révész Béla negyven évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, melynek Emberek harca volt a címe, s művészetének sommáját éppen a napokban tetézte meg Régi hárfa című kötetével, melyben töretlen fénnyel világít vissza a múltba, szemünk elé emeli a jelent, és bizalommal táplál a jövőre. Lényegében ugyanaz, aki volt, csak szélesebb horizontú a tekintete, mélyebbről búgó a hangja. Szóval, teljesebb lett önmagában, hasonlóan a facsemetéhez, amely évgyűrűi szaporodásával ágakban és lombokban, virágokban és gyümölcsökben is megszaporodik. Óh, pedig egész életében mennyire ki volt téve a garázda viharoknak, milyen kemény, mostoha talajba kellett gyökeret eresztenie! Hasonló körülmények között hányan lettek mellőle áldozataivá a Sátán kísértésének, s váltak másodrendű irodalmi agitátorokká, vagy mentették át mimóza lelküket a folytonos megpróbáltatások közül az élet napos oldalára. Ma már elfogultság nélkül megállapíthatjuk, hogy Révész Béla azok közé az írók közé tartozik, akik számarányban mindig a törpe kisebbség voltak, de akik tartalomban és formában a legmagasabb szintet reprezentálták irodalmunkban. Ha csupán irodalomkritikai szempontból akarnám helyét kijelölni, akkor, mint újító szellemet, Ady és Szomory mellett említeném, mert ha egyébként lényeges is közöttük a különbség, abban, hogy nyelvezetileg, képzeletgazdagságban, kísérletező nyugtalanságukkal és önmagukhoz való hűségükben elkülönültek az élelmes átlagtól, fölé emelkedtek a viszonyokhoz alkalmazkodóknak – a szó legnemesebb értelmében rokonai egymásnak. Egyiküket sem törte derékba a magyaros írósors legvégzetesebb átka, az újságírás, egyiknek sem kellett megcsömörlenie az anyagi vagy erkölcsi sikerek özönétől. Az elmerülés örökös veszedelmei között, mintha nyílt tengeren hajóztak volna előbbre, egyre előbbre, nyughatatlan kutatók és szerencsés felfedezők. Más kérdés, hogy kik kísérték őket szerető figyelemmel viszontagságos útjukon, és örült-e valaki annak, amit ők felfedeztek? Hol vannak ma a hangos Ady-sereglők, miért nem mutatják be Szomory kész műveit a színházak, ki ül azon a helyen, ahol megbecsülten s mintegy saját jussában Révésznek kellene ülnie?

Az a szolgálattétel, amit Révész Béla négy évtizeden át végzett s az az eredmény, mely könyveiben összegyűjtötten ma is igényes szempontokkal mérhető, nemcsak említett társaival viszonylatban, de önmagában is különösen nagyszerű, új jelensége irodalmunknak, és gyökere újabb és tovább 172sarjadzó tehetségeknek. Majdnem elődök nélkül, tradíciótlanul lépett a porondra. Amíg a Nyugat generációja büszkén és joggal hivatkozhatott nemzeti és irodalmi őseire, Révész a proletariátus mélyre nyomott és némaságra kényszerített világából indult el, s azok a virágok, melyek költészetében fogamzottak, a lázadó erő, forró vágyakozás és vészt jósló eszmélés virágai voltak. Minden sora izgalmas új irodalom és tudatos társadalmi állásfoglalás. Abban az időben és ilyen beállításban csak Csizmadia Sándorral lehetne összevetni, a paraszti ivadékkal a város fiát, s ez az összemérés kétség nélkül Révész javára billentené a mérleget. A két irányzat között lezajlott összetűzés nemcsak az irodalmi fórumon, hanem az olvasók kritikájában is Csizmadia bukásával végződött. De ez csak egyik része volt a küzdelem eredményének. Fejlődéstörténeti szempontból fontosabb, hogy következményképpen a szocialista sajtó hasábjain teret kapott az új irodalom élcsapata, s a proletariátus táborában a gazdasági és politikai harcok közepette megindult a szélesebb látókörű és magasabb igényű kultúrfejlődés folyamata. Révész tehát nemcsak méltó írótársuk volt Adyéknak, hanem helyes elgondolásokkal szálláscsinálójuk is a haladó néprétegek, az aktív életbe lendült munkásság szívében és agyában.

Ez ma már Révész Béla kultúrtörténelmi jelentősége, de maga az alkotó művész még itt él közöttünk, és dolgozik műve beteljesítésén. Tudjuk, hogy nem kritizálhatatlan, nem mentes az elcsuszamlásoktól és mesterségbeli túlzásoktól, amelyek olykor sajátos modorrá merevülnek – de ehelyütt nem kritikai analízist, hanem egy értékes író és szociális ember életének helyzetképét akartam felvázolni. Amit hozott, az fogyatékosságaival is pluszt jelent az általános magyar irodalomban és a munkásság szocialista mozgalmában.

Emlékezzünk műveire, melyek a szexuális bajok között vonagló faluról, a kivándorlókról, bányák és gyárak rabszolgáiról, forradalmi készülődésekről, győzelmet ígérő májusokról, az elnyomottak nyomorúságairól és a hitvallók bátorságáról szólnak.

Nemcsak úttörő kísérletek, de maradandó eredmények is ezek az írások. Révész Béla közülünk indult, s a mi lelkünkkel ojtotta nemesebbé a magyar irodalmat. Reméljük negyvenévi munkájának további, töretlen folytatását, és nyújtsuk felé hálás köszönettel kezünket mindazért az értékért, amellyel hozzájárult életünk elmélyítéséhez és megszépítéséhez.

(Munka, 1938/59.)
173
Szabó Dezső
Levél Szabó Dezsőnek
Nincs menekvés című regénye alkalmából

Öt évvel ezelőtt olvastam magamban ezt az akarattal csikorgó, forró mondatot:

„Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagátsiratás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések…”

S azóta megint vagy kétszer az agyamra eresztettem, hittem benne és megint és megint az utamra biztatgattam vele magam. Az írójától pedig egy vesébe maró, forradalmas s minden krisztusi pózokon túlegyszerűsödött munkával szerettem volna megajándékoztatni a harcosságom… S most, hogy az első könyve megérkezett, komiszul torkomra borsosodik a kedvem.

Kedves Szabó Dezső, vajon minden intelligenciának könnyűk az idegen megállapítások? – s minden kultúr-fenomén kollektív énségét így verik szét bibliás tirádákká hisztérikus lelki rohamok?!

Egyszer beszélgetvén az új regényirodalmunkról nagy ígéretnek Szabó Dezsőt balanszíroztam a magasba, s valaki akkor konok meggyőződéssel ezt mondta:

– Szabó lehetne jó regényalakja egy Bemard Shaw-féle írónak, de ő maga, az ideálok Don Quijotéja sohsem fog jó regényt írni…

Tiltakoztam a kategorikus megállapítás ellen, s most bizony isten hallgatással dobódnék oda a kritikussá sajgott rivális mellé.

A szép meglátásától a szépség jó megmutatásáig legalábbis a Vörös-tengeren visz át az út.

A regény végtelen távlatokra nyitott kapukkal medencés, tömör épület, amely minden külső élést magába hamzsol, hogy keretein belül nemcsak epizódot, a magába hullott egyed vonaglását, hanem az idő, tér és társadalmi világrend együttesét testesítse a szemünk elé.

A regény a leghatalmasabb építészet az irodalomban – mestere tudatosan hajtó erőkkel a világ egymarokra fogását ambicionálja. A par excellence regényíró elsősorban konstruktőr, s csak azután vizionárius, moralista és minden.

Szabó Dezső szétfolyó egyéniség: lírikus, s ebben a könyvében néha 174egészen a szenilitásig. Regénye második bekezdésénél már nekiütődünk a lélekké egzaltált szenvelgésnek, s aztán valóságos égő és sikongó lélekdzsungelbe tévedünk. Gesztusok és szavak ultramarin világításában. Ami a majdnem kétszáz oldalnyi legalanyibb lírát olvashatóvá, sőt a mai és léha könyvtermelésben örömes értékké magasítja, az az író minden talajból felszívott internacionális kultúrája. Hozzánk, talán személyes elkerítettsége ellenére is, nagy szociális humanizmusa köti megkülönböztetett rokonnak.

De a humanizmus és szentimentalizmus nem együtt gyógyít – az utóbbi csak gyöngeségérzetünk fölrettegése a nyavalyák mellett. Szamaritánus gerinctörés az életért, pedig csak a célért „elfogult” él és cselekszik – igazán.

És mi az máma, hogy lélek? és mindent megértő kék gyermekszemek? és az édesanyjának becsületes tyúkfajtasága szomorúságunkon keresztül?

Betegség! Atavizmus! Az analitikus cinóberrel befelé pepecselése.

Az életet az eszünkkel értelmezzük valósággá, s a jobbra vagy balra, de mindig és a föltétlen mélyebbre harapás intuíciójával vérmesítjük magunkhoz.

Kedves Szabó Dezső, a kiéhezett kamasz mohóságával faltam magamba a betűsűrű lapokat, valami nagy, nagy erővel a folytatódásért, szeretetre-ölelkezést vártam, és rettegtem azokat a szimbolikus hullákat, akik előre vetett bűzük után Don Quijote, Manfred vagy Hamlet képében előbb-utóbb, de biztosan, mint sebre a sárga karima a regény pipogya hőse fölé fognak glóriásodni. És a 180. oldalon:

„Előkereste régi angol Shakespeare-jét, s nekiesett Hamlet-nek… Három-négy egészen nyugodt éjjele volt. – Milyen jó a sírbolton belül – hitette el magával.”

S aztán tovább és körülötte mindvégig ez a magára fantáziált sírbolton-belüliség, holmi apostoli lelkiismeret-férgecskék nyüzsgése az eleven testben. S már nyugodtan lemondhattam minden újról, az én Szabó Dezsőmnek minden bikaegészséges fetistöréséről, mert teljessé bizonyosította magát, hogy Szántó Dénes szenvedő regényhős úrnak valahogyan az orra hegyére nőtt a nagyszerű élethorizont. Nagy tehetetlenségében Krisztussá maszkírozta magát, az aszkéták olajhegye felé szagolt (amire szerény hite szerint eredendősége predesztinálta), és hangulatok kovászává puhult. Amíg az emberfeletti Embert illegte a szemeibe, szimpla médiummá csenevészedett egy lelki kórbonctanhoz, és Thomas Mann-os neuraszténiává illusztrált egy, a romantikájával Victor Hugó-san fölfűtött epizód alakjaiban dosztojevszkijes mélységig romlott regényéletet. Pedig mennyi robbaná175sos erő a mondatok dinamikájában, a buján éltes asszociációkban. Mennyi támadásra és agitációra televény motívum burjánzott el körülötte a pszichológiai témában. S az én dekadenciáján, kígyóbűvölésein és kötéltáncán túl az élet áradó és egészséges ritmusa.

A könyvről, mit készen elém adott, jobban vagy kevésbé sikerült produktumról kellene beszélnem tovább, s én most tolakodón vissza szeretnék nyúlni a munka forrásához, az indító és végeredményhez formáló okhoz, mint engemet és a regény ilyenségét igazoló eredőhöz. Kedves Szabó Dezső, az a plauzibilitás, amit itt hevenyészve leraktam, nyilván százszorta fölértettebb nálad, mint nálam (de ez egyszer ne könyveld el tolakodásnak a fölhánytorgatását), s ezért természetesnek fogod venni, hogy a könyv principiális hibáját írója eltolódott világnézetéből következtetem. S nálad ez mint nemcsak népírónál, megduplázottan fontos.

A demokrácia (amit nem tartok a mai vérszegénységben jónak, hanem a nyárspolgárság szájas újjá tatarozásának és az új osztálygőg minden eddigi szólamnál utálatosabb infekciójának) fölhamzsolása után valami jámbor tolsztojizmus. De miért? Nagyra tartott erkölcsünk különbözik-e valamiben a gyilkos kanális erkölcsétől, ha csak a rossz gyomrunk vagy szebben: lelki hisztériánk tart vissza attól, hogy mestertársai legyünk az útszéli leöléseknek? És a betyár világ milyen jó lelket rágó szomorúságától tarthat vissza bennünket ez a flagellomán hangyabolyra csücsülés?… Pedig az egész könyv az általános rothadás fölpanaszlása és a nagyon szükséges megváltás jegyében vergődik kígyógyűrűt. Szántó Dénes úr száján át halljuk az író jóemberségének segítség-hívását. A regényhős zilált és siralmas élete pedig szalmaszál után kapkodás eliszamosodott önmagából. És végre is belefullad (bele kell hogy fulladjon, mert a tudatába fészkelt ötletbogaraknak ez az egyetlen elpusztulási lehetősége) a tulajdon jóságába, mint valami édes és sűrű szirupba… Ez minden tolsztojánus vég és az aszkézis megdicsőülése. Másfelé, fölfelé kiutat csak az élet minden bajokon keresztül való igenlője talál.

Ha akaratunkon kívül tudatosságra, a való és fölértett világra kényszerültünk, csak egy célunk lehet; az élet boldogító kiélése – a keresztény filozófia a szeretet betegsége és a boldogtalanság nyomorúsága. A jólélés utáni vágy: önzés, ami a nem éppen elhanyagolt könyökléssel másokat is az egészséges önzésre kényszerít, bekötött „zsák”-emberekből zsákot kötő forradalmárokká ugrat – az élet megvetése azonban szintén önzés, de másokra féltékeny befelé bujkálással, vagy a legjobb esetben minden más rothadtságon, mindenre temetkezőn és cinikusan az Én hóbortos Istenné szeretése.

176

S ezért, kedves Szabó Dezső, még most is, inkább a köznapok torlódó kakas-anarchiája, mint az ünnepekké ravatalozott mindent megértés szomorúsága.

És inkább a szabad verseny demokráciája, ezerszer inkább Marx fölfelé verekedése, ha kell, pirosban is, mint Krisztus gyehennákkal fenyegető aszkézise. S inkább az ördöngösök nihilizmusa, mint Szántó Dénes nyálkás jóságba olvadása.

Szántó úrék fehérlepedős katolicizmusát úgy-ahogy már sikerült az emberiség legaljáig visszaszorítani, s miénk (a mai emberé) az akarat és a tett, mert tudjuk, hogy „az élet egyetlen orvossága, nagyon élni”.

Élni! Élni nekünk jólesően s ebben benne van a legmagasabb morál – mert vagyunk olyan jó matéria önmagunknak, mint a katolicizmus ideáljának a múlt.

A szabad verseny hajmeresztő gazemberei egyszer még merő véletlenségből is emberré dühösíthetik lajháros csodafajtánk, de „a régi nagy emberi egység” eszméje a legjobb eredményül is csak a „szótlanul nemes, a könyökléstől irtózó” arisztokratizmusba – a gyávaság maszkjába, az önző pihenésbe, a cinikus bűnbe marasztalná vissza.

Kedves Szabó Dezső, a megszületett ember célja nem lehet a halálra készülődés, nem cselekvésbe (tehát az élet egészségébe) hajtó ösztöneinek nyesegetése s hogy veled együtt vallom: az irodalom nem l’art pour l’art játék – legyen hát a legnyugtalanabb (mert a legmagasabb pontról dobódó) életkövetelés, és legyen prédikáció.

Prédikáció és pokolbacilus!

És jaj, csak Te is gondold meg, hogy mennyire másnak kóstoltattad velünk az irodalmat egy feminin Adonis viviszekciójánál. Regényednek azonban csak masinásan lihegő stílusa, a rajongás belső túlfűtöttsége segített át a könyv szentimentális lényegén.

Bevallom, az előszót (mint azt minden magát figyelő ember tette volna) csak utólag olvastam el, és örömmel földerültem, mert egy pillanatra megint az én Szabó Dezsőmmel találkoztam ezekben a mondatokban:

„Az a regény, melynek tervét – folytonos nehéz viszonyokon át – magamban dédelgetem, külső tetteiben mutatná az embert, felzsúfolt erői roppant hódításaiban, a lelke csak az izmain át villanna elő. Hálaének volna, hogy van munka, szenvedés, jóság s embereket egybeölelő diadalmas hit. De előbb ettől a halottól kellett megszabadulnom. Bármilyen nagyobb munkába kezdettem, elembe került, megakasztott. Előbb vele kellett leszámolnom.”

Ez a hang közel szól hozzám, kinyújtott kezeimmel érzem a perverz 177lelki mániákból fölfelé rúgkapáló, életes forró embert. S csak aztán, csak a gondolataim továbbsegítése után gyűlnek föl bennem a riasztó kétségek, hogy az annyi sok bajjal vergődő Szántó urat mégsem egy könyvben kellett volna fölravatalozni. Talán valami marasztalóbb, valami semmissebb hely volna jobb a számára, mert ki tudja biztosan, hátha a rossz lelkek mégis visszajárnak kísérteni.

(MA, 1917/10.)
Szabó Dezső könyve

Napló és elbeszélések. Az egyik rész nem a kicsapott hím szexuális szóba-vonaglása, a másik rész nem egy lefolyt történés visszaállítása, nem az élet „objektív” megfigyelése, hanem maga a dolgok esszenciája, a minden fázisában tragikus élet. Ez a könyv nem irodalom úgy kiügyeskedetten, hanem írás, amelynek mindig megvan az ésszel tudott miértje és hovája. Rajta keresztül mindig egy ember szól, egy egészebb ember az emberek közül, akik csak elveszetten vannak, akik Messiásra várnak, és egyszer megváltják önmagukat – mert ez a törvény.

Évekkel ezelőtt első betűkben megszólalásával már mártíriumosan külön utat jelölt magának Szabó Dezső a modern magyar irodalomban. A modern jelzőt itt aláhúzottan mondom, mintegy kevesebbet akarást Szabó Dezső írásai mellett. Mert neki elsősorban nem formaöröksége, hanem életből felsajgott mondanivalója van, és ezért ha könyvéhez nyúlunk, túl az esztétikai l’art pour l’art szépségkeresésen, csakis elvi állásfoglalással tehetjük. Mellette vagy ellene harcosan. Mert ő is harcol – dárdája és pajzsa az írás.

Szabó Dezső megbélyegzetten forradalmár. Nem a világ egyenes folyásában konjunktúrázó én, hanem az egész világot biztos irányosság nélkül felérző és ezért önmagában disszonáns kollektív individuum, aki tragikusan utálja a múltját, és még tragikusabban féli a jövőjét. Nincs gyökeret fogó talaja a mában. Ami ferdeségeket az életben észrevesz, az mindig úgy van, de amit észrevevéseiből következtet, amit kívánatos iránynak elénk fáklyáz, az újabb kátyúba jutást jelent. Ő forradalmár örök kamaszságában, de mindig a pillanatidő alatt, és ezért csuklik el minden kiáltása, és ezért törik el minden gesztusa – mint valamennyi eddigi humanistának.

A legfiatalabb generáció nevében mondom, ő nem aktív anyaga az igazi forradalomnak.

178

Forradalom a tradíció nélküli tömegek (vagy egyedek) harci modora, Szabó Dezső pszichikai determinálásokkal: polgár, demokrata, pacifista. A forradalmárt és demokratát pedig soha ki nem egyenlíthető világszemléleti különbségek választják el egymástól. És ezen a ponton kerül legelőször szembe Szabó Dezső, az érzelmi forradalmár Szabó Dezsővel, a gondolkodó polgárral. Egész fellázadt énségével tiltakozik a mai társadalmi berendezkedés, a szabad verseny rablómorálja ellen, és ugyanakkor terméketlen bölcselkedésbe fojtja a belészépült jóember, kinek polgári demokráciáján épül az egész mai „rend”.

Az a gárda, akivel teremteni elindult, igényességben határozottan mögötte maradt. Azok megelégedtek egy kiélt ideológia (nemzeti vagy individualista pózba kényszeredés) iskolai impresszionista, szimbolista formaváltogatásával, ő kiszakadt közülük, mint a begubózások ellen verekedő – mint akinek hivatása van. Ennyire kergette a vérében, idegeivel forradalmár, de ezen túl nem találta meg az új testvéresedés, a szolidáris valahova tartozás lehetőségét. A Nyugat generációjából a feloldhatatlan fajiságába csuklott Ady mellett ő a legtragikusabb alakja újabb irodalmunknak. Mint Adynak, a körötte nőtt generációban neki is sorsa van. S ez a sors már nemcsak egyetlen ember sorsa, mint a magyarságot reprezentánsan lezáró lírikus Adyé, hanem egy egész osztály sorsa. Szabó Dezső a 19. század entellektüeljeinek típusa, s ezért az ő tragédiája a mai polgári intellektus tragédiája. Nála a kultúrás beszedettség nem szociális plusz a romantikus temperamentum adottságaival szemben. Ő testben és lélekben ki nem egyensúlyozható erő. Az eszével lemarasztalt titán.

Hogy végtelen horizontokig kívánkozó erejének teljes ki nem fejlődéséhez sok köze van a röghöz enyvező szegénységnek, a magyar vidéknek, az irodalmárok fölé úszásának, az kétségtelen. De mindez csak szomorú véletlen vagy lebírhatatlan külsőség. Kérdés: más lett volna-e a születésétől dekadens lelki struktúrájú ember más körülmények között? Talán, sőt bizonyosan magának praktikusabb és céltudatosabb, de aligha emberi ideálnak is elfogadhatóbb. Mert önmaga nem a külső behatások gipszmintás eredménye. Terhelt pszichikai erő – de így is karakter. Az ő tragédiája valahonnan Rousseau-tól és Hugo Victortól fejlett, s a ma forrongásában egészében fel nem oldható életforma. Ha végig fájunk vagy végig örülünk az írásain, látjuk, hogy mindig a legsajgóbb pontján nyúl az élethez, egy hús-vér ember valóságával a valóságot markolja elénk, és mégis az áradó sorok mögött mindannyiszor valami primitív keresztényi filozófiát vagy a fellázadt akarat kétségbeejtő céltalanságát érezzük. Külsőségeiben is mindent bizonyító példa erre írásainak megjelenési formája: igazabban 179pszichológiai indítéka, mert hisz nála a nyers témán kívül mindig csak az a fontos, és sohasem a forma mint a priori szép. Micsoda meg nem értője és öldöklője ez az erő önmagának?! Forradalmat akar, mert tudja, hogy így és most már tűrhetetlen az ember lenyirbált élete, s érzi, hogy ő csak a forradalomban él igazán – és mit csinál? Gulliver és Don Quijote bedohosodott maszkja mögül kigúnyolja, elsírja, megtapossa, feláldozza a saját nagyszerű emberségét. S ez a múlttal ellárvázottság szinte teljes szimbóluma egész eddigi életvitelének. Világszemléletes agitatív író, de agitációja, ha túllendül is a napi aktualitás ostorozásán, nem jelöli meg az életfejlődés praktikus útját. Ha megbontja a mai ember összetevőjét – nem modellálja meg az új társadalom új emberét.

Szabó Dezső még nem ért el az új építőkig. Nem komponáló, hanem dekomponáló zseni. És ennél a megállapításnál bizonyosodik be művészetének nagyívűsége és emberségének fanatikus őszintesége. Az új magyar irodalomban őt látom az első tudatos rombolónak, és ebben a munkájában a külföldi iskolák (futuristák, kubisták stb.) mellett is internacionális érték. Azt mondtam, a legfiatalabb generáció mérlegén nem forradalmár (csak romantikus aktív temperamentum), de most szeretném hangsúlyozni, hogy hatalmas forradalmasító erő. Minden írása pszichikai szenzáció az olvasónál, sőt több, több! Írásain keresztül az olvasó megérzi, fizikumával is felfogja a szavak mögött vergődő rokon-ember univerzális erejét, végtelen élet-éhség-szomjúságát. Művészetében nagyon kevés a spekulatív elem, mondanivalóját a határtalanig mélyítve, szexuálisan egészen a fizikumáig fogadja magába, és így a cselekvésbe szerelmes kéjével adja is tovább. Nem a problémáiban és megoldásaiban új, hanem abban a belső erőben kozmikusan tiszta ideál, amely írásra kényszeríti és írásait vér-hús aktivitássá sűrűsíti. És ez az aktivitás az, ami talán akarata ellenére is a fiatalokhoz kapcsolja Szabó Dezsőt.

Írásának stílusa romantikusan színes, de sohasem külsőséges dekorációkban tetszelgő. Nála az írás külsősége szét nem választható a tartalomtól. A téma szenvedtető vagy örömös átélésének és kényszerű továbbadásának egyetlen megjelenési lehetősége ez a forma. Ezért uralmasan szuggesztív, és ezért Szabó Dezső írásainak össze az, ami száz könyv között is individuálisan állástfoglaló, valószínűségében új, s nemcsak a bennük megmutatott életferdeségek – hanem tulajdon alkotójuk ellen is forradalmasító.

(Nyugat, 1919. márc.)
180
Magyar irodalom 1920 – Szabó Dezső
I.

Évekkel ezelőtt valamelyik Nyugat-számban Szabó Dezső aláírással cikk jelent meg Tisza Istvánról. Az első vakmerő dobbantás volt ez a geszti Nagyúr ellen, az első placcra kiállás a magyar „szellemi munkások” sorából. Fiatalos tüzek és kemény szótüskék voltak ebben az írásban, s a kávéházakba csordázott pesti írók fölpezsdülten tekintettek a végek felé, ahonnan egy új testvér jelentkezett melléjük, új erővel és új akarattal.

A csodák azonban nem virágoztak ki.

Szabó Dezső akkoriban még a „nemzet egyszerű napszámosa” volt, valamelyik vidéki katedrán fafejű kölykökből rajongó embereket próbált faragni az életnek, s mint a legtöbb valamit akaró magyar tanító-tanár, alkohollal narkotizálta magát munkabírásra. És dolgozott és puffogott és tépte magát. De minden erőfeszítése ellenére sem tudott túllendülni valami maga köré lelkesedett karikán, minden megmutatkozása csak legközelebbi megmutatkozását tudta beígérni, hangosan és kamaszos feszengéssel. De első cikke után azért megindultak belőle a vehemens írások, kipállott szájjal és ziláltan, mint megannyi drótkazal: Rousseau-ról, Hugóról, Zoláról, Renanról, France-ról, a futuristákról és mindenről és mindenkiről, aki Párizsból nézve kultúrát és haladást jelentett a világnak.

Mert Szabó Dezső akkor már (nyilván Ady kerékvágása után) Párizsban volt, s mint ahogy az az 1910 utáni gesztusokhoz illik, a szélsőséges forradalmárt kínlódta.

Aztán hazajött, dobódott vidéki iskolából vidéki iskolába, s az első kocsmagőzökben kihányta magából Párizs forradalmi hitét. Amit ebben az időben csinált, az nagyon hasonlítani kezdett valami szépre dekorált disznóhólyaghoz, amit ha megszúrnak, komisz penészszag árad ki belőle. Kétségtelenné lett: az az út, amin Szabó Dezső újra nekiindult őrületes vaksággal, csak lefelé vezethet.

Akik a Tisza-cikk után a szentet várták magukhoz vele, néhány esztendő irodalmi sikere után megkapták benne a jól kifejlődött bolondot.

Az új Hugó Károly-típus lett az új magyar berkekben. Nagy fölfelélendülései tehetetlen vonaglássá satnyultak, s egész élete tragikusan szép illusztrálásává korcsosult egyik cikkének, amit Az Én betegsége cím mögött mennydörgött el Rousseau hatása alatt. Ennek a cikknek nyomorult költőfigurájában ma már maradék nélkül megtaláljuk a vénasszonyosan fogatlan és nagy kurjantásokban szenvedő Szabó Dezsőt. Szörnyen fölpuffadt mon181dataiból kiáltások csurognak felénk a kollektív szeretet után, és tarkabarka szópántlikák kunkorodnak fölénk az egészség dicséretére – és mégis, ha kissé belekarmolunk ezekbe a retorikai paradicsommadarakba, fölbűzlik belőlük alkotójuk rothadó élete, kiboklándozik a papírsúlyokkal zsonglőrködő ember, aki valami cudar istenverés alatt mindenáron egy professzionista birkózót akar elénk maszkírozni nyavalyatörős magából.

Ezt az általa sokat gúnyolt „szexuális vonaglást és kígyóbűvölést”, ami 1920-ban nála nyíltan szadizmussá és gondolatkicsavarássá fajult, irodalmi munkáiból ellenőrizhetően első regényével (Nincs menekvés) hozta nyilvánosság elé. Ez a könyv, zsúfolt Dosztojevszkij-utánérzésekkel, valóságos glorifikálása volt egy patologikus alaknak, aki pálinkázott, perverzkedett, tanárkodott, és akiben még a vak is megláthatta a nyavalyákkal telített, de ezeknek a kiélésére még képtelen Szabó Dezsőt. Véresen árulkodó írás volt ez egy ember takargatott életéről, és a magyar kritika dicséretet zengett a stílusáról.

Azóta ki-ki, a maga bőrén szerzett tapasztalatok árán, másképp vélekedik Szabó Dezsőről. Mert azóta ő minden politikai hullámnak nyíltan a tetejére kapaszkodik, minden hisztériába esett tömeg előtt eljátssza a maga hisztérikus görcsberángásait. És itt nyugtáznunk kell, hogy a nagy őszinteségi mániát, amit ő az emberrélevés alaptörvényének követel meg mindenkitől, önmagára nézve is kötelezőnek tartja. Tagadhatatlanul mindmáig őszinték voltak megnyilatkozásai, és mi ezért dicsérhetjük most benne a kurzus szárnyai alatt lapuló és bolhászkodó írók legszebb és leggyalázatosabb példányát.

Mert be merem vallani, hogy az otthoni írók között az egyetlen reprezentatív erő ma Szabó Dezső – akárcsak Friedrich István a politikai zónákon. Ó, hogyan is lehetne őhozzá hasonlítani például a szociális érzéseire büszke Karinthy süketnémaságát vagy a névtelenség mögé rejtőzött Kosztolányi pardonjait. A kurzuslapokban, sőt az úgynevezett zsidólapokban is, majdnem naponta olvashatjuk Szabó Dezső fenntartás nélküli bődületeit és zsidótölő vezércikkeit a legtöbb vérrel telekent Virradat-ban. Közvetlen Friedrich őrjöngései mellett ő, Szabó Dezső van és él nyíltan és büszkén a kurzusra, mint ahogy volt és élt büszkén a proletárdiktatúrára.

Mert tudjuk, hogy a mai szenteltvízben fürdő és Jézus drága vérét még nagyobb korsókkal fogyasztó Szabó Dezső atya az úgynevezett zsidó forradalmak alatt is egyike volt a leghangosabb demagógoknak és a legügyesebb pénzfelszedőknek. Akkor ő, mint az egy igazi forradalmárhoz illik, otthagyta a szent vidéket, és felruccant Pestre, az egyetem tájékára, ahol 182akkoriban gazdát cserélgettek a katedrák: aztán, hogy őtet senki se akarta fölsegíteni a magas ülőkére, szörnyű vörösterrorista lett belőle, aki a kommün rendeleteivel elégedetlenül bombát és barikádot követelt a menekülő grófok, bankárok és az egész burzsoázia ellen. Mondom, mint ikertestvére, Friedrich István. És nekünk minden utálatunk dacára is tisztelnünk kell bennük az okos bolondokat, mert ki tudná helyettük jobban kompromittálni Horthy fehérterrorját, ha ők idő előtt elnémulnának? Ők voltak a kurzus keresztapjai, és ők lesznek annak első sírásói. Friedrich rendeztette az első világraszóló vérfürdőket, és ma ő tartja kezében a legveszedelmesebb aktákat Horthy ellen. Szabó Dezső alapította meg a „keresztény írók” pogromszervezetét, 1920-ban ő írta a legalázatosabb és legtajtékzóbb cikket Tisza István megdicsőüléséről a szentimrések lapjába, ő verbuválta össze maga köré a keresztény anyák Harang című lapjában főmunkatársnak özv. Pósa Lajosnét, Tormay Cecilt és Sántha György „egyházi költőt”, kénköves frázisaival ő járta be az országot, hogy a halálra ijedt krájzlerosok ellen „bűvölje” a „harpagon” parasztokat, ő tagadott meg minden közösséget a kommün bukása után bebörtönzött entellektüelekkel, és ma már ő az, aki minden közösséget megtagad a kurzussal, akit egy esztendő alatt kiélt, és aki egy esztendő alatt kiélte az ő beteg idegeit.

II.

Szabó Dezsőt a kommün idejében már majdnem, majdnem lakat alá tették, és a kurzusban is megvannak már a tömlöckulcsokat felé csörgető ellenfelei. Utolsó könyvének előszavában holmi vénlányos kínálkozással még így illegeti magát: „Óh, tékozló, zárultszívű magyarság, ha felém hajolnál, és azt mondanád: Dezső, szeretlek: minden csírám vertarany lenne számodra.” Aztán: „Én kényeztetett gyermeknek születtem, dédelgess, és olyan bokrétát adok születésnapodra!” – és mi ezek után is hinni merjük, hogy Szabó Dezsővel, a keresztény és nemzeti őrülttel nemsokára találkozni fogunk az emigráció tekergőiben.

Mert ez az ő sorsa, betegség ő, bacilus, aki mindenbe beleeszi magát, hogy aztán az átlyuggatott testen, mint valami rostán, átzuhanjon a másik pólusra. Első novellás könyve megjelenésekor ezt írtam róla: „Szabó Dezső minden »egyetemes« ömlengése ellenére is nem komponáló, csupán dekomponáló tehetség, s ha egyszer az evangéliumot másolná bele könyveibe, akkor is lázadást vetne el az olvasóban.” Újabb munkáinak elolvasása után még bizonyosabb előttem ez a megállapításom. És bizonyos183ság mellette azoknak a papoknak és jó családapáknak a rémüldözése, akik Szabó Dezső ellen törvényszéki és hírlapi hajszát indítottak meg, mert Az elsodort falu című regényéből (amit az író kurzusbibliának szánt) erkölcs- és vallásellenes destrukciót olvastak ki. Ezek az emberek pedig nem csalódhatnak, ők egyetlen bután komoly fundamentumai a kurzusnak, és amit az ő egészséges butaságuk nem tud bevenni, az a kurzus szemszögéből csak destrukció lehet.

Szabó Dezső próféciáknak szánt könyvei tehát ennyit adtak Csonka-Magyarország lelkeseinek.

Mit adtak nekünk? Irodalmi szempontból nézve, néhány zolai matrica utánafaragását, néhány papírból kimintázott figurát, mindent elöntő stílusdagályt. Általános szempontból becsületes felnőtt utálatot Szabó Dezső ellen, az ember ellen. Ennyit Az elsodort falu; harmadik regénye, a Csodálatos élet, még ennyit se. Ebben a könyvben Szabó Én-betegsége is sablonosan gutaütésbe merevedett grimasszá és szentimentális jókaiádákká fakult. Az első Tisza-cikkel kifutó vonal itt visszatért önmagába, és amit bezár, semmi kétség, egy bürökkel és békanyállal romantikussá díszített tócsa. El kellene mondanom a Csodálatos élettartalmát? Sajnos, ehhez sem a Bécsi Magyar Újságnak tere, sem nekem kellő reprodukáló erőm nincsen. Annyit azonban mégis elárulhatok a kíváncsiaknak: ha valamikor rosszgyerekkorukban elolvasták Sobri Jóská-t, Robinson-t, Kukorica Jancsi-t, és később mindennek tetejébe néhány Jókai-regényt, akkor, lelkifurdalás nélkül, a Csodálatos élet elolvasása helyett valami egyébre is felhasználhatják drága idejüket. Mert bizony semmi egyéb, mint ennek a sokféleségnek egyhalomba hordása ez a mű. A különbség közte és az eredeti források között csak annyi, hogy a regény hőse, mint ahogyan az egy irredenta hőshöz illik, az „elrabolt Székelyországból” indul el kalandos útjára, és a vele szembe kerülő veszedelem mindig azt mondja neki: „Szerencséd van, vén góbé, hogy öregapádnak szólítottál, különben mindjárt fölfaltalak volna.” És a lelkében és az izmaiban nagyokat és nagyobbakat és még ennél is nagyobbakat nyújtózkodó Pista csodálatos útjain továbbvándorol és ezen az úton Szabó Dezső tanácsára pár hónapra a költészetbe is belekóstol – természetesen mindezt csak azért, hogy alkotója rajta keresztül belemarhasson a kurzus kenyerét evő kollégáiba. Ezen a ponton aztán Szabó Dezső megint elemében van, mindenkinek nekiugrik, de sajnos a harapáshoz már hiányzanak a fogai. Az egész pamfletezéssel csupán önmagát sikerül ilyenképpen jellemeznie: „A legnépszerűbb volt köztük Noszo, akinek egész költészete abból a szóból állott: én. Ezt a szót énekelte el ezer hangon, vékonyan, vastagon, kérlelőn, fenyegetőn, sírva és kérdezve. Néha csicse184regte ezt a szót, mint ágra szállt cinege, néha röfögte, mint jóllakott disznó, nyerítette, kukorékolta, ugatta, nyávogta, fütyülte. A roppant élet egész víziója, minden lemondó könny és termő kacagás ebben az egyetlen szóban tömörült nála.” Ebben a kis idézetben Szabó Dezső öntudatlan önkritikáját idéztem… Na, de Pista megint továbbvándorolt és járt és dobálódott, amíg csak vissza nem került Székelyországba. Itt aztán, mivel észrevette, hogy most fehérterror van divatban Horthyéknál, fölébredt benne írója fajtája, csak úgy meggondolásból kiveri a falu korcsmárosát (aki zsidó vagy örmény), és a helyébe telepszik, hogy zajos fiatalsága után átadhassa magát a hozzá hasonló magyartenyésztésnek. Ez szerencsésen sikerül is neki, mert amikor halálos ágyán utoljára megszagolja a szénacsomót, akkor, Szabó Dezső állítása szerint, mind eljönnek hozzá gyönyörű ivadékai. Vagyis: „tizenkét gyereke, két veje, kilenc menye és huszonkét unokája sugározta be az öreg haldokló utolsó napjait”.

Bizony, ha már ír az ember, akkor írjon nagyot.

És itt a mese vége, vessük a vízbe.

De vigyázat! Ha valamelyikünk valamikor Szabó Dezsővel találkozik – róla se feledkezzen meg.

(Bécsi Magyar Újság, 1921. febr.–márc.)
A Szabó Dezső-ügy és egyebek

I. Meggondolandó, érdemes-e írni Szabó Dezsőről. Helyesebben: írhatunk-e róla valami olyat, amit ő még nem kiabált ki, nem sírt és nem tombolt el magáról kávéházi beszélgetések közben vagy a különböző irányzatú folyóiratok és napilapok hasábjain. Valamit, amit ő még nem háborgott el, amit könnyek és nevetések között még nem játszott meg az előadói asztalnál, az egyik vagy másik gyűlésterem emelvényén. Ha Szabó Dezsővel mint személlyel akarnánk csak foglalkozni, aligha mutathatnánk meg úgy, ahogyan ő még meg nem mutatta magát előttünk. Mint síró és átkozódó individuum, mint papírkardokkal fenyegetődző titán s mint önmaga terhei alatt összecsuklott „humánum” nem érdekes többé. Az érdeklődés elfordult tőle, mert idő előtt kitudódott, hogy a kardjai papírból vannak, s hogy „férfias komorsága” nagyon is hasonlít a vénkisasszonyok önemésztő szenvelgéséhez, s hogy hiába áll föl a szemétdombra, nem fajkakas ő, de mégcsak nem is baritonista-elbódult kappan, recsegő hanggal és félrevert sarkantyúkkal. Valamikor pedig messzire csengő hanggal és megborzongató 185sarkantyúkkal indult a hegynek fölfelé. De ez a feminin hiúságok átka: agyonkukorította a hangját, és vakon belekeveredett mindenféle hínárokba és pocsolyákba, ahol félrecsúsztak a sarkantyúi, s íme most itt áll a hős, aki leharapta a saját fejét, s aki fej nélkül a tragédiából átlépett a komédiába.

Így van és nem másképp, és mégsem mehetünk el szó nélkül, valamennyiünket érintő szomorúság nélkül Szabó Dezső esete mellett. Ha nem külön gombostű hegyére szúrtan vizsgáljuk, akkor látnunk kell, hogy kortünet ez az eset, s még inkább tükörképe és esszenciális kivonata a magyar életnek. Szabó Dezső írói sorsa általános emberi sors. Az ország összeszűkített határai között nem a szolidaritásra alapozott építőmunka folyik itt, hanem az általános egymás közti marakodás s a jobbaknak tehetetlen önmagukemésztése. A nehézkesebbek és érzékenyebbek megülnek a falak között, s a mozgékonyabbak, akiket akár a kalandornyugtalanság, akár a szociális tevékenykedés utáni vágyakozás mozgat, biztos célirány nélkül erre-arra vergődnek, mert fénytelen és horizonttalan előttük a tér. Lezárt bura alatt vagyunk s valaki kiszivattyúzta körülünk a levegőt. Az ország gazdasági helyzete a lehető legalacsonyabb fokig süllyedt, az aktív politikai életből a kisebbség kiközösítette a többséget, művészeink igénytelenül vegetálnak, íróink lemondtak arról, hogy a hozzászólás jogát a maguk számára is megköveteljék a társadalmi élet irányításában. Szabó Dezső nem a belenyugvón lemondók, hanem a folyton nyugtalankodók csoportjához tartozik. Az más kérdés, hogy mennyi benne a kalandor nyugtalansága és mennyi a szociális tevékenységre való hajlandóság.

Már úgy indult el, mint akit megbántottak. Nem az alkotásra kijelöltség örömével, hanem a bosszúálló harc fölpaprikázottságával. Pedig akkor úgy látszott, új fejlődési lehetőségek előtt áll ez az ország. Tisza István állt a kormány élén, de minden haladó szellem hihette, a reakciós erőlködések hiábavalóak itt, az örök „Kompország” belekapaszkodott a kulturált Nyugat uszályába, s így belekerültünk a határtalan lehetőségek sodrába. A fiatalság tódult ki Németországba és még többen Párizsba, s akármilyen romantikus ábrándok hajtották is ezeket a fiatalokat, új hittel és letörhetetlen bizakodással jöttek vissza ezekre a parlagi tájakra. Ady Endre romantikus Párizs-látása szétvilágított, mint valami óriás reflektor, és csodalátásra sereglett a fiatalság, és Szabó Dezső is látta Párizst, látta és elhozta magával, hogy felmutassa itt lazításnak és elérendő mintaképnek. Ebben az időben a nyugtalanok előtt nyitva álltak az utak, a tevő akaratnak nem kellett összecsuklania önmagában. Ha bátran és értelmesen kiáltott, visszakiáltottak rá a társak. A gyöngéknek nem volt idejük a kétkedésre, az erő186seknek akadtak érdemes ellenfeleik, aki tanulni akart, az talált lelkesült tanítót, s aki tanítani akart, az talált lelkesült tanítványokat. A „nyugatos” írók az egész ország érdeklődését maguk felé tudták irányítani, a festő Nyolcak közvetlenül kapcsolódtak a nemzetközi irányzatokhoz, és itt volt a társadalomtudományi Szabadiskola, ahol nem pártfrazeológiát, hanem az időnek megfelelő társadalomtudományt műveltek, ahonnan később kisarjadt a haladó ifjúság korszerű egyesülete, a Galilei-kör, és általában ennek a szociális munkálkodásnak a nyomán indultak el és fejlődtek tovább a modern szociális eszmék legkiválóbb magyar képviselői. Az ifjúsággal akkor is, mint mindig, szemben állt a konzervatív öregek tábora, de ezek az öregek nem mindig csak személyi pozíciókat védtek, voltak eszméik, melyek érdekében hajlandók voltak a harcot vállalni, és nemegyszer érdemes ellenfeleknek is bizonyultak. A fiatalság tudta akkor is, mint ma is tudja: a gazdasági, politikai és kulturális pozíciókat harcok árán kell meghódítania, és nem riadt vissza feladata elvégzésétől. Vegyünk csak egyetlen példát. Ady Endre küzdelmes pályafutása tele volt színnel és hanggal. Igaz, hogy állandóan bántották, de viszont mennyivel előbbrelökőbb sorsa van annak, akinek minden megmoccanását szóvá teszik, aki érzi, hogy egy állandó figyelem központjában van, akit nemcsak önmaga ereje, hanem a külső körülmények is egyre magasabbra küldenek; mennyivel elbírhatóbb ennek a sorsa, mint a másikáé, akire a kutya sem tekint, ha mindjárt a feje tetejére állítja is szorgalma, szívóssága vagy zsenialitása. Nem azt mondom, a tehetségnek lehetetlen bántások, gúnyolódások és anyagi nélkülözések nélkül kifejlődnie, de bizonyos, érdemes ellenfelekkel harcban állni már magában is életformának némi kiélési lehetőségét jelenti a közömbösök és terroristák között leláncoltak tehetetlenségével szemben.

Ady pályája a nyílt harcok közepette ívelt felfelé, Szabó Dezső, aki fáradhatatlan energiákkal akarja magát Ady mellé fölküzdeni, nem az ellenfelei csatazajában emelkedik föl Hérosszá, hanem a feneketlen közömbösség előtt fonnyad el kiváló díjbirkózóból siránkozó vénasszonnyá.

II.

A világháború és az összeomlott forradalmi kísérletek után az ország társadalmi szellemére ránehezedett az ellenforradalom uralma, s eleinte a bosszúálló terrortól való félelem, később az általános apátia lenyomta és közömbösségben marasztalta nemcsak a fizikai munkásságot, hanem a szociális gondolkodással átitatott és produktív munkálkodásra hajlamos intellektueleket is. A nagy gazdasági nyomorúság miatt, amilyen érthető a munkásság időleges pesszimizmusa, mozgalmi széttagolódása (hiszen a nagy 187tömegeket nem annyira a szocialista ideálok átértése, mint inkább az anyagi nélkülözés kényszeríti forradalmi megmozdulásra), a felületes szemlélőnek olyannyira nem érthető a képzettebb rétegek hirtelen megtorpanása és lassú önmagukelvesztése. Az értelmi osztály ilyen fokú letörésére és az adott helyzetbe való ilyen néma belenyugvására aligha van példa a világtörténelemben. Az előremenetelő avantgardisták alól egyszerre kimaradt a biztos talaj, szemeik előtt összeborultak a perspektívák, s akik tegnap magasba emelték a progresszió zászlaját, azok másnap a liberalizmus ellen is husángot emeltek, vagy készséges alázattal meghúzódtak a hatalom árnyékában. Mindenki iparkodott megtagadni tegnapi önmagát, és utánaszimatolt és feléje csúszott annak a pontnak, ahonnan új kis hasznok és nyugodalmak integettek feléje. De mondom, ez a szellemi, sőt nem ritkán formai átváltozás csak a felületes szemlélő előtt látszik érthetetlennek. Lényegileg semmi új, semmi érthetetlen nincs benne. Ez ennek a se hús, se hal politikájú országnak valóságos karaktere. A háború előtti nagy fellendülés a hirtelen bekövetkezett világkatasztrófáig nem tudott a lelkek mélyébe legyökerezni, a hangos kiáltások és nagy gesztusok, a jámbor lelkesedés, az odaadó rajongás talajából virágoztak ki, s aztán jött a nagy szélvihar, és máról holnapra az egészet félresöpörte. Ady Endre világpolgársága alig volt több romantikus költői rajongásnál, s ki merné állítani, ha ez a „vátesz és világölő titán” megéri a forradalmak véres és minden leszámolásra kész szakaszát, nem hátrált volna-e meg, nem csuklott volna-e össze az előtt a történési folyamat előtt, amelynek, amíg nem volt az egyéb versi témánál, oly szuggesztív erővel vetítette elénk vörös körvonalait. S a progresszív polgárság vezérei közül hányan léptek vissza a megkezdett útról az első és második pillanatban. De nagy felületesség lenne most azt mondanom, hogy mindezek a nemrég még lelkesült polgárok valamennyien gonosz árulók lettek. Mit is árultak volna el? Hiszen ők sohasem állították azt, hogy egy forradalomban keményen megállják majd a helyüket, ők csak bizonyos haladó eszméknek hódoltak, csak egy igazságosabb jövő szükségszerű eljöveteléről beszéltek és valószínű, hogy ennek az igazságosabb jövőnek a szükségszerű elkövetkezésében még ma is hisznek. De egészen más az eszmei rajongás és egészen más az eszmék megvalósulásának véres és könnyen végzetessé válható realitása.

S amilyen fölfelé vezető úton haladt előre a magyar szellemiség a háború előtt, ugyanolyan tempóban csúszott visszafelé az ellenforradalmi erők nyomása alatt, vissza a lokális érzelmességekbe, a mesterségesen felidézett fajiság gőgjébe s az Ady előtti korszaknál is szürkébb, iszaposabb epigonizmusba. Érthető, a háború előtti lendületünk a nyugati kultúra 188fejlődésvonalában kapaszkodott meg, s érthetőnek kell lenni annak is, hogy ugyanezek a külső inspirációkra szorult erők riadtan összecsuklottak az elzárt határok között, a cenzúra irgalmatlan terrorja alatt. Ez a cenzúra mint kényszerítő erő teljességgel a múlt eszméinek a szolgálatába állott, s az írástudó mesteremberek kasztjából csak nagyon kevesen akadtak olyanok, akiknek írástudásuk elvi hűséget és szociális érzésvilágot reprezentált. A bűntelen riadalom és a senki által komolyan nem vett kiengesztelődés esztendei voltak ezek. A kiengesztelődés még nem következett be, mint ahogyan a tűz és víz kiengesztelődése sem következett be ez ideig, a riadalom azonban egyre mélyebben szivárgott bele a lelkekbe, s lassan-lassan kioltott ott minden tüzet, és félreszorított minden föltörekvő energiát. Kétségtelen, hogy az ellenforradalmi terror már elhullatta metszőfogait, berekedt bár a fenyegetőző hangja, s az ország népessége még ma sem mer vagy tud ellene szót emelni. A nem mérés és nem tudás fogalma eggyé vált ennek a népnek a lelkében, s ez a nem mérés és nem tudás ma már maga az általános közömbösség. S ami pusztítást a kultúrélet területén nem tudott elvégezni a cenzúra, annak elvégzését magára vállalta a közömbösség. Az emberek közömbösek önmaguk sorsával és egész környezetük állapotával szemben. Ki törődik itt a gazdasági csőddel, a politikai visszaélésekkel s miért is törődne valaki az ország kulturális életével, a kritikátlan kritika garázdálkodásaival és általában az írástudók árulásaival? Senki sem tartozik a köz ellenőrzése alá, s ez a „szabadság” határtalanul szabad lehetőségeket ad a hatalom birtokosainak. Akik fenntartás nélkül élnek is ezekkel a lehetőségekkel: a maguk érdekében és az össznépesség rovására. A fejlődés végtelen folyamata helyébe az erőszakolt átalakulások korszaka következett el. Ez a szellemi és gazdasági átalakulás nem egyéb, mint a megadott szabályokhoz való vak alkalmazkodás. És ezeknek az alkalmazkodóknak egy része elhelyezkedik a közhivatalokban, a másik részük pedig a „szabad pályákon” kísérletezik, ezeket egyszerűen művészeknek és íróknak nevezik ki, hogy így valamilyen cégér alatt úszhassanak az állami ösztöndíjak és egyéb pénzforrások felé. Akik akár komoly emberi meggondolásból, akár oktalanul túltengő önérzeteskedésből nem tudtak vagy nem tudnak mindvégig alkalmazkodni, azokat lassan, de biztosan elmeríti az uralkodó szellem terrorja és a közömbös tömegek süketsége és vaksága. Szabó Dezső az utóbbi csoporthoz tartozik.

Kilépett a progresszió vonalából, de nem tudott megválni destruktív önmagától, ez az ő végzete. Megunta az alkalmazkodást, s most itt áll a fekete verem szélén, mentőöv nélkül, egykori jószellemei által elmerülésre ítélve.

189

III. Majdnem két évtizeddel ezelőtt ismerkedtem meg Szabó Dezső írásaival. Kávéházalji kezdő irodalmár voltam, faltam a kezem ügyébe került betűhalmazt, és eközben akadtam rá Szabó Dezső Tisza Istvánról írott cikkére. Szinte megdöbbentő volt a hatása. Mint a világosság forrása világított elém, mint megtermékenyítő eső, megtermékenyítette erőimet. Bátor és öntudatos hang volt ez fiatal tanártól a magyar pusztaságban. Olyan élményemmé vált ez a cikk, mint jóval később Walt Whitman versei. Ez után a hatás után Szabó Dezsőt még sokáig Whitman mellé képzeltem el magamnak, s csak első regényének megjelenése ébresztett fel ebből a vakságba ejtő rajongásomból. A Nincs menekvés című regény elolvasása után egyszerre megláttam, hogy a két ember között összemoshatatlanok a különbségek. Az egyik monumentális egyszerűség, a másik csupa dekoráció és szenvelgő póz. Szabó Dezső mintegy trombitaszóval hirdette: „Lejárt az analizáló szentimentalizmus romanticizmusa: az örökös önmagát siratás, rapszodikus önvallomások, cinikus konfessziók, teátrális hajtépések.” S a Nincs menekvés-ben egyszerre leleplezte magát. A nagy szavak mögött jámbor szentimentalizmus folydogált, s valóban nem volt ez a könyv egyéb az önmagával tehetetlen ember „cinikus konfesszióinál és teátrális hajtépéseinél”. Hosszú cikkben véleményt írtam a könyvről, s ma, hogy ezt a régi írásomat átfutottam, azt találtam benne, amit most is elmondhatok a hajtépő és örökösen önmagát sirató Szabó Dezsőről. Már akkor is valami kezdeti betegségnek a tünete volt az említett regény, s ma láthatjuk, hogy ez a betegség ijesztő méretekben és többé félreismerhetetlenül virágzott ki későbbi írásaiban. A Napló és elbeszélések-gyűjtemény egyetlen kötete Szabó Dezsőnek, amely a komolyan megbecsülendő írók sorába emeli a különben igen problematikus értékű szerzőt. Ebben a könyvben Szabó Dezső az örökös destruktor, az antiszociális individuum teljességében reprezentálta magát. Olyannak mutatkozott be, amilyennek később személy szerint is megismertem. Hisztérikusnak, gátlás nélküli szájaskodónak és mégis állandóan kétségbeesettnek. Régóta levelezésben voltunk, de csak a Károlyi-forradalom vége felé találkoztam vele személyesen.

Egy budai hónapos szobában lakott. Vasárnap délután volt, mikor kilátogattam hozzá. A vetetlen ágy tetején ült alsóruhában, törökösen maga alá húzott lábakkal. Üdvözlő nagy kiáltással fogadott, s aztán egész idő alatt alig is engedett szóhoz jutni. Figyeltem, és magamban mulattam azon, hogy milyen színházat játszik előttem ez a szép, nagydarab ember. Gesztikulált a puha asszonyos kezeivel, és a fogai közül habzón előre fröcskölt a nyál. Mániákus, gondoltam, határozottan mániákus.

190

– Tudod, a roppant emberi ölelkezés – mondta –, a könnyek és kacagások az univerzumban. A szociális közösség érzése az, ami élteti az embert… Tegnap, ahogy hazafelé jöttem, egy tüntető menettel találkoztam az utcán. Ó, a nép! Be kellett állnom a sorba, és együtt ordítoztam velük, s úgy éreztem magam, mintha mezítelenül egy nagy folyóban fürdenék. Éreztem, hogy egy vagyok velük, én egészen ők vagyok. De aztán megérezte az orrom azokat a nyomorúságos szagokat, amik ezekből az emberekből áradtak, s faképnél hagytam őket… Nemsokára egy zsidótemplom előtt mentem el, láttam, hogyan tódulnak be oda a pajeszos zsidók s a halavány gyerekek, akik olyanok voltak, mintha a fejük helyett szép, éretlen almákat vittek volna a vállaik között, és nem tudtam ellentállni, én is bementem velük a templomba. Itt is a nép volt együtt egy akolban. S látod, ők is maguk közé vettek engem! De a zsidóknak is megvan a speciális szaguk, prüszkölnek és köhögnek, s ezért őbelőlük is ki kellett lépnem. De most itt van a forradalom, az elsütött fegyverek s a magasra tartott zászlók a szélben.

Alig félóra alatt a világ egyik partjáról átúszott a másikra s onnan vissza, s úgy dobálódott előttem, mint egy zörgő, tarka papírcsomó, amit ide-oda kerget a szél. De mindez már nem lepett meg. Körülbelül ilyennek képzeltem el irodalmi munkássága után s azokból a levelekből, amiket hozzám küldött, s amik tele voltak maró gúnnyal, szentimentális panaszokkal, sárga irigységgel és fönséges lemondásokkal. A forradalom alatt gyakran találkoztunk, s ő sohasem volt megelégedve a helyzettel. Mindenkit gyávának és megalkuvónak tartott. Egyszer fölszólalt az irodalmi direktórium ülésén ezek ellen a gyáva megalkuvók ellen, de mi akkor már tudtuk, hogy ő kijár a Duna-partra, s bizonyos ellenforradalmi csoportokkal konspirál. Ó, micsoda orra lehetett ennek az embernek! A tüntető csoportban annak idején megérezte a szegényemberek szagát, a zsidótemplomban a zsidók speciális szagát, s most, éppen eléggé idejében, megérezte a forradalom hullaszagát is. Mi még dolgoztunk, s ő már, a nagy Szélkakas forgott a széllel. Hóna alatt már szorongatta Az elsodort falu című regényének kéziratát, ami később a magasba emelte, s aminek a sikerétől teljesen beleveszett a mániákba, amik rácsábították őt mai életének ingoványaira.

Közepes értékű, túlzottan nagyhangú, papírmatricákból összeállított díszítőművészeti munka volt ez a regény, de mint politikum jött ki a piacra, s Szabó Dezső írói pályáját máról holnapra átformálta nagyon is kétes értékű, könnyen és joggal elítélhető politikai pályává. Nem mintha a magyar kritikának a legkisebb jelentőséget is tulajdoníthatnánk, mégis azt kell mondanunk, ha Az elsodort falu valamivel a forradalmak előtt vagy 191akárha mostanában jelent volna meg, a napilapok firkászai s a politizáló spíszbürgerek s a közhivatalokban ülő fajvédők bizonyára az örök homályban felejtették volna. A kurzus homlokterébe emelték ezt a könyvet, Szabó Dezső elérkezett a siker csúcsáig, s az ő részére ez volt az igazi tűzkeresztség. Amíg innen is, onnan is kergették, amíg futnia kellett az elismerés felé, addig mint megrögződött baloldali tartani tudta a tempót, de a sikertől megrészegedett, mint valami kábító italtól, s ha eddig a baloldalon vicsorgott, most egyszerre a jobboldalon lehetett látni, és hallani lehetett a szörnyű hangját, hallani lehetett, amint égig magasztalja régi ellenfeleit, s tirannikusan ítélkezik a baloldal felé elevenek és holtak fölött. Nem múlhatik el az emlékezetünkből, hogy Szabó Dezső volt az ellenforradalmi „népítéletek” és egyéb „ellenőrizhetetlen kilengések” leghangosabb szóvivője. A vörös írói direktórium tagjából egyszerre a fehér írói egyesület elnöke lett. Friedrich István mellett megkoszorúzott hőse és „jogforrása” a kurzusnak. De nem elégedett meg a politikai sikereivel, mint valami papírmaséáru-gyár gyártotta az álmonumentális történeteit, a magyar szellemi élet korcsszülötteit. Ő, a nyugati kultúrájú intellektus nem látta meg, hogy a kurzus mint a reakciós múltak képviselője, nem szülheti meg és nem táplálhatja föl magából az új magyar művészgenerációt. Nem látta meg, hogy csupa elvetélt nagyságok burjánoznak föl körülötte s hogy ő maga is hogyan kényszerül napról napra összébb húzódni, környezetével és így önmagával is meghasonlani. Tíz év alatt egyetlen reprezentatív írót nem tudott kitermelni a kurzus, s akik mégis valami értéket hoztak ebben az inficiált légkörben, azok sokkal közelebb állnak valami nemzeti-faji-paraszti „bolsevizmushoz”, mint az úgynevezett nagy tradíciókkal rendelkező „nemes konzervativizmushoz”. Szabó Dezsőt megrészegítette a hirtelen jött siker, s ahogyan ennek a sikernek az anyagi eredményei lecsökkentek, úgy undorodott meg ő az isteni sikertől, s az egésznek csak a rossz szájíze s valami bolondulásig fájdalmas gyomorbajossága maradt vissza benne.

Szabó Dezső ismét úszni kezdett erre-arra. Korbáccsal fenyegetőzött a fajvédő titánok ellen, és beköszöntgetett az „ellenzéki” lapok szerkesztői szobáiba. Vagy csak leveleket írt nekik? Másokat vádoló, önmagát földicsérő leveleket? Mindegy. Tény, hogy megint dolgozott ezeknek a „zsidó szatócsoknak”, megint harapott és megint belevásultak a fogai. Úgy tett, mintha a tíz évvel ezelőtt elhagyott fronton újra kezdené a harcot. De ezeken a tirádákon már inkább csak mosolyogtak, mint lelkesültek az emberek. Később hangosan nevetni kezdtek fölöttük, s a szerkesztő urak megsokallták a gyönge humorokért a szerző által kikövetelt magas hono192ráriumokat. Szabó Dezső most már a szerkesztő urak ellen is harcot indított, egyik lapban nyilatkozott a másik ellen, s lassan összeütközésbe került a „szent fiatalsággal” is, akiket ő olyan vidám dudaszóval vezetett át a progresszió oldaláról a politikai jobboldal eseménydús berkeibe.

Megtagadta mindenki, és aztán ő is megtagadott mindenkit.

Mégiscsak tragédia ez a komédia. A komédiázó Szabó Dezső történelmi tükröződése a magyar szociális tragédiának.

Egy ember, aki marsallbottal a táskájában indult el, s mikor megjárta a pályát, üres táskával kiáll a nyilvánosság elé, megtagadja ideáljait, és meggyalázza önmagát roppant emberi szegénységében.

Úgy jött-ment közöttünk, mint egy rettenthetetlen vidám birkózó, s íme az első sötét utcában gyámoltalanul sírva fakadt, akár valami vérszegény, gyámoltalan anyóka.

Segítsetek rajta. Sok mindent vállalt ő magára helyettetek is, adjatok neki érte langyos tejet és fehér kenyeret.

(Századunk, 1930/3.)
193
Babits Mihály
Magyar irodalom 1920 – Babits Mihály

Ha valaki csak hozzávetőlegesen is hű portrésorozatot akarna összeállítani a modern magyar költői berkekből, annak közvetlen Ady Endre életes és bús alakja mellett feltétlenül a félszeg és elsavanyodott Babits Mihály figuráját kellene tollhegyre vennie. Mert kétségtelen, hogy a Nyugat köré csoportosult költőgenerációt ők ketten reprezentálják a legtisztábban. Ketten együtt és egymástól mégis végtelen távolságokban, és soha össze nem moshatón. Mert közülük egyik az önmagát fölemésztő tűz, a másik pedig – a sem megforrni, sem megfagyni nem tudó langyos víz. Az egyik: művészetében egész ösztönös életét fölélő ember; a másik: úgynevezett filozófiai magaslatokon vegetáló – poéta. Az én nézőpontomból és Adyval összevetve, egyszerűen verscsináló. Vers alatt itt rövid sorokba szedetten poétikai mértékre stilizált és rímekkel teletűzdelt témák és ötletek, nagy „filozófiai elmélyedések” értendők. Semmi több, mert ami ezen az artistakészségen túl van, azt nevezzük közönségesen művészetnek, és még közönségesebben életnek, amivel pedig Babitsnak, a magasabb szférákban libegő poétának, egész irodalmi szereplése alatt egyszer sem volt vérmesebb összetalálkozása. Ady nagy lendületű lírájával egy időben jött ő a „klasszikus verstechnika” szépséges rekvizitumai közé maszkírozva, és a legkisebb állásfoglalásra is képtelen passzivitásával sokkal nagyobb iskolát tudott maga köré marasztalni, mint a nálánál minden megnyilatkozásban erősebb és emberibb Ady. Babits portréjának megrajzolásával tehát az otthoni minden nyavalyákra fátylat csilingelő költészet keresztmetszetét is adjuk. És újra megismétlem múltkori állításomat: a modern magyar irodalom meghalt! meg kellett halnia Adyval, aki minden színében és hangjában kiélte ezt a pszichológiailag és filozófiailag holnapra teljesen perspektívátlan irányt. Ady máglyájának gyújtott zsenije örökre fölszárította maga körül a magyar faji és a franciáktól utolsó útjára megindult individualisztikus líra forrásait. Ezeken a tereken már csak az élet és művészet imitációi virágozhatnak szét.

És ennek a se ide, se oda tipegő, ennek az önmagában pipeskedő, modern magyar költészetnek mindmáig Babits Mihály maradt meg vezéralakjának.

194

Mert hiába van meg benne a pacifizmus érzelgőssége, és hiába sóhajt föl belőle a „minden terror” elleni magasabbrendűség. Első nyilvánosságra lépése óta megmaradt ő az örök balkezesnek és az örök megkésettnek. Árnyalata is hiányzik belőle Ady állásfoglaló makacsságának, annak a köznapi élet fölött uralkodni akaró erőnek és lelkesedésnek, ami a mindenkori alkotók, karakterisztikonja volt. Babits, a költő, sohasem próbált meg új ütemet diktálni életünkbe, ellenben mindenütt ott láttuk őt úszni, ahol valami új erők fordítani akartak a világ kerekén. Nem, nem az úttörő elsők között láttuk őt, hanem a megindult áramlattal vele úszók között és azok között, akik a mind nehezebben járható egyenes vonalból legelőbb úsztak át a másik áradás felé, ahol még „nem jegecesedett ki a dogma” és általában ahol az elbódult lélekre még nem kellett ráemelni a felelősségtudatot. És ez az emberi határozatlanság adja meg művészetének sokat dicsért „sokszínűségét és soktémájúságát” is. Azt a sokféleséget, amit Ady egyvonalúságával összevetve, a Schöpflin-féle magyar kritikusok Babits kulturáltságával szoktak magyarázni, és amiből mi az alkotásra teljesen képtelen ember technikai ügyességét analizáljuk elő. Mert tagadhatatlan, hogy Babitsnak vannak nagyon szépen megverselt versei, de nincsenek költeménnyé formálódó víziói, van nagy európai kultúrája, de nincs életigényessége.

Babits irodalmi tükörképéből ki látta ki csak egyszer is az Ady költészetére annyira jellemző hús-vér élet arcát?!

Eddig megjelent könyvei közül kétségtelenül első verseskötete a legérdekesebb és a legérdemesebb. A Holnaposok első lelkes felkiáltása Babitsból is kikergette a fiatalság hangját, és amit a Fekete ország-ban és a keresztényi énekekben produkált, az a magyar berkekben új erő elindulását ígérte Babitscsal. Bizonyos azonban, hogy Ady végtelen perspektívái mellett ő már akkor is a dekadenciát jelentette. Egy feminin lélek pávatollas és halálszagú vergődései voltak ezek a versek, és amit kimutatható örökségül a fiatalokra hagytak, az az Adynál már majdnem-majdnem határtalanná vált költészet literátus ellensúlyozása, a külső formák mindenhatóvá emelése lett. Ady vérbő iramából kihulltak az epigonok, Babits „muzsikáló rímeinek” hatása alatt gomba módra tarkázták föl magukat a modernebbnél modernebb poéták.

Az a modern irodalom tehát, amit ma magyar földön jobbról és balról is annyira dühösen szidalmaznak, Babits „jéghideg tüzével” vette kezdetét. És azóta él és terjeszti magát, nem törődve azzal, hogy azok közül, akik ma ébren vannak, az életben senki sem hallgat rá. Általában újrakezdődött 195az a periódus, amely Petőfitől Endrődiékkel és Reviczkyékkel töltötte ki az űrt Adyig.

Ami ebből az isten jámbor hegedűseinek társaságából magát a mestert tornyosan kiemeli – az határozottan Babits „nagy kulturáltsága”. És igaza van kritikusainak, ő nem veszhet el – mert ő éppen ellenállásra képtelenségénél fogva mindig rátalál valamire, ami „szemnek, szájnak ingere”.

Így talált ő rá Gólyakalifa című regényére is, ami például Móricz Zsigmonddal szemben is nagy irodalmi kvalitásokat reprezentál. De viszont Móricz, ha mennyire is csak mesélő, s ha mennyire fotografikusan illusztrálja is az – életet, Babits, a „mélylelkű költő” megelégszik a – freudizmus illusztrálásával. Mert nem, Babits regénye nem pszichológiai regény. Nem egy új Dosztojevszkijt vitt be magával a magyar olvasókhoz, akinek hatalmas vízióiból majd tudományos tételeket fognak kikövetkeztetni logikán nagyra nőtt professzorok, csupán csak egy jól elgondolt és szépen megírt történettel mint a freudizmus egyik nagy képességű irodalmi népszerűsítője mutatkozott be az olvasók előtt. Babits megint lekésett.

És ugyancsak így járt (s oh, milyen szomorú sors) Schöpflin behatása alatt, harmadik verseskönyvével, a Recitatív-val is. Az a Babits, akitől éveken át szörnyű rímcsörgést és sorleszabásokat láttunk, egyszerre, mint őrültséggel, minden közösséget megtagadott az Irisz koszorújá-val, és egyszerű szürke köntösben aláhurcolkodott Arany János alá. És mindezt nyíltan és büszkén Schöpflin jó tanácsaira. De persze, semmi sem tart örökké. Jöttek az új költők, akik új mondanivalójuk alapján a szabad versformára esküsznek, és az igazság fókuszából kiesett Schöpflin Aladár, és Babits ma szabad verseket ír, és új könyvének, amelyben egy magába esett ember céltalan sóhajait és tehetetlen rángásait kalligrafálta ismét szép sorokba, a Nyugtalanság völgye címet adta. És ezzel a kötettel kapcsolatban így írnak a kritikusok:

„Babits új kötetét nemcsak a legelső hely illeti meg az összes verses művek között, hanem formában is a legtipikusabb kifejezője a magyar líra legújabb alakulásának. A szabad vers, sőt a prózai költemény formái uralkodnak a kötetben, ami Babitsnál meglepőnek látszik, pedig azt hiszem, az ő sok arca közül az mutatja a legigazibbat.” Aztán: „Ezek a versek erősen aktuálisak, egy szomorú kor legégetőbb problémái forronganak bennük…”

Szóval, Babits megint utánaújhodott egy áramlatnak. Egy fejedelmi gesztussal ledobta magáról a „rímek zengő kösöntyűit, az ékes, drága hímű palástokat”, és zarándok módra járja a „nyugtalanság völgye ösvényeit”. Igen, ez a Babits, akit már láttunk más csillagok alatt is járni: 196most a fehérterrorral körülzárt és embervérrel dekorált magyar völgyben egyszerű, szürke köntösben zarándokol, és énekli a természet „halk és hatalmas zenéjét”, amely annyira „egy a csönddel, mint a tücskök zaja őszi este…”

Ezek után mi innen, távolról, kidobottan és kiéhezetten, de vérünkben az új művészet gyökereivel és akaratunkban az új világ teremtésével, csak ennyit kérdezünk Babitstól, a költőtől, és az ő jóhiszemű kritikusaitól: – Nyugtalanság völgyében, ami nyilván Horthy-országot is szimbolizálja kicsit, a természet halk és hatalmas zenéje valóban annyira egy a tücskök muzsikájával?

S ha nem, akkor mért vándorol ma a költő „aktuális” verseiben az alázatosság köntösét magára borítva?

(Bécsi Magyar Újság, 1921. márc. 18.)
Babits: Halálfiai

Nem az elbeszélő költeménye, hanem a költő elbeszélése ez a könyv. E néhány szóban sűrítetten elítélő és mégis értékelő kritikáját adom Babits regényének. Ritkán kerül elénk könyv, amely ennyire elhibázott konstrukciója ellenére is elmulaszthatatlanul figyelemre méltó írásművészet. Hétszáz sűrűn telenyomtatott oldal, alig néhány ívre elégséges tartalommal s olyan egységes stílusban, ami már a puszta formavarázson túlmenő értéket jelent. Aki ezt a könyvet írta, elsőrangú művésze a szónak, van benne intuitív tartalom s a komponáláshoz szükséges önfegyelem, de egész magában nem makrokozmikus, hanem mikrokozmikus egyéniség. Intuitív ereje villanásos, nem tereket betöltő, s kompozíciós készségét többnyire a mondatok gazdaságosan szigorú és esztétikusan tiszta megszerkesztésében éli ki. Az esztéta és versköltő megkülönböztetett tulajdonságai ezek.

Az utóbbi években egyre sűrűbben és tudatosabban hangzik fel az új magyar regény megkívánása a közönség részéről, s az írók legkomolyabbjai kísérleteznek az új magyar regény megalkotásával. Szerintem az eddigi kísérletek nem teljesítik be a szó szociális és esztétikai értelmében vett szintetikus regény fogalmát. Kétségtelenül hatalmas munkabírást és magasra törő ambíciókat reprezentálnak ezek a könyvek, de egészükben inkább csak az írók vállalkozó kedvének, mint alkotó szellemének dokumentumai. Vannak az új regények között, amelyek nem emelkednek túl 197az író egyéni keserveiből fölkevert pamfleten, s vannak, amelyek minden igényességük dacára is megfeneklenek a szavak és mondatok ötvösművészetében. A Halálfiai mint kész munka az utóbbi kategóriába tartozik. Vitathatatlan, hogy Babits ebben a munkájában az új magyar regény megírására vállalkozott, nem alkudott meg a feladat nehézségeivel, az íróművész legnagyobb lelkiismeretességével járta meg az utat, amin elindult, s mégis nem regény ez a könyv, s a benne földolgozott témát mint társadalmi jelenséget nem ismerő olvasó előtt a sokat hangoztatott magyar sors nem tudott teljesen kitakarózni a fátylak és drapériák alól. Könyvében csak valamivel adott többet az eddig megjelent s a magyar sorsot fölmutatni akaró új magyar regényeknél, csupán mint esztétikus komolyabban vette írói feladatát, s mint ember nagyobb morális megkötöttségeket és nehezebb munkametódust vállalt politikailag beállított vagy újságírói könnyedséggel dolgozó társainál! De ezek a kvalitások nem a regény fajsúlyát, csupán a megírott könyv írásművészeti értékét emelik.

S itt felvetődik a kérdés, vajon az új magyar regény problémáit nem tudják-e megoldani regényíróink vagy pedig a magyar regényírókból hiányzik az életeket és életviszonylatokat átfogó mű megalkotásához szükséges hosszabb időtartamú produktív folyamat és belső kiegyensúlyozottság? Mint minden művészi alkotást, úgy az új magyar regény megszületését is végső értelemben a művész ember volta determinálja. Mivel pedig itt nem egy lírai kirobbanásról, nem egy miniatűr remekműről, nem a monumentális kisplasztikáról, amilyen lehet például egy jól sikerült vers, hanem epikáról, méretében is időt és teret átfogó, lírai motiváltságú s mégis a legobjektívebben szóló irodalmi műfajról van szó, az író embersége, a világvalósághoz kötődött énje még súlyosabb jelentőséget kap. Objektív művészetkritikai szempontból egy jó vers a maga nemében nem képvisel kisebb értéket, mint egy jó regény a maga nemében, mégis a kettőnek kialakulási törvénye, az életben elfoglalt helye, kultúrviszonylata lényegesen különböző. A vers a legjobb esetben is csak energiafelszabadítója lehet egy emberi sors kialakulásának, élményszerű és mindenkor destruktív hatású erő, a regény konstruktív erőihez tartozik a társadalomtudomány, a lélektan és az íróember építő ösztöne. A regényt céltudatosított erők alakítják, s hatásában nemcsak indulatokat felszabadító, hanem erőket céltudatosító is. Életformáló jelentősége nem esetleges következmény, hanem egyik alapvető része az egésznek, és sohasem kívülről diktált megterhelés a műn. A regényíró anyagába különösebb akadályokat nem okozón éppúgy beletartozik a társadalmi világszemlélet és irányító akarat, mint az építőművész anyagába külső diktátumot nem jelentőn beletartozik 198a megadott talaj s a lakófülkék meghatározott száma. Az az építész, akinek különösebb tehertétel a házépítésnek ez a két eleme, az alkothat plasztikus remekműveket a térbe, de sohasem lehet téralakító házépítő, s az a regényíró, aki világszemlélet és társadalomalakító akarat nélkül, mint a regény két alapeleme nélkül, ül neki regényt írni, az csinálhat elsőrangú szóművészetet, de nem csinálhat elsőrangú regényt, amit nem esztétikai szépségei, hanem világot átfogó erői karakterizálnak.

A versköltő lehet passzív szereplője korának, események visszatükrözője, érzések és indulatok művészi formába objektiválója, kielégülhet a művészi tökéletesség megalkotásában, a regényíró azonban racionális ember, logikai megkötöttséggel dolgozik, s nem az abszolút művészi, hanem az emberi élet pszichikai és fizikai problémái, a világ mint realitás érdekli elsősorban. Nem elégszik meg a passzív szemlélődéssel, állásfoglalás van a fölléptében, típusokat formál és helyzeteket konstruál, hogy az így újjászerkesztett világképben kimondja érzéseit és gondolatait a fennálló világért vagy a fennálló világ ellen. A legtöbb versköltő isten kegyelméből való zseninek érzi magát, valakinek, aki túl van a mindennapok törvényein, s ezért az átlag, a tömegjelenségek érdeklik a legkevésbé, a regényíró ösztönösen az átlagból, a tömegjelenségből indul ki, figyelmét a realitásokra koncentrálja, s tudja, hogy érzéseinek mélységétől s gondolatainak szociális tartalmától függ regényének koncepciója és hatásjelentősége. A szép vers lehet csak esztétikai produktum, a jó regény elsősorban társadalmi cselekedet. Az úgynevezett lírai regény heterogén műfaj (hasonlóan a könyvdrámához), lírának pszichológia, regénynek passzív esztétizálás.

Babits a Halálfiai-ban nem lírai, hanem társadalmi regényt akart írni. Vagy talán még pontosabban kortörténelmi regényt. És társadalmi regény-e a Halálfiai? Vagy eltekintve ettől a szűkítő meghatározástól, egyáltalában regény-e ez a rengeteg terjedelmű könyv?

1. Nem társadalmi regény témamegválasztásánál és témabeállításánál fogva. Az író a magyarság egy korszakának a megmutatását tűzte ki céljául. Sőt nemcsak passzív szemlélője akart lenni ennek a kornak, hanem mint bíráló és útmutató akart fellépni vele szemben. Tisztában van azzal, hogy regényt írni a művészi alkotáson túl szociális cselekedetet is jelent, a regényírónak nemcsak jogai, de kötelességei is vannak. Vállalkozott a szociális cselekedetre, anélkül azonban, hogy az íróban mint emberben meg lett volna az igényeket keltő és állásfoglalásra kényszerítő szociális világszemlélet. Belekeveredhetett volna-e különben Babits abba a végzetes tévedésbe, amibe az új magyar regény megcsinálására föllelkesült többi 199íróink is belekeveredtek? Lehetséges-e az, hogy egy dolgot elvonatkoztatva a világ ezer egyéb dolgától, változásától és kialakulásától önmagában szemléljünk? Minden dolog a világgal való összefüggésében kapja meg saját jelentőségét, csak ezeknek az összefüggéseknek tudomásulvételével lehetünk bírók vagy reformátorok. A dolgok elkülönítése az ember részére az érzés és az értelem megszűkítését jelenti, s így természetes, hogy speciálisan magyar probléma mint primer életforma szintén nem létezik a regényíró részére. Túl vagyunk a lokális bajok lokális keretek között lehetséges elintézésén, a magyarság tragikus politikai, gazdasági és kulturális helyzete csak nemzetközi viszonylatban fogható fel lényegében, s csak így oldható meg lehetőleg maradék nélkül. Az az író tehát, aki az új magyar regényt akarja megírni, annak a magyarság ügye lehet a mesetéma magja, az írónak magának azonban mint alkotónak a nemzetközi életáramlatban kell állnia, fel kell nyitnia a zsilipeket, ki kell tágítania a perspektívákat, központi témáját ezer szállal hozzá kell kötnie a világegységhez, hogy a téma s a témát is magában foglaló egyetemes élet szintéziséből kiadódjon a regény mint művészi objektum. Babits, a költő magába merülten, mesterségesen elzárt területen dolgozik, egy könyvtárszobában vagy egy ideológiákkal körülzárt földterületen, s így csak a magyarság elfáradását, kicsinyes pénzgondjait és kultúra-iszonyát látja. Az író csak a klasszikus könyvkultúrán keresztül érintkezik a világgal, vágyai lemorzsolódnak a család keretei között, alakjait a lokálpatriotizmus uralja, témáját nem tudja felemelni általános emberi jelentőségűvé, a cselekménynek nincs meghatározott fejlődésvonala. S így ha a Halálfiai-t terjedelménél fogva regénynek értelmezzük, nem több egy vidéki esetnél, egy család jellegzetes leírásánál, stílusművészeti teljesítmény társadalmi jelentőség nélkül.

2. Társadalmi szempontból a Halálfiai nem az az új magyar regény, amit a politikai és gazdasági farkasvermeken túljutott olvasóközönség igényelne, aminek a megteremtésére legjobb íróink szinte morálisan kényszerítve érzik magukat. Marad a másik kérdés, jó regény-e Babits regénye tisztán írásművészeti szempontból? Nem. Témája kevés és túlontúl passzív természetű egy hétszáz oldalas könyv kitöltésére, formájában lazán megszerkesztett, a történés vonalvezetése szakadozott, némely oldalak az asszociációk gazdagságában és stílus-tisztaságban Babits legjellegzetesebb verseivel egyenértékűek, más helyütt oldalakon, sőt fejezeteken át hosszadalmas, a legnagyobb figyelemmel kiművelt mondatok egymásutánja. Könnyű lenne ellenem vetni, hogy bizonyos elfogultsággal beszélek a regény témájáról, mert hiszen igazság szerint nincs olyan kis téma, amelyből mint központi motívumból ne lehetne monumentálisan nagy jelentőségű 200és formában gazdag írásművet felépíteni. Ez bizonyosan igaz, s Babitsnál sem a téma jelentéktelenségén, hanem az írónak a témához való viszonyán múlik a regény jelentősége. A regényíró részére a kívülről vett téma nem egyéb a mű nyers vázánál, a történés gerincvonala, amire az író felfűzi és hozzáköti érzelmi és gondolati mondanivalóit. A sikerülten nagy művészeti alkotásokat nem a téma különlegessége, hanem a művészetben felszabadult kozmikus erők, az úgynevezett belső tartalom alakítja. A Halálfiai-nak a témája azonban nem a regény történésének gerincvonala, hanem ez maga az egész regény. Az író teljesen passzív szerepet tölt be a megadott keretek között, nem ő a témán, hanem a bizonytalanul alakuló téma uralkodik el a lírikus Babitson csakúgy, mint a mű szerkezetén. Babitsot mint konstruktőrt, formaszerkesztő regényírót elnyomja a téma, túlterjed az a saját belső méretein, elfelejteti a regény miértjét s az író célját. Babits mindvégig mint versköltő, kisplasztikus és stilizáló esztéta van jelen. A Halálfiai nem jó regény, mert hiányzanak belőle a regény alapelemei, s mert Babits nem a történések könyörtelen szerkesztője, hanem a történet passzív résztvevője, lírai költő.

Babits elsődlegesen versköltő és minden szituációban lírikus. Ezt nemcsak sajátos költeményeivel, de az élet mindennapi dolgaival szemben tett állásfoglalásaival is bizonyítja. Az abszolút igazság fanatikusa, heroikus a hitben, és morális gátlások riasztják vissza a cselekedettől! Nem a dolgok szokatlan újsága vagy a lehetséges veszedelmek azok, amik őt megtörik, hanem a történések időtartama. Rajongó és kétkedő egyszemélyben, hangulatokban lobogó költő s minden lobbanásnak az okát és értelmét kereső moralista gondolkodó. Meggyőződésem, hogy Babits moralizáló énje az, aki külső kényszerűségből regényírásra csábítja Babitsot, a versköltőt, s így történik meg, hogy Babits négy regénye négyszeres bizonyíték Babits költői volta mellett. Kétségtelenül nagyigényű és végtelen munkabírást követelő produktumok ezek a regények, de ami abszolút érték van bennük, az a magasfeszültségű robbanásokra beállított költő részleteredményei, alakok és helyzetek pillanatnyi megdicsőítése és a mondatok formatisztasága. Babits négy regénye közül a Halálfiai a legnagyobb igényű s a legnagyobb áldozatkészséggel végigcsinált munka, s épp ezért ez a könyv mutatja meg legtisztábban a szerző költői erőit és prózaírói gyöngéit.

Rácz Józsi halálos szüretével kezdődik a regény. Józsi bácsi bort töltöget a vendégeknek, s amíg Cenci, a sovány kis asszony dolgozik, a férfiak Magyarország sorsa felől elmélkednek. Bús, tehetetlen gondolatok kavarognak a borgőzben, „s Józsi bácsi egyszer csak vörösen és egy hang nélkül lefordult a székről”. Adva van a regény alaphangja, megindul a bura alatt 201vergődő vidéki élet meséje, ólomszárnya van a szónak, a történet mindvégig lent marad a porban s csak egy-egy szónokias hang, egy-egy patetikus gesztus töri át magát a ködökön. Érezzük, hogy az író szintén benne él ebben a világban, és hiába minden igyekezete napra emelni alakjait, mert hiszen ezek az alakok már csak tükörképei elmúlt időknek, emlékeken élnek, és szétmállanak az író alakító kezében. Hiába várunk a főhőssel való találkozásra, a regény alakjai mind epizódalakok, egyikük sem tud kiemelkedni a miliőből. Cenci nénit mint az élet képviselőjét jellemzi Babits, s olyan szeretettel és bizalomkeltően beszél róla, hogy hiszünk is neki, látjuk, hogy Cenci néni elejét veszi a bajoknak, leszereli a készülő tragédiákat, de viszont egyszer sem találkozunk Cenci teremtő munkálkodásával. Hogy naphosszat dolgozik, harcol a konkurenciával és alkudozik a munkásokkal, ezt csak az író megjegyzéseiből vesszük tudomásul. Így kénytelenek vagyunk azt mondani, a regénynek ez a legaktívabb alakja is csak negatív jelentőségű eredményeket produkál, a még mindig erősen visszaható múlt szimbóluma ő, gondosságával elgyámoltalanítja a környezetét, letompítja az ütközőpontokat, s végeredményében alig használ többet, mint amennyi kárt okoz a ki-kirobbanni akaró fiatal életek sorsában. Fölmérhetetlen tekintélye van a szűk családi körben, de idegenül és közömbösen áll szemben a nagy világgal. Cenci néni teljes ellentéte Döme bácsi, a kuruckodó öreg. Sohasem látjuk őt ott, ahol valamit cselekedni kellene, de mindennek nekiszögezi vérmes politikai frázisait, nem érzi át a család gazdasági és erkölcsi bajait, hajdani ideálok romjai között éldegél. Jókai-értelemben vett igazi regényfigura. Úgy kezeli a légycsapót, mint valamikori harcosok a kifent kardot, s mégis sem nem oszt, sem nem szoroz a történés kialakulásában.

Ezután a két kiegyensúlyozott öreg után következik a második generáció, Miska, a tehetetlenségig becsületes bíró, Gyula, a nagystílű kalandorok epigonja, a romantikusan nőcsábász, a sikkasztó, s végül Nelli és Jolán, kik mint anyjuk árnyékai imbolyognak és sopánkodnak Sót és Gádoros között. Miska alakja tisztán és plasztikusan megmintázott, azt az igénytelenséget, amivel ő benne áll az életben, Babits keményen és szimpatikus egyszerűséggel tudta megformálni. Igaz, hogy ez az alak sem él ebben a mindennapi életben, ideálok rabja, az állameszme és a morális törvények megtestesedett szimbóluma. Éppen emiatt nem mint alakító, hanem csak mint elmélyítő, még szűkebb körre visszahúzó erő van jelen a regényben. Vele szemben teljes aktivitással él Hintáss Gyula ügyvéd úr. Fejezeteken át azt hiszi az olvasó, hogy belőle fog kialakulni a regény főhőse, ő az egyetlen, aki a cselekményt előreviszi, aki megbontja a családi törvényeket, 202aki kultúráról szónokol, de sajnos csak szónokol, és szinte vidéki ripacs módra eljátssza szerepét anélkül, hogy mélyebb és sorsfordítóbb emléket hagyna maga mögött. Babits nagy ígéretekkel indítja el ennek az alaknak az életét, de nincs benne elég keményszívűség ahhoz, hogy meredek és rövid pályát jelöljön ki a részére, túl közel engedte magához, bajlódik vele és játszik vele mindaddig, míg az el nem veszti érdekességét, és így abból, aki főhősnek indult, regényes vidéki figura lesz.

Babits szerint a regény főalakja a harmadik generációból kerül elő. Imruska, az érzékeny kisgyerek, aki csodálkozással és valami elidegenítő szeméremmel nézi a körülötte történendőket, hogy magában maradhasson, a könyvek felé fordul, s az egyhangú családi életből belelép a kultúra színes és romantikus világába. Babits úgy érzi, hogy ez az az út, ami az élet országába vezet, s az olvasó úgy érzi, Imruska el is fogja érni az ígéretföldjét. De amennyiben a család tehetetlenül lekötődött a szőlőhegyekhez, ahol elvesztette magát a borgőzben, ugyanúgy Imruska is lekötődött a könyvekhez, s megfeneklett valami, részére áttörhetetlen kultúrromantikában. S amíg ebben a világban élt, úgy látszott, az ő élete kialakulásával, az életnek egy új színe kapcsolódik bele a regény történetébe. Babits keményen tartja kezében ezt a figurát, rajta keresztül ítéletet mond a környező dolgokról és személyekről. Imruskában jelentkeznek az élet szociális elemei, meglátja a vidék lemarasztaló tehetetlenségét, és megsejti, hogy az eddig látottakon és hallottakon kívül még létezik valami egyéb is, egy kultúrában gazdag és morális törvények szerint cselekvő világ. Ott, ahol valami liberális fölénnyel a zsidót csak éppen hogy embernek fogadták el, őszinte forradalmi lépéssel ő odáig bátorodik, hogy nemcsak embernek ismeri el a zsidót, hanem tanulni is hajlandó tőle, igényesebbnek és tevékenyebbnek ismeri el rokoni hozzátartozóinál. Az ideálok romantikus hőse ő, aki többé nem akarja elismerni a szűk családi keretek áttörhetetlenségét, s egy napon ebben a családi körben kimondja, hogy úgy őket, mint az egész tehetetlen és vakon lefelé hanyatló dzsentri világot az életre érdemteleneknek, a halálfiainak tartja. Imruska világszemléleti harcban áll környezetével, dolgozni akar a jövőért és hiszi, hogy föl tudja magát szabadítani a múlt tradíciói alól. S ha a megindult vonal be tudta volna futni fölfelé ívelő pályáját, ez bizonyíték lett volna a regényíró Babits mellett. De Imruska kikerült az eddig csak könyvekből ismert és a saját fantáziájából fölépített nagyvilágba, s ott kint egyszerre bátortalanoknak és elégteleneknek bizonyultak az erői. Benne volt a családjának és osztályának dekadenciája, kialakult előtte a dolgok formája anélkül, hogy ő eltökélt szándékkal és szívós kitartással hozzá tudott volna nyúlni. Kívánta 203a nagy és végleges változásokat, és megtorpant vagy elcsúszott az első próbálkozó lépések után. Megviselten és meghasonlottan visszakerült Cenci szárnyai alá a vidékre. Már nem mondta rá a környezetére, hogy halálfiai, de egy kívülről szemlélő már őt sem láthatta volna egyébnek a halálfiai egyikénél.

Állítólag Babits öt évig írta a Halálfiai-t, s én úgy érzem, és ezt nagyon is természetesnek tartom, Babits egy ellentétes lelki fejlődésen ment át ez idő alatt. Ő él Imruska személyében, saját ítéleteit és rajongásait mondja ki rajta keresztül, s Imruska kettétörött pályafutása is az író alapos vagy alap nélküli meghasonlásából következik. Úgy érzem, regénye elején Babits valahová egészen máshová készült, mint ahová a könyv végén megérkezett. S természetes, hogy ez nemcsak Imruska pszichikai életvonalában, hanem a regény szerkezetében is megmutatkozik. Körülbelül a könyv közepén könnyen kimutatható ez a törés, a történés fejlődésének az irányvonala bizonytalan lesz, fejezeteken át nem történik semmi, a mondatok mögül szinte kiérezzük az író tétovaságát, tépelődéseit önmaga sorsa és a külvilág alakulása fölött. Az írónak ezzel a lelki átalakulásával megpecsételődött a regény sorsa. Babits Imruska figurájában kultúrharcosnak és társadalomreformernek készült, de egy pillanatban kihunytak előtte a lámpák, a fele útról visszakényszerült oda, ahonnan elindult, és ugyanez történt könyvével is. A Halálfiai az új, nagy magyar regénynek indult, s csak részleteiben tartalmaz új értékeket.

Ott a legérdekesebb a könyv, ahol, túl a regény tendenciáin, Babits, a mélyen érző és tiszta szavú költő beszél. Ilyen részlet például a pénztárcával játszó gyerekek jelenetei, vagy Imruskának első találkozása a fiatal és csábító Noémivel. Különben is Noémi figuráját tartom a regény legmegmintázottabb szereplőjének. A történetben alig van jelentősége, mégis plasztikusan és elfelejthetetlenül marad meg az olvasó emlékében. Nincsenek benne különösebb, tudatosított tendenciák, de él, és életet sugároz magából.

Mindvégig inkább a könyv hibáiról, mint erényeiről beszéltem. Már a cikkem elején elismertem, hogy a Halálfiai az egyik legszebb teljesítménye az utóbbi évek magyar irodalmának, s éppen ezért kötelezve éreztem magam arra, hogy őszinte és lehetőleg mélyreható kritikát mondjak a regényről. A kritikus hivatása nem lehet az, hogy megvállveregesse a szerzőt vagy fönntartás nélkül ódát írjon hozzá. Az író minden művében egy új világkép megteremtésére készül föl, a kritikusnak pedig kötelessége, hogy úgy az írót, mint az olvasót elsősorban a befejezett mű fogyatékos204ságaira figyelmeztesse. Mert hiszen azzal, hogy a munkával mint életünk egyik jelenségével foglalkozik: eleve elismerte annak jelentőségét és kötelező megbecsülését.

(Századunk, 1927/9.)
Baumgarten-alapítvány és az írástudók árulása

A Nyugat folyóirat 1928. szeptember 16-i számában Babits Mihálynak egy érzelmi bársonyba és szóstílusba göngyölt tanulmánya jelent meg: Az írástudók árulása címen. Kényes témához nyúlt Babits, ezt maga is érezte, s már írása elején megjegyzi, hogy műve valószínűleg nagy vitákat és viharokat fog kiváltani. És alig szólt hozzá egy-két ember a veszedelmesnek látszó problémához. Talán azért maradtak hallgatásban a „Harc apostolai s a Tények és Történelem blazírtjai”, mert a nagyszerűnek látszó probléma közelebbről megnézve nem egyéb egy lírai filozófus „önmarcangolásánál”, vagy talán azért hallgattak, mert nagy igazságszeretetükben és felelősségtudatukban érezték és tudták, hogy a problémához, ami Babits érzelmességén túl valóban jelen van, az igazság nevében ma és itt nem lehet hozzászólni. De mi is lehetne az, amitől félniük kellene, ha valóban hozzá akarnának szólni a problémához? Hiszen Babits már a tanulmánya legelején megmondja, hogy: „úgy érzem, sehol se lehetne ma szabadabban beszélni erre a textusra, mint Magyarországon… Az igazság mindenütt mellékes ma, és sok helyütt ellenség: egyedül Magyarország eped, kiált igazságért: ő az a nemzetek között, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot… szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.” Jóllehet vannak olyanok is, akiket a mérsékelt ütemre figyelő mondatok kellemesen meghatnak, én azonban megértem a „Harc apostolait”, akik ennek a lírai kinyilatkoztatásnak ellenére is tartózkodnak az igazság kimondásától, s Babitsot a sanda mészáros szerepében látják: az abszolút isteni Igazságról beszél, s hazája materiális megkárosítására gondol. De az ellen, hogy valaki Isten kalapja mellé bokrétának vagy akár az Igazság földjének képzeli el hazáját, a harc szempontjából senkinek semmi kifogása nem lehet, az ellen azonban tiltakoznunk kell az igazság nevében, hogy valaki ezt az elképzelését mint abszolút Igazságot próbálgassa elénk állítani. De Babits tanulmánya második oldalán már meg is felel a hozzánk hasonló kétkedőknek és ellenzékeskedőknek. Mondván: „Rövidlátás a 205»szabadvélemények üldözését«, a »gondolat elnyomott voltát« okolni ezért a hiányért.” Vagyis az írástudók árulásáért. Mert hiszen: „Az írástudók történeti szerepe nyilvánvaló. Ez az osztály, mely a papi kasztból fejlődött ki, nem materiális érdekeket szolgált… A nemzetek írástudói már nem csupán ösztönszerű és babonás félelemmel, hanem teljes tudatossággal szakadtak külön belsejükben a földi érdekek szolgálatától, szemeiket az egy-Istenre függesztve, vagy az egy-Igazságra.” De kik is hát azok az abszolút Igazság fanatikusai? A papság, mint kaszt, az ő mérhetetlen birtokaival, vagy talán maga Jézus, akinek általunk ismert prédikációi tele vannak anyagias példázatokkal, s akit a gazdagok megfeszítettek mint a szegények lázítóját? Vagy talán abban a korban, mikor nem egy-Istenre függesztették a szemüket az emberek, hanem több Istenre, akkor egyáltalán nem volt igazság? S tovább mondja Babits: „A hitetlen materialista szemében éppúgy, mint a földöntúli Isten papja előtt az Igazság független volt az emberi harcoktól.” – Hogyan hát? A hitetlen materialistának és az Isten papjának egyazon igazsága volt? De hiszen nemegyszer történt meg, hogy a fanatikus Isten-hívő saját igazsága nevében megölte a fanatikus ateistát, aki inkább vértanúhalált halt, semhogy a másik igazságtalan igazsága előtt meghajoljon? Igazságosságának teljes fölényével folytatja Babits: „Az igazi írástudók olyanok, mint a katolikusok, elosztva élnek a nemzetek között: s az ő katolicizmusuk nem ellentétes a nacionalizmussal: egyszerre szerethetik földi hazájukat és az Örök Rómát.” És mi van azokkal a szerzetesekkel, akik igazságérzetükben föllázadtak Róma ellen? Ítéletet mondott fölöttük Róma. Az igazság nevében? Lehet. De az is igaz, hogy a vértanúk egy másik igazságért haltak meg. S ahogy Róma ítéletet mondott, és eretnekeknek bélyegezte az igazságot hirdető szerzeteseket, Babits ma a nemzeti és katolikus Igazság nevében ugyancsak ítéletet hirdet ki az igazságtalanságba veszett szocialisták fölött. Írja: „S a szocialisták hiába hirdetik s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség különb professziójú harcosainak: ők csak egy lépéssel továbbmennek még ezen az úton (az erkölcsi züllés útján), s a Faj s a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen és bevallottan anyagi célú harcaival. Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és vitális dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra tengelyévé – mint a szocialista írástudók –, az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival.”

Látni való, hogy mindaz, amit Babits Az írástudók árulásá-ban elmond, ahogyan vádol és amit követel, az valami metafizikai örök és általános 206Igazság, a baj csak az, hogy ez az abszolút Igazság némely halandó felé arccal, más szerencsétlen felé pedig háttal áll. S így magától értetődik, hogy azok a halandók, akik felé ez a Babits szerint létező, szerintünk létezhetetlen igazság háttal áll, azok elvesztették az igazság felismeréséhez és hirdetéséhez való jogukat. Ezeket közönségesen szocialistáknak, vagyis az állati kultúra szószólóinak nevezzük, s mint ilyeneket a vallási és nemzeti igazság (ne értsük félre: az egyetlen Igazság nevében) ájtatos kézmozdulatával víz alá kell meríteni. Ezekért úgysem kár, ezek az elállatiasodott lények kenyérért kiabálnak, hangosan összevacogtatják a fogaikat akkor, mikor például Babits a lélek mélyén bolyongva nyilatkozik az Igazságról. Kétségtelen, hogy az írástudók, akik már úgyis elárulták az igazságot, még inkább fokoznák bűneiket, ha valamiképpen ezeknek az emberordasoknak a sorsára is rávilágítanának az „Igazság fáklyájával”. Ez helyesen is van így. Aki az igazság mellé szegődött, az legyen szent és úr, s a legmagasabb igazságosság irányítsa minden cselekedetét.

Én azonban azokat is megértem, akik kételkednek az abszolút igazság lovagjainak igazságos cselekedeteiben, s mondjuk a Baumgarten-alapítvány körül elkövetett igazságtalanságokra hivatkozhatnak, s ha nem is vonják kétségbe Babits jóhiszeműségét, visszavezetik azt filozófiájának alapjához, és megerősítve látják magukat abban az egyszerű véleményükben, hogy a költő fölmutatott Igazsága a legönzőbb vallási és osztályigazságok egyike. S ezeknek a kellemetlenkedőknek azokkal a vádjaival is azonosítom magam, hogy a Baumgarten-lista összeállítása tizenöt-húsz év óta a magyar írástudók egyik legnagyobb árulása. És mit szól mindehhez az a magas szellemi légkörben élő író, aki a lista nyilvánosságra hozatala előtt öt hónappal tanulmányt adott közre az írástudók hivatásáról s az abszolút Igazság létezéséről. Az összeállított nevek tulajdonosai, kivéve egyet vagy kettőt, akiknek minden tiszteletünkkel adózunk, úgy anyagi, mint szellemi szempontból más írótársaik előtt szerepelnek a listán. Vajon annyira rossz kritikus-e Babits, hogy ennyire félreismerte a felsorakoztatottak kvalitásait, vagy pedig annyira érzéketlen az igazság felé, hogy ismerve az említettek szekunder jelentőségét, valami idegen, mondjuk, a mai uralkodó szellem befolyása alatt, nekik ítélte a díjakat? Köztudomású az a tény, hogy a kormánykörök jogot formáltak maguknak ahhoz, hogy a névsor összeállításába beleszólhassanak, valószínű tehát, hogy nem is opportunizmusból, de a „békesség kedvéért” Babits, a kritikus és kurátor inkább a kormány felé, mint az Igazság felé hajtotta meg zászlóját. No de mi is van akkor azzal a ténnyel, hogy a világon ebben az országban a legteljesebb a szellem függetlensége? S hogy a komoly írástudó inkább vértanúhalált hal, sem207hogy materiális előnyökkel számoljon? De ezt hagyjuk. Ezt bizonyára Babits sem komolyan gondolta, mint ahogyan nem tételezzük föl róla azt sem, hogy a listán fölsorakoztatottakat a magyar irodalom fejlődésének érdekében jutalmazta meg vagy segélyezte föl az évi négyezer pengőkkel. Ha viszont nem komolyan és kizárólagosan az igazság értelmében ítélkezett és adományozott, figyelmeztetjük őt arra, hogy Baumgarten a sínylődő magyar irodalomnak hagyományozta vagyonát, arra gondolván, hogy ezen a földterületen élnek emberek és írók, akik a haladás és az igazságosság szellemében munkálkodnak, és éppen ezért vallási, faji vagy osztályszempontból elnyomattatnak. Ezt különben Babits is legalább olyan jól tudja, mint mi, aki az ünnepség alkalmával a következőket is elmondta: „Alapítónk szeme előtt elsősorban nem a karitatív, hanem irodalmi jellegű alapítvány lebegett, s az igazi föladatunk nem annyira az írók, mint inkább az irodalom érdekeinek szolgálata.” Igen. A mi érzésünk szerint is ebben az értelemben fogalmazhatta meg végrendeletét Baumgarten Ferenc, s ki tudja, miért, egy szóval sem emlékezett meg arról, hogy hátrahagyott vagyona ugyanilyen joggal baráti vagy asztaltársasági alapon is kezelhető lenne. De mi itt nem is a megjutalmazott személyek, hanem a listaösszeállítás szelleme ellen szólalunk föl. Mint mondtuk már, a lista összeállításában félreérthetetlenül politikumot látunk s az egészet csak az menti, hogy Babits nem esett bele abba a hibába, amibe bizonyára minden materialista gondolkozású szocialista beleesett volna. Pénz! Milyen undorral fordul el tőled minden nemes idealista. A négyezer pengők valószínűleg nem is játszanak szerepet ebben a nemes műveletben. Az egész csak azért történt(?!), hogy Babits Mihály tanúságot tehessen a mellett a mondata mellett, amivel Az írástudók árulása című tanulmányát befejezte: „Még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az írástudóhoz a világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja felé az orrát – míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.”

Ámen. – És vízözön!

(Munka, 1929/5.)
208
Babits Mihály
Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolyongtam, és magam voltam a kert, ahol bolyongtam

Ha Ady az érzelmek és indulatok költője – magafeledten szertelen, akkor Babits a differenciált szellem költője – gondosan mértéktartó. Első versei nem voltak kinyilatkoztatások számomra, sőt megnyilatkozások sem abban az értelemben, hogy a sorok között megláthattam volna a költő érzéseinek és gondolatainak forrását. Fátyol takarta előttem a lényeget, és úgy éreztem, én nem tudom és a költő nem akarja fellebbenteni ezt a fátylat. Szólamokkal nem lelkesített, homályossága nem izgatta kíváncsiságomat. Azután is, hogy Levelek Iris koszorújából című kötetét végigolvastam, idegen maradt a számomra. Nem éreztem vele rokonságot, de érdekes, hogy nem is tudtam tőle közömbösen elfordulni. Vonzó és taszító erők sugároztak felém a verseiből egyszerre. S bizonyára könnyen hátat fordítottam volna ennek a költészetnek, ha mégis nem érzékelek benne valami megmagyarázhatatlan, ingerlő különösséget; talán egy résen át be is pillantottam a bozót sűrűjébe. A látszólagos ismeretlenről mintha máris élményeim lennének.

Később úgy hatott rám a kötet, mintha egy madárfarm közepén állnék: nagy, különös tenyészet él, nyüzsög, zsibong körülöttem. Galambok és ölyvek, légtornász papagájok és komor, magukbacsüggedt sasok, hattyúk és griffek egyazon térben és időben. Érdekes, de még mindig felfoghatatlan. Nem tudtam, Babits gazdagsága vagy az én szegénységem volt-e az, ami ennyire elválasztott bennünket egymástól. Erősen filozofikus hajlandóságú költőnek véltem, s talán olyan gondolatkörben él, amely az én számomra nem egyéb sötét, tekervényes labirintusok szövevényénél. Csak néha találtam egy-egy sorra vagy szóra, ami közvetlenül megérint. S talán a versek ritmusa! De az sem mindig. Néha kimondottan a hanglejtés, mélység és magasság mechanikus váltakozásának éreztem ezt a ritmust, és nem tudott összekapcsolódni az én életritmusommal. Nem rezeg bennem tovább, csak a fülemmel emlékszem rá. Ez pedig kevés.

Elementáris hatásra lenne szükségem, hogy meghatódjam. Ahogyan Babits mondaná: lehet, hogy túl egészséges voltam ahhoz, semhogy a nüánsz-különbségeket, amelyek könnyen sorsdöntő jelentőségűek is lehetnek, fel tudtam volna fogni… Ma azt hiszem, ha én túlságosan homogén voltam, ő ugyanakkor nem volt eléggé differenciált. Különben vagy önként behódoltam volna, vagy ellenállhatatlanul meghódított volna.

209

Mégis a ritmus volt az, ami ízelítőt adott Babits ellentétekben gazdag művészetéből. A teozofikus énekek második része nemcsak hogy felfigyeltetett magára, hanem belém is szívódott, úgy megtelített, ahogyan csak a művészi alkotás kozmikus valósága telíti meg az embert. A vers monoton ritmusa, bizonyos szavak kalapácsütésként hangzó ismétlődése ott keringett az ereimben, és bekopogtatott az eszembe. A megfogott ritmus tovább élt és dolgozott bennem, és a sorok értelme mint valami nehéz illatú, mély violaszínű virágbokor nyílott ki előttem. Még ma is visszaérzem az azonosulás izgalmas és mégis megnyugtató pillanatát:

A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt,
a fény alatt, a lég alatt, a jég alatt,
a fény alatt, a kék alatt, a zöld alatt,
a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt,
a fény alatt, az árny alatt, a láng alatt,
a teknősbéka és az elefánt alatt
a lenti durva semmiségre vánkosúl
egy óriási isten arca súlyosúl,
egy isten óriási arca tartja fenn
szemöldökével a mindent a semmiben
s szemöldökét folyvást mozgatva egyaránt
mindent egyhangú és örök mozgásba ránt.

Mintha rányitottam volna Babits intellektuális és szimbolikusan vizuális lényére. Az első vers, amelyben észrevettem, vagy mondjuk óvatosabban, megsejtettem, hogy a költő nem leírt, hanem megírt valamit, műve nem a szó esztétikai és filológiai értelmében vett vers, hanem költemény – ahogyan a fa: fa és a madár: madár. A ritmus mint az áramvezeték közvetített költő és olvasója között, s az óriási Isten víziója szinte plasztikusan, magától értetődően elevenedik meg a sorokban. De Babits attitűdje még mindig nem világos előttem, és hiába kísérleteztem, nem tudtam kibogozni szellemének múlttal és jelennel, feketével és fehérrel átszőtt fátylait. Ma már érzem, távolról sem az a kontemplatív, belenyugvó természet, amilyennek ebben a művében láttam. Egészen más arculattal mutatkozik meg könnyebb fajsúlyú, de egy pontra mégis teljesebben rávilágító Keresztény című versében. Azt mondja:

210
Bizony, bizony, sötét az élet
és nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol törve lészen a dió.

Úgy vélem, hogy ez a Keresztény vers lényegében antikeresztény érzés kivetítése. A titokra kíváncsi lélek nem a kereszténység lelke. Aki azt mondja: majd eljövend a nagy ítélet, hol törve lészen a dió – az nem Krisztus követője, hanem a görög filozófusok tanítványa: fürkésző és a rejtélyek mélyére kíváncsiskodó természet. Ne azonosítsuk egymással száz százalékban a kereszténység és a katolicizmus fogalmát. A „harcos katolicizmusnak”, ami inkább felekezeti pártállás, mint evangéliumi hit, nagyon kevés köze van ahhoz a krisztusi értelemben vett keresztény lélekhez, amelyet egyetlen vágy hevít: Istenben megnyugodni. Babits ebben az értelemben nem keresztény; katolikus jellegzetességek azonban könnyen felfedezhetők költészetében.

S ahogyan nem tartom meditáló kereszténynek, ugyanúgy nem tartom l’art pour l’art művésznek sem. Mindkét állításomat egy pontba vezetem vissza: Babits intellektuális alaptermészetéhez. Egy ember, akiről el lehetne mondani, hogy nem az élet külső megnyilvánulásai, a materiális behatások, hanem kultúrélményei alakították azzá, aki. S mivel senki sem lehet másmilyen, mint amilyen, vagy ahogyan Babits is mondja: a költő csak saját benyomásait, saját érzéseit, saját belső életét adhatja a verseiben, önmagából ki nem léphet – eszerint Babits is csak azt adhatja költészetében, ami életének lényege, ő nemcsak elgondolja, hanem éli is gondolatait, és ezért, ha szólunk róla, lehetetlennek tartom az intellektuális és esztétikai elemek kettéválasztását. Gondolatkifejezései esztétikusan csiszoltak, s esztétizmusa intellektuális jellegű. Énje sokkal összetettebb, semhogy egy síkon, egyoldalúan tudná magát kifejezni. Az, hogy visszavonul a napi csetepaték nyilvánosságától, nem jelenti, hogy magától a nagy élettől is visszavonul. Hogyan élhetne a tudománynak és a művészetnek, ha nem élné lehető legintenzívebben az Életet? Emlékeztetek egy dialógusára, amelyben az élet és tudomány-művészet egymáshoz való viszonyáról elmélkedik. Az Élet és Tudat beszél egymással ebben az írásban, s végül is az Életnek nevetnie kell, és azt mondja: „Ó, Tudat, nem látod-e, hogy mi ketten voltaképpen egyek vagyunk, és én vagyok az, aki sohasem elégszem meg magammal?” Ez a kérdés valószínűleg Babits végső kérdése is és a maga számára egyben lezárása is a problémának. A tudat maga az élet, mint ahogyan a költő intellektusa és esztétizmusa sem más, mint maga az 211élet: a költő benső énjének kifejeződése. Babitsnak az élettel való bensőséges, intenzív összekapcsolódása gondolkodásának nyugtalanságában és mélyreható kíváncsiságában fejeződik ki, s ez a kíváncsi dolgokmögépillantás adja meg költészetének alaphangját és a forma szerkesztési módját. Rá vonatkoztatva a l’art pour l’art megállapítás felületes kritikusra vall. L’art pour l’art művészetet csak a felszínen mozgó lélek csinálhat – ha egyáltalán van ilyen művészet.

Babits költészetében nemcsak a filozófia, hanem a társadalmi morál, sőt a politika elemeit is megtalálhatjuk. S ha a filozófia az örök dolgok értelmét kutatja, a Mindenség tudati képe bennünk, akkor a morál és politika a mindennapi valósággal fűzi egybe gondolatainkat és érzéseinket. Hogy ezek az érzések és gondolatok aztán milyen helyet, illetve milyen alakító szerepet kapnak a költészetben, az a költő többé vagy kevésbé differenciált énjétől függ. A moralista és politikus attitűd Babits jellemzésénél csak másodlagosan jöhet számításba. Adva van ez a lehetőség, de alkalmazása sem jobbra, sem balra nem lehet perdöntő.

A Babits-probléma bontogatása közben újból és újból észre kell vennünk énjének azt a kettősségét, amelyet a szellem és a lélek, a tudat és érzés azonossági problémájának nevezhetünk. Ha a versek zárt, legtöbbnyire hűvösen tartózkodó formájában sok minden rejtve is marad előttünk a költő életáramlásaiból, az ellentéteknek egymást kiegészítő súrlódása, együvé fonódása azonban állandóan kiütközik. Ő maga így fejezi ki szellemének ezt a majdnem megszállottsággal határos állapotát Két nővér című klasszikusan tiszta versében:

Két nővér megy, ó Lélek, az egyik előtted, a másik utánad,
az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.
S szól néha könnyezve a Vágy: „Én vagyok a Bánat.”
S szól néha nevetve a Bánat: „Én vagyok a Vágy.”

S ha verseinek gyűjteményes kiadását lapozgatjuk, akkor ugyanezt az ellentétgazdagságot megtaláljuk külön-külön az egyes darabok témaanyagában is. Mint föntebb mondtam: egy farmon élnek együtt galambok és ölyvek, játékos papagájok és rabságukat komoran viselő sasok. Gondoljunk csak a következő versekre: Sugár – Golgotai csárda – Asztalfiók – A sorshoz – Himnusz Irishez – Május huszonhárom Rákospalotán (1912) – és így tovább, játszva állíthatnánk egymás mellé még néhány párban a végletek ellentétjeit. Látszatra joggal mondhatnák ellenem, hogy minden költő szinte feladatának tartja, hogy a világ ellentéteit magában 212szintézisre hozza. Igen. Ez a szokástörvény. De Babitsnál valami egészen másról van szó, mint amit a legtöbb költőnél témagazdagságnak, dicséretképpen, eredendő szegénységük egyetlen gazdagságának mondhatunk. Ezek a költők olyanok, mint a finoman csiszolt tükrök, a külvilág képét tükrözik vissza – ez költői fogyatékosságuk, de egyetlen erényük is. Babits sem annyira absztrakt, „par excellence elvont, intellektuális” költő, mint amilyennek kritikusainak egy része állítja. Neki is vannak úgynevezett témái, ő sem megy el vakon a külvilág motívumai és jelenségei mellett, de ezek a jelenségek nem válnak költészetének anyagává, csak részévé, tárgyi motívumává annak az egy-örök anyagnak, ami a költő egész benső élete. Sokkal inkább tematikus költő, mint például Ady, de sokkal elvontabb, egocentrikusabb, mint Arany, és sokkal térhez és időhöz kötöttebb, plaszticitásra törekvőbb Komjáthynál… Ennél a pontnál néhány szóval meg kell mutatnunk Babitsnak, az alkotónak viszonyát tárgyához, ami végül is a költő lelki és szellemi világának, életérzésének, egész emberi magatartásának meghatározója.

Babits költészetének kútforrása, szerintem, nem a misztikus lélek, hanem a metafizikus szellem. Versei, tartalmukat tekintve, nem vallomások, hanem töprengések, nem kibeszélésnek, inkább hangos gondolkodásnak tűnnek az olvasó előtt – formailag nem annyira magukbaölelők, mint inkább „körüljárhatók”. Egyik-másik már szinte matematikai számítások alapján, mérnöki készséggel szerkesztett. Nem lenne könnyű meghatározni, hogy alkotás közben a metafizika vagy a geometria kerül-e nála előtérbe. Valószínűleg hol az egyik, hol a másik, és mégis egyszerre mind a kettő. Hiszen ő nemcsak költő, hanem kritikus is, és a jó kritikus nem regisztrál, hanem alkot, és a költő művében nemcsak a költő érzelme, hanem kritikai szemlélete is bennefoglaltatik. Képletesen azt mondhatnám Babitsról: nemcsak termő talaj, hanem ugyanennek a talajnak megművelője is. A gondolkodó kétségei és megismerései mint élmény jelennek meg költészetében. Sokat tud, de sokkal inkább lírikus, semhogy tudós lehetne. Ez a lírai átütőerő óvja meg a tartalmi és formai dogmatizmustól. Viszont pozitív kritikára és absztrakciókra hajlamos szellemisége lehetetlenné teszi szubjektív énjének az objektív anyaggal való teljes egyesülését. Ő nem belülről, az anyag világából szól, hanem önmagából, bizonyos eleve adott beállítottsággal, elhatározottsággal közelíti meg és hálózza be versének tárgyát. Olyan építész, aki nagyobb odaadást és figyelmet szentel a plasztikának, a homlokzat kiképzésének, mint a belső téralakításnak. Ez talán ellentmondásnak látszik az eddig állítottakkal, de gondoljunk Babits klasszicizáló tendenciáira, és világossá válik előttünk a mondottak 213egybehangzó értelme. S ha Babits „szerényen” visszahúzódó lélek, ugyanakkor támadó és makacsul előretörő intellektus. Nincsen még egy költőnk, aki olyan erőszakos lenne anyagával szemben, és olyan szívós gondossággal fegyverkezne a technikai akadályok legyőzésére, mint ő. Ady úgy frissiben, ahogyan megfogamzott benne a vers, vetítette azt ki magából. Hangszer volt, amin az „Élet” játszott, Babitsról inkább az mondható, hogy az élettel „játszik”. Ady versének tökéletessége nagyrészt a pillanatnyi diszpozíciótól függött, Babits tudatosan előkészíti magát az alkotásra, s maga az alkotás periódusa bizonyos ünnepélyességgel jár a számára. S a kész művek mintegy ünnepi köntösben jelennek meg előttünk. Azért is az ő gyűjteményében talán egyetlen olyan koraszülött vagy torzszülött nincsen, mint amilyen nemegyszer előfordul Petőfi és Ady oeuvre-jében. Adynál a pillanatnyi hangulatváltozás elegendő volt ahhoz, hogy a lélek fellobogjon, Babits izzó parázson olvasztja meg aranyát, és úgy dolgozik a versen, mintha ékszert akarna belőle művelni. Ha Rodin szobrain úgy látszik, hogy a művész a nyers kőből kifejtette a benne rejtőzködő szellemet, Babits kívülről hatol be szellemével az anyagba, és a mű alakzatában, formájában objektiválja azt.

Ha valaki ellenőrizni akarja ezt az állításomat, vegye csak elő Babits úgynevezett szabad verseit, és megbizonyosodhatik róla, hogy ahol a költő fölmenti magát a külső formákkal való küzdelem alól, ott a lélek központi mag nélkül ömlik, vagy tévelyeg erre-arra, a forma konstruálatlan, s a költemény szárnyatlan próza marad. Úgy érzem, Babits alkotó lírája, a kész művet tekintve, annak inkább mesterségbeli megoldásában, mintsem tartalmi lényegében fejeződik ki. Mindez azonban nem hagy kétséget lírája sorsszerűsége felől. De ez a líra mindenkor inkább értelmi, mint érzelmi motívumú, a költő nem közvetlen megnyilatkozásra, hanem problémák megoldására törekszik, s ezek a problémák nem ritkán formalisztikus jelentőségűek.

Vannak költők, akik a megfoghatatlant tárgyiasítják, a költészet lelki elemeit intellektuális úton tudatosítják. Ezek közé számíthatjuk a misztériumok költőit, a hívők nagy vallomástevéseit, azokat a lírikusokat, akik mint reális valósággal társalognak Istenükkel, általa élnek, mint gyermekei az Atyának, s az utolsó órán hozzá térnek meg nyugalomra. Őhozzá, aki magasztos gondolataik és jó cselekedeteik forrásaként öröktől fogva bennük lakozik. Babits nem tartozik ezek közé a szétömlő misztikusok közé.

S ha általában a költészetet a lélek megnyilatkozásának tartják, lényegében nem mondunk ennek ellent, ha Babits költészetéről szólván, azt a szellem közlésformájának nevezzük. A szellem mint fizikai jelenség való214sul meg általa. Számtalan példát sorolhatnék föl verseiből ennek igazolására. Ady a legelvontabb dologról is úgy szól, mintha az csupa hús és vér volna, Babits távolabbi jelentőséggel ruházza föl a szemetesfiút, a bérház Lichthofját, a szobafestést és egyéb ilyen parlagi dolgokat is. Olyan gonddal munkál ezeken a naturalista jelenségeken, mintha az érinthetetlent érintené, s miközben eszközeivel műveli, a valóságból átemeli azokat a költészet szférájába. És a költészet világa Babitsnál nem az irrealitások világa.

Különösen hangzik, de így van: Babits a Nyugat-generáció legrealisztikusabb költője. Komlós Aladár majdnem helyesen állapítja meg: „…nincs az új magyar lírában senki, akinek képzelete oly zsúfolásig volna tapintható tárgyakkal, aki oly görcsösen és mohón tapadna az érzékelhető külső világhoz, mint Babits.” De úgy érzem, ez a realizmus mégsem nevezhető a szó mindennapi értelmében realizmusnak. Kevesebb annál, és ugyanakkor több is. Lehet, hogy hasonló, de mégis valami egészen más. Nem földből gyúrt valóság, de a föld páráin szűrődik át hideg fényessége. Nem a szellem önkielégülése ez a költészet: örökös birkózás az idegen anyaggal, ami inspirálja a költőt, s amin át a győzelem pillanatában ki is fejeződik. Bárha a Lichthofot egy szociográfus pontosságával írja le, mégsem ez az a világítóudvar, ami a mi vagy a ti bérkaszárnyátok oldalában nyílik. Ezer limlomával inkább valami pokoli, mintsem evilági hely, inkább a boszorkányok szurdoka, mintsem a Világosság Udvara. Ócska hordalék valami végtelen, egyhangú folyó sodrában, szilárd megépítettségében is ingatag váz abban a viharban, ami láthatatlanul és lebírhatatlanul kavarog az űrben. A költő így látja a Világosság Udvarát, és így mutatja meg nekünk a bérház szemétgödrét helyettesítő Lichthofot. Nem reális ez a Világosság Udvara úgy, ahogyan a bérházban született gyerek vagy a házat építő mérnök látja realitásnak a Lichthofot. Igaz, hogy Babits nem tud elszakadni a valóságtól, különös emlékekkel kötődik hozzá, mint a gyerek az anyjához, és mindazonáltal – verseinek realitása nem a természetvalóság, hanem a költészet világának realitása. Nem ragaszkodás a tényekhez, hanem elszabadulni nem tudás azoktól. Igaz, hogy a Nyugat költői közül témaanyagban egynek sem olyan változatos a költészete, mint Babitsé, de mégis mind között ő a legzártabb Én, hangja legkevésbé közvetlen, formája legacélosabb konstrukciójú. Néha olyannyira hideg és merev, mintha nem is a tartalom kifejezője, hanem önmagáért való lenne. Inkább a geometria dokumentuma, mint költői forma. De említettem már, hogy végső soron nála a gondolkodás nemcsak szellemi aktus, hanem érzelmi kielégülés is. Lírikus gondolkodó és gondolkodó lírikus. Bármelyik versét vegyük vizsgálat alá, 215mélyén ott találjuk a teremtő gondolatot, s az egész a gondolkodó szellem világosságában fényeskedik. Költészetében nem a megvilágított tárgy, hanem a megvilágítás a fontos. A megvilágított tárgyat szemlélve egyre inkább a világítás forrására leszünk kíváncsiak. Babits nem azonosul tárgyával, nála a külvilág jelensége nem a belső izgalmak fölkeltője, inkább csak alkalom a belső izgalmak kifejezésére. Látjuk tehát, ez a külvilághoz való tapadás, amiről Komlós beszél – nem is annyira tapadás, mint inkább ütközés. Babits a külvilágot nem többnek, csak jelenség-világnak fogja föl, s úgy érzi, az azonosulás lehetetlen számára. Első kötete epilógusában így panaszkodik:

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Igaz viszont, hogy az a költő, aki, mint Komjáthy, a világ közepén megmaradt önmaga börtönének – nem írhatta volna meg versét a Sorshoz úgy, ahogyan Babits megírta:

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
– Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.
és nem nézed, hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok össze-vissza futkosunk.

A két idézetben százértelműen benne van az Igen is és a Nem is. A fizika és a metafizika, az arisztokratikus elkülönülés és a feltétlen alárendeltség – az egész differenciált babitsi Én. „Két nővér megy (az életúton), ó, Lélek, 216az egyik előtted, a másik utánad, a Bánat és a Vágy. S szól néha könnyezve a Vágy: »Én vagyok a Bánat.« S szól néha nevetve a Bánat: »Én vagyok a Vágy.«” Babits költészetének realitás-problémájára nem lehet csak úgy igennel vagy nemmel megadni a választ. Aki ezt teszi, az nem a költő adottságait veszi kritikai alapul, hanem külső látszatok vagy saját, eleve meghatározott szempontjai szerint osztályozza és osztja föl az oszthatatlant. A fölvetett kérdésre a magam részéről alig is tudnék többet mondani ennél: Babits, a metafizikus szellem a racionális építővel egyetemben hozza létre a realitás, vagyis a gondolkodó Én lírikus verseit. Magától értetődik, hogy ez a kettősség nem mindig forr eggyé maradék nélkül. Helyenként innen adódik a túlzott realitás látszata, másrészről pedig ugyancsak innen magyarázható meg az a furcsaság, egyenetlenség, ami Babits gáláns kis sanzonjai, egynémely balladája és komor veretű ódái között mutatkozik.

Úgy hiszem, az említett gáláns sanzonok és szellemes balladák nem osztanak és nem szoroznak Babits komolyabb értékelésénél. Tartalmukban nem reprezentálják a költő intenzív életérzését, formailag alig többek mechanikus szerkezetnél. Gondoljunk csak a Gáláns ünnepség-re és a Cigánydal-ra. Kedves, játékos dolgok, de inkább mesterkélten naivak, mint a „szív” termései. S ha Babitsot állandó kísértésbe viszi a dekoratív hajlandóság, ezekben a munkáiban a zenei hullámzás is plasztikus, dekoratív jelenségnek hat. A költő elsősorban technikai feladatok megoldására szorítkozik. Ezért is az említett versek olvasása közben hol a zenélőóra, hol a bábjáték mechanizmusát érezzük. Ezek azok a versek, amelyekre csak a fülünkkel emlékszünk, s ha százszor olvassuk és százszor halljuk elcsicseregni a pódiumon, akkor sem hagynak bennünk nyomot. Babits költészetére pedig éppen azok a rejtett áramlások, sejtelmes rávillantások, folyton zúgó örvénylések a jellemzők, amik a felszín alatt élnek, és egybekötik a költőt olvasójával. Nincs kiterjedt olvasótábora, s a hívői nem vak rajongók, de akik az Óda a bűnhöz, Két nővér, Az őszi tücsökhöz, Új Leoninusok, A Danaidák és hasonló testvéreiket egyszer magukbaolvasták, felérezték a bennük zúgó sors áradását, az ember veszendőségét és a Mindenség örök rejtelmességét, azok különös ízekkel és izgalmakkal gazdagodtak. Nemcsak emlékeznek a versre, hanem vérré és velővé oldódik bennük, mint a tápláló eledel.

S akik még ma is hidegnek, elvontnak, mesterkéltnek mondják Babits líráját, azok vegyék elő új könyvét, és találkoznak benne a szenvedő emberi lélekkel, túl a formulákon, úgy, ahogyan lemezítelenedett önmaga fényében. A Versenyt az esztendőkkel! című kötet a lírai termés beérését jelenti Babits költészetében. Anélkül hogy pongyolábbá vagy érzelme217sebbé vált volna: hangja közvetlenebbé s a dekoratív technika bensőséges stílussá nemesedett. S mintha egyáltalában nem úgy lenne, ahogyan eddig volt. Elhihetjük Babitsnak, ahogyan mondja:

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj engem újra, te csodaszép!

Így tárulkozik a költő, mert elérkezett az ideje, hogy az ember belátja:

Ó, mit ér a hús únt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyelt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.

A költő, aki cikornyás pompába öltöztette lelkét, most vetkezik, és így szól a Lélek:

Sírj hát! és ne hajts a szóra, hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh, bár minden ember helyett sírhatnál!

S most már nem arról van szó, hogy Babits miben különbözik másoktól, hanem arról, hogy miben közös a sorsunk, valamennyiünké. Ha azt mondom: Adyval, a vátesszel és prédikátorral szemben Babitsot a forma művészének tartom, nem a mély különbséget hangsúlyozom ki köztük, hanem elhivatottságukat dicsérem. Ady az élet hangszere, eruptív, lírai erő, Babits a klasszikus mesterek ivadéka, akik egész életükben fúrnak-faragnak, és szerencsés óráikban képet, szobrot vagy verset formálnak életükből.

Ady és Babits külön-külön csillagzaton élnek, és mégis a látók előtt egyszerre láthatók mind a ketten. Fölfelé ívelő pályájukban alig van törés. Babits grafikonja hullámzóbb, nála nemcsak az eredmények, hanem a készülődések is láthatók.

De mégis, aki 1935-ben íródott Intelem vezeklésre című versét elolvassa, az a sorok között azoknak a fiatalkori verseknek a költőjét is megláthatja, aki a teozofikus énekek, a klasszikus ódák és a szépség himnuszait írta.

Egy kert és egy kertész termése valamennyi.

(Szocializmus, 1938/12.)
218
József Attila
Emlékezés József Attilára

1922-ben láttam először József Attilát Bécsben. Az egyik kései délutánon az Astoria-kávéházban keresett fel, ahol az emigránsok gyűltek össze olcsó áron mért feketekávé melletti heves és könyörtelen vitákra. A pincér egy félszeg kamaszembert kalauzolt hozzám, aki mutáló hangon, de elég érthető tagolással mutatkozott be: József Attila vagyok. Már hallottam róla, két-három versét olvastam is, mint minden fiatal költőt, őt is szívesen fogadtam s alighogy leült, kérdéseket szögeztem neki, mintegy vallatni kezdtem. Nem kertelt, magatartásában volt valami kedves rátartiság, s úgy felelgetett, mint aki biztos a dolgában.

Fiatal volt nagyon, évei számánál is fiatalabb, megnyúlt vékony arca fölött szőke hajak kuszálódtak, hosszúnak mondható nyakát, akár a kis gidák, előrenyújtotta, beszéd közben látni lehetett föl-le mozgó ádámcsutkáját. Szegénynek és megviseltnek látszott, de nem annyira kallódó proletárnak, mint inkább kalandvágyó, a véletlenekkel nem számoló diáknak. Amit mondott, érdekes és izgalommal átfűtött volt. Szavainak két keze mozgásával is iparkodott súlyt és jelentőséget adni. Félszegsége természetes velejárója volt annak az embernek, aki elszántan keresi, de érzi, hogy még egyáltalában nem találta meg helyét a világban. Minden szava és gesztusa bizonyította, hogy nem hétköznapi jelenség, s hogy szót váltottunk a költészetről, láthattam, kíváncsiságok emésztik, viharok gyötrik, egész testi alkata lelki nyugtalanságainak van alárendelve. Félszegsége, szerénysége mellett valami provokatív erő is sugárzott belőle, s ma úgy gondolom, éppen ez az erő hozott egymáshoz közel bennünket.

Másnap a Ring egyik padján találkoztunk újból. Hóna alatt elgyűrt iratcsomót tartott, mint később láthattam, újabb verseinek kötegét. De most nem saját életéről, gondjairól és vágyairól beszélt, hanem az én verseimről, s vagy harminc-negyvenet mondott fel kívülről, lelkesülten az asszociációk gazdagságáért s azért a formaszabadságért, amely akkor újnak és meghökkentőnek hatott irodalmunkban.

– Ha megengedi, felolvasok néhányat a saját verseimből.

– Nagyon kíváncsi vagyok rá – mondtam, s ezek nem a szokványos illendőség szavai voltak. Valóban érdekelt ennek a kedves fenegyereknek 219nemcsak a külső megjelenése, hanem azok a versek is, amelyekben vallani tud magáról. Szabad versek voltak, anyaggazdagok és szárnyalásra képesek. Kétségtelen, az én nyomaimban haladt, de nem mint megszédült utánzó, hanem mint rokonlélek, s már-már sejtetve, hogy valahonnan a mélyből előtörnek majd saját mondanivalói és saját formaképző igénye is. Máris bizonyos népi elemeket vegyített költészetébe, amik átszínezték a tárgyias, objektív hangot, helyesebben azt az objektív lírát, amely az enyém volt.

Némi malíciával jegyeztem meg:

– Azt mondhatnám, maga máris jobb Kassák-verseket ír, mint én.

Szavaimból kiérezte a kritikát, amiben némi megrovás és leértékelés is rejlett. Nem sértődött meg, inkább valami büszkeséget mutatott, jólesően gondolhatott rá, hogy egyszer talán majd velem együtt fut az ismeretlen utakon a magunk elé tűzött cél felé. A népies motívumok felhasználására külön figyelmeztettem, mondván, kevesebb cikornyát használjon, jelzőit ne díszítő elemekként állítsa be. Helyes volt ez a figyelmeztetésem, s később bebizonyosodott, hogy nem csúszott el a kisebb ellenállások irányába, nem lett belőle népies költő, de költészetébe beleolvasztotta azokat a népi fantáziában született képeket, nyelvi fordulatokat, amelyek költészetének komor alaphangját sok játékossággal gazdagították.

Fiatalságáért, kedvességeiért, hányaveti vállrándításaiért szeretetükbe fogadták a bécsi emigránsok. Amolyan rimbaud-i jelenség volt a magyar légkörben. Kegyelemkenyéren élt, de ez az állapot nem keserítette meg a kedélyét, nem tépte meg szárnytollait. Velem is állandó érintkezésben maradt, s később azon fáradozott, hogy hazafelé megbecsüléshez segítse érdemeimet. Ekkorjában sógora, dr. Makai Ödön arra készült, hogy az új orosz filmeket behozza Magyarországra. József Attila szerint ehhez meg is kapta a minisztérium engedélyét és az oroszok beleegyezését. Pudovkin, Ejzenstejn, Dziga filmjeiről volt szó, amik világviszonylatban is új kezdeményezéseket jelentettek, s a hazai propagandába József Attila az én plakátjaimat szerette volna bekapcsolni. Sógora szívesen vette ajánlatát, meg is állapodtunk, de sajnos, végül is semmi nem lett a nagyszerű vállalkozásból. József Attila Párizsból küldött néhány levelet, munkakedv, töretlen bizalom sugárzott belőlük, de ezekben a levelekben már jelentkezett a későbbi töprengő, kételkedő, minden titkok mélyét feltárni akaró lelke is.

Érintkezésünk nem mélyült el baráti kapcsolattá. Ezen nem csodálkoztam, és ma is érthetőnek tartom. Két bükkfából faragott ember között magától értetődőnek kell elfogadnunk a súrlódásokat és a szenvedélyes 220ellentmondásokat. Küzdelmes élete nemegyszer olyan elhatározásokra ragadta, amiket később megbánt, és bocsánatot kért értük. Így történt meg, hogy Osvát halálára írt versemet megtámadta a kolozsvári Korunk-ban. Bántott ez a támadás, de sosem tettem szóvá. Vagy két év múlva, hogy éjszaka hazafelé mentem szokott kávéházamból, az Abbázia előtt valaki utánam kiabált, hogy álljak meg egy percre. József Attila futott át hozzám az út másik oldaláról. Bocsánatkéréssel kezdte, mentegette magát a Korunk-ban leadott cikk miatt. „Meggondolatlan voltam, és hagytam magam beugrasztani – mondta –, nem az igazság szeretete, hanem felpaprikázott indulataim mondatták el velem azokat az oktalan sorokat.” Nem kezdtem hosszadalmas lamentációba, kezet fogtam vele, s ebben a hangtalan gesztusban benne volt, hogy felejsük el az egészet. Elővette hóna alól a tömött aktatáskát, és átadta új verseskönyvét a már előre beírt dedikációval.

Ez az összebékülés sokkal kedélyesebb formák között zajlott le, mint később Babits ellen intézett gyerekes, meggondolatlan támadása. A pamfletet kéziratban megmutatta nekem, s én mindenképpen megpróbáltam őt lebeszélni arról, hogy azt a hozzá már nem illő, tévedésekkel és ferdítésekkel, kiagyalt okoskodásokkal telített írást a nyilvánosságra hozza. Nem olyan ember volt ő, akit hirtelen elhatározásairól, indulatainak meggondolatlan kirobbanásairól egykönnyen le lehetett beszélni. Később nagyon sok ilyen cselekedetét fájdalmas önmarcangolások közben legtöbbnyire megbánta. Ez történt Babits elleni kirohanásával is. Ezek a cselekedetei nem annyira a támadottakat, mint inkább őt, a támadót sebezték meg utóbb. S ezek a sebek sose gyógyultak be. Élete végéig fájlalta minden tévedését, minden olyan szavát és cselekedetét, aminek nem volt humánus, etikai aranyfedezete.

Ezek a láthatatlan sebek később megkeményítették, kiélezték kedves, szeretetre méltó arcvonásait, érdessé tették szavait, mindinkább összeszorított torokkal beszélt, megsokasodtak indulatszavai, valamint érzelmi ellentmondásai, amik később belső önmarcangolássá fajultak. Ezek a sebek táplálták Illyés Gyulával való rivalizálását, s ezeket a sebeket gyarapította az a váratlan és helytelen értékelésen alapuló tény, hogy Illyés Gyulát és Nagy Lajost meghívták szovjetuniói látogatásra, s ő, aki ekkortájban ideje nagy részét az illegális mozgalomban foglalta le, lemaradt erről a kitüntetésről. Sok igazságtalanság érte személyét és költészetét, nem érdeme szerint bántak vele, ami később fényesen bebizonyosodott, de ő ekkor már a vonat elé vetette keserűségekkel csordultig telt életét. Ma ő egyik legmegbecsültebb alakja a magyar költészetnek, s én emlékszem rá, hogy 221előttem kétszer is elsírta nagy panaszait. Nem siránkozott szavakkal, hanem sírt a szó szoros értelmében, meggyötört arcán végiggurultak a keserűség könnyei.

Az egyik eset a Népszava szerkesztőségének folyosóján történt. Ott találtam a mosdó ajtófájának támaszkodva, komoran állt, akár egy megsebzett bika. S aztán megeredtek belőle a szavak, és könnyezve mondta el, hogy nyolc verset adott be a laphoz, és éppen most adták vissza mind a nyolcat mint közölhetetlent. Aztán álltunk egymás mellett némán, megint azt kell mondanom, olyan emberek voltunk, akiket nem lehet édes-szép szavakkal kizökkenteni a maguk tragikus életvonalából.

Hasonló eset alkalmával találkoztam vele kiadója üzletének hátsó részében. Feldúlt, lecsillapíthatatlanul elkeseredett volt. Ekkor a Szép Szó-t szerkesztette, ő volt a lap vezérköltője, mintegy jó csillaga a lapnak, és azt panaszolta, hogy a mellé adott segédszerkesztő, aki éppen most vette vissza a nyomdából az ő öt új versét, közölhetetlennek nyilvánította azokat. Ekkor már eléggé dúlt, kiegyensúlyozatlan volt József Attila élete, betegségéről sok szó esett irodalmi körökben. Erről ő is tudott, s joggal úgy gondolhatta, hogy említett verseit a segédszerkesztő máris betegségére való tekintettel dobta ki a lapból. A túl érzékeny lélekre ez majdnem halálos csapás volt. Most nem lázongott, nem készült támadásra, akár egy magával tehetetlen gyerek panaszolta sorsát. Érezhette, támadói, riválisai betegségét akarják felhasználni végleges elgáncsolására. Ezekben a sejtelmekben sok volt már a reális indok.

Nem sokkal később a lapkiadójánál jártam, s a szerkesztőség tagjai éppen arról beszéltek, hogy másnap leutaznak József Attilához Szárszóra, s tudomására adják, hogy nevét leveszik a lapról. Indok: – Nyilvánvalóvá vált, hogy Attila az őrület szélén botorkál, s ma már nem hasznára, hanem kárára van a lapnak.

Helytelennek tartottam ezt az álláspontot. De ők voltak birtokon belül, és úgy határoztak, hogy tervüket végrehajtják. Másnap autóba ültek, és leutaztak Szárszóra.

A látogatók olyan állapotban találták Attilát, hogy már nem merték vele közölni elhatározásukat.

A költő sejtette a végzet közelségét, és átadta magát a halálnak. Így a szerkesztő leváltása helyett a költői dicsőség előtt nyíltak meg az utak.

Nem vagyok történész, sem megszállott adatgyűjtő, s így csak nehezen nyúltam ehhez a témához. Végül is úgy éreztem, a valóság felderítéséhez tartozom ennyivel a sok bajjal megvert és nagyszerű költői képességekkel 222megáldott embernek, akit nem neveztem barátomnak, de mindenkor szívesen fogadtam társul azokon a nehéz utakon, amelyek számunkra kijelöltettek.

(Rádióelőadás kézirata; é. n.)
Egy szegény élet története
(József Jolán könyve József Attiláról)

Bizony, bizony, ilyen életek is vannak. Csupa tevékeny mozgékonyság és csupa reménytelen kilátástalanság, hangos nevetésekre csiklandozó ingerek és a vissza-visszatérő szomorúságok végtelen és feloldhatatlan sorozata. Ilyen rikító ellentétekből összetett, megválthatatlanul tragikus élet volt József Attiláé, a fiatalon elhunyt költőé. Jól ismertem életében, szerettem verseit, és becsültem gerinces kiállásait. Amilyen tekintetnélkülien férfias volt harcaiban, ugyanolyan gyerekesen naiv és ügyetlen volt gyarló, kis praktikáiban. Leplezetlen ábrázattal jött-ment, tevékenykedett és búsongott az életben, s éppen ezért valószínű, hogy amit ő legszebb erényeinek tartott, azokért a tulajdonságaiért kellett a legtöbbet bűnhődnie, mert az emberekben nem lehet érdem szerinti megbocsátás, mivelhogy nincs bennük megértés.

Három esztendő sem múlt el azóta, hogy József Attila végső gyámoltalanságában a vonat elé vetette magát. A szörnyű kerekek összetörték gyönge testét, s a költő, aki majdnem két évtizedig hiába küzdött emberi megbecsüléséért – győzedelmes szárnyakon egyszerre felröppent, kiadták összegyűjtött verseit, és megkapta az életében annyira hiábavalóan sóvárgott elismerést, aminek az ő számára többé semmi jelentősége nincsen. Lehet talán, a „hálás utókor” még szobrot is állít múlhatatlan érdemei dicséretéül. Gyalázat ez így a fáradhatatlanul szorgoskodó ember ellen és azok ellen az alkotások ellen is, amiket élete árán, koldusszegényen és hátraszorítottan létrehozott.

Döbbenetes mindaz, ami életében ellene történt, s a megtörtént valón nem változtat semmit az utólagos iparkodás, és mégis örül a szív, hogy érdeme szerint hall róla szólni, hogy összesereglenek olvasói, s hogy egykori ellenfelei szégyenkeznek vakságuk és süketségük miatt. Ma minden politikai párt és szemlélet hitvallói közül akadnak, akik magukénak vallják. Majdnem megható ez a nagy igyekezet a halott szellemi javainak birtoklásáért, de kérdés, ha József Attila láthatná még ezt a hirtelen színváltozást, 223nem takarná-e el szemeit, s nem búsongana-e azoknak a kétes szeretete miatt, akikhez egész életében semmi köze nem volt. Micsoda keserves dicséret az, amit elmúlásunk vált ki az emberekből!

De ahogyan az árva gonosztevőnek, ugyanúgy a vérbeli költőnek is akadnak őszinte barátai és igazi rokonai. A milliók közül egy-kettő, de már az is nagyon sok, hiszen a költő éppen megkülönböztetett képességeivel fölülhelyezi magát a hétköznapok világán, s magától értetődően csak nagyon kevesen lehetnek azok, akik különvalóságában felfedezik az emberi közösség lényegének magját, sorsszerű életküzdelmeit szimbolikus jelentőségűnek látják, és áldozatot hoznak érte, nemcsak azért, hogy segítségére legyenek az esendőnek, hanem hogy nemes önzéssel a maguk gyönyörűségére cselekedjenek. Mindazok közül, akik eddig József Attiláról szóltak vagy írtak, elsősorban nővéréé, József Joláné a legőszintébben megtárulkozó s a sorsközösséget legmélyebbről és legőszintébben hangoztató emberi szó.

Ahogyan József Jolán könyvéből kitűnik, nemcsak vérbeli testvére, hanem szerető barátja és áldozatkész gyámolítója is volt öccsének. Nagyon jól megírt könyve korrajz, kemény kontúrok közé zárt emberi portré és olyan dokumentuma kultúrpolitikánknak, amely párját ritkító. Nem magyarázza József Attila életét, hanem bemutatja. A négy és fél száz oldalas kötet érdekesebb olvasmány minden kalandregénynél, és megdöbbentőbb minden szívfacsaró érzelgősségnél. József Attila a nyomorúság mélységes sötétjéből indult el, végigszenvedte mindazt, amit a városi és falusi proletárgyerekek a maguk hatalmas tömegeiben évezredek óta végigszenvednek, s mégis, mikor saját elszántából kioltja életét, szinte már szentnek tűnik előttünk, akit nem a sors ajándékozó kegyei, hanem a nélkülözések és szenvedések magasztosítottak föl. A magyar irodalom kiválóságai közül nem ismerek még egyet, aki olyan örök eljegyezettje lett volna a szegénységnek, mint József Attila, aki olyan fenséges megadással viselte volna sebeit s aki olyan tisztaságban tudta volna magát megőrizni a falusi istálló barmai közt a szalmán, a nagyvárosok hónapos szobáiban s a rokoni bántalmak és megszégyenítések közepette. József Jolán minden kétségeiben, gyerekes örömeiben, férfias keserűségeiben lépésről lépésre követi ezt az életet, mintegy lámpással világítja meg öccse alakját anélkül, hogy szeretete egyszer is érzelgőssé, méltatása felelőtlen dicséretté fajulna.

József Attilával kapcsolatban már sokszor gondoltam azokra a megfejthetetlen, véges gondolkodásunkkal fölérhetetlen titkokra, amelyek egy ember életét takarják a mélyben, és végzetesen befolyásolják mindhaláláig. S most, hogy nővére könyvét olvasom, újra felvetődik bennem a kérdés, 224hogyan, miért, kinek a jóvoltából vagy kinek a rendelkezése szerint történhetett, hogy a hűtlen és csavargó természetű, végül is a legigénytelenebb körülmények között kimúló József Áron és az örök szenvedésekre ítélt Pőcze Borbála életkeverődéséből megszületett Attila, a költő, aki sajátos egyéniségével mélyített és tágított irodalmunkon, s megszületett Jolán, aki sokkal józanabb, prózaibb formában, ugyancsak a tollhoz nyúl, és irodalomban fejezi ki élte legemberibb élményeit. Büntetése volt ez ennek a családnak vagy megjutalmazása? A fölvetett kérdésre magamnak sem tudok értelmesen válaszolni. Csodálatommal és szeretetemmel adózom nékik, mivelhogy kibírhatatlan életüket kibírták addig, hogy felejthetetlen nyomot hagynak maguk mögött, tisztán maradtak árva szegénységükben és szolgálatunkra állnak erényeikkel.

(Magyar Nemzet, 1940. jún. 5.)
Beszéd a József Attila-múzeum felavatása alkalmából

Tisztelt jelenlévők, költészetünk barátai, az a megbecsülés ért, hogy üdvözöljem önöket a József Attila-múzeum felavatása alkalmából. Szívesen teszek eleget ennek a feladatnak, és úgy kívánok szólni, mint aki az öccséről beszél őszintén és meghitten. Öcsém volt a költészet nehezen járható és háládatlan útjain, és jó néhány évvel az ő gyermekkora előtt én is ugyanilyen egyszoba-konyhás lakásban serdültem emberré, mint amilyenben az ő emlékmúzeuma nyílik meg. Koromnál fogva én vágtam előtte azt az ösvényt, amelyen később ő is elindult, hogy megkeresse önmagát, és kiteljesítse sajátosan szép, élettel dús költészetét.

Ez ünnepélyes pillanatban, amikor szerte az országban költőket és a költészetet ünneplik, arra a József Attilára emlékezem, akitől az élet minden megbecsülést, szeretetet megtagadott, amire pedig ő annyira vágyott.

Személyesen 1922-ben találkoztam vele, Bécsben, ahol én emigrációban éltem, és ő, a fiatal diák, országhatárainkon túl először nézett körül a világban.

Fiatal volt, évei számánál is fiatalabb, megnyúlt testű, vékony arcú, kíváncsian nézelődő szemekkel. Amit mondott, érdekes és izgalommal túlfűtött volt. Minden szava és gesztusa bizonyította, hogy nem hétköznapi jelenség, s hogy szót váltottunk a költészetről, láthattam, kíváncsiságok emésztik, viharok gyötrik, egész testi alkata lelki nyugtalanságának van 225alárendelve. Félszegsége, szerénysége mellett valami robbanékony erő is sugárzott belőle, s ma úgy gondolom, hogy éppen ez az erő hozott egymáshoz közel bennünket.

Másnap a Ring egyik padján üldögéltünk, s ekkor megmutatta verseit. Erővel, dinamikával telítettek voltak, s mondhatnám, máris érezni lehetett belőlük, hogy ez a kezdő költő egy egész életre eljegyezte magát a közösség gondjaival-bajaival. Érző, gondolkodó és bátor szókimondó volt, igazi szocialista.

Fiatalságáért, kedvességéért, tehetségéért szeretetükbe fogadták az emigránsok. Amolyan rimbaud-i jelenség volt a magyar légkörben. Nehéz körülmények között élt, de ez az állapot még nem keserítette el kedélyét, nem tépte meg szárnytollait.

Bécsből Párizsba vitte nyugtalansága, gazdagabb, pompásabb világba, de az ő útja ott is a pokol bugyrain át vezetett. Ugyancsak Párizsban kezdett mélyebben megismerkedni a szocializmus tanaival. S ezek a kutatások később végigkísérték egész életét. Kiteljesedett versei a szocialista költészet nagy értékei lettek. Párizsból küldött levelei munkakedvet, töretlen bizakodást sugároztak, de mégis már itt jelentkezett a későbbi töprengő, minden titkok mélyét feltárni akaró szelleme. Láthatatlan sebeket hordozott magában, melyeket a világ meg nem értése, a méltánytalan mellőzések, a meg nem érdemelt nélkülözések ejtettek rajta, s feltartóztathatatlanul sodorták a megsemmisülés felé. Ekkor már szeretetre méltó arcvonásai megkeményedtek, mindinkább összeszorított torokkal beszélt, megsokasodtak indulatai, amik önmarcangolássá fajultak. Hiába tudta, hogy nagy alkotók egész sora szenvedte el a félretaszítottság, a meg nem értés mélységes megaláztatását, s talán azt is tudta, így lesz ez a jövőben is, ereje összeroppant, a harcot nem tudta végigvinni. Kettős áramlással küszködő benső énje – harag és szeretetvágy – leginkább a Mama című versében tükröződött. Szenvedélyesen kívánja a Mama cirógató szeretetét, s aztán fellázad ellene, szinte kegyetlen szavakban; utolsó soraiban pedig így dicsőíti meg:

Ebben a versben benne van József Attila egész emberi és költői karaktere. A szeretetre éhes gyermek és az elszánt lázadó. Igen, ez így van. Hallottam őt okosan, kemény szavakkal vitatkozni, és láttam sírni, könnyekkel sírni, mikor a szerkesztőségek visszaadták verseit.

Nem vagyok történész, s így nem József Attila költészetének boncolgatása a feladatom, de úgy érzem, nyilvános hódolattal tartozom annak az alkotónak, akiről elmondhatom, költőtársam volt, és sok mindenben sorstársam. Nem felejtem el soha, mennyire meggyötörte a szegénység, a mellőzés és mennyire kívánta a közösségi élet melegét. Hadd idézzek József Attila 50. születésnapjára írt versemből néhány sort:

Attila, József Áronnak egy fia,
ó, be messze jársz már, messze, más csillagon
de örökre sosem szakadhatsz el tőlünk
halljuk még nagy sírásod a mamáért
és a fiatal költők is jól megélnek
örökbehagyott kaptáraid mézén.
Szálljál, Attila, szálljál egyre feljebb
ne csak mi, a világ is lássa fényeid.
Éhségtől és hiúságtól megtisztultan
holtod után is hallassad éneked
ahogyan a költők jóhíréhez illik
innen és túlnan minden határkövön.

Egész életében adós maradt neki ez az ország alkotó zsenialitásáért, de ha most visszanézhetne az ismeretlen partokról, láthatná, hogy dicsőítik iskolakönyvek, üzemek és szövetkezetek viselik nevét homlokukon, tereket és utcákat neveztek el róla, Balatonszárszón, mely tragikus halálának színhelye volt, szobrot kapott, és költészete ismertté vált a világ kultúrnépei előtt. A kegyetlen törvényen azonban ez semmit sem változtat: József Attila halott.

Ezen a mai napon hát, születésének évfordulóján, a magyar költészet első országos ünnepén, rójuk le iránta érzett tiszteletünket még azzal is, hogy átadjuk a nyilvánosságnak ezt a kis múzeumot, ezt az egyszoba-konyhás lakást, ahol 1905-ben született és emberré serdült a mi örömünkre és bátorításunkra.

(Kézirat, 1955.)
227
Huszonöt éve

Milyen megbízhatatlan az ember időérzéke. Most, hogy néhány sornyi emlékezést írok József Attiláról, mondhatnám, szemérmes, minden érzelmességtől mentes barátságunkról, megdöbbenve eszmélek rá, hogy 25 esztendő, negyed évszázad múlt el tragikus halála óta. Ha társaságban beszélgettünk róla, mindig úgy éreztem, nemrégen láttam nyurga alakját, fürkésző szemeit, sutául lefelé konyult, kevés szálú, rőt bajuszkáját. Becézve mondom, hogy bajuszkáját, mert ő harmincéves korában is túlérzékeny és könnyen hevülő kamasz-ábrázatát mutatta felénk. És ennek a kamasznak a szívéből és agyából fakadtak a magyar költészet mély gyökerű és sok színben játszó virágai. Minden alkalommal elismeréssel és megbecsüléssel szólok József Attila költészetéről, s be kell vallanom, hogy nagyigényűségünk és konok makacsságunk nem engedte meg teljes összehangolódásunk.

Bárha ő maga vallotta, s azóta az irodalomtörténet is bebizonyította, hogy Juhász Gyula lírájának bűvköre után az én hatáskörömbe került, éveken át az én nyomomban járva kereste saját énjének kifejlődését, mi lehetett hát mégis az oka, hogy lapjaimban mindössze egyszer jelent meg, akkor is egy Dos Passos-fordítással. Az ok nyilvánvalóan az lehetett, hogy bárha egy cél felé haladtunk, nem azonos talajból sarjadtak ki gyökereink. Az én költészetemben alig lehet ízét és színét találni a magyar népköltészetnek, az ő verseit pedig éppen a népköltészet nedvei táplálták fel különösen érzelmessé, sokszor bájosan naivvá és mindig hetykén szókimondóvá. Hogy úgy mondjam, én világ proletárja lettem, ő pedig magyar proletár volt.

Személy szerint Bécsben az egyik emigráns-kávéházban ismerkedtem meg vele. Németh Andor, Gáspár Endre, Reinitz Béla, Fényes Samu és mások ültek asztalomnál, mikor az ajtóban megjelent József Attila, majd tétován közeledett, felém nyújtotta a kezét, és bemutatkozott. Félszegen, látható szorongással telepedett közénk. Gyanakvó volt és szűkszavú. Csak később, hogy kettesben, a Ring egyik padján üldögéltünk, szólalt meg a maga igazi valóságában, lelkesedőn s már némi rátartisággal. A költészetről, az otthoni keserű napokról és a szocialista eszmeiségről beszélgettünk. Mondanivalója nem volt még világosan átgondolt, de rokonszenvesen hatottak fejtegetései és a jövő alakulásába vetett hite.

Vagy húsz-huszonöt versemet szavalta el emlékezetből azok közül a verseim közül, amelyeket közhit szerint nyomtatásban olvasva is nehéz volt felfogni. Megdicsértem nagyszerű memóriájáért, és kértem, mondjon el 228valamit saját dolgaiból. Szépek voltak ezek a versek, számomra kissé túlságosan is szépek, s ezért némi elégedetlen árnyalatokkal azt mondtam: szebb Kassák-verseket ír, mint én. Észrevette, hogy elismerésemből a kritika is kihallatszik, de nem védekezett, csupán valami keserű mosolyra rándult az ajka, arra a mosolyra, ami élete végéig jellemző maradt rá.

Gyakorta találkoztunk, mindig azonos témákról folyt közöttünk a beszélgetés, később megismertettem Lesznai Annával, aki barátságába fogadta a kedveskedő kamaszt és a sokat ígérő költőt. Lesznai Anna mellett került Lukács György és Balázs Béla társaságába. Ettől a társaságtól sokat tanult és nagy biztatással segítették fejlődése útján. Nem annyira a költészet, mint inkább a filozófia és társadalomszemlélet útvesztőiben voltak segítségére Lukácsék. Eszmei és formai hatásuk élete végéig fellelhető József Attila teoretikus írásaiban. Népköltészeti motívumait és kifejezési formáit nagy részben Balázs Béla sugalmazta és táplálta biztató kritikával. Kettőnk között ritkultak a találkozások, de nem szakadtak meg, levelezés formájában azután is tartottuk a barátságot, hogy József Attila Bécsből Párizsba költözött. Az egymás megbecsülése fűzött bennünket össze, de szinte hihetetlenül hangzik, hogy közvetlen formában sosem ajánlotta fel, közöljek tőle verset a MA-ban, s én sosem kértem tőle, hogy adjon közölnivalót. Ez a megállapítás azonban nem jelenti azt, hogy mindkettőnk tartózkodását ő fölényesen tudomásul vette volna.

Bokor László, fiatal irodalomtörténész tényszerűen tudja bizonyítani, hogy József Attila Párizsból Erg Ágoston orvosnövendékkel azzal a kéréssel küldött hozzám verseket, hogy adjam közre a MA-ban. A verseket 1924 tavaszán közvetítette hozzám Erg Ágoston, de én felemás hangjuk és bizonytalan tartalmuk miatt nem véltem azokat közölhetőknek. József Attila ekkor a nemzeti érzés és a nemzetközi eszmék félútján ingadozott. Néhány hónap múltán újabb küldeményt kaptam, ezek a versek már sokkal közelebb álltak a MA irányvonalához, ígértem, hogy megjelentetem azokat, s ma már nem tudnám megmondani, hogy végül is miért nem közöltem.

De emiatt a következő időkben sem szakadt meg közöttünk az összeköttetés. Szép bizonyítéka ennek, hogy akkortájt József Attila sógora, dr. Makai az irányban dolgozott, hogy az új orosz filmeket (Pudovkin, Ejzenstejn stb.) be lehessen mutatni Budapesten. Az illetékes fórum szóbelileg már megadta rá az engedélyt, s József Attila írt a sógorának, hogy a filmek bemutatásához velem csináltasson plakátokat. Makaival le is tárgyaltam az ügyet, csináltam két, úgynevezett konstruktív felfogású plakátot, de sajnos, időközben Makai dr.-tól visszavonták a filmek bemutatásá229nak engedélyét. József Attila és én lassan távolabb kerültünk egymástól, de megbántódás és főképpen harag nélkül.

Miután mindketten visszajöttünk Budapestre, gyakorta találkoztunk, néhányszor bejött a Munka-körbe is, előadásainkat meghallgatni és vitatkozni. Ez életének abban a kritikus periódusában volt, mikor úgy vélte, a marxizmust és freudizmust egy nevezőre lehet hozni a szociális fejlődés érdekében. Ebben a kérdésben nem egyezett a véleményünk. Az én véleményemet mozgalmi tapasztalataim befolyásolták, az övét inkább filozófiai olvasmányai. Egyre közelebb került az illegális mozgalomhoz és környezete behatása alatt egy rövid, de erősen harapós írásban ellenem fordult a kolozsvári Korunk-ban. Kritikátlanul leszólta költészetemet, körülbelül az volt a véleménye, hogy így csak egy őrült ír, s ilyen írásokat csak az őrültek olvashatnak. Nem polemizáltam vele, hiszen az egész kis írásból szinte kiharsogott az igazságtalanság hangja.

Néhány hónap múlva új verseskönyve jelent meg és idejét látta annak, hogy az ellenem intézett támadását valamiképpen jóvá tegye.

Az egyik késő este néhány fiatal munkással hazafelé indultam az Andrássy úti Lidó-kávéházból, s az Abbázia előtt valaki a nevemet kiáltozta utánam. József Attila volt, hozzám futott, s aktatáskájából kivett egy már megdedikált versfüzetet, és kért, hogy felejtsem el és bocsássam meg az ellenem írott, ma már tudja, igazságtalan támadását. Kezet fogtunk, s ezután ismét elég sűrűn találkoztunk. József Attilánál a hirtelen nekidühödés és hirtelen megbánás elég gyakori eset volt.

Nemegyszer láttam József Attilát lángoló haragba borultan és olyankor, amikor igaz könnyekkel sírt. Indulatai és meghatottsága könnyen a végletekbe sodorták. Sírni láttam a Cserépfalvi-könyvesboltban, panaszolva, hogy szerkesztő létére a Szép Szó nem akarja lehozni verseit, mert a munkatársak intrikálnak ellene, és láttam sírni a Népszava szerkesztőségének folyosóján, mikor egyszerre nyolc versét adták vissza mint közölhetetlent.

Szerkesztő korában is gyakran találkoztunk, fölkeresett a Parlament-kávéházban, és felolvasta újabb és újabb verseit. De úgy, ahogyan én nem kértem tőle közölni való anyagot a MA részére, ő ugyanúgy nem kért tőlem kéziratot a Szép Szó részére. Mindketten nehéz időket éltünk át, s ez elválaszthatatlan sorstárssá tett bennünket. Érzelmeink mélyét nem zavarták össze a közbeeső kellemetlen események, rivalizálás sem volt köztünk, hiszen már mindkettőnknek kialakult költői profilja volt. Hogy nem szakadt el tőlem, annak szép bizonyítékát adta azzal a versével, amit első feleségemhez, Simon Jolánhoz írt. Igaz és szívből őszinte portré volt ez.

230
Simon Jolán
Egyszer, ha nem veszi észre,
nézzetek arcába hosszan,
magános férfiak gondolták ki,
amikor én még futballoztam.
Élete: peng a levegőben,
borítsátok be nagykabáttal,
sosem szavalt még verset tőlem,
súrol, szalad egy könyvállvánnyal.
Ha volna kollektív iparosfa,
téli cipőjét megteremné,
ha volna igazszívű kecske,
az ő dicséretét mekegné.

Gyermekien őszinte és meghatóan szép vallomás volt ez. Mi örültünk ennek a versnek, és ő örült a mi örömünknek.

Ennyit talán elég elmondani egy rövid írás keretében, ismeretségünkről, egymás megbecsüléséről és lappangó indulatainkról. Talán megadatik még nekem, hogy egyszer tüzetesebben foglalkozhatom József Attila emberi lényével és költészetének pompás gazdagságával. Meg kellene ezt tennem, mert hiszen nagyon fájlalom, hogy kritikusai és kommentátorai annyi sok írásukban még mindig nem mutatták föl és nem „elemezték” költészetének sokoldalú gazdagságát. Elhatároltan csak egyik oldalát mutatták meg, s így mindmáig homályban maradtak egyéb értékei.

Végezetül még egyszer hangsúlyozom, hogy József Attilát hol úgy láttam, mint mikor hetykesége eltakarja kétségbeesését, hol pedig úgy, hogy hetykesége megadja magát kétségbeesésének. Ez a két érzéshullám viaskodott benne egymással állandóan. S mint tudjuk, fiatalon és költészete legmagasabb csúcsán kétségbeesése hívta ki maga ellen a halált. Fizikailag megsemmisült. De ránk maradt szellemi öröksége messzehangzóbbá és hitelesebbé tette a magyar kultúra jó hírét.

(Kortárs, 1962/12.)
231 232
IV.
Hat tanulmány
233 234
Füst Milán

Egy kicsiny Népszínház utcai kávémérésben olvasgattam először Füst Milán verseit. Stílusos találkozó. Nem tudom, hol köszönthettek volna rám illőbb környezetben ezek az „elátkozott” sorok, mint a gyorsan élő, fennhéjázón ordítozó nagyvárosnak ebben a „szomorú kultúrbarlangjában”? Néhány gyanús női egzisztencián kívül fiatal írók, festők és szobrászok jártak ebbe a kávémérésbe. Olvastak és vitatkoztak, s azóta néhányan kiváló festővé, szobrásszá és költővé lettek közülök. Akkor még a purgatóriumban ültünk, gyomrunkat híg kávéval tápláltuk, és lélekben vezekeltünk, hogy megtisztultan léphessünk be a nagy életbe, amit, miként most látom, inkább pokolnak, mintsem mennyországnak nevezhetünk. De akkor még fiatalok voltunk. A füstös, félhomályba veszett falakon, mint döglött, megtépett szárnyak csüngtek alá a rámákba akasztott újságok, külföldiek és hazaiak, s némelyik valósággal sírva panaszolta elhasználtságát. A Nyugat olyan volt, mint a kiéhezett katonaszázad szeretője. Ha megjött, rávetettük magunkat, összefogdostuk, meggyűrtük szennyes kezeinkkel, s mint a gyáva tolvajok, az asztal alatt kitéptük versekkel telenyomott oldalait… Lesznek-e még egyszer ilyen martalócai a magyar irodalomnak és lesznek-e olyan művelői, akikért bűnbeesni is hajlandó a fiatalság?

Az egyik Nyugat-számban Füst Milán Objektív kórus című verssorozata jelent meg. Hogy kint milyen idő lehetett, nem emlékszem rá, de bent a teremben, mint mindig, most is gyászos füstfelhők gomolyogtak, gázlámpa pillogott a mennyezet alatt, és mint valami óriási zöld dongó zümmögött a lángocska… Különös versek, amint olvasom őket, templomi és bordélyházi hangulat lep meg egyszerre, aki el tudja képzelni a fekete tüzet, annak azt mondhatom – fekete tűz égett bennük. De nem olyan fényes, mint a szurok, inkább olyan, mint a zsíros, nehéz föld. Termékeny föld, de csak árnyalatokat termő. Hat vers, de ha a címsorok nem választanák el őket egymástól: nem tudnám és semmi esetre sem kívánnám kimondani, hogy hol az egyik vége és hol a másik eleje. Egyetlen komor nagy folyó az egész, amely elrendeltetés szerint halad ismeretlen célja felé, és fölötte hideg, sanda tekintetű csillagok ragyognak. A sors szülöttei ezek a versek, és olvasásuk közben magam is egyre kijátszhatatlanabbnak érzem a kegyetlen sorsot. Nem értem a címüket. Miért nevezi a költő objektív 235kórusnak ezt a sorozatot, mikor érzem, kevés szívből szakítottabb és ésszel körülnyesegetettebb verset olvastam eddig. Milyen távol esik mindez még Arany János sokat emlegetett objektivitásától is. És hiába is mondja Füst mindjárt az első versben:

Látom bűnöd innen kósza lélek én, ki véletlen, hogy erre járok

A felületes olvasót talán megtévesztheti ezzel a sorával, de néhány sorral odébb már magának sincs kedve ehhez a játékhoz és jajveszékelve mondja a közös sors közös panaszait:

....... önts tehát a reszkető láng bíborába még kevés nehéz olajt,
Hadd csapjon fel magasra s lobbanva égjen el s hirdesse kínjaid
Mi Urunk előtt, ki bús felhők mögül halál képében ránk leselkedik
És nézi szörnyű szenvedéseink egykedvűn s réveteg mosollyal.

Íme, az objektív szubjektivitás. Eleddig erősen idegen hang ez a mi költészetünkben. Nem tudom, ki érezte át nálunk az általános sorsközösséget ilyen intenzíven, végzetszerűen, mint Füst. Az a költő, akit ebben az időben nagyrészt csak a vicclapok vesznek komolyan. Nyegleséggel, affektáltsággal és egyben számító kiagyaltsággal vádolják. Érzem, hogy ezek a versek annyira közvetlenek (a művészi közvetlenséget értem) és annyira tömények, hogy egyszerűbbek és egészebbek már nem is lehetnének. Néha már szinte betegesnek tűnik szókimondásuk és puritán magatartásuk. Maradék nélkül olyannak adja magát a költő, amilyennek érzi és ismeri magát. Ami stilizáltság van bennük, azt nem az iparművész díszítő kedve, hanem a tisztaságra vágyó lélek hozta létre. Füstöt nem ejtik meg a külsőségek, nem áldoz fel értük önmagából, és ez olyan nagyfokú szubjektivitásra vall, aminek takarására hiába írja föl versei fölé, hogy Objektív kórus, csak az igazi rokonlélek foghatja fel azokat.

Már akkor éreztem, Füst Milán azok közül a költők közül való, akiknek sorsuk van, életük megválthatatlan terhek alatt hömpölyög, nem lobogó viharhoz, hanem mély sodrású folyóhoz hasonló. Költészete nem a világ külső szemléletéből, hanem a költő fizikai és pszichikai adottságaiból táplálkozik. Mint szigorúan körülzárt egység áll a világban, legtöbbnyire szemben a világgal. Ez a szembenállás nem elvi meggondolások eredménye, nem pózba helyezkedés: tisztán emberi attitűd, inkább életérzés, mintsem világszemlélet. Lírikus. Lírája száz százalékban individuális líra.

Mennyivel könnyebb azokhoz a költőkhöz hozzányúlni, akik témákat 236verselnek meg, a pillanatnyi behatások rabjai, a külső világ jelenségeire reagálnak, azt írják le, ami előttük van, vagy ahogyan ők azt pillanatnyilag látják. Külön van itt tárgy (téma) és külön a szemlélő (költő), s ezért velük szemben a kritikus szerepe kimerül ennek a világos helyzetképnek a megrajzolásában, a téma érdekességének és a költő szenzibilitásának felismerésében, a stilisztikai vagy társadalmi szempontok korszerű értékelésében. Füstről azt mondhatnám, antiimpresszionista, minden elkövetkező helyzettel és dologgal szemben előre beállított, eltökélt szándékú, felelősséget vállaló egyéniség. Az ő kritikusának nem méricskélő összehasonlítást és nem is tisztára esztétikai szempontú megállapításokat, hanem produktív, felfedező kritikát kell végeznie.

Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahová Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni. Ezek az iskolák és csoportok, a jobbszárnyukon, ha az impresszionizmusig nyúlnak vissza, bizonyos értelemben hasonulnak a mai életformákhoz, akár a lelkük mélyén, akár csak a felületi síkon önkénytelen kreatúrái vagy tudatos szószólói a mának. Füst részben semlegesen, részben elutasítón viselkedik a mai élettel szemben, s egy másik, nem teljesebb, csak más, az ő énjéhez hasonult világkép megteremtésén fáradozik. Ha politikus vagy társadalomreformer lenne, a diktátorok és inkvizítorok türelmetlen és erőszakos típusához hasonulna, hogy költő, kiéli magát írásainak gomolygó hangulataiban és méltóságosan egyszerű formáiban. Nem verseket ír, hanem költeményeket él, nem eltökélten kísérletezik (mint ahogyan Babitsnál láthatjuk), hanem ösztönösen talál. Sötét nézésű és mélyenlátó középkori lélek. De a boldog halandó előtt ez sem tűnik ennyire magától értetődő valaminek.

Ha Ady testtel-lélekkel fájta tragikus időnk összevisszaságát, s ha Babits differenciált énje visszamenekült a múlt kultúrájába – akkor Füst őseinek sorsával, múlt századok történelmével lépett be napjainkba, s mégis, ha itt él közöttünk, mintegy távoli visszhangként hangzik, mintegy megkésett hírhozója a mainál és miénknél sokkal valóbb világnak. Ha nem így lenne, bizonyára sejteném, hol van hazai földje, hol van lélekbeli nemzetsége. Környezetünknek és időnknek bélyegét nem viseli homlokán. S lehet, hogy egyszer valamikor csakugyan úgy történt, ahogyan keserű hangú Önarckép című versében mondja:

237
.......... mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordult hirtelen, –
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj,…

Hiába bolyongok sorainak fekete erdejében, a beállított réseken és véletlen hasadékokon át nemcsak napjaink valóságát nem találom Füst körül, de azt sem tudnám megmondani, hogy milyen könyveket szokott olvasni. Egy kalap alá vehetném benne Shakespeare-t, Dosztojevszkijt, Dickenst, Swiftet – de hiába sorolnék fel még jó csomó hasonló nagy nevet, semmit sem mondok velük, annyit sem, hogy Füst gyalázatos detektívregényeket és „dugdosni illő” pornográf versikéket nem olvas. Nem is merném mondani, hogy időnként nem érintkezik ezekkel az obszcén dolgokkal. Hiszen költészetéből egy időben, mint az orkeszterből szól ki az angyal és az ördög, a puritán kézmíves és a szemérmetlen kalandor, a horgas eszű Atyaúristen és az „álmok kék királya”, a szelíd polgármester.

Sehol útjelző pózna, és semmi életrajzi adat nincs a verseiben. Hogy kik voltak szülői? Hogyan tudhatnánk, ha ő maga is csak ennyit mond Anyja felől:

S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
Te dajkáltál engem… s innen a fekete fény, mely szivemből szüntelen árad,…

És mit kapott azoktól az ősöktől, akiket képzeletében felidéz? Keserűen mondja:

A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!

Csakugyan nem hagytak volna Füstre egyebet ősei ennél a dallamnál? Egy egész világot örökölt, vagy legalábbis egy világ felépítéséhez szükséges lehetőséget. Ha tudnék hinni a lélekvándorlásban, könnyű lenne őt személy szerint elképzelnem hajdani tevehajcsárok, kegyetlen szívű kalmárok, tengeri kalózok vagy napi fáradalmaikat pihenő kézmívesek között, amint éppen méla dudaszó mellett búslakodik, vagy győzedelmes cselvetéseit meséli el a jámbor ördögöknek. Ő az a lélek, aki nagyon valószínű, hogy 238egyszer, sokszor élt már más alakzatokban is. De reálisabbnak látszó képben kifejezve magam: ő az a fa, melyet, hogy a vihar tövestől kiszakított a talajból, dűltében annyi földet is magával szakított, hogy bárhol lepihenve újra gyökeret ereszthet benne. Magával hozta a földet, amiben most kapaszkodik, s amiből kitermeli a maga sajátos világát. S micsoda gazdag flórája és faunája van ennek a világnak. És az ember, folyói és csillagzatai. Melyek között ő nagyszerűen otthon van, és mi is besétálhatunk ebbe a világba. Szerencsés a lélek, aki betéved, ha csak egy nézelődő sétára is.

Füst középkorisága nem holt érték, muzeális dísz vagy éppen passzivitásba marasztaló nosztalgia. Ez az életalapja és maga az egész élete. Nem megkívánta, s nem mint esztéta szenvelgi ezt az életformát, hanem ilyen sorsra van ítélve. Ez az elítéltség az, amely a felületes olvasó elől eltakarja Füst tiszta karakterét, csak kevesen érzik lírájának közvetlen egyszerűségét és mélységét. Elnyűtt szenvelgőnek tartják még ma is ezt az embert, és a hangját komikusan affektáltnak.

Pedig ez a „szenvelgés” állandóan explodálni készülő szenvedélyesség, s ez a hang a lefojtott szenvedély lánccsörgetése és gyászos dobolása.

Minden ellenemre van. Én nem kivánok többé táncokat,
Sem zenét – minek nekem? magam csináltam egykor jó egynéhány dallamot
S azt dúdolgatom, vagy még azt sem. Hallgatok. Az életem javát sötétben töltöm el, …

Ki ne érezné ezek mögött a sorok mögött a végtelen és tárgytalan kínok lefojtottságát s ugyanakkor az aktív erők akaratlan eltorzulását, ami a költemény hangjában már szinte öngúny és majdnem pusztulást hozó káromkodás. Majdnem. A vizionárius lélek és a tudatos intellektusnak ez a kettőssége mindig jelen van Füst munkáiban. Késélen egyensúlyoz, anélkül hogy megsebezné magát, és nem kell attól tartanunk, hogy egyszer csak jobbra vagy balra elbillen. Ha ez bekövetkezne, ugyanakkor költészetének elcsúszása is bekövetkezne. Hiszen ez a belső küzdelem, ez az önmaga-gyötrés adja meg lírájának kísérteties józanságát és szuggesztív erejét. Érezzük, hogy támadásra kész gonosz szellemek vicsorognak a háttérben, és érezzük, ahogy a költő féken tartja ezeket a szenvedélyeket, hogy indulatokká ne fejlődhessenek, hogy el ne érkezzenek a robbanás pillanatáig. A mértéktartás, az aszketikus önfegyelem egyik legsajátosabb tulajdonsága Füstnek, és a költő nagy tévedésének tartom, ha saját költészetéről beszélvén indulatköltészetnek nevezi azt. Lehet, hogy Füst érzi magában 239mint emberben a kavargó indulatokat, de bennünket most csak a kész, befejezett versek érdekelnek, s ezek a versek törés nélkül egyvonalúak és szigorúan kiegyensúlyozottak.

Az indulat váratlanul tör elő a mélységekből, s az élet bármely síkján jelenik is meg: tagadó karakterű és formájában rapszodikus. Talán az expresszionisták egy-két reprezentatív emberének a költészetét (mint amilyen August Strammé) lehetne indulatköltészetnek nevezni. Az ő tartalmi és formai megkötöttségük szabadon engedi az indulatok játékát, s ebből származnak az érthetetlennek minősített, de mindenesetre váratlanul jelentkező asszociációk, formatörések és a grammatika törvényeinek félretolásai. Elméletük a tudatalattiak szabad érvényesülését követeli, s ha sikerült jó verset írniok, akkor ezek a követelések, illetve emberi adottságok érvényesülnek is. Füst tudatosan formáló egyéniség, kemény elhatároltsága eleve kizárja a véletlenek játékát. Költészete nem az indulatok, hanem a szenvedélyesség költészete.

A szenvedély lehet viharzó, szónokian patetikus, és lehet láthatatlanul a felületek alatt örvénylő, nem indulatokba szökő, de állandóan nyugtalan és nyugtalanító. Füst lírája ilyen láthatatlanul nyugtalan és borzongatóan nyugtalanító erő. Van benne valami kísérteties s valami kegyetlen. Versei olvasása közben nem is magukkal a versekkel, hanem a mögöttük lévő összesűrített és felhevített élettel foglalkozik az ember. Ezek a versek nem gyűjtőmedencéi, hanem a művészet síkján megjelenő reflexei Füst Milán szenvedélyességének. Nem a külvilág különféle jelenségeinek meglátásai, nem valaminek a meglelkesítése, nyoma sincs bennük hangulatváltozásoknak s a költő kedélyhullámzásainak, mindig egyazon érzésáradásnak egyazon formában való kifejeződései. Ez azonban nem jelent tartalmi szegénységet, sem formai egyhangúságot. Vannak költők, akiknek témáik mennyisége egyetlen gazdagságuk, s különféle, iskolásan kidolgozott formák iskolás variálása egyetlen változatosságuk. Füstnek nem sok témája, hanem tartalmi fajsúly-skálája van, s amennyiben intenzív a költő megjelenítő érzése, annyiban nem lehet egyhangú a versformája.

Mi Füst verseinek tartalmi lényege? Gondosan eltakart világ ez, szinte kitapogathatatlan rejtekhelyek egy szenzibilis ember életében. Én az állandó és tárgytalan félelemérzést látom a Füst-versek tartalmi lényegének. Nem a tudatosított halálfélelmet, hiszen ez már egy fix ponthoz való lekötődöttséget jelentene, meg lehetne jelölni az érzés kiindulási pontját és azt a pontot is, ahová, ha az érzés beérkezik, megszűnik teremtő tevékenységre kényszerítő ereje. Ez a pszichikai eredetű érzéskomplexus határozza meg Füst emberi sorsát, és ez táplálja költészetét. Természetes, hogy 240ez a kozmikusan szétterjedt érzés a megnyugvás állapotába vágyik, keresi a pontot, ahol lekötődhessen és így megszűnhessen. Realizálódni akar, és olyan kiélési formákat keres, amikben külső gátlások nélkül mint erőszakos erő, alakító akarat érvényesülhet.

Ilyen kiélési forma-terület Füst számára a művészet.

Ahol a legelementárisabban érvényesül ez a félelemérzés belső tartalomban, ott a leggazdagabbak munkái, s formában ott a legegyszerűbbek. Egyszerű formák, mondom, és tudom, kevés költőnk versformáját fogadták olyan idegenkedéssel, mint Füstét, nem értették és visszautasították. Nem értem ezt az idegenkedést, ha nem úgy, hogy az emberek ösztönösen a csillogó és a dekoratív felé vonzódnak. Füstben semmi sincs az artista ügyességéből és az utánzók majomtermészetéből. Verseinek formája semmi egyéb a puritán tartalom puritán formájánál. Nincsen szigorú konstrukciójuk, nem érezni mögöttük a tervet, a kompozíció mérnöki vázát, organikus folytatódásai a költőnek. Nem mintha ez a költészet tisztára hangulatköltészet lenne, de mivel a költő tudatos beavatkozása erősen negatív jellegű, fejlődését nem kényszeríti irányba, megmarad az érzések adekvát kifejeződésének. Formaépítése ezért nem felfelé emelkedő, hanem összeboruló és horizontálisan terjedelmes. Jól sikerült verseinek megjelenése az alkonyatban álló magános domb érzetét kelti fel bennem.

S határozottan nincsen igazuk a kritikusoknak, akik Füst költeményeit képekhez szokták hasonlítani, s a hangulatait régi holland piktorok mély tónusú és barna színű képeinek hangulataihoz rokonítják. Füstnek semmi köze a síkhoz, nála nem a szín, hanem a test a fontos, kivétel nélkül a térbe vetíti ki érzéseit és gondolatait. Az ő versei nem színtónusokból összehozott síkképek, hanem elgömbölyített testformákból térbe állított plasztikák. Mondhatnám: irodalomban kifejezett érzéstömbök. Költeményei általában érzéssel telítettek és testformájukban kiegyensúlyozottak.

Fentebbi megállapításaimat évekkel ezelőtt fogalmaztam, s most, hogy Füst Válogatott versei-nek kötetében lapozgatok, semmit sem vonok vissza abból, amit akkor mondtam. Nem módosítok véleményemen, mert úgy vélem, helyesen fogtam meg a füsti költészet centrális problémáját s ő azóta sem tartalomban, sem formában lényegesebben nem változott. Első verseiben ugyanaz a lélek reprezentálódik ugyanabban a formában, mint a legutóbbiakban. Csak megemberesedett kissé a költő, és ennyiben költészete is kissé lehiggadt. A belső háborgások megcsendesedtek, a szavak megenyhültek, és a sorok zenéje még egységesebb, még zsongóbb ritmusú lett. Kevésbé ütemezhető zene ez, mint a korábbi verseké volt, de nem 241fakóbb, csak harmonikusabb amazokénál. De mindez olyan különbségtétel, amely sokkal inkább az analitikus kritikust, semmint a versek odaadó olvasóját érdekelheti. Tény, hogy sem tartalomban, sem formában nem adódnak szembeötlő különbségek. Összegyűjtött kötetében nem mutatható ki a teljes virágzásnak, a kései beérésnek az a bekövetkezése, ami kiváló kortársaira annyira jellemző. Harminckét új versében nem hozott új értékeket, csak mennyiségében gazdagodott, s csak nüánszokban változott, s nem mindig régi erényei megtetézéséül. Ha az anyag itt átszellemesítettebb, ott az érzékelhető világ megdöbbentőbb volt. De igaz, hogy mégis ezek között az újabb versei között tűnnek elénk mélyen emberi lírájának olyan kritikán felül álló darabjai, mint az Önarckép, a Tél, A holdhoz, Ballada az elrabolt leányról. És itt van A magyarokhoz címzett vers, amely ha nem is legjobb darabja Füst költészetének, de a sok jobb között is megkülönböztetett helyet érdemel. Egyetlen verse, melyben olyan kapcsolatokról, illetve olyan kapcsolatok hiányosságairól szól, amelyekről eddig tudatosan, vagy mint érdektelenről önkéntelenül hallgatott. Miközben kissé retorikusan, mesterkéltnek tűnő pátosszal beszél a magyarokhoz, ugyanakkor a maga elkülönült helyét is szinte kategorikusan meghatározza. „De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon Ős cédrusát, e háromezer éves szüzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre” „Halld meg szavam! Én prófétáktól származom.” Ezt a közbeeső vallomást mindenki elfogadhatja életrajzi adatnak is, mert a költő itt szó szerint kimondta tragikus, mély zsidóságát, ami eleddig inkább csak verseinek érzéki látomásaiból és áradó bensőséges zenéjéből volt kiérezhető.

A gyűjteményes kötettel kapcsolatban szóvá kell tennünk az úgynevezett átírásokat vagy javítgatásokat, amiket Füst egyes korábbi versein elkövetett. Fájdalommal érzem ennek a nyilván jó szándékkal végzett műveletnek kárát. Füst tökéletesebbé akarta tenni verseit, és ezek a szegény darabok nemegyszer úgy jártak, mint némely nők a plasztikus kozmetika műhelyében. Új arculatuk talán simább és rendezettebb lett a réginél, de egyben merevebb és kifejezéstelenebb is. Nem mondom, hogy az egyszer késznek nyilvánított mű örökre érinthetetlenné válik alkotója számára, de semmi esetre sem tudom elképzelni, hogy a már egyszer kifejezett élményünket még egyszer ugyanúgy át tudjuk élni, s ha ez nem történhetik meg, a kész vers évek múltáni átköltésére sem gondolhatok komolyan. És a legkevésbé képzelhető el ez az újjáalakítás Füstnél, aki, hogy úgy mondjam, nem kiműveli, hanem szüli verseit. Javítgatásukkal valóban csak kozmetikai eredményeket érhet el. Példának csak egyetlen „esetet” idézek. 242A Nő dicsérete című különös című, különös ízű, sajátságosan buja erotikájú vers régi sora: „Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad” átjavítva: „Ó lágy ágyékod, álmatag vidék! és kies-ékes, leglágyabb hasad.” Régi: „S ó finom ereid: kék felejthetetlen hímzés drága testeden.” Új: „És ereidnek kék futása tested habfehér terén.” Régi: „S ó fínom belső szerveidnek egész ékes bársonytokja te!” Új: „S ó kényes, fínom titkaidnak egész ékes bársonytokja te!” Régi: „S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes, kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!” Új: „S ó drága bor, amelyből ittam én, de meg is részegedtem tőle s ittas, részegűlt, Folyvást csak rólad énekeltem, égek, s mint ki végkép elmerűlt Az éjszakában s mit se lát…” és így tovább kinyújtva még vagy három sorral az eredeti szót. És más helyeken is hasonló oktalan bőbeszédűség oldja fel a tömör sorokat, és jó, ha a költő (ki tudná megmondani, milyen gyönyörűségből) nem ragaszt hozzá egészen új részeket az egyszer már bezárt egészhez. Furcsa, elkeserítő dolgok ezek a számomra, vigasztalásul szolgál azonban, hogy Füst egyszer már jól is megírta ezeket a verseket, és az átjavítgatásuk nem jelenti végleges megsemmisítésüket. Továbblapozok, és maradék nélkül élvezem Füst költészetét.

Komor jegenyékkel beültetett kert ez a könyv. Talán nem is létezik, az alvilágban él, s ha lapozunk a könyvben, akárha az elmerült vidékek kertjeiben bolyongnánk: nincs semmi megfogható körülöttünk, és mégis a túlzásig reális itt minden. Hasogat bennünket a széljárat, az ég hasa alig egy arasznyira van a fejünk fölött, s a sötétség fénylik, akárha reflektorral világítanák. S a versek figurái, ezek a felületes olvasónak felismerhetetlen ködalakzatok: „botra támaszkodva várnak”, vaskosan ülnek „a nyájas holdvilága mellett” vagy „meghűlnek részegen Szilveszter éjjelén”. Mindennek a miértje és lényege a költő alapérzése, s mégis a verssé sűrített sejtések, irtózatok és képzetek vér-hús valósággá ülepednek. Ez a realizmus már szuperrealizmus, semmi köze a naturalizmushoz. Nem is szimbolikusak ezek a versek, a szavak a maguk tiszta valóságát jelentik, a szín és forma, a mélység és a magasság kizárólag a vers törvényei szerint él és rendeződik egységgé. Költészetének klasszikus alaphangja ellenére nem neoklasszikus költő, s a stilisztika iskolatörvényei alól kiszabadított formája ellenére nem új formaalakító. Az ő szabad versei megszabadították magukat a kifejezés egyes eszközeitől, hiányt nem éreztetőn rímtelenek és melódiátlanok, de megmaradt bennük a kötött folyamatosság és az úgynevezett belső ritmus, az érzések és gondolatok zenei kihangsúlyozása. Híveit inkább az újítók, mint a konzerválók csoportjában találja meg. Mégis sem jobbra, sem balra 243el nem osztályozható. Van, akitől művészetében és van, akitől szociális magatartásában különbözik.

Önmagába zárt individuum.

Valaki letűnt Isten mozgatja őt a sors fonalán előre-hátra. Tragikusak és olykor tragikomikusak ezek a mozgások. Van bennük eltökéltség, és bennük van a szörnyű tehetetlenség érzése is.

Füst Milán a szó klasszikus értelmében költő.

(Kézirat; változata: Nyugat, 1927. aug.)
244
Gellért Oszkár

Azt hiszem, a legmegrögzöttebb versolvasók táborában is nagyon kevesen vannak, akik Gellért Oszkár A deltánál című első (sorrendben második) Nyugat-kiadásban megjelent kötetére behatóbban emlékeznek. Ebben az időben a Nyugat-generáció még nem futott olyan egyenes vonalban, még nem alakította ki a maga harci frontját, mint a következő esztendőkben, s mi, utánuk következők még öntudatlanul úszkáltunk a nagy áradásban, s hol az egyik, hol a másik part felé kacsintottunk kíváncsian és bizalommal. Még megvolt a Hét, és már a Nyugat is megvolt. És úgy véltük, az igazi költők vagy az egyik, vagy a másik táborhoz tartoznak. Akik az átmenet színeiben jelentkeztek, akik még nem mondták ki a félreérthetetlen Igent vagy Nemet, azok nemcsak társaik között, hanem az olvasó előtt is kallódtak. A Hét-ben enteriőröket, Beethoven-szonátákat írtak könnyed mélabúval édesen összecsengő sorokban, a Nyugat-ban Ady harsonázott, és Babits játszott ördöngös technikai készséggel. Vagy-vagy! És egyre többen fordítottak hátat a Hét-nek, s nemcsak a fiatal költők, hanem az új ingerekre reagáló közönség is a Nyugat felé fordította arcát. Gellért Oszkár A deltánál című kötetét, ha a Nyugat adta is ki, ez csak elvi jelentőségű tény volt, a Nyugat vállalta a költőt, de ő még nem reprezentálta a folyóiratot.

Azok közé a kevesek közé tartoztam, akik felfigyeltek Gellért Oszkár első komoly jelentkezésére. Kötetében, ha nem is találtam meg az „új” hangot, mohóságomat kielégítő verset, mégis éreztem, hogy elkülönül ez a hang a szokványostól, és vannak sorai, amelyek távlatot nyitnak, és érdekes kiteljesedést ígérnek.

Nem mintha különös szenzáció, új csillag sugárzása lenne ez a vers, de éreztem benne valamit, egy bujdosó forrás erét a nehéz földrétegek alatt, egy vékony erecskét, amelyben friss, egészséges vér csobog, s ha feltör, gazdag hömpölygésű életté teljesedhetik. Lehet, hogy mindezt csak ma magyarázom bele ilyen tudatosan ebbe a versbe, de tény, hogy annak idején felfigyeltem rá, és kíváncsian vizsgáltam a költő fejlődésvonalát. Nem lobogó temperamentum, sem virtuozitással, sem csodaidézésekkel nem ejtett ámulatba, aki követni akarta, annak nagy bizalmat kell előlegeznie szerény ígéretek alapján.

S aztán jöttek sorban újabb kötetei. Mindig mintha csak egyetlen lépéssel jutna előbbre, de már látni útjának egyenes vonalát, a saját hangján szól, mondanivalói egyre mélyebbekké és emberiebbekké válnak, nem kétséges, a forma, amit alakít, új és komoly gazdagodásnak hat a magyar költészetben. Előtte és legfőképp körülötte kevesen szóltak a nyugalomnak, tisztaságnak és magátólértetődésnek ezen a közvetlen és mégsem elszürkült hangján:

Így, hogy karodon nyugszik a fejed
S a másik karodon az enyém,
Így, ahogy lassan meglelve a helyed
Elszenderedel… így figyelem én
Ahogy lüktet a véred a fülem alatt

Nincs ércesen csengő, messze vivő hangja, nem harsan ki a Nyugat orkeszteréből, s így a maga természetes visszhangját sem kapja meg. Juhász passzív, érzelmesen halk lírája is messzebb gyűrűzött, ő is magja és legkiválóbbja volt egy kis csapatnak, s érzéshullámai tovább rezegtek a „modern” olvasóban, Gellért társtalan maradt. Nehéz sors, állni a helyet, és teremni zsírtalan talajban és érlelő napsugár nélkül. Úgy gondoltam, Gellért termő fa, de olyan fa, amely nehezen érleli gyümölcsét, idő kell hozzá, hogy lombosodjon és nemesedjen. Valószínű, hogy a talaj, amiben meggyökerezett, nem az ő fajtájának érlelő talaja. Ha kelet tüzes napja sütne fölötte, talán fiatalon teljesen kivirágzott volna, talán húsos, édes gyümölcsöt termett volna, de itt, ezen a tájon lassan bimbózik, s csak nehezen érik be termése. Talán, ha ott élt volna a Tigrisnél s az Eufrátesznél, ahol a szemgolyók a régi tűzzel fénylenek, akkor talán a szerelemnek, az egészséges szexuális vágyaknak ez a költője valóban Rubense lehetett volna a modern költészetnek. Sugárzott volna és hatott volna, de itt és így, miközben társai körül a barátok és ellenségek csatái folytak, ő egyedül 246állt, s csupán önerejére utaltan dolgozott. A dolgozott szót hangsúlyozottan mondom, mert Gellért versei minden más költőnk termésénél inkább nemcsak a múzsa ajándékai, hanem emberi készítmények is. Sikerült darabjai mestermunkák. S mint fejlődésének későbbi szakaszában láthatjuk, ez az emberiesség, szívósan kidolgozott eredmény hozza meg Gellért komoly megbecsültetését.

Egy ő azok közül a művészek közül, akik elsődlegesen nem stílust alakítanak, hanem magán az életen munkálkodnak teljességet kívánó érzéssel és alkotóeszközökkel.

Kétségtelenül, Gellért egyik legmélyebbről sarjadt és magát ma legteljesebbül kifejező reprezentánsa az Ady örvénylésével elindult magyar költészetnek. Önkéntelenül vetődik fel tehát a kérdés: mégis hogyan van az, míg mások felületes impresszionizmusukkal vagy filozófiát mímelő filozofálgatásaikkal is tágabb értelemben vett sikert értek el, ő hosszú évekig idegennek és hozzáférhetetlennek maradt meg az olvasó közönség előtt? Társaival szemben talán maradinak, az előző generáció tagjának minősíthető Gellért? Aligha. Hiszen ott, ahol ez a költő adni tudja magát, szöges ellentétben van elődjeinek romantikus világfelfogásával és verklibefogható muzikalitásával, amit ők stílustechnikának neveztek. Vagy talán szemérmetlenül szabadszájúnak, zsonglőrködésben utazó hipermodernnek találták? Ez is lehetetlen. Hiszen ő azok közül a kevesek közül való, akik a szájuk elé nem emelnek trombitát, tárgyilagos egyszerűséggel beszél, szavakba öntött érzéseiből nem akar zenét komponálni, gondolatait, anélkül hogy filozófiává iparkodna dalolni, egyszerűen csak kifejezi, nem akar színképeket adni, mert nem ecsettel és festékkel dolgozik. Természetében író. Én úgy látom, Gellértet nem konzervatívsága vagy modernsége, hanem, amint fentebb említettem: szigorú egyvonalúsága, mondanivalójának és kifejezési formájának az a lassú, belülről érése választotta el a közönségtől, amely mint organikus fejlődési folyamat, hirtelen szenzációk és provokáló hangosság nélkül ment végbe benne. A század eleji polgári olvasó gazdasági helyzeténél és demokráciát kívánó politikai tendenciáinál fogva erősen csak a felületek játékára volt beállítva, s így azok a művészek, akiknél háttérbe szorult az ingerlő külsőség, elvesztették előtte pillanatnyi jelentőségüket. Ma már könnyen bebizonyítható például, hogy az Ady körül kifejlett harcok nagy részét nem a költő sajátosan mély lírája, hanem megnyilatkozásának technikai jellemzői: szókötései és hangsúlyozásai provokálták. De ha igaz az, hogy a nagyközönségre Adynál is csak a külsőségek hatottak, hogyan is fogadhatta volna magáévá Gellértet, aki nemcsak fegyelmezettebb, de szűkebb skálájú és átlátszóbb technikájú egyéniség is 247Adynál. Adottságainál fogva tehát érthető, hogy nem találta meg közönségét, bárha én őt a mi költőink között a polgári életérzés egyetlen reprezentatív lírikusának tartom.

Ahhoz, hogy ezt az állításomat elfogadtassam, ha csak pillanatra is, Gellért mellé kell állítanom Adyt. Mert hiszen tudjuk, szélső-szocialista részről eddig Adyt nevezték meg a polgárság költőjéül. Ady talán maga sem tudta, miért, ifjúságát elverekedte a múlttal, s minél közelebb jutott önmaga emberségéhez, annál inkább az oktalanul elharcolt fiatalságának siratásában mélyült és szélesedett el költészete. Ha tehát a polgári olvasó számadást akarna csinálni Adyval, negatív lenne az eredmény: Ady elharcolta magát a polgárság tehetetlensége miatt, s a polgárság soha még csak esztétikai jelentőségét sem fogta föl Adynak.

Gellért nem harcol a múlttal (de más részről nem is fényesre csiszolt tükre a tárgytalan melankóliának és esetleges színjátékoknak). Szigorúan realitásokhoz kötött evolucionista költő. Világfelfogásában szabadgondolkodó polgár, de verseiben nem elveket beszél ki és esztétikai formulákat, hanem emberi önmagát éli és sokszorozza meg bennük. Ady harcos versei csak azt mondják el, hogy mit kellett volna csinálnia a polgárnak, Gellért verseiben maga a polgár mint bizonyos keretek között élő embertípus testesedik meg. Ha idők múltán valaki majd előveszi ezeket a verseket, nem életleírásokkal, hanem magával a kiteljesedett reális élettel, életkiéléssel fog találkozni.

Gellértet nem irányítják politikai tendenciák, de mégsem sorozható be az esztétizáló költők sorába. Lírája nem olvad szét valami metafizikai földöntúliságban és passzív szépségkultuszban. Életideálja: az ember. Ennek az életideálnak a megközelítéséért vagy érzékeltetéséért mélyül el önmagában, és bontja fel a vers konvencionális formáit. Szabad verseit nem a sorok végéről elhagyott rímek és külső ritmus feloldása jellemzi. Ezeknek a verseknek a szabadsága a szó poétikai értelmében sokkal inkább szabadság, mint Füst formai szabadsága. Gellért sem nem meditál, sem nem lamentál, és nem is dikciózik. Nem tulajdonsága az az egyöntetű tónustartás, ami Füst Milánt annyira jellemzi. Azért is Gellért sorai (amíg Füsté „ijesztően hosszúak” és „spulnira csavarhatók”), eltördeltek, szögletesek, helyenként feltűnően gazdag zenei variációkat tartalmaznak. Sokkal inkább az indulatok költője, mint Füst, ugyanakkor Adyhoz hasonlítva feltűnően mérsékelt temperamentum, Babits mellett a puritánságig közvetlen lélek. Versei olvasása közben érezzük, hogy a forma minden aprioritás nélkül a mondanivalóból alakul és annak közvetlen megjelenése. Egyazon darabban egészen más tördelésben, más dinamikával jelennek meg az egyes sorok, 248anélkül persze, hogy ebből a többszólamúságból, ritmusellentétből zene helyett lárma alakulna ki. Gellért versei valóban szabad versek, Füsté csak kötetlenek. Füst mint formaművész nem él ezzel a kötetlenséggel, Gellért új formák kialakítására használja fel szabadságát. Néha több, néha kevesebb jelentőségű az eredmény, de mindig figyelemre méltó. S mint már mondtam, az ő eredménye nem intellektuális vagy esztétikai meggondolások következménye, hanem a vers belső tartalmát kitevő ösztönös erők egyedül lehetséges megjelenési formája. Ezért hiszem, bárki is hiába kísérelné meg ennek a költészetnek esztétikai értékelését – nézőpontja hibásnak, módszere elégtelennek bizonyulna az anyag feldolgozásához. Mert hiszen Gellért versei a legsikerültebb formájukban is nem szépek, hanem: erőben kiteljesedettek. Inkább a biológiájukat, mint esztétikájukat lehetne megírni. Ezeknek a verseknek a sorsát nem a költő technikai készsége, hanem ember voltának teljesebb vagy hiányosabb kifejeződése határozza meg. Nagyon kevés költőnknél annyira egy a versben a költő és az ember, mint Gellértnél. Ha versét szeretem, szeretnem kell a benne kifejeződő embert is, mert ezek a versek nem technikai megoldások, hanem egy életideál formába realizált megjelenése: plusz a művészet síkján.

Gellért produktív költő, mert versei nem tükröződései valaminek, valami kívül lévő életjelenségnek, hanem ők maguk a tükrök. Kimondottan lírikus, de ugyanakkor szolgálattevő embertárs is. És ő az a költő, aki ha prózai terhek nélkül repülni akar, érdektelenné, esetlenné, külsőségessé válik, de vannak ösztönös és intellektualizált megélései, s ha mint vér- és agy-ember elemében van, új, élménytadó szemszögből lát meg rég banálisnak vélt dolgokat, verseiben lefojtott energiák, darabos mozdulatok s majdnem matériává sűrűsödött vágyakozások élnek. Mi banalitás a költő szájából? Az, amit banálisan, vagyis költőietlenül mond el. Minden dolog annyiban új, amennyiben új megvilágításba és ezáltal új viszonylatokba tudjuk helyezni, s az úgynevezett művészi nem a témában van, hanem a művész adja azt bele saját lelki és szellemi energiáiból. Új életet lehel az anyagba, hogy általa az időbe és térbe kivetítve élhesse saját életét. Ez a transzfúzió Gellértnél a szerelmi, illetve családi versekben a legsikerültebb. Család! Ki merne ma ehhez a mindenféle dilettánsoktól és képeslapok fűzfapoétáitól agyonkompromittált témakörhöz „költői presztízsének” veszélyeztetése nélkül hozzányúlni? S valóban mit is lehetne mondani erről a roskadozó intézményről, a megkopott szenvedélyek és neuraszténiás bajok üvegházáról. Beleszorultan dühöngni, mint Strindberg, és gúnyolódni fölötte, mint Kästner? Gondolhatjuk, ami vesztébe jutott: vesszen.

És itt van Gellért, aki nem szépet vagy csúnyát mond a családi életről, 249hanem mint az ősapa típusa, életének legteljesebb kielégüléseit keresi és találja meg benne, s „családi” versei nemcsak hogy nem technikázó téma-megverselések, hanem a művészet területéről ismert legdúsabb, legszerencsésebben szavakba realizált alkotások közül valók. Idézetekkel nehéz a véleményemet igazolnom. Írtam már, Gellért nem bölcs mondásokban beszél, s nem emlékezetből idéz fel jeleneteket és eseményeket. Jelen időben él a vers, első személyben történik, a költőnek írás közben, nekünk olvasás közben fejlődik, alakul és zárul össze egy gyökerű és egyetemes távlatú egésszé.

Ha mégis elkerülhetetlen az idézés, mindjárt a Család című versből idézhetek:

Mily öblös szó ez így: Család,
Szív-tátva nézem,
Most játszom a szóval, fölvetem:
Család, család –
S talpra esik örökké.
Ha csal is, ád is. Együtt csak család,
És sokat ad nekem.
S egy reggelre talán
Csípő csalán
Sebeit fájom majd újjaimon.
Mindegy! Család.

Ki tudja, mi lesz holnap, a mai játékra talán véres tragédiák következnek. De az, aki intenzíven éli játékait, gondolhat-e az esetleg vagy biztosan elkövetkező bajokkal? Gellért benne van a játékban, ösztönei kielégülnek általa, a mást kényszerűségben tartó formák és keretek szinte nélkülözhetetlenek neki, hogy elemében élhessen. „Ki hazáért, ki emberiségért”, írja, s hozzátehetjük, ki a családért. Ha elméleti alapon kerülnék szembe Gellérttel, néhány érvet bizonyosan fel tudnék hozni a család ellen, de hiszen itt nem értelmi propagandáról van szó, hanem egy, a maga egészében kifejlődött életformáról. A kérdés csak az lehet: természetes formái-e a költőnek ezek a formák, s ebben az esetben ki tud-e alakítani érzésvilágából valamit, ami a művészet síkján tartalmilag és formailag értéket jelent? Erős a hitem, hogy igen. Részemre Gellért költészete 1909-től kezdődik. Az előző évekből A deltánál című egyetlen versét tartom feljegyzésre mél250tónak. Többi munkáit erősen irodalomtól inspirálódott, konstruált daraboknak érzem, tartalmukban nincs meg az élményszerűség, formájukban konvencionálisan versek, nem több, mint irodalom. Ezek a versek még tele vannak pátosszal vagy majdnem kabaré-könnyedséggel, és ezek közül egyik sem eleme Gellértnek. Mint ahogyan az intellektuális témák sikeres feldolgozásához is csak a későbbi időkben érkezett el. Úgy látszik, nemcsak „száguldó és sziporkázó” fantáziái nincsenek, de külső dolgokra reagáló nagy meghatódásai sincsenek. Igazán teljes értékű nála csak az, amit megélt, s önmagából formál.

Ismerek költőket, akikkel kapcsolatban elsődlegesen stílusélményeim vannak, Gellértre azt mondhatnám, nincs is stílusa. Csak nehéz szögletes formái (nyers, szinte vérszagú szavai) és formaszerkezetei vannak. Sorai mögött érzem az építő embert, de ezek a tartalmukban sokszor prózai sorok csak ott emelkednek és erősödnek művészetté, ahol egészében mögöttük áll az önmagát élő költő. S erre a mögötteállásra megint csak a szerelmi versek közül idézhetnék példát. Ofélia térdein, Ó Rubens, boldog mester, Johanán-fej és még egy csomót fel lehetne sorolni. Hangsúlyozottan: nem szerelemről írott versek ezek, hanem a szerelem költeményei. Verőfények és apró tragikus összeütközések. A termékenység vágyai és az egyesülés örömei élnek bennük. A nyugodt felszín alatt érzékeny idegek vibrálnak, egészséges vérkeringés lüktet a sorok mögött, s mégis a démonikus összeférhetetlenség ördögeire is rápillantunk. A család költője néha a kéjek nyers hangját is megszólaltatja. De nem ezek a pillanatok a jellemzői. Babits stílusformálásában, hidegnek vélt mondatszerkesztésében sokkal több a rejtett erotika, elkomplikált szexualitás, mint Gellért kimondottan szerelmi verseiben.

Ősapa-típus, s ha elkezdem keresni ennek a típusnak eredetét, valószínűleg Gellért zsidó származásában találom meg. Nem a gettó siránkozó fia, mint Kiss József és nem is Ignotus Slemilje. A zsidó eredet Gellért nemes emberi vonását adja meg, s ezért általános szempontú ez a megállapítás. Intellektusa és városi életmódja nem forgatta ki eredetéből, a kereskedőkkel és kalmárokkal semmi közössége, de él benne az ős, a földművelő zsidó. Nem a földhöz láncolt, zsíros és magát baromi munkában felélő paraszt, hanem a független élet barátja: a bibliai értelemben vett földművelő. S ide vezethetők vissza mély gyökerű családi érzései, amik költővé differenciálják, és ez köti még ma is a bibliához, ami sokszor idejétmúltan patetikussá és fölöslegesen szimbolikussá gyöngíti költészetét. Mint mikor a pap magyarázatokat fűz a bibliai szöveghez, kissé kimértnek, tükör 251elé állásnak hat ez azzal a Gellérttel szemben, aki egész valójával tud szólni a nőről, az öregről és a fiatalról egyaránt:

Asszony-öregség: ne közelíts feléje
Csak a tiszta bánat alázatos szavával.

S egy más helyütt így szól a növendék lányról:

Ma reggel láttalak, kislány, ahogy átfutottál az úton,
S ugráló keblecskéid lefogtad a két tenyereddel.
Mutasd csak: nem mered? jaj, mezitelen a tenyered!

A kezdet és a vég, hála az ajándékokért és kívánkozás az ígérő élet felé. Olyan egyszerűek ezek a versek, olyan élettel dúsak és emberségesen megnyugtatók, mintha nem is a csábító és csalódásokba taszító női testről, hanem a férfi mindennapi kenyeréről és boráról lenne bennük szó. S a kritikusok hiába szabták meg Gellért helyét a költészetünkben, ki-kilép a zárt körből.

Mert a szerelem nem minden

Amilyen odaadó szerető, ugyanolyan őszinte barát is tud lenni. Milyen megható szavakba önti Osvát Ernőhöz kötött érzéseit:

A férfi hálaérzése ez az atyai barát iránt, aki ott volt a költő születésénél, később együtt haladtak a fárasztó hosszú utakon, s ha néha talán nagyon is a magáénak foglalta le barátja szellemét, ha szinte féltékenyen a maga csűrébe takarította be Gellért termését, mégis talán ő volt az egyetlen a fórumon, aki fenntartás nélkül becsülte és elejétől végig kitartott mellette. Ez a barátság kétségtelenül egy világot ért, mert megértésével a költő önbizalmát táplálta.

De ahogyan a szerelem nem minden, a barátság érzése sem elégítheti ki az embert maradék nélkül. S ha könyveiben olvasgatunk, látnunk kell, hogy Gellért távolról sem olyan komplikálatlan, egysíkú egyéniség, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Fejlődésének egy magasabb pontján költészetének intellektuális részében is ki lehet mutatni a formáló erőt és a lírai telítettséget. Felejthetetlen szép sorokat ír a Szárnyak sorsa című versében:

Bogarat a madár, madarat a macska.
De hártyás szárnyát a bogárnak
Azért mégse nyeled le, szörnyü torok.
De tollas szárnyát a madárnak
Azért mégis kiköpöd, ragadozó.
A szárny örök és megemészthetetlen.
És minden szárny, minden kiköpött szárny
Repülni fog még, azon a napon!

Ez a néhány sor túlterebélyesedik a tematikus vers keretein: teljességében lírai költemény. A mondanivaló itt már egy a költővel, sorsszerűség van benne, mint Gellért legemberibb verseiben. Egyszerű és átlátszóan tiszta, mint ahogyan az egészséges és bölcs ember előtt az egész nagy világ egyszerű és átlátszó.

S Gellért költészete nagyon sokszor közel van a bölcsek leegyszerűsített életéhez és kifejezőképességéhez. Ha végignézünk fejlődési vonalán, nem találunk benne semmit a vadzsenik tüneményes lendületéből, lassú folyamatban az élettapasztalatok nemesítették költővé, mint ahogyan a bölcseket is az élettapasztalatok vezetik el önmagukhoz. Ma már, túl az ötvenen, az öregedés küszöbén áll a költő, s ez a kifelé indulás nem szürkíti el, csak lágyabbá, még érzékenyebbé és összefogottabbá nemesíti művészetét. Az egésznek új árnyalatokkal való átszíneződése jelentkezik. Könnyű meghatároznunk, hogy nem a zsörtölődő elégedetlenség, hanem a bölcs tudomásulvevés hangja az, amelyen a Távolodó-ban szól:

253
Óh, én! ........ bennem lásd végkép összefolynak
Illatok s fények. S távoli trillád
Dajkáló éneke már a halálnak.

Így csak az beszélhet, aki bolondul nem herdálta el az ifjúságát, s derék férfihoz illőn jól gazdálkodott javaival. Csak ilyen ember szólhat így a fiatalokhoz:

Köszönöm Uram, hogy anyát, fiút, hitvest,
Barátot szerettem.
S hogy megérnem hagytad: ujak, fiatalok
Születtek helyettem.

Korai búcsúzó ez, de szép, megelégedett készülődés a távozáshoz, legutóbb megjelent kötete, melyben tíz esztendő termésének javát gyűjtötte egybe, eddigi munkásságának legmagasabb szintjét mutatja. Mondanivalóban és formában egyaránt korunk költészetét reprezentálja. Ebben a kötetében van egy verse a kritikusaihoz, akik zordon férfiasságáról, kacérkodásáról, félelmetességéről, nyugodtságáról, valóságbagyökerezettségéről és a csillagokba való szállásáról írnak. – Ezek előtt a kritikusai előtt „szerényen” így magyarázkodik:

Ennél a néhány gellérti sornál aligha lehetne találóbban, kifejezőbben jellemezni és megérzékeltetni Gellért költészetét. De nincs is rá szükség, hogy egyebet mondjunk róla: az igazi költő valamennyiünknél világosabban beszél önmagáról.

(Kézirat; változata: Nyugat, 1927. júl.)
255
Kosztolányi Dezső

Gellért költészetét mint a valóság zengését hallom magam körül, lírai megnyilatkozásai annyira anyagszerűek, hogy szinte az ujjaimmal tudnám érinteni valamennyit – de hogyan jussak közelébe Kosztolányinak, aki a legközvetlenebb természetvalóságot is úgy idézi elém, hogy teste nincs és jelentése sincs. Könyvei lapozgatása közben mintha üvegfal választaná el az olvasót a költőtől. Színekben és vonalakban látom, de közvetlenül nem érzékelhetem, s ezért a legnagyszerűbb verse elolvasása után is valami kielégületlenség marad bennem. Nem mondom, hogy ő nem ad elég sokat, de kétségtelen, hogy én nem kapok eleget. Jóllehet minden megjelent versét elolvastam, mindig érdeklődéssel olvastam, s most mégis itt állok anélkül, hogy jegyzeteimben világos körvonalakkal számot tudnék adni róla magamnak. Akárha egy folyó partján állnék, a nyugtalan víztükör visszaveri az ég csillagzatait, de nem is így van, fények villódzanak előttem, amelyek a csillagokból erednek, de nem adják vissza a csillagok ábrázatát. Ha varázslat lenne ez, akkor azt mondanám, rendben van – a csoda nem azért csoda, mert irrealitás, hanem mert a legközvetlenebb, legmegdöbbentőbb valóság. Annyira bizonyos valami, hogy megjelenésével bámulatra és hódolatra kényszerít bennünket. Aki csodát lát, az úgy érezheti, hogy az élet lényegébe nyert bepillantást. Kosztolányi költészetében a lényeg meg nem mutatását hiányolom. Hallom, hogy napot, holdat, temetőket és gyümölcsös kerteket, ártatlan gyermekeket és gonosz boszorkányokat idéz szavaival, és nekem meg kell elégednem ezeknek az idézéseknek ceremoniális megjátszásával, s az idézettekkel magukkal talán sohasem fogok megismerkedni.

Kosztolányival vagy harminc évvel ezelőtt találkoztam először. Fekete ruhában egy fehér abrosszal leterített asztal mögött állt, és verseiből olvasott fel. Matinén voltunk a suszterek szakegyletében. Nekünk, robotba és nyomorúságba fogott munkásoknak szép jelenség volt a költő fiatalságával, kulturáltságával és a maga egész érdekes megjelenési formájában. Könyv volt a kezében, fejét kissé oldalt billentette, s hangjának furcsa árnyalataival olvasta:

256
Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.
S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán.
Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.

A vers címe: A bal lator. Vasárnap délelőtt volt, s mi hallgattuk a költőt, s valahol a szívünk mélyén éreztük, hogy helyettünk és értünk szól a kiválasztottak nyelvén. S még más verseket is olvasott fel, magyar szonetteket, és azok is tetszettek, a néhány különös sor távlatot nyitott előttünk, életünk tartalma csillant fel, és olyasvalami boldogságot éreztünk, amilyent a jóllakottak és kielégültek sohasem érezhetnek. De ez a délelőtt nemcsak hogy táplálta hirtelen támadt kíváncsiságomat, de újabb kíváncsiságokat, vágyakat és gondolatokat is felszínre segített bennem. A Budapesti Napló-ban és a Hét-ben olvastam Kosztolányi verseit. Néha több, néha kevesebb megelégedéssel. Ínyenckedtem és mérlegeltem, nem úgy, mint Ady verseinél. Az ő tirádáit, csakúgy, mint jajgató panaszait maradék nélkül a magaménak éreztem – Kosztolányi szavai egyre hidegebben csendültek, színeinek sokadalma elkápráztatott, de nem láttatták meg velem azt, amire pedig nyughatatlanul kíváncsi voltam. A versek termésének Hét Bő Esztendejét éltük, s igazán nehéz lett volna rendet teremteni mohó éhséggel habzsolt olvasmányaink között. A kielégülés arra volt jó, hogy megerősödjünk általa, és a kielégületlenség arra, hogy még izgatottabban nyúljunk az új ígéretek felé. Nem voltak kritikusok, akik egyenesbe segítettek volna bennünket, fiatal, kultúréhes munkásokat, s így mindent a magunk erejével kellett kibányásznunk, és mindent magunknak kellett eligazítanunk önmagunkban. Kosztolányit olvastam és szerettem, anélkül hogy egészen magamba tudtam volna fogadni, és anélkül hogy magyarázatát tudtam volna adni vonzódásomnak. Ma sem vagyok tisztában kétségtelen értékeivel és szembeötlő hiányosságaival, és az elmúlt három évtized alatt 257senkitől sem olvastam olyan írást Kosztolányiról, amely titkait felfedte volna, s erőinek értékét csak hozzávetőleg is meghatározta volna. Úgy érzem, sokkal több annál, semhogy megérdemelné az agyondicsérést és semmiképpen nem arra való, hogy ellenfelei irigy dühvel ócsárolják.

De mégis, melyek azok a kritikai eszközök, melyekkel helyét meghatározhatnánk az új magyar költészetben?

Impresszionista, mondják. Igen. Szimbolista. Az is. Biedermeier. Igen. Volt forradalmi hangja, és a „nemzeti ébredés” vihara sem múlt el felette érintetlenül. Igaz. Határozott egyéniség, de az utóbbi két évtized izmusai is formáltak rajta és így tovább, és minden igaz, és mindebben mégsem kapjuk meg Kosztolányit. Kétségtelenül ő a legkevésbé problematikus költőink egyike, és mégis egyike a legmegközelíthetetlenebbeknek.

Bárhonnan közeledek hozzá, költészetének gyökereit fejlődésének minden szakaszában az impresszionizmusban látom. Tapogatódzott erre-arra, de lényegében nem mozdult ki helyéből, bármennyit hallom emlegetni olvasottságát, szinte már tudományos képzettségét, a világról mindmáig csak impressziói vannak, nem megy mélyebbre a felső rétegnél, nem a titkok feltárásával bajlódik, a titokzatosság tartja fogva, az okozatokra reagál olyan intenzíven, hogy ideje sincs az ok kinyomozására, színek, fények, vonalak és hangok akusztikai hatásai ingerlik, és ezek az ingerek vetítődnek ki verseiben, színek, fények, vonalak összeszőtt hálózataként s a szavak akusztikai elemeinek kíséretében. Az olvasottsága és tudományos ismeretei tehát arra jók, hogy mint embert egyre érzékenyebbé, esztétikai-kritikai szempontból határozottabbá tegyék, költészetének tartalmi és formai alakításában azonban csak alig észrevehető szerephez jutnak. Illetve ahol ez a kultúra mint ismeretelmélet, mint tudás az előtérbe lép, ott tudálékossággá merevedik, s nemegyszer mint kínos modorosság hat az olvasóra. Így keveri bele verseibe a virágok latin neveit, megölvén ezzel a felvázolt képnek minden közvetlenségét, érzékelhetőségét. Kosztolányi azonban sokkal inkább idegember, semhogy gyakorta helyezze bele magát kielégítőn, ha váratlan mozdulatoknak és csillogásoknak engedi át magát, mint a fürge hal, a víz felszínén cikázik, csillan a fényben, és csillanva szeszélyesen gyűrűz körülötte az egész világ. Cikázások és csillogások. Hiába beszél beteges lázakról és éjszakai rémületekről, nem tudja átültetni belém állítólagos lázait és állítólagos rémületeit. Mindez felfoghatatlan és megélhetetlen költészetében. De ki ne emlékezne az Üllői-úti fák című versére:

258
Másoknak is így nyíljatok
Üllői-úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát
higgyék, örök az ifjuság,
Üllői-úti fák.

És mindjárt utána következik a Négy fal között című kötetben a Hervadt kertben, melynek utolsó sora így csendül ki:

S a kerti golyókon a nap tüze ég.

Akármelyik Kosztolányi-verset olvasom, ennek a sornak a kísértésétől nem tudok szabadulni. Százszázalékosan impresszionista kép és százszázalékosan Kosztolányi-sor. Nem mély? Igaz, de felejthetetlenül jellemző. Mért hiányoljam Kosztolányinál a mélységet? Ez éppen olyan lenne, mintha a szitakötőnél azt panaszolnám, hogy nincs olyan hatalmas és teherbíró ormánya, mint az elefántnak. Az elefánt valóban csodálatos monstrum, de nászi párjával összeforrtan sohasem szállhat a levegőben, mint a boldog szitakötő. S ha személy szerint azokhoz a költőkhöz állok is közelebb, akiket mélyeknek nevezünk, most elsősorban Kosztolányit akarom jellemezni, s hogy ezt valamennyire megtehessem, elfogadom őt olyannak, amilyen, s csak arra törekszem, hogy a maga nemében felismerhetően megmutassam. De hogyan tegyem ezt, ha sehol sem tudom egy pillanatra megrögzíteni. Ide-oda szökellés az élete, mint a mókusé, ha búsan megáll egy helyben, akkor nem őt látom, csak az árnyékvetületét, hogy ő ilyen pillanatokban mit csinál a valóságban, nem is sejtem. Hiába mondja, hogy:

Olvasom ezt a „szomorú” kis versikét, és azt kérdezem, hogyan is lehetne ez a motívum olyan tragikus, amilyennek a költő szeretné feltüntetni, mikor ő, a költő, aki legjobban tudja, honnan fakadt és miért szólalt meg benne ez a hang, ő így el tud vele játszogatni. Csupa csilingelés, szellemes poének sorozata az egész. Valóban ez lenne az a koszorú, amely a halott felett a gyász szomorú jele? Én a versből az egészet inkább csak egy ügyesen mesterkélt játéknak látom, semmi köze ahhoz a bensőséges érzésünkhöz, amit halottaink fölött érzünk. Különös kis koszorú, tehát a költő, akit minden szokatlan izgat, ír róla egy különös kis verset. S ha a vers megfogja olvasóját, csakis ezzel a különös játékosságával, és semmi esetre sem a sorokba applikált „halott”, „szomorú”, „szegény”, „sírok”, „rozzant” és hasonló szavak értelmi jelentőségével fogja meg. A koszorú mint a kegyelet tárgya csakúgy nem él Kosztolányi verseiben, mint ahogyan kertjeiben a virágok, fák, gyümölcsök sem élnek materiális valóságukban. A virágok, melyekről szól, érezzük, hogy parfümmel illatosítottak, a gyümölcstől terhes fák nem maguk termették gyümölcsüket, hanem a költő rakta rá azokat az ágas-bogas sziluettekre, arannyal és ezüsttel díszítettek ezek a fák, mint a polgári családok édességekkel és fényességekkel díszes karácsonyfái.

Ha azt mondtam, Kosztolányi a valóság látszatát adja verseiben, akkor nem fogalmaztam meg eléggé pontosan mondanivalómat. Hiszen a legtöbb versében még ennyire sem realista a költő. A valóság látszatát fokozhatom nála nyugodtan a látszat látszatáig, vagyis addig, mikor a tartalmi mondanivaló teljesen semmivé válik, s csak a forma dominál mint önmaga tartalma. Világosabban: a legtipikusabb Kosztolányi-versek formai teljesítmények, közelebb állnak az artista nyaktörő mutatványaihoz, mint a művész önkéntelen vallomástevéseihez. Nem mondhatom, hogy versében megnyílt előttem a költő lelke, és azt sem mondhatom, hogy mélyenszántó gondolataival feltárja előttem életünk rejtelmeit. A költő gondolatai akkor mélyek, ha felkeltik bennem a szunnyadó érzelmeket, és a költő érzései akkor hagynak bennem nyomot, ha érintésükre gondolatok termelődnek bennem. Kosztolányi verseit olvasva szinte érintetlenül maradok meg zárt köreimben, s így a legjobb esetben is költészetének csak élvezője lehetek, úgy, ahogyan a szemlélő élvezi a kívüle lévő jelenséget. Mivel a költő nem jár úgy, mint az „egyszerű ember az egyszerű földön”, számomra nincs 260megadva az azonosulás lehetősége. De a játékaiban való gyönyörködésé igen. Néha tapsra, sőt áhítatra kényszerítenek formajátékai. S vérbeli impresszionizmusa olykor látomásszerű és csodálatba ejtőn közvetlen. Ilyen nagyszerű Kosztolányi-versnek érzem a Bácskai rajz-ot:

A napraforgó, mint az őrült
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg, s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.

Nem emlékszem impresszionista alkotásra, amely ilyen tökéletes lenne, mint ez a játékos, pompás tizennégy verssor. Talán Debussy finom zenéjére és egy-két poentillista festményre gondolhatnék, de ezeknél is megkapóbb élményt ad a bácskai napraforgó szerelmi őrülete. Úgy vélem, hosszú-hosszú esztendőkön át ez a kis remekmű, ez a napderűs villanás, a szavaknak ez a pajkos összecsengése Kosztolányi legnemesebb teljesítménye. Szerencsés pillanat, és a költő élni tudott ezzel a pillanattal.

Körülötte még vagy negyven vers van a Mák című kötetben, nagyobb igényűek és gondosabban kimunkáltak is, de nyomtalanul elmerülnek az emlékezetemben, hozzájárulnak Kosztolányi általános értékeihez, de egymagukban nem őriznék megalkotójuk tiszta emlékét. De mindemellett le kell szögezni, hogy ebben a kötetben szólal meg az új fejlődési szakaszához érkezett Kosztolányi is. A háború rettenete őrá sem köszöntött rá vidám hejehujával. Nem sajogtak fel benne olyan tragikus fájdalmak, mint Adyban, az Öcsém szélesen lejtő, erősen leegyszerűsödött soraiból még nem marad ki teljesen a játékos elem, de mindjárt utána a Háborús fohász az aggokhoz című versben már így, majdnem eltökélten és lázadón:

261
Ti aggok, kik az ablakokban ültök
ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,
kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök
sötét gomolyán, lángoló özönben,
s ne rezzenjen meg a haragos üstök
szigorú főtökön, mikor bíráltok.
Kegyetlen aggok, mostoha apáink,
irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban.
még reggel van, hadd éljünk mi is estig.
Csak estig éljünk, csöndesen megérve,
mint fán az alma, mezőn a kalászok,
aztán hulljunk le – ó szent, szent az élet –
százszor szent, ezt kiáltjuk megalázott
szívünkből ...............................

Új erek nyílnak meg Kosztolányi lírájában, a költő együtt szól benne az emberrel, s aki eddig külön állt, most az emberi közösségben érzi magát. Olyan közel érzi magához a veszedelmeket, hogy kioltja fényjátékait, mint a riadós szentjánosbogár, és nem a kiváltságos szerepét élvezi, hanem a közös sorsot szenvedi ő is. A változás, úgy látszik, mélyreható, s ez az emberi, közvetlen hang, ha nem is tud teljes erővel felzengeni, a Meztelenül c. kötetben folytatódik tovább. Alapjában a lehető legtisztábban most látni meg, hogy Kosztolányi ki volt eddig. Költő a szó iskolai értelmében, eddig, mintha semmi sem érintette volna érzékenyebben az életben, láthatjuk, eleddig minden művészi alkotása az individualista Én csillogását szolgálta. Pszichológiai magja ennek a költészetnek a játékra irányuló ambíció, szokatlanul nagyfokú hiúság, nem is annyira tetszeni akarás, mint inkább tetszelgés önmaga előtt. Karakterológiai szempontból erősen feminin jellemvonások, de megtetézve a férfi munkabírásával, hősi elszántságával és ugyanakkor szelíd lemondani tudásával. S aztán jött a változó pillanat, az emberi megpróbáltatások pillanata, és kitűnik, hogy Kosztolányi egyénisége nem is olyan felületi csillogású, ahogyan az első pillanatra látszik. Hogy ez a változni tudás ereje a költőnek vagy éppen eredendő gyöngesége, nem tudom, de ez a kérdés most nem is tartozik ide. Tény, hogy ez 262a szakasz nem begubózást, elfakulást, hanem a költő fejlődésének új lehetőségeit tárja elénk. Mindannak, amit eddig megmutatott, csak szemlélői voltunk, mint ahogy a költő sem akart egyéb lenni szemléltetőnél. Amit kimondott, annak nem volt előzménye, és nem volt folytatása. Pedig hát mi keltsen bennünk izgalmakat, ha nem az ismeretlen múlt és a kétségbeejtőn bizonytalan jövő? A jelen, bárha valóságnak nevezzük – alig lehet több a számunkra a felületes látszatnál. Tegyük fel, hogy egy halott koporsója előtt állunk megrendülten. Honnan bennünk a döbbenet és a rémület? Nem annak a ténye ejt meg bennünket, hogy a halott előttünk fekszik fakult színeiben mozdulatlanul – hanem az a jelenvalón túli valóság, hogy a halott élt, és többé nem fog élni. A volt és a nem-lesz az, ami a jó barátokat és a rokonokat megrendíti a halott előtt – de ugyanez a halott az idegen előtt nem több halottnál, közömbös tárgynál, az elmúlás látszatánál. Az idegen alig emlékszik egyébre egy-egy temetésből, mint a szertartás pompájára, a gyászolók nem ritkán komikusan ható jajveszékelésére és egyéb ilyen külsőségekre, véletlenszerűségekre. De nemcsak a halál, hanem a születés misztériumával is így vagyunk, és mindennel körülöttünk a világban. A művészettel is – ami szintén csak akkor marad élményünk, ha a teremtés és az egyetemes életvalóság misztériumának részesévé tud tenni bennünket.

Kosztolányi nem világítótorony előttünk az élet ismeretlen tájai felé. Nem vezérlő, hanem bámulatba ejtő szellem. Bármilyen furcsán is hangzik: sokáig úgy éreztem, nem ajándékoz, hanem kiszolgál verseiben. Helyesebben: nem törekszik az élet alakítására, csak kitölti az időt mindennapjaink gyötrő eseményei között. Akár az artista, nem többet, csak pillanatnyi figyelmet kér tőlünk, s aztán, ha érdekel bennünket, ha nem, bemutatja előttünk nyaktörő mutatványait. A maga gyönyörűségére. Örülni tud annak, amit csinál, vagy inkább, ahogy csinálja, a mozdulat, a lendület figyelemreméltóbb, mint a cél, amit elér vele. Nem céljainak, hanem eszközeinek megválogatásában kiváló. A célt legtöbbnyire nem ismeri, s mintha nem is lenne rá határozottabban kíváncsi. Ezért érhetik váratlan és értelmetlennek tűnő meglepetések az életben.

Kosztolányit nemcsak a háború rettenete, hanem a forradalmak és az ellenforradalom lobogó kavargása is ijedten magára döbbentette. Szemei tájékozatlanul nyíltak rá az eseményekre, és a játékos kezei fáradtan elernyedtek. Dolgozott itt is, ott is, és nem tudott sem az egyikhez, sem a másikhoz egész lényével odakapcsolódni. Kultúráján mindjárt meglátszott, mennyire irodalmi kultúra, nagyon bizonytalan segítőtárs a hétköznapok útvesztőiben. Ahogy változott a sorshelyzet, az ember szerepe is 263változott. Az a Kosztolányi, aki eddig magafeledten élni tudott játékainak, hirtelen feleszmélt, és a nagy kavargásban, ahol minden és mindenki „lázakban emésztődött”, megérezte ijesztő magányosságát. És úgy érezte: ahogyan eddig volt, talán nem is a legjobban volt.

Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel
hatalmas hang kiabál ujra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjui parádé.
............. Adj hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, te nagy
igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyeket,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Az érzéssel és igazi szomorúságokkal telített hangok, melyek a háborúban szakadtak ki először Kosztolányiból, most így folytatódnak a forradalom és ellenforradalom idejében. Ha küzdőtársnak gyöngének is bizonyult az emberiség harcában, költészete formában leegyszerűsödött, és tartalomban emberibbé mélyült. Üvegesen áttetsző szavai megtestesedtek, formacsillogását szigorú belső konstrukció váltotta fel. Szabad verseket ír, amik nem ritkán prózaian a földhöz ragadnak, esetlenül mozdul bennük a preciőz lélek, de mégis meg tudja magát mutatni sokkal inkább, mint a korábbi versek karcsú, könnyen szökellő és mesterségesen édesített szakaszaiban. Könnyű lenne kimutatni, hogy az idők változásával nemcsak a gyakorlati élet, hanem az új költészet kísérletezései is milyen figyelemreméltó hatással voltak Kosztolányira. Ez a hatás kissé megkésetten jelentkezett nála, s valószínű, hogy eredményeit azért tudta a saját céljaira maradék nélkül hasznosítani. Változása inkább témagazdagodásban, mint új formai tökéletességben mutatkozik meg. A múlt azonban minduntalan visszakísért. Bekötött szemmel című versét így kezdi:

Mint akinek bekötötték szemét.

A Szegény kisgyermek panaszai-ban így olvastuk:

S az alábbi sorok szinte kényszerítenek rá, hogy a „futuristák” diadalmenetére emlékezzünk:

Hadd mondjalak el, te piac,
piac te, kit megvet az ünnepi szónok
s a nyavalyás költő,
mily szép vagy a fényben, milyen diadalmas.

És más helyütt:

Nagy a reggel is. Operett-írók,
bohémek, napi harminc
cigarettátok keserű abrakjával,
éjszaka hivatalnokai,
nézzétek, hogy indul a hegyek mögül
az ismeretlen ifjú.

Aki ugrálni, csillogni, bukfencezni tudott, és a levegőben is csengettyűszót varázsolt elő a szavaiból – ilyen bizonytalanul lépeget a földön, és ennyire az értelem zsákhordói lettek a szavai. Mintha újra tanulna járni, és újra tanulna beszélni. S már aligha tud kitérni ez elől a vállalt erőpróba elől. Az örök diákkamaszból meglett férfivá komorodott. Ha a tükör elé áll, nem tetszelegni akar magának, látván ábrázatának mását, hanem gondos számvetést csinál múlttal, jelennel és jövővel. A szavak karneválja helyett a bizonytalanságérzés panaszai kondulnak. Az impresszionista költő kibámul az éjszakába, és illúziókon és hirtelen impressziókon túl egyszerre így szól magához:

Az ember ötvenéves, betegségek kerülgetik, és úgy érzi, bármerre indul, elkerülhetetlen az a bizonyos sötét gödör, amibe egyszer bele kell zuhanni. Az ember öregszik, és a költő is csak ember. S a költőnek most jelent meg válogatott verseinek kötete, hogy az alkotások, mint egy családi gyülekezet, ünnepeljék alkotójukat. Kosztolányi mondta Füst Milán ötvenéves jubileuma alkalmából: „Az ünnep: felszabadulás. Az ünnep: bátorítás, hogy közvetlenek és emberiek legyünk.”

Kosztolányi legutóbbi versei, a kifürkészhetetlen emberi sors megnyilatkozásai, egyszerű emberi szavakban.

(Kézirat; é. n.)
266
Móricz Zsigmond

Század eleji irodalmunk a líra korszaka, a versírók hódításának ideje volt. Az évtizedekig tartó lelki pangás, formakérődzés, a féltehetségek elburjánzása után mintha természeti csoda történt volna, mintha egyszerre kivirágzott volna hétköznapi életünk. Váratlanul, mintegy az ismeretlenből léptek elő az új költők, a hódítók mohóságával és a jó harcosok fegyverzetében jöttek – és győztek.

Alig maradt terület, és alig jutott figyelem a prózaíróknak. Igaz, hogy nem is törtek elő seregesen, s aki jött, nem osztotta ketté olyan kegyetlen vakmerőséggel a múltat és jelent, mint ahogyan a költők élén tette azt Ady. A múlt élt és hatott. Mikszáth, Gárdonyi és Bródy hangját nem hordták el a szelek, mint a jó Költőcske Mihályokét. S nemcsak a közönség fordított hátat az elbeszélő irodalomnak, hanem maguk az írók is robotnak érzik elbeszélő munkásságukat. Heltai Jenő így panaszolja sorsát Előszó egy soha el nem készülő verses könyvhöz című szonettjében:

Boldog, kinek aranyröptü lelke
Álommezőkön andalog…
Én a józanság országútján
Tülekedem, lopok, csalok,
Vékony kenyérért, gyatra bérért
Csak görnyedek, csak agyalok.
A szárnyas lóról rég leszálltam,
Ma már nem járok csak gyalog.

Igaz, hogy Heltai a nagy kanyarodónál áll ebben a pillanatban, keserűen érzi a változást, amikor a Modern dalok költője „leteszi a lantot”, és a „józanság országútján” elindul az elbeszélések, regények, színdarabok sokkal prózaibb világa felé. Heltai így panaszkodik, bárha ez a panasz nem csap túl egy könnyed szonett határain. Formát változtatott; de lényegében megmaradt, aki volt: a polgári Budapest szellemes, könnyűkedvű szórakoztatójának. Nem lett pártütő az újakkal szemben, de nem is tudott felsorakozni a vonalukba.

267

Az új költők mellett Móricz Zsigmond nyitotta meg az új prózaírók sorát, ő szólalt meg először úgy, hogy helyet követelt és kapott a zengő együttesben.

Hét krajcár című kötetében ismerkedtem meg írásaival. Jelentőségüket nem láttam olyan korszakot nyitónak, mint amilyennek a Nyugat hangsúlyozta. Megéreztem bennük a friss erők lobogását, de ekkor már ismertem Zolát, Tolsztojt, Maupassant és Gorkij novelláit, s ha Móricz maibb is, írásai dinamikusabbak is amazokénál – semmi esetre sem tárnak elém új, ismeretlen világokat. A Hét krajcár-ról csak dicséretet hallottam, s amikor elolvastam, túl könnyűnek találtam, alig többnek naiv, szentimentális mesénél, amit, ha akarom, elhiszek, ha akarom, nem – az írója nem tudott bűvkörébe keríteni. A született pestieket talán megfogta a miliő, a figurák népi furcsasága, a kis művet mint egzotikumot csodálhatták – nekem sok minden ismerős volt benne: ismerős és felületes. Zamatos, de nem eléggé tartalmas eledel. Nagyon is az „életből volt kiszakítva” ahhoz, hogy a költők munkáihoz mérten megejtő művészet legyen, gondoltam, és sokkal inkább felületi megfigyelés, csillanás-villanás, semhogy az életet adhassa. Érzelmes naturalizmus és könnyű fajsúlyú moralizálás.

Móricz azóta leggazdagabb termésű írónkká teljesedett, s nemcsak hírnöke volt az új magyar prózának, hanem hosszú időre meg is határozta annak fejlődési vonalát. Ha a Nyugat lírája Párizzsal kapcsolta össze Budapestet, akkor első reprezentatív prózaírójával a kisváros, a falu és a tanya világa tárulkozott elénk eddig jóformán ismeretlen erőiben és színeiben. Nem az etnografikus hajlandóságú Tömörkény mellé állt Móricz, nem a kuriózumok érdeklik, hanem a közvetlen élet gazdagságát akarta megmutatni a maga nyerseségében és némi szociális tendenciákkal. Nem a szocialista világszemléleti és politikai beállítottságával nyúlt tárgyához, de mégis, amit megmunkálásra érdemesnek tartott, és ahogyan azt elénk állította, abban már benne volt a paraszti származású ember keserű élettapasztalata, és tudatosodó jobbra kívánkozása. Máról holnapra világosan elkülönült elődeitől és közvetlen társaitól. Kevésbé anekdotázó, mint Mikszáth, élettől duzzadóbb a spiritualizmus felé hajló Gárdonyinál, és heroikusabb, mint Bródy. A népiesek között leginkább népi egyéniség. Ismerője a magyar tájnak és embernek, színei rikítóak, mint a mező virágai, emberei hirtelen természetűek, kurjantgatók és ümmögők, mint akik távol élnek a kifinomult szokásoktól, dolgoznak és sínylődnek, az állataikkal vannak a legjobb egyetértésben. Ősi vonások, ösztönös életerők ezek Móricz alakjaiban, mint ahogyan ő maga is tele van vad, ősi erőkkel, amik nemegyszer rendezetlenné, igénytelenül lapossá vagy patetiku268san túldimenzionálttá formálják műveit. Sajátos adottságok ezek, de nem merítik ki jellemző tulajdonságait.

Nem szocialista író, szociális érzésvilágát azonban csak a formulák alóli felszabadultsága választja el amazokétól. Ha végigtekintjük munkásságát, megláthatjuk emberi tévedéseit, gyakori határozatlanságait, de kortársai közül, Adyn kívül, aligha tudnánk egyet is melléállítani társadalmi élménygazdagságban és tudatos szókimondásban. Nem problémákkal és absztraktumokkal bajlódik, reális viszonylatokban lát mindent, nem a titokzatos, hanem a magától értetődő izgatja, és arra törekszik, hogy a maga valóságában mutassa meg előttünk a világot. Sokszor támadták naturalizmusa miatt – pedig ő nem is naturalista, nem ragad meg a valóság egy kimetszett pontján, nem pepecseli agyon alakjait, nem „objektív”, és nemcsak tükrözi, hanem át is gyúrja anyagát. Nem naturalista, de vérbeli realista abban az értelemben, hogy gondolatai, érzései testet öltenek a szavakban, amit kimond, az nem képlete vagy elvont értelmezése valaminek – a szó mint a mondanivaló teste azonos önmagával. Nem általánosságban, hanem pontosan és egyértelműen. Ez az egyértelműség Móricz teremtő erejéből fakad, s ez a teremtőerő emeli megbecsülendővé művészetének jelentőségét. Írásaiban nem találkozunk csodákkal, de nem csodálatos-e maga a virág, a fa és az ember és az egész mindenség, ahogyan körülvesz bennünket? Az ismeretlen tengerfenék semmivel sem misztikusabb életmegnyilvánulás, mint a csillagokat számláló öreg parasztember vagy az anyatej után nyiszorgó fiatal csikó a tanyai istállóban. Az tehát, hogy valamely író milyen témakörből meríti mondanivalójának anyagát, sem stiláris, sem formai szempontból nem jelent osztályozó megkötöttséget. Vagy talán a szerelmet mint témát nem dolgozták fel a parnasszienek csakúgy, mint a szimbolisták, a pantheisták csakúgy, mint az impresszionisták? Maeterlinck és Strindberg egyazon forrásból merítenek; Leonardo da Vinci és Raffaello nem irányzatukban különböznek, hanem abban, ami irányzatukat elkülönbözteti egymástól. Irányzatuk különbsége ellenére is azonban mindkettő hatalmas lehet a maga nemében és abban a világban, amit művészetnek nevezünk. Az a kritikus, aki előítélettel, eleve megadott szempontokkal lép a megkritizálandó mű elé, elérheti szempontjainak igazolását, de nem tárja fel előttünk a mű lényegét. Mint a legtöbb művész, Móricz is így járt pártoskodó kritikusaival. Sokat beszélnek robusztus erejéről, de alig valamit alkotóképességéről.

Nem könnyű feladat összefoglaló kritikát adni olyan művészről, aki inkább a nagy egész körvonalazását, mintsem a részletek gondos kidolgozását tartja végső feladatának. De ha részleteiben darabosan cizellálatlan is, 269egészében sokszínű, mint a nyári mező, és monumentális, mint a kemény hegyhát. Aki fitymálódón akar elmenni alkotásai előtt, annak jó előre be kell hunynia a szemét, hogy ne láthassa meg formatömbjeit, és be kell fognia a fülét, hogy ne hallhassa meg szavainak lüktető dinamikáját… Különben ő sem kifogásolhatatlan mester, mint ahogyan senki sem kifogásolhatatlan azok közül, akik tevékenyen élnek a világban. Móricz pedig az az író, aki tevékenyen él, nemcsak annyiban, hogy ír, hanem annyiban is, hogy keres, kutat, szinte azt mondhatnám, varázsvesszővel járja a magyar földeket: föltárja a múltat, és lefixálja a jelent. Irodalma nemcsak a művek sorozata, hanem adattár is.

A majdani történész az ő történeteiből nagyobb bizonyossággal meríthet, mint a vármegyeházak irattáraiból és a múzeumok lomtáraiból. Mindezek az adatok és mesterségesen beállított tükrök külső mivoltában mutatják a parasztot. Móricz a század első írója, aki a parasztot mint embert állította elénk embertelen életviszonyaiban. Emlékezzünk csak: a Hét krajcár érzelmes meséje után milyen ellenállást nem tűrő, visszhangot követelő erővel toppant bele idillikus, nőies irodalmunkba a Sárarany Turi Danija. Pogány dolog volt ennek a parasztnak a megformálása, és minden túlzottsága, valószínűtlensége ellenére is nagyon megbecsülendő teljesítmény. Egyszerre túl voltunk a népszínművek hangulat-kulisszáin és kedélyes, bárgyú népségein. Pedig Turi Dani még nem Móricz hús-vér parasztja, inkább irodalmi reakciója, naturalisztikus-romantikus visszahatása a romantikus-stilizált csikósnak, a nótázó lókötőnek. És szigorú értékeléssel, forma szerint nem is regény ez a regény. Kép- vagy helyesebben rajzsorozat, néhány szokatlanul hangulatos részlettel: sokkal inkább a cselekményes mozzanatok dominálnak benne, hogysem egységes történés-folyamat alakulhatna ki az olvasó előtt. Formailag hiányos, tartalmilag inkább demonstratív, mint dokumentáris jellegű, mégis kiindulási pontját jelenti az új magyar regényirodalomnak. Annak a regényirodalomnak, amely mindmáig nem találta meg szerkezeti törvényeit. Formai területen Móricz sem váltotta be ígéretét. Turi Dani konstruált figuráján hamarosan túljutott, de hogy közelebb kerülhessen céljához, úgy látszik, közelebbi pontban is határozta meg célját.

Első regénye után a legnagyobb erőpróbát a A fáklyá-ban kísérelte meg. Vállalkozása megint nem sikerült. Ennek a feladatnak a megoldásához nem volt elegendő Móricz hatalmas ábrázoló ereje: szociológiai tudásának hiányosságai tátongó réseket hagytak a regényben. Olvasása közben nemegyszer Petőfi Apostol-a jutott eszembe, és végül is az egész história, mint valami rosszul épített szekér, beleragadt az át nem hevült érzések és végig 270nem gondolt gondolatok kátyújába. És mindazokban a munkáiban, ahol Móricz szándékosan komponálni akart és azokban is, ahol fantáziából akart művészi valóságot teremteni, fáradtan megfeneklett. Az ő képességeit nem a fantázia, hanem a valóságmegismerések táplálják. Ahol ösztöneire, érzéseire bízza magát, ott magával ragadó, ahol spekulatívvá válik, ott lapos és érdektelen.

Turi Dani regényének harmadik kiadása van a kezemben. Bekezdő soraiban még ma is érzem a kétségbevonhatatlan tehetség gazdag ígéretét:

„Égető, meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhet a búza, egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény, meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, »az isten is kitanult már a mesterségből«, de nem zúgolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak. Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogyan jön.”

Érezni kell, hogy az idézett néhány sorban nem az idegen, nem a falusi látogató, hanem a bennszülött, a nyitott szemű paraszti sarj szólal meg, közvetlenül és találón, kissé gúnyosan és úgy, hogy ez a gúny már öngúny is. Az író nem az időjárás vagy a táj festői leírását adja, soraiból már kiviláglik, hogy minden a világon az emberhez való viszonylatban érdekli, és amint később láthatjuk: az ember is csak az emberekkel és a dolgokkal való viszonylatban foglalkoztatja. Aki embert megír, az nem magában álló külön lélek, egy ő a nincstelen szegények közül vagy a zsíros gazdagok közül, a dühöngő elégedetlenek vagy a tunya jóllakottak közül, jelképezője egy egész osztálynak és valamennyiben az egész emberi fajtának. Móriczban az embert és írót pillanatra sem lehet kettéválasztani. Homogén egyéniség, az író az ember sugallatait írja meg, s ez az ember nemcsak régi magától, de messze alatta maradt falusi fajtájától sem tudott mindmáig elszakadni. Hiába kísérletezik városi témákkal, hasonlatait a mezők, rónák, a termő földek és az igavonó állatok világából veszi, és ha városi alakjai megszólalnak, csak úgy harsog ki belőlük a paraszti múlt. Vitathatatlan, hogy Móricz ma legelső prózaíróink sorában áll, s talán az elsők között is a legszámottevőbb, s ezt a helyet nem tudja munkásságának érdemein túl hasznosítani. Művei sem gazdasági, sem politikai különszolgálatot nem tesznek alkotójuknak. Móricz, aki ma a magyar kultúrtermelés első mesterei között jár, mint valami szomorú tehertételt hurcolja magával nehezen mozduló, agyoncsigázott paraszti fajtáját. Közülük való, és minden szava róluk és érettük hangzik el. Nem tudatos szociális programhangsúlyozás ez nála, ösztönös megnyilatkozás, művészeti elrendeltetés a számára. Ahogyan említettem: ott, ahol vezérfonalat akar adni, ott, ahol világnézeti értelemben oktatómunkát akar végezni, összeroppan és elsekélye271sedik. Matolcsy Miklós, A fáklya hőse, a legkevésbé reprezentatív Móricz-figura. Papíron született meg, s mindvégig nem tud igazi testet ölteni, árnyékfolt a papír síkján, s a szentenciái üresen kondulnak, mozdulatai holmi patetikus színpadi játékra emlékeztetők. Azt mondja mindjárt a regény elején:

„Bizonnyal fáklyája akarok lenni az én nyájamnak… Fáklyája legyek hát ama nagy és szent igazságoknak, amelyek lelkemet betöltik, s inkább gályára vitessem, mint a mi eleink, mintsem valaha eltántorodjam azoktól…”

Móricz így motiválja történetét, de ezek csak szavak, s az az apostol, aki így beszéli ki magából feladatát, az nem fogja betölteni hivatását, lelkének tüzei ellobognak a szavakban, kitörései magtalan hevületek, amelyek inkább az erősek szánalmára, mint a gyengék megerősítésére alkalmasak. Holott Móricz embereit éppen az különbözteti el elsősorban írótársai kimesterkélt alakjaitól, hogy húsból-vérből való életet jelentenek, vad, ősi ösztönök mozgatják őket, s ha a művészet a nagy organikus élet egyik jelensége, Móricz művészete már szinte maga a közvetlen élet. Matolcsy Miklós magára maradt. Az író hátat fordított a kísérletezésnek, s ahelyett, hogy programot akarna megvalósítani, mint az anyaföld termett, egészséges bőségben, gazdag változatban.

Teremtőképessége két feneketlen erőforrásból merít újra és újra: a szexualitás és a gazdasági nyomorúság világából. Matolcsy Miklós alakja letűnik a színről, de Turi Dani más-más változatban újból megjelenik. Szexuális éhsége csakúgy kiordít a szegény parasztokból, mint Báthori Gábor vadkantermészetéből. Mintha az egész világ az asszony körül, a nemiség problémája körül forogna. Ezt a motívumot néha túlfokozza Móricz, de sohasem lépi át a művészet határvonalát. Hogy néha rikítóak a színei, túlhangsúlyozottak egyes jelenetei: ezt nemcsak ésszel, hanem esztétikai érzésünkkel is megbocsáthatjuk, ahogyan a napnak megbocsátjuk árnyfoltjait. Aki a lélek immateriális szépségeit keresi, ezen a tájon nem leli meg gyönyörűségét, de aki a művészetben az életvalóság ízét kívánja, az jóleső odaadással olvashatja Móricz könyveit. Az ő művészete nem menekülés a valóságtól, hanem annak a sűrített, mélyről fogott kifejezése.

Küzdelem, az életre kényszerülés és az élni akarás végtelen küzdelme. És nincsenek benne meddő tépelődések, csak kényszerű nekilendülés jobbra vagy balra. Ha az élet nem éri meg az árát, ám jöjjön a halál. De Móricz alakjainak ez az érzelmi elhatároltsága távolról sem jelenti azt, mintha nála csak az angyali jóságú és az ördögi gonoszságú lények kapnának szerepet. Igaz, hogy elementáris színekkel dolgozik, de ezek a színek izzanak, és ellentéteikben a spektrum egész skáláját magukban foglalják. 272S ha nála a szerelem mindig vörös, a düh mindig fekete, s az irigység mindig sárga, akkor is hányféle variánsát tárta már elénk szerelemnek, dühnek és irigységnek. Mennyire másképp beszél a szerelemről Turi Dani esetében, és mennyire másképp, amikor Az Isten háta mögött elterülő kisváros szereleméhes úrasszonyát mutatja be. És micsoda dühök lobognak fel Matolcsyban és micsoda dührohamban fullasztja meg magát Kis János, a Tragédia hőse? Nem az egyhangúság, hanem éppen a fékezhetetlen, a feneketlen bőség és változatosság irodalma ez. Nem cicomásan tarka, de ingerlően színes. Nem nagy térfogatú, de minden darabjában képes arra, hogy felkeltse bennünk a monumentalitás érzését. És ezen a ponton érdemes rámutatni arra a különbségre, amit Móricz regényei és elbeszélései között látunk. Regényeinek nincs egyenesen vezetett történésvonaluk, a kompozíció belső szerkezete laza és a cselekmény legérdekesebb mozzanatai is nemegyszer mintha véletlenül adódnának. Ez olyan fogyatékossága Móricznak, amit mindmáig nem tudott legyőzni. De igazságtalan lenne azt állítani, hogy ezek a hiányosságok döntő jelentőséggel bírnak írásaiban. Ha a kompozíció tiszta vázát, a szerkesztés zártságát nélkülözzük is, ezeket a hiányosságokat felbecsülhetetlen értékkel kárpótolja az a belső élet-dinamika, aminek a jelenvalósága éppúgy, mint Adynál, lendülettel átsegíti az olvasót a technikai zökkenőkön. Móricz, akárcsak Ady, egész életét művészetének rendeli alá. S amilyen intenzív erők dolgoznak az életében, annyira nagyszerű a művészete. A kidolgozott technika mintha nem is jönne nála számításba. De azért tévedés lenne így látni a dolgot. Móricznak megvan a maga nagyon is sajátos technikája, de ez a technika nem hasonlítható az artista mechanizált ügyességéhez – ezért is helyesebben tesszük, ha Móricz technikáját a művész kifejezőkészségének nevezzük. Készség, amely nem a pontosságban, hanem hatást kiváltó erejében nyilvánul meg. Ezért olvassuk magunkat túl látszólagos pongyolaságain, fájlaljuk prózai lompossággal bukdácsoló mondatait, de a leggyarlóbb helyeken is érezzük, hogy a tűz ott szunnyad a fakó mondat mögött, s ha fellobban, beragyogja az egész területet.

S ahogyan Móricznak vannak technikai fogyatékosságai, ugyanúgy vannak pszichológiai túlzásai. De ez is csak annyiban nevezhető hibának, amilyen értelemben a másikat nevezhetjük hibának. Valószínűleg ezek a pszichológiai túlzások, a történelemben előforduló és nehezen ellenőrizhető momentumok azok, amiknek láttán a felületes kritika Móriczot a naturalizmus vádjával illeti. Valóban Móricz nem pszichologizál a papíron, mint ahogyan azt a pszichoanalitikus iskola képviselői teszik, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy az író csak a dolgok felületét érinti, s hogy 273a lényeg belső összefüggései homályban maradnak előtte és következésképp az olvasó előtt is. Hogy mennyire pszichológiai összefüggéseken és hatóerőkön épülnek ki Móricz alakjainak cselekedetei, azt semmi sem bizonyíthatná jobban, mint éppen a cselekedetekben élő emberek egészséges, benső egyensúlyállapota. Móricz nem a tudat, hanem a tett pszichológusa. Hősei nem a szemlélődés, hanem a cselekvés emberei. Vadak, mint valami barbár törzs tagjai, mohók, türelmetlenek, falánkok és szemérmetlenek, mint a ragadozók, és ebben a förtelmes tenyészetben csak a legritkábban találkozunk patologikus esettel. És olyasmivel sem találkozunk, ami váratlan furcsaságával és kétértelműségével megdöbbentene bennünket. Móricz nagyon is pszichologizál, de ezt laboratóriumi munkának minősíti, s csak az eredményével, a szintézissel lép olvasója elé. És még egy. Nem oknyomozás útján jut el alakjai megformálásáig, hanem úgy jövés-menés közben rájuk bukkan, miközben száz kis más dologgal, száz más fonál kibogozásával bíbelődik egyszerre, rápillant emberére, és a száz idegen szál most, ebben az egy dologban kapja meg megoldásának értelmét. Az a Kis János, akit Móricz a Tragédiá-ban ír meg, dehogyis az a Kis János, aki ezen és ezen a tanyán élt valaha. Dehogyis. Ez a Kis János csak azért öltött testet, csak azért állt talpra az elbeszélésben, hogy szó nélkül is és arra való gondolás nélkül is a nincstelen magyar parasztok százezreit pédázza. Ne értsenek félre, nem szociográfiai dokumentumnak szánta őt az író, és nem valami világmegváltó eszme megtestesítője, csak egy ő a hozzá hasonlóak közül, és ebben a hasonlóságban van általános jelentősége. Kis János drámája nem átlagtörténet, de általános érvényű dráma. Valóban ebben a csöppnyi emberkében benne van a magyar paraszt-tenger. Mint ahogyan a Szegény emberek szabadságos katonájában benne van a háborúba kényszerített, vérre uszított katonák sorsa. 1916–17-ben íródott ez az elbeszélés, s valószínű, hogy a háborús irodalom remekei közé tartozik. És ennél is több. Akkor, amikor a világ őrjöngött, amikor nemcsak a bamba tömeg kívánta a győzelmi diadalt, hanem az írók, a halk szavú széplélek-lírikusok között is akadtak olyanok, akik együtt ugattak az ágyúkkal, és együtt gyilkoltak a született gonosztevőkkel – Móriczban ekkor megszólalt a lázadó ember, és a gyilkos katona történetével a kegyetlen emberi sorsot testesítette meg előttünk. Nemcsak írói teljesítmény volt ez. Hanem nemes és a legbátrabb emberi cselekedetek egyike is. A lélek felizzott, mint a kohó tüze, és az író ebben a tűzben olvasztotta meg ércét, hogy kiöntse belőle a szenvedő ember szobrát. Igaz, hogy a magyar írók nagyon kis hányada állt csak a háború szolgálatában, de Móricz nem torpant meg a feleúton, túljutott a pacifizmus meddő siránkozásain, és a Sze274gény emberek története nyílt háborúellenes hang. Móricz érzéseinek és világszemléletének szociális gyökerei félreismerhetetlenül megmutatkoznak ebben az írásban. Szociális cselekedet, anélkül hogy a művészi produktum rovására lenne.

Ha Móricz regényeiben hiányoltuk a forma tisztaságát, a kompozíció egységét, akkor most meg kell állapítanunk, hogy a Tragédia, Szegény emberek, Disznótor, Gyalogösvény, Barbárok és még egy sereg más elbeszélésében elérte alkotóképességének tetőfokát s a mű formai tökéletességét. Ezekről az elbeszélésekről szólva nem akarom a tartalmat a forma fölé emelni, a művész fogyatékosságát az ember szociális elveivel mentegetni. Éppen a kettő egységéről, a műalkotás tökéletességéről beszélek. Ezekben a novellákban az író emberi adottságai nagyszerűen összevágnak az ember alkotóképességeivel. A tartalom azonos a formával, a szó értelme a hangsúlyozással, a történet magja a megjelenítés kereteivel és a belső indulatok a mondatok dinamikájával. Elég, ha a Barbárok tartalmi és stiláris egységére gondolunk. Akik szeretik Móriczot stílus-pongyolasággal vádolni, azok ebben a darabban megismerkedhetnek stílusának tudatos voltával, szókincsének gazdagságával, mondatszerkesztésének szinte érzéki finomságával. Némely pontján már nem is értelemhez kötött irodalmi munkának hat ez az elbeszélés. Csontkemény, barna fából faragott domborművekre emlékeztet olvasás közben, és érzem, hogy ez a történet nem szorul a materialista szemlélet korlátai közé, megkötetlen, térben és időben él, és élni fog különböző területeken és meghatározhatatlan időkig az emberek emlékezetében. És a Barbárok nemcsak stílustisztaságában móriczi remekmű, hanem az író történelemszemléletének is pompás kifejeződése. Ha a Tündérkert első fogalmazásában még túl dekoratív volt, cselekményeiben túl kihangsúlyozottnak tűnt, itt már egymást segítő hangokból épül fel a skála, s a dekoratív díszítés mértékadó stilizálássá hajlik át. Hogy ez a változás milyen tudatosan következett be Móricznál, azt éppen a Tündérkert átdolgozása mutatja. Micsoda erő és makacs akarat kellett ennek a feladatnak a vállalásához és következetes végrehajtásához. Móricz önként vállalta a feladatot, és lelkesült elszánással meg is oldotta azt.

Móricz áldott termékenységében remekművek és elvetélt felemás darabok váltogatják egymást. Nem az az író, aki gondos aprólékossággal kimunkálja műveit. Akárha állandóan a felizgatottság állapotában lenne, szinte ráveti magát a témára, és egyetlen szerencsés mozdulattal keríti azt alakító hatalma alá. Lírai érzéseivel fogja fel az élet jelenségeit, és mindent az első pillanatban irodalmi formában lát. Ebben az irodalmi életlátásban kétségtelen a rokonsága Adyval. „Szentírásos ember, kinek szent az 275írás.” Elfogyasztja magát az írásban, és az írásai azok, amik a földi életen túl is éltetik majd. Mert ha jön a kritikus, aki Móricz sáraranyai közül kiválasztja a színaranyat, látni fogja, milyen gazdag és ajándékozó kedvű ez az ember.

Úgy vélem, A boldog ember és az Erdély Móricz eddigi termésének csúcsteljesítménye. A töréseknek, kiegyenlítetlen területeknek, amiket annyiszor szemére vetettek az írónak, ezekben a művekben nyomát sem találni. Ezek után a művek után pontosan megállapítható, hogy Móricz szigorúan reális látású és friss, nagy fantáziájú író. Tehetségének ezt a két alapvonását eleddig alig is sikerült egyazon műben ennyire egyenlő szinten érvényesítenie. Mai témájú társadalmi regényei formailag kiegyensúlyozatlanok, az író fantáziáját köti az adott miliő, és ezért a művek elolvasása után a kielégítetlenség érzése marad vissza az olvasóban. Nincs meg a miliő és a figurák, az indulatok és cselekmény, a mondanivaló és forma közti teljes harmónia. Említett két könyvében nem érzem ezt a törést, nyilván mert az író alkotó zsenijének feltűnően két ellentétes elemét nem is akarta egy pontban szintetizálni. A boldog ember-ben vállalja a teljes megkötöttséget, a tárgyi adottságokat, a másikban, az Erdély-ben a legteljesebb szabadsággal alakít, nemcsak mesét költ, hanem a kereteit is maga szabja meg, nemcsak tovább alakítja a valóságot, hanem teljesen újjáteremti azt a saját vágyai és akarata szerint. Ezen a két művén át könnyen rátapinthatunk Móricz sajátos fogyatékosságaira és nagyszerű erényeire. A boldog ember történetében egy paraszt mondja el élete sorját, minden túlzás, tendenciózus célzás nélkül, olyan egyszerű, halkra fogott szavakkal, ahogyan Móricz még sohasem beszélt, és olyan meggyőző közvetlen erővel, ahogyan szólni a legnagyobbaknak is csak ritkán adatik meg. Olyan tiszta hangon zendül itt Móricz stílusa, mint a patak csobogása, színei szemérmesen ragyognak, mintha hajnali párák lebegnének felettük, az érzések nem demonstratív kitörések, az emberek nem marakodnak az író haragja és elégedetlensége szerint, hanem élnek a maguk valóságában, viszonylatban a társadalom törvényeivel és a természeti erőkkel, megmutatva környezetüket és a maguk paraszti sorsát úgy, ahogyan ezt a sorsot még nem mutatta meg magyar író. S az ismert móriczi indulatok híján kompozíciójában nem lazább, színeiben nem fakultabb ez a könyv, hanem tudatosan bölcsebb és természetesen összefogottabb minden eddigi testvérénél. Nem fényképfelvétel a faluról, hanem a falu lelke a művészetben.

Amíg A boldog ember-ben a mai falu lelke sugárzik szét, addig az Erdély trilógiájában a magyar történelem egy szakasza öltött gazdagon látott és gondosan megmunkált alakzatot. Megismerhetjük benne Móricz reális 276történelmi szemléletét, színdús fantáziáját és hatalmas összefogó, alakító és megjelenítő erejét. Ez a történelemírás nem menekülés a jelentől, hanem jellemző vonásaiban kibővítése, elmélyítése egészen az elfeledett és az idők mohájával betakart lényegig. A tizenhetedik század Móricz által megrajzolt világa mennyivel érthetőbbé teszi előttünk napjaink gazdasági, politikai és kulturális zűrzavarát. Nem mesemondás ez, hanem valóságidézés, nem történelemmagyarázat, hanem a történet újra átélése. Ahogyan Móricz a múltat látja, az mélyen érző emberre és a könyörtelenségig eltökélt művészre vall. Nincs történelmi regényünk, amit szembeállíthatnánk az Erdély-lyel. Úgy érzem, ha írójától semmi egyebet nem olvastam volna, akkor is pontosan tudnám, ki ő, és hol a megérdemelt helye irodalmunkban.

De persze egészen más kérdés az, hogy ki milyen helyet érdemel, és milyen helyet kapott ennek a munkásságnak ellenértékéül. Ady panaszai a magyar sorsverésről azonmód Móricz szájából is kiszakadhatnának.

De Móricz nem olyan betegesen érzékeny lélek, amilyen Ady volt. Nem panaszkodik, és nem átkozódik. Dolgozik és termel, mint aki erényei megsokszorozásában teljesíti ki elhivatott életét.

Sokat adott munkásságának három évtizede alatt, de eleddig még adósunk Dózsa György eposzával, amelynek megírása őrá, a lázongó jobbágyivadékra és a nemes művészre vár.

Nyúljon hozzá ehhez a nagyszerű témakörhöz, különben elpacsmagolják előle álcázott követői, akik az ő nyomdokain indultak el, s anélkül hogy tehetségben, vagy bátorságban túlszárnyalták volna, ma háttal állnak felé, mint akik megtagadták mesterüket. Bárha kerülni szerettem volna, hogy ebben a kis írásban szóvá tegyem a Móricz-tanítványok viszonyát mesterükhöz, mégsem hallgathatok róla egészen. Úgynevezett falukutatóink a szociológia korszerű tudományát nagyon is nélkülöző és könnyen írói dilettantizmusban marasztalható könyvei valószínű, hogy nem születtek volna meg Móricz Zsigmond mélyről fakadt szuggesztív erejű elbeszélései és anyagismeretben oly gazdag és pompásan megírt cikkei nélkül, s ma láthatjuk, hogy a mester előtt, aki még ma is hittel és fáradhatatlan buzgalommal fúr-farag anyagán, a követők politikai ügyeskedéssel, kevés felelősségtudattal és hangfogók nélkül játsszák szerepüket. Látván a fiatalok viselkedését, Móricz érdemei közé joggal betudhatjuk emberi szerénységét és etikus magatartását a mindenkori hatalmonlévőkkel szemben. Ha voltak és vannak is pillanatok, amikor kilendül képességeinek természet szabta határai közül, amikor túlbeszéli témáját, amikor idegen területekre téved – mindez csak múló pillanatokra történik meg vele, hogy aztán 277ismét visszahúzódjon felelősségteljes és dolgos önmagába, és folytassa munkáját abban az értelemben és abban a vonalban, ahogyan hosszú évtizedek előtt megkezdte. Mindig zárt eltökéltséggel állt szemben a világgal, s talán azért nem pörlekedik tanítványaival sem, bár jól láthatja, hogy mennyi szétfolyik ujjaik között abból, aminek a felszínre hozásán ő nagy buzgalommal fáradozott.

S lehet, hogy neki van igaza. A kisajátítók éljenek vidáman, szolgálják pillanatnyi érdekeiket, ő a feltalálók és alkotók kasztjához tartozik, akiket nem a közvélemény hozsannázása, hanem elvégzett munkájuk időtálló értéke kárpótol fáradalmaikért.

(A munkás könyve, 1. kötet; 1939.)
278
Szomory Dezső

Ha Móricztól Szomoryhoz lépünk át, körülbelül megadtuk a magyar prózairodalom keresztmetszetét. A két véglet között bizonyára vannak, sőt határozottan vannak kiemelkedő pontok, csúcsteljesítmények, de a horizontális fejlődés szempontjából ezek nem lépnek túl a két végső ponton. Nem többek, nem jelentősebbek ezeknél, csak különbözők tőlük. Sajátos színükkel gazdagítják a kertet, de karakterében nem változtatják meg. Kétségtelenül egyik magyarságában, a másik zsidó kozmopolitaságában olyan egymástól távol eső két határoszlop, melyeken belül új íróink még sokáig munkálkodhatnak a prózai műfajokban. Móricz a rábukkanás és megláttatás mestere, Szomory mint a bűvész, felidéz és elvarázsol, nem lemezteleníti, hanem gazdagon, pompázatosan felöltözteti figuráit – azért, hogy ezekben a lenge fátylakban, szó- és mondatdrapériákban annál kegyetlenebbül mutathassa meg alakjai félszegségét, kiszolgáltatott nyomorúságát és reménytelen szomorúságait. Szomory semmivel sem elvonatkozóbb lélek a mindennapi élettől, mint Móricz, csak más-más szögből nézik az életet, és más-más módszerekkel fejezik ki azt a művészetükben. Az egyik összegez, a másik differenciál. Az egyik szintetikus vonalakkal bekeríti látomásait (gondoljunk Rodin szintetikus rajzaira), a másik módszerét inkább Kokoschka rajztechnikájához hasonlíthatnám. Móricz plasztikus látású, Szomory inkább zenészi adottságokkal áll a világban. Mondanivalóját nem mondja ki közvetlenül, hanem annak rejtett fogásokkal, kerülőkkel, mellékzöngéken át való megérzékítésére törekszik. Azt mondhatnám, ha Móricz realista, Szomory atmoszferikus író. Az egyiknél mintha „semmit sem jelentene” a stílus, a másiknál mintha semmi egyebet nem jelentene az írás „önkényes stílusjátéknál”. Ez a megállapítás túlontúl felületes, és semmi esetre sem jellemzi Szomory művészetét.

Szomory atmoszferikus irodalma mögött ott izzik, forr és kavarog a való élet realitása, ez a realitás ad testet lebegő stílusának, s ha tovább analizálnánk ezt a stílust, könnyűszerrel rámutathatnánk arra a mélységes, korszerű humanitásra, amely kevés írónknál jelentkezik olyan átizzó színekben, elmúlhatatlan szubjektivitással, mint éppen Szomorynál.

Emlékszem első novelláira, amelyek a realitás jegyében születtek, s csak halvány árnyalataikban mutattak a mai Szomory felé. Ami ezekre az írá279sokra felfigyeltette az igényes olvasót, az nem a határozott újszerűségük, hanem a kortársak irodalmától való árnyalati elkülönülés volt. Nálunk akkor Bródyn, Kóbor Tamáson, Biró Lajoson át Zola és Maupassant szelleme fényeskedett, realizmusuk majdnem naturalizmus és naturalizmusuk majdnem impresszionizmus volt, s ebben a hangos irányzatban alig találtak el a nagyobb tömegű olvasóközönséghez Szomory remegőbb levegőjű, tónusosabb írásai. Jóval előbb jelentkezett, mint Móricz, és csak sokkal később lett ismert és becsült tagja a hódítók csoportjának. Igazi értékei a Nyugat körén át váltak ismeretesekké, de amíg idáig eljutott, nagy árkokon és útvesztőkön törte át magát úgy is mint ember és úgy is mint író.

Sosem volt politikus író, de mégis kortársai közül ő volt az egyetlen, aki mint „katonaszökevény”, több mint egy évtizedig élt száműzetésben, kortársai közül ő volt az első, akinek francia nyelven jelent meg könyve, bárha itthon még ismeretlen senki volt, s ő volt az is, aki pénzéhségből sohasem tévesztette össze magát az irodalmi piac szatócsaival, és mégis az ügyészséggel gyűltek meg a bajai a Fidibusz-ban megjelent „pornográf” és obszcén karcolatai miatt. Vannak-e még a Szomory-rajongók között olyanok, akik a Balog Tuta különös történetére emlékeznek? Valóban különös történet volt ez, úgy, ahogyan az életben megtörtént, és úgy is, ahogyan regényt formált belőle Szomory a Fidibusz hasábjain. Történet volt ez az „életből merítve”, de már az igazi Szomory-stílusban. Koraszülött testvére a Pékné históriájának és azoknak a novelláknak, amelyek egy-egy valóságos esetből, egy újsághírből komponáltattak át irodalmi remekké.

Micsoda különös paradoxon. Szomory, az „elefántcsonttorony” művésze nem is áll olyan fenségesen távol a mindennapi élet hegyeitől és pocsolyáitól, nyomorúságaitól és tragédiáitól, mint ahogyan az művei olvasása közben a felületes olvasó előtt és az első pillanatra látszik. Elszakadni a kötöttségtől, a lezártságból, ez a vágy félreismerhetetlenül jelen van Szomory törekvéseiben, de ennek a folyton égő vágynak a lobogása távolról sem azonos a világtól elszakadni akarással, vagy éppen a magatehetetlen meghasonlottság érzésével. A felszabadulni akarás nem feltétlenül a megutálás érzéséből születik meg. Akárcsak Flaubert-nél, Szomorynál sem jelenti az individuum életszomjúsága a szociális közösségérzés kihalását. Az abszolút művészire való törekvés nincs ellentétben náluk a világ és a benne élő ember iránti szolidaritásérzéssel. Flaubert Bovoryné-ja is újsághírből született meg, mint Szomory Pékné-je, és Harry Russel-Dorsan elképzelt haditudósításai is újsághírekkel motivált és ihletett fantáziálások. De Szomory írásai a valóságnak és elképzelésnek olyan keverékét adják, melyben a legszigorúbb analízissel sem lehetne a valóságot és álmot 280részleteiben különválasztani egymástól. Hol a valóság az álom bennük, s hol az álom hat vérző, megdöbbentő valóságnak. Valóság, mondom, de ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy ez a valóság sohasem azonos a materiális valósággal, helyesebben sohasem merül ki a valóság anyagi megmutatásában. Kevesebb és ugyanakkor több is annál. Szomory azt is megérzékelteti, ami az anyagon túl van, de nem az anyagtól különvalón, hanem úgy, ahogy a megfoghatatlan és leleplezhetetlen titkot is magában foglalja, az anyag titkát, amit más szóval léleknek vagy szellemnek nevezhetnénk. Más írónál talán helyénvaló is lenne absztrakcióról és metafizikáról beszélni, Szomory művészet-világa azonban kettéválaszthatatlan, nála a legtúlzottabb fogalmazásban is legfeljebb a valóság átszellemiesítéséről lehetne szó. Ez az átszellemiesítés azonban maga az író kifejezési formája, Szomory stílusa feloldja a tárgy anyagi merevségét, egy folyton változó, lebegő világ jelenik meg előttünk, s csak különös pillanatokban, rejtett hézagokon át fedezhető fel az a reális, sőt időleges pont, legtöbbnyire hétköznapi esemény, amely a mű megszületését, millió árnyalatból összeszőtt testét és formai kavargását elindította. Szomory mondja valahol: „A zseni csak az, aki úgy tudja rejtegetni, olyan ügyesen a titkait, gyöngéit és hibáit, mintha mutogatná azokat.” A legkitűnőbb írásaiban sikerült ezt az elméletet beváltania. Mint már mondottam: az öltöztetéssel meztelenít. Mondataiban nem elegendő a szavak értelmét felfogni, közelébe kell férkőznünk azoknak az elrejtett érzéseknek, amik ezeket a szavakat kimondatták, és helyüket a mondatban meghatározták. Érdemes filológusnak nagyszerű játék lehetne azt kimutatni, hogy Szomory melyik szavakkal és mikor nem azt mondja, amit a szavak logikai, grammatikai értelme jelent. Talán pszichológiai felületesség vagy felelőtlen játékosság ez Szomorynál? Föl sem tételezhető. Kevés prózaírónk van, aki annyira mélyére akar menni a dolognak, mint ő. De vannak írók, akik megnyugtatják olvasóikat, és vannak, akik egzaltálják. Szomory az utóbbiak közé tartozik. Nem leleplezi a világot, de meg akarja érzékeltetni kiismerhetetlenségét. Olykor mintha démonikusan két életű lenne ez az író, írásait olvasva az ördög társaságában érzi magát az ember. Az általa megírt eseteknek és alakoknak nincsen plasztikus anyaguk, nincs lehatárolt miliőjük, csak villanásaik, nyirkosságuk, sikamlósságuk, foszforeszkáló hidegfényűségük van, és ha már nem foglalkozik velük az író, szétoszlanak a térben és időben alaktalanul és súlytalanul. Gondolom, majdnem minden jelentősebb Szomory-írást elolvastam, és nincsen egyetlen alak, egyetlen helyzet vagy esemény, ami az író megformálásában tovább élne bennem. Csak bizonytalan emlékeim vannak bizonytalan fényekre és illatokra, a szédület emlékei ezek, 281mintha narkotikus állapotba hozott volna az olvasás, amíg a könyvet lapozgattam, mintha egy káprázatos báltermen és ugyanakkor egy nyirkos pincén vagy kongó alagúton mentem volna keresztül. Nem annyira az olvasott dologra, mint inkább a magam állapotára emlékszem, amibe visszatarthatatlanul olvasás közben kerültem. És ekkor ugyanott vagyok, ahol az író volt alkotás közben. A dolgok középpontjában. Szomory nem kívül áll tárgyán, mintegy megéli azt, s csak erőhatásában vetíti ki magából. Történetei nem kezdődnek el valahol pontosan, és nem zárulnak le valahol egy befejező pontban. Totalitásában látja és érzi az életet, mozgásában és ellentéteiben egy időben, és ezeknek a felismeréseknek és sejtéseknek alapján komponálja meg műveit. Olvasója részére Szomorynak semmi pontos, egyértelmű mondanivalója nincsen, de van szuggesztív ereje. Diabolikus mondataival nem elbeszél valamit, csupán önmaga jelenvalóságát érzékelteti. Fantasztikusan, reális eszközökkel ellenőrizhetetlenül, ahogyan az csak lírai egzaltációból adódik. Az egzaltáción erős hangsúly van itt, mert bárha Szomoryt elsődlegesen költőnek tartom, mégis, mondjuk, az öreg Verlaine között és közte abban tenném az első különbséget, hogy amíg Verlaine lírikus, Szomory egzaltált egyéniség. Úgy érzem, az egyiknél még a külső züllöttséget is a megválthatatlan belső érzékenység determinálja, a legmélyebb gyökerekből fakadó gyermeki líra az, ami költeményeiben zeng, a másiknál külső behatások vagy intellektuális izgalmak, a tiszta líraisággal ellentétes felzaklatottság az, ami az író hangját modulálja. Alakítja, zengeti és rikácsoltatja, mikor stílusát nemesíti, ugyanakkor modorosságait is táplálja. Mert kétségtelen, hogy Szomory stílusában sok a modorosság, néha már szinte hisztérikusan féktelen, zsonglőr és virtuóz. Ilyenkor lepleződnek le gyöngeségei, és ezekből a gyöngeségeiből élnek kicsinylői és gúnyolói. De kinek nincsenek rosszul sikerült fogásai és fogyatékosságai a teremtésben? S csak természetes, mennél jobban igényeljük magunkban a tökéleteset, a kívülállók előtt annál szemetszúróbbak hibáink. Szomory sohasem volt kedvence az átlagolvasónak, de nagyszerű értékei kitörölhetetlenek a magyar művészet történetében. Az utána következő generációra gyakorolt hatását alig lehet észrevenni, amennyiben vannak követői, azok alig emelkednek felül az epigonizmus színvonalán. Olyan excentrikus egyéniség, hogy aki a hatása alá kerül, az inkább csak torzulataiban mutatja meg mesterét, ami Szomorynál vitathatatlan stílusérték, az a követőnél nyegle külsőséges modorrá válik. Az izmusok és irodalompolitikai harcok közepette is magányosan maradt. Nem annyira messzeható, mint inkább önmagában reprezentatív 282jelenség. Nemcsak a magyar irodalomban, de európai viszonylatban is lehetetlennek tartom jelentőségének pontos helyét meghatározni.

Ha Szomory kifejezési formáját fentebb Kokoschka grafikájához hasonlítottam, akkor most be kell vallanom, hogy művészetét sokkal inkább Greco expresszív piktúrájához érzem közel. Ha a szavakat nemcsak értelmükben és hangzásukban, hanem színekben is érzékelni tudjuk, akkor Szomory szavai, mondatai Greco áttetsző zöldes-kékes sugárzó színeit juttatják eszünkbe, s formalátása is Greco elnyújtott, átszellemiesített formáira emlékeztet. Mint Greco képein, Szomory írásaiban is kitapogathatatlan a testek plasztikája, minden az irracionális felé hajlik annyira, hogy Greco festészetét nem egy kritikus zenei képletekben magyarázza, s ugyanerre a végeredményre jutunk Szomorynál is. Irodalmában alig-alig vannak optikai elemek, víziói sem képekben, inkább hangvariációkban, zenei hatásokban, hullámokban és remegésekben érzékelhetők. Állításaim mellé íme néhány sor Szomory egy húsz év előtti novellájából:

„A zene még játszott, mikor átjöttünk a kerten. A karcsú ember az emelvény szélén egész testében kinyúlva döfködte a levegőt egy vékony pálcikával, mely a zenészeket csakugyan lelkesíteni látszott. Figyelmes szemek a pálcára meredtek, tiszteletteljes tekintettel, valami néma és hirtelen tanácskéréssel, melyet rögtön követtek is. A hegedűsök, gépies karlengésekkel finoman reagáltak a jelekre, és hűen a karnagy előtt, az egész ügyet vezetni látszottak. Mögöttük a gordonkások, a combjuk közt barnálló hangszereikre hajoltak, gyöngéd figyelmességgel, mint kéjes, barna női testekre, s mégis fel-felpillantva időnként a cikázó pálca irányában, melynek celluloid fényessége megcsillant a napban. Hátrább a brácsások dolgoztak meggyőződéssel, és mögöttük a fúvósok arca ijesztően kidagadva, a merev szemek riadalmat sugároztak a vezénylő felé. A fuvolák, klarinétok, oboák, és egyéb fafúvók az erdei hangok sipító üdeségét lihegték bele az egészbe, s a vonósok melódiái fölött s a rézfúvók harsány felhőszakadásai közt kecses majmok lombhintáját idézték fel e hangáradatban, melyet leghátul a nagybőgősök, egész testükben megrándulva, gyorsan alászíneztek, mintegy a sötét pincék és mélységek öblös hangjaival.”

Aki ismeri és átérzi Szomory stílusát, nem mondhatja, hogy az idézet, mint zenére, zenei játékra vonatkozó rész, valószínűleg mondanivalójánál fogva dolgozik ennyire zenei fogásokkal, mozgásvariációkkal és hanghatásokkal. A témát merő véletlenségnek vehetjük ebben az esetben is, mint Szomorynál mindig, s csak az eszközök, módok, fogások a fontosak, szóval csak a lényeg, az alkotás folyamata és a megalkotottság ténye a fontos. Hiszen ugyanebben a novellában ugyanilyen gazdag, polifonikus hangsze283reléssel szól Szomory Glöckner Amáliáról, a halott kisasszonyról és a leányáról is, aki „virult és megszépült a könnyekben, és meg volt sebezve szőkén”.

Csak a zenében fejezhetők ki hasonló tárgytalan erők, magyarázhatatlan ellentétek, amelyek a harmóniát fejezik ki. Hasonló jelenséget hiába keresnénk a magyar irodalomban. A fajta nyersesége, differenciálatlansága megköti írói nyelvét, közvetlenségre és egyszerűségre kényszeríti őket. Szomory kozmopolita lélek, kultúrtradíciói messze szétágazók, s vágyaiban az elérhetetlen felé tárulkozik.

És Szomory állandó felkorbácsoltsága, az alkotás egzaltált pillanatai annyira az íróművész sajátosságainak látszanak, hogy elhisszük: tréning nélkül, önmaga tudatos ellenőrzése és formálása nélkül is ez lenne ő, s az írás szerencsés pillanataiban minden nagy gesztusa és furcsálkodása fájdalmas lírává igazul. De ez a líra pszichologikus vizsgálódások után nem gyermekien ártatlan, hanem egy középkorian démonikus természet megnyilatkozása. Fájdalmas öngúny és a hitetlenség szatirikus látása van mögötte. Különös, hogy mindmáig csak nagyon kevesen vették észre Szomory irodalmának erős szatirikus ízét. Igaz, hogy ez a szatíra is rejtőzködik, s csak itt-ott bújik elő, mint tüske a bozótból. Sebez vele az író, de állandóan megsebzi önmagát is. Önmagát és engem is, aki kifürkészni vágyom titkait.

Ezzel a beállítottsággal olvasom Szomoryt, és megenyhülten gondolom, ahol a legmegfoghatatlanabbul rakétáznak fel mondatai, ott valami nevetségesen kis dolog fáj az írónak, és ott, ahol komoly tragédiákat érzett át, ott puritánul egyszerűvé és átlátszóvá tisztul a stílusa, mint a Levelek egy barátnőmhöz című könyvnek abban a részében, ahol katonaszökevény éveiről emlékszik meg. Különben is ennek a reprezentatív könyvnek ez a legmélyebb lírájú és legtisztább stílusú része. A gunyoros látás azonban itt sem érzelmesedik szentimentális pislogássá. Türr Istvánt itt is megmártja különböző szavakban, a gőgös együgyűség szép figuráját maratja ki belőle. De mindez itt borzalmasan érthető is. Egy katonaszökevény áll szemben a „boldog emberrel, a boldog tábornokkal”, és ez a tábornok még érdeklődik is nála munkássága iránt „azzal a szinte gyerekes naivitással, mellyel általában a hadvezérek érdeklődnek színdarabok irányában”.

A másik különösen szép és Szomoryra általában jellemző része a könyvnek az író születése körül lejátszódó események leírása. Aligha találkoztam még íróval, aki szörnyűségesebben tudta volna magát kifejezni, mint Szomory az ide zsúfolt mondataiban, és még nem találkoztam figurákkal, akiket egy író tökéletes torzsággal emelt volna ki fantáziájából, mint ahogyan ő Podmaniczky és Liszt figuráját kiemelte a napra egy rőt hajú zsidógyerek 284megszületése alkalmából: „…ekkor a nagy zsivajra, vásárra, lármára, hozsannára, a dajka harsány szavalatára bejött az utcáról az udvarra báró Podmaniczky Frigyes, karján Liszt Ferenccel, mint egy elegáns biedermeier dámával, aki e kor ízlésében egy kurta, pörge, magyar kalapot viselt a vállára omló dús, fehér hajak fölött, pontosan a fejebúbján.” Aztán megszólaltatja Lisztet a következőképpen: „Ezek itten valószínűleg az Asser és Naphtali törzséből valók Dél-Galileából, talán éppen Zebulon és Isachar vidékéről, s nem tévesztendők össze azokkal a hebreusokkal és kaldeusokkal az Eufrátesz és Tigris folyók között, akik valószínűleg Arábiából származnak”, és így tovább, s alig egy oldalnyi területen komikus mamlaszokká, zenélőóra-figurákká, a nagyúriságukból az újszülöttet szaglászó antiszemita hülyékké dicséri őket a kritikusok által legtöbbnyire passzívnak és ártatlan zenebohócnak jellemzett Szomory.

Előttem nem látszik ilyen egyszerűnek Szomory passzivitása és elefántcsonttoronyba zárkózottsága. Úgy vélem, az ő passzivitása a legmagasabb fokra hevített önmagát-emésztő aktivitás, az elvonultsága pedig tudatos szembeszegülés a megszokottal és mindazzal, ami az ő számára is megszokottá lehetne. Nyilván mindebben van valami beteges, és pszichologikus eszközökkel meg is lehetne találni ezeknek a megnyilatkozásoknak mély, emberi eredetét. Csak az érzéketlen nem érzi azt a reménytelen keserűséget, ami buja mondatai mögött él, s csak a vak nem látja, hogy az ő szavaiból nem madarak énekelnek elő, hanem hogy azok a szavak maguk madarak, vinnyogó, puhaszőrű denevérek, füttyentő tarka rigók, keringő vércsék: késélek reszelnek össze a hangjukban, és megborzongat az érintésük. És egyáltalában nem is tudnám szépnek vagy pompázónak mondani Szomory stílusát. Szép és pompás csak az egészséges lehet, az ő stílusa valami elformálódott érzékiségnek szinte kimeríthetetlen tengerfenék-világa.

És úgy érzem, néha ő maga is elveszik ebben az alvilági rengetegben… Benne vagyok a könyv olvasásában, és egyszerre észreveszem, már nem is olvasok egyebet, csak szavakat, s már nem is olvasok, csak hallom a szavakat, amiket egy makacs nekikeseredéssel és önmaga tengelye körül forgó őrült vagy szent zakatol az agyvelőmbe. S ha befogom is a füleimet, ő csak mondja, mondja a magáét, mert különben belehalna magányosságába és magányosságán élősködő hipochondriájába… És ezeken a tájakon következnek el a könyvek rengetegei a 17–18. századból észbontón és a nevek, férfi- és női nevek a legősibb és legújabb irodalmakból, lehet, hogy ezekkel a nevekkel tényleg mondani akar valamit Szomory, de mégis ezek a nevek csak mint aranyzománcba öntött kampók ülnek a mondatokban. És itt ráidézhetném Szomoryt önmagára, idézhetném, ahogyan ő mondja: „…itt 285vannak mind e könyvek, szívem szerelmében gyülekezve, mint a Don Quijote szívében az ő ponyvagyűjteménye”. Idézhetem ezt a gúnyos Szomory-mondatot, mert bizony Szomory nemegyszer különb Don Quijote annál a másik szélmalom-vitéznél, oktalan hős ő szintén, de más síkon, s már nem is a realitásokkal, csak a realitások látszatával harcol. Mezítelenül vagy püspöki cókmókkal a vállán a saját irodalmi stílusában áll, mint egy áradó forgatagban, és megfeledkezik arról, hogy ő író, aki kötött anyaggal dolgozik, megfeledkezik a szavak őstermészetéről, amit ritmizálni ugyan lehet, de nem lehet belőle orkesztrális muzsikát előkomponálni. Hiába játszik Szomory mint egy valóságos karmester, Wagner mégiscsak Wagner marad, a költő pedig le van kötve a szavak értelméhez, s az a költő, aki zenét akar komponálni a szavakból, és nem szöveget, az hibrid munkát végez a legnagyobb erőlködések dacára is.

Most veszem észre, hogy mennyi ellentmondással van tele ez a kis írásom. Az előbb majdnem fenntartás nélküli dicsérettel beszéltem Szomory irodalmának zeneiségéről, s most majdnem tagadással támadom azt. De ez csak a látszat. Nem támadom, csak rá akarok mutatni az író stílusának kinövéseire, túlhajtottságára, ami itt-ott bombasztikussá dagad, vagy formalisztikussá merevedik. El kell ezt mondani annál is inkább, mert ahol ezeken a végzetes mániákon túl az író lába alá visszakerül a talaj, kinyílnak a perspektívák, és megérezzük, hogy Szomory megint az elemében van. Amit tehát elmondtam, s ha közben gáncsoskodtam is, szóljon végeredményben minden a dicséretére. S ha közben a szokottnál többet idéztem műveiből, mint ahogyan azt prózaíróknál tenni szokás, azt is azért tettem, hogy az ő segítségül hívásával világosabbá tisztuljanak megjegyzéseim. Mint szintén író, nagyon távol állok tőle, de ragyog ő annyira művészetében, hogy a látó ember nem tudja előtte becsukni a szemét. Itt van közöttünk, és puszta jelenlétével is kritikai állásfoglalásra kényszerít bennünket. Nem alkalmazkodik, de nem is okvetetlenkedik. Végleges ítéletet mondani felőle gyarló kísérletezés lenne. A modern magyar irodalom előharcos csoportjának legidősebb tagja, de pályájának íve még mindig nem záródott le. A legutóbbi esztendőkben megjelent kis tárcacikkei ennek az elposványosított műfajnak időtálló remekei. Anélkül, hogy kivetkőzött volna múltjából, teljes értékével reprezentálja jelen napjait. Program szerint nem szociális író, és mégis nyomorúságos éveink egy-egy körúti csavargó, elcsenevészesedett munkanélküli kamasz, agyonhajszolt pincér és egyéb kitagadottak sorsára ki világított rá élesebb reflektorsugárral, mint Szomory?

És még valami, amiről nem feledkezhetünk meg Szomoryról írván: arról a roppant türelemről, amivel dolgozik, s arról a rabszolga-munkabírásról, 286amivel évtizedek életét kényszeríti bele pillanatok alatt elfolyó mondataiba. És gondoljuk meg, mekkora elszántság, szinte öncsonkító nekibátorodás kellett ahhoz, hogy egy jó időben és sikerek felé induló író ki merjen válni az írói tülekedésekből, és vállalni merje mindazokat a bajokat és bántásokat, amik ezen a pályán a magános embernek kijárnak. Ő vállalta a legnehezebbet, és a maga világszemlélete és esztétikai elképzelései szerint a lehető legtökéletesebbet akarta és akarja adni. Ez vitathatatlan. Ez több akarva csinált kuriozitásnál.

S ezek után nincs is egyéb mondanivalóm Szomoryról. Nem vagyok a kultúra fanatikus szerelmese, barbár, még lecsiszolatlan erők élnek bennem, egészen más világkép felé vágyakozva, mint amilyenről Szomory álmodik. Most, hogy végiggondoltam róla való gondolataimat, nem enyhültek meg vele szemben kétségeim, s bizonyos, hogy sohasem lesz művészideálom, mégis egy ő azok közül, akiket kiválasztottan megbecsülök.

Eddigi elbeszélő művei között a Levelek egy barátnőmhöz című kötetet tartom legteljesebb alkotásának. Önvallomás. Csodálatosan teljes önéletrajza egy embernek, kit nem ismernek, s aki nem is akarja magát megmutatni.

(Kézirat; változata: Nyugat, 1927. júl.)
287
Osvát Ernő

Aki a Nyugat-generáció reprezentáns íróiról szól, nem hallgathat Osvát Ernőről, a Nyugat szerkesztőjéről. A szerkesztő szót értsük itt a legnemesebb jelentésében, mert Osvát egész érzés- és gondolatvilágát, életaktivitását fogta össze és oldotta fel ebben a szerepben. Ha Ignotus zászlóvivője, a „perzekútor-esztétika” visszaverője és szociálpublicistája volt ennek a generációnak, Osvát a nevelője, még akkor is, ha a körülötte munkálkodó írók már indulásukkor is magukban hordták magját annak az értéknek, amit később kitermeltek. Kétségtelen, hogy ez így is volt, hiszen Osvát nem varázsló volt, hanem kertész, aki nem teremtette, hanem gondozta a keze ügyébe került tehetséget. Az új magyar irodalom sokat köszönhet neki, bárha ő sohasem volt az irodalom papja, nem filologizált és nem esztétizált. Mint jó irodalmi szakértőink, nem írta meg az új irodalom kézikönyvét, és nem állított fel határköveket áramlatok és irányzatok elé. A Nyugat szerkesztőségéből mint egy kilátótoronyból tekintett szét a tájakon, és figyelte a szerteinduló fiatalokat. Nem a sommázott eredményekre, hanem az alkotó egyének útjaira és kísérleteire volt kíváncsi elsősorban. Egész szemlélete és szerkesztői módszere benne van ebben a mondásában: „Két külön dolog van: van irodalom – s vannak a nagy írók.” Az irodalom helyett az írók mellé állott, s mégis, mint Ignotus állapítja meg: „egy negyedszázad magyar irodalmára nyomta rá bélyegét”. Azok az írók, akik érintkezésbe kerültek vele, nem egykönnyen felejthették el szemének átható tekintetét, és nem feledkezhettek meg egyszerű szavairól, melyekben testvéri biztatás és kritikusi szigorúság volt egyszerre. Majdnem azt mondhatnám: könnyű volt ennek a generációnak, ha ilyen segítőtársat talált szerkesztőjében, de mégis, ha áldásos is az ilyen segítség, ugyanakkor szinte reflektormegvilágításban érezhette magát az író, és ezért nemcsak hűséges barátai, hanem elszánt ellenségei is akadtak Osvátnak. Megint Ignotust kell idéznem, aki azt mondja a Nyugat harcos éveiről: „Az ellenfél itt Magyarországon egy egész nemzet volt, mely úgy önmagát, mint a többi történelmi absztraktumot: a hazát, a népet, a nemzeti műveltséget s ezen belül az irodalmat szentségek gyanánt emelte maga fölé, miket imádat illet – a konkrét egyes embernek föltétlen alárendelkezése.” Osvát ezek között az egyenlőtlen feltételek között állta a harcot több mint két évtizeden át – mind288addig, amíg ez a harc életforma volt a számára. Aztán egy napon golyót röpített magába, s mint aki betöltötte hivatását ezen a földön, áttért egy másik, nyugodalmasabb világba.

Elhagyta íróit, és belépett az irodalomtörténetbe. De akik őrzik emlékét, érzik, hogy láthatatlan lovasként most is ott poroszkál a csapat élén, s akik becsületesen emlékeznek róla, úgy szólnak, mint a legendák hőséről.

Régen tartozom magamnak én is egy tanulmánnyal Osvát Ernőről. Nem voltam vele baráti viszonyban, de sokszor kerültünk egymás mellé, rosszban és jóban megfigyeltem, mert úgy külső megjelenésével, mint szellemi kiválóságával állandó résenlevésre, odaadó figyelemre kényszerítette azt, aki a társaságába lépett. S én nem vagyok könnyű társaságbeli lény, a sablonos érintkezési formák nem tudnak lekötni, ha valakivel beszélgetést folytatok, szeretem, ha a szavaknak testük s a gondolatoknak súlyuk van. Éppen ezért alig megyek írók és művészek társaságába. A legtöbbjük kétségbeesett siránkozó, ha valahol megjelennek, nem mutatkoznak meg abban az öntudatos egyszerűségben, ami jellemző lehetne szociális attitűdjükre, illetve megkülönböztetett mesterségükre. Mesterségüknél fogva a társadalmi kultúra megalapozói és fejlesztői közé kellene tartozniok, s legtöbbnyire nem egyebek az átlag kultúrigényesség ügyes vagy ügyeskedő kiszolgálóinál. Írói célkitűzésekkel elindulni, és közéjük beérkezni egyenlő az alkotó ember szubjektív és objektív kötelességeinek feladásával.

Osvát Ernő nem volt közülük való. Egyszerű, puritán ember volt, kemény karakter, a munka és a munkáért járó megbecsülés fanatikusa. Hogyan is lett volna tehát bátorságom ahhoz, hogy a cikket, amire olyan régtől készültem, megírjam róla. Nem lett volna ez a szerénytelenség szerénysége? Ott ültem az asztalánál, mikor egy fiatal író túlzott szerénykedésére azt kérdezte: „Uram, azok után, amiket eddig csinált, nem tartja szerénytelenségnek ezt a túlzott szerénységet?” Nem az az ember volt ő, akinek hízelegnek a másik gyarló, tényekkel alá nem támasztott dicséretei, vagy akit kétségbe ejtenek a különben gyáva, szemponttalan firkászok becsmérlései. Mind a két típus megnyilatkozásából éppen elegendő jutott ki neki töretlen, harcos életében. És fenntartás nélkül mindenkor szembenézett dicsérőivel és gáncsolóival. Azok pedig, akik nem a legszűkebb köréhez tartoztak, sohasem láthatták meg rajta külső vagy belső életharcainak nyomait. Szinte kőből volt a felületes kíváncsiskodók számára. Szelíd iróniával, egy-két kemény, telitalálatú szóval visszaverte tapogató csápjaikat, s továbbra is megmaradt előttük kiismerhetetlennek és megfellebbezhetetlen tekintélynek. De ezt a kiismerhetetlenséget és feltétlen tekintélyt nem taktikázó ügyességének köszönhette, ez az ő állandóan jelenlévő 289erejének fölénye volt a környezetében. Mindenkor és mindenkivel úgy beszélt, mintha ugyanezt a témát egyszer már felvetették volna előtte, önmagában már kibontotta a problémák értelmét, s most teljes biztonsággal, teljes nüánszaiban átértetten felel a kérdésre, és dönti meg a másik felületes állításait. Kétségtelenül mindez a permanenciában lévő gondolkodóra vall. Nem volt társadalmi reformátor, de az élet semmilyen kérdése elől nem zárkózott el sem jobbról, sem balról. Nem tartozott azok közé a felületes szimplisták közé, akik ha egyéni vagy klikkérdekeik úgy kívánják, tudatosan is ellenzőt tesznek a szemükre, hogy annál könnyebb lelkiismerettel mondhassák ki üres és nagyhangú szentenciáikat. Ő mindig a dolgokban, jelenségekben tükröződő igazságok jelentőségét kereste, annak értelmében és az emberi szolidaritás érzésével beszélt. Nem tartozott semmilyen politikai irányzathoz és semmiféle felső kegyeket élvező írócsoporthoz. Ezért a politikusok intranzigens polgárnak, a különféle irodalmi társaságok exponensei pedig irodalmi gyermekrontónak tartották. Mind a két megállapítás felületes, rosszakaratú, és mégis mindkettőben volt szemernyi igazság. Osvát Ernő valóban polgár volt, de egy, nálunk talán utolsó példaképe a francia forradalom polgárának. Diszkvalifikálhatatlanul éltek benne a nagy forradalom jelszavai, a határtalan szabadságvágy és a testvéri szolidaritás érzése. Mindig harcban állt a reakcióval, de ennek az örök baloldaliságnak legkevésbé voltak materiális rugói, olyan gazdasági körülmények között élt, mint valami szerzetes, de mindenekfelett nagyra becsülte az ember szellemi szabadságát. Szívesen nevezte magát anarchistának, de nem a szó mozgalmi, hanem ideális értelmében. Kötetlensége egyben a legszigorúbb megkötöttséget is jelentette. Egy ember, aki a saját törvényei szerint élt, anélkül hogy ellentétbe került volna a közösség törvényeivel. Összegyűjtött aforizmái között megtalálhatjuk szigorú etikai normáit. Egy helyütt azt mondja: „A törvények keresése és a törvények elleni lázadás – ez tölti ki az ember életét.” Más helyütt: „Akinek mindent megengedek, azt megfosztom szabadságától, mert megfosztom szabadságharcától.” Másutt: „Csak jót vagy csak rosszat várni az emberektől, egyike a legkártékonyabb radikalizmusnak: képmutatókat nevel, meg cinikusokat.” Továbbá: „Szabadelvűség az emberiség örök lélekjelenlétének követelése.” És: „Milyen kommunizmus az, aminek a magva nem az az érzés, hogy ami az enyém, az a tiéd?” A propagandaírókról pedig azt mondja: „Furcsa írók. Előbb akarják megjavítani a világot, s csak azután megteremteni.” Hosszú gondolatsorok után pont ez a néhány mondat, kikristályosodott értelme egy állhatatos emberi magatartásnak. Szemben állt a pártemberekkel és propagandistákkal, életüket nem maximális önkiteljesedésnek, hanem az 290alárendeltséget önkéntelenül is vállalt szolgálattevésnek látta. Intranzigens volt tehát minden keretek között – olyan harc volt ez, amely belülről fakad, és kifelé termékenyít.

És valóban, irodalmi gyermekrontó is volt. Élete egyik feladatának tartotta, hogy az alig kamaszokká serdült generációt kivezesse, vagy ha nem megy másképp, kihajszolja legalább az irodalmi tereken az apák repülésre már nem alkalmas szárnyai alól. Bizonyos, hogy bűnös ő a gerinctelenek és tehetségtelenek előtt egyaránt. Bűnös annyiban, amennyiben minden alkotó bűnös az átlagfelfogás előtt. A hályogos szeműek nem bírják el a világosságot, és ő mindig fényességben munkálkodott. És mennyivel könnyebb lehet a megbocsátás vagy a csöndben tudomásulvevés azok iránt, akik négy fal közé vonultan regényeket, szobrokat, képeket vagy egyéb műveket alkotnak, s különben a világról megfeledkezetten élik mindennapi életüket. Osvát nem hatalmas könyvek egyéni megalkotásán, hanem az új magyar irodalom megalkotóinak emberi és művészi kiteljesedésén fáradozott. Alig is írt valamit, s ha nem hangzik nagyon profánul, azt mondhatnám, egy egész irodalmat íratott meg. Közvetlenül formálandó anyaga nem a szó és a mondat, hanem a magát gondosan megválogatott szavakban és pontosan megfogalmazott mondatokban kifejező ember volt. Ezt a nagyigényűséget és pontosságot követelte meg az írótól is. Ezért a vele való érintkezés állandó harcbanállást jelentett. Szabadelvűségével valóban az örök lélekjelenlétet követelte az embertől. Szerették preciőz esztétának nevezni, holott következetesen vallotta: „A stílus helytállás.” Az ő gondolatkörében az esztétika és etika különválaszthatatlan. És azt is tudta, hogy: „Minden mély benyomás azzal a szent sajgással hatja át az igazi költőt: mért nem vagyok költő?” Tudta, hogy a költő sohasem adhatja maradék nélkül önmagát, és mégis szinte az abszolút tökéleteset követelte tőle. Nem megelégedni, mert ez lemondást jelent. És nem bezárkózni elfogultságainkba, mert „Világtalan az a képzelet, mely sohasem téveszti össze magát a valósággal. Egyre látni a határvonalat a lehetséges és a lehetetlen között, le nem venni a szemeinket a korlátainkról, önismeretünk fikciójába fojtani magunkat – olyan ez, mintha a védő szemhéj a szem látóhatárává merevednék.” S ha tudjuk is, hogy a forma nem egyéb „a dolgok valóságának illúziójánál”, mégis mindent meg kell tennünk művészi formánk tökéletesítéséért. Mert hiszen: „A művészet nem azt jelenti, hogy az ember újjáteremti magát; csak azt jelenti, hogy az ember kifejezi magát. De művészi-e az a kifejezés, amely nem teremti újjá azt, amit kifejez?” Amit ő írt, az feltűnően kevés ahhoz képest, amennyire a dadogó és vad, rendezetlen erőkkel telített embereket képessé segítette az írásra. Ható- és formálóereje egyene291sen az emberre irányítódott, s akik a szuggesztiója alá kerültek, azok hívők, fanatikusok lettek, szépen szóltak, mint akik megteltek Isten malasztjával.

Osvát Ernő messze visszamenőleg rabbinus ősöktől származott, s ő is hiába lépett be a világi életbe, megmaradt papnak, Isten helyett a művészet szószólójának, s hívőségében is céltudatos és könyörtelen harcosnak. Mint valamikor az ősei, ő is a tanításban élte ki magát. Ősz fejjel, fáradt szemekkel és megtört testtel éjjel-nappal olvasott, tanult, és fáradhatatlanul tanított. Sokszor láttuk a kávéházi sarokasztalnál, hogy nagy emberi fájdalmak gyötörhetik, hegyesen néző szemei bágyadtan visszahúzódtak gödreikbe, s az arca időnként megvonaglott, mindezt szemmel láttuk, és annyi időnk sem jutott ezekben a pillanatokban, hogy szánalmat érezzünk irányában. Meglátszottak rajta a bensejében dúló kínok, s mégis ő volt közöttünk a legelevenebb a tevékenységben. Láthatóan emberfeletti erőfeszítésben állt meg a maga gyöngesége fölött, s ilyenkor is, szinte fizikai értelemben odanyúlt a társaságba az ember felé, akivel egy esetlen szó vagy egy összezavart fogalom miatt elintézendő dolga akadt. És úgy nyúlt hozzá, mintha az a másik puha agyagból vagy idomtalan kőből lenne, aminek megformálása az ő kényszerű hivatása. És makacsul szívós és néha, mint a fanatikus papok, könyörtelen volt ebben a munkájában. Minden szava és minden mozdulata a tanítvány és ellenfél érdekében történt, de tudjuk, az orvos is a beteg érdekében fáradozik még akkor is, ha gyógyítani akaró kezei között meghal a boldogtalan. Így tehát orvos és pap volt ő az én szememben, és nem író a szó mindennapi értelmében. Keveset írt, sokat beszélt, és még többet olvasott. De olvasottsága nem gyűlt föl benne terméketlenül, mint a patologikusan zsugori ládájában az arany, minden mondat elolvasása ismerkedés volt nála a világgal. Önmaga gyarapodása, ami mások gyarapítását eredményezte. Akkor, mikor még a smokkok sem szenvedtek Proust-lázban, tőle hallottam először erről az íróról, órákig és napokon át beszélt róla olyan odaadással és fáradhatatlanul és olyan tárgyilagosan, mintha egy sötét bányát takarna fel előttem, mintha kézen fogva vezetett volna jólelkű kalauz, s mondván: „A tárgyilagosság honvágy: a kicsinyességeink fölé emelkedés honvágya.” Olvasott, mert kíváncsi volt a dolgok rejtett értelmére, s mikor az írókhoz szólt, akkor ezeknek a titkoknak kikutatására és feltárására serkentette és inspirálta őket.

S ha közelebbről megnézzük az ő szerkesztői működését, látnunk kell, hogy ez irányban sem hasonlítható össze a csupán anyagot gyűjtő, legtöbbnyire lelketlen vagy tisztán üzleti szempontokat figyelembe vevő szerkesztőkkel. A Nyugat fénykoráról beszélek most (ha nem akarunk eleve elfogultak lenni, akkor minden embert erejének teljében és ebbe a korszakába 292eső cselekedeteiben kell felidéznünk), s ez a korszak határtalan lehetőségeket nyitott a feltörekvő írógeneráció előtt, s Osvát Ernő ebben a korszakban minden elismerésre méltón megmutatta kritikusi és szerkesztői képességeit: elhivatottságát.

Szürke és igénytelen évtizedek után jelentkezett egy ember, aki aktív, termékenyítő kritikájával fölébresztette és benépesítette a magyar irodalom berkeit, s az új jelentkezőket, mint szerkesztő, össze tudta fogni egy táborba. Fölidézte az új szellemet, és szállást is tudott neki teremteni. Ez az utóbbi cselekedet már a kiváló organizátorra, a fáradhatatlan harcosra vall Osvátban. Harcolt az emberivel és az emberiért, és olyan lelkesültséggel és ihletettséggel organizálta meg lapja külső megjelenési formáját és szellemi tartalmát, mint ahogyan a költők organizálják, alkotják meg verseiket. Alkotó kritikus és alkotó szerkesztő volt. Társai irodalmi műveket, ő művészi lapot teremtett. Mindketten egyenértékű munkát végeztek, eredményeik csakis az alkotás mértékével mérhetők igazságosan. Hiszem, hogy személy szerint is Osvátnak a Nyugat egy-egy számának kihozása nem kisebb élményt és kielégülést jelentett, mint a kortárs költőknek egy-egy új vers megalkotása. Kettőjük tevékenysége csak az anyagban és nem a feladat nehézségében, vagy az eredmény alkotás-értékében különbözött. Ha pedig túllépünk a szubjektív szempontokon, akkor látnunk kell, hogy társadalmi szempontból a Nyugat-nak mint lapnak a jelentősége nem marad mögötte az akkoriban új költők társadalmi jelentőségének.

De az idő múlik, az ember elöregszik, s a tevékenykedő és ellenállhatatlan erők kiégnek belőle, akárcsak az egyszer megtöltött és folyton égő lámpából az olaj.

A madarat a pezsdülő, friss erői felviszik a magas levegőbe az ég felé, s egyszer visszahull meghalni a földre.

Osvát Ernő hosszú-hosszú esztendőkig mindig ott járt egy kiválasztott csapat élén, s ameddig ő bírta, ez a menetelés egyenlő volt a harcos előretöréssel és az ismeretlen terek meghódításával. S aztán, történelmi kényszerűségből elült a harci zaj, a támadásból védekezés lett, társai világgá széledtek, s ő egyedül menetelt, de ez már alig volt egyéb egy helyben topogásnál, olykor lassú visszafelé mozgás.

Egy reggel pedig a lapok elhozták halálhírét.


Több mint két évtizede annak, hogy először találkoztam Osvát Ernővel. Mint minden fiatal írónak akkoriban, nekem is az volt egyik legégetőbb vágyam, hogy írásom jelenjen meg a Nyugat-ban. Minden modern gondol293kodású ember tudni vélte, hogy ez az egyetlen lap Magyarországon, ahol helyet engednek a fiataloknak, nem zárkózik el semmi különöstől, s így érthető volt, hogy mi kezdő és küzdő írócskák a Nyugat felé fordított arccal ébredtünk föl és aludtunk el. A szocialista művészet fogalma ez idő tájt még fel sem vetődött előttünk, úgy tudtuk, a szocializmus maga sem egyéb tárgytalan nyugtalanságnál, s így érthető, hogy nekünk fiatal szocialistáknak is ideálunk volt a Nyugat, amit megkötés nélküli fiatal emberek írtak, s egy szabad kezű ember hírében álló valaki szerkesztett. A szerkesztő, aki fekete ruhájában és csillogó szemüvegével olykor különös varázslónak s olykor különös karmesternek látszott: Osvát volt.

Összeismerkedtünk, s aztán hosszú éveken át tartott ez az ismeretség. Sosem voltunk túl bizalmasak egymáshoz, sokszor éreztem, találkozásunk két szélsőség találkozása, s egymást megbecsülésünk a két különböző erő egymást elismerése és megbecsülése. Állandóan valami láthatatlan fal állt közöttünk, jóformán semmiben sem voltunk egy nézeten, ez azonban nem zárta ki, hogy egy-egy kérdésről órák hosszat elbeszélgessünk. A kávéházi fiatal írók néha megrettenve és kárörömmel hallgatták „veszekedéseinket”. De sohasem váltunk el egymástól különösebb nehezteléssel. Hiszen nem önző érdekeink voltak azok, amik összekötöttek bennünket. El kellett ismernünk egymásról, hiszünk abban, amit mondunk, s hiába lenne minden rábeszélés, amit saját belátásunk szerint mint helyeset elhatároztunk, azt következetesen végre is fogjuk hajtani. És ezek a viták nem voltak terméketlenek. Olyanok voltak, amilyennek ő a termékeny vitákat leírta: „Szép viták azok, melyek olyanok, mintha egy lelkiismeret igazi nyugtalanságát tükröznék. Szép viták azok, melyekben mindkét félnek egyformán, vagy majdnem egyformán igaza van. Szép viták azok, amelyek türelmetlenségre tanítanak.” Ha semmi egyébre nem is, türelmetlenségre bizonyosan megtanítottuk egymást ezekben a vitákban, de nem egymással szemben, hanem a dolgok iránti türelmetlenségre. S közben én megtanultam Osvát fenntartás nélküli megbecsülését, s ő, úgy látszott, beszélgetéseink segítségével eljutott „különcködő verseim” megértéséig és értékeléséig. Volt idő, mikor ezeket a verseimet elolvasásra sem méltatta, s csak azután, hogy Ignotus elfogadott közülük néhányat, adott le tőlem verset a Nyugat-ban. De az akkori kritikáját már nem mondhatnám tisztára irodalmi kritikának, ezt az „engedékenységet” egyéb emberi motívumok is befolyásolták, s erre, mint egy átmeneti útra szüksége volt neki, hogy eljuthasson a versek tisztára irodalmi jelentőségéhez. Különben is Osvátban, a megközelíthetetlen kritikusban, aki külső látszatra merev formulák között élt, sok volt az érzelmesség. Mélyről fakadt és elrejthetetlen emberi 294megnyilatkozás volt ez nála. Nem tüzelt senkit a harcra, és nem szónokolt senkinek a humanitásról, s mégis mintaképe lehetett volna sok magát szocialistának, humanistának nevező vezérnek és apostolnak.

Véleményével, cselekedeteivel nem hivalkodott, amit mondott és tett, azt elsősorban önmaga megelégedésére cselekedte. Kereste és őrizte benső egyensúlyállapotát, mert érezte és vallotta: „Semmi sem teszi az embert olyan igazságtalanná, mint a saját bizonytalansága.” Saját benső jóérzése elegendő volt ahhoz, hogy rendületlenül helytálljon az életben.

És ilyen volt ő nemcsak az irodalmi, hanem a közvetlen társadalmi harcokban is.


Ó, ki ne emlékezne a jelenvoltak közül arra a délutáni órára, mikor Osvát ott állt halott felesége koporsójánál a temetőkertben? Fekete ruhájában, emésztő lázakban csak állt mozdulatlanul, mint egy kőoszlop. Elvégezte zokszó nélkül mindazt, amit a szertartások előírnak a gyászolónak, aztán sorban kezet fogott barátaival. Milyen kemény és mégis bizalmas, szinte vérátömlesztő volt ez a kézszorítás. Éreztem, hogy ebben a szorításban elmondja minden mondanivalóját, ami erre a történetre vonatkozik. Elszántság, valami benső megadás volt ebben a kézfogásban. De vajon ki látta meg most a maga szigorú valójában ezt az embert?

Írótársai közül talán senki. Ezt Osvát is így gondolhatta, s a társaknak ebből a meg nem ismeréséből következhetett az a kívánsága, hogy majd annak idején a sírjánál ne mondjanak beszédeket, a Nyugat-ban ne keseregjenek felette költői képekben. Eleve tiltakozott, mert utóbb már semmi beleszólása sem lehet ezeknek a vallomásoknak és véleményeknek a sorába.

Nem sokára a felesége temetése után és közvetlen a lánya halála után eldördült a revolver, és Osvát Ernő is halott lett. Mint aki minden kicsinyességen és életzűrzavaron túl van, hanyatt fekve alszik a föld alatt.

S fölötte szabadon megindulnak a kombinációk. Miért és hogyan történt az egész? S úgy látszik, a közel mellette állók is elfelejtették őt életében megfigyelni. Egybehangzón megállapítják: irodalmi kudarcok, szerkesztői terveinek összeomlása váltotta ki végzetes cselekedetét. Milyen áldott vakság kell ahhoz, hogy valaki közelálló ilyen kicsinyes motívumokra vezesse vissza Osvát nagyon is emberi, mélyen sorsszerű tragédiáját.

Ne feledjük el, hogy mikor szerkesztői terveit idegen befolyások kudarccal fenyegették, akkor párbajra állt ki irodalmi elvei érdekében, akkor fegyverrel védte terveit, most pedig fegyverrel fordult önmaga ellen. Látni való, hogy tragédiájának minden irodalmi kudarcnál mélyebben fekvő 295okai lehettek. Különben sem tudom felfogni, hogy miben lennének az ő irodalmi kudarcai? Gárdájából egyetlen figura sem nőtt föléje vagy lépett eléje, mint valami újkori lovag állta a helyét, s a generációját teljes vértezetben bevitte a magyar irodalomba. Modern irodalomtörténetünkben az ő szerepe nem lehet kétséges. Irodalmi harcaiban teljességben győzött, de mint családapa elfelejtett a családjának élni. Egyszer vita közben azt mondta: „Oktalanságot beszélnek azok, akik azt mondják, hogy én az irodalomért élek. Való, hogy élem az irodalmat, de nem igaz, hogy érte élek.” Lehet, hogy tévedett ebben a megállapításában. Valami nagy mulasztásnak a tudatára ébresztette rá felesége öngyilkossága, s ezt a könyörtelen vádat, önmaga előtti leleplezést nem bírta el a mindenkor résen álló felelősségtudata. Részére és saját morális érzése szerint az a bizonyos revolvergolyó nem most, hanem már két évvel ezelőtt kötelezően esedékes volt. Két év óta már nem a saját életösztöne, hanem a lánya iránti kötelességérzete tartotta közöttünk.

Valószínűleg lesznek olyanok, akik ezeket a gondolataimat profánoknak és tolakodóknak fogják tartani – mennyivel ízlésesebb a halottról semmit vagy csak válogatottan szépet mondani. De lehetetlennek tartom, hogy Osvát Ernő tragédiája mellett szó nélkül elmehessünk még akkor is, ha ez az ő határozott kívánsága is volt, vagy a konvenciókkal megalkudón, ha szép szavakban is, igazságtalanságokat mondjunk felőle. Legőszintébb megnyilatkozásunk kötelesség vele és önmagunkkal szemben. Mert az ő sorsa részben a mi sorsunk is. Mindazoknak a sorsa, akik cselekvőn élnek, akik a közösségnek élnek.

De valamennyire azoknak is igazuk van, akik Osvát tragédiájának gyökereit az irodalmi kudarcokban látják. Igaz, hogy ő precízen megformált, és sikerekhez, elismertetéshez segített egy generációt, de igaz az is, hogy a hirtelen élő élet a maga követeléseivel és célkitűzéseivel átcsapott ennek a generációnak a feje felett, s így magát Osvátot is már a múlt lapjaira könyvelte el. (Utólag bebizonyosodott, hirtelen volt ez az ítélkezés, azóta sem történt semmi különösebb irodalmunkban, s a vezető szerep még mindig a Nyugat-generációé, s az ideális szerkesztőről vallott elképzelésünk még mindig Osvát személyéhez kapcsolódik.) Az ő élete nem a hősiesség tetőfokán következett be, mint Petőfié vagy a kortárs Adyé. Ady akkor ment el, mikor az általa képviselt ideálok a realizálódás szakaszába értek. Nem állt bele, és nem élte túl az ideálok megvalósulásának krízisét, kritikus pillanatait és magát a nagy összeomlást. A kétségbeesett emberek bensejében megmaradtak s még ma is legendákat szőnek a rejtőzködő érzések: „Ha Ady beleszólhatott volna a történések sodrába, talán minden másképp 296történt volna.” Osvát átélte a Nyugat irodalmi forradalmát, és vele együtt, aminek ez az irodalmi újjáébredés egyik érzelmi előkészítője volt: a társadalmi forradalmat. Tíz esztendeig benne élt az ellenforradalomban, amikor neki is, mint más millióknak tiltva volt a szabad gondolatot tolmácsoló szavak kimondása. S ő ezekben az időkben még inkább magányosságra volt kárhoztatva, mint annak előtte. Társainak legtöbbjét elkapta az áradás, ma úsznak a mesterségesen felidézett politikai közhangulat behatása alatt anélkül, hogy maguk hatással lennének az alakuló közhangulatra. Osvát annyira, amennyire azt egy ember valahova becsatlakozás nélkül megteheti, megóvta magát ettől a passzív hasonulástól. Ellentállt a gazdasági konjunktúrának, és a könnyen adódható újabb irodalmi sikereknek.

De már csak ellentállt, és nem vezetett a felépített gátak ellen újabb rohamokat. Kivel is vitte volna véghez ezt a műveletet? A polgári demokratizálódás helyett a feudalizmus rejtegetett diktatúrája lépett a társadalmi fórumra, a talaj eliszaposodott, a levegő megködösödött, és az emberek ebben az egészségtelen atmoszférában már csak szelíden siránkozni vagy hangos dicsekvéssel alkalmazkodni tudtak a fennálló viszonyokhoz.

A társadalmi fejlődés elvesztette irányvonalát. Ma csak a szélsőségek láthatók, a demokrácia sohasem volt válságosabb helyzetben, mint ma – s Osvát a szó szoros értelmében demokrata polgár. Honnan vette volna hát a társakat maga mellé? Nem adta fel pozícióját, és nem csappant meg felfedezőkedve, de akiket az utóbbi időben kiemelt az ismeretlenség homályából, azok inkább csak eddig ismeretlen nevet, mintsem új, alkotásra képes tehetséget hoztak magukkal. A később szóhoz jutott új népies és új klasszikus irányzat már az ő égisze alatt bontogatni kezdte szárnyait, anélkül hogy ebben a botcsinálta mozgolódásban Osvát észrevette volna a mai epigon korszak csíráit. Új nevekben nem volt hiány a Nyugat-nál, s a lap mégis egyre szürkébb és fáradtabb lett. Ez természetes kortünet. Észre kell vennünk, de nem szabad belenyugodnunk. Osvát nem vette észre, és ez a mozgalom igazolásának tűnhetett. Osvát soha nem volt aktív politikus, most pedig egyenesen tiltakozott az irodalom minden politikai színezete ellen, elfeledkezvén arról, hogy „mit ér az író életismeretével, ha ezt az életismeretet nem képes életté visszaváltoztatni”? Az irodalmat politikátlanítani pedig nem egyéb, mint bizonyos vonatkozásokban elszakadni az élettől, más értelemben: az apolitikus író feladja az élet átalakítására irányuló akaratát. Osvát elfeledkezett arról, hogy nem politizálni akaratlanul is a fennálló politikai rendszer jóváhagyását, sőt bizonyos fokig annak támogatását jelenti. És ezen a ponton kétségessé vált az ő nagy demokráciája is. Amíg gondosan iparkodott a lapból minden szocialista tendenciát ki297gyomlálni (talán egyedül nekem volt előtte kivételes helyzetem ebből a szempontból, két regényemet úgy kötötte le a lap számára, hogy azokból egy sor sem volt készen, és közleményről közleményre folytattam írásukat), ugyanakkor nemegyszer elnézett a kétes tendenciák felett. Be kell látnunk, ő is csak ember volt, ő sem tudhatott minden ponton ellentállni a nyomásnak. A politikában különben sem tudott tisztán látni. S ő, a demokrata nem kevésbé volt diktatórikus egyéniség, mint azok, akik nyíltan a diktatúra híveinek vallják magukat. „Demokrata szempontok” szerint állította össze a Nyugat-ot, de megkövetelte, hogy az írók szabad gondolatai lehetőleg azonosak legyenek az ő gondolataival. Aforizmája, hogy: „A kritikai szellem fő ismertetőjele, hogy az ellene szóló érveket éppúgy méltányolja, mint a mellette szólókat”, értelmét vesztette a szerkesztő gyakorlatában. Makacsul állta a helyét. És ezért is megilleti őt a megkülönböztetett elismerés, erényeivel és hibáival együtt volt ő az, akit mi tisztelni megismertünk. Csak a cselekvő, elhatározott embert kaphatjuk rajta tévedéseken, és ő nyughatatlan cselekvő volt egész életében. És a legháládatlanabb anyaggal: emberekkel dolgozott. Az utóbbi időben ez az anyag olykor alaktalanul kifolyt az ujjai közül, de ennek az oka nem az anyag ellenálló képessége, hanem Osvát ujjainak egyre rohamosabb gyöngülése volt. Ezek az ujjak pedig az ő részei voltak, azé az emberé, akit szenvedésekre, megpróbáltatásokra jelölt ki a sors.

Nem volt senkije, mert senkit sem tudott egészen közel engedni magához.

Vajon sejtett-e valamit a végből, mikor leírta: „Anélkül, hogy magunkat szeressük, senkit sem szerethetünk.” Hogyan is szerethetett volna még valakit vagy valamit, ha már önmagát nem szerette? Ez az önmagát nem szeretés érzése úgy öntötte el őt, ahogyan az alattomos talajvíz elönti a virágzó földeket.

Egy életen át ragaszkodott ahhoz, hogy minden ponton övé legyen az utolsó szó.

S íme a végzet beteljesedik. Saját maga fölött is neki kellett győznie.

És nem rettent meg.

Egyszerűen szólva: egy ember elment, és az ő távozásával lezáródott irodalmunk egyik legszebb korszaka.

(Kézirat; változata: Századunk, 1929/10.)
298
V.
Arcképek, kritikák
299 300
Mariay Ödön: Aranyszájú Zongh

Mariay Ödön második könyve várásánál kevésszer néztem nagyobb érdeklődéssel magyar irodalmi termék elé – majdnem szenzációt vártam, és kaptam nem sokkal kevesebbet, egy még ki nem teljesedett igazán írónak erőmegmutatását, érző és irányos magyarsággal. Érzésvilága a tisztultabb; humanizmusból táplált gondolatkörét még erősen modorba determinálja az utóbb divattá fújt romantikus ideológia: magyarság, fajiság és egyéb lokális specifikum-keresés. Ezen a ponton tapogatható ki írásainak gyöngéje, s mint minden komoly tehetségnél, nála is valóra bizonyosodott, hogy a művész nem etnografikus felmutogatója politikailag elszigetelt nemzetének, hanem a világéletnek mint szintetikus komplexumnak hangsúlyozója (sajnos, hogy legtöbbnyire csak egyetlen) a születésével adódó nyelven.

Mariay izmosodó tehetsége is erősen kikívánkozik a nyilván szűkebb környezetéből ható, sovén eszmekörből. Irodalma az oroszokon át kapcsolódik az internacionális egység, a mai kultúrigényes művészetbe. Motívumai líraiak, módszere analitikus. Megfigyelései nem maradnak meg a szimplán ábrázoló naturalizmusnál, elmondása túlnő az objektív fotográfián, néha egészen a szimbolizmusig téved, de legfölhánytorgathatóbb hibája, hogy írásainak nagy része még mindig csak írás: a történet el-körülbeszélése és nem magának a történetnek átfűtött mondatokba mozdulása, az alakoknak másképp nem élhetőn szavakba szobrosodása. Ahelyett hogy alakjai sorsát előttünk életné végig (ennek örök gátlója marad – ha hű marad hozzá – multi-iskolás analízise, amely még nem az egésznek mutatja meg összetevő darabjait), hanem az elhányt darabok összeillesztgetéséből próbálja meg az egészet elénk állítani, a megírásra érdemes nagyszerűségnek csak utóízét, az élet volt játékát meséli el könyvében.

Analízise lírai temperamentumából fejlik, és innen van nagy rokonsága az oroszokkal, régebbi dolgaiban, mint a Szekrény, pedig közvetlen szomszédossága Csehovval. A jövőre sok biztatásnak gondoljuk a magyarságát minduntalan hangsúlyozni akaró írónak azt az öntudatos megfigyelését, amin keresztül magasra mutató rokonságát megismerte. A Szekrény című novella még el akarja velünk hitetni, hogy úgy, mint az Aranyszájú Zongh-ot, Györgyöt is tragikus magyarsága marasztalja, a semmittevés (oblomovizmus), a következő történet azonban már orosz alakokkal orosz miliőben is játszódik le.

301

Az író fajisága csak művei zamatos ízeinek megkóstolása után érdekelhet bennünket, s ekkor egzotikusan a fantáziánkra bokrosodhatik, s mint nyers erő talán értékemelővé is magasodhatik. Mariay magyarságát így érezzük bizsergető egzotikumnak a Nyalka élete és halála című kis állatregény olvasása után. Ami ebben a munkájában magyar: az már nem a sallangos külső-fityegtetés, hanem a földszagú nyers erők új és egységes formákba tornyosodása, s ami orosz benne: az már nem egyszerű ráhatás, hanem az elődökhöz illő pszichikai és művészi testesedés.

Ennek az írásnak oktalan elfogultságból vagy tudatlan föl nem értésből gáncsoló kritikusai is akadtak. Mariay analitikus pszichológiáját kifogásolták, kancsal megbántódással így: egy lónak ilyetén elénk állítása túlzott, részleteiben hihetetlen, mert a szimpla öntudatlan párát az író szinte az átlagemberi psziché fölé emeli.

Úgy van! A Nyalka csikó néha valóban több az árokba ivott vagy a szomszédja kenyerére acsarkodó embernél. S én Mariay éppen egyik legszebb érdemének tartom, hogy kétlábú fajtája pressziója alól bele tudta érezni magát egy primitív életdarab vérébe és velejébe. Amit a történetből kapunk, az mind intuitíve adódik, s ha szuggesztív erőben Hamsun állattörténetei mellé állítjuk, jó lépéssel előbbre jár az északi mester érzelmességénél.

„…Attól kezdve nem volt nap, hogy föl ne rebbent volna a kilincs zörgésére, rögtön rá csodálatosan megnyílt a sötét fal, és fénnyel a nyomában megjelent a kétlábú. Néha még vaksötét éjszaka is betámított, s a markából árasztott ragyogást az ólba. Addig kísérte tekintetével a libegő mécslángot, amíg csak látta, és ilyenkor bontakozott föl legtisztábban a furcsa lény hatalmas voltáról benne motoszkáló rejtelem…”

Mintha csak egy primitív orosz festő jelenítené elénk a képet. Témarokonságban és a formák, színek végtelen leegyszerűsítésében Marc Chagall piktúrájával, történetesen pedig a Szoptatós tehén víziója című képével tart közösséget. Lehet, hogy Mariay nem is ismeri a Chagall-képeket – lehet, de ez csak még erősebbre bizonyítja az elöl írottakat.

A nyalka kamasz életében végre és letagadhatatlanul előtérbe ugrik az író magyarsága is. Itt kedve jön az embernek a művész eredetének utánanézni, és elhinni azt, hogy a regény vérmes-vágyas jeleneteit így, ennyi nyers, ösztönös erővel csak egy, a fizikumában még ki nem használt, kultúrájában még nem dekadens, nyelvének gazdagságos fejlődésében álló népcsoport, véletlenül nemzet tagja csinálhatta meg. Különben Mariaynak minden erénye: monumentalitásra törekvő látása, lírai érzése és plasztikus, tömör mondatokat kovácsoló technikája ebben az írásban a legteljesebb.

302

A kötet külső formátuma tisztán és testesen előállított edénye az író mondanivalóinak. A Táltos kiadóvállalat komoly munkára készülődése nagyobb igényeknek ígér valamit, s ezért idézzük ide is az írók magyarkodásáról vallottakat. A magyar könyveket nem a tulipán, nem a famadár, nem a ködmönös, subás és nem a csikós jelképek fogják az ízléses publikum könyvgyűjtő kedvébe emelni, hanem az új grafikai szépségek erőben megnyilatkozása. A Táltos-könyvek mai ábrázatát még szinte elriasztóra tarkázzák az iparművészeti iskola ezeréves sablonjai.

(MA, 1917/8.)
303
Három találkozás

1916-ban, mikor mint egyetlen téma a világháború hempergett az emberek agyvelejében – váratlanul (különben sohasem állottunk egymással levelezésben) levelet kaptam Kosztolányi Dezsőtől. Én Kecskeméten voltam, ő Budapesten. És azt írta: „Valahonnan, valaki fiatal embertől kaptam egy kötetnyi verskéziratot, és ezeket az írásokat el szeretném Önhöz juttatni. Hozzám nem állnak közel ezek a dolgok, de tehetségesnek tartom az írójukat, és azt gondolom, Önnek nagyon tetszeni fognak ezek a versek.” – Vártam az írásokat, nem jöttek. Pesten megtudtam, hogy Kosztolányi a postára menet találkozott Osváttal, és az, mint jó szerkesztő, elolvasás végett elkérte tőle a verseket. És így természetes, hogy hozzám mint másik szerkesztőhöz, el sem kerültek. De távolról mégis megismerkedtem a dolgokkal, úgy, hogy egy délelőtt Osvát Ernő az ő pipafüstös kis szobájában hangosan felolvasta nekem az egész paksamétát. Vagy félszáz verset hallgattam végig egyfolytában, Osvát egészen fahangúvá rekedt, és énbennem minden szerkesztői irigységen túl is összedőltek az illendőség kulisszái, és lelkesedtem, mint írások előtt csak nagyon ritkán, és éreztem, hogy Osvát színtelen, plasztikátlan hangja elvezet valahova, egy, a háború szennyesében is életesen virágzó emberhez, aki verseket ír, s aki ezekben a versekben mint fény- és tűzerőkben szétszórta magát a szomorú magyar határok között. Egyes versekre mint részletekre alig emlékszem, de bennem zeng még ma is az egésznek érzéssel és erővel telítettsége, mint egy feneketlen orchester. Az egyetlen kép, ami még él előttem: a katonák fáradtan, eltévedten mennek át valami téli mezőn, s ezek a megvert emberek gyerekkorukra emlékezve, nagy kacskaringós betűkkel belepisálják a nevüket a hóba. És mennek, és tévelyegnek tovább. – Ez a vers akkor élmény volt nekem, és talán sohasem fogom elfelejteni. A versek közül később több megjelent a Nyugat-ban, természetesen a „legcsiszoltabbak”, legérzelmesebbek és – a leggyöngébbek. A közönség egy gáláns poétát kapott a köves és sűrűolajos-szavú költő helyett. Ezt a fiatal költőt Bartalis Jánosnak hívták. Azóta alig láttam egy-két írását: erdélyi folyóiratokban is túlontúl „csiszolt” verseket… Akinek ereje van hozzá, ezt az embert ki kellene mentenie a poézis szépségkertjéből, és vissza kellene gyökereztetnie abba a zsíros földbe, paraszti önmagába, ahonnan először kiáltotta föl emberi hangját. 304Azokat a magyarokat, akik Budapesten sok mindenben társaim voltak, valóságukban csak Bécsben ismertem meg. Sok félemberrel és még több emberformájú hiénával, tücsökkel és kenguruval találkoztam össze. És csak egy valakihez, egy utcaseprőhöz tévedtem oda, aki szürke hétköznapiságából megmutatta nekem a fáradtan magában cipelt embert. Ez az ember tizenöt év előtt kószált el Magyarországból, tizenöt éve él ebben a sörszagú, gitárhúrok között vergődő, röhögő, sopánkodó városban. Ki hinné, hogy ebben a talicskája és söprője fölé púposodott valakiben még megmaradt valami a földből és teremtő erőből? És mégis, ebben az emberben mélyreásott gyökerekkel benne él egy nyelvnek, a magyar nyelvnek és a plasztikus látásnak szinte kimeríthetetlen gazdagsága. Most, mikor a világ alig igényel többet és alig bír el egyebet az újságok szürke sablonokra kent nyelvezeténél, ez az ember egyszer megszólított az utcán. Bocsánatot kért a tolakodásért – de meg kellett szavaznia, mert ő igen szeret magyarul beszélni. Meg kellett szavaznia – mondta nekem ez az idegen, és abban a pillanatban úgy éreztem, ez az ember kinyílt előttem, mint egy vaskapu, és én beléptem egy érintetlen világba. A fakó, kitekert frázisok dzsungelében ez az ember megszavazott engem, melegen és egyszerűen megérintett a szavaival, ellentétben azzal, ahogy eddig csak megvesszőztek és megköpdöstek. És egy más alkalommal, mikor a postást vártam, ezt mondta – nézze téns úr, ahun bujkál a leveles. S valóban láttam, ahogy a levélhordó az egyik kapun kibújt, és a másik kapun újra elbújt a szemünk elől. És máskor, mikor az otthoni állapotokról beszélgettünk – tévednek azok odaát, mert bizony nemcsak a zsidóknak, hanem a keresztényeknek is igen kinőtt a fog a szájukból. Két-három szó reflektorában egész szörnyű állatiasságában elém állította a mai embert. Ezt a kristályszemű, nyalábos szavú senkit minden reggel ott találom a szemétdombja körül, belecsúnyult a mesterségébe, belepúposodott a nyomorúságába, nem gáláns költő és nem lándzsanyelvű népszónok, és mégis ez az ember többet adott nekem három mondatában, mint a „nagyszerű” könyvek és „viharral” fenyegető népgyűlések.


A napokban kaptam kölcsön valakitől egy verseskönyvet. Rossz könyvet, vidéki nyomda impresszumával és a homlokán egy ismeretlen költő nevével. A könyv címe: Hitetlenek Testvérisége. Ma, mikor gomba módra születnek az új és még újabb költők, oldalukon valakinek a gyámságával s fejükben valamelyik iskola sablonjaival, bizalmatlanul nyúlunk hozzá az „új költők” új könyveihez. És éppen ezért, ha ebben a lármában fölzeng egy ember nyers és egyszerű hangja – köszönteni kell azt, mint egyetlen zálogát a 305jövőnek. A Hitetlenek Testvérisége című könyv a jövő hangjának lényegét hozta magával: ma még csak mint megmintázatlan agyagot és a kifejező formáját még meg nem talált erőt. De uramisten, mennyivel többet jelent ma, ha valaki ki tudja mondani a maga őszinte két-három szavát is a bőtorkú, de ijesztően kongó tirádák helyett. És Simon Menyhért, ezeknek a lapos verseknek az írója, a maga emberi hangján szól hozzánk. Néha dagályosan és unalmasan, de néha, elfeledkezve minden örökölt külsőségekről, bensőségesen megállapító a hangja, s amit mond, ha nem is mint teremtett objektum jelenik meg előttünk, szuggesztív elbeszélése annak az erőnek, ami a szavak mögött van, s amely erő holnapra talán megtalálja a maga sajátos tényszerű formáját. És Simon Menyhért akkor egyike lesz azoknak az új költőknek, akiket mi az új világszemlélet szintetizálóinak várunk, akiket hittel keresünk, s akik előtt verítékes elméleteinkkel készítjük elő a hozzánk vezető utakat. Simon Menyhért irodalmi ősei Walt Whitmanben és Komjáthy Jenőben határozhatók meg. Egyiktől a plasztikus látást, a tárgyas tényszerűség szeretetét, a másiktól az úgynevezett eszmeiséget örökölte. Fejlődésében eddig Komjáthy volt a nagyobb gátlóerő. Innen van verseinek gyakori fellengőssége és bizonyos eszmeáramlatoknak, mint az agnoszticizmus szinte dogmatikus és üressé vált fölkiabálása. És ez teszi őt más oldalról szinte megmosolyogtatón hasonlóvá a szokvány „proletárköltőkhöz”, akik ugyan nem a „Globust, a Kozmost, a khaoszt” és egyéb eszmei frázisokat próbálgatják elsütögetni, hanem nem átallnak a „rabszolga láncokkal”, a „vörös hajnallal” és egyéb szocialista frázisokkal játszani, mint holmi fületlen gombokkal. Simon Menyhért fejlődésének útja nem maradt érintetlen a MA mozgalmától sem. Bár kimondottan sehol sem kapcsolódik ehhez a mozgalomhoz, szociális világlátásán, inkább emberi, etikai, mint pártszempontjain letörülhetetlenül rajta van ennek a generációnak a hatása. És nyilván ezért van az, mikor pártembereknek dicsérettel megmutattam a könyvét, azok „együgyű frázisok”-on kívül semmit sem fogtak föl pl. az alábbi versből:

És valóban, ez a „vers” nem vers! De kinek fontos az ennél az írásnál, hogy poétikailag még azt is rá lehessen sütni, hogy vers. Csak a formalistáknak és nagyképű kritikusoknak. S ebből a szempontból, mint föntebb mondtam, Simon Menyhért könyve kegyetlenül rossz könyv. De szép, felbecsülendő emberi dokumentum. Ezeknek a verseknek még nincs meg a hogyanjuk, de megvan a miértjük. És nem azért lettek, hogy egy kollektív eszme szolgálatában művészkedésnek virágozzanak, hanem virágoznak így rőten és szúrósan, mint a bogáncsok, mint a legfájdalmasabb virágok, mert egy kollektív ember mondja el őket. És ezért van, hogy ezek a versek osztálynak kisajátíthatatlanok, és ezért van, hogy kollektív ember volta ellenére is Simon Menyhért mindig első személyben beszél, és szocialista volta dacára is ki meri mondani:

Én nem írok dicsőitő ódát
A tömegekhez,
Még a szervezett munkásokhoz sem!
Intellektuelekhez sem!
És mindent megértek, ha tény vagy tett!

Egy másik versében a realitásnak ez a megértése és kívánsága így hangzik föl:

Ó rádium, elektromosság, relativitás!
Ó erkölcsös tettek mély, mély szépségei!

Hogy aki ezeket a sorokat olyan egyszerűséggel meg tudta csinálni, mint ahogyan az asztalos meg tudja csinálni az ő bútordarabját, mint ahogyan az egészséges anya megszüli az ő vasfejű gyerekét – vajon költő-e a szó nemes értelmében, előttem nem lehet kérdés. Hiszem, ha Simon Menyhért a mai formájában torzónak marad is meg örökre, egyike ő azoknak a jövőbe szü307letett embereknek, akik minden hibáik mellett is mint legszebbjeink reprezentálhatják fajtánkat.


Három találkozásomat jegyeztem le három egyszerű, megcsiszolatlan emberrel. Van ez úgy néha, hogy az ember szeme beleakad egy formába, vagy a füle fölfigyel egy hangra, és azt hiszi, íme talán minden jó újraszületik önmagában. Van ez így néha. De ne felejtsük el – csak a tények és tárgyak azok, amik csodálatosan hatni tudnak ránk.

(Bécsi Magyar Újság, 1922. szept. 21.)
308
Fiatal költők

Az új generáció, amennyi erényük van az új, a tovább próbálkozó költészet útjainak kisimításánál, megmunkálásánál, ugyanannyi bűnük van ezeknek az új művészi lehetőségeknek tartalmi és formai elsekélyesítésében, fölhígításában. A mi, újat kezdő munkásságunk miértjét és hogyanját a háborúnak gyökeresen másképplátása, a szocializmus tudásával és fölérzésével átitatottságunk, egzaltált forradalom-várásunk választotta el a Nyugat generációjának magábakeseredett vagy csak nekikeseredett művészetétől. A mi kezdésünk az új magyar irodalom nagyon rövid lélegzetű romantikus korszaka volt. Ebben a kérdésben új témakörrel gazdagodott meg a magyar líra, ebből eredőn megindult az új forma keresése, és a háborús ember altruista vagy gyűlölködő nekivadulása mellett fölcsendült a szociális ember testvért kereső szava és a világ átölelésére kívánkozó mozdulata. És akkor, a háború cselekedtetésével szemben, valóban az ember önmagáért cselekedhető lehetőségei előtt, a forradalom előtt állunk; amit tehát tettünk és ahogyan tettük, az, minden romantikájával és pátoszával időszerű és teljes cselekedet volt. Úgy a politikában, mint a művészetben.

Azóta azonban nagyot fordult a világ. A forradalom hullámai, mint a mi offenzív lehetőségeink, átviharzottak fölöttünk, s bárha ma is a forradalom korszakában élünk, a mi generációnk és a nálunknál még fiatalabb erők, a harcok törvényei szerint az offenzív állásokból átverődtek a defenzív állásokba. S ha ezt a könyörtelen helycserét észrevettük (akik valóban élték és élik a forradalmat, azoknak ezt észre is kellett venniök), úgy politikusainknak, mint művészeinknek azt is meg kellett látniok, hogy az, amit és ahogyan azt tegnap a közvetlen cselekvés idejében csinálták, ha az akkor mégolyan helyes cselekedet volt is, a mai megváltozott politikai és gazdasági adottságok között ugyanúgy tovább nem csinálható. Ami a politikában tegnap tömegeket összehozó, tettre serkentő jóslás és kinyilatkoztatás volt, az ma a tömegeket széthullasztó, unalmas, üres frázissá hígult; és ugyanígy az irodalomban: ha a mi tegnapi dörgedelmes pátoszunk a harc lendületét és a fölébredt önérzet gesztusát adta az olvasni tudó embernek – a forradalom új periódusát nem látva, tovább húzva és nyúzva ezt a hangot, az úgynevezett fiatalok költészete sem lehet több politikai vagy filozófiai szólamok verklibe fogásánál. És a mi fiataljaink közül, sajnos alig egy-309kettő, s azok is csak itt-ott tudtak fölszabadulni az előttük járt generáció tegnapi életlátásának hatása alól. Erejük: hogy alig van meg bennük nyoma a Nyugat-nak, de nagy gyöngeségük, hogy szinte kaptafára tudják utánacsinálni a MA forradalom előtti és forradalom alatti verseit. Mintha semmi különösebb nem történt volna az utóbbi három-négy esztendő alatt. Mintha nem kellene mindenkinek vérrel és velővel éreznie, hogy a harcoknak egy új fázisába érkeztünk, s ha győzni akarunk ebben a szakadatlan harcban, akkor mindent elölről kell kezdenünk: a politikusoknak át kell szerelniük a széteső tömegek energiáit az új harcok új alapjára és a művésznek is, nem meggondolásból, hanem benső életszükségletből, meg kell találnia a mai megvert és védekezésre szorított életnek a hangját. Ma hiába kiáltunk vörösen és dühösen, az emberek füléből visszacsurognak a hangok, ma újra mély emberi érzésünkkel kell hozzányúlni a megriadt embereknek jelszavak és gesztusok alá temetett érzéseihez.

De ki nem látja azt, hogy politikusaink nem merik kirúgni maguk alól tegnapi, elhasznált vesszőparipáikat, és művészeink nem merik megfojtani magukban ma már üresen kongó tegnapi hangjukat? Milyen szörnyű magábacsuklás mindenütt! Akik látni hivatottak, ellenzőt tesznek a szemükre, és sehol semmi továbblépés még a forradalomért sem. Bizonyos, hogy a puccsok és a szónoklatok ideje lejárt. És lejárt a költők prófétáló és Krisztus-pózos ideje is.

Adjátok vissza az ember gondolkozási lehetőségét és biztonságérzetét, hogy újra alkalmassá váljék a cselekedetre.

Ha új könyv jut a kezembe, ezekkel az igényekkel nyitok bele, és keresem mögötte az embert, aki újra szólni tud hozzánk hittel és úgy, hogy mi is hinni tudjunk neki. Ennek a hangnak a legfiatalabbak közül kellene felcsendülnie. De amit eddig küldtek nekem, az inkább a mi tegnapunkat mutatja meg szelíd vagy kicifrázódott tükörből, mint az ő jelenlévő hús-vér életüket. És nem másképp a pestiek, mint az utódállamokban élők. Az egész termésből három könyvet érdemes kiemelni: Utak, Aranyműves János és Csuka Zoltán (Noviszád); Emberország, Földes Sándor (Komárom); Hajsza közben, Bán Oszkár (Budapest).

Aranyműves János és Csuka Zoltán „aktivista” költőnek vallják magukat, és valóban, verseik minden erényében és hibájában tükrözik vissza a MA folyóirat hatását az új generációra. Ezek az emberek úgy ideológiailag, mint frazeológiailag teljesen elszakadtak a Nyugat hatvanéves korukban született fiataljaitól. De szinte terheltek és agyonnyomottak az újabb irányú dolgok olvasásától. Saját énjük egész halványan világít át a patetikusan bő sorok mögül. És amennyire összeforrtak az iránnyal, amelynek jegyében 310elindultak, ugyanúgy összeforrtak egymással. A könyv versei között alig lehetne megcsinálni a személy szerinti különválasztást. Ez azonban (ne tévessze meg az írókat magukat sem) nem a kollektív érzés, hanem a még kibontakozatlan egyéniség dokumentuma. Ahogyan még nincs meg a saját mondanivalójuk, nincs meg a saját formájuk sem. Előbbrejutásuk záloga, hogy ott lépik ki első lépéseiket, ahol mi egy periódusunkat befejeztük.

Földes Sándor még szintén teljesen kialakulatlan költő. De az ő útja sokkal bizonytalanabb, cikcakkosabb, mint Csukáéké. Verseinek nagy részén még erősen rajta ég Ady bélyege, de ott, ahol a MA-val kerül érintkezőbe, több új lehetőségeket mutat, mint amazok. Míg Aranyműves és Csuka mint egy szívesen vett örökséget viselik magukon a MA hatását, Földes Sándor munkáin meglátszik az önmagával való verekedés azért, hogy ennek az iránynak a vonalába kerüljön, és megtalálja rajta keresztül az önmaga célját. Két-három vers van a könyvben, ami új lehetőséget ad, és értéket jelent.

Bán Oszkár versei adják, egyelőre, a legtöbbet a három könyv közül. Szintén a MA romantikus korszakának a hatása alatt indult. A kötet utolsó oldalain azonban már tisztán látni a szabadulni akarás erőfeszítéseit. A széles és egyre mélyülő versekben már megbomlik a tematikus egyvonalúság, a nagy fölkiáltójeles mondatok leegyszerűsödnek önmagukban kifejező megállapításokká, jelentésekké. Ezek mögül az írásai mögül már kilátszik a fiatal és valamit mondani akaró ember. Érezzük, hogy valami olyan mondanivalója van, amit a körülötte ácsorgók még nem mondtak ki. És Bán Oszkár könyvének, minden hiányosságai és hibái dacára is, kétszeresen kell örülnünk, mert Budapest felől ez az első könyve a fiataloknak, mely bennünket, messziről figyelőket, hitével és többet akarásával, legalább egy pillanatra, magához köt.

(Bécsi Magyar Újság, 1922. dec. 27.)
311
Néhány megjegyzés az új líra fejlődéséhez
(Déry Tibor verseskönyve alkalmából)

A felületes kritikának tízévi bizonykodással sikerült elhitetnie a közönség önállótlanabb részével, hogy a világháború és az utána következő forradalmi kísérletek semmi lényegbeli hatással nem voltak szellemi életünkre. Ma már kétségtelenül hamisnak mondhatók ezek a megállapítások. Igaz, hogy a háború alatt nem lépett ki a porondra a fegyvereket dicsőítő költő, s a forradalom nem szülte meg a maga megfellebbezhetetlen szószólóját a művészetben, mégis, tagadhatatlanul más ma a művészet formai megjelenése, mint amilyen tegnap volt. (Forma = lényeg.) Úgy a háború, mint a forradalom elvégezte a maga romboló és új szintézisre kényszerítő munkáját a művészetben.

A háborúnak ma már nincsenek komoly ideológiai céljai; tisztára gazdasági spekulációk eredménye; így tehát nem születhetett meg lelkesült harsonása, az etikus költő.

A forradalmi ideológia még nem gyökeredzik olyan mélyen az emberiségben, még a munkásosztályban sem, hogy már ma megjelenhetne a szocialista költő, munkáiban az általános jelszavak helyett a kollektív életérzéssel.

De a háború, amint szétrombolta a polgári életformák gazdasági, politikai és morális kereteit, ugyanúgy szétrombolta a háború előtti művészet formai és ideológiai kereteit is. S ahogyan a forradalmak egy új, az eddiginél egységesebb rendet akartak megteremteni a társadalomban, ugyanúgy egy új eszmei és formai szintézist akartak megfogalmazni a művészetben. Az európai forradalmak elbuktak, s az új költők alig jutottak tovább vágyaik szónoki, agitatórikus kijelentésénél. De mégis, ma már kétségtelen, az utóbbi évtized művészeti iskoláinak destruktív része (futurizmus, expresszionizmus, dadaizmus) a háborús élet ziláltságának a következménye, az iskolák másik, szintézisre törekvő csoportja (kubizmus, konstruktivizmus, purizmus) a forradalom építő eszméjét hordja magában, mondanivalójában közös emberire, formában architektonikus egységre és stabilitásra törekszik. S az, aki ma kritizáló szándékkal olvas át egy könyvet, nem mehet el közömbösen a háború és forradalom életformáló ténye mellett, s a kritikusnak nemcsak a könyv esztétikai, hanem szociális jelentőségére is tekintettel kell lennie.

Örülök Déry Tibor új könyvének részben azért, mert Déry munkássága 312némely pontokon vonatkozásban van az én törekvéseimmel, másrészt ennek a könyvnek a megjelenése alkalmat ad bizonyos elvi jelentőségű elgondolásaim lejegyzésére. Nem lehetek objektív kritikusa Dérynek, ami értéket látok benne, azért vállalom a harcot, s amit fogyatékosságának látok, az ellen kötelességemnek tartom a harcot, egy művészeti és emberi mozgalom nevében. Úgy érzem, fejlődésének arra a pontjára jutott el ebben a könyvében, ahol úgy mellette, mint ellene szót kell emelnem.

Vagy tíz-tizenkét év előtt a Nyugat-ban megjelent Lia című kisregényével lépett be Déry az irodalmi köztudatba. A Nyugat gárdája mellett úgy világszemléleti, mint formai új célkitűzésekkel már dolgozott a MA csoportja is, s mi akkor érdeklődéssel figyeltünk föl Déry kisregényére. Ez az írás témalátásában és megjelenési formájában egyaránt elkülönbözött Ady és Móricz irodalmától. Joggal gondoltuk, hogy a fiatal íróban az akkor alakuló futurista, expresszionista mozgalmak egyik magyarországi képviselője fog kibontakozni. És Déry, mintha hirtelen hátat fordítana a megkezdett útnak: a Lia után egy sereg naturalisztikusan látott novellával jelentkezett. Valószínűleg a Nyugat hatásának tükröződése volt ez Dérynél. Aztán elméleti cikkek következtek, vitatkozások a művészet lényegéről, az új törekvések céljáról és szükségszerűségéről. Ez az időszak volt az, mikor Dérynek sikerült tudatosítania magában művészetének alapelemeit.

1922-ben az avantgardisták egyik legszámottevőbb tagja lett. Ennek a periódusnak az Énekelnek és meghalnak című kötet a második versgyűjteménye. Az első kötet után, amelyben még erősen különböző értékű munkák kerültek egymás mellé, ez a könyv úgy tartalmi, mint formai értékben könnyen kimutatható fejlődést jelent. De még mindig nem hozza elénk azt a megtisztított fantáziájú, egyenes vonalba irányított és ökonomikusan dolgozó írót, akit Déry meg nem állapodott tehetsége ígér. Hosszú úton érkezett el oda, ahol ma van, s úgy érzem, az előbbi megkésések némileg ma is megkéstetik a továbblépésben. Közülünk, akik belső kényszerűségből az előretörő vágyakkal bedolgoztuk magunkat a százféle kísérletezésekbe, és túljutottunk az iskolák keretein – Déry maradt benne leginkább az avantgardizmus szétbontó ideológiájában és frazeológiájában. Ez az a pont, amiről beszélnünk kell új könyvével kapcsolatban.

A világháború és forradalmak gazdasági és pszichológiai szempontból olyan erővel avatkoztak bele a művészet fejlődésébe, hogy nemcsak a legfiatalabb generáció lépett túl az előző művészet iskolás szabályain, hanem a már beérkezettek közül is sokan új mondanivalókkal és új formákban kezdtek el kísérletezni, és nemcsak külföldön, hanem nálunk is.

De úgy a világháború, mint az elbukott forradalmak csak időszaki jelen313ség voltak a történelemben, s a viharok körül fölsarjadt különböző művészeti izmusok és iskolák is csak időszaki jelenség voltak. Megszülettek, hogy a művészet, az alkotás általános törvényeit elemi részleteiben újból megfogalmazzák, s ahogy ezeket a részleteredményeket elérték, betöltötték hivatásukat. A művésznek tehát, aki ezeknek a kísérletezéseknek az eredményeivel megismerkedett, vagy éppen ezek fixálásában közreműködött, önmagával, múltjával szemben kötelessége, hogy túllépjen az iskolák és izmusok keretein, s a megtisztított eszmében s gazdag formai tapasztalatokkal ne az „új és érdekes”, hanem a lehető legtökéletesebben egységes alkotások megteremtésére törekedjen. Azok a csatlakozók és azok a „fiatalok”, akik ma a különböző izmusok jegyében dolgoznak, nem hozhatnak egyebet iskolák rekvizitumainál. És úgy látom, itt az ideje, hogy kimondjam: amit különféle égiszek alatt és a „modern” művészet nevében ma nálunk „kísérleti” lapocskákban és előadótermekben elkövetnek, az nem egyéb éretlen vagy túlérett giccsnél. Mindez nem egyéb iskolás fenegyerekeskedésnél, s kötelességemnek tartom, hogy Déry könyvének megjelenése alkalmából tiltakozzam a magam, Déry és többi társaim nevében a dilettáns handabandázások és a tájékozatlan, de a haladást kívánó közönség félrevezetése ellen.

Ha túlverekedtük magunkat a tegnapelőtt konvencióin, semmi szükségünk a tegnap tarkabarka külsőségeire. Aki eredményesen küzdötte végig a művészet háborús és forradalmas idejét, vagy annak jelentőségét megértette, az úgy témában, mint formában tudatosította magában a mai életet, kísérelje meg tehát eddigi eredményeinek maradék nélküli összefogását.

Déry Tibor a tegnapi út végén s az új utak kezdetén áll most megjelent könyvével. Nem az író kiteljesedését, hanem egy komolyan megkülönböztetendő múltat s a még aktív erők messzebb tapogatódzó életét kaptuk benne. Vannak érzésben letisztult, fantáziában leegyszerűsített, formában kiegyensúlyozott és vannak mondanivalóban széthulló s formában barokk díszítésű versek a könyvben. Úgy érzem, Dérynek vigyáznia kell, nehogy beleszerelmesedjen az elgondolások és technikai kifejezések furcsaságaiba. Úgy látszik, emberi adottságainál fogva hajlik a különösségek felé, de kell benne lennie annyi kritikai erőnek és szigorúságnak önmagával szemben is, hogy a teremtő akarat és a művészi kompozíció maga szabta törvényeivel mederbe kényszerítse érzéseit és vízióit. A régi medrekből kicsapott élet minden területen megkezdte az új medrek ásását, a művészet is egyik jelensége az egyetemes életnek, ő sem mentesítheti magát ezek alól a kényszerűségek alól. De nem azt mondom, vissza a medrekbe, hanem, hogy dolgozó erőinknek formáljuk meg előrevezető medrét. Több mint egy 314évtizeden át munkáinkban a fennálló renddel szembenálló szellemünket demonstráltuk, ma, ha van még bennünk alakító erő, kellett hogy eljussunk egy új rend fölérzett és tudatos igenléséhez. A negatívummal szemben akarjuk a pozitívumot. Művészetben: az „absztrakt” formalátás helyett az architektonikus tárgyiságot. Nem naturalizmusra gondolok, ez nálunk kiégést jelentene, föltétlen dekadencia lenne, hanem el kell fogadnunk az adott világot az ő anyagtörvényeivel együtt mint alakítandó matériát. Nem arra való a fantázia, hogy új realitásokat találjon ki, hanem, hogy az előttünk levő világanyagot szerkessze össze új ábrázatúvá a művészet síkján. Tegnap még helyes volt, ha a körülöttünk levő szörnyű realitások helyett egy realitáson feletti realitásról fantáziáltunk, ma (nem azért, mintha már valami is rendbejött volna körülöttünk) csak rendező fantáziára van szükségünk. Hiszen nem elmenekülni akarunk erről a világról, jobbá, a részünkre tűrhetőbbé akarjuk átalakítani.

Az tehát, amit évekig csináltunk, rossz, tévedés volt? Ma megtagadjuk? Nem. Csak tovább megyünk, ami tegnap cél volt, ma csak megtalált, kidolgozott részlet. A mozgás, az expresszió és a belső konstrukció már csak szintetikus kompozíció összetevő elemei.

Ezen ez alapon nem rossznak mondom Déry régebbi s mostani könyvében közreadott verseinek egy részét. Csak egy részükből hiányzik a kompozíciós egység, briliánsan sikerült sorok között egész pongyolán megfogalmazott sorok lomposodnak, képben látott víziók mellett naturalista képekbe transzponált érzések és gondolatok. És képek, hasonlatok, melyek tisztázatlanul vannak kialakítva, mert az író nem teljességgel a képet vizionálta, alakítóképessége megosztódott a kép adekvát formája és az előre felvett mondatritmus között. S hiszem, hogy a ritmus a priori jelenléte vezeti el az írót a hasonló elírásokhoz is:

Ki kavarta fel kanalával ezeket a dühöngő hullámokat házi edényemben, melynek partjai oly törékenyek és gyöngék.

Hogy az edény partjai törékenyek és gyengék – ez pleonazmus. A törékeny dolog egyben gyenge is. Ha nem a versritmus uralkodott volna Déry felett, valószínűleg azt írná, hogy az edény partjai gyengék és törékenyek. Mert a gyenge még nem kell hogy törékeny is legyen. Az egy méter átmérőjű öntöttvas pl. teherbírásra sokkal erősebb, mint az egy centiméter átmérőjű ólomrúd s mégis az öntöttvas törékeny s az ólom hajlékony. Vagy egy példa az előbb említett nem tiszta képbenlátásra:

Vajon miért lenne egy kenyérfa olyan hosszú, mint egy hosszú délután? Tudjuk, s így valószínű, hogy rövid (alacsony) kenyérfák is vannak. A hasonlat tehát nem szuggerál, de az is könnyen kimutatható, hogy az író nem kenyérfányi hosszúnak látta a délutánt: a hasonlat vagy a kenyérfa a szép szó kedvéért született meg, vagy pedig az egész egy ritmuslendületnek eredménye.

Ezek a belső és külső elvetések, szerintem, Dérynek emberi önmaga nem ismeréséből származnak. Déry naturalista látású, humanista érzelmű és vakmerően kalandvágyó egyéniség. Ez a három, különböző irányból vett karaktervonás könnyen megtalálható Déry verseiben is. Azokban a munkáiban, ahol kalandvágyai érvényesülnek elsődlegesen: megmaradt avantgardistának, szinte megszédül a pillanatnyi hatáseredményektől, ott, ahol plasztikus leírásra törekszik, van úgy, hogy nem jut túl az impresszionista naturalizmuson, és ott a legtisztább s szinte monumentálisan egyszerű, ahol érzelmi motívumokból fakad a vers témája és formahangja.

Déry legújabb költeményei már sokkal inkább a tisztaság és egyszerűség atmoszférájában teljesednek. Ebből a sorozatból idézem a Lázadás című verset:

A víz partján csendesen ég a lámpa
a fény mögött a tűlevelű sötét erdő sóhajt
a sötét erdei szél
a madarak fáradt éjjeli szárnyverése.

Odalent zúg az ár. Ez a fekete víz az álom fekete vize, amelyen visszafelé siklik az idő fénylő hattyúja. Zúg és világít a sötétben. A habokban, a rohanó fekete habokban a csillagok tükörképei megnyúlnak, mint az örökkévalóság. Az álom telhetetlen. Az álom vize felissza a világ megvakúlt arcát, mely lassankint elnémul, mint a jégtengerek hala. A csobogás elhal. Csak itt-ott nyúlik ki a mélyből egy kéz, vékony kéz, hosszúkörmű vékony kéz, hosszúkörmű vékony fekete kéz lázadozva Isten engesztelhetetlen arca felé, mely eltakart már minden egeket.

Ezekben a versekben már nemcsak a tegnapelőtt, hanem a tegnap és önmaga rekvizitumain is túl, a tudatosan egyensúlyozó ember, az előrevezető medrét vájó erő szólal meg. S amit ebben a cikkben Déry hibáiról elmondtam, mindazt mint tegnapi erényeit említhettem volna, de nem maradék nélkül dicsérni akartam, ez ellenkezne eddigi munkásságommal, és az ő kritikai felfogásával is ellenkezne. Mindketten tudjuk, az írónak nem 316felelőtlen dicséretekre, hanem megértő társakra van szüksége. De dicsérhetném-e jobban valamivel Déry költészetét, mint az ő saját versével, amit itt közreadtam, hogy beszéljen a költő erényeiről, amiket én talán nem is eléggé tudtam megmutatni.

(Századunk, 1928/3.)
317
Szántó György
Bábel tornya

Az erdélyi és szlovenszkói magyar nyelvű irodalmárok köréből inkább csak egymás közt lefolytatott irodalompolitikai csatározásaiknak hírei, mint kész művészi produktumaik jutnak el hozzánk. Havonta új és újabb gründolási tervekkel lépnek ki a fórumra, meg akarják oldani a decentralizált magyar irodalom problémáit, hangos újságcsatákban elsőbbséget akarnak biztosítani annak a földterületnek, amin élnek, hangsúlyozni akarják vezéri képességeiket, művészeti és gazdasági egyesületeket alapítanak, kilépnek és belépnek, s a művészet a művészek előtt és a közönség előtt továbbra is megmarad mostohagyereknek. A nemzeti kisebbségek kultúrprogramjának a megvalósítása soha nem volt könnyű feladat, nyilván ma sem az, s éppen ezért megkülönböztetett figyelemmel kell kísérni az utódállamokban élő magyarok minden kultúrmegnyilvánulását.

Az erdélyiek néhány jelentős könyvön kívül komoly súlyt adtak törekvésüknek, a Korunk című folyóirattal s még korábban a rövid életű, de nagy célokkal indult európai nívójú Periszkóp című revüvel. Most több új könyv jelent meg Erdélyben, s köztük a Periszkóp volt szerkesztőjének, Szántó Györgynek nagyon komolyan számba veendő Bábel tornya című történelmi regénye is.

Szántó György az erdélyi irodalom legtöbbet ígérő fiataljai közé tartozik ma. A háború előtt festőnek készült, s ezen az úton a kezdetleges expresszionizmusig jutott el, képei telítettek voltak belső expresszióval, színskálája eleven és gazdag volt. Hogy Szántó György művészi egyéniség, azt a festészetben is megmutatta, s hogy a háborúban elvesztette szeme világát, élmény- és gondolatvilága az irodalom területén találta meg a kifejeződés lehetőségét. Úgy látszik, az irodalom formanyelve nem akasztotta meg Szántó fejlődését, eddig megjelent könyvei egy határozottan fölfelé vezető utat mutatnak. Bábel tornya című új regénye szigorú mértékkel mérhető, a mese feldolgozásában és formakompozíciójában nagyszerűen végigvezetett és kiegyensúlyozott munka.

A Bábel tornya bőséges stúdiumokon épült történelmi regény. De mégis, hogy Szántónak miért kellett történelmi témát választania ahhoz, hogy nagyon józan és nagyon is mai gondolatait a regény keretében elmondhassa – nem egészen értem. Az építés gondolata, a történet körében meg318rajzolt figura annyira ma is aktuális és itt előttünk küszködő ember, hogy fölöslegesnek érzem hétszáz esztendővel visszamenni megfelelő mesetémáért. Jánost, a történet hősét, a Brüsszelben építészetet tanuló vérbeli művészt és haladó szellemű embert, életünk mai kaotikus forgatagában a világ bármely táján meg lehet találni. Hogy Szántó a történelembe nyúlt vissza, az a tény feleslegesen irodalmivá teszi könyvét, viszont lehetséges, hogy ezek a formai adottságok tisztábban engedik láttatni velünk a szerző kész, öntudatosan egyszerű és koncentrált művészetét, s imponáló az az önmérséklet, amivel Szántó témáját kezeli és formáját kiegyensúlyozza.

A regény formailag négy részre tagozódik. Egy bevezető rész, mintegy az egész alapgondolatát adó előjáték és három nagy fejezet a téma fejlődésének különböző fázisai. Az előrészben a tatárok Európába való özönlésének gondolati és történeti kiindulópontja van megrajzolva. A későbbi Dzsingisz kán mint a faluközösségben megférni nem tudó ember, kint lődörög a mezőkön, és azzal tölti idejét, hogy az állatok életét figyeli. A hangyák társas életéből nagy emberi birodalmak megépítésének a lehetőségeire következtet, s mikor akaratán kívül a törzs főnökének megválasztják, az Amur vidékéről, barbár népeivel el is indul a világ meghódítására. A regény további részeiben látjuk, hogy Dzsingisz kán filozófiája és harci metódusa időszerű volt.

A tulajdonképpeni regény Jánosnak, az esztergomi várispán törvénytelen fiának a sorsalakulásával kezdődik el. János Brüsszelbe kerül Anzelmus mesterhez, aki az akkori új törekvésű művészetek egyik harcos képviselője, s már évtizedek óta dolgozik Flandria első gótikus székesegyházán. János részt vesz az építésnél, és látja a mester mindennapi harcait a konzervatív egyházi és tanácsi urakkal. Ebben a környezetben fejlődik művészetében, és megedződik akaratában. Már tudatosított célja, hogy az esztergomi bazilika helyére felépíti az új kor templomát. A mester szereti Jánost, és a leányát is hozzá akarja adni feleségül, azonban itt megtörik a szépen indult út vonala, s János Hilgurral, a germán származású csapszéki felszolgálóleánnyal egy gyilkosság bűntudatával (a leány egyik barátját leszúrta) és az építészeti oklevél bevárása nélkül megszökik Brüsszelből. Otthon pártoskodó széthúzást, részegeskedést, általános nemtörődömséget talál. Kilincsel a főuraknál és magánál Béla királynál is az egyházépítés érdekében, de eredménytelenül. Közben a világot járó barátok meghozzák Magyarországra a tatár népvándorlás hírét. János a székesegyház helyett sáncokat épít a hordák ellen. Megmenti a várat, de Miklós ispán, János apja, magához erőszakolja Hilgurt, s másodszor is megtörik az építész útja. Hűtlen felesége és meggyűlölt apja fölött fölgyújtja a házat, 319aztán átszökik az ellenséges táborba. A vár ellen ő vezeti az ostromot, de még mielőtt győzhetett volna, találkozik Julián baráttal, aki a tatárokkal az őshazába akar visszamenni. Az öreg megmagyarázza neki a tények logikus értelmét, s Jánosban, a természeténél fogva építő emberben fölébrednek régi vágyai, megbántottságai fölé kerül az alkotni akaró harcos, fiatal erő, és eltökélten visszaindul Buda felé.

Ennyi volna nagyon vázlatosan a regény témája. A fő erőssége azonban a könyvnek a formálóerőnek az a tiszta megnyilatkozása, amivel Szántó az alakjai belső és külső életét megmintázta. Semmi dagály, semmi színhalmozás, s a minduntalan szónoklatokra csábító téma dacára egyszerű, kristálytiszta mondatok. Az alakok benne élnek korukban, és nem történeti adatokból összeszabdalt papírmasé figurák, vér és agyvelő van bennük, s amit kimondanak, ma is aktuális, mert közvetlenül az élet mélyéről fakad.

A kompozíciónak egyetlen helyén bicsaklik el Szántó formálóereje. Kadan khán egy vallási vitát rendez a regény vége felé, s itt érzi az olvasó, hogy 8-10 oldalon olyan valamivel foglalják le az idejét, ami nem feltétlenül tartozik a történet pillérei közé. Az egész vallásbölcselkedés unalmas és felesleges magyarázkodásnak hat ott, ahol 100 oldalon keresztül az élet közvetlen hangján és cselekedeteiben nyilatkozik meg a legnagyobb bölcsesség, maga a sorsszerű élet. De ezen kívül alig tudnék egyéb részlethibát kimutatni a könyvből. A magam részéről alaphibának tartom, hogy Szántó György történelmi témához nyúlt, ha saját maga mai problémáiról akart beszélni – de mégis és így is, amit ezzel a könyvével a magyar olvasónak adott, az megbecsülendő érték a mában s egy fejlődésben lévő művész sokatígérése a jövőre.

(Nyugat, 1926. szept.)
Szántó György regényei

A könyvek címei: Bábel tornya, A bölcső, A földgömb. A három kötet több mint ezer oldal. Tisztára fizikai produkciónak is számottevő teljesítmény. Valószínű azonban, hogy éppen ez a terjedelmesség sok olvasóban, sőt kritikusban is bizalmatlanságot ébreszt a könyvek jóformán ismeretlen szerzője iránt. Hogy is lehetséges az, mikor ma ezer bajok között a társadalom legnagyobb része erkölcsi meghasonlásban és a legnagyobb fokú gazdasági nyomorúságban tengődik, van egy ember, aki szokatlan érdek320lődéssel figyel föl minden régi és új problémára, s ebben a zajló káoszban leül, és egymás után szinte végtelennek tűnő sorozatban megtanult adatokkal, költői lendülettel és hívő emberi optimizmussal írja tele a fehér papírlapokat. Pedig ez így van. Amiket itt elmondtam, úgy vélem, mind helytálló megállapítás Szántó Györgyről, az íróról és emberről. Lehet azonban, hogy ezeket a kivételes tulajdonságokat egy kivételes állapot táplálja és fejleszti Szántónál. Aránylag még fiatal ember, s már megélte életének egyik legnagyobb tragédiáját. Festőnek készült, aztán a világháborúban elvesztette szeme világát. Mi csak borzadva elképzelhetjük az ő tragédiáját, de ő érezte és szenvedte, s bizonyos, hogy az ő részére ez a tragédia elfelejthetetlen, hatásában megmásíthatatlan marad egész a haláláig. Egy ő azok közül, akik zászlók alatt indultak el, s akiket hordágyon hoztak vissza közénk. Ezren és milliónyian voltak és vannak közöttünk ilyenek. S ezeknek az embereknek két fő típusa alakult ki a „béke” esztendőiben. Az egyik típus az, amelyik a nagy megrázkódtatások után elvesztette maga alól a talajt, idegeiben és hitében összeroppant, a gondolkodó tanárból, a pontos bürokratából, a szorgalmas munkásból szétbomlott családok szörnyű tehertétele, a szegényházak tölteléke és utcasarkok koldusa lett. Kivitték őket a harcmezőkre, mert hiszen ők egészséges, épeszű emberek voltak, s most ők a társadalom leggyöngébb és leghasznavehetetlenebb elemei. S mindaz mit jelent az ő számukra, hogy mi most szót emelünk értük, vagy sajnálkozunk fölöttük? A másik típus, akit a legnagyobb tragédiák sem nyomtak le a víz alá, mint eleven kérdő- és fölkiáltójelek itt vannak közöttünk, a földön állnak, s ha megszólalnak, akkor a fölfokozott életvágy, a produktív erő sugárzik ki belőlük. Magukba vannak zárva, és így mindnyájunknál nagyobb erőkifejtésre kényszerülnek, ha megnyirbált életükkel színt, hangot, mélységet vagy magasságot akarnak elénk vetíteni.

Szántó György ehhez a második típushoz tartozik. Rengeteget dolgozik. Ami munkája eddig elém került, témában és formában mind érdemes produktum. A most megjelent három hatalmas kötete úgy hiszem, eddig a legnagyobb teljesítmény. Magukban foglalják az író csekély számú hibáit és nagyon megbecsülendő kvalitásait.

A Bábel tornya mint második kiadás jelent meg ezúttal, először évekkel ezelőtt került elém erdélyi kiadásban. A Nyugat 1926. szeptember 16-i számában írtam róla elismerő kritikát. Mondván: „Szántó eddig megjelent könyvei határozottan fölfelé vezető utat mutatnak. Bábel tornya című új regénye szigorú mértékkel mérhető, a meseföldolgozásában és formakompozíciójában nagyszerűen végigvezetett és kiegyensúlyozott munka.” De a következőket is írtam: „A Bábel tornya bőséges stúdiumokon épült tör321ténelmi regény. De mégis, hogy Szántónak miért kellett történelmi témát választania ahhoz, hogy nagyon józan és nagyon is mai gondolatait a regény keretében elmondhassa – nem egészen értem.” A kritika értékelő részét ma is vállalom. Az elmúlt néhány esztendő nem szürkítette el a könyv művészi értékét. Ma már azonban nem vetném föl a kérdést, hogy Szántó mért ír történelmi regényt. A bölcső és A földgömb is úgynevezett történelmi regények, de én megfordítom a szavak sorrendjét, és azt mondom: helyesebben regényes történelem. Ha mindenkinél indokolt és szükséges fölvetni a kérdést, vajon helyes-e és elfogadható-e, hogy egy igazán művész történelmi regényeket írjon vagy történelmi kompozíciókat fessen, Szántónál, az író fizikai állapotánál s így lelki beállítottságánál fogva helytelen ennek a kérdésnek a fölvetése. Szántó itt él közöttünk, anélkül, hogy a jelenvaló életet szemével figyelhetné és fölfoghatná. Ha ezzel az adottságával mai miliőben, mai történettel komponálná meg regényeit, kezei közül könnyen kicsúszhatna az anyag, az olvasó részére értelmetlenül elformálná, a legjobb esetben elstilizálná a reális valóságot. Ő mint realista író nem vetheti magát alá a látó mai ember ellenőrzésének. Részére csak két lehetősége van az igazi művészi alkotásnak. Vagy egy tárgy nélküli abszolút költészet felé kell fejlődnie, vagy vissza kell mennie a történelem talajára, az ellenőrizhetetlen múltból kell vennie mesetémáit, hogy így a belső költői intuíció és a külső világkép kimutatható összeütközésbe ne kerüljenek műveiben. Szántó György ezen az utóbbi területen dolgozik, s munkái költői alkotások, és nem a történelem irodalommá hígítása.

Szántó munkálkodása kínálja az alkalmat, hogy föltegyük a kérdést: egyáltalában lehet-e a szó szigorú értelmében vett történelmi regényt írni? Hogyan is lehetne? Hiszen, egyszerűen szólván, történelmet sem lehet írni. Amennyire a fényképező lencse alkalmas arra, hogy bizonyos történéseket objektív látással fölvegyen, és megőrizzen a jövő kor részére, ugyanannyira alkalmatlan az ember, még a történésnél jelenlévő is arra, hogy a dolgok való ábrázatát mutassa meg, akár a legközelebbi szomszédjának. Hiába helyezkedünk az oknyomozó történelem álláspontjára, a történelemíró mindig csak visszakövetkeztethet, csak föltételezhet, s ebben a föltételezésben döntő szerepet játszik az ő szubjektív énje. A történelemírás éppen ezért nem tekinthető tudománynak, s a történetiregény-író, ha csak adatok földolgozására szorítkozik, nem egyéb történelemhamisítónál, az a történelmiregény-író pedig, aki az adatokat csak alapul használja föl fantasztikus történeteihez, az vagy romantikus giccselő, vagy szabadon szárnyaló költő.

Mint mondtam már, Szántó írásai annak ellenére, hogy nagyon komoly 322és alapos stúdiumokon nyugszanak, nem történelmi regények, hanem regényes történetek. Szántó regényeiben a történelmi adottságok csak teherbíró pillérek a költői mese kompozíciójához. Szántó realista író, s így szüksége van ezekre az, úgy mondjam, tárgyi motívumokra. S lehet, hogy itt az ő emberi tragédiája végtelen kútforrásul szolgál költői fantáziájának. Leírt szavai, anélkül hogy a történelem igazságai szerint ellenőrizhetők lennének, testet öltenek előttünk, és mi elhisszük, valóságnak fogadjuk el a beléjük zárt tartalmakat. Nem tudjuk, hogy ezek a történetek évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt így történtek-e meg, de érezzük, hogy így is megtörténhettek volna, szóról szóra így, ez pedig a valóság szavakba-transzportálása: a legtöbb, amit a költőtől elvárhatunk, s amit tőle kaphatunk.

Egy művészi alkotásban nem kell hogy keressük a mindennapi élet tükörképét, de föltétlenül igényeljük azt, hogy a műalkotás önmagában egész és élményt adó legyen. A műalkotást nem a logika törvényei, hanem valami csodálatos életatmoszféra fogja össze. Vannak helyzetek, fejezetek vagy mondatok, melyekben az író az élet lényegét tudja megérzékeltetni velünk, s ezek a részecskék azok, amelyek az alkotást a művészet síkján éltetik, s a laikus közönség előtt is elkülönböztetik a sárban csúszó, okoskodó vagy csak okos prózától. Szántó regényei tele vannak ilyen nagyszerű részletekkel. S amíg rövidebb lélegzetű munkáiban, néhány novellájában túlhajszolja ezeket a részletértékeket, frazeológiát csinál a stílusból és különös esetlegességeket a témából, addig regényeiben a virágosság felé hajló stílusát le tudja fokozni, meséjét meg tudja komponálni anélkül, hogy az egész mű túllendülne az egység harmóniáján, vagy szétesne, mint valami félig megmunkált, kiegyensúlyozatlan eredmény. Pedig mindig a kés élén jár. Egy puhább, kevesebb önkritikával rendelkező író könnyen rémregényekbe tévedhetett volna ezekkel a fantasztikusan elgondolt mesékkel, és könnyen beleveszhetett volna a poétikus szóvirág-gyártásba. Témakiválasztásában és meseszerkesztésében, úgy érzem, hogy egészen Jókaihoz nyúlnak vissza a gyökerei. Ez nem értékelés, csak megállapítás. Hogy megértessem magam, azt mondhatnám, ez a konstruktőr olyan szellemes, invenciózus és tudatos, mint az ő szivárványfestő nagyapja volt. Különös és jelentős.

Szántó Bábel tornya című regényének főhőse János, az esztergomi várispán törvénytelen fia. A fiatalember Anzelmus építőmesterhez kerül Brüsszelbe, és ott nő föl és fejlődik ki a mester mellett, aki Flandria első gótikus székesegyházának megépítésén dolgozik. Jánosból harcos, modern gondolkozású ember fejlődik ki Anzelmus mester mellett, és Magyaror323szágba is magával hozza az új építészet eszméit. De hiába kilincsel a főpapoknál és magánál Béla királynál is. Végre be kell látnia, hogy itt a szörnyű pártoskodásokban minden fejlődés halálra van ítélve. Egy ideig küzd az ár ellen, aztán a templomépítőből sáncépítő, a hazafiból pártütő lesz. Julián baráttal vissza akar menni az őshazába, s csak a regény végső kifejtésében tér meg ismét harcos és akaratos önmagához, és eltökélten nekiindul Budának. E köré a mese köré nagyszerű fölkészültséggel teremti meg Szántó a múlt formáit, színeit és levegőjét.

A bölcső mesemotívumaiban rokona a Bábel tornyá-nak. De itt nem egy hazatérő, hanem világgá induló magyarról van szó. A regény hőse Körösi Csoma Sándor, akit Ferenc császár földjéről Ázsia felé visz el a sorsa, tudományos fölkészültséggel és törhetetlen energiával indul el, hogy fölkeresse a pogány magyarság bölcsőjét. A történet Sándor születésével kezdődik, és befejeződik ennek a nagyszerű garabonciásnak a halálával. Elindult, hogy fölmutassa a régi dicsőséget, s mint utolsó koldus, maláriában elpusztul közvetlen kitűzött célja előtt. Szántó érdekesebbnél érdekesebb jelenetek sokaságát gombolyítja le előttünk ezen a meseszálon. S az alakjai mind élnek, s a történetei mind valószerűek. A regény egyik legjobban megmintázott figurája Sándor apja, egy kódorgó székely katona, aki alig néhány mondatban jelenik meg előttünk, és úgy az emlékezetünkben marad, mint a legkedvesebb és legközelebb álló rokonaink. S a múltba vetített történet nem takarja el a ma élő író forradalmi világszemléletét s nyelvezetének mai értékeit. Nem érdekel bennünket, olvasókat, hogy mennyi ennek a könyvnek történelmi hitelessége, ahogyan a történet így elénk kerül, elhisszük, hogy így volt, és azt mondjuk: nagyszerű volt.

A földgömb, Szántó harmadik regénye egész más időben és egész más miliőben játszódik. Idő: 1583-tól 1593-ig. Hely: London. A regény főhőse Christopher Marlowe diák, majd a szabad művészetek professzora, drámaíró, William Shakespeare kortársa. A kötet sem mesegazdagságában, sem kompozíciójában nem marad mögötte az előbbi kettőnek. Szántó nagyon gyakran a giccs és a nagyszerű költészet késélén balanszíroz, és ez ebben a kötetben a leginkább észrevehető, s éppen ezért ennek a kötetnek erényei mutatják meg legtisztábban az író megbecsülendő kvalitásait. Van itt minden, ami jó és ami drága. És mégis, nem fenyeget bennünket a megcsömörlés, s eszünkbe sem jut azt mondani, hogy a legfurcsább vagy a legdrasztikusabb jelenet is az olvasó idegeire vagy ínyencségére való spekulálás. Nagyszerű készséggel elhiteti velünk, hogy olyan lehetett az akkori angol főváros élete, mint ahogyan azt most ő elénk vetíti. S akik olvasták Shakespeare halhatatlan műveit, azok könnyen hihetnek Szántónak, mert 324Shakespeare műveiben csakúgy megtalálhatjuk az állati vérengzésnek, a bordélyházak pocsolyájának, a kocsmák gőzének, a lángész nagyszerű mesterkedésének összekeverődését, mint ahogyan ugyanezeket az elemeket Szántó megmutatja nekünk az 1583 és 1593 közötti London mindennapi életében. Vannak jelenetei a regénynek, amik elfelejthetetlenek és megformálásukban tökéletesek.

A föntiekben adni próbáltam egy új író jellemzését, munkáinak hibáit és erényeit, azt hiszem, komoly és megérdemelt sikerek előtt áll ez az ember, de vigyázzon, hogy a kés éléről, amin ma virtuozitással egyensúlyoz, ne lépjen le a romantikus dekorációk útvesztőjébe.

(Nyugat, 1929. márc.)
325
Csizmadia Sándor
(1871–1929)

Orosházán 1871. március 10-én született egy parasztgyerek. A dohos kunyhó levegőjében, a földdel és rongyokkal betömködött ablakon át benézett hozzá a nap, és megvilágította őt, mint a kiválasztottat, aki nagy utak előtt állt, aki egyszer meg fogja látni élete célját, s aki össze fog roppanni, még mielőtt a célba beérkezett volna. Lehet, hogy mindannyian így roppanunk össze a cél előtt: de nem mindannyian ábrándulunk ki a magunk felállította céljainkból. Sokszor gondoltam rá, az az ember, aki csak azért született, hogy meghaljon, mennyivel szerencsésebb annál, akinek a két állomás között még elvégzendő dolgai is akadnak önmagáért és társaiért. Csizmadia Sándor ezek közül a kiválasztottak és megjelöltek közül való volt. Ott született meg és ott nőtt föl az elnyomott és mesterségesen elbutított parasztok között, és ő, aki látszatra tán semmivel sem volt különb a többinél, vállalta a sorsot, amely a reformátoroknak és prédikátoroknak, a harcosoknak és alkotó egyéniségeknek jut osztályrészül. Később, mint a parasztlegények általában, ő is bizonyára szorgalmas templom- és kocsmalátogató volt, mégis egy napon, mikor mint katonát kivezényelték a hódmezővásárhelyi földműves sztrájkolók ellen, megvilágosodott előtte az út, s ahelyett, hogy fegyvert fogott volna a sztrájkolókra, megszületett benne a szolidaritás érzése és a harcos akarat minden ellen, ami kimondottan vagy takargatottan ellensége a dolgozó emberiségnek. Ez a sztrájkolókkal való szembeállítás jelentette Csizmadia életében az első fordulópontot. Az analfabéta parasztlegény megismerkedett az írás és olvasás tudományával, s nem az iskolázott intelligencia eredményeképpen, hanem ős lírai érzéseiből kifakadtak az első versek, mint ahogyan a nyers fekete földből fölütik fejüket a színes és illatos virágok. Belső kényszerűség szülte ezeket a verseket, s az ősi érzések: a dac és a szeretet, a hódító és az elnyomatás ellen küzdő erők reprezentálódtak bennük.

A magyarországi szocialista munkásságnak ő volt az első véréből sarjadt költője. A polgári költők között ekkor már voltak olyanok, akik nem néztek el közömbösen az alakuló szocialista-mozgalom frontja fölött, de az ő hangjukból csak a humanitás, az elnyomottak iránti szimpátia érzései csendültek ki. Csizmadia társuk volt ezeknek a munkás harcosoknak, élte 326az életüket, részese volt harcaiknak, s a művészete is harcot jelentett ezért az osztályért a másik osztállyal szemben.

Tévedés azonban az az általános megállapítás, mintha Csizmadia jelentősége egyedül verseinek csak úgynevezett tendenciájában lehetne értékelhető. Verseinek eszmei és érzéstartalma összeesik a szocialista mozgalom politikai tendenciájával, de ezek a versek mint művészi alkotások jelentősek elsősorban. A Nyugat még nem élt akkor, a Hét költői forradalmat jelentettek a magyar versírásban formai frisseségükkel s azzal az új városi szellemmel, ami a francia lírából plántálódott át hozzánk, s ebben a forradalminak ható orkeszterben is új forradalmak eljövetelének ízét hozta magával Csizmadia. Igaz, hogy versei közül általában azok nyerték meg a nagyobb olvasóközönség figyelmét, amelyek bizonyos nyomorszentimentalizmussal és paraszti filozofálgatásokkal voltak telítve. Holott nem ezek az ő igazi mértékei. A Sztrájk, a Forradalom, A gyár előtt s még vagy egy tucat hasonló költeménye egy új világot, új érzés- és gondolatkört hozott bele a megújhodásra készülő magyar költészetbe. Ezek közül a versek közül jó néhány elfogultság nélkül odaállítható Verhaeren hatalmas ipari költeményeihez. A legmagasabb fokot, azt hiszem, Lokomotív című versével érte el Csizmadia Sándor. Ez a nagy szimbolikus óda úgy beállításában, mint külső formájában megelőzte a futurizmust. Befejeződött benne egy korszak, s egy új korszak mutatta meg már benne új lehetőségeit.

Ha Csizmadia befutotta volna a pályát, ami felé annyi érzelmi mélységgel és alakító lendülettel elindult, akkor ma a legelső magyar költők között kellene szerepelnie. Az ő költészete emberi érzésvilágából sarjadt ki, de ez az ember hirtelen kanyarodóval lefelé kezdett csúszni a pályán. Az alkohol, ami már olyan sokat ártott földmívelő fajtájának, benne is pusztítani kezdett, szemei előtt elhomályosodott az út, és a nagy embermintán úrrá lettek az ezer emberi kicsinyességek. Egyre gyakoribbá váltak pártjával való meghasonlásai, és igénytelenebbé és jelentéktelenebbé zsugorodtak össze költeményei. Már nem hódító volt Csizmadia, önkéntelenül defenzívába szorult, és harapásokkal és rúgásokkal védekezett a körülötte föltörekvő új tehetségek ellen. Ő, az újító, ekkor már Rákosi Jenő mellé állt Ady Endrével szemben. A „nyugatos” líra ellen írt cikkei mérgesek, de tartalmatlanok voltak, s már magukban foglalták azt a jövendőt, ami nemsokára bekövetkezett Csizmadia Sándor költői és politikai életében egyaránt. Költészetével megindította a magyarországi szocialista költészet fejlődését, a politikában egyik zászlóvivője volt a munkásmozgalom napi harcainak, s ő maga mindkettőből kihalt még fizikai halálának bekövetkezése előtt. Az ő tragédiája tipikus példája a proletársorsból fölvergődött 327individuum elég gyakori tragédiájának. Én megértem a sorsát, és elfogulatlanul értékelem és hirdetem az ő egykori erényeit. Mert ő egykor derék képviselője és jelentős szószólója volt a dolgozó és harcoló emberek osztályának, tehát az én osztályomnak is, akikért én még ma is írok és harcolok. A föntebbi pár mondatot nem az ő dicséretére írtam, mert nem kell azt dicsérni, akit a saját tettei dicsérnek, Csizmadia Sándornak pedig maradt ránk néhány költeménye, ami művészi érték és nagyra becsülendő szocialista cselekedet.

Mátyásföldön 1929. március 9-én meghalt egy a világgal és önmagával meghasonlott öreg parasztember.

(Nyugat, 1929. márc.)
328
Csillag a homlokán – Szenes Piroska regénye

Örömmel beszélek erről a könyvről. Mint ahogyan jó érzéssel beszél az ember a vidékről, ahol nemcsak futólag járt, ahol megbarátkozott a dolgokkal, nemcsak külső impressziókat gyűjtött, közel férkőzött a dolgok lényegéhez, s majdnem egynek érezte magát velük. A fa többé nemcsak fa, amely külön életet él, virágzik vagy elhervad, előttem felfoghatatlanul, s az ember nemcsak hozzám hasonló s mégis idegen alakzat nekem, hanem belülről rokonom, velem egy a nagy organizmusban. Szívesen emlékezik vissza az ember az ilyen vidékre, hogy is ne tenné, hiszen ott egyensúlyba jutott önmagával, nem azért, mert ott minden passzíve viselkedett vele szemben, hanem azért, mert ő, a sokszor meghasonlott, menekülni akaró, ha csak pillanatokra is, eggyé vált a mindenséggel, s így nyugodtnak és erősnek érezte magát, jobban, mint eddig bármilyen harcban és bármilyen győzelem után. Ritkán vagyunk így a mindennapi életünkben, s ugyanúgy ritkán nyitunk föl könyvet, amelyben egy világ tárulkozik fel előttünk, eddig idegen s most egyszerre testvéri világ, ahol minden él, s majdnem azt mondhatnám, minden az én gyönyörűségemre él.

Szenes Piroska könyve négyszáz-egynéhány oldalon át egy primitívségében teljes, kicsiny örömökkel és végtelen bánatokkal terhes világot zár magába. Semmi művészi bravúr és kiélezett életkaland nincs ebben a világban, minden szinte sorsszerűen van úgy, ahogyan előttünk megmutatkozik. Nem naturalizmus, hanem realitás. Az író nem reprodukálta, hanem teremtette ezt a világot. S hogy mégis az egész valóságnak hat, azért van, mert a valóság elemeiből teremtődött. Az élet mindennapi anyaga a művész érzésein és fantáziáján át elemeire bomlott, és új egységgé állt össze a művészet formájában. Így mutatkoznak meg benne a modern szociális élettendenciák anélkül, hogy túltengnének benne a tökéletes alkotásra való törekvésen kívül álló tendenciák. „Zeitroman” a szó jó értelmében.

Igaz, hogy a keresettnek, könnyen modorosnak ható címe után ítélve kissé gyanakodva nyitottam fel a könyvet. Talán megint valami meg nem emésztett modernségre akad benne az ember. Iskolára, amin már túljutottunk, nagyhangú, sok lelkesültségre vagy – ami ezzel egyenlő értékű – a nagyra törekvő s részleteredményeiben igen jelentős kísérletezések ezerszer megkopott rekvizitumaira. De nem. Ez csak a szecessziós lámpa, 329mögötte azonban a mélyen átérzett világ nyüzsög, az emberek egyek környezetükkel, s a realitásuk egy a művészet naturán fölötti valóságával. S az író nem szemlélője a történéseknek, a konstrukció középpontjában áll, s meleg, egyszerű líraiságával olvasóját is a dolgok középpontjába tudja emelni. Ahogyan az író és tárgya között nincsenek distanciák, ugyanígy majdnem teljes az azonosság az író és olvasója között. Úgy érzem, mindezt én is elmondhattam volna, ha eszembe jutott volna, az író ebben megelőzött engem, de én most szívesen vagyok a segítségére, húrokat rezdített meg bennem a hangjával, reagáltam, s most együtt énekelünk. És ez sok, nagyon sok abból, amit a művészet adhat nekem. Nem szép ez a könyv abban az értelemben, ahogyan az esztétikusok a szépről beszélnek, hanem az élet íze, egy darab abból, amiből te és én vagyok.

Katka, a kis tót parasztlányka emberséges kis emberke, nem a természet koronája, csak ártatlan, mint a botló lábú borjúcska, fájdalmasan mély, mint a tenger, és élettel teljes, mint a hajnali nap. Mint minden embernek, neki is ködökben indul el az élete, s mint minden ember, ő is egy tragikus pillanatban eszmél magára. Mamicskája, az agyonhajszolt asszony egy napon libákat hajt be a vásárra, s Miskót, a kis taknyost rábízza Katkára. Mamicska eladta a libákat, valósággal megfiatalodva járt a sátrak között, vett magának ruháravalót, a gyerekeknek csizmát, Katka, a kislány ezalatt ártatlan szexuális játékot játszott a szomszéd kislánnyal, s Miskó, a még náluknál is kisebb csemete belefulladt egy hordó esővízbe. Úgy érezzük, Katka sorsa ettől a pillanattól kezdve világosan elő van rajzolva. Amibe később még belebotlik, az már elkerülhetetlenül elé van állítva, ha öröm éri, hirtelen elcsendesedik, mert váratlanul Miskó jut eszébe, s ha nagy a szomorúsága, akkor úgy érzi, ez is Miskó miatt van, aki az ő gondatlansága és rosszasága miatt fulladt bele a hordóba. Ha talán fehér gyermekszobában nevelkedett, okos rafinériákkal beoltott ember lett volna Katka, talán már rég elfelejtette volna ezt a szomorú véletlent, de ő csak az érzései szerint élt, hordta magában a régi fájdalmakat, s szinte vakon ment az újabbak elé. Még tizennégy éves sem volt, mikor egy vad legény aratásidőben éjjel a pajtában letiporta ártatlanságát. A másik lányka bolondozott a legénnyel este, s csak tévedésből történt, hogy éjjel a sötétben Katkát támadta meg a felingerelt legény. Katka majdnem belehalt a fájdalmakba, s megfogadta, hogy ezentúl még tartózkodóbb lesz a legényekkel szemben, és vigyázott is magára. És mégis egyszer a városból jövet egy orosz fogoly megint legyűrte, s a kislány ekkor teherbe esett. Majdnem a saját élete árán megszabadult attól, hogy egy hitványka új életet hozzon a világra. Így bukdácsol tovább az életen, amíg csak el nem ér addig a pon330tig, ahol az utak megállnak egy bamba kanászember előtt. Katka férjhez ment Imrushoz, a piszkos, nyavalygós gyermekkori pajtásához.

Katkának, a kis szolgálónak a története nem új az irodalomban, még a mienkben sem. Jól és rosszul megírták már ezt a figurát, s miatta, bárha ő a regény hőse, el is mehetnénk különösebb megjegyzések nélkül a könyv mellett. De mi lehet az a téma, amit máig valamilyen variációban már meg nem írtak? De vajon azt jelenti-e ez, hogy tegyük le a szerszámot, mert az irodalom lehetőségei ki vannak merítve? Szó sincs róla. Minden annyiban régi, amennyiben a régi szemszögből nézzük, és annyiban újjá válik, amennyiben új oldalról, új világításban állítjuk be.

Szenes Piroska Katkája körül a háborús és a közvetlen háború utáni idők élete zajlik. Ezáltal új megvilágításba kerül a regény hőse és új az őt környező világ. Külön elismerés illeti meg az írót, hogy ehhez a még kényes kérdéshez ennyire takargatás nélkül, őszintén mert hozzányúlni, s azt művészi értelemben fel is tudta dolgozni. Sem egészében, sem részleteiben nem agitációs irat ez a regény, s mégis egyik jelentős adaléka az igazi szocialista művészetnek. Nem mint pártember szól az író, hanem mint szocialista, s így a szempontjai általános érvényűek s művészete szabadabban szárnyaló. A regényben előforduló mozgalmi jelenetek közvetlenek, minden szónoki frázistól mentesek, emberiek s mégis forradalmi jelentőségűek. Nem tudományos vagy politikai tételeket illusztrálnak ezek a cselekedetek, de annyi belső kényszerűségtől fűtöttek, hogy megerősítik a szociális társadalmi felfogást. Íme, ma már ilyen az emberek természete, mondja a könyv. S ma már ilyen sallangtalanul, mesterséges túlfűtöttség nélkül lehet és kell írni ezekről az emberekről, bizonyítja az író stílusa.

Mert nemcsak lírájában mély és őszinte ez a regény, hanem stílusában is egyszerű és látható fogások nélkül cizellált. Szenes Piroskának ez a második regénye, a kettő között szembeötlő a különbség. Az író témalátásában és írni-tudásában valósággal meglepő a fejlődés. A Csillag a homlokán-ban talán csak annyi hibáztatható, hogy egyes motívumok többször visszatérnek benne anélkül, hogy a történések tempóját fokoznák, vagy a líra bensőségét elmélyítenék. De mindez jelentéktelenné válik az egész munka egységes tartalmi és formai értékei mellett.

(Nyugat, 1931. jan.)
331
A mai francia regény

Egy tanulmánykötet, mellyel meg lehet elégedve a szakember, s amelynek örülhet a jóhiszemű és kulturálódni kívánó olvasó. Szerénységével, tudatos mértéktartásával, abszolút művészi igényességével Gyergyai Albert jóformán egyedül áll generációjában, amely néhány esztendő előtt annyira hangosan, olykor szinte prófétai megszállottsággal és mindent leszóló fölénnyel lépett ki az irodalom porondjára. Ennek a generációnak költői, kezükben a német expresszionisták és francia szürrealisták köteteivel, máról holnapra felfedezték magukban a zsíros fajiságot és az idillikusan népiest, s akik tanulmányíróknak nevezték magukat, azok a feladat gondos elvégzése, részletes analízis, tartalmi és formai elemzés helyett – az agitátor elánjával csörtettek be az irodalom berkeibe, hogy néhány fellengős szólammal felmagasztalják a „jókat”, és néhány üresen konduló frázissal levágják a „rosszakat”. Nagyon kevés kivétellel két csoportra oszthatnók ezeket a fiatal esszéistákat, úgymint a vezéri szerepvállalók és a mindent lefitymáló partizánok csoportjára. Egyik részük erősen a szóvirágos szépirodalom területére, másik részük a felelőtlen napi kritika nívójára hangolta át tanulmányirodalmunkat, amely, modern értelemben, Gyulai Pálnál és Péterfy Jenőnél kezdett sarjadzani, Babits néhány esszéjével folytatódott, s aztán mintha gyökértelenül kiveszett volna művészeti életünkből. Néhányan a fiatalok közül nagy ígéretekkel jelentkeztek, de eleddig alig váltottak be valamit ígéreteikből. Úgy látszik, ezek az esszéisták nagyon is vérbeli rokonaik költő kortársaiknak, műveikben inkább az iskolázottság, mintsem az alkotó invenció hagyott nyomokat.

Gyergyai Albert A mai francia regény című kis kötete (mindössze 200 oldal) megbecsülendő szellemi erőpróba, és valóban hiányt pótló alkotás. Túl a filozopteri bölcselkedésen és a próféta summázó kritikáján – Gyergyai a szakember szerény odaadásával és a hivatott kalauz fáradhatatlanságával áll olvasója szolgálatára, s amit felfed és átfoghatóvá tesz a számára, az a lényegre vonatkozik: adekvát formában és félreérthetetlenül. Ez az egyértelműség és közvetlenség különösképpen érdeme a könyvnek. És nem véleményt akar ránk oktrojálni, hanem áttekinthetővé világítja előttünk a terepet, amelynek a bebarangolására vállalkoztunk, mikor a kötet olvasásába belekezdtünk. Gyergyai alig bírál, inkább magyaráz, kétségtelen 332viszont, hogy ez a tárgyszerű magyarázat mély érzelmekből és kiérett gondolatokból fakad – érdeklődést keltő és szuggesztív annyira, hogy az „objektív” tanulmány elolvasása után nemcsak tudomásul vettük az író mondanivalóját, hanem azonos kritikai eredményre is jutunk vele. Nem kritizál, inkább értelmez, nem kielégíteni, inkább kíváncsivá akar tenni bennünket, s ez nagyszerűen sikerül is neki. Olyan érdeklődéssel és jóleső hiszékenységgel olvastam jellemzéseit és magyarázatait, mintha egy korszerű, jól megírt regény akadt volna a kezembe. Ez a vallomásom könnyen félreértésre adhat alkalmat, kénytelen vagyok tehát pontosabban fogalmazni, és azt mondani: Gyergyai olyan élményszerűen tud beszélni anyagáról, hogy mondanivalója nemcsak az értelemhez, hanem az érzelemhez is szól, s így könyve megírása közben nemcsak lajstromozott, nemcsak tudósított, hanem primer alkotó tevékenységet fejtett ki. Könyvének értékei az alkotó kritika eredményei.

A könyv kompozíciója könnyen áttekinthető, tagoltsága gazdaságosan ésszerű, stílusa világos, egyszerű, de mégsem színtelen, hajlékony mondatai olyan dúsak érzelmi és értelmi árnyalatokban, hogy egészükben mélyen kulturált s szinte líraian érzékeny stilisztára vallanak. Akik ismerik Gyergyai előző munkáit, amelyek szintén nagyon figyelemreméltók voltak a maguk nemében (gondoljunk Valéryről írott esszéjére), azoknak meg kell állapítaniok, hogy szerkesztési módjának merevsége, helyenkénti tekervényessége simán elrendeződött, mondatai formailag azonosultak a tartalommal, simán kiterülnek előttünk, mint az olyan író mondatai, aki nem a papiroson gondolkodik, hanem belül megérett, formába tömörült mondatait már csak megrögzíti a papiroson, olvasója számára. A kötet olvasójában nem maradnak homályos fogalmak, izgató kétségek, úgy érezheti: amire az író felhívta figyelmét, arra valóban érdemes volt felfigyelnie, s amiről tudomást vett, az a maga tiszta, kifejező formáival rögződött meg emlékezetében. Mintegy dióhéjban nemcsak a mai francia irodalom keresztmetszetét, hanem fejlődésfolyamatának történelmi múltját is megkapta.

A középkor végétől, Rabelais és Diderot szépprózájától napjaink legmodernebb regényíróinak munkásságáig ível át Gyergyai szemlélődése. A régmúlt és félmúlt eléggé részletes ismertetése alapzatul szolgál Cocteau játékosságának, Giraudoux színpompájának, Malraux forradalmi humanizmusának és Aragon új realizmusának, valamint a „populisták” irodalmának, amelyben a negyedik-ötödik rend világa szólal meg. Gyergyai kimutatja, hogy ez a fiatal generáció, ha közvetlenül Gide-ből és Proustból fejlődött is tovább – gyökérszálai egészen Stendhalig, Balzacig, Flaubert-ig és Zoláig vezethetők vissza. Ezekben az ősökben már megtalálható ugyan333úgy a realizmusuk, mint a romanticizmusuk és természetesen a külföldi nagy áramlatok behatása is kimutatható a fiatalok műveiben. Az idegen regényírók közül elsősorban az orosz Dosztojevszkijt és az angol J. Conradot említi föl Gyergyai, a filozófusok közül csakúgy sorra veszi Sorelt és Bergsont, mint Nietzschét, más területről Freudot és Marxot. Itt azonban meg kell említenünk, hogy Gyergyai nem pontosan idéz egy marxi tételt, s fogalmazása könnyen tévedésbe ejtheti az olvasók egy részét is.

A „Marx vagy Szent Tamás?” című fejezetben, a háború utáni írók forradalmiságával kapcsolatban azt mondja a szerző, hogy ezt a tevékenységet „főképp Marx ama gondolata hevíti, hogy az embert és világot nem ismerni kell, hanem megváltoztatni”. Ez a közszájon forgó mondat nem fordul elő Marx írásaiban, és annál is inkább nem írhatta le, mert hiszen Marx tana nagyrészben a társadalommegismerés tana, és éppen ezen a megismerésen épül fel a tudományos szocializmus elmélete egyrészt, másrészt a társadalmi viszonylatok marxi, tudományos felismerése szabja meg a gyakorlati mozgalom irányvonalát, nemegyszer a lendület tempóját is. De Marx egyik polemikus mondatának ilyen pontatlan visszaadása egyáltalában nem vet árnyékot Gyergyai nagyszerű munkájára, amely a francia regény történelmi áttekintése közben nemcsak esztétikai formáját és pszichológiai tartalmát boncolja és magyarázza, de szociológiai hátterét is bátran, tartalmasan és szinte példaadó hozzáértéssel mutatja meg. Könyvének abban a fejezetében, melyben az író és olvasó egymáshoz való viszonyát taglalja, s miközben a modern francia irodalom fejlődésében rámutat a polgári elite jelentős szerepére – arról sem feledkezik meg, hogy ez az elite már a világháborúban elvesztette maga alól a talajt, s ma igen súlyos gazdasági, erkölcsi és szellemi válságban van. S végül megállapítja, hogy:

„Gazdasági szempontból még a polgári rendé az irodalom, vagyis a legelső kiadók, a legelőkelőbb folyóiratok, az írói testületek, maguk az irodalmi díjak, egyszóval mindaz, ami biztos közönséget, közvetlen befolyást jelent, bár ugyanez a hatalom ma már inkább konzerváló és védekező, mintsem hódító és támadó. Erkölcsi és szellemi téren a polgári elite a félmúlté: felsőbbsége tudatát, önmagában való hitét már a háború előtt elvesztette, s ha régebben a polgári rend járt jól a nemesi vagy népi renegátokkal, ma már a népi gárda gyarapodik a polgári elite szökevényeivel. Mindez maga után vonja az új elite kialakulásának, az írók és olvasók viszonyának, a mai író helyzetének, megannyi oly problémának a fölvetését, mely a mai regény sorsára nem közömbös. Az új elite kiválasztódása s a kultúra javainak újonnan való megosztása többé már nem törülhető ki a köztudatból… Ramuz vagy Giono már nemcsak a néphez s nemcsak a népről 334szólnak műveikben, hanem magát a népet emelik irodalmi magaslatra.”

Gyergyai világosan látja a társadalom alakulását és benne az irodalmi célok és kifejezési formák eltolódását, s ez irányú észrevételeit nem rejti véka alá, hanem etikai kötelességének tartja azok kimondását. Így tehát ha a könyv egy-két jelentéktelen fogyatékosságát összevetjük szembeötlő erényeivel – csak őszinte elismeréssel zárhatjuk le szerény megjegyzéseinket. Mellébeszélő és kritikátlan napjainkban egy könyv, mely kultúrát sugárzik, és az igazság megközelítésére törekszik.

(Szocializmus, 1937/4.)
335
Erdélyi Ferenc: A lejtő

Új író lépett elő az ismeretlenből. Új, de nem egészen fiatal és A lejtő című első könyve (Cserépfalvi-kiadás) nem sorozható a fiatal kezdő írók csupán ígéretes, de valójában még esetlen, túlszínezett és lazán szerkesztett munkái közé. Részleteiben és egészében olyan ember alkotására vall ez a könyv, aki nem idegen a művészi kifejezés területén, s ha eddig más formanyelven fejezte is ki magát – anyagszeretete, lélektani ismeretei, komponálókészsége, éles megfigyelőképessége első irodalmi művében is nagyon jelentősen megmutatkozik. A szerző, önvallomása szerint mint festő indult el, sőt mint mondja, komoly eredményeket ért el – lehetséges. Nem ismerem piktúráját, könyve azonban kétségtelenül bizonyítja, hogy Erdélyi Ferenc európai kultúrájú, széles látókörű, tudatos világszemléletű és napjainkban szokatlanul impulzív erejű író. Számomra ezzel a könyvvel kezdődik pályája, s mindjárt úgy hívom föl rá az olvasók figyelmét, mint az olyan íróra, akinek mondanivalója van, és van egyéni hangja ennek a mondanivalónak megjelenítéséhez és elfogadtatásához.

A szerző emberi érettségét sejteti, hogy ha voltak is előbb egyéb irodalmi kísérletei, mindjárt egy előttünk szokatlan környezetben, megkapóan éles figurákat mozgató regénytörténettel lép a nyilvánosság elé. Nem tudjuk, milyen bukdácsolásokkal jutott idáig, de amit így egyszerre mint ismeretlentől kapunk, azt mint igen számottevő eredményt fogadhatjuk el. A regény története tavasztól őszig játszódik egy flamand halászfaluban, ahova a szerző, mint a történet egyik szereplője, Párizsból érkezik meg, ahonnan, úgy mondja: „Valaki szerelmes jóvoltából tudtam csak kimászni, elrugaszkodni abból a piszokból, amely már-már eltakart.” Menekült a világváros zajától és piszkától, festészetének akart élni, s a kicsiny halászfaluban még piszkosabb, lealjasodottabb, emberhez méltatlanabb világba került. A szerző barátja, George Tripp, aki valamikor hegedűművésznek készült, most mint a „Chez Bruegel” cégtáblájú lebujkocsma tulajdonosa vegetál felesége mellett, aki teherben van, és az anyja mellett, aki Tripp generális álszent, gyilkolóan gőgös özvegye. Szent Kleofás! Miféle emberek ezek, miféle család, milyen szörnyű környezetben! Ilyen férjet és feleséget csak Strindberg formált ki a modern irodalomban. De amíg Strindberg gyehennáin az első pillanatban meg lehet érezni, hogy alkotójuk tenden336ciózusan állította be őket: Erdélyi hagyja, hogy a regény figurái éljék saját pokoli életüket, legyenek olyanok, amilyenekké a sorsuk nyomorította őket. Nem érzi szükségességét, hogy mentegesse vagy megrója valamelyiket is, mert így, ahogyan vannak, nemcsak önmagukat mutatják be, hanem bajokkal, sebekkel és meddő vágyakozásokkal teli mai világuk nagy részét is példázzák. George Trippnek fiatalkorában egy verekedés alkalmával olyan végzetesen sebezték meg a kezét, hogy többé nem tudott vele hegedülni, s aztán, akiből talán csillag lehetett volna, undorító patkánnyá, magát és másokat pusztító szörnyeteggé változott. És a három főalak köré a szerző mintegy koszorúban az egész falu népességét összefogja, a szegény halászokat, akik állandóan élethalálharcot folytatnak a harapás kenyérért és a fürdőző idegeneket, akik a világ szeme elől ide rándulnak bujálkodni, iszákoskodni. És a háttérben a tenger.

Gazdagon tartalmas és formailag jól tagolt könyv. Ezekkel a kvalitásaival igazán kiváltságos helyet érdemel meg szentimentális hangulatpepecselésekbe és balkáni mondénségbe keveredett irodalmunkban. Írója sok tárgyi ismerettel és élettapasztalattal rendelkezik, ezen túl pedig szinte erotikusan érzékeny stiliszta. Magyar viszonylatban nehéz lenne a könyv rokonait megnevezni, de a külföldiek közül Rabener, Céline és Seghers jutott eszembe olvasás közben. És Kokoschka analitikus portréira, George Grosz mélyreható karakterrajzaira is gondoltam. De mindezt csak azért említem fel, hogy Erdélyi Ferenc regényének körülbelüli helyét, ha csak úgy hozzávetőleg is, meghatározzam. Belső izgalmakkal áthevített realizmusa eleven, összetett világképet ad. Ezen túl pedig hiszem, ha ez a könyv, mondjuk, francia nyelven születik meg, szerzőjének kilátásba helyezhette volna a Goncourt-díjat, s talán néhány ezer ember el is olvasta volna.

(Szocializmus, 1937/5.)
337
Szabó Lőrinc

A költő két évtized terméséből nem is száz verset vett bele gyűjteményes kötetébe. Ez a szigorú válogatás komoly kritikai meggondolásokra vall, mindazonáltal nem vagyunk benne biztosak, hogy a szerző egyes alkotásai irányában nem volt-e nagyon elnéző, s más darabokkal szemben nem volt-e túl szigorú. A magam részéről emlékszem Szabó Lőrinc-versekre, melyeket sajnálattal nélkülözök a kötetből, s vannak benne olyanok, amelyeknek a hiánya miatt nem lenne elmosódottabb a költő profilja. De mindjárt fölvetődik a kérdés, verseink gyűjteményes kötetbe való összeválogatásánál nem követünk-e el valamennyien hasonló balfogásokat?

Válogatás közben bármilyen szigorú kritikát alkalmaz is a költő, teljességgel nem mentesítheti magát az elfogultságoktól, hiszen a művek az ő szülöttei, különbség nélkül közel állnak szívéhez, s már ahhoz is nagy erő kell, hogy némelyek fölött kimondja a lemarasztaló ítéletet. Két évtized terméséből csupán nyolcvanhét verset érdemesíteni a kötet számára, lelkiismeretes bírói feladatra vall, s a kívülálló kritikus magától értetődőn így inkább boldogul az anyaggal, de nemcsak azért, hogy könnyebben kerülhet a tökéletes darabok közelébe, hanem hogy a gyöngébbek is könnyebben fellelhetők a sorozatban. A gyűjteményes kötetbe összeválogatott verseket nemcsak megírta az ihletett költő, hanem tudatos kritikával vállalja is a világ előtt.

Szabó Lőrinc azok közé a kulturált költők közé tartozik, akik, ha többszörös számban lennének, akkor sem panaszkodhatnánk túlszaporulatról a magyar irodalomban. Legkiváltképpen pedig nem az utóbbi húsz esztendőben. Ma már történelmileg megállapítható, hogy az első Nyugat-generáció jelentkezése és formai kialakulása után föltűnő pangás következett be, az expresszív izzás hirtelen kihűlt, s a formai keresések és a tökéletesítés folyamata szólamok ismétlésévé és iskolás formulákká fajult. Nem a költők száma fogyatkozott meg, hanem a teljesítőképességük vált egyre sablonosabbá, érdektelenebbé és értéktelenebbé. Nagyon kevesen vannak, akiket ebből az együttesből opportunitás nélkül kiemelhetünk, s ezek közé a kevesek közé tartozik Szabó Lőrinc is.

338
Fáradt vagyok, a háborút unom,
de az igazságomat nem hagyom.

Az idézett két sor körülbelül megadja Szabó Lőrinc költészetének érzelmi és értelmi alaphangját. Ez az alaphang helyenként mélyül, más helyütt különös magasságokba száll, de alig keveredik új ízekkel, és alig színesedik ki tavaszias tarkaságokban. Egyáltalában nem mondhatnánk, hogy Szabó Lőrinc szeszélyesen érzelmes vagy meglepően dús fantáziájú költő. Generációjában való különállását nem utolsósorban éppen lírájának szürke tónusa, fantáziájának szinte görcsös zártsága és formai puritánsága határozza meg. Ezek az erényei, de magától értetődik, hogy ugyanezek a sajátosságai szabják meg hibáit vagy fogyatékosságait is. Ilyen kevés optimizmussal, ilyen kevés bizalommal a tárgyak, eszmék és emberek irányában miképpen boldogulhat a költő? Állandóan résen kell lennie, és mindig ellentmondani vajon nem inkább tudós attitűdre vall-e? Ez a pesszimizmus és bizalmatlanság inkább a filozofikus, mint a lírai lélek sajátossága. De ha Szabó Lőrinc verseiben magától értetődőn, lényegbevágóan jelen van is a filozófia, hiányzik belőle az objektív tárgyszerűség, ami magában véve is eltolódást jelenthet már a kizárólagosan ésszerű, logikai munkálkodás vonalától. Lírikus ő, de nem az érzelmek hányt-vetett hajósa, hanem a szavak fajsúlyát értékelő és a mérnöki forma pontosságára törekvő reprezentánsa modern költészetünknek. Megkülönböztetett méltatás ez akkor, mikor költőink magukat tudatosan idomítva rá, passzív érzelmekbe és formai pongyolaságba menekülnek. Szabó Lőrinc magatartása lehet rokonszenves vagy ellenszenves az olvasó számára, de mindenekfelett tudomásul kell vennie a zárt egyéniség jelenvalóságát, leplezhetetlen belső vívódásait és formai tökéletesedését.

Kezdet óta egy húron játszik, egyképpen panaszolja sorsát, és egyképpen áll szemben a világgal. Már 1923-ban azt írja egyik versében:

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
Szégyenlem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

Mikor Szabó Lőrinc azt mondja, „a háborút unom”, nem arról a háborúról szól, amely katonákkal és fegyverekkel harcol és rombol körülöttünk, hanem arról a háborúról, ami maga a világ, minden szépségével és 339rútságával, kívánt és elunt dolgaival, mert mindez bántó, és úgy érzi, már-már elviselhetetlen a számára. S majdnem két évtizeddel előbb ugyanez a mindentől riadozó, mindent gyanakvón fogadó érzés szólalt meg benne, hogy azt mondta:

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;

Némi elemzés után könnyen világossá válik előttünk, hogy ez a költő nem a külső világ nyomása alatt szenved csupán, hanem a saját sorsa az, amivel nem tud megbékülni, mintha örökös harmóniátlanságra született volna, de nyugtalanító belső ellentmondásai nemcsak szenvedtetik, hanem föl is emelik az átlag-lelkek fölé. Nemcsak azt panaszolja, hogy őt nem szeretik eléggé, hanem azt is, hogy valaki olyan kerülhet elé, akit öntörvényei szerint szeretni kényszerül. Kétségtelen, hogy csupa seb és csupa sajgás az ilyen ember, de legyünk érte hálásak, hogy a jajszó példázó rendben és érzékeny nüánszokban szólal meg belőle.

S ha tovább elemeznénk témakörét, vajon nem ugyanerre a megállapításra jutnánk-e általában? Szabó Lőrinc harca a bérrabszolgaság, a pénz mindenható hatalma ellen egészen más eredetű és más célzatú, mint például Adyé volt. El sem képzelhető, ha egyszer szabaddá tehetné magát a szerkesztőségi asztaltól, s a polgári életnívó betartásához elegendő pénze lenne, akkor belső nyugalom szállna meg, s nemcsak az élet komiszságát gyűlölni, hanem színeit és édes ízeit elégedetten szeretni is tudná. Hiszen már idéztük, hogy az ő számára a kényszerű szeretet semmivel sem elviselhetőbb, mint a legkönnyebben megindokolható gyűlölet. Mint termelő munkás s mint családfönntartó apa egyformán panaszkodik, holott tudjuk, hogy a munkának csakúgy megvannak a kellemes oldalai, mint ahogyan családapának lenni nemcsak egyszerű szolgai szerep, hanem felemelő hivatás is. Mindez azonban csak merő okoskodás, egy költő érzés- és gondolatvilágának taglalása közben. A költőt úgy kell elfogadni, ahogyan van, mert nála az alkotás szempontjából az Igennek és a Nemnek egyformán tökéletes lehet a formája, és ennyiben a költő be is teljesítette egyéni feladatát.

Már leírtuk, hogy Szabó Lőrinc az Ady után következő nemzedék egyik legjelentősebb képviselője. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy társai közül a legkevésbé szakadt el a Nyugat első generációjától, gyűjteményes kötetében itt-ott még ma is föl lehet ismerni Ady szódinamikáját és Babits technikai készségét, ami azonban őt sohasem csábítja virtuozitásra. Első könyve óta egészen az „Új versek” sorozatáig technikában a mesteri megmunká340lásra törekszik, s ahol ez a törekvése sikerrel jár, ott valóban mesteri kompozíciót hoz létre. Technikája érett, egyszerű stílussá nemesedett, bárha a költő fejlődése közben a formafölbontás iskolás izmusaival is kísérletezett.

Még gyűjteményes sorozatában is ott kísértenek a futurizmus és expresszionizmus jellegzetességei. De úgy látszik, ezek valóban csak kísérletek voltak, és nem fejeződtek be kielégítő eredménnyel. Szabó Lőrinc az úgynevezett szabad versekben, ahol ritmikus kötöttségeket és rímek összehangzó muzsikáját elhagyja, erősen prózaivá és nemegyszer dagályossá válik. Azt mondhatnánk, tipikusan amuzikális költő. Ezt a sajátos tulajdonságát, amit különben sem kell hibájául felróni, csak a pontos ütemezéssel s a sorok rímes tagolásával tudja feloldani. Ez a feloldás azonban sosem erőltetett nála és sosem egyszerű mesterségbeli fogás. Ennek a bizonyítására szívesen idézem egy régi kis versét:

Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vizipók,
a vizipók a tó vizén –
jó volna futni könnyedén:
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig, mindenütt célba jutni.

Ilyen könnyedén és zenésen ringó sorok csak gyéren fordulnak elő a gyűjteményes kötetben. S nem is ezek a legjobb versek, de kedves kicsengések a szürke, komor világból. S ha már erről a komor világról van szó, akkor itt nagy dicsérettel idéznem kellene többek között a Szamártövis, A motorok, a Bajrám ünnepén, Egy döglött légyhez című verseket, úgy gondolom, ezek azok a művek, amelyek Szabó Lőrinc költői arculatát legteljesebben mutatják. Továbbá azt is érzem, hogy a költő fejlődésének egy hosszú szakasza záródik le bennük.

Az „Új versek” sorozattal, úgy tűnik, új periódus kezdődött el, több lírai lágysággal és szabadabb témakezeléssel. Eleddig Szabó Lőrincre szinte túlságosan jellemző volt a komponálásnak az a módszere, hogy bizonyos tárgyhoz, vagy eseményhez kötötte magát, mindig is közel járt a szimbolizmushoz, s magát személy szerint viszonylatba hozta a vers objektív anyagával. Az új sorozatban vannak versek, melyekben közvetlenül a lírai él341mény szólal meg, a nyelvezet puhább és hajlékonyabb, a szemérmes kötöttség föloldódott, a kritikai nézőpontot a bölcsebb szemlélődés váltotta föl, és így sok minden, ami az előző versekben keményen dacosnak s olykor gyanúsan akartnak tetszett, most közvetlenül és megejtő szelídséggel tárulkozik meg az olvasó előtt.

Szabó Lőrincet szerették eddig filozofikus költőnek nevezni, lehetséges, hogy fejlődésének ebben az új szakaszában elénk lép a maradéktalan lírikus, érzelmei föltárása közben is a szenvedéseket bölcsebben panaszló s az örömöket bátrabban elfogadó férfi. Végezetül ideírom még néhány sorát Ima a gyermekekért című utolsó verséből.

Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Az ember gonosz, benne nem bizom.
De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!

Szabó Lőrinc 40 éves korára nemcsak sikeresen beérkezett, hanem lelkiségének sajátos formáit is megalkotta verseiben.

(Kelet Népe, 1940. máj. 15.)
342
Márai Sándor

Már jó néhány esztendő óta minden újabb Márai-könyvet bizonyos izgalommal veszek a kezembe. Előlegezett bizalommal kezdek olvasásához, s megfeszült idegekkel figyelek, mintha készülnék rá, hogy valahol, valamiben rajtakapjam a szerzőt. Mint a szakmába beavatott, túl vagyok azon, hogy a jó könyvtől kellemes szórakoztatást várjak, szinte ellenőrizhetetlenül ügyesnek, lebírhatatlanul erősnek és lényegében kimeríthetetlennek kell lennie ahhoz, hogy behatóbban foglalkozzam vele, s végül megadjam magam az író egyéniségének. Az íróművész alkotása nem mondanivalójának egzaktságával, hanem titokzatos lelki sajátosságaiban és a stílus kifejező érzékenységében válik érdekessé és olvasásra érdemessé számomra.

Márai könyvei mindannyiszor ellentmondásra izgatnak, próbára teszik figyelmemet és türelmemet, s végül, hogy az utolsó mondatát is elolvastam, megbékülten és kielégülten bólintok rá. Gondolom, némely emberi vonatkozásokban bármily távol van is tőlem ez az író, a mesterség határain belül nagyon is közelállónak érzem magamhoz, s nem jelent semmit, hogy más hangon szól, más fogásokkal él, és látszólag más eredményre jut, mint én. Hangszerelése, fogásai és eredményei különös emberi életformát mutatnak, tekintete tragikusan mélyreható, nyugtalansága nyugtalanító erejű, s az a szétömlő líra, amely műveinek állandó félhomályát és fanyar ízeit adja, mondhatnám, démonikus örvényléssel vonja hatáskörébe az olvasót. Valószínűleg ezért van, hogy alig akadnak módszeresebb bírálói.

Kétségtelenül egyedülálló egyéniség irodalmunkban, s ha szólani kell róla, nehezen találjuk meg a szavakat, melyekkel a felületes látszaton túl, a maga valóságában jellemezhetnénk. A modern magyar irodalomban talán ő az egyetlen, akit, jobb szó híján, atmoszferikus írónak nevezhetnénk. Regényeiben nem az alakok plasztikai megformálására, hanem szellemi és lelki légkörük érzékeltetésére törekszik. Hatását nem annyira a kimondott szó értelmi jelentőségével, mint inkább ritmikus hangsúlyokkal, illanó fényekkel és ezer mellékesnek tűnő eszközzel éri el. Ha módszerét részletesebben akarnók elemezni, meg kellene állapítanunk, hogy írásművészetében alig fedezhetők fel az építészet architektonikus elemei és a festészet színelemei, semmit sem vesz át a grafikából – kizárólag a zenével tart könnyen felismerhető és előnyére szolgáló rokonságot.

343

Szavai nem az értelem zsákhordói, s olykor mintha nem is agyunkhoz, hanem az idegeinkhez kívánna szólni. Mintha nem is meggondolkoztatni, csupán felriasztani akarna velük tunya megülepedettségünkből, nem magyaráz, hanem sejtet, nem a dolgok különvalóságára, hanem a világgal való kozmikus összefüggéseikre szeretne rámutatni. Nem tagadja az értelem jelentőségét, de a lelki élet sokrétűségét, gazdag ellentmondásait és folyton hullámzó nyugtalanságát bizonyítja. Írásaiban feltűnően sokszor használja a kaland szót, s az olvasónak egyre inkább rá kell jönnie, hogy Márai „kaland”-emlegetése nem egyszerű irodalmi fogás, nem a mese cselekményhiányát akarja vele leplezni, hanem valóban ott, ahol ő kalandot mond, jelen is van a kaland, ha nem is a szó cselekvés értelmében. Márai írásai amennyire szegények cselekményben, ugyanannyira gazdagok, bonyolultak és rejtelmesek belső történésben.

Érzékeltetni tudja, hogy történetei a sors törvényei szerint bonyolódnak, alig is adódik rá alkalom, hogy az eleve és végzetesen elrendelt folyamat menetébe racionális meggondolással beleavatkozhassunk. Alakjai nem a saját véletlenül alakuló életüket élik, hanem az író alapgondolatát vagy alapérzését szolgálják, hangszerek, melyeken egy szeszélyes, olykor álmatagon fáradt, olykor fölényesen kegyetlen, de mindig idegesen érzékeny kéz játszik. S hiába is védekeznének ellene, mindannyiszor belesodródnak a kalandba, mert hiszen alkotójuk életeleme is a kaland. Nem a társadalmi, hanem az egyén rejtett lelki kalandjaira gondolunk. Azoknak a homályos zugoknak, félig kimondott szavaknak, félig megtörtént mozdulatoknak a feltárására, melyek végzetesen befolyásolják külső életformánk alakulását. Márai nem sokat bajlódik azzal, hogy a félig kimondott szavaknak, félig megtörtént mozdulatoknak eredetét akár csak pszichológiai alapon is megmagyarázza.

Sem a figurák pontos megrajzolásával, sem a mese folyamatosságával, sem pedig elbeszélő stílusának anekdotikus feloldásával nem siet olvasója segítségére. Hiszen őneki mindez csak alkalom ahhoz, hogy irodalmat csináljon, hogy a külső törvények tekintetbe vétele nélkül kibeszélhesse gomolygó látomásait, megszólaltathassa líráját, amely parázsló és füstölgő izgalmakkal telített, és hasonló izgalmakat ébreszt a rokon lelkű olvasóban. Vannak olvasók, akik úgy fürdenek meg Márai lírai áradásában, mint valami langyos, illatos fürdőben, és vannak olyanok, akikre teljesen hatástalanok maradnak a szavak mögött rejtőzködő célzások és mondatok mesteri praktikákkal felidézett örvénylései. Ezek, úgy mondják, átlátnak az író fogásain, az előbbiek azonban ellentállás nélkül hagyják sodortatni magukat, és részesévé válnak a kalandnak, nemcsak annak, amelyet a regény 344hősei játszanak meg, hanem annak is, amely az írót is legszemélyesebben izgatja, s amely a stílus „furcsaságaiban”, szellemes paradoxiájában jut kifejezésre. Ha figyelemmel kísérjük Márai mese- és stílustörekvését, könnyen megállapíthatjuk, hogy az író kalandvágya semmivel sem marad az alakjai mögött, s talán csak a szellem gyávasága az oka, hogy a hétköznapok valóságában nem játssza meg előttünk mindazt a figurációt, amely az írásmesterség álarca mögött szenvedélyesen felizzik, meglepetésekkel traktál és hódoló csodálatot kelt maga iránt, rafináltan kikészített és alázatos készséggel megművelt stílusában.

Különös ízeket élvezhet az, aki ízlelni tudja Márai stílusát. S ha a magyar olvasók között nem is akadnak tízezrével ilyen kitűnő ínyencek, a fogyasztók hiánya semmit sem von le Márai alkotóképességének és mesterségbeli fanatizmusának értékéből. Azon túl, hogy pillanatnyilag milyen közönségsikert tud elérni, modern irodalmunk alakulására gyakorolt hatása máris vitathatatlan. Igaz, hogy ez első pillanatra egy szakma belső ügyének látszik, de minden kornak akadnak írói, ha kis számban is, akik nem állanak be a közönség szolgálatába, hanem az irodalom művelésére áldozzák idejüket és képességeiket. Márai jelentős értékekkel járult hozzá szépprózánk stílusfejlődéséhez. A magyar mondatszerkesztés lehetőségeit tágította ki, Krúdyval és Prousttal tartott rokonságát olyan szintézisben fogta össze, amely belső zengésében gazdagabbá, formailag hajlékonyabbá és általában kifejezőbbé tette nyelvünket.

Olyan érték ez, amelyet éppen ma, mikor nemcsak a politikában, hanem a szellemi tudományokban és művészetben is a dilettánsok tündökölnek, sokszoros elismeréssel kell hangsúlyoznunk. És olyan érték ez, amelynek említése közben Márai bizonyos kisiklásait, nagyszerű kifejezőkészségének helyenkénti modorosságát sem kell elhallgatnunk. Természetes, hogy az az író, aki Máraihoz hasonló odaadással, fanatizmussal és szeretettel fáradozik mesterségének tökéletesítésén nem mentesítheti magát a különcködésnek ható modorosságoktól. De állapítsuk meg mindjárt, modorosságai annyi különös ízt hordanak magukban, hogy hirtelen elszaporodott követői egészen tetszetős pózban és tűrhető anyagi körülmények között megélnek belőle. Ideig-óráig minden újító törvényfogalmazó rákényszerül, hogy uszályában magával vonszolja a szajkózó dilettánsokat. Örvendetes, hogy az idő végül is lemorzsolja őket, s a mester halad tovább, hogy beteljesítse hivatását. Márai ez idő szerint még töretlenül halad fölfelé az úton, hogy pályafutása még mindig nem érte el a legfelsőbb csúcsokat, tanúságtétel rá új regénye.

A Vendégjáték Bolzanóban Márai Sándor tizennyolcadik kötete, s ez a tar345talmában, formájában egyaránt különös könyv talán minden eddigi művénél tisztábban, gazdagabban és egyben felismerhetőbb árnyalatokban mutatja elénk az író arculatát. A stílus maradék nélkül azonosul a tartalommal, a kompozíció lazasága már nem a klasszikus regény törvényeinek be nem tartására figyeltet fel bennünket, hanem a Márai-féle műfajt, a szubjektív lírai forrásokból táplálkozó mesélőkedv egyre gáttalanabb áradását és formai alakzatának magátólértetődését bizonyítja. A könyvben szereplő figurák már meg sem kísérelik, hogy személy szerint magukra irányítsák az olvasó figyelmét, csupán annyi szerep és feladat osztatott ki számukra, hogy alkalmul szolgáljanak az író formai megnyilatkozásához. Mindazt, amit Márai előző regényeiben ígért, bizonyos értelemben ebben a kötetében beváltotta. Nem maradék nélkül, de már félreérthetetlenül és szembeötlő bizonytalanságok nélkül. Jóllehet a magam részéről eleddig a Féltékenyek-et becsülöm legtöbbre alkotásai közül, mégis el kell ismernem, hogy a Vendégjáték Bolzanóban, ha nem is olyan nagy távlatú, nem olyan keményen összegyúrt mű, mint az előbbi – töretlenebb egész a maga nemében.

Ebben a könyvben már nem kísért a naturális valóság utánzása, a rajz teljesen eltűnt, minden a szavakba sűrítetten, a mondatok szerkezetébe desztillálva, testetlenül és ízesen, elhatárolatlanul és mégis más egyébtől, sallangtól és díszlettől különvalón érezteti életét.

A velencei ólomkamrákból megszökött Casanova Bolzanóban lejátszódó szerelmi kalandját írta meg Márai. De azért tévedés lenne azt hinni, hogy ebben a könyvben csakugyan a szerelmes férfiak és szerelmes nők kalandjáról van szó. Márai itt magával a szerelemmel viaskodik, azzal a szerelemmel, melyet ő álmodott meg, az ő szívét keseríti és az ő életét kuszálja harmóniátlanná és látomásokkal nyugtalanítottá. Különös szerelem a Márai által megbeszélt szerelem. Legfeltűnőbb sajátossága, hogy teljesen erotikamentes. A testek közelsége nem gyújt érzéki tüzet, nem ingerel sem támadásra, sem menekülésre, inkább csak szólni lehet felőle, semmint a valóság testi formájában élvezni.

Márai a bolzanói kalandot játéknak nevezi, s valóban szenvedélyes és titokzatos játék ez, olyan játék, amelyet a megnevezett szereplők távoltartásával a szerző játszik végig önmagában és önmagával. Különös játék, színeire és hangjaira lehetetlen fel nem figyelni és lehetetlen valaha is végleg megfeledkezni róla. Különös játék, nem a test vállalja benne a főszerepet, hanem a lélek, az író lelke, aki titokzatos sorsának felvillantásaival az olvasó rejtőzködő életzugaiba is belevilágít, ahol eddig talán láncra kötötten szunnyadtak a démonok.

(Kelet Népe, 1940. aug. 1.)
346
Juhász Gyula
Ne adjatok néki utcát
Napos tájak… csöndes, öreg tanyák,
Bús szikesek, szürkéllő füzesek,
Ó elhagyott, magányos földanyánk,
Be napos vagy, s én oly borús, beteg.
Be jó is volna rádborulni némán,
Mint nyári fényben fölleges, sötét árny,
S pihenni rajtad, termő televény,
Napos tájak… tőletek jöttem én.
Jó magyarok a földön és vizen,
Parasztok, csöndesen, magányosan,
Kik éltek csak, s nem érti senki sem,
E dús anya oly búsan mért fogan?
Be jó is volna tihozzátok állni,
Valami nagy, új aratásra várni,
Míg ápol a föld s altat feketén…
Bús magyarok! Tőletek jöttem én!

Az idézett verset Juhász Gyula írta, s A Holnap című antológia második kötetében jelent meg, több mint harminc évvel ezelőtt. Juhász Gyula azzal a generációval jött, amely új hangot és új ritmust hozott a magyar költészetbe. Hét újító társa közül nem ő volt a legmesszebb harsanó tehetség, de senki sem tudott olyan mélyhegedű-hangon, olyan cifrázatlanul panaszkodni és hálálkodni, mint ő. Ha van táji költő, akkor Juhász minden fantáziájában és minden idegszálával az volt. Akármiről szólt, lényegében mindig Szeged világát énekelte, akarva sem tagadhatta volna meg, hogy onnan vette komorságra hajló mélabúját, hangjának közvetlen tisztaságát. Bús, magányos vándor a napos tájban, ez volt ő. Párizs, Róma, Budapest elcsodálkoztam, de élni csak Szegeden tudott, helyesebben, megkínzottan testben és lélekben itt vegetált közel fél évszázadon át.

1937-ben halt meg, barátai azóta összeállították gyűjteményes kötetét, de sokak szerint azóta sem emelkedett fel tiszta szárnyain az Alföld porából, s a sírja azóta besüppedt gondozatlanul. Magyarországon nemigen 347szoktak feltámadni a költők, ott, ahol olvasni nem szeretik őket, emléküket sem őrzik kegyelettel.

A napokban történt meg, hogy Szeged város közgyűlése elé javaslatot terjesztettek, mely szerint illendő lenne, hogy utcát nevezzenek el Juhász Gyuláról. Az indítványt a közgyűlés elvetette, sőt tárgyalásra érdemesnek sem tartotta. És én azt mondom, nagyon jól van ez így. Érje a közgyűlés urainak tisztességadása azt, aki forma szerint kiérdemelte.

Ne adjatok néki utcát! Mit tett ő a városért? Virilista volt talán, ő tudta lenyelni a legtöbb bort, övé volt a leghosszabb pipaszár, vagy talán a legmagasabb uborkafára kapaszkodott politikai vezérek egyike volt? Szó sincs róla. Hajdanában papnak indult, aztán a katedrára költözött mint tudós és jólelkű tanár, s végül is mint fájdalmasan magába forduló költő múlt ki közülünk.

Ki hallotta volna a közgyűlés urai közül Juhász Gyula mélabús hangját, amelyen a szegénységében vergődő parasztot s a napfényben ragyogó tájat énekelte. Nem kellemesen hízelkedő volt ő, hanem olyan garabonciás, akire állandóan gyanakodni kellett. Apró szemeit ha felvillantotta, szinte megrettenhetett tőle, akinek rossz volt a lelkiismerete; ha valamely ünnepségen megszólalt, a szabadságról beszélt, komázott a diákjaival, s ha tehette, vad bozótok felé irányította a fiatal költőt. Együtt voltam vele egy szegedi ünnepségen, s bizony mondott olyanokat, hogy a város tisztes urai örökre fekete könyvbe írták a nevét, s mikor József Attila még mint mezítlábas kamasz felkereste első verseivel, bizony nem kísérelte meg elgyávítani és alázatosságra szoktatni.

Ne adjatok néki utcát. A közgyűlés uraitól semmi esetre sem érdemelte ki a tisztességadásnak ezt a különben nagyon helyes módját. Hiszen ha az utcasarkokon és a kapuk felett lenne kiírva a neve, akadhatnának emberek, akik merő kíváncsiságból megkérdeznék, hogy ki volt az a Juhász Gyula, s talán olyan emberek is akadnának, akik ártatlan jóhiszeműségből megmagyaráznák nekik, hogy az a bizonyos Juhász nem egy becsületben megőszült számadó, hanem finom hangú, mélyen érző és a saját feje szerint élő költő volt. S eleve elképzelhető, hogy mindebből mennyi rossz és szégyelleni való származhatna a városra.

Ne adjatok néki utcát. Nem elég kárára volt a városnak azzal, hogy szülőhelyéül választotta Szegedet, s most a halála után se szabadulhassanak meg tőle a jóravaló emberek? Ahhoz, hogy egy város egyensúlyban tarthassa magát telhetetlenjeivel és szűkölködőivel, okosaival és butáival – magától értetődik, azoknak, akik a mérleg nyelvét vigyázzák, nagy óvatosságra van szükségük. A költő megbízhatatlan lény, fogja a követ, bele348dobja a vízbe, s nem törődik vele, hogy mekkora hullámok gyűrűznek utána. Ő azt mondja: elvégezte kötelességét, s a vízállás illetékesei vakarhatják a fejük búbját. Bizony ez így volt minden időkben és minden józan életű városban. Tudunk valamit Ovidius és Dante életsorsáról, s lám, őket sem emelte keblére városuk. S nemcsak a mai Szeged, hanem az akkori Firenze és Róma is tudta, hogy mit cselekszik. Igaz, később ezeknek a költőknek szobrot emelt szülővárosuk, az a város is, ahová száműzetésbe mentek, sőt más városok is, szerte a világban. Persze ne feledjük el, hogy azt az időt, mikor az említett költők életüket szenvedték és azt az időt, mikor szobrokkal tisztelték meg emléküket – egy világ választotta el egymástól. A közelmúlt azonban majdnem megkülönböztethetetlenül összefolyik a jelennel, s így, ha nem akarunk igazságtalanok lenni, Szeged városa elé nem idézhetjük mintaképül a hajdani költőknek szobrot állító Firenzét és Rómát.

Legalábbis egyelőre ne adjatok néki utcát. Ő már halott, nyugalomban hanyatt fekszik a föld alatt, ráér még várni kicsit. Bizonyosan eljön az idő, mikor majd az akkori illetékesek külső rábeszélés nélkül is utcát keresztelnek el a nevéről, szobrot is emelnek a sírhantja fölé, amely alá talán nem is őt földelték el 1937-ben.

Ma még semmi esetre se adjatok néki utcát. Hagyjátok őt abban a valóságában, ahogyan az öngyilkosság pillanatában elfordította rólatok tekintetét. A szegedi közgyűlés urai ismerték a költőt legalább annyira, mint ahogyan a költő ismerte őket. Nem azért váltak el búcsú nélkül, mert roppant szerették egymást. A közgyűlés urai még nagyon is jól emlékeznek rá, hogy Juhász Gyula volt az a hajlott hátú, fekete szakállas figura, aki nem restellte kigúnyolni a kigúnyolandókat, közhírré tette Annához való halálos szerelmét, eljárt a szervezetekbe, hogy művészeti és filozófiai ismeretekre tanítsa a munkásokat, s ha nem volt jobb dolga, verseket költött, többek között olyanokat is, mint amelyik a Tápai Krisztus-ról szól:

Nem tudom, hogy e miatt a vers miatt haragszanak-e a szegedi közgyűlés urai a legjobban, annyi azonban bizonyos, hogy ezért a versért a költő minden „bűnét” rég feledhették volna. De mivel látom, nemcsak hogy nem felejtették el „bűneit”, hanem az erényét is bűnnek magyarázzák, magamban a költő tiszta emlékével, fennhangon biztatom az urakat:

Ne adjatok néki utcát!

(Magyar Nemzet, 1941. febr. 20.)
Valóság és emlékezés

Kéziratot kértek a Rádiótól. Ha ilyesmi az utóbbi tíz esztendőben egyszer is előfordult volna, most könnyűszerrel az írógéphez ülnék, és teljesíteném a kívánságot. Napokig gyötrődtem, amíg megszülettek az első mondatok. Egyszerre szinte kibírhatatlanul nyugtalan és kibírhatatlanul fáradt vagyok. Íme, az utóbbi hónapok elkeseredése, reménykedése, fizikai és szellemi megpróbáltatásai, mint annyi más ember felett, felettem sem múl350tak el nyomtalanul. Szigorú rendet kell teremtenem magamban, hogy újból teljes erővel munkához láthassak. Meg kell tennem, mert dolgozni akarok. Az oktalan vádaskodások és könyörtelen félreállítás után, mintha némi kapurések kinyílnának előttem, s így felcsillan bennem a remény, hogy lehetőség adódik a komoly tevékenykedésre. Remélni merem, hogy az alkotó szellem végre kiszabadul a kalodából, érvényesítheti képességeit, s ha szól, nem kell tartania attól, hogy ismét erőszakosan elnémítják.

Tele vagyunk bajokkal, és kétségekkel, de előbb-utóbb meg kell találnunk a kölcsönös bizalom hangját, ami egyensúlyba hozhatja a mérleget, és hasznára lehet az ország népének. Nem bocsátkozom politikai jóslatokba, azt azonban hangsúlyozni kívánom, hogy a közelmúlt kultúrpolitikája, az emberek véleményének komolyan nem vevése, az alkotó szellem gúzsbakötése sok mindenben okozója volt annak, ami történt. A politika képviselői gondolják meg, hogy nem holmi könnyen gyúrható anyaggal, hanem minden anyagnál komplikáltabb összetételű, élő, gazdagon árnyalt lényekkel, emberekkel dolgoznak. Nyúljanak hozzájuk úgy, hogy a szavaik hihetők, cselekedeteik dicséretre méltók legyenek. S ez a tétel nemcsak a politikusokra áll, hanem mindazokra, akik megbecsülésre érdemes tagjai akarnak lenni a társadalomnak. Ebben a pillanatban főképpen az új lapok szerkesztőire és munkatársaira gondolok. Fájdalommal kell látnunk, hogy egyesek megint forgatni kezdik a régi verklit, s szinte fröcskölik magukból a vádaskodást és gyűlölködést. Ahhoz, hogy valamiképpen boldoguljunk, össze kell hangolnunk, amennyire csak lehet, a különböző fizikai és szellemi erőket, közös boldogulásunk érdekében. Magam is sok mindent nem helyeslek, ami ma még megtörténik, de erőimet oda szeretném összpontosítani, hogy értékes műveket hozzak létre, és átadhassam azoknak, akik nem vakultak el a selejttömegben, akik kívánják a baráti kézszorítást, a meggyőző pillantást és általában az élet szépségeit.

A továbbiakban egy régi barátomról kívánok szólni, aki nagyon sokat gyötrődött az életben, éveken át a sír szélén járt, s mégis olyan műveket hagyott ránk, melyek a magyar kultúra területén halhatatlanná tették a nevét. Juhász Gyuláról van szó, a halk szavú, mélyen érző, a világ egész terhe alatt roskadozó költőről. Halálának huszadik évfordulója alkalmából ezúton is ki szeretném fejezni iránta szeretetemet és nagyrabecsülésemet.

Mint tizennyolc éves vadembert egy kedves és okos lány a kegyeibe fogadott. Ő kóstoltatta meg velem a szerelem édes-fanyar ízeit, és ő adta kezembe az első könyvet. Petőfi költeményeit. Kért, hogy olvasgassam, és sokszor és rajongással beszélt azokról a gyönyörűségekről, amik a versekben fellelhetők. Nehezen szántam rá magam a könyv lapozgatására, s csak 351lassan férkőztem be a versek titokzatosnak tűnő világába, amit később annyira megszerettem, hogy magam is írogatni kezdtem. Földhözragadt, fakó sorok kerültek ki a tollam alól, de nem untam el a küszködést, látóköröm kitágult, összhangba jutottak érzéseim s már büszke is voltam rá, hogy valami egészen mással töltöm az időmet, mint hasonló sorsú társaim, Persze, amit műveltem, nem volt egyéb nevetségesen naiv, esetlen irkafirkánál.

Jóval később A Holnap első kötete nyitotta meg előttem a kaput, amin át a költészet birodalmába jutottam. A furcsa, majdnem badarságnak ható versek lényegét ésszel még sokáig nem fogtam fel, de éreztem, hogy olyan kincshez jutottam, amilyennel eddig még nem találkoztam. Legmélyebben Ady és Babits szavai, mondatai hatoltak belém, majd Miklós Jutka egyenetlen, gátakat törő sorai ragadtak magukkal. Jóval később figyeltem fel Juhász Gyulára, de végül a vele való ismerkedés és bajlódás lett legmélyebb emlékem. Halk és bánatos szavait szürcsölgetve távoli rokonomra, tiszteletreméltó bátyámra ismertem benne, s mindmáig egyik legkedvesebb költőmnek tartom. Szinte fájtam az ő fájdalmait, s az ő gordonkáján mintha az én szomorú magányosságom is hangot kapott volna. A zsoltárok könyvét sem olvashattam volna meghittebb odaadással, mint az ő magyar tájképeit, Anna utáni csendes siralmait. Előtte még nem szóltak hozzám nagyobb keservekkel. Sose tömtem tele a fejem versemlékekkel, de az alábbi sorokat nem felejtem el többé:

Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely unt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!
Áldott vagy, Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Sose voltam ábrándos szerelmes, sosem magasztaltam fel a nőket, legtöbbjüket inkább leszóltam, s ha Juhász Gyula Anna-verseit olvastam, mélyről éreztem, hogy anyám, szeretőm és feleségem nélkül nagyon nehéz lett volna elviselnem az életet. Halálos órájáig figyeltem és szerettem költészetét, és hiszem, amíg élek, nem is idegenedem el tőle. Szerettem csöndes magányosságát, szelíd sorsvállalását, rokonomnak éreztem, bárha szem352látomást sokban különböztünk egymástól. De megtaláltam benne azt az egyszerű alázatot, ami belőlem annyiszor hiányzott, irigyeltem tőle azt a leplezetlen bűnbánatot, ami az én számból káromkodások kísérete nélkül nem tudott előbukkanni.

Szerettem és becsültem mint etikus embert s mint sajátos hangú költőt, akinek a magyar ligetekben nem találom párját. Olvasása közben azonban mindannyiszor eszembe jut Georges Rodenbach, Francis Jammes, a gyámoltalanságig szelíd lelkületű költők, akik, mint Juhász Gyula, az éteri világ légkörét vágyták, de sosem szakadtak el a való hétköznapoktól, emberek, növények, állatok közelségében morzsolták le életüket. Ezekben a távoli viszonylatokban látom őt ma is, tragikus halálának huszadik évfordulóján.

Személy szerint hosszú évekig csak néhány levélváltás kötött bennünket össze. De egymás iránti megbecsülésünk így is kölcsönös volt. Bűvkörükbe vontak a szavak, amiket papírra vetett, s ő elfogadta az én érdes, szögletes formákba tördelt verseimet.

1918-ban találkoztunk össze először Szegeden, ahol a MA író-művész csoportja forradalmi propaganda-előadást tartott. Juhász Gyula, aki kedvelt költője és meghitt barátja volt a szegedi munkásmozgalomnak, készséggel vállalta, hogy bejelentsen bennünket a város részünkre ismeretlen közönsége előtt. Megilletődve fogtam vele kezet, és jól megnéztem, amint ott állt előttem kissé hajlott háttal, kissé ferdére billentett fejjel. Egyszerre megláttam benne a szépre, a különösre örökké szomjas diákot és az ifjúságot nemcsak tanító, hanem művelő tanárt. Így valahogyan képzeltem el a távolból is, s éreztem, pillanatok alatt még közelebb kerültünk egymáshoz. De hogyan is gondolhattam volna előre, hogy ez a szerény, a visszahúzódásra mindig hajlamos ember, ha kiáll a nagy nyilvánosság elé, a forradalom zászlóvivőjévé, kemény igéket kimondó szónokká alakul át. Úgy érkeztünk a városba, mint rosszhírű felforgatók, és ő odaállt mellénk, hogy beajánljon bennünket, és azonosítsa magát robbantó szavainkkal és féktelen gesztusainkkal.

Ismertette a MA-csoport művészi és társadalmi törekvéseit, nem puhítgatta nyerseségünket, és nem kért elnézést vakmerőségünk miatt. Így szólt többek között:

„…A MA nem egy párt lobogója, sem politikai, sem irodalmi, sem művészeti párté, nem hirdet szociáldemokrata dogmákat, nem ad ki pacifista bullákat. A MA, hogy Nietzsche szavait használjam, a sóvárgás nyila a túlsó part felé, amely az élet hatalmas és mindennél erősebb akaratából repítve biztos lendülettel siet a jövő felé. A MA nem utánoz és nem másol idegen törekvéseket és eredményeket, de szolidáris minden igazsággal és művé353szettel, amely a korhadt világot robbantja és az új világot kalapálja és koszorúzza.

Gyökerei a magyar humuszból hoznak életerőt és életkedvet, de koronája a világ napjától virul, és a világ viharától erősödik…

A MA Igent és Nemet mond világra és dolgokra, a MA közösséget vállal a nagy közösséggel, a MA az élet lendületét hozza a jövendő irányába.”

Aki csak Juhász Gyula verseit olvasta, vajon feltételezhetné-e, hogy ilyen tüzes, fegyverropogásként hangzó szavak buggyantak elő valaha is sápadttá vértelenedett ajkai közül. Igen, az ő csöndes passzivitása mögött ilyen gondolatok és érzések izzottak. Harcos volt ő, s csak alkalom kellett hozzá, hogy nyíltan a harcosok közé álljon. Nagy elégtétel volt ez a mi számunkra, és boldogan vittük magunkkal félszeg alakjának és lelki háborgásának nagyszerű emlékét.

Ismét évekig nem találkoztunk, s ő közben egyre mélyebben merült alá a térben és időben. Olykor már azt hihettük, csak árnyéka imbolyog közöttünk, lehorgadt fejjel és roskatag térdekkel. S ami híreket hallottunk felőle, azok elszomorítók és kétségbeejtők voltak. Már nem ágált, már nem harcolt, hanem menekült a világ elől és önmaga elől, valahova a nagy semmibe. Egyik öngyilkossági kísérletet a másik után követte el, alig bírta már az emberek közelségét, alig felelt a kérdezőknek, meghúzódott egy öregasszony mellett, aki az anyja volt, aki szülte, és mindhalálig gondozta és táplálta.

Néha felrándult Pestre, ilyenkor benézett az írók otthonába, helyet foglalt az egyik fotőjben, és hallgatott, szörnyűségesen tudott hallgatni. Már nem találhattam meg benne sem a diákot, sem a hajdani papnövendéket, sem a művelődés hirdetőjét. Gyérült a haja, gyűrődött arcát torzonborz szakáll éktelenítette, ajkai valami kimondhatatlan gúnyt és megvetést jelezve elferdültek. Kihullottak a fogai, és dadogva szólt, ha végül is szólásra kényszerült.

Közvetlen az újabb öngyilkossági kísérlet előtt és után kórházba vagy elmegyógyintézetbe került, de már annyira nem érzékelte a világot, hogy közömbösen fogadta, hogy ide vagy oda helyezték el kegyelemből.

Nem tudom megállni, hogy szörnyű sorsát össze ne kapcsoljam nagyszerű tanítványa, József Attila szörnyű sorsával. Milyen belső kényszerűség vezette el annak idején a mezítlábas József Attilát a magányosság költőjéhez Szegedre, és Juhász Gyula milyen kényszerűségből ölelte szívére azt, aki később az ő elkevert útjain bolyongott, s ugyanúgy saját maga oltotta ki életét, mint néhány évvel azelőtt mestere. Juhász Gyula is, és József Attila is mind végzetesebben érezték sorsuk beteljesülését, panaszolták, ami 354történik velük, de nem hullottak ki a költészet kegyeiből, utolsó pillanatig fel-fellobbant bennük a mécses, ami jó hírük előtt világított. Nehezen éltek, és a halál sem adatott meg nékik könnyen. Hányszor ugortak a feneketlen mélységbe, s valahogyan mindig partot értek. De végül is addig viaskodtak a halállal, amíg sikerült végérvényesen elbukniok.

Hogy Juhász Gyula mennyire tisztában volt a belőle fakadt és fölé tornyosuló tragédiával, arra a Gulácsy Lajosnak írt verséből idézek:

Íme, bizonyítéka annak, hogy Juhász Gyula mindent tudott legkedvesebb Lajos barátjáról és sorstársáról, s ugyanúgy sejtette azt is, ami rá vár, és nem találhatta meg az utat, ami kivezethetné a csapdából.

Ó szegény anyák, akik az említett három tragikus sorsú embert szültétek, milyen fájdalmat adtatok nekik útravalóul, valószínűleg a magatok végzetéből, amely aligha volt könnyebb az övékénél.

Magányos estéimen sokszor gondolok mindhármukra, akiknek barátja voltam és néha remélni merem, hogy engem más módon, más fogásokkal ültet lovára a halál. Legutóbb megint Juhász Gyula összegyűjtött verseiben szemelgettem, s talán utolsó búcsúzásul írtam róla és hozzá az alábbi verset:

Semmi okom a panaszra, élek még, és nem félek a haláltól. Juhász Gyula és a többi szenvedők, akik oly közel voltak hozzám, már elmentek, és bizonyára egy világos nappal vagy egy sötét éjszaka én is átlépem a ház küszöbét, elindulok búcsú nélkül, és többé nem térek vissza soha.

(Rádió, 1957.)
357
Egy könyvtár és a könyvei

Néhány héttel ezelőtt cikkem jelent meg a Magyar Nemzetben, melyben a könyvkiadók tudatos konjunktúrázásáról és az olvasók magukkal tehetetlen lelki sodródásáról volt szó. Rengeteg könyv jelenik meg – panaszoltam –, s az olvasók igénye egyre sekélyesebbé válik. Megjegyeztem, hogy ideje lenne egy magas nívójú, úgynevezett kis könyvtár megindításának. Kísérletet is tettem ebben az irányban, de eredménytelenül.

A napokban aztán kis csomagot és egy levelet hozott a posta. A csomagban három könyv volt, körülbelül olyan terjedelmű és olyan kiállítású, mint a hajdani Insel-Verlag kiadványai. Az Officina Könyvtár sorozatának első három számát kaptam meg. – Platón: A lakoma – Columbus Úti naplója – Saint-Simon: XIV. Lajos udvara. A kiadó azt írja levelében, hogy annak idején örömmel olvasta cikkemet, s íme most itt küldi az Officina Könyvtár első három kötetét, s szeretné, ha elmondanám róluk s általában a kis könyvtár programjáról véleményemet.

A vállalkozás megindulását jó érzéssel veszem tudomásul, de mielőtt az egészről véleményt mondanék, tekintsük meg a könyveket önmaguk értékében.

Platón: A lakoma

Napjaink kultúrzűrzavaraiban, az általános felületi hangoskodásban nemes gyöngyszemnek, a szellem fenséges ajándékának, teremtőképességünk örök bizonyítékának hat ez a könyv. Előzőleg már két magyar fordítója is akadt A lakomá-nak, de Telegdi Zsigmond mégsem végzett fölösleges munkát. Filozófiai képzettsége, nyelvezetének szinte lírai hajlékonysága stílusában élvezetessé, gazdag gondolatvilágában könnyen felfoghatóvá teszi a könyv tartalmát. Krisztus előtt a negyedik században íródott a mű, s most évezredek után, olvasása közben hangosan fel kellene kiáltanunk – hová jutottunk, és mivé lettünk azóta szellemiekben? A szerelemnek mint életünk örök kérdésének többoldalú elemzése és Szókratész által összefogott filozófiai értelmezése a szellemnek olyan termékeny, színes és konstruktív korszakát tárja fel, hogy a görög bölcselet szinte kime358ríthetetlennek és meghaladhatatlannak tűnik előttünk. Mennyit olvastunk, hallottunk és beszéltünk erről a témáról, s a kérdés lényegi feltárásában semmivel sem jutottunk előbbre. S a lényeg, mint minden vonatkozásban, úgy ezen a területen is ma teljesen háttérbe szorul, az ember pillanatokban él, és jól vagy rosszul felfogott részletkérdésekben meríti ki erőit. Mintha bizony a dolgokhoz való viszonyunkat függetleníteni tudnánk életünk alapproblémájától? Mintha bizony nem a magunk lelki beállítottsága és szellemi felkészültsége lenne az, ami viszonyunkat a dolgokhoz meghatározza, jelenvalóságunknak értelmet ad? Aki az uralkodó koreszmék hatása alatt bizonytalanul nyúl hozzá a könyvhöz, ha bensejében még nem iszaposodott el egészen, néhány oldal után feloldódik, hogy belemerülhessen egy világba, amely nemcsak tágasabb és szebb a magunk jelenénél, hanem ki tudja, hány évezredre még kútforrása marad múlt emlékeinknek és jövőbeli fejlődésünknek.

Columbus úti naplója

Columbus naplójának olvasása után nézzük át a fordítónak, Szerb Antalnak a könyv elé írott kis előszavát. Azt mondja: Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon nem a barbárok voltak az igazi civilizáltak és a civilizáltak az igazi barbárok? – És így fejezi be: Columbus első útjával a történelem egyik legdicsőségesebb és leggyalázatosabb fejezete kezdődik, a spanyol conquistadorok kora.

Valóban, Columbus naplójának elolvasása után könnyen meggyőződésünkké válhat, hogy azok a szelíd barbárok, akik szétszórtan éltek az Óceán szigetein, akiknek gyönyörűen arányos testük érzékeny és hajlékony volt, akár egy virágnak a szára, akik nem ismerték a fegyvert, nem imádták az aranyat, nem szolgáltak senkit és nem uralkodtak senki felett, a legtisztább értelemben vett civilizáltak lehettek, és azok a civilizáltak, akik fegyverrel törtek rájuk, tőrbe csalták és leigázták őket, elhurcolták szülőföldjükről, hogy rabszolgaként eladhassák, ezek a hódítók mennyivel barbárabbak voltak a civilizáció áldozataivá lett barbároknál.

Columbus Kristóf Marco Polo leírásai nyomán, Ferdinánd spanyol király engedelmével és segítségével három karavellával az Óceánon elindult nyugat felé, s amire álmában sem gondolhatott: felfedezi Amerikát. Ferdinánd kora a kalandorok és hódítók kora volt. Vérrel és könnyel építették fel a birodalmat. Ez volt Spanyolország fénykora. Ma gondolkodóba eshetne az ember: minden új korszak ilyen drága áldozatok árán épül fel az 359emberiség történetében? Vakmerőség szüli a nagy tetteket, és véletlennek nevezhetjük a nagy eredményeket? A könyvben összefogott naplórészletek gyermeki olvasó előtt akár mesének is hathatnának, de akit gondolkodásra indítanak, az ezer kérdést vethet fel erkölcsi normáinkkal szemben, s nagyon erősnek kell lennie annak, akit ez az olvasmány meg nem ingat eltökéltségében.

Saint-Simon: XIV. Lajos udvara

Ez a kötet Saint-Simon terjedelmes emlékezéseinek néhány érdekes részletét foglalja magában. Saint-Simon XIV. Lajosnak, a Napkirálynak volt kegyence. Szabad bejárata volt az udvarnál, s amennyiben utóbb őszintén jegyezte fel visszaemlékezéseit, komoly történetírást végzett. Munkájának néhány fejezete is szemléletesen állítja elénk XIV. Lajos udvarának külső képét és embereinek bizarr, alattomosan hízelgő és cinikusan hatalomra törő jellemvonásait. Saint-Simon adatai érdekesek általános történelmi szempontból, mert hiszen ez a korszak már nyilvánvalóan magában hordta a nagy francia forradalom erkölcsi és gazdasági okait, s szűkebb értelemben magától értetődővé teszik azt az aljas intrikát, amely XIV. Lajos halálos ágya körül zajlott le s azt a végtelen magárahagyatottságot, amit a nagy király érezhetett élete végső pillanataiban. Igaz, hogy Saint-Simon szerint ez a nagy király alig volt egyéb képzetlen, szűk látókörű, kegyetlenül hiú, gyalázatosan gőgös figuránál. S ezt elhihetjük Saint-Simonnak, hiszen ő volt az udvaronc, aki sok minden vonásában hasonlított királyához. Hogy később megírta leleplező adatait, az ő részéről ez is nem utolsósorban a megbántott hiúság bosszúja volt. Mindazonáltal értékes munkát végzett.

Juhász Vilmos gondos áttekintéssel válogatta össze a kis könyv anyagát, úgy vélem azonban, az előszóban kissé túl elnagyoltan jellemez, mikor Saint-Simont Marcel Prousthoz hasonlítja. A két szerző nemcsak két különböző világot rajzol meg, hanem különböző beállítottsággal és különböző célzattal is végzi munkáját. Saint-Simon érdeme éppen abban van, hogy lehetőleg tárgyi hűséggel adja tovább az utókornak azt, amit maga körül látott és hallott, Proust pedig időtől és tárgytól meg nem kötötten álmodja vissza, amit egyszer valósággal átélt. Saint-Simon hírül adja a dolgokat, Proust pedig áthelyezi a költészet síkjára. Az ilyen erőszakolt összehasonlítás tehát nemcsak felesleges, hanem könnyen megtéveszthetővé is válhat a tájékozatlanabb olvasó számára.

Az Officina Könyvtár három első kiadványa kétségtelenül megérdemli 360a figyelmet és méltatást. De mégis, lenne néhány szavam a könyvtár programjához, amelyben legközelebb Szemere Bertalan Útinapló-ja, Petőfi Útirajzai és levelei, Rákóczi Ferenc Napló-ja stb. kerülnek sorra. Azért tartottam kívánatosnak egy kis könyvtár megindítását, hogy a kulturáltabb olvasó hozzájusson azokhoz az irodalmi termékekhez, amelyeket a „kilós könyvek” kiadói üzleti szempontból nem tartanak érdemesnek piacra hozni. Természetesen azokra a művekre gondoltam, amelyek tartalomban mélyek s formában lehetőleg tökéletesen kidolgozottak. Nem téve különbséget múlt és jelen alkotásai között. Téves felfogásnak tartom azonban, hogy elítélve a jelen felületes életformáját, hátat fordítsunk a mának, s mintegy a koreszmék reakciójaképpen feláldozzuk magunkat halottainknak. Gondoljuk meg, hogy azok a könyvtárak, amik magyar nyelven eddig megjelentek, mint az Olcsó Könyvtár, Magyar Könyvtár, Nyugat Könyvtár, Világosság Könyvtár, Modern Könyvtár és Tevan Könyvtár múltat és jelent egybefogva állapították meg programjukat. S én nem a múlt ellen akarok szót emelni, nagyon jól tudjuk, hogy a múlt milyen nagymértékben determinálja jelenünket, de azt is tudnunk kell, hogy a jelen komoly számbavevése nélkül elképzelésünket sem alakíthatjuk ki a jövőre nézve. Az Officina Könyvtár programja túlzottan óvatos, szembeötlően menekülésnek tűnik időben és térben. Igen, magam is megállapítottam, hogy milyen nagyok voltak elődeink, de módfelett kíváncsi vagyok arra is, hogy milyen a jelenünk, és mit művelnek benne kortársaim. S ha talán erre a kérdésre a nálamnál fiatalabb generáció tagjai nem lennének kíváncsiak, többek között egy ilyen új könyvtárnak a hivatása, hogy felébressze ez irányú érdeklődésüket. Nehéz körülmények között is sok mindent megírhat az író, és sok mindent nyilvánosságra hozhat a kiadó.

Továbbá azt is meg kell jegyeznem, hogy túlzottan magasnak tartom az egyes könyvek 1,90 pengőben megállapított árát. Amennyiben az ilyen könyvtár nem csak a sznobok számára készül, számolnia kell vele, hogy olvasóközönsége nagyrészt a diákság, a hivatalnok- és munkásifjúság soraiból adódik. Ez a réteg ma a legkultúrszomjasabb, de egyben anyagiakban a legszegényebb is. Igaz, hogy a papír-, nyomda- és kötésárak jelentősen emelkedtek az utóbbi időben, de ennek az ellensúlyozására két mód áll rendelkezésre. Kevés példányszám magas áron vagy alacsonyabb áron több példányszám. A könyvtár hivatásával összefügg, hogy mennél több ember számára legyen hozzáférhető. Körülbelül 1 pengős ár lenne az, ami nem akasztaná meg a sorozat terjedését, s az eltérés rentábilissá tenné a kiadó üzleti számítását.

(Kelet Népe, 1941. júl. 1.)
361
„Magatartás”

Az idézett cím alatt hat, magát munkásírónak nevező író adta ki dolgozatait. A cím körülbelül fedi a 64 oldal tartalmát, de talán még helyesebb lett volna, ha könyvüket egyszerűen Panaszkönyv-nek nevezik. Mert valóban panaszokkal telített ez a könyv, szerintem jogos és időszerű panaszokkal.

A hat fiatal író nem kért fel prókátorul, de úgy érzem, melléjük kell állnom, mert sok minden olyant mondanak el, amit jogosan már én is elmondtam, s aminek az elmondása újból időszerű, mivel mindmáig nem talált kellő meghallgatásra. Melléjük állok, mert kívülről és belülről ismerem a sorsukat, ismerem azt a nehezen járható utat, amin fel kellett kapaszkodniuk arra a magaslatra, ahol láthatókká váltak, s ahonnan már illő meghallgatni hangjukat. Nem osztom mindenben a nézetüket, de el tudom képzelni, hogy mennyire árvának, mellőzöttnek, érdemtelenül félretoltnak érezhetik magukat, éppen ők, akik nehezen szerzett tudással és a kiválasztottak készségével a megalázottak és kitagadottak érdekében emelnek szót. Jogos az elkeseredésük, és időszerű a panaszuk. Annál is inkább így van ez, mert őszinte belső kényszerűségből nyilatkoznak meg, ahogyan mondják: „Vallani akarunk, mert idejét érezzük a kikiáltott őszinteségnek; vádolunk, mert fojtogató a mostohaság, amiben részesülünk…” és „értsék meg a kételkedők és (ellenünk) vádaskodók, nem bomlasztani akarunk”.

A hat fiatal írótól (Benjámin László, Földeák János, László Gyula, Nagy István, Rideg Sándor, Vaád Ferenc), akik éveik számát tekintve már nem is olyan nagyon fiatalok, ismerek verseket, elbeszéléseket, s így előttem megvan a fedezetük azoknak a cikkeknek, amikkel ezúttal lépnek nyilvánosság elé. Mindahány forrongásban levő tehetség, de kétségtelen, hogy tehetség, abból a fajtából, akik tartalmilag és formailag fejlődőképesnek látszhatnak a legszigorúbb kritikus előtt is. S ha tudjuk, honnan jöttek, milyen utat tettek meg idáig, képességeiket, ambiciózus előretörésüket kétszeresen kell értékelnünk. Mindazt, amijük van, külső segítség nélkül, önmaguk erejéből szerezték meg, művelték és nemesítették magukat, az elnyomott robotosból gondolkodó szocialistává léptek elő, s ahelyett hogy megelégednének a könnyen szajkózható dogmákkal, általános emberi 362látókörűvé tágul a szemük. Amit írnak, annak fájdalmasan mély tartalma van, s ahogyan megírják, láthatók benne a gyötrelmek az alaki formáért és a nyelvi stílusért. Dadognak még, s talán itt mondhatnám ellenük a legerősebb vádat, hogy nem elég bátran dadognak, s többé-kevésbé befolyásolni hagyták magukat napjaink irodalmi áramlatától, ami nem eléggé tárgyszerű és nem eléggé élettel telített. Mindazonáltal innen, a Népszava hasábjairól mondom, hogy örülnünk kellene nekik és mindazoknak a fiataloknak, akik több-kevesebb mellékkanyarral, velük együtt járják az utat, s máris fel-fel tudnak valamit mutatni a jövő irodalom zálogából. Igaz, erejük egyelőre nem abban mutatkozik, hogy többek a körülöttük levő kortársaknál, hanem abban, hogy mások, mint azok. S ez a más bennük azonos azzal az embercsaláddal, azzal a sok százezernyi munkással és szegénnyel, akikből maguk is származnak. Hogy mivé fejlődnek, előre nem tudhatjuk bizonyosan, de kötelességünk, hogy segítségükre legyünk útmutatással, biztatással és minden olyan eszközzel, aminek a hiányát érzik.

Jogos a panaszuk, mert éppen ezt az útmutatást, biztatást és egyéb szükséges segítséget nem kapják meg azoktól, akiktől – önérzetük csorbítása nélkül – elvárhatnák. Hátuk közül Földeák János mondja el legvilágosabban, hogy tulajdonképpen miről is van szó, mi a panaszuk és mi az óhajuk. Örömmel látom, hogy értékelik magukat, s elmondott szavaikért vállalni merik az esetleges vádakat, sőt az esetleges ítéletet is. Látják, hogy mi történik körülöttük az irodalomban, a népiesek és urbánusok milyen fennhéjázóan eveznek a politika vizein, ahelyett, hogy író létükre irodalmi műveket hoznának létre. Látják, hogy mi történik körülöttük, s ők nem akarnak részt venni a nagy alkudozásokban.

Ellene mondanak a divatnak, de vigyázat, hogy ez az ellentmondás ne merüljön ki ellenkező oldalról elindított programok hangoztatásában. Földeák fogalmazása túl merev, s ez a merevség előbb-utóbb egyoldalúvá, elfogulatlan makacskodóvá teheti. Vigyázniok kell, hogy abban a harcban, amit most bejelentenek, ne engedjék magukat sem a jobboldalhoz vonzani, sem a baloldaltól ellökni. Maholnap talán mind a két kísértéssel meg kell birkózniok. De ez a birkózás csak akkor dőlhet el az ő javukra, ha hűek maradnak magukhoz mint írók, s ha nem hasonulnak az ellenfeleikhez, és nem fordulnak szembe a testvéreikkel. Földeák túlzottan hangsúlyozza, hogy kikhez tartozik és kiknek akar szolgálatára lenni. Ezen a ponton már adva van a tévedés, ami egész fejlődésükre végzetessé válhat. Holmi célirányos irodalomról beszélnek, szolgálni akarják a proletariátust, holott az írónak nem az a feladata, hogy szolgáljon, hanem, ha író, akarva és akaratlanul is reprezentál. Gondoljuk ezt akár nemzeti, akár felekezeti vagy 363osztályszempontból. Földeák már saját szűk körén belül is kategorizál, magukat munkásíróknak, más, hozzájuk közel állókat pedig a munkásság íróinak nevezi. Ez a legjobb esetben sem lehet egyéb helyzeti adottságnál, erre nem érdemes hivatkozni és még kevésbé elsőbbséget követelni ezen az alapon. Végül is, ha jól meggondoljuk a dolgot, munkásíró nincs, csak író van, aki gazdasági helyzeténél fogva rákényszerül, hogy az írás odaadó művelése mellett valamiféle egyéb, kenyeret adó mesterséget is űzzön. Erre azonban kár lenne büszkének lenni, hiszen ez nem egyéni erény, hanem egyelőre megmásíthatatlan kényszerűség. Vagy talán úgy gondolhatnánk, hogy az írás maga semmi esetre sem olyan komoly, olyan egész embert igénybe vevő foglalatosság, hogy közben a kenyeret is kiérdemeljük vele?

Remélhetőleg el fog jönni az idő, mikor Földeák János és tehetséges társai otthagyhatják az esztergapadot, a kovácsüllőt, a könyvkötőműhely eszközeit, és teljes odaadással élhetnek annak a munkafeladatnak, amire, mint elhivatott írók, önként vállalkoztak, és minden kívülről jövő, lemarasztaló tendenciákkal szemben rááldozzák a kenyérkereső munka után még megmaradt erejüket és idejüket. Szó sincs róla, hogy a művészi alkotás olyasvalami, amit csak úgy félvállról, mellékesen megmaradt szabad időnkben is méltó eredménnyel végezhetünk. Egy helyen azt mondja Földeák: „Szerintünk épp most van az ideje, a munkásirodalom bontakozásakor, hogy a munkásosztály életképességére az irodalom terén is rámutassunk.” Igen, ez így nagyon helyesen van, de ha csakugyan a munkásság általános fejlődése szempontjából a kultúrára és művészetre olyan szükség van, ahogyan azt Földeák hangsúlyozza, akkor magától értetődik, hogy a munkásságot reprezentáló kultúrának és művészetnek egész emberekre van szüksége, olyan egyénekre, akik az alkotásnak élnek, hogy úgy mondjam, beledolgozzák magukat a szakmába, tanulnak és pepecselnek, törekednek és fáradnak, hogy mondhassanak valamit, s amit mondanak, azt minél tökéletesebb formába zárhassák. Nem kell tehát, hogy bárki is arra legyen büszke, hogy egyszerre tollal és kalapáccsal dolgozik. Szép és kívánatos, hogy a lakatos például olvasson minél többet, járjon minél gyakrabban hangversenyre és képkiállításra, művelje magát általánosan, de szomorú és káros következményű jelenség, ha az írónak napi nyolc órát a gyárban, testet és lelket fárasztó mechanikus munka mellett kell eltöltenie. Egészségtelen tehát a felfogás, amit a munkásírók javára, a munkásság íróival szemben hangoztatnak. Így a harc közepette ez az elfogultság érthető valamennyire, de hiba lenne fölötte komolyabb meggondolás nélkül eltekinteni.

364

Ezen a leszűkített nézőponton túl azonban mindabban, amit Földeák panaszol, aminek a megkorrigálását öntudatosan, szinte már követeli, teljességgel igaza van. A munkásmozgalom, ha valóban meg akarja kísérelni az elmélet valóra váltását, nem merülhet ki a gazdasági és politikai harcban, már csak azért sem, mert a mozgalmat a résztvevők öntudata, osztálytudata, helyzetének emberi felismerése határozza meg. A kulturálatlan tömegeket is meg lehet mozgatni adódó alkalmakkor, de ne felejtsük el, hogy a kulturálatlan tömegek bizonyos hangulati mámorban, ösztöneik felingerlésével jobbra is, balra is egyformán mozgathatók. Az ilyen tömegeket „az egyik kapun be lehet vezetni a paradicsomba, a másik kapun ki lehet vezetni”. A szocializmus napjaink legmagasabb kultúreszméje, magától értetődik, hogy gyakorlati megvalósítása nem utolsósorban az emberek kulturáltságától függ. Ennek a kultúrának nagyon számottevő tényezője a művészet, tartalmi gazdagságával és formai tökéletességével. Jogos tehát, ha Földeák és mindazok, akik e kérdések fölött gondolkodtak, a gyakorlati mozgalom vezetőitől megkívánják a művészet komolyan vevését és az alkotók mindenképpen való megsegítését. Lehetetlen szóvá nem tenni, hogy ennek a hatalmas tömegnek mindmáig nincsen könyvkiadója, irodalmi folyóirata, holott kétségtelen, erre az útra könnyűszerrel elvezethető a szervezetek tagsága, s még csak az sem mondható, hogy ezeknek az igényeknek a megvalósítása anyagi áldozatot követel. Nincs ma egyetlen közösség nálunk, amely olyan nagyszámú biztos vevőrétegre számíthatna a könyvpiacon, mint a mienk. S mégis semmi sem történik ezen a téren, semmi, vagy talán nagyon kevés a szó komoly értelmében.

Meg kell állapítanunk, hogy vannak íróink – a szervezeti élet irányítói tehát találják meg a módját annak, hogy ezek az írók kellő formák között ki tudják fejteni erejüket, s eredményeiket eljuttathassák ahhoz a közösséghez, amelyhez tartozónak vallják magukat. Lehetetlen, hogy az író légüres térben, visszhang nélkül termeljen egy életen át. Földeák érzi, hogy helytelen az a mód és keret, ami ma körülveszi őket. S érzi, hogy ilyen körülmények között hovatovább beléjük fojtódik a szó, s szárnyaszegetten annak, amit produkálhattak volna, felényi eredményével meg kell elégedniök. Ahhoz azonban, hogy ebből a kezdeményezésből valami legyen, nekik is föl kell adniok dogmatikus merevségüket, és nem a munkásirodalomra kell esküdniök, hanem a legmagasabb irodalmi formák meghódítására és művelésére kell törekedniök. Mert a munkásságnak mint fejlődő embercsoportnak nem munkásirodalomra, hanem egyszerűen csak irodalomra – jó, nemes irodalomra, magas és mély kultúrára van szüksége. A munkásságnak, aki napról napra fájdalmasan éli sorsát, nemcsak arra van szüksége, 365hogy a kérges tenyérről, a hajlott hátról, a vékonyan szelt kenyérről írjanak neki, hanem tárják fel előtte a világot a maga való gazdagságában, materiális és eszmei értelemben, hogy látva lássa: érdemes élni, harcolni, mert ez a harc az ő részére is az élet gazdagságának elnyerését eredményezheti.

(Népszava, 1943. jún. 20.)
366
Szerb Antal
Egy lámpát kioltottak

Ezekben a kusza, fekete sorokban egy tudóst és írót gyászolok: Szerb Antalt. Jóval fiatalabb volt, mint én, még föl sem ért pályájának delelőjére, még várni lehetett tőle nagyon sokat, s voltunk is jó néhányan, akik még komoly teljesítményre számítottunk szegényes irodalomtörténetünk és esztétikánk területein. Legutóbb, mikor még itt járt közöttünk, két nagy megírandó témáját emlegette gyakorta, az egyik címe talán az Őstörténet, a másiké pedig az Elveszett Paradicsom lett volna. Közben elsodorták tőlünk a viharok, múlt év decemberében jött tőle az utolsó híradás, s amint most halljuk, január 27-én végelgyengülésben meghalt, negyvennégy éves korában. Társa a szenvedésben, akinek sikerült a földi pokolból idejekorán megszöknie, fájdalmasan egyszerű szavakkal elmondotta: mint munkaszolgálatosok Balffürdőn, SS-felügyelet alatt, a Todt-szervezetnek dolgoztak, jóformán táplálék és pihenő nélkül. Karácsony táján már meglátszottak Szerb Antalon a halál jelei, végtelenül lesoványodott, keze-lába elfagyott, s már annyi ereje sem volt, hogy begombolja magán a kabátot.

Mi szegények, Szerb Antal elmúlásával még szegényebbek lettünk. Irodalmunknak vannak költői, elbeszélői, de mindig is kevés volt komoly kritikusunk, tudományosan felkészült, tág látókörű esztétikusunk. Irodalmunknak ez az ágazata a harmincas években új virágzásnak indult, legkomolyabb képviselői közé számított Szerb Antal. Sokat ígérő ifjúságában írta meg a Magyar irodalomtörténet-et, aminek megérdemelt sikere volt, s szerzője úgy mély kulturáltságával, mint friss, kissé fölényes kifejezési módjával felhívta magára nemcsak a szakma jelesei, hanem a nívósabb olvasóközönség figyelmét is. Ezt a tartalmas, nagy koncepciójú művet újabb kötetek követték, néhány regényében is jelentőset alkotott, s hiánytalanul mutatta meg magát háromkötetes A világirodalom története című munkájában.

Tisztelet és barátság fűzött Szerb Antalhoz, alázatos megadással tudok csak szólni róla, sokáig fogom érezni hiányát, s hogy gondolkodom felőle, sorsát és pusztulását majdnem szimbolikus jelentőségűnek látom. Hogy írok róla, egy egész generációnak, kultúránk legjobbjainak a sorsát szeretném általa érzékeltetni. Mert nemcsak ő egyedül szenvedett és pusztult 367el ilyen embertelen módon, hanem sokan, ezren, talán több tízezren is. Humánus társadalmi szempontból ártatlanok voltak mind, és semmiképpen sem érdemelték meg a terrorista hatalmasok büntetését.

(Kis Újság, 1945. ápr. 15.)
Megemlékezés Szerb Antalról

A húszas években emigrációban voltam, és így nem ismerhettem meg Szerb Antal verseit, első irodalmi kísérleteit, melyeket a Nyugat-ban adott közre. Kissé megkésve csak a Magyar irodalomtörténet című, pályadíjat nyert művének megjelenésekor figyeltem fel tehetségének komoly jelentőségére. Meglepett fiatal kora és feltűnő kulturáltsága. Jelentős volt tárgyismerete, és érett, finoman cizellált stílusa. Könyve általános vita középpontjába került, egyszerre léptek elő akadékoskodó ellenfelei és elismeréssel szóló barátai. De igazi arculatát egyik fél sem rajzolta meg pontosabban. Ez a bizonytalan kritikai véleményezés később egész életművére kiterjedt.

Irodalomtörténetét vázlatosnak és fölényesnek mondták, hiányolták benne az akadémikus sablonokat, szépirodalmi műveiben valamiféle egyenetlenséget nehezményeztek.

Kritikusai között voltak, akik kaland- és detektívregények írójának nevezték, mások tudósnak mondták, de úgy, hogy egy érzékeny, nagy fantáziájú szépíró lelke is benne lakozik, megint mások történésznek és rajongó olvasónak tartották egy személyben. Ez csupa akadékoskodás volt, és mégis tartalmazott némi igazságot. Valóban, Szerb Antal nem tartozott a könnyen elskatulyázható alkotó szellemek közé. Igazi lényegét nem volt könnyű felfedni, és ma sem könnyű megközelíteni. Mélységben járni és magasságban lebegni tudott egyazon céllal. Tudós volt, de tudását sohasem fitogtató, stílusa könnyed, de sohasem könnyelműsködő. Haragudott a sznobokra, de sosem szólott parlagi módon, elkerülte a nyers naturalizmust és nem tévedt anyagtalan miszticizmusba.

Olyan ember volt tehát, aki beszéd közben nem szokta fontoskodva a torkát köszörülni, járás közben nem kopogott a cipője, mint a hivalkodó törtetőké.

Művében egyszerre volt jelen a mélyen kulturált olvasó és a szuggesztív erejű alkotó. Irodalomtörténetét sok támadó kritika érte, de a mérleget helyrebillentette az olvasók, mondhatni egyöntetű elismerése. A könyv 368rövid időn belül több mint tíz kiadást ért meg, több mint százezer példányban. Ilyen sikert ritkán könyvelhettek el kiadóink. Ez a mű társadalmunk minden rétegében elterjedt, és főképp a tanulóifjúság olvasta, anélkül hogy észrevette volna benne a leckét. Nem kényszerből, hanem kíváncsisággal és élvezettel fogadták magukba a szerző tudósi gazdagságát, sziporkázó gondolatait, leleményes fordulatait.

S ha szépirodalmáról szólunk, szintén meg kell állapítanunk, hogy nemcsak szórakoztatta, hanem tanította is olvasóit.

Regényei olyan feltáró és megállapító mondatokkal vannak átszőve, amik igényes esszék részei is lehettek volna. Találunk benne fontos történelmi adatokat, hitelesnek elfogadott pénzügyi manipulációkat, legendatöredékeket, csodálatos kalandokat, úgy, hogy mindezek a regény anyagává válnak, vagyis olvasás közben, mintegy szemünk láttára bontakozik ki az intellektuális regény új magyar típusa.

Nagyon sajnálatos, hogy Szerb Antalnak el kellett menni közülünk, mielőtt sokat ígérő terveit maradék nélkül beteljesíthette volna. De így is, amit ránk hagyott, megbecsülendő érték, az alkotó szellem feltűnő teljesítménye. Magabiztosan járta az utat, amire egészen fiatalon rálépett. Szerény és igényes volt, és semmi kétség, szerette a kalandokat. De ezek a kalandok mindig ihletettek voltak, az irodalom mezőnyében játszódtak le, és a történetek végén az olvasók nem nyomasztó borzongással, hanem nemes irodalmi élménnyel tették le a könyvet. A különös történeteket olyan zökkenőmentes, kiművelt stílusban mondta el, amely elvette a cselekmény drasztikumát és megnyugtatóan hatott. Ez a formai megoldás ritka erénye egy írónak, s nyilván ez a nemes erény teszi emlékezetessé Szerb Antal szépirodalmi műveit, s az idő múlásával is újabb olvasókat szerez könyveinek. Közben megkülönböztetett helyét is kijelöli irodalmunk történetében.

És én is, most, halálának 20. évfordulóján azért szólaltam meg, hogy újból hangsúlyozzam tiszteletemet Szerb Antal morális embersége és tudósi, irodalmi gazdag hagyatéka előtt.

Törékeny alkatára és szerény mosolyára is emlékezzünk sokáig.

(Elhangzott a Televízióban, 1965-ben.)
369
Jeltelen sírok árnyékában

Mi is történt velünk az utóbbi esztendőkben? Minél inkább túljutunk bajaink nehezebbjén, annál világosabbá válik körülöttünk a tér, messzebb látunk, és egyre több ráncot, dombot és völgyet, egymásba kapcsolódó pocsolyák sorát fedezzük fel a valóság arcán. Azon a valóságon, amit személy szerint megéltünk s amit az együgyűek és a könnyen alkalmazkodók máris hajlandók elfelejteni. Apák és anyák, árván maradt gyerekek, boldogtalanságukban elfakult szeretők élnek ezen a földön, s mindnyájukat egyazon Sátán sebezte meg, a világháború, illetve mindaz a gonoszság, ami ezzel a rémséggel egyszerre ütötte fel a fejét, hogy nekimenjen, meggyalázza és szétmarcangolja az ember eszmei ideáljait és magát az embert is.

Minden ország és minden család gyámolítja sebesültjeit, siratja halottait, s így az írók nagy családja is fájdalommal emlékezik azokra, akiket kiöltek a sorainkból, s akiknek az emlékét kötelességünk megőrizni. Mindezt annak a kapcsán mondom el, hogy megjelent egy könyv, a Magyar mártír írók antológiája, amely fejfát kíván állítani a világban szétszórt jeltelen sírok fölé, és hírül akarja adni azoknak, akiket megillet, hogy az ebbe a könyvbe összegyűlt géniuszok a mieink voltak, belőlünk szakadtak ki, és értünk szóltak.

Végiglapoztam a könyvet, és megdöbbenten kellett ráeszmélnem, hogy ezeken a hiányosan összeállított lapokon több mint hetven név sorakozik egymás mellé, több mint hetven halott író menetel a halhatatlanság felé. Természetesen vannak köztük jelentősebbek és jelentéktelenebbek vegyesen, de mindegyik arculatán fellelhetjük a nemes vonásokat, amik az embert emberré teszik. A háború, a fasizmus, a faji gyűlölet, az antiszemitizmus és egyéb rettenetek áldozatai valamennyien. Nagyon helyes, hogy a könyv szerkesztői vallási és pártszempontok figyelembevétele nélkül mindannyiokra ráirányították reflektorukat, hogy elénk idézzék őket, érintve fájdalmaikat, és megmutatva belőlük azt az értéket, ami jellegzetessé, megbecsülésre érdemessé tette őket. Akik talán az életben nem is olyan nagyon érezték összetartozandóságukat, most mind együtt vannak az eresz alatt, és jól összeférnek. Emberfelettien nagy megpróbáltatásokon mentünk át, s ha ugyanezt a sorsot el akarjuk kerülni a jövőben, nemcsak a társadalom érdemes tagjaivá, hanem a szakma szorgos művelőivé és okosan bátor vé370delmezőivé is kell lennünk. Sajnos, már ma is megállapíthatjuk, hogy ebben az országban nincsen egyetlen iparos- és paraszti réteg, amely olyan félvállról venné sorsának alakulását, olyan keveset tenne jövője érdekében, mint az írók. Hiába változik körülöttünk a világ, hiába néznek el fölöttünk fintorogva, ők maguk sem veszik magukat annyira komolyan, hogy helyüket elfogulatlanul meg tudnák jelölni a folyó küzdelemben, és kellő módon hangsúlyozni tudnák a fejlődés számára nélkülözhetetlen értékeiket. Ha valaha ebben az országban módja volt az írónak, hogy emberi sorsot, illő méltánylást követeljen magának, ma szorongások nélkül megteheti ezt, vagy legalább is éreznie és érzékelnie kell, hogy joga van ezt megtenni. Azok, akiket erőszakkal kipusztítottak közülünk, még nem voltak és nem is lehettek kellően tudatában saját jelentőségüknek, de hogy kik is voltak ők tulajdonképpen, arra feleltek a gyilkosok, akik könyörtelenül kitörölték őket az élők sorából. A gondolkodás ellenségei, a szolgai alázat vámszedői, a birtokon belül levők nemcsak érezték, hanem tudták is, hogy az író olyan erjesztő erő, amely lázadóvá teszi a fájdalmat, olyan fáklyavivő, aki akaratlanul is felgyújtja a maradiság odúit s a henye kényelem palotáit.

Az ellenségek sokkal helyesebben látták az író társadalmi szerepét és a tehetség megjelenésének következményeit, mint azok, akik mellé önként odaállt a teremtő szellem, akikkel szolidaritást vállalt, s akik részére termését önként felajánlotta. Remélnünk kell, hogy ez a visszás helyzet lényegében megváltozik, s az új társadalmi elrendeződésben az író szava megkapja a kellő visszhangot. Nem mondhatunk le a reményről, és nem adhatjuk fel a küzdelmet, ami hivatásunk lényege.

Tőlünk, akik átestünk a szörnyű tűzpróbán, senki se féltse a fejlődés vonalát, a kérdések helyes értelmezését. Ne vádoljanak haszontalansággal, hiszen a mártír írók könyve is arról tanúskodik, hogy a terroristák gyilokjaitól kellett elpusztulniok azoknak, akik „csak verseket írtak, stílusproblémáikkal pepecseltek”. Senki sem bizonyíthatja ránk, hogy ágálunk a politikai fórumokon, felelőtlenül izgatjuk az olvasót, de éppen etikus magatartásunk tudatában tiltakozunk az ellen az erkölcsi mételyezés ellen, amely ma a rotációs papír fehér lapjain történik. Kevés a papiros, halljuk minduntalan, de az újságárusok standjai tele vannak nyomtatványokkal, s talán még sosem látott napvilágot annyi rémség, még sohasem teregették ki annyira a szexuális élet szennyesét, a rablókat és gyilkosokat még sohasem díszítették körül annyi henye fecsegessél, mint éppen napjainkban. Ez a terület a mi hatáskörünkbe tartozik, s ezért kötelességünk, hogy elmondjuk rosszalló megjegyzéseinket. Megint csak arra hivatkozhatunk, hogy a közelmúltból tudjuk, a lelkeknek ilyen mételyezése, a vad indula371toknak ilyen izgatása végső soron milyen következményekkel jár. A szellemi élet kloákájából léptek elő a gyilkosok és azok, aki vigyorogva vetették máglyára írók és költők műveit. S végül ezek a lelkileg fertőzöttek, elfajult emberi barmok voltak azok, akik a magyar élet haladó szellemiségét világgá kergették, s aki a kezük ügyébe akadt, azt szemrebbenés nélkül legyilkolták.

Most látom csak, ahelyett, hogy a holtakat siratnám, az élőkkel pörlekedem. De így van ez jól. Úgy becsüljük meg emléküket a legszebben, ha tovább folytatjuk az utat, amin ők botladozva, de a halálig hűen kitartottak. Hogy nem voltak mind tudatos harcosok? Igaz. Hogy nem voltak mind a szociális eszme pregnáns képviselői? Ó, hát valamennyien hogyan is lehettek volna tisztábbak és jobbak abban az emberi zűrzavarban, ami körülvette őket? Kétségtelen azonban, hogy mindannyian áldozatra vitték a maguk kis vagyonát, a legszebbet és legjobbat akarták, s annyit mutattak fel belőle, amennyire képességükből tellett. Ez az alkalom nem arra való, hogy bírálatot mondjunk műveikről, hanem hogy sajátos értékeiket elismerjük, és segítsük továbbadni az olvasóknak, azoknak is, akik talán még semmit sem tudnak róluk.

Hűségünk és tiszteletünk jeléül, lapunknak ebben a számában, csak úgy találomra, mintha egy halomba nyúltunk volna, közreadunk néhány verset a figyelemre méltó könyv gazdag anyagából.

(Kortárs, 1947/4.)
372
Bevezető sorok Földeák János verseihez

Végre elérkezett az ideje, hogy a magyar rádió vezetősége túl a megszokott konvenciókon tágabb hatáskörrel akar élni, mint a múltban. Érdeklődési körébe olyan erőket is hajlandó bekapcsolni, amikre eddig föl sem figyelt, s parlagon hevertetett olyan értékeket, amelyek társadalmi és kulturális szempontból komoly tényezői lehetnek legközelebbi jövőnknek. Rádiónk eddig szűk osztályérdekek szolgálatában állott, hivatása volt, hogy képviselje és propagálja az uralkodó réteg ideológiáját, s részben leszólással, részben tudomásul nem vevéssel elnémítsa, a nyilvánosságtól távol tartsa a szocialista, humanista szellem megnyilatkozásait. Kétségtelen, hogy ez a csodálatos technikai apparátus a háborús esztendőkben fejlődésellenes szerepet töltött be.

Ma adva van számára nemcsak az egyszerű szerepcsere, hanem olyan feladatvállalás is, amellyel kiérdemelheti az össznépesség figyelmét és megbecsülését. Amint látszik, élni is akar az adott lehetőségekkel. Legalábbis erre vall műsorszínvonalának feljavítása, a fiatal tehetségek szóhoz juttatása. A mostani előadás például a fiatal munkásköltők közül Földeák Jánost mutatja be a hallgatóság előtt. Ez az előadás egy sorozat kezdete, ahol szóhoz juthatnak azok a fiatal munkásköltők, akik eddig teljesen magukra hagyatottak voltak, azt mondhatnók, technikai eszközeik is hiányoztak ahhoz, hogy gyakorolhassák tevékenységüket. Pedig már hosszú évek óta dolgoznak, elzárva a nyilvánosság elől, s hogy így magukra hagyatottan is fejlődtek, egyedül saját mélyről fakadt tehetségüknek köszönhető. Ennek a csoportnak egyik legtehetségesebb tagja Földeák János, aki 1910-ben született, s négy polgári elvégzése után könyvkötőtanoncnak állt be, hogy mindmáig nehéz fizikai munkával teremtse elő azt a keveset, ami egy ember napi megélhetéséhez szükséges. A nyugtalan természetű munkásifjú, ahelyett hogy léha szórakozásra adta volna magát, ahelyett hogy a napi robot után fáradt tagokkal pihenőre tért volna, tanult, művelte magát, s a tudással telítődött szellem maga is tevékenykedni kezdett, és megformálta első verseit, amik valószínű, hogy nagyon primitívek lehettek, ma azonban olyan költő Földeák, akinek a legelőkelőbb folyóiratok is szívesen közlik verseit. Igaz, hogy ma sem az a költő, aki elandalítani, szórakoztatni akarja olvasóját, olyanok ezek a versek, mint az írójuk, darabosak, fanyar ízűek, széles 373szárnycsapásokkal alacsonyan szállók, s mindannyiszor komorságot és borulatot hoznak magukkal. Témájukban világos értelműek, formájukban közvetlenül egyszerűek, és mégis nehezen megközelíthetők az ábrándos széplelkek számára. A költő emberi magatartását tükrözik, s ez a magatartás hajlamos a zárkózottságra, még akkor is, ha minden idegszálával és gondolatával a közösséghez kötődik, még akkor is, ha nemegyszer félreismerhetetlen agitatív jellegű. A félretolt és megalázott ember őszinte lelki megnyilatkozásai ezek a versek, összeszorított fogakkal írta őket a költő, inspirációját nem az alkalmazkodóképesség és a hódolat táplálta, hanem a dacos keménység és az előretörekvő akarat. Azok között a művei között, amik ma bemutatásra kerülnek, egyik sem olyan tartalmú és hangszerelésű, hogy könnyű sikerre számíthatna. Harcok közepette születtek meg ezek a versek, és harcra késztetik azokat, akik érzéssel és értelemmel magukba fogadják.


Mint mondtam már, nem a felhők alatt szárnyalnak ezek a versek, nem csapong bennük kötetlenül a költő feldúlt fantáziája, nem zsúfolódnak bennük egymásra a messziről hozott képek, egyszerű összefüggéseket tárnak fel, de éreznünk kell, hogy ezek az összefüggések sorsszerű élettől duzzadnak, fájdalom és hit van bennük, lecsillapíthatatlan vágy s a küzdelemre mindig kész akarat. Egy társadalmi ember szól belőlük, a társadalom millió és millió tagjához, s hosszú időre van szükségük, amíg rátalálnak igazi közönségükre. Mert hiszen az emberek legtöbbje, még azok is, akik nem a napos, hanem az árnyékos oldalon élnek, nehezen közelíthetők meg a közvetlen, egyértelmű szavakkal. Földeák Jánosnak és társainak, a fiatal munkásköltőknek bizony a munkásság soraiban élő pipogyákkal és igénytelenekkel is fel kell venniük a küzdelmet. Ahhoz, hogy elfogadják őket valódi jelentőségükben, előbb fel kell törniök az ugart, más módon is művelniük kell azokat, akiket a művészetükkel akarnak megajándékozni.

De remélhető, hogy ezek a fiatal munkásköltők továbbra is vállalják a nehéz sorsot, s felkészülnek rá, hogy ma és holnap is bántalmak érik majd őket, s mégsem szabad letérniök arról az útról, amin olyan keserves körülmények között elindultak. Egyáltalában nem az Ígéret földje az, ahol ma élünk, de nagyon jól tudják ők, hogy áttörtük a korlátokat, s ezentúl sok minden azon múlik majd, hogy a politikus, a tanító és a költő hogyan formálja anyagát, milyen világosan látja maga előtt a célt, s milyen tudatos elhatározással kezd munkához.

Földeák János azok közé tartozik, akikben hinni lehet, akik törhetetlenül indultak el a mélységből, és lelkesülten haladnak a magasságok felé.

(Kézirat, é. n.)
374
Dormándi László: A túlsó parton
I.

Dormándi László új regényével majdnem az ismeretlenségből lépett elő íróink első sorába. Eddig is szorgalmasan dolgozott, de könyveinek sem mondanivalója, sem kifejezési formája nem hívta fel magára az irodalom iránt érdeklődők különösebb figyelmét. Hat regénye jelent meg, de írójukat jóformán csak a beavatottak szűkebb köre tartotta számon. Úgy látszott, Dormándiban jóval több az irodalmi ambíció, mint az alkotás belső kényszerűsége. Amit adott, sosem volt könnyedén felületes, de nem is tudott tárgyában annyira elmélyülni, hogy könyvei felejthetetlen élményévé váljanak az olvasónak. Volt bennük nemesebb értelemben vett polgári érzelmesség, esztétizálásra való hajlandóság, de ennél talán semmivel sem több. Dormándi megosztottan élt, egyéb napi elfoglaltságok és irodalmi teendői között, s nyilván ebből a kettős életformából adódott könyveinek könnyebb fajsúlya. Ma azonban úgy látszik, külső körülményeinek megváltozásával, egyéni magáramaradottságában mélyebbre pillant, és áthatóbb kíváncsisággal merül el a világ dolgaiban. Íme, az általános bajok megsokasodása, ami bizonyos értelemben haszonnal járt az egyén fejlődésére. Amit eddig teljességgel nem tudott vállalni a saját elhatározásából, ahhoz hozzákényszerítették, elmélyültebbé és érzékenyebbé tették a sorsot alakító külső körülmények. Egyéniségének lassú, bizonytalan alakulása után egyszerre mint kész mondanivalókban különösen felgazdagodott, stílusban nemesen kiérett író lép elénk.

II.

A túlsó parton című hatalmas, kétkötetes regényében egy francia kisváros életalakulását írja meg, jellegzetes külső képében, társadalmi tagoltságában, lakóinak nem éppen nagyvonalú, de mély és tág perspektívába állított sorsszerűségében. Ezzel a könyvével egyéni, különösen vibráló vonalat rajzol bele irodalmi termésünkbe. Irányzatát talán pszichorealizmusnak nevezhetnők. Hazai íróink között aligha találnánk meg a rokonát, gyökerei az újabb idők angolszász kísérletezőihez nyúlnak át. De kevesebb benne a filozofálás és kevesebb a stiláris játék, nem követője tehát azoknak, de 375feltétlenül tanult tőlük, s érdemes részüket szerencsésen feloldotta magában. A francia kisváros, ahol a történet játszódik, jellegzetesen ugyanolyan, mint a világ bármely más részén alakulóban lévő, a fejlődés iramát szaporázni akaró kisvárosok. Irányzatát pszichorealizmusnak neveztük, úgy értve ezt, hogy mondanivalója nem a külső megfigyelésekből áll össze, bárha a valóság minél pontosabb ábrázolására törekszik, de ez a valóság túl a külső látszaton, a lélek és a test, a forma és a tartalom kettősségéből alakul. Nem úgy írja meg a kisváros életét, ahogyan az az átlag szemlélő előtt látszik, a rejtett belső összetevők feltárásával éri el a valóság mélyebb összehangzását és a formák szinte klasszikusan tagolt egyensúlyállapotát. Minden részletre figyel, mindent a maga helyére állít, azzal a céllal, hogy az egységet hangsúlyozza. A figurák egyszerre kívülről és belülről mutatkoznak meg előttünk, s érezzük az író intenzív beleélését mindabba, amit mond, amit megjelenít előttünk. Lehetséges, hogy ez a francia kisváros így, ahogyan Dormándi könyvében jelenik meg előttünk, egyáltalán nem létezik a valóságban, de ez nem hiányossága, hanem művészi erénye a regénynek. Jól ismert motívumokból, reális adottságokból született vízió, amely sosem csap át az ellenőrizhetetlen fantasztikumba, de sohasem is ragad le a természeti és társadalmi valóság sarába. Nyilván ez az oka annak is, hogy a tipikus kisvárosnak tipikusan kisvárosi életet élő emberei nemcsak hogy lekötik figyelmünket, hanem izgatott kíváncsisággal kísérjük végig sorsuk alakulását. Bárha végtelen részletezésével, minden regényes szenzációt nélkülöző, szokatlanul bő terjedelmével alaposan próbára teszi az igénytelenebb olvasó figyelmét. Aki azonban végére jut a könyvnek, a szokatlan élményért hálás lehet az írójának. Külön figyelmet érdemel Dormándi szigorúan átgondolt szerkesztési módja, nyelvezetének minden nüánszra kitérő gazdagsága és hajlékonysága. Átmenetei simák és pontosan helyénvalók. Elbeszélő készsége tiszta és bőséges folyamú.

III.

Néhány észrevétel, amit éppen a könyv kiválósága miatt helytelen lenne elhallgatni. Már említettük, hogy Dormándi milyen hirtelen kanyarral jutott el fejlődésének erre a fokára, s most úgy látjuk, mintha a szerző ma, hat előző könyve után élné igazi kamaszkorát. Formai kísérlete csakis ezzel a lélektani valószínűséggel magyarázható. A különben nagyszerűen megszerkesztett könyvnek két kiindulási pontja van, s ezt a kettős, párhuzamosan futó vonalat mindvégig konzekvensen betartja. Az egyik vonalon 376a regény objektív történése bonyolódik le, a másik vonalon minden fejezet után az író mintegy magyarázatul feltárja saját lelki állapotát, s ezen keresztül akarja bizonyítani a mű lélektani hitelességét. Ez a kísérlet érthető és figyelemreméltó, ha tudomásul vesszük, amit fentebb mondtunk Dormándi lelki alakulásáról. Nagy megkéséssel jutott el fejlődésének abba a szakaszába, mikor az ember szívesen, még friss, ösztönös készséggel kísérletezik. Különben nemcsak hogy nem új, de ma már, ahogyan a gyakorlatban bebizonyosodott, az ilyen kísérletek nem vezetnek jelentősebb eredményre. Dicséretére legyen mondva a szerzőnek, ezt maga is érzi. Mindjárt az első jegyzetében azt mondja: „Lehetséges, hogy kísérletem csődöt mond; a konyha gyakran kiábrándító. Aki nem szereti látni a mozgató gépezetet, annak azt ajánlom, hagyja ki ezeket a megjegyzéseket. A regény megértéséhez nem okvetlenül szükségesek. Teljesebbé teszik a munkát, de csak úgy, mint a kíséret a melódiát. Akit nem érdekel, átlapozhatja.” Valóban, ezek a mellékelt jegyzetek éles fényt vetnek az íróra, rávilágítanak alapos kultúrájára, szakmai felkészültségére, de a regény tartalmát nem bővítik, menetét nem teszik lendületesebbé, s így felesleges magyarázkodások a műhöz, amely önmagában sokkal jobban megállja a helyét, mint ezekkel a homokzsákokra emlékeztető függelékekkel. Ugyanezt a módszert néhányan annak idején már megkíséreltük. (Magam is, ha nem is pontosan így, de valami hasonlót kíséreltem meg A telep című regényemben. Ez a kettős vonalvezetés ott sem ártott sokat, de bizonyos, hogy semmit nem használt.) Az ezeroldalas könyv végén az írót újra elfogják a kétségek, s megint azt mondja: „Időnként felmerül bennem a kétely, vajon ezek a megjegyzések nem aprózzák-e fel túlságosan a regényt.” De igen, felaprózzák, nem várt kitérőket szabnak az olvasás folyamatossága elé, s így könnyen összezavarják a történet összképét. Kívánatos tehát, hogy az író minden további nélkül túljusson ezen a meddő kísérleten, s még közvetlenebbül és gátlástalanabbul adja át magát következő műve megalkotásának.

(Kézirat, é. n.)
377
Egy költemény margójára: Juhász Ferencről

– Végre hát, végre – így sóhajtottam fel hangosan világos délben a loholó emberekkel zsúfolt körúton. Pedig semmi különösebb nem történt. Az emberek nem öltöztek díszbe, a fák csupaszon remegtek a szélben, az ég szürke felhőkkel volt terhes, ahogyan az késő ősszel lenni szokott.

És mégis történt valami szokatlan. Egy barátommal hozott össze a véletlen, folyóirat volt a kezében, s hogy üdvözöltük egymást, bevezetés nélkül így kezdte:

– Olvastad már Juhász Ferenc versét a Csillag-ban?

– Nem olvastam – feleltem. – Talán majd arra is sor kerül.

– Itt van, olvasd el.

Átvettem a folyóiratot, és belelapoztam. A hosszú versezet meglepett, nem sok kíváncsisággal betűztem az első mondatot. Hiába, elszoktam már attól, hogy mohón kapjak fiatal költőink ajándéka felé. Nagyon vegyes értékűek ezek az ajándékok, tartalmukban, formájukban, csillogásukban és ízükben annyiszor csalatkoztam.

De, hogy A tékozló ország első szakaszát elolvastam, önkéntelenül röpült ki a számon:

– Végre hát, végre!

Az elolvasott négy sor elég volt ahhoz, hogy bizalom öntsön el a költő iránt, kíváncsi lettem rá, mit mond a továbbiakban, és hogyan tudja elmondani.

Otthon nekiültem, hogy közelebbről és a maga egészében ismerkedjem az írással. Néhány szakaszt elolvastam, aztán fordítottam a lapokon, úgy viselkedtem, mint a nagyon kiéhezett ember, aki, ha ételhez jut, kézzel-lábbal enni szeretne, mit ilyenkor az ételek sorrendje, mit a szertartásos illem, egyetlen vágya fogyasztani, az elfogyasztottal megtelni, hogy érezze vére felpezsdülését, izmai mozgását, értelme eszmélését.

Csak ilyen kapkodó beleolvasgatás után jutottam olyan állapotba, hogy az egészet magamba igyam, magamba egyem, és végül részesévé váljak annak a világnak, amit a költő felidézett előttem.

Micsoda apokaliptikus vízió realizációja ez a világ! Az édes és a keserű, ősi erők dúlása, naiv, gyermeki rajongás, sebek könyörtelen megmutatása, vágyódás valamiféle puha, meleg fészek után, mindez egy edénybe 378összeöntve, de úgy, hogy a hatalmas együttesnek minden részét külön-külön is érezni és észlelni lehet. Tehát nem kreatúrája vagy szurrogátuma valaminek, hanem a valóság elemeinek felhasználásával egy új valóság, egy eddig nem létező objektum megalkotása.

Közkeletű szóhasználattal elbeszélő versnek nevezhetném Juhász művét, de ez a meghatározás nem lenne egyéb iskolai általánosításnál. Mert Juhász nem mond el és főképpen nem beszél el semmit, hanem felidéz egy világot, aminek maga is szenvedő része, és bennünket is részesévé tesz. A Dózsa-féle lázadás csak ürügy, vagy szebben mondva csak alkalom ahhoz, hogy kavargó vízióit egy fix ponthoz horgonyozza. Ezen a ponton állva varázsolja elénk mindazt, amit megélt, megsejtett és elképzelt.

A világ mai összevisszaságában milyen ritka eset, hogy az ember olyan művésszel találkozik, aki megérdemli ezt a különös rangot, akit a dolgok és jelenségek lényegükben érdekelnek, és körülményes meggondolások nélkül átadja magát tárgyának, vagyis átadja magát a sorsnak, ami őt alkotóvá kényszeríti. Nem arról beszél, amit közelebbről vagy távolabbról megnézett, hanem arról, amivel kitörő örömmel vagy sajgó fájdalommal azonosul. Az ilyen művész, ez esetben költő, nem dogmát vagy programot deklarál, de kapukat nyit előttünk, és olyasmit mutat meg, amilyennel eddig még nem találkoztunk, nem veszi fel a tanítómester szerepét, de megérinti idegeinket, felzaklatja szívünket, és elindulunk vele valami nagy kalandra anélkül, hogy kézen fogva vezetne bennünket.

És az a kaland, ami felé Juhász elindul, nem ott kezdődött, ahol költeménye első sorát leírta, és nem ott végződik, ahol az utolsó pontot is helyére tette. A kozmikus mindenséget kényszeríti tolla alá, még az időrendi folytonossághoz sem ragaszkodik, koncepciójában múlt és jelen egymást keresztezve váltakoznak ugyanúgy, ahogyan egy nevezőre emelten jelenik meg az ős emberi indulat és a civilizált társadalmi lény mai, hol kétségbeejtő, hol bizakodó vergődése, ahol egyenlő értékkel bukkannak fel az ég csillagai, a hullafaló férgek, a pocsolyában fürdő víziló, az özönvíz elől menekülő teve, és minden, minden, ami az örökkévaló világhoz tartozik.

A költemény egésze nem alkalomszerű cselekmények foglalata, alakulását, növekedését egyetlen belső történés dinamikája határozza meg. Ez a belső mag, ez a robbanékony erőkifejtés: a költő viszonya a világhoz. Hogy ebben a fájdalmasan érzékeny magatartásban mennyi az alkotó ember alkati adottsága és mennyi az értelmi meggondolás, erre a kérdésre nehéz lenne válaszolni. Annyira különválaszthatatlan itt minden és annyira egyértelmű, hogy a legprecízebb elemzés is csak feltételezéseket eredményezne.

379

Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy társadalomszemléletének mélyre eresztett vallásfilozófiai gyökerei is vannak, s hogy belső szorongások közepette él. Kétségtelen, ezek a tényezők sorsszerűen determinálják költői mondanivalóját, költeményének formai sajátosságát. Látomásai nemegyszer a próféták könyvébe is beillenének, de ugyanakkor Walt Whitman hatalmas lélegzetű himnuszaihoz, Rimbaud Részeg hajó-jához, Apollinaire szimultanizmusához, Pablo Neruda pompázatos nyelvezetéhez is oda lehet állítani, valamint magyar vonatkozásban Madách tragikus világlátására, Vörösmarty szógazdagságára, dinamikus ritmusára is gondolnunk kell. De Juhász nem nyomukban jár a felemlített nagyságoknak, hanem vérbeli rokonuk. Ha mások már tapodták is azt az utat, amin ő most halad, ahhoz, hogy célját megközelítse, a maga módján új áldozatokat hoz. Felvetődhetne a kérdés, vajon az, amit Juhász Ferenc költeményében adni akart és ad, megérdemli-e a különösebb áldozathozatalt? Mondhatnák: ennek a műnek mai életünk aktuális, égető problémáihoz semmi köze nincs. Az ilyenféle véleményezés látszatra felvetődhet Juhász költeményével szemben. De vajon helyes-e, jogos-e az alkotó ember tevékenységét ilyen szűk mértékkel mérni, ilyen nézőpontból bírálni? Való igaz, rengeteg mulaszthatatlan tennivaló akad napi gondjaink és bajaink rengetegében. Nem vitás, ennek a rendtevő feladatnak az elvégzésében a szellem embereinek is ki kell venni részüket. De mégis, milyen helytelen lenne azt követelni, hogy a művészek, költők elégedjenek meg a szorgos, mindennapi szekértoló munkával.

Persze, mindezt így senki sem akarhatja és nem is akarja. De mégis gyakorta hangzanak el tanácsok, sőt követelések is, amelyek ellentétben állnak a költő képességeivel és hivatásával.

És sajnos, nyomdaiparunk ma túl gyakran állít elő olyan könyveket, amik ha magukon is viselik a művészet címkéjét, alig tartalmaznak egyebet lapos közhelyeknél, más területről átvett szólamoknál és egymás sematikus utánzásánál.

Juhász költeményének egyik legnagyobb erénye és nagyon is időszerű érdeme, hogy átgázolt a sematizmus hínárain, és egy sokat ígérő alkotó szellem legbensőbb vallomását hordja magában. Tételesen vagy praktikusan semmire sem akarja megtanítani olvasóját, de aki elolvassa, nem intézheti el fölényes legyintéssel, sőt hosszú időre nem szabadulhat valóban szenvedélyes és robbanó erővel telített bűvköréből. Nem absztrakt és nem témátlan ez a mű, de témája az egész mindenség és benne az ember, aki évezredek óta kínlódik sorsa megjavításával, helyének felismerésével, a születés és halál miértjének kérdésével.

380

Ezekben a mindnyájunkat többé-kevésbé érdeklő örök problémákban természetesen benne vannak mindennapi problémáink is. Irányukban való kíváncsiságunk zsenge gyermekkorunktól aggságunkig nem csillapul. Juhász a fiatalabb költőnemzedék tagja. Azt hihetnők, alig volt ideje beleásnia magát a világ billió szálból összeállt szövedékébe, és költeménye olvasása közben meg kell állapítanunk, hogy gyermekkorának rengeteg megfigyelése, élménye, a dolgokkal, jelenségekkel való bensőséges együttélése hogyan fészkelődött el benne, és első nagyobb művében hogyan válik ismét élővé, hogyan öltenek magukra testet és hogyan alakítják ki új, reális környezetüket.

Ez az átlényegülés nem utolsósorban határozza meg Juhász helyét a fiatalabb költők között. Soraiban szokatlan teremtő-, formálóerő feszül. Nincs szüksége folyékony átmenetekre, hangulati fogásokra, és hasonlatok segítségére sincs szüksége ahhoz, hogy mondanivalóit zárt formába határoltan, elementáris színekkel, idegfeszültségekre emlékeztető vonalakkal jelenítse meg olvasója előtt. Nála semmi sem olyan, mintha ez vagy az lenne, hanem olyan, amilyen, egyszerre magába foglalva a reális és irreális világot. Mikor irrealitásról szólunk, ez nem a pozitív világtól való elszakadást jelenti, hanem azt, hogy égen és földön vannak dolgok, amiket még nem ismerünk, és való lényegükben talán sosem is fogunk megismerni.

Magától értetődő, hogy egy ilyen zsúfolt, sokrétűen együvé épített világ költői megfogalmazása nem könnyű olvasmány. Vádolni is lehetne a költőt, hogy állandóan egy pont körül forog, és egy hangszeren játszik. Igaz, hogy Juhász egy hangszeren játszik, de ez a hangszer sok egyéb hangszer ősapja: az orgona. Gondoljunk Bachra. Hallva az ő orgonára komponált műveit, a dübörgő orkán és a hálaadó áhítat maradéktalanul megszólal azon a néhány sípon, ami maga a hatalmas instrumentum. El sem tudnám képzelni, hogy Juhász költeménye zenei kompozícióban más hangszeren is megszólalhatna, mint orgonán. A költemény bizonyos értelembe vett szűk kerete tehát nem holmi szegénység vagy gyöngeség következménye, hanem a szigorú összefogottság dokumentálása. Emlékezzünk csak az igazi nagy alkotásokra, amik sosem bomlanak szét apró kis témákra, nem lepnek meg bennünket váratlan fordulatokkal, de úgy háborognak, mint a tengerek, és a bennük élő történet úgy folyik tova, akár a nagy folyók, ficánkolás nélkül, rejtelmekkel és veszedelmekkel a mélyükön.

Úgy képzelem, Juhász műve minden dicséretre méltó erényei mellett sem lesz az a napi olvasmány, amihez az emberek unalomból, vagy felületes kíváncsiságból hozzáülnek. De meggyőződésem, hogy hosszú életű lesz ez a költemény, és a szomorúságba esett, kétségek közt tépelődő, a mai élet381nél szebbre-jobbra vágyó ember gyakorta belelapoz majd, és bárhol kezdi az olvasást, mindig úgy érzi, hogy a mű közepébe lépett. Mert az egymásra halmozott sok részlet közül semmi sem marad önmagába zártan, s az összefüggő viszonylatok a legapróbb részletekben is az egészet érzékeltetik. S külön hangsúlyozandó, hogy ennek a műnek komor alaphangulata ellenére is nem a reménytelen kétségbeesés, hanem a változtatni akarás sürgetése volt szülője.

Az a néhány észrevétel, amit fentebb elmondtam, távolról sem meríti ki a költemény vitatható pontjait. Mélyrehatóbb tartalmi és formai bírálat valószínűleg az elbeszélő költemény műfaji kérdését is felvetné. És arról is szólni kellene, hogy Juhász, ha részben el is tért a kötött verselés szabályaitól, költeménye hullámzó, változó tartalmának nem adta meg adekvát formáját. Egyazon hangnemben szólal meg nála a mély keserűség, a megenyhülésből fakadt humanitás, a könyörgő áhítat és a harci indulat. Formai egysíkúsága, egyenlő jelentőségre emelt hangszerelése az olvasó figyelmének túlzott koncentrálását, állandó készenlétben állását követeli meg. Holott magától értetődik, minden érzelmi állapotnak megvan a sajátos kifejeződési formája, és ugyanennek a váltakozó formai alakulásnak a műalkotásban is jelen kell lennie, különben az egész könnyen egyhangúvá, nehezen felfoghatóvá, sőt unalmassá válhat. Valószínű, hogy ilyen kritikai megjegyzések Juhász olvasóinál is el fognak hangzani. Helyenkint úgy érzik majd, hogy a költemény hatalmassá duzzadt folyama előre kivájt betonmederben háborog. Ez a komolyan kifogásolható fogyatékosság erősen csökkenti a mű érzelmi hatását, élményt fakasztó erejét.

Egy-két helyen mégis történik hangváltás, ritmuscsere. Ilyen a vak öreg paraszt éneke, a Máriához intézett könyörgés, a sánta hegedős gajdolása. Egyik szebb, érettebben megformált mű, mint a másik, de ezek a darabok nem szerves hajtásai az egésznek, hanem betétek. Olyan szerepet juttatott nekik a szerző, mint az operát komponáló zenész az áriáknak. Ha Juhász Ferenc az egész mű megszerkesztésénél tekintettel lett volna a belső tartalmat teljesen fedő formai követelményekre, költeményének magával ragadó ereje még lenyűgözőbb és kielégítőbb lenne.

Nyilván ezen a formai kérdésen kívül egyéb szempontot is fel lehetne vetni. Magam részéről azonban ebben a rövidre fogott írásban sem magyarázó, sem bíráló szerepre nem törekedtem. Megelégedtem annyival, hogy az olvasót némileg előkészítsem egy költői világ megismerésére és befogadására. Erre annál inkább is szükség van, mivel úgy látszik, hogy az alkotó szellem mindinkább kiszabadítja magát a sematizmus szűk keretei 382közül, és kedve kerekedik hozzá, hogy éljen is a megérdemelt szabadsággal.

És az olvasókról se feledkezzünk meg, akik bizonyára örömmel veszik tudomásul, hogy a sok versíró beszéde mellett a költők énekét is egyre gyakrabban hallhatják.

(Kézirat, é. n.)
383
Elöljáróban – Vidor Miklós: A flotta

Versek elé előszót írni nehéz, lényegében megoldhatatlan feladat. Miért kapaszkodjunk bele nehézkes mondatainkkal abba a költőbe, aki érzékeny a világ dolgaira, fantáziája van, szárnyalni tud, és miképpen segíthetnénk annak, aki a földön csoszog, és minden képessége annyi, hogy szokványos rímekkel díszíti rövid sorait. A zene mellett a költészet a legszubjektívebb, legszabadabb és ugyanakkor legkötöttebb és legkonstruktívabb kifejezési forma. Éppen ezért sok a versírónk és kevés a költőnk, sok a versolvasónk s csak nagyon kevesen férnek hozzá a költészet rejtőzködő, távoli jelenségeket összefoglaló, sajátosan egyéni színekkel és ízekkel telített darabjaihoz. Minden költői mű egy magába fordult lélek szenvedélyes vallomása, egyszerre önkínzó elkülönülés és vágyódás a társak után, akik, ha nem is azonosak vele, legalább meghallgatják a lemondás zsoltárait és a reménykedés himnuszait. A valóság talaján áll, úgy, mint mi, de nagyságát, műveinek értékét a hétköznapi dolgoktól való eltávolodása, új kombinációk, új törvényfogalmazások határozzák meg. Ezért is a versírók se hús, se hal lények, a bogáncson élő öszvérek rokonai, a költőknek szárnyuk van, felszállnak a magasba, hogy összelássák a világot, és szétsugározzák azt a fényt, amit az elemi erőkből gyűjtöttek magukba.

Íme egy példa, Vidor Miklós új kötetéből:

Fölöttem ezer lábnyi mélység,
alattam az ég tükrözik;
sziporkás csillagára lépnék, –
csak megbiztatnám egy kicsit
s megnyitná fölöttem a mélység
fellegeit.

Az idézett sorok, sajátos ízekkel és színekkel, mondhatnám magukban foglalják Vidor költészetének lényegét.

Eddigi verseit három kötetben gyűjtötte össze, itt fekszenek előttem, s hogy sorban átlapoztam, érdeklődésem figyelmes kritikai mérlegeléssé változott át. Magamat is költőnek érzem, és mindannyiszor különös izgalom fog el, ha valamely költőtársam versei magukhoz vonzanak, nyújtanak 384valamit, amiben örömömet lelem, és bizonyságot tesznek arról, hogy ebben a kegyetlen világban is érdemes írni, sőt olvasni is. Vidor Miklós három könyve három lépcsőfokot jelent a számomra, azok felé az ismeretlen és elérhetetlen magasságok felé, melyek felé magam is vágyódom jó fél évszázad óta.

Vidor Miklós, gondolom, mint ember s mint költő európai típus, szemléletét a humanizmus hatja át, mondanivalójában túljutott a provincializmus esetlegességein, formaproblémái egyre merészebbek és többrétűbbek. Fejlődésének íve szolid, mérsékelt emelkedést mutat, nincsenek külső hatásokra utaló kilengései vagy kiábrándultságokra valló törései. Intellektuális költő. Ezt sejtetik már első kötetében (Felszáll a köd) összegyűjtött versei. Amit mond, azt egy kulturált diák mondja, a poétika szabályait komolyan véve, kifinomult esztétikai igényességgel. Ezek az első kísérletek sokkal bátortalanabbak, tradicionálisabbak, semhogy váratlan emóciókat váltanának ki az olvasóból. Mindössze egy-egy szakasz vagy csak egy-egy sor ugrik elő a vers egészéből. De az ilyen szakaszok és sorok felhívják figyelmünket, és bizalmat keltenek bennünk a költő iránt, aki nem esetlenségekkel, artikulálatlan dadogásokkal, hanem a nemes hagyományok iránti feltétlen tisztelettel árulja el diákos fiatalságát. Ebből a korszakából idézek Késő című 13 soros verséből. Semmi különösebben újszerű, különösebben izgalmat keltő nincs benne, elolvasása után mégis úgy éreztem, ezt már költő írta:

..................... Elveszett
az ezüst hold csöppentett, könnyű fénye,
sötét az ég… a nyakas kisgyerek
nem kér már semmit… csak útnak ered
s a tűnt holdért elindul majd az égbe.

A két utolsó sor keltette fel érdeklődésemet, a nyomtatott betű fölött szinte érzem a vízió lebegését, többet jelentenek a közvetlen élmény h