Lator László Lator László versei és versfordításai 9-634273-52-1 270 Unikornis Kiadó Budapest 1997 A Magyar Költészet Kincsestára 82. 0 Munkában lévő, nem végleges verzió 1
Lator László
Lator László versei és versfordításai
Ágban, erekben, levelekben
Testünk felett *1
Két napon át rekedten kiabáltunk,
testünk felett jajgatva álltunk,
harmadnap darabokra törtünk,
a nyirkos földön elhevertünk.
Most már kicsit se moccanunk,
érezzük rothadó szagunk,
romlott vérünk fekete tinta,
csírák pattognak csontjainkban.
Fekszünk a fényes fák alatt,
éj, nap szikrázva ránk szakad,
szárnyak suhognak, szél lobog,
vonulnak fémkék záporok.
Tornyot sajdít a messzeség,
sebezhetetlen kék az ég,
zuhog a csillámzöld folyam,
a világ héja ránctalan.
Hát lássatok, hát sírjatok!
Porba jeleket írjatok!
Kín fészke: romlandó husunk!
Kövekhez nem hasonlitunk.
9
Honfoglalók *2
Amerre mennek, vad kutyák
soványan, borzasan csaholnak.
Elhullatták fogukat, csontjukat,
homlokukon hozzák a sárga holdat.
Mindenütt vidám zeneszóval
fogadják őket: holtakat.
Fekete tarjagos sebük
pokoli tűzzel felfakad.
Nehéz botokkal közelednek,
szemükben megfonnyadt a zöld,
befordulnak a pitvarajtón,
megtántorul velük a föld.
Szárnyas szavukat elveszítik.
Recsegő csonttal elfeküsznek.
Bogos, göcsörtös nagy kezük
éjszaka sápadt lángokat vet.
Sűrű eső veri a földeket.
Fekete fényben látni őket.
Mohó burjánban menetelnek,
és megszállják az elhagyott mezőket.
10
Sötéten, fényben, gyors esőben *114
Itt laknak ők. Sárban, homokban.
A lakott föld határa itt van.
Fagyos göröngyök dübörögnek
félig felejtett szavaikban.
Gyermekeiket szél cibálja.
Testvéreik nyugton hevernek.
Fehér csontjukból hűlt porukból
erős, nagy ágú fát nevelnek.
Vágyaik régen elfeküdtek,
mozdulatlan, penészfehéren.
De álmaikban tele földek
úsznak a lassú sodrú mélyben.
Ha egyszer-egyszer virradatkor
a nap halott arcukba lobban,
a karjukat az égre tárják,
és állnak elragadtatottan.
Csontos kezük csak néha moccan.
Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.
Sötéten, fényben, gyors esőben
feküsznek elszéledt mezőkön.
197
Se irgalom, se akarat *3
Mi marad hát a homlokodból
virágok illatába zárva?
A tépett égen karavánok
inognak tükrös villogásban.
Ujjaink közt fut a világ,
meredt szemünkön ki s be jár.
Széthullott, törött darabokban
füstjében kavarog a táj.
Hanyatt úszunk a szürke fényen,
se irgalom, se akarat.
Zuhog a szél, a ritka szél
az iszonyatos ég alatt.
11
Hajnali vázlat *4
Erős zene kél valahol,
magasra szökken, meghajol,
nagy aranytorkú madarak
úsznak az érett nap alatt.
Nyugodtan ingó távolok
résein rezgő fény csobog,
elindulnak a jegenyék,
karjuk között feszül az ég.
Fel-le mozdul, árad, megáll
sugaras szálain a táj,
tág kévéken az út felett
imbolyognak a tehenek.
Zuhogó hét sugárba nő
a fényes szárnyú telt idő,
hét oszlopa közt zúg a mély,
part nélküli, hatalmas éj.
12
Szél *5
A fák belülről izzanak.
Szél borzong vörös hegyeken.
Szavak mélyén a dolgok arca
megfejthetetlenül pihen.
Tavakban ingó tájra nézz,
és megriaszt a kék varázs.
A héj alatt zuhogva fut
sötét, parázsló villogás.
Hangokat tapogat a száj,
koccanó, üres burkokat.
Szemünk alján felfénylenek
a mesebeli madarak.
Sajgó tűzzel lobog a nap,
hatalmasan és szárnyasan.
Virágok illatáig érek,
feloldozom magam.
13
A kert *6
Lángok perzselik a bozontos
csendet, mohón egymásba nőtt
füvek, dudvák, bokrok, virágok,
imbolygó nagy fenyők.
Lángon, füvön, bokron, virágon
indák hulláma sustorog.
Este a lombból kirepülnek
a pelyhes csillagok.
Kék mélység sodrában remeg
a lábbal-felfelé világ.
A földben néma seregek.
És izzanak a fák.
14
A víz a víz *112
a szélben áll két keze röpköd
szélfútta virág szirmai
átlátszóvá mossák a fény
hosszú hullámai
a lepkék megpihennek arcán
mert immár végképp egy velük
erdők vizek vele dalolják
egyforma énekük
a víz a víz a drága víz
partjára száll egy nagy madár
két szárnya közt tarkán lobog
az álombeli táj
a hulló napból visszanéz
csodásan virágzó szeme
nyírfák húrjain zeng tovább
a gyöngyöző zene
195
Átlátszó víz *7
Átlátszó víz az életünk.
Tüzek égnek, távoli jelek.
Villog hajnali égbolt
bozontos táj felett.
Mi köti még, micsoda súly
illó szivárvány szavainkat?
Holdbeli fények, zöld bozót
szikrázó mélye ringat.
Ki tud még bennünket szeretni,
s ki az, kit innen még elérünk?
Magányunk hűvös ragyogása
késként karcolja bőrünk.
Naponként tágabb lesz a vágy,
míg elevenen elragad.
Így őriz tiszta szegénységünk
a baljós csillagok alatt.
15
Fényben viharban pengeélen *116
Lányok lányok hajnali szélben
virágok tépett lobogása
micsoda istent mutogat
a távoli erdők rácsa
Már ocsúdik a föld nehéz
tagjaiban hígul az álom
Ismeretlen növényeket
nevel az ég a láthatáron
Magasságot mélységeket
micsoda erő kapcsol össze
Hagy bírhatnám ki színtelen
szavaitokba börtönözve
Az ég áttetsző falait
erős ragyogás veri át
fényben viharban pengeélen
villog a roppant tisztaság
199
A megváltottak *115
A madarak kezükre szállnak.
Ismerik az erdők vadait.
Napos patakra járnak inni.
Gyér szavaikban csend lakik.
Beszélgetnek a fellegekkel.
Értik a csillagok szavát.
Lábuk előtt gyíkok pihennek.
Ujjuktól kizöldül az ág.
Mint akik mindent elvégeztek,
lehántották a vágyakat.
Már semmi dolguk a világgal.
Járnak nagy, néma fák alatt.
Az arcuk kénsárgán világít.
Fejük körül fénylő azúr.
Tekintetük hegyek nyugalma.
És meghallják, ha szól az Úr.
De néha karjukat az égre
tárják, mikor felkél a nap.
Szívük merő egy nyugtalanság,
s pogány igéket mondanak.
198
Folyékony világ *8
Suhogó csendben dombon állsz,
szirmokat ejt a homlokod,
fejed körül az éles szépség
ezüst örvénye kavarog.
Hegyek hajolnak púposan,
színek mozdítják szárnyukat,
lágy formák körül tekeregnek
a keményedő vonalak.
Tárul a mélység, szétfutó,
egymásba villogó terek.
Fény gyűrűz szálkás fák között,
nyújtóznak zsibbadt gyökerek.
Vízként ragyog a csorduló,
meg nem született pillanat.
Folyékony csoda a világ
e folyton mozgó héj alatt.
16
Ragyog a föld *117
Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.
Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.
Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.
Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.
200
Kagylóba, héjba *9
Szikár hegyeken lengenek
sovány gebéink árnyai.
Zörög a sorsunk, mint a szalma.
Próbálj magadba szállani.
Széjjelszórt csillagok között
fagyosan feszül a világ,
hűvös szelek hegyén lobog
a határtalan pusztaság.
Kagylóba, héjba, kőbe bújj,
hegyes tüskékkel védd magad,
mint aki tudja az igét,
s magából mindent kitagad.
17
Áttetsző ködben *10
Virágot gondol a halottak
megroppant koponyája.
A szél rejtelmes jeleit
konok sziklák arcába vájja.
A bozontos táj sistereg,
valami áram zúg a mélyben,
csigák, moszatok, kusza indák
derengő, fülledt sűrűjében.
Áttetsző ködben a világ
parázsló növényzöld szive.
Hol az ige, mely beledobhat
a lüktető láng-semmibe?
Hol az a bálvány, hol az isten,
hol ama tudás kútfeje?
Milyen áldozat kell az égnek,
mely feloldozást vérzene?
18
Háború *11
Ez ama pokolbeli borzalom
vonalak nélküli képe.
Meztelen izzás terjeszkedik
a hegy mögül a tintaszínű égre,
tarajos uszonya inogva tárul
a sűrűn gyűrűző levegőbe.
Ritka moraj kél távoli
oszlopokon, kupolákon visszaverődve.
Íme a forgószél tornyos,
sebesen haladó zuhogása.
Sárgán lángol a bibliabéli
tűzoszlop ördögi mása.
Hiába kapaszkodsz a gyenge
fény vékony sudarába.
A rohanó szél ereje mozdul
tagjaid tehetetlen mozdulatában.
Látod hétszeresen megtört
képed a tompa ragyogásra feszítve.
Porként hullik a foszló,
ember nélküli táj szemeidre.
19
Reggel *12
Hajnal, fényleni kezd legyezősen a párafutotta
magasság bokros akácok résein át.
Tűzzel teljes a táj, most kondul az ércszavu
templom, a dolgok kék ragyogása kibontja magát.
Ímé két aranyos madarunk, kavarogva
lecsapnak az örvényverte magasból,
mígnem a kút káváján zárja be szirmát tárt repülésük,
s mélylila izzás vonja a lombot kávástul, madarastul.
Lenn az acélszinü víz, a sötét szem
tartja a mézsürü fényt, a megfordított képű világot.
Hallod, a kertben pattog a borsó, duzzad a héj,
levesednek az almák, mert a világ szerelemmel áldott.
Ó kígyósimaságu karod kígyószoritása!
Kátrányzuhatag, villámok fészke sörényed!
Sajdul vággyal a tested, ragadozó szerelemmel,
feszíti emésztő láng remegése a mélyed.
Tegnap a hold delejes ragyogása se volt ily
teljes, az érett húsu gyümölcsön a héj se
ily édes, mint ruganyos, sima bőröd, vízillatu,
napfényillatu bőröd, melled telt feszülése.
20
Íme a nap magként, örökös zuhogó tűzkútként
villog minden dolgok, minden fény közepében.
Távol a barbár tülkök, búgnak az öblös
tülkök a parttalan égen.
21
Hajnalka *13
Csupa fény ez a kék lebegés ez a szárnyas hajlás
csupa rezgő sóhaj szállt a parasztkeritésre
Indák sürü indák egymást tépő
egymásba fonódó zöld ölelése
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
borzong az anyagtalanul dagadó zuhatag
Felhős szirmok súly nélküli tánca
a hatalmas fény suhogó két szárnya alatt
Hullám hullám duzzad elindul a bontott
táj a kakukkfűillatu rét tenyerében
Jön a szél a folyóról vízszagu szél jön
Földöntúli virágzás pillangók lebegése a szélben
22
Ágban, erekben, levelekben *14
Szél jön. Eső jön. Fellegek
zavaros folyama hömpölyög.
Üveges sugarak hasogatják
hajnali tájon a ködöt.
Hegyek testében egyre mélyebb
árkokat szaggat a vihar.
Bozót burjánzik televényben
mohón ölelő karjaival.
Homályos, párás üregek,
gyökerek kemény szoritása,
keserű nedvek erjedése,
csírák örökös pattogása,
türemlik, árad, kihasad
burkából e növényi lét,
magát tápláló vad tenyészet
sodrában remeg a vidék.
Szikár növények növekednek.
Gyér szavainknak ága nő.
Ágban, erekben, levelekben,
héjában őriz az idő.
23
Vihar *15
Gyöngyházszínü galamb, aranyos tollu
galamb száll a magasság oszlopára.
Lobban a tűz, a folyóról visszaverődik,
kék sugarakkal terhes a tájon a pára.
Egymást űzi a hullám, mígnem a távoli
zengő partról ismét önmaga ellen fordul.
Földig hajlik most az alázatos ág,
a kezünkre gyümölcsök mézédes leve csordul.
Méz, ragyogó méz, szétnyílt kelyhek,
méhek a fojtott zsongás forgatagában,
rezdül a fényes lét, alig érzed,
tétova szárnyak az álom bódulatában.
Hallod, a mélyben moccan a csend, a sötétlila
csend már készül a rejtett mélyben,
forrás árad, feltör a szűk szakadékból,
s minden mozgás elhal tágas ölében.
Egyre kékül az ég, a vihar közeleg,
roppant felhő tárja ki fémes szárnyát,
parttalanul tör a szél a vizekre,
vércse sikoltoz tépett erdők vad moraján át.
Ím a vihar most ránk csap, ránk a sötétlila
csendből, a szaladó nap villog acélos tollán.
Gyöngyházszínü galambot, remegő
testü galambot sodor a sugaras orkán.
24
Erdők, szerelem, remegő szerelem, erdők,
völgyek rohannak a távol tárt kapujának.
Ím a vihar – csattog a fénylő ostor,
zászlóként kavarognak a szélben a tájak.
25
Álomban utak *16
Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.
26
Az arcod tóba ejted *17
Fény feszül – kék vadszeder
szorítja már bokádat,
álmaid alján ostoros
izzás veri a tájat.
Részeg darazsak: örvény
gyilkos mézszagú fényben,
gyümölcsök íze aszú
a nyelves tűz ölében.
Harmat nem oltja szomjad,
reszket a gyenge fűszál,
elér a nap fullánkja,
hiába menekülsz már.
Az arcod tóba ejted,
megfényesül az árnyad.
Kábult szemedre csapnak
a fényes, fürge szárnyak.
27
Vízililiom *18
Álmom csobogással mosdat,
hullámaim feléd rezegnek,
hínárkarokkal simogatlak,
szüntelen szerelemmel övezlek.
Az arcod fényben. Hajladozó
liliom, hintázol szakadatlan.
Micsoda mélység üteme mozdul
felszökő derekadban?
Három napig az erdőt jártam.
Sziromeső vert, szélvész hordott.
Éreztem a föld fanyar ízét,
ragyogtak a távoli tornyok.
Szállsz a hajnali szélben.
Hogy mondjalak ki, te kimondhatatlan?
El se feledlek, meg se talállak.
Liliomként hintázol szakadatlan.
28
A szabadsághoz *19
Az éjszakáink mint a rács.
Az űzött szólni retteg.
Magamban láttalak, mikor
hegyi pásztorok ágyát megvetetted.
Viharban álltál, ostoros
fényében arcod megjelent.
A távol tornyos csarnokában
rianva széthasadt a csend.
Mikor a nagy folyón eveztünk,
fényedtől fényesült az árnyék.
Venyigetüzet raknék neked ismét,
ha egyszer valahol rád találnék.
Gyümölcsöt áldoznék neked
szikár hegyeken, vad mezőn,
te egyszerű emberekben élő,
dolgok húsában rejtező.
Ó, földbe ásott eleven test
iszonyú kínja ég a húsban,
Fák menekülnek, vadmadár
sikoltoz lobogó hajukban.
A látó így szól: Jeruzsálem
leánya, háromszor jaj neked!
Sáskán él s füvön, mert a fejsze
a fák gyökerére vettetett.
29
Ki egyre fényesebb vagy *20
Olajos vizek hömpölyögnek,
füst ezüst zászlói lobognak.
A folyóparton integetsz,
ki egyre fényesebb vagy.
A táj szikrázik, mint a fém,
éles fény részeire bontja.
Átlátszó hűvös szél tapad
viaszszín homlokunkra.
Szememben lakozol ragyogó
szomorúsággal övezve.
Haragos hangok zengenek,
ha jön az üveges este.
Jóságodra gondolok.
Szikár árnyékom egyre hosszabb.
Olajos vizek hömpölyögnek.
Csillagok esnek. Fák suhognak.
30
Emlékeidből eltünök *21
Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.
Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.
Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.
31 32
A szem-mögötti ország
Kígyó *123
1
A kárpit meghasadt.
Mint aki tükrös ragyogásba szédül,
kín és gyönyör szaggatja, kettős szerelem,
ki nem alvó villám.
Isten, ki egyszerre húz s taszít,
messze égen izzó csodálatos szem,
megrontó s bűvölő.
Kígyó, ki testét hímbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben,
nem is test már, határ nélküli tánc,
delejes körök szüntelen gyűrűzése.
2
Mikor a színek pohara kicsordul,
tengermélyi virágok
fojtott izzása erősül,
héját szétveti telt ragyogás,
a madár a szél tornyára száll,
a mindenség közepében.
Nem mozdulat már, s még nem nyugalom.
3
Így szólok magamhoz: te menekülő,
te megvert, megigézett, nem magadé,
209
a fény teste egyre szilárdabb,
tétova mozdulatod tovaterjed
a víz alatti ragyogásba zárva,
a mindenségbe zárva –
4
A napok fényesen
suhannak bennem:
halak a vízben.
A napok feketén
zuhannak bennem:
kövek a mélyben.
Oszlopok közt a csend
visszhangos csarnoka tárul.
Oszloptól oszlopig
riadt vadként menekül a hangom –
szabadon – rabul
szabadságom félelmes börtönében.
5
(Messze égen izzó csodálatos szem,
kígyó, ki testét himbálja sziszegő fényben,
egyenes testét a felszín alatti fényben.)
Rabul, a nap átlátszó kapuja bezárult.
210
Láng gyűl *120
Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén
ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten
tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát
felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár
kardként éles fénnyel hadakozik szikrás
pengéket villant a gyémánt ég boltozatán
rabul heverünk fegyverei éles forgatagában
láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat
álomban hallod ritka csendben pattognak
kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok
csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt
hegyi patakban sziromhullásban szerelemben
lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó
ének igézetes forrás hangjára figyelnek
fehér szavakat mondogatnak szüntelenül
kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak
203 204
Gömbként összecsukódik *121
foszló utaink fekete zizegése nem alszunk
meg-megrándul a kásás fényben a vad táj
ez az a pillanat amikor indul a hörgő
mély rengés tarajos gyürüzése
hallani szüntelenül zúg a távoli szél is
szirmát szórja a csend idegen madarak
mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban
mígnem a föld tépett peremén elenyésznek
nyirkos kertek alatt fekszünk most
fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon
gömbként összecsukódik a korhadt nádas
levegőtlen tere a sűrű eső suhogása
feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság
hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa
villognak a nap hűvös pengéi kitárul
az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája
207
Hallgasd hajnali szélben a hangot *124
Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása
fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása
mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot
szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok
Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő
vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő
eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit
sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít
lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot
nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok
211
Csuprok *23
Mennyi fény
a zöldzománcos csuprokon!
Ételek meleg szaga árad
a csorba konyhaablakon.
Sávos homály,
dongó neszek
kimondhatatlan édessége ringat.
A szilva kékül, óvatos
kézzel tapintsd maradék napjainkat.
Rovarok szárnyán az ég
tört fényessége rezdül.
Zápor zuhog,
gyors és heves
a réseken keresztül.
Téglák között ágyat keres
a kékítős patak.
Majd szétveti a fény
a mázas csuprokat.
38
Mintha aludnál *125
Tűzzel izzik az árnyék
a forró szelek évszaka ez
haragosan zúgnak ilyenkor
távoli tölgyesek
Gyűszűvirágok nyílnak a kertben
kelyhük füstölve ég
kábultan földre hull ha
szirmukra száll a méh
Ragadós nedvet izzad az ág
és földre hajol
Mintha aludnál az út
egyszer csak elfogy a lábad alól
ez már a lápvidék
homályos pára felette
lebegő nagy szitakötők
ülnek a forró fellegekre
a víz felett villognak illetetlen
milyen pazarló pillanat
szárnyuk hegyén a rezzenések
gazdag szeszéllyel játszanak
Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn
a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen
lépted nyomán a süppedékes földből
a víz mohón mindenfelől előtör
212
holnap magasra nő ezen a helyen is a sás
a folytonos teremtés egykedvű változás
ó beljebb már a fordított bozót
az égerfák gyökere vízbe lóg
és remegő növényzet közt lebeg
az arcod a homályos mély felett
érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad
hurkos hínárszorítás rád tapad
belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
s a vízszintesre ferdült fény alatt
köréd gyűlnek a lomha nagy halak
(nyitott szemmel heversz síkos csigák között
szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz
a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap
hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)
Mintha aludnál
az út egyszercsak elfogy lábad alól
tárul a hajnal kelyhe
s ismét összehajol
az arcod most homályos mély felett
remegő zöld növények közt lebeg
Mintha aludnál
nem emlékszel és semmit sem feledhetsz
213
A roppant meleg éjszaka
körötted egyre fényesebb lesz
Áttetsző közeli tűz
fénylik a füvek alól
Tárul a napok kelyhe
s ismét összehajol
(belülről látod mint sugárzik át
a gyűrűző rezgésen a világ
virágszirom a víz színén a nap
érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)
214
Már látod *22
Ó, ez a csend, ez a könnyű neszekkel vemhes
csend az akácok lombja körül!
Rezzen a tűz kupolája feletted,
s ércgömbbé merevül.
Lepke pihét emelintget,
hullat a forró áram.
Érzi, csudálja magát
a virág a rugalmas száron.
Ó, ez a csend, ez a csend, ez a baljós
csend, keritéshez búvik a macska.
Fenn a ruhák leeresztett zászlók,
lógnak a ritka magasba.
Ó, ez a csend, ez a forró
templom a mozgást őrzi magában.
Halk suhogás kél, terjed,
eloszlik a tág kupolában.
Mintha a távoli szél,
a sebes szél tépi az erdő fáit,
semmi se mozdul még körüled,
csak a vészes zúgás ér el idáig.
Néha lehalkul, mintha a sűrű
kék levegőbe akadna,
s ismét gyorsan erősül a házak
közt sugarakra szakadva.
35
S íme, előtör, most kavarogva
előtör az éjszinü felleg,
varjak, szárnyak, kormos varjak
ferde csapatja feletted,
szárnyak, borzas szárnyak, tollak, csőrök,
varjak az örvény szélire ülnek,
önmaguk által vert szél
örvényes sodrába merülnek.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
Forró porban állsz, az úton forogva szalad a szél,
a tejszinü vékony kéreg hirtelen áttüzesül,
látod az opálfüstös gomolygáson át;
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
A legsötétebb éj is mintha fojtott tűzzel fénylene.
Ez a látomások napja, a félelmes álmok ideje.
Hússzinü vérző pára övezi földünk dolgait,
hiénák serege éjjelente emberi hangon vonít.
Mohón habzsol a riadt nyáj, a tápláléka romlott.
A mondhatatlan undor savakkal marja a gyomrot.
Már hallod: a földalatti rengés egyre közelebb,
egy másik örvény másfajta robaja közeleg.
36
Kék tűz zuhog merőlegesen a száraz levelekre,
a láthatatlan rothadás súnyin kúszik szét az erekbe.
Már látod: a közeli világ álombeli képei ezek,
szemek, fogatlan szájak, szemek, rothadó kezek,
málló hús iszonyú erjedése, kifordult belek,
legyek, zöldszínü legyek diadalmas zászlai lengenek,
és ráng az eleven trágya, míg az egészet
lerágja majd a csontról a tisztító enyészet.
Látod az opálfüstös gomolygáson át:
a lenti nyüzsgés feszíti gyenge bordázatát.
Elfogy alólad a föld, most hűvös áram ölel.
Az üresség tükrös légyszeme egykedvűn figyel.
Körül a napok láthatatlan falai omolnak,
habos hullámzás egyforma gyűrűzése mosdat.
Csak a mozgást érzed, az érdes
mozgást érzed a bőrödön egyre.
Színtelen éjjel,
vízszinü csend ül zárt szemeidre.
37
Sodoma *25
Füstöl a táj testére tekergő
út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
levelekre.
Ez a bűn hajléka, íme a bűn
hajléka, hasonlatos Sodomához.
Aki tudja a csillagok útját,
menekül, vagy gyenge galambot áldoz.
Késő immár, késő minden,
verd le a port a sarudról, vándor!
Tépd ki magad, gyökerestül
tépd ki magad Sodomából.
Esténként sárkányszerü felhők
árnya sötétül az égen.
Látod, a nyáj tehetetlen rab,
vergődik a bálvány bűvöletében.
Ó, a bálvány kettős képe: az egyik
a másikon át felhőként gomolyogva.
Íme az egyik: a bárgyú együgyüség
meredt szemü szobra.
40
Íme a másik: lábujjától szörnyü fejéig
telve pokolbeli zöld ragyogással.
Bronz tompora fénylik, az izzó fémben
árad a villamos áram halk suhogással.
Látnánk, ó, mindnyájan látnánk,
ha egy percre megszűnne varázsa,
és az igéző hosszu sugárzás
visszahuzódna a sárgás szem parazsába.
Füstöl a táj testére tekergő
út, lelapulnak a dombok,
homokos hangok neszezése
súrolja a lombot.
Színtelen érdes szél
koptatja a dolgokat egyre,
rozsda rakódik a megmerevült
levelekre.
Zörög a fű, a szúrós fű,
sziszeg a gyökerek kígyófeje.
Tüzet adj, tüzet adj, elemésztőt,
rég elmúlt a magunkon-segités ideje.
Érezzük: így kell lennie,
arany izzás kúszik a füvek alatt,
fénylik a vékony kéreg,
áttüzesednek a gyenge falak.
41
Belső izzás: pattog az olvadt
fém levegő körülötte.
Sűrü feszültség gyűrüz a tájon
az egyközepű körökben.
Készül a tűz hát, készül a tűz már,
szárnyas tánca kibomlik,
felfut a fák törzsére tekergőn,
felfut a száraz lombig.
Most leguggolnak a mérges lángok,
rákuporodnak a zöld parazsakra,
s hajladozó suhogással nyílnak
ismét szét a magasban.
Forró tenger a tűz, örvénylő tenger,
mindent elemésztő!
Forró tengert adj hát, örvényt adj hát,
magunkon segíteni késő!
Hét napig izzik a föld majd,
égeti gyötrő láza.
Zápor surrog a nyolcadikon, hamuban
jár, aki magát megalázza.
Emlék nélküli ködben jár,
tapogat csak, mígnem a benti
tárgytalan éjből a tájat
vak szeme újrateremti.
42
Zord idő *24
Zord idő jön. Boldog,
ki mentheti magát.
Záporban didereg
a meztelen világ.
Ó zsibbadt félelem!
Álomban szűkülő
falak közt menekülsz
az üldözők elől.
A keskenyedő utca
visszafelé szalad,
a kerítésen látod
ugráló árnyadat.
A szúró zsibbadás
az ujjaidba fut.
Szájadban keserednek
a megevett napok.
39
Undor *26
Rángó inakkal küszködöm,
nyelem a langyos kortyokat.
Ha tudnátok, hogy néha mily
keserű undor fojtogat!
Öklendezem már. Hagyjatok
megállni. Gyomrom émelyeg.
Torkomig érnek zsírosan
az undorító ételek.
A folyóban a híd alatt
pászmásan kavarog a szenny.
Széthull a táj, örvényesen
forogni kezd velem.
Az ingó korlát dől felém.
Torkomra dugom ujjamat.
A hevenyén belém tömött
világ egyszerre kiszakad.
Hajnalodik. A szürke fény
a lucskos tájon szétterül.
Ömölj körém üvegesen
te védj meg, tiszta űr!
43
Mint aki torkáig zabált *126
Mint aki torkáig zabált,
s most öklendezik, émelyeg,
érzem, emészthetetlenül
úsznak bennem az emberek.
Fejetlen, lábatlan-kezetlen
törzsek, testetlen végtagok.
Rágatlan, ronda étkeimmel
lassan magam is egy vagyok.
Bűzlik a rothadó szemét.
Idétlen koldus ténfereg,
heges testét vinnyogva rázza.
A porban taknyos gyerekek.
Huhogó kéményen kiszállnak
beesett mellű asszonyok.
Tevék vonulnak habos égen.
Suhognak éji záporok.
A próféta pusztába megy.
Hasát vakarja szótlanul.
Szemére húzza szőrcsuháját,
és egykedvűséget tanul.
Vergődik s csúf porontyait
szüli a szennyes éjszaka.
Vonaglik, tágul, ráng a hús
megcsúfolt, undok folyama.
215
Menetgyakorlat *127
Vízből kel ki a szörny.
Lomhán a partra zökken.
Összehúzódik, nekilódul,
sűrűsödő időközökben.
A felfordított ladikok közt
a bizonytalan test kiterjed,
mohó étvággyal rángva szívja
a tájat egyre beljebb.
Mikor az egy ütemre lépők
zajától visszhangzik az út már,
lapos nézése felszökik,
a házakon pásztázva ugrál.
Hidak a folyókba szakadnak,
éjjel sötéten zengenek.
A hegytetőn csomókban áll
a felidézett rémület.
Két nyomorék reggeltől estig
a ritka szélben imbolyog.
Üres szemükből vastagon
kiduzzad tarjagos husuk.
A szörnynek emberarca van,
de mi tudjuk alattomos
szándékát: ide-oda hurcol,
s könyörtelenül eltapos.
216
Kígyó légy és szelíd galamb *27
Most egyre sűrűbb lesz a zaj.
Fullasztó hosszú éjszakák
öldöklő fénye villogat
a meghasadt felhőkön át.
Görgeteges hegyéleken
botladozó, meghallod-e,
ha a kopár sziklák fölött
szélvészként zendül az ige?
Most minden út hamis lehet,
fontold meg jól, hogy merre mégy.
Vigyázz, nehogy szándéktalan
elleneidnek pajzsa légy.
Nyitott szemmel köszöntsd a jót,
s ne imádj bamba szenteket.
Kígyó légy és szelíd galamb,
amint rendeltetett.
Szegd föl sebzetlen homlokod,
hadd lássák: nincsen rajta bélyeg.
Majd fel is oldoznak talán,
ha bűntelenül elítélnek.
44
Most minden más lehet *28
Ki tudja, hogy mi jön még?
Jaj annak, aki lát.
Korhadt halomba romlik
a széthulló világ.
A megáradt idő
agyunkon átfolyik,
otthagyja iszamós,
vad hordalékait.
Feloldó tisztaságot
mi hozhat még nekünk?
Csak befelé növekszik
ijesztő életünk.
Most minden más lehet,
formáját nem leli,
a dolgok burka fojtott
feszültséggel teli,
mert rég tudjuk magunkban,
mint egy cellába zárt
rabok a közös sorsot,
hordozzuk a halált.
45
Ijesztő fennsíkon *29
Ijesztő fennsíkon bolyongsz.
Ki küldött erre téged?
Itt egyre izzóbb ragyogás
emésztő tüze éget.
Kiszabadul s alakot ölt
a szem-mögötti ország.
Ágas-bogas bozót ölel,
megfordított valóság.
Fonák bősége elragad,
gyötrő, örökös álom.
Majd tágabb táj felé sodor,
himbál az érdes áram.
Kitárja kopár csarnokát
a dísztelen magány.
Kimondhatatlan csillogás
vakít az idő homlokán.
Van úgy, hogy minden eltünik
a ritkuló magasban.
Ez már a végső félelem.
Zárt és kimondhatatlan.
46
Mint a tőr *30
Várj s ne mozdulj gyúlékony
boltjában az időnek.
A támadó szélben a vékony
fák sárgán a homokra dőlnek.
A pala-láthatár heges
tábláin egyre feljebb
szemrontó vörhenyes
tűzvész taraja terjed.
Majd zsugorodik, összeáll,
iszonyú súlyú magja van,
megsűrűsül a ritka táj,
és sisteregve rázuhan.
Egymásba feszülő erők
villáma minden pillanat.
Mi őrzi mind fenyegetőbb
rengésben egyensúlyodat,
míg drótjaidon múlt, jelen
vad áramai csapnak át,
fehéren izzó tűhegyen
szisszenve pörgő váz-világ?
A perzselt füvek mint a tőr.
Kapaszkodj hát magadba, míg
kihámlik rétegeiből
az igazabb, az emberibb,
47
s levegőtlen óljaiból
széljárta legelők szelíd
füvellőjére hajt a kor,
s kimondja új törvényeit.
48
Emlékezz hát *31
Ó, álmaimban aluvó!
Szemed pillája rebben.
Mint méz a sejtben, felragyogsz
szétszórt emlékeimben.
Emlékezz hát! A túlnehéz
homályban hogy hajoltunk
egymás felé, hogy készülődött
változhatatlan sorsunk.
Felém hanyatlott homlokod,
s önnön szándékom ellen
csókoltam idegen fejed
fájdalmas szerelemmel.
Mint kimerült menekülő,
ha lélegzete fárad,
úgy érzem, szinte fojtogat
mellembe gyűlt hiányod.
Mert minden tefeléd sodor,
akármi lesz a vége.
Nem védem már magam, s magad
te is hiába véded.
Emlékezz hát! A jeges éj
üres örvénye érint.
Fejünk felett a zord idő
vad látomása érik.
49
Ki hinné *32
Ki hinné? Védtelen szerelmem
torkomban megkeseredett.
Mit is tehetnék mérge ellen?
Így nem maradhatok veled.
Szeretsz? Fejed vállamra hajtod?
Vigasznak úgysem lesz elég.
Egy más világ pecsétje rajtad,
áttörhetetlen vértje véd.
Maradj csak. El ne hagyd az ágyad.
Te talán megmented magad.
Nyugalmasabb, ha szomjú vágyad
mohón egy testre rátapad.
Én? Félelemmel terhes évek.
Tudom, hogy rossz lesz nélküled.
A magtalan vágy egyre mélyebb
s riasztóbb örvényekbe vet.
Ki tudja, hogy mi célja ennek,
s hogy őrizhetném meg magam?
Mészhéjat izzad védelemnek
maga köré gyötört agyam.
De mindent nem lehet feledni.
A kéz körös-körül matat.
Érzi, hogy nincs körötte semmi.
Csupán a dísztelen falak.
50
Máriának *128
Fagyban csikorgó február, a
levegő kristállyá fagyott,
áttörhetetlen tömbbe zárja
előrehajló alakod.
Hogy benned immár semmi sincsen,
amihez még közöm lehet,
már gyűlölöm, hogy elveszítsem
idegenné lett életed.
És mert énem, hogy nő szívemben
fenyegetővé a magány,
őrizd magad, őrizz meg engem,
féltékeny dühvel mondanám.
Mi lehetnél! A hallgatásod
mily párás tájakat takar!
Fojtott tüzed magasra lángol,
majd önmagába visszahal.
Így küszködsz magad, magadért, de
a sorsod eldöntötte rég:
a rend, a könnyen szerzett béke
neked sem lehet már elég.
Véredben hordod szenvedésed,
nem véd meg tűzhely és család,
mikor nem is várnád, elébed
ugrik a meghasadt világ.
217
(A teremtő vágy ismeretlen
üresség partja közt remeg.
Ilyen vagy? Vagy csak én teremtem
feleslegemből lényedet?
Világot alkot a gyerek
önkénye, s benne hisz,
s világa léte önfeledt
öröme s büntetése is.)
218
A rád zuhant idő alatt *35
A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.
Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.
S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem – kívülem
külön formádat éled.
A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.
Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad
az újabb változásra.
S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni, hogy
nincs hozzád joga másnak.
55
De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.
56
Add nékem gyöngeségedet *41
A kimondatlan szó kinoz.
Ki tudná elviselni?
Hová is fordulhat, ki most
nem tud vigaszra lelni?
Félem s kívánom készülő
gyanútlan-őz-szerelmed.
A hallgatáshoz nincs erőm,
ragyogó homloku gyermek.
Óvlak magamtól: védekezz!
S szeretném: bár ne tennéd!
Hisz édesebb vagy, mint a méz,
kívánság, ölelés, emlék.
Talán csak én teremtelek
magam képére, társnak,
más csillagon laksz, úgy lehet,
csalás vagy öncsalás vagy.
Vagy segíthetsz? A semmivel
naponta szembenézek.
Didergő meztelen szivem
nem védi rég igézet.
Ember vagyok. Szem és tudat,
ki lát, hall, érez, eszmél.
Tudom, hogy sokkal boldogabb,
ha együgyűbb lehetnék.
64
Légy ölelő part, menedék
veszendő életemben,
kevés, ha nem lehetsz elég,
de mégse hagyj el engem.
Ó, micsoda fény! Mit tegyek?
Sugarak kévéi vernek.
Add nékem gyöngeségedet,
ragyogó homloku gyermek!
65
Háborús töredék *33
1
Visz a vonat. Hazafelé megyek
Makóra, egy-két napra megpihenni.
A fák között örvénylik, nő a semmi,
felhőtajtékot hány a szürkület.
Ijedt mezőkön sárga hallgatás.
A szőlőtőkék görcsösen lapítva
kuporodnak rá kurta lábaikra,
a lombokon kiütközik a láz.
Kacsák, libák. Rejtőző templomok.
Harangszó hull a rebbenő határba.
Az egykedvű föld rongyait kitárja.
Kifosztott testén durva lábnyomok.
2
Alkonyodik. Hiába küzdenek
a homállyal az elfutó tanyák.
Mint a homokkal játszó kisgyerek,
markomba foglak, szétpergő világ.
Hiába minden. Nincsen irgalom.
Az agy magát emészti, úgy kutat.
Merülnél ebbe-abba – hasztalan:
eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.
51
A ketrecbe zárt állat így kering
a mozdulatlan középpont körül.
Iszonyú lencse gyűjti rá a kín
sugarait, bármerre menekül.
Szemembe metsző, éles fény szorul,
a kör bezárul, nő a szenvedés.
Falak, hatalmak, cellák, szigorú
határok és tilalmak – mind kevés?
Vagy mindig így volt, s ki-ki így forog
a börtönévé szűkült semmiben?
A láthatárban szürke oszlopok:
a könyörtelen világegyetem?
3
Egyik fogoly az ütközőnek esve
okádta mohón habzsolt ételét.
Undorító párát vetett a testre
a vizelet és a véres ürülék.
Ó, szemek, szemek, elgyötört szemek!
Örvényetekben mily pokol lakott,
hogy újra s újra fölmerüljenek
mélyéről az iszonyú alakok!
Sovány őszvégi szél csapott a fákra,
mely veszett ebként vékonyan vonít,
a homok foszló lepleit zilálta,
hogy megmutassa undok titkait:
52
a holtakat, akik a föld alól
az élőknek a feledés süket
csendjéből még egykedvű jóslatul
felnyújtották rothadó kezüket.
Ti legbelül csak ismeretlenek!
Idegenek! Hány nyelven fájt a kín!
Hányan s hogyan töprengtetek veszett,
esendő sorsunk csillagzatain!
S alig volt bennem végül iszonyat.
Szándékká sem szilárdult ösztönöm.
Ettem s aludtam. Éltem napra-nap,
míg rám fagyott a kocsonyás közöny.
53
A tenger éj *34
A tenger éj a homlokod felett
villantja már sziporkás csillagékét.
Hanyattfekszik, ki él, bár nem feled,
mert folyton érzi sokformájú létét.
Feküdj csak. Sorsod úgyis rég kimérték.
Sötét hatalmak játszanak veled.
S megszerzi tán a hosszú benti békét
a hűs idő, mely lassan rád pereg.
Pár ezredév hegyet tetőz föléd.
Ki kérdi majd, mily kőzetekbe ásta
a vércsetorkú félelem jelét?
Fagyos világok messze villogása!
Segítsd elhinnünk: semmiség e lét,
míg átformálod szánk a hallgatásra.
54
Nyilalló szálon *36
Nyilalló szálon száll a nap,
remeg a véknyuló fonál,
halk pattanással elszakad
a fák sötét csomóinál.
Kék pára készül, szétterül,
szálakban ring a kerten át,
egymást ugatják messziről
a feleselgető kutyák.
A házak közt a megrekedt
szekérzörgést még hallani,
de máris nőni kezdenek
a csend sötét bozótjai.
Kénsárga, vattás fellegek.
Kis szélben rezzenő pihe.
A roskadt óltető felett
borzongva száll a semmibe.
57
A halott város *37
Egész nap zúg a szél, a szél alatt
a levegő üvegkristálya pattan.
A töltésen jársz délután magadban.
A fák, a nyárfák sírva hajlanak.
Micsoda vágy feszült a megszakadt,
a félúton megalvadt mozdulatban!
Sziszeg a szél, a szél, a láthatatlan
hullámokon rikoltó madarak.
A szél, a szél, a tájat tépi sodra.
Csigahéj: búg az odvas torku ház.
Lombok, tetők, felhők szállnak lobogva.
A dermedt testen foltot vet a láz,
s a szájszéli szigorú vájatokba
már fészket vert a konok hallgatás.
58
Tilalomfa *38
Ó tűz-napok! Örvénnyel és szeszekkel,
keserű szerelemmel kábitók!
Szerelemmel, kifeslő félelemmel.
Ó éjszakák, nehéz álmot hozók!
Bozontos tájék, rejteket kínáló.
Húsos növények, tapadó szemek.
Roncs életem, te darabokra málló,
felednélek, és nem feledhetek.
Mit is tehetnék? Akármerre nézek,
jelkép már minden, s egyfelé mutat.
Az angyalok dadognak. Mily igézet
formálja eggyé minden szavukat?
Hány út kínálja magát a futónak,
de végül mind ugyanoda vezet.
Szeszek, szerelmek, örvény – meg nem óvhat,
se hit, se cél, se becéző kezek.
Kibukkansz mindig, végső tilalomfa,
egyetlen szemmé tágult borzadály.
Ki menekülni készül, visszatorpan,
s – gyötrő álom – rejtekre nem talál.
Ki maradhat meg? Mondd, iszonyú Egyszem!
Ki ember, ritkán kíméli a kor.
Kegyelmet oszt majd valamilyen isten
neki is. Mert itt nincsen irgalom.
59
Újesztendő *39

G. I. emlékének

Gyér szomorúság, mélyülő magány.
Átlátszó lesz a kékülő idő.
Úgy tetszik, mintha néha hallanám,
hogy visszaszól a holt menekülő.
Ó, milyen mezőn, milyen idegen
tájon rántották görcsbe ujjaid
a még egyszer felérző idegen
át szívedig ható fájdalmaid?
Szólj, az utolsó percet hogy fogadta
a szenvedélyes, éles értelem?
A rémület falának tántorodva
megállt? Mert futni is reménytelen?
Add meg magad! Ez hát a tanításod?
Mert itt is, ott is elér a halál.
Bármerre futsz, ijesztő hasonmásod,
a változatlan sors elődbe áll.
A várakozás kora ez. A vak
tétlenségé. Mert semmi sem segít.
A fogakig löki az iszonyat
gyomorsavas, keserű nedveit.
60
Újév éjén egy ház falának rogyva
öklendezett egy nő a köruton.
Úgy nézte önnön mocskát iszonyodva,
mint egy magára maradt vajudó.
Hogy mondjam el a darabokra tört
éjféli tánc nyomott káprázatát?
A rossz világ egy pontba sűrüdött,
jelképesen mutatva meg magát.
S futottam volna én is bárhova.
De van-e földrész, amely üdvöt ad?
Elkábíthat-e valami csoda,
eszméltető, kegyetlen öntudat?
Mit tegyek? Nyitott szemeimen át
hadd hatoljon érzékeny agyamig
pengéivel a gyötrelmes világ,
míg hinni vagy meghalni megtanít.
61
Hitetlenül *129
Bölcs nem vagyok, de az idő
mindenre megtanít:
tömi a számba kétfelől
émelygős étkeit.
Ha elnézőbb lehetne vagy
hályogosabb szemem,
ezen a földön hasznosabb
lehetnék, elhiszem.
Hazudni kellene talán,
hajolni egy kicsit,
magam előtt se vallanám
meg bensőm mocskait.
Mondják, hogy boldogabb lehet,
ki nem kételkedik,
De mondjátok, hát mit tegyek,
ha nem könnyít a hit?
Ha a megváltás elmarad,
elvégzem egyedül.
Falánk bendő, okádj ki csak
megemésztetlenül.
Ha kiátkoznak a papok,
én felmentem magam
Gazdátlanul szabad vagyok,
ha nincs is igazam.
219
Társtalanul és konokul *130
Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.
Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.
A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.
S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.
220
Ez az a perc *40
Mikor kísérték, zavaros tömeg
zúdult köré egyszerre mindenünnen.
Az oktalan s céltalan gyűlölet
ágaskodott, lobogott a szemükben.
A nagy tüzek. Szakállas arcokon
sötét gyanú, fekete indulat.
A magamat mentő riadalom
növekedett bennem meg elapadt.
És az az arc! A homályból kiválva
közeledett, s hogy ráesett a fény,
láttam, tajtékot hány iszonyú szája,
tekintetében örvény-szenvedély.
Ujját emelve imbolygott előttem,
akit a láncolt mélység feldobott.
Ember, ki meg nem szabadulhat mégsem
az átoktól, mit onnan felhozott.
Mint egy megszállott, mint maga a Mester,
úgy bizonygatta pusztító hitét,
és fenyegette máglyával, kereszttel,
ki azt vallja, a Názáretiét.
Esendő testben mily gyarló a lélek!
Hogy rám szakadt, űzött a félelem!
Könyörtelen hatalmak ösztökéltek,
hogy megtagadjam őt: nem ismerem.
62
Hogy buggyantak fel bennem egyre-másra
a káromló, gyalázkodó szavak!
S a kakas hosszú, rekedt jajgatása
figyelmeztetett: ez a pillanat,
ez a jövendölt perc, melyben az eszme
legyőzetett, mivel nádszál a hit.
S hogy bizonyítsa: még sincs semmi veszve,
kerestem volna ezt-azt, valakit.
Ó, mondjátok, hát lesz erőm e sorshoz,
ha hit és szándék – minden hasztalan?
S ha tán a szelíd hatalom feloldoz,
feloldozhatom valaha magam?
63
Emeld fel *42
Emeld fel még utolszor arcodat
a szárnyak aranyos zűrzavarából,
kék látomás! Sugárzó pillanat!
Zengő örvénybe szédült ifjuságom.
Tűz-penge villan, kifeslik a távol,
a kristályoszlop-erdők izzanak.
Valaki int, s a pászmás ragyogáson
fehér hajója lassan áthalad.
S az égen máris sárga jel cikáz át,
a táj ledobja tarka-barka mázát,
és egyszerű és zord lesz a világ.
Az érdes fényben felmutatja vázát,
mint lombja vesztett tar fa ágbogát:
az egyszerű és kopár tanitást.
66
Férfikor *43
Ringanak-bomolnak hárslomb-susogással,
nyírág-zizegéssel szitakötő-fények.
Hallgatom, mélyemben hogy keresik-ássák
búvópatak-útjuk habtarajos évek.
Megjártam mélyeket, ormokat, poklokat,
szélörvény sorsom már csendesedik.
Ha mi nem-emberi kormozott, rám tapadt,
lehántom, feledem mocskait-szennyeit.
Vezérlő csillagom szelídebb fényjelét
szememhez közelebb immár villogtatja.
Oldódnak félelmes magányom görcsei,
fordul a nyelvem is szelídebb szavakra.
Ideje szólanom új számot-vetéssel,
haragos istenek szobrát összetörvén.
Amit tán érdemes kőtáblára vésnem:
nem égé-pokolé – csak emberi törvény.
Nyelvemet igaznak, szándékomat jónak,
akarom kezemet tudni béklyótlannak.
Lehet-e hűségnek, földemhez vonónak,
magamnál szigorúbb bírája magamnak?
Szívemet hitemet meg nem tagadóvá
hegyipatak évek áramai mossák.
Akarom: magamat őrzővé-adóvá,
emelj magadévá, gyönyörű magasság.
67 68
Fehér-izzáson szénsötét
Tél *44
Gyémánthideg csönd buborékát
bicegő hangok verdesik.
Üvegcsendülve szórja szét
a fény éles szilánkjait.
Jég-levegő-tömbökbe zárt
acélváz-vékony bokrokon
űrhideg áram zizzen át,
feketén izzó borzalom.
Kegyetlen évszak! Csak tarold
kopárra elmém, fogd laza
létem keményre pántjaiddal,
szigorú, ordas éjszaka!
................................................
Félek, mégis, hogy bírom el
az eget jégtüzeivel.
Ha szólnál egy jó szót, talán
meghallanám. Meghallanám.
71
Delelőn *45
E palakék-láng-poklon át
még-fölfelé már-zuhanás,
ez a felsajgó ugyanaz,
ez a gyötrőn-gyönyörü más,
e magát szüntelen szülő,
magát faló fekete nap,
ez a sejtekbe örökült,
magja-hasadó pillanat,
e társulni tülekedő,
társultan kopárabb magány,
ez a jégjózan áhitat,
e mégis-át-a-tűfokán,
e híg közegben táguló
nem-tudni-közepű világ,
e tartóztató-taszitó,
e kívánatlanul kivánt,
ez volna hát, ez, amiért,
iszamós bőrű csecsemőt,
kivetett ama kocsonyás
tengerből valamely erő,
e csontökölbe szoritott
talán-tudat, mely milliárd
éj-évnyit fut, fellobban, és
kioltja egyetlen-magát.
72
Pompeji *46
E viharos növényi zűrzavar,
az indáival és kacsaival
egymást legyűrő, egymást emelő,
földmélyi hővel tülekvő erő,
e tajtékosan sistergő buja
tenyészetben a halál kapuja,
az anyaszem-kék pára-tüzes ég
káprázatában kő-váz-nyomorék,
borostyánkőbe alvadt mozdulat,
öröklétté kopárult pillanat.
Görcsbe merevült kőízületek
mértana, a létükből kivetett
tökéletes formák és vonalak
őrzője vagy megcsúfolója vagy?
Maradék szépség, több és kevesebb,
mint ami van, vagy ami még lehet,
változatlan, ki már csak önmagad
romló-húsa-vesztett jelképe vagy.
Mit mondasz hát? Hogy bugyborogva forr
talpunk alatt az olvadt kőpokol?
A hasztalant, a lávába fagyott
menekülést, a tűz-iszonyatot,
a céltalan végső reflexeket,
a szem elé kapott görcsös kezet,
mely hirtelen, mint nagyító alatt,
a többi részlet közül kiszakad
lemállik róla a felesleges,
s a félelem szikár sikolya lesz?
73
Az iszonyúan magukra maradt
tűk, szerszámok, nyakláncok, poharak
árvaságát, a semerre-se-lét
gazdátlan világvégi közönyét,
a nem-ember-szabású pusztulást,
az űrhideg csillagok-közi gyászt?
Nem, mégse! Mindennél bizonyosabb
a naponként feltámadó anyag,
a még meleg vulkáni hamun át
küszködve felfurakodó virág,
ragacsos szárral-szirommal ahogy
próbálja az első mozdulatot,
s alatta készül már a milliárd
sejttel tapadó-hasadó világ,
az azért égbolt-gömbölyű egész,
mert pusztulással vemhes létezés,
a szakadatlan teremtés, amely
a hetedik napon se pihen el.
74
Szomjúság *47
Ó, hogy éhezem rád, hogy szomjazom,
minden porcikád étkem-italom,
add tapadó szád, nyelved és fogad,
nyers ízeidet, illataidat,
hónaljad kagylójában a pihék
közt gyöngyöző párálló veriték
részegítő szeszét, kerek hasad,
nagy farodat, melled rózsáit add,
szoríts karoddal, comboddal, amíg
feltöröm tested forró kapuit,
nyisd meg az öled, itass meg fanyar,
vadnövényízű zamataival,
e lágy növény, e harmatos kehely
új szomjra bujtó fűszereivel,
míg összeszűkül, ágyékodba gyűl
az idegekben remegő gyönyör,
s robbanni kész a forró hám alatt
a lét-előtti tűz-köd pillanat,
sistergő sejtek, megzajdult erek
munkálnak, hogy magukba nyeljenek,
hogy iszamós, mohó öleden át
visszafogadjon a sötét világ,
ahol a lét fekete titkai
készülnek most magukról vallani.
75
Fehér-izzáson szénsötét *48
Jégcsillám-hártyás lábnyomok,
a szironyon mértani lángok,
rezzen, fázósan mocorog,
finom hóport szitál az ágbog.
Kökénybokron a hó puha
rózsái kéken tündökölnek,
anyagtalan fény veri a
kék-ezüst-villám-álmú földet,
gazdátlan sugárzás, sajog
forrásától elszabadulva,
keresi a szilárd magot,
amelyre rákristályosulna.
A tetőkön, a hegyeken
ártatlan glória világít,
a tűz-közepű jég-elem
teremti áttetsző csodáit.
Ó, világ-gyermekkori tél!
Évmilliók alóli fényjel!
Sejtjeid leglelkéig ér
üvegsziporkás gyönyörével.
A kobalt-kék, berlini-kék
égen szálkásvonalú rajz, a
fehér-izzáson szénsötét,
kristálylapon tű-hegye karca.
A kopár szerkezet, a váz-
de közein éteri áram,
vakító ívfény-ragyogás
forr mozdulatlan viharával.
76
Fa a sziklafalon *49
Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
77
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a
kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!
78
Ó, micsoda édeni tájon *50
Ó, micsoda édeni tájon
vetett lángot az ifjúságom!
Remegő ámulattal álltam
a fény villám-zuhatagában,
bőrömön éreztem a szépség
felsajgó villamos ütését.
S a szellem szesz-gyönyörűsége!
A bolyduló égboltnyi béke,
amely alatt suhogva szárnyal
a jelképes fehér madárraj!
Nem sejtetted, együgyű angyal,
a Toldy utca harminchatban,
Makón, húsz éve, negyvenötben,
hogy kilépek a levegőtlen
éjszakából a láthatárnyi
tűzből, koromból, rád találni.
S én sem, hogy készül már kidobni
a gyorsulva pörgő idő
egyre feszesebb sugaráról
a centrifugális erő
a jégfekete puszta térbe
a baljós érintő iránt
a kín világegyetemébe,
fénytelen bolygónyi magányt,
s meg kell tanulnom elviselni
az üveghéjú pillanat
buborékába zsugorított
légszomjas magzat-sorsomat.
79
Miféle törvény munkált bennem,
hajtott pusztulnom-növekednem,
a fogyatkozó végességben
érezni mindenségnyi létem?
Mily akarat, hányféle kényszer,
az eleve-elrendeléssel,
konok képlettel mily szerencse
tusakodott, hogy megteremtse
zűrzavarából annyi oknak-
véletlennek a rám szabottat?
Hány lehetőség, mennyi forma
zuhog egymásba, hogy kiforrja
az egyetlent, melyet a többi
kényszerül magából kilökni,
de vékony héján valamennyi
elvetélt lét át fog derengni!
Az idő téged is lerombol,
kiköltözöl a tudatomból,
befelé húzódsz: egyre mélyebb
rétegeimmel kell beérned,
idegenebb leszel naponta,
míg formálnak teremtve-rontva
más-léted földmélyi erői,
sürgetnek új formába nőni,
szüntelenül feledni-óvni
a születőt, az elmúlót, míg
nyit húsodban fekete rózsát
a komor örökkévalóság.
80
Öröm *51
Egy sornyi szuvas-fekete
aszkéta-csontváz jegenye
oly komoran nyújtja az ég
felé ezer bogos kezét,
olyan alázatos ima
eseng szikár ujjaiban,
olyan gótikus rettenet
szorong, hogy már-már fenyeget,
s átellenben az almafák
emberszabásúbb, tétovább
meztelensége, a suta
ágak gömbölyű zavara,
összehúzódnak, és szelíd
szívük gyümölcsöt álmodik.
Köztük hason egy hajdani
átmázolt vasúti kocsi,
és rozzant, nyárról ittmaradt
eső és szél marta kacat.
Egy okkersárga ház előtt
kartonból kinagyolt fenyők,
levegőtlen foltjuk felett
hirtelen lobbant fellegek
sodródnak gyorsan a sekély
szél zuhogóin lefelé.
Szemben a hegyen mértani
ábrák tollrajz-idomai,
vízszintes fehérre derék-
szögben húzott tusfeketék-
s egyszerre a szigoru váz-
81
szerkezetben naprobbanás,
ahogy váratlan belecsap
az ég egy forró sugarat,
egy ablak homorú-tükör-
ragyogással feltündököl,
egyetlen pontba sűritett
tűzvésze szinte sistereg,
s a szemet olyan elemi
magma-izzással perzseli,
annyi gazdátlan árvaság
közt úgy zúdul egyszerre rád,
hogy minden ízedben heveny
öröm lobban fel füsttelen,
hogy egész valód önfeledt
elragadtatásban remeg.
82
Az udvar *52
Árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere,
a tiprott föld koldus növényzete.
A reves, gombás palánknál, odább,
tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,
égboltja a köszvényes bodzafa
homályszívű tömör lombozata,
de tömbjében váratlan tűzü rés:
mozdulatlan ametiszt remegés.
Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.
Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.
Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon
üvegcsillám: kanyargó csiganyom.
Az ól végében a két gömbakác
belsejében angyalzöld ragyogás,
a láthatatlan forrású smaragd
fényben ezüstláng-hártyás bogarak.
A cserepes, sajgó kéreg alatt
formátlan fürtös létek rajzanak,
még névtelen, még el nem különült
sejtek, csírák bolyongják be az űrt,
millió közt keresik azt az egy
formát, amely nekik rendeltetett,
83
tétova csápjuk mohón tapogat
alakokat, színeket, szagokat,
a mélyvilág homályos, méhmeleg
üregeiből feltüremlenek:
árvacsalán, kásás-méz-közepű
kamilla, pásztortáska, perjefű,
ín-bordás méregzöld lapu, buja
porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,
halvány-heges levelű lóhere.
Általuk él az udvar négyszöge,
árad, mozog reggeltől estelig,
s legbensőbb rétegéig megtelik
a mindenség nyers áramaival,
barlangjaiban hangtalan vihar,
szakadatlan sokszorozza a lét
tajtékos-örvényes tenyészetét,
hogy éjjel meleg szemhéjad alatt
szilánkjai még tovább izzanak,
hogy álmaid legbelső kapujáig
valami égi derengés sugárzik.
84
Vak szembe sajduló sugallat *53
Vak szembe sajduló sugallat!
Opáltűz-félgömb ég alatt
káprázó tündöklésbe alvad
a verdeső-szárny mozdulat,
nyugszik anyaöl-puha fészken.
Az akácon reflektor-remegés.
Már bolyhosodik a nehéz
homály a fák meleg szívében.
Ott felejtett apró zajok
járnak az űrben tévedezve.
Repeső bogár csillagot
röpít fel az ibolya messze.
Mindenből belső fény világít:
mielőtt elmerülne, fénykör-
bóbitát gyújtva még kiválik
mohón sötétlő hátteréből.
A láthatatlan nagy folyó!
A füzek, a nyárfák a parton
mozdulatlan ezüst viharban!
Ág-ívre üvegesedő víz.
Barbár tülök őscsönd alól:
testetlen nyájat őriz.
85
Felszikrázó, hunyó jelek.
Mennyi ibolyántúli áram
suhog, villámlik, sistereg
egymás alatt, egymás felett
a mindenségnagy éjszakában!
86
Fénytelen és árnyéktalan *54
Hegek szabdalta puszta tér,
fénytelen és árnyéktalan.
Füstöl az ég, zuhog a szél
falakon át, mészhéjon át,
parttalan áramló folyam,
csapkodja sajgó koponyád.
Az ágaskodó, a riadt
gyér növényzet, a maradék,
szakadni kész gyökerü lét:
szakadéknak hajszolt csapat!
Aztán csak a csontig lemart
sebhelyes sivatag:
tagolatlan gránit, bazalt.
S a fekete moraj:
a láthatártalan talán
ég, talán ólom-óceán
egyforma hullámaival.
S a bibliai táj felett
gazdátlan kiáltás lebeg.
87
Zugliget *55

In memoriam M. S.

1
Ásványkemény, füstkvarc-kristályos éj,
antracit fényű fekete, fehér,
s a feketét, fehéret űrbeli
sugarak vaskék zápora veri.
Vadgesztenye-vázak közt megfagyott-
villám sínek, karc-vékony huzalok,
a két hegy közt szorongó út felett
remegő bádog-fény háromszögek.
Bal kéz felől egy félégboltnyi jég-
korszakbeli tagolatlan sötét,
a lezúduló ólom-pillanat
présében összeroppantott anyag,
a mindenség fagy-tornádóiból
a meleg földbe vágott meteor:
a Hunyad-orom tömbje. S égi jel
a zsugorodó létre nem felel.
2
És rabul ejt az embertelen űr.
A levegőtlen buborék alatt
elszabadul, verdesve menekül
az utolsó eleven mozdulat.
88
Egy hihetetlen káprázat felé
a csend lakatlan földrészein át!
Ha csak egy szó! Talán emberivé
melegíthetne még, kopár világ.
De csak a kristálylapok fekete
villámai, csak az idomtalan
bazalt-kolonc, a hegy kőtömege,
az éjszaka vad szurdokaiban
a teremtés előtti kő-sötét,
melybe szeszélyes szép formáival
kijátszva minden lehetőt, a lét
elnehezedve visszahal.
89
Nem a halál *56
Nem a halál – a csúful tőrbeejtett,
a bomlására eszmélő tudat,
a közönyös kiszikkadt magvú sejtek,
ahogy gyáván megadják magukat,
az eltévedt jelek a feledékeny
idegek zilált gubancában, a
test szűkülő világegyetemében
oszlásnak indult hús hüllőszaga,
az iszonyú! Az arc, melyre az évek
mész-üledéke szürkén rákövül,
a jelenések lázában kiégett
lakatlan szem, az ásványfényü űr,
a beomlott mellkas, a menthetetlen
szuvasodó csont, a rozoga hát,
az egész ingatagul szervezett rend,
ahogy megvallja romló anyagát,
melyet sokáig annyiféle forma,
szín, illat álruhája leplezett,
s végső földi átváltozása torha
vázát olyan könnyen roppantja meg,
hogy egy alantas léthez idomulva
a föld homályos tisztítótüzében
egy isten konok kényszerére újra
öntudatlan feltámadásra égjen.
90
A kert *57
Sistergő borszeszláng emészti,
mohó karokban fuldokol,
egymást öleli, tartja, tépi
fa, folyondár, virág, bokor.
Izzó homályban, mozdulatlan
hőben jelek villámlanak.
Szívéig érő bódulatban
álmodja önmagát a nap.
S úgy csapnak át e sűrű léten
megújuló hullámai,
hogy feldereng a feledékeny
emlékezetben valami.
Egy óriási láz hevít
mindent a maga gyönyöréhez.
Valami öröklét, amit
csupán a test homálya érez.
91
Reszkető mező *58
1
Be vagy kerítve. Tűz-pokol,
pipacs a reszkető mezőben.
Darázs hímporban fuldokol.
Kék villámok belém, belőlem.
Egy mozdulatlan nagy madár
a semmi katlanába vetve.
Csillagzó kék-vörös homály
torlódik védtelen szemedre.
És robbanások, hangtalan,
a föld alól a fák szívéig.
A csend sötét kútjaiban
forgó közepű gőz fehérlik.
Érzékeny bőrön fut a láz,
égő bozótok, szomjú rések,
hegymélyben láva-tolulás,
és robbanások, szívverések.
Hámló ég, reszkető mező
egy vörhenyes félhegynek árad,
vad szakadék, forró tető,
kacsok, feszülő héjú szárak-
92
2
A láthatár fennsíkjain, a menny
aranytarajos örvényeiben
a fény lobogó zászlai alatt
morajosan gyülekező hadak,
ezüsttel tusakodó fekete
felizzó-alvadó döbbenete,
tépett fáival, madaraival,
karommal, csőrrel támadó vihar,
kőfényű, citerazengésű zápor
iramló-hőkölő forgatagából
sziszegő ostor csap a pőre,
verejték harmatozta bőrre-
3
S összezavart s kigyúlt érzékeid
nyirkos zugait sorra meglelik,
hogy visszavesz a hasztalan müvelt,
változékony képekkel sűrü kert,
rád dől sürgető ingereivel,
a duzzadt szirmok, a síkos kehely,
ahova majd a zsúfolt pillanat
utolsó villámával belecsap,
s szétrobban fészkében, a lágyan
remegő hús boltozatában.
93
Múlékony fészkeiden át *59
A szakadékos vad tetők –
gyalogszeder, szálkás mohar.
Idomtalan kőroncsokon
megtorlódó habos moraj.
A bőrön maró veriték –
menekülő madár szive –
a mozdulatlan üldözők,
a penge-út, a semmibe –
csapdák, szándékok, kényszerek
homályos útvesztőin át –
egymáson vérrel átütő,
egymásba roppant éjszakák.
Virágörvény a földmeleg
termékeny katlanaiból,
villámló csillagaival
ragadozó húsodba forr –
hallod a testedből kivált
zihálás robbanásait –
múlékony fészkeiden át
valami változatlanig!
94
Sárangyal *60
Viharában hogy villódzik-remeg
a világ, belső tűzzel hogy világít
szeles tetőitől a részletek
földközeli zöld mikrokozmoszáig!
Hogy pazarolja formáit a lét,
kísérleteit hogy felcicomázza,
tán hogy feledje végső szégyenét
a nyomorúság hártyaboltú háza.
Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz
vállalkozásunk bizonyos kudarcát,
ne nézz fel, ha a gyászos jelenés
feléd fordítja tagolatlan arcát:
egy szögletes nagy angyal, odaforr
az ónpikkelyes dörgő bádogégre,
és kirajzik a korszerű pokol
a kataklizmák fojtó közegébe.
Nem ördögök – nem áltatom magam:
a semmi maró savaiban ázott,
elvont, időtlen-térfogattalan,
barlangiszonnyal vemhes látomások.
Sárangyal! Lázcserepes arcodon
elvadult, fonák sarjadzás virágzik,
egy láthatatlan romboló atom-
robbanás ólom-záporában ázik.
95
S a tőrbeesni mindig kész anyag
rendjében püffedt formáit kibontja
a gyanútlan, boldog felhám alatt
egy tarjagos taplótűz-belű gomba.
Hit, értelem Szent György lovagjai,
legendák opál-lapjaira vésve!
Fel, képtelen dárdát hajítani
a lét szívén megfészkelt szenvedésre!
96
Az áthevült bádogtető alatt
Születés *61
A fehéren villámló fájdalom
önkívületében mozdul s kilép
a hús meghasadt vérző kapuján át
a csökönyösen lüktető homályból,
vak paradicsomából –
és érdes hangok sebzik lázmeleg,
ingerlékeny bőrét, egy suta angyal
tántorog már-már elviselhetetlen
tündöklő nap hevében –
egy izzó ág rögződik sérülékeny
szembogarába, sárga folt körül
mozdulatlan remegő lila lángok,
egy óriás hegyek szabdalta tér
az érintetlen messzeségre tódul,
tömbök zuhognak, tűz-koloncokat
lődöz hánytorgó kráteréből
egy tengerekből feltorladt sziget –
s az izmok görcse-oldódása: hosszú
futás élesen elkülönülő
feketében-fehérben –
talpa alatt az omló part, az okker
föveny, a lágyan ívelt pikkelyek
bársonyos érintése-neszezése –
és arcra bukva szomjazó tenyérrel
az egyre nyirkosabb talajba –
99
Valami szándék ébredez *62
Valami szándék ébredez,
nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,
iránytalan, előre-hátra,
indul a nagy függőleges
sötéttel tele fában.
Már gyülekezik, megered,
kitölti az üres teret,
hajszálcsövekben felfelé tör
a formát képzelő meleg
barlangok éjjeléből.
Rajzó tervek közt tétovázva
vár, még semmi sem végleges, még
a képlékeny, lágy csontú vázra
csak most mintázza rá a testét.
A nyirkos hártyán vérerek
térképe dereng át, alatta
egy bizonytalan lény lebeg,
még gazdátlan, még elhagyatva.
Még mérhetetlen ideig
füröszti egy langyos, szelíd,
szívlüktetésű tenger,
mígnem színültig megtelik
paradicsomi szerelemmel.
100
Hosszú, zománckék pillanat,
mikor megjön, s szétcsapja végre
függönyeit a virradat.
S kilép a lények seregébe.
101
Holtág *63
Itt mindennek egyforma súlya van:
a teremtés forró páráival
egymásba habzó zsarnok elemek
kohóiban megsűrűsült anyag.
Fehér csíkos fekete kovakő
tompa tűzben, már-már valószínűtlen
gyönyöréül érzékeny hámú bőrnek.
Egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó
toll kifinomult aszimmetriája,
a heges szár gyűrött hegyében
egy cseppnyi vér.
A tüskebozót alvadt viharában
egy képtelenül fénylő égdarab
örvénye édes szőlőhéj-sötétben.
De a bevégzetlen tökéletesség
felszíne alatt lüktető homály
beírva kettős szívű csönddel.
A káka tömött bokrai alatt
recsegő torzs, sziszegve feltörő víz,
ki tudja, mily félig-csíráival
egy tőbbértelmű lehető világnak.
És égerfák halványvörös sebekkel.
A sás rostlemezes páncélzatán,
a csontszilánkos korhadáson
átnyomakodó nádas falain túl
vízitökkel, hínárral, erre-arra
sodrodó, lefelé tapogatódzó
gyökerekkel fekete mélység,
fekete-arany-ezüst villanások:
102
tüskés sügér vagy iszapos cigányhal.
A halál édes émelygése, aztán
zsombékok, nyirkos üregek
pézsmaszaga, viasz-húsos növények
keserű méze, csurgó verítéke –
s mindez majd a hús féleszméletében
folytatja síkos, érdes árapályát.
103
A kert *64
A virradat síkidomaiban
még éjszakai kékben jázminok.
Itt forr hát önnön körvonaltalan
gyönyörében a névtelen titok.
Egy váratlan meglobbant lepedő
vészjelzése, és rá egy óriás
fekete-fehér égben terjedő
szívdobbanás,
egy menekülő állat a sötét
bozót földszagú útvesztőin át,
kén-villódzásban cérnaszálnyi lét,
egy zendülő, szakadékos világ,
törékeny vállra zúduló teher,
és hirtelen felszakadó gyönyör,
ikerrózsa, derengő anyamell,
a vér homálya, nyíló anyaöl.
Vagy csak egy verdeső madár
az ősvilági hársfa napmeleg
barlangjaiban, káprázó homály
a földközelibb mindenség felett.
Hús-szirmain halvány ereivel,
forró bibéjével, porzóival
mozdulatlan vihar:
egy valószínűtlen virágkehely.
104
Az áthevült bádogtető alatt *65
A csönd, a hang, a láz, a félelem
helyet cserél egymással szakadatlan,
okádja csak konokul jeltelen
teremtményeit itt valami katlan,
egyszerre van s együtt minden jelen,
egymásba habzik mélyben és magasban,
és nevet-formát keres, hogy kiváljon,
s erőt vegyen az egyhangú halálon.
A padláson most borzas-toll-meleg,
langyos tojás sárgája és fehérje,
sötétedik a hályogos, kerek
kocsonyában a szík tűhegynyi vére,
itt eltikkadt galambok költenek,
az élet visszatódul önszívére,
hogy vörössel derengő feketében:
megtestesüljön forró anyaméhben.
S a magvak: a viaszos tarkabab
gödrében halvány heg, s ott belegyűrve
a vékony csíra pontosan tapad
a foszforos-meszes nyirkos sűrűbe,
kövér búza, szálbordás héju zab,
vörös zománc cirokmag, gömbölyűre
hízott borsó, kölesgyöngy, hóka lencse
kész, hogy külön törvényét megjelentse.
105
Az áthevült bádogtető alatt
már kásásodva lüktető homályban
megpörkölődött tollszag, trágyaszag,
bádogsebek lobos sajgása, nyár van,
ragadozómadár-csőr pillanat,
egy körkörös szem monomániája,
horgas figyelme tőr lesz majd, s a tiszta
hártyát fekete sebbel meghasítja.
106
Hogy felelhessen valamit *66
Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból
a sebhelyek foltozta pléh-
tető egyszerre felvilágol,
ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket,
hogy áthevül, hogy égeti
az ingen át a vézna testet.
Duzzad, síkos nedvvel telik,
fénylik a fűzfa sárga héja,
harangra kettős hangu síp,
tajtékzik a hegyek taréja,
szabálytalan, meglóduló,
meg-megbicsakló lüktetések
készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.
A ragyás deszkák résein
érezni melegét az ólnak,
a neszeket, a szalmaszín
üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag
hullámaival sűrű pára
forog, sóváran rátapad
az ól hályogos ablakára.
107
Felszökken, forrására hull,
egy mozdulat egyszerre kettő,
fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül,
próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra,
hogy felelhessen valamit
erre a képtelen hívásra.
108
Gyerekkor *67
Nincs elvégezve semmi. Lassan
megy a fehér üröm s a mályva
nagy bokrai közt meg-megállva.
Indul, fordul, nem tudja, hol van,
repül egy sárga porgomolyban,
himbálja ingatag magasban
a lombmeleg szél árapálya.
Forgolódik a zabolátlan
lelkekkel, mindenféle lénnyel
túlzsúfolt alacsony világban,
a kétfelé nyitott sötétben.
Érzi, a szúrós zöld szakállak-
sörények közt torkáig árad,
feje fölött egyszerre átcsap
a csípős, édes rothadásszag.
Mikor a gyalogútra rátér,
hónaljig érő gazba lábal.
Sás, káka hajlik a sziszegve
kanyargó, feltörő vizekre,
majd hirtelen rádől az ártér
párája vad nőstényszagával.
109
Mintha egy gyönyörre s haragra
ajzott test vergődne alatta,
s reszketve s vonakodva végre
meghasadna, hogy befogadja
bozontos, nedves hüvelyébe.
110
Ingovány *68
Mocsárvilág ez. Akadozva ér el
a nap a nagy párák mosdatta éger-
fák enyves zöldben vöröslő szívéig.
A sárga part lengő gyökérszakálla
alatt tán csík, kecsege, csuka, márna.
Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom
sajtolódott egymásra itt a régen
olyan mozgalmas, ingó szövevényben,
az idegennek kiismerhetetlen
zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny
csapások áterezte ingoványon!
Az ember itt meg nem maradhatott, csak
ezen az ingyen birtokon, csak ebben
a tehetetlenül egymásra roskadt
földarcú elevenek és halottak
országában, ebben a híg közegben,
ahol a névtelenségből kiválik,
s formálódik az óriási katlan
öblében forrongó bizonytalanban
az élő a már végleges halálig,
s épít valami örökkévalót itt,
összeköti a fentet és a lentet,
rétegekben egymás fölé rakódik.
111
Belakja az élők előtti csendet,
az idő mozgó falaiba épül,
az idő meszes vázakat derenget.
Ezt kínálja legvégső menedékül:
amit a kéz csinál, a kézre rávall.
A kis templomban sötét tűzzel égő
betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek,
a torony, keskeny kettős ablakával,
a paraszt ló, az olasz módra festett,
de azért még bizáncian merev
csoportba kényszerített barna testek,
az együgyű kazettás mennyezet.
Találkozunk s hányféle eleinkkel
kváderkőben, téglában, szürke zsindely-
szoknyás, csak facsapokkal összetartott
haranglábban – milyen távol világból,
milyen véletlenek hajtotta vándor-
lelkek érhettek itt valaha partot?
S raktak aztán a földbe még erősebb
lakásul emeletes temetőket.
112
Azon a szikrázó lapályon *69
Jajdul az ajtó sarka, félszeg
mozdulattal a benti pára
gomolyában lép hevenyészett
történetének színpadára.
Kilép a langyos menedékből,
s egycsapásra kirajzolódik
a világ, csattogtatja ég-föld
veszedelmes fémlobogóit.
Felrakta tükrös palotáit
a húszfokos zúzos fagy éjjel,
hogy minden lapja zeng-világít
tejfehéren tükrös fehérrel,
szilánkos szélben, a csikorgó,
kobaltkék hidegben a durva-
szemcsés szironyon meglapulva,
felcsapva sziszereg a porhó.
Megalvad, hegesedve ráforr
a hólyagos, meddő fehérje
a moduláló liberátor-
dorombolás szaggatta égre,
hánytorgó légörvényt sodorva
nyájakat lök a ferde síkra,
összetereli, széttaszítja
egy meglódult malomvitorla.
113
Azon a szikrázó lapályon,
szúrós angyalhajat zihálva,
tűnődik: várjon vagy ne várjon
megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú
sáskák a füstből, merre késnek
a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?
S hogy nem jön bibliai hírnök,
lángbetűkkel írni a dermedt
egekre a helyzethez illő
igét a riadt sihedernek,
üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse
ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?
114
Határon *70

K. F.-nek

Hányszor ismétli majd az álom
azon a baljós beszegetlen
határa nincs heges lapályon
megiramlik megáll meredten
hol biztatva hol fenyegetve
kínálja vad kapaszkodóit
a patak szikkadt partja medre
meghőköltet és nekilódít
majd felfedi majd eltakarja
a pontos tudat vagy az éber
ösztön a kamasz-riadalmat
a felnőtt józan közönyével
meddig kell hogy a téli ritka
bozótosban szorongva lássa
a menekülőt felnagyítva
torkolattűz-világításban
az ér fűzfáit jegenyéit
ahogy a tar föld árapályát
mozdulatlan rendekben állják
ahogy a futónak kimérik
a bizonytalan végű pályát
ahogy mindenből kiszakítva
fel a töltésre fel a hídra
ahogy az ajtót betaszítja
115
ahogy rikítóan színészi
mozdulattal a színre lépett
mint aki nagyszerűnek érzi
ezt a kicsit giccs-ízű képet
ahogy úgy érzi most kiválik
s alakot ölt és tündökölve
megáll és így áll mindhalálig
s leborul a hazai földre
116
Szabad vers *71
át megint a tiszán a gyengén remegő hidon át a
nyárfás fűzfás bokros szakadékos parton át az
üresen a senkiföldjén záhony csap közt át a
határon negyvenöt éve csak egyszer hatvannégy-
ben be a birodalomba vonattal csak hogy lássam
a vesztett földet legalább a zsíros-vastag vodka-
mahorkaszagban fulladozó csapot mert aztán
munkács fele már besötétült vereckét inkább
csak kitaláltam akkor húsz esztendeje volt hogy
jöttem haza tél elején breszt-litovszkból ahol én
is lám megköthettem a békét vonattetőn és
ütközőn lunyinec sztrij lvov már téli hidegben a
véletlen mondhatni hogy csoda folytán szélnek
eresztett hadifogolynak nem járt a vagon a fülke
vereckétől mégis csak bent a vagonban magyar
volt tán a kalauz beeresztett ott a találkozás a
negyvennégyben kollektív bűnösökként elhajtott
magyarok akkor szabadult maradék csapatával
ott volt alig ismertem rá esgyé a szép ini bátyja
osztálytársam később halva találták a vérke
jegébe fagyva mocskos tetves kínjában felnőtt
már nem gyerekarcú ember ki halt meg hol
hogyan és ki bírta ki mégis szolyva szambor
járvány éhség nagy hideg volt gyalog a hóban a
jégben háromnapi élelemmel ki tudja merre
kanyargott fogyva apadva a honhagyók menete
egy éjszaka bátyuban nyestééknél szakaszvezető
volt rokkant rögtön eljöhetett a sorakozókor
117
megettük a nagy tál mocskoslaskát
megaludtunk nyilván otthagytuk a tetveinket
bátyu beregszász nagyborzsova nagymuzsaly
bene újlak tiszaújhely fancsika sásvár fancsika
pée szegény megijedt a katonaruhámtól szőllős
aztán át a határon a túron a hátistennek félig
száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt
kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek a
menekülőre végül irányt vesztettem csak
felmentem a gátra át a hidon be a házba megvan
nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam
hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos
anyókát magyarország ez fiam magyarország s
hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról
hazaértem leborultam nagykoru voltam már de
húszon alul még így valamelyest menthető hogy
megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló
volt igazából tisztaberekről másnap tiszta idő
volt láttam még az odatúl hagyottat a szinte
szabályosan ívelt feketehegyet jobb sarkában a
sólyomkő szép szószék néz a tiszára hegyek
közül ott lép ki a síkra a feljebb még sziklás
gyors sodru folyó tiszta vizében lelátni fenékig
látni a kvarckristályt nevelő sziklát kavicsot
mintás vizisiklót örvénylik a régi fahíd nincs
meg már negyvennégyben félig elégett
megszürkült lábazatánál vigyázz ne ússz a tutaj
közelébe beszívhat maga alá onnan soha többet
lejjebb meglassult a sodor homokpadok öblök
nyárfás fűzfás bokros szigetek szirma alatt
vizimalmot hajtott régen láttam még sásvárnál a
118
hidas olajos csigái görögtek a vastag drótkötélen
át megint a tiszán a gyengén remegő nincs
bennem semmi szorongás éveken át álmodtam
át meg vissza meg át a határon nincs már
bennem semmi szorongás visszatalálni
119 120
Az egyetlen lehetőség
A kezdet *72
Mostantól már csak a szeszélyes álom
mintáiban fogunk rájuk találni:
elvonultak a cserepes lapályon
a háború utolsó katonái.
A – már úgy tetszik – eltúlozva festett
színpadias díszletek szétdobálva,
a sárga, zöld, a terepszínű testek
elhelyezkednek a tisztább halálba.
Híznak az erjedés bölcs vegytanába
vetett, felajzott létek vad zugokban.
A megfülledt, csípős, fekete trágya
füstölög, már-már sötét lángra lobban.
Sűrű levében a tavalyi szalma:
a maró lúgot ronthatatlan állja
vörheny csigolyák közt okker huzallal
épült másolhatatlan statikája.
Az útfélen a gödrökben a téli
szemét fehér szakállt eresztve rothad.
A Kálvária utca jegenyéi
megint valószínűtlenül ragyognak.
Kijjebb, hol már a város falu félig,
jámbor dicsfényül odakanyarítva
a roskadt háztetők fölé, fehérlik
az ultramarin ég egy ujjnyi csíkja.
123
Ragyafoltos házakban tiszta szappan-
illat nyirkos dohszaggal keveredve.
A Gödörben harsog javíthatatlan
borisszák rekedt, bikanyakú kedve.
De az idők recsegő hordalékán
keresztül a hűdéses renyheségből
a kékszívű fehér acetilénláng
váratlanul a horpadt ég felé tör.
Verejtékes, borostás Krisztus-arcok
nehéz házi szeszek tüzében égnek.
Gyűrött papírra hevenyészve rajzolt
jövendők, tervek, érvek, ellenérvek.
Száraz szelekben só marja a szájat.
Emészti egymást kétely és reménység.
A gondolat már majdnem megtalálja,
a mozdulat már-már megüli fészkét.
A töltésen túl a gizgazos ártér
görcs fűzfái közt káprázik a hőség.
Derül, sötétül, változik a háttér,
kiválik az egyetlen lehetőség.
Az aluvót nehéz álom csigázza,
törődötten ébred, s az élhetetlen
szerelem szép lenvászon-lobogása
elenyészik a vándorló egekben.
124
Régi fénykép *73
Fejük körül forog a fényes ünnep.
Beleolvadnak és elkülönülnek.
Még kortalanok mind a ketten.
Nem is tudják, hogy milyen gyönyörűek
abban a szinte észrevehetetlen,
megnyíló-összezáruló közegben.
Benépesül megint az elhagyott part.
A szöszökkel s ezüsttel csillogó nyár-
ligetek, füzek közt futó folyónál
külön-külön s egymásban is ragyognak.
Villámok kékes koronája lángol
hajuk július végi viharából.
Tökéletes a célszerű vázra
a már bevégzett s még kezdeti formák
ráépülése, alkalmazkodása,
ahogy a félig rejtett célú tervek
szerint behorpadnak, kitelnek,
funkcióikat~gyakorolják.
De azért mégis az a legszebb,
hogy ebben a tündökletes, hibátlan,
olyannyira nekik való világban
úgy fürdenek, merülnek el gyanútlan,
úgy lélegeznek, töltekeznek,
125
együgyű bizodalommal magukban –
Egyetlen ízük sem játszotta el még
az adakozó könnyű kedvű isten
rövid határidőre nyert kegyelmét.
126
Éretlen szerelem *74
Kifordította két kezét,
háta mögé a fűre tette,
fejét felszegte, s hátradőlve
ügyetlen gőggel feszítette
vadállat-horpaszát előre.
Magabízón kínálta még
üzekedésre épp csak érett,
félig szűz, félig már magára ébredt
testét kalandor szerelemre.
Ahogy ült, combja teste súlya
alatt alulról megnyomódott.
Tenyérnyi helyen ellapulva
majdnem fehér lett, mígnem újra
megsötétült, ahogy a vére
egy mozdulatra visszatódult
az imént elvesztett helyére.
Nem látszott rajta félsz, szemérem,
mikor meleg bőréhez értem,
amikor tarkójára tettem
kezem, s hátára csúszott s újra vissza,
feszes volt nyaka ina, izma,
s a nyakszirt szőke kismadár-pihéi
kibújni s ismét visszatérni,
megfészkeltek a tenyeremben.
127
De a csókját, azt nem szerettem.
Valami regényből lemásolt
csók volt, csak csont és harapás volt,
jégverés alattam-felettem.
Az édes húsát hasztalan kerestem.
De másutt volt hús, gyönyörű, a sóvár
szemnek, kéznek kínálkozó, már
a két pántból szabadult is ki válla,
csak úgy magától, sürgetni se kellett,
halk nesszel vált el a fürdőruhája
vizes csecsétől, csúszott egyre lejjebb
köldökéről, hasáról, s már előre
ígérte bokrát fent még sima szőre.
Mattbarna válla-karja mellett
csontfehér volt tán körteforma melle,
hozzám nyomta, s hátán a hosszú vápa
ujjaim hegyét elvezette
fara két dombja szurdokába.
Combját kívülről megkerülve
markolva-simogatva jut felülre
kezem s a dombhátról letérve
fehérebb s fent kagylós belső felére,
az egyre nyirkosabb combtőig, éhes
hímtagra váró éhes hüvelyéhez.
128
Alulról felfelé szemérem-
ajkát bejárja újra s újra
a lángoló kéz három ujja,
hogy a középső aztán benyomulva,
tajtékos lágy redői, engedékeny
párnái domborzatát megtanulja.
Tizenhat éves volt a drága,
én húszon túl, tapasztalatlan
feküdtem rá a szegény Máriára.
Azt hittem, majd magától ér el,
hisz úgy vergődött ott alattam,
gyors gyönyörömhöz gyönyörével.
Ne is gondoljunk hát a nyári
szerelemre, a téglagyári,
nád, sás, füzes rejtette tóra?
De mégiscsak: isteni óra!
129
Orpheusz *75
de mit is szerettem benned hiába
szállok le válaszért az alvilágba
szerettem benned ezt azt mindened
szerettem szőke vagy vörös hajad
szerettem jobban már nem is lehet
éhes nagy szádat síkos ajkadat
szerettem aztán persze szilvaforma
milyen volt sárga szürke zöld szemed
amelyben mintha újra összeforrna
minden kettévált kerek pillanat
legjobban talán mégis azt szerettem
hogy soha nem volt benned semmi szégyen
hogy olyan szemérmetlen telhetetlen
kedvvel s ártatlanul léptél elébem
legjobban talán mégis azt szerettem
benned amikor félkönyékre dőlve
archaikus mosollyal önfeledten
feszítetted a csípődet előre
mert tudtad az enyémet s tudtad értem
kívánságod ha nem mondod ha mondod
legjobban azt hogy olyan engedékeny
mozdulattal nyitottad szét a combod
legjobban benned talán azt szerettem
a testedben bolyongó éjszakát
gyámoltalanul kedves szőrzetedben
rejtőzködő pinád tengerszagát
legjobban benned mégis azt szerettem
ahogy szeméremajkad szétfeszítve
bejárta belső tájaid a nyelvem
130
s rálelt nekem teremtett ízeidre
azt ahogy a lágy párnákat a csiklót
végigsúrolva már-már tűrhetetlen
feszüléssel hímvesszőm belesiklott
s meglelte fészkét ismerős öledben
131
Piac *76
Forrástalan morajlás, kvarchomok-
permet neszez a lomb közt szakadatlan.
Valami színes bukdos, tántorog,
és elmerül egy mélyebb forgatagban.
Karok, nyakak, mellek mezítlenül,
emberi hangon jajgat egy talicska.
A szemet ez a késő nyári hő
káprázó képekkel nyugtalanítja.
Ez délies, csak zsírosabb világ,
vastag gyönyörrel habzó földi éden.
Izzadt füstölt, paprikás szalonnák
a súlyos nap kemencemelegében.
Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-
időig hólyagos poklukra vetve
kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék
érnek nagy karéj liha kenyerekre.
Káposzta, répa, hagyma, paprika,
a zöld alól világít már a sárga,
paradicsom pirosa omlik a
kék véraláfutásos padlizsánra.
Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,
mélyben, napon más-más tervet betöltő,
versengve sokasodó anyagok
özönlenek elő a sűrű földből.
132
Kertek fényes, testes gyümölcsei,
már viaszosra, ragacsosra érve,
méregzöld dinnye s hókás szentesi,
villog tükrös rózsás vagy sárga béle,
szeplős arany, bíbor, halvány, leves,
savanykás, kásás alma, hagymahajszín
körte, zöld ringló, sárga, véreres
őszibarack és pozsgás héjú kajszin.
S már érzi is az ujj, a száj, az íny
a pihés, mézgás, édes hám alatti
hús megbolygatott hasadékain
a nedveket hirtelen felfakadni,
már érzi a sóvár, parázna bőr
a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,
már érzi, hogy dől rá mindenfelől
a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.
133
Irgalom *77
Egy rég elapadt virradat
szíkes medrébe visszaárad,
bársonyos orrlikú lovak
szűgyig égő bozótban állnak.
Imént a fülledt lombu fák
fészkében pelyhes szél viháncolt,
s most kőhomlokú nagy bikák
rázzák a karámban a láncot.
Lobog a hangtalan vihar
a hirtelen homorú égen,
csillámló szöszgolyó nyilall
magasra forgó gyönyörében.
A tömör ezüst jegenyék,
sebzetlen már csak azok állják
a mediterrán nyár hevét,
perzselő monomániáját.
S a zendülő fehér torony!
A szív vörhenyes éjjeléig
mily meg nem szolgált irgalom
aranykoronás napja fénylik,
tanyákkal hömpölygő terek
lapján az ébrenlét s az álom
keskeny mezsgyéjén mily jelek
kápráznak át a kék homályon,
hogy a reszkető láthatár
mozdulatlan tüzéig érve
a hontalan szív rátalál
elfeledett nevére?
134
Áhítat *78
Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
A barmok inni térnek,
s megállnak fényütötten.
Remegő, mozdulatlan
sajgás lüktet a távol
foszló virágszirom-rajz-
mintás káprázatából.
Egy lélek nevenincsen
sejtelme gyolcsfehéren
bolyong, keresi fészkét
az óriási égben.
Szikár kezek a kékbe
fehér jeleket írnak.
Szemünk virág, a szívünk
világít, mint a csillag.
135
Az édenkerti virradat *79
Az édenkerti virradat
gyöngyzáporában ázva
tajtékosan szakad a rét
a sárga vízmosásba.
Egy remegő felhőgomoly
világos árnya rászáll,
meghajlik s máris visszaáll
helyére egy virágszál.
Megérzi álma homorú
fészkén a könnyű térség
növekvő lázát, nyugtalan
madárszárny-verdesését,
magánya gyöngén lüktető
hártyáját átszakítja,
kitántorul a kába szív
a lángsörényű síkra,
és megrohanja hirtelen
tündöklő léte, földi
sorsa, mint csonthéját a mag,
hézagtalan betölti.
136
Sekély álomban *80
Ez a túlédes nyári nap!
Hallani: a burján alatt
a hasadozott, lázas árok
alján az ujjnyivá apadt
erecske halk nesszel szivárog.
A hamutesten lüktető seb
az anginás szívig nyilall.
Vékony avarfüstöt kavar,
most szállja meg a zivatar
az elhagyott tetőket.
Most óriás porcsóva lobban.
Minden húsáig vetkezik,
túlérzékeny szöveteit
sziszegő ostorok verik.
Most minden élő megtelik
diluviális izgalommal.
Két tömb szikrázva összecsattan.
137
Most minden meglódul riadtan,
és a meredek kaptatón túl
egy hirtelen nyílt sziklakatlan
kanyaraiban láthatatlan
menedékébe visszatódul.
Most a világ engesztelésül
valami áldozatra készül.
Sekély álomban, félig ébren.
S a megművelt hegy s a tömör
templomtorony hegyesszögében
ártatlanul feltündököl
egy talpalatnyi éden.
138
Nyárvég *81
A délies fény édes ikra-
kocsonya. Semmi rossz előjel.
Izmát a test még nem lazítja,
még győzi kedvvel és erővel.
Ezek a gyönyörrel tetézett
órák, ezek a hosszú lángok,
sötét bozót rejtette fészkek,
lágy gyantát izzadó suhángok!
Túlérett gyümölcs sűrű nedve
tapad meleg parázna bőrre.
Sokáig tart a fény apálya,
míg bugyborogva, sisteregve
visszahúzódik éjszakára
az áttetsző üregekbe.
Az élőlények elcsigázva
bújnak a földalatti hővel
bélelt anyaméhforma házba.
De egykettőre átalizzik
az ingatag, világos éjjel.
Ledobja vérerezte héját,
s a nagy medence peremén át
a reggel alászáll avízig.
139
Fehérre ír fehérrel.
Átgázol majd a verítékes
alvó is a felszínes álom
páráival pangó homályon,
megtér még eleven hitéhez.
140
Felgyűrődik és kisimul *82
Felgyűrődik és kisimul, a messze
palackzöld víz homálylik.
Érezni, óriási teste
hogy mozdul lassan lélegezve,
hogy ringatja fekete fáit.
Támad, meggyűl a kora esti
köd,a hegyek alját kikezdi.
Talapzatuktól elszakadnak,
testüket elveszítve már-már
légneműbben a testesebb homálynál
áradnak és apadnak.
Egy ember, már közel az éjhez,
egy ember áll a partszegélyen,
de hátteréből úgy kiválva,
olyan mozdulatlan lüktetéssel,
mint a gyertya lángja.
Betöltetlen, megnőtt terében
meglobban, hirtelen kilángol
meglazuló körvonalából.
Remegő semmi, meg ne lássák
valószínűtlen színeváltozását!
És hogy ott áll egy pillanatra,
megsúlyosodva és erőtlen
a túlsűrű folyékony levegőben,
lakatlanul maradt alakja.
141
A hallgató Berzsenyi *83
Szép, szép az édes Csalatás, a hit,
mikor játszva felleng a lelkes élet,
idézni szent berkek tündéreit,
felelni nők villámkacér szemének
és estente, ha víg kedvre derít
nektárjával az arany latin ének,
horáci verseket szerezni késő
unokáknak a megelégedésről.
Tanítani az ifjakat komoly
szóval körülkeríteni a telket,
és mert a világ bús tengere forr,
felajzani a szilaj szenvedelmet,
szólni a kor gőztorlatairól,
felverni az alvó nemzeti lelket.
S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez),
boreász illik szent poéziséhez.
Él még (de él?) nemzete istene!
Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!
S gyémántpajzsában sérthetetlen-e
a parlagi szent egyedülvalóság?
S miféle igazságra intenek
porviharban a sivatagi orcák?
Ha a zabolák s kötelek szakadnak,
hogy maradhatni magyarnak s szabadnak?
142
Hova lett az a szép ifjú világ?
Már nem ragadoz dala árja többé.
Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,
ront és teremt az egykedvű öröklét.
A képtelen harc kint-bent tart tovább,
tusakodik a soha és örökké-
de viszolyog az iszonyú igéktől,
a lélek már a hallgatásba épül.
Mert gyötrelmes a látás kínja, ha
megbomlik hirtelen a biztos eszme,
ha újra szét kell válogatnia,
mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.
A puszta ország vad sivataga!
A szikkasztó szelekben tévedezve
temérdek lelke ütötten legörbed:
nem szeret semmit, de nem is gyülölhet.
Mert utoljára már csak ez marad.
Zúzott homlokkal próbált lehetetlen,
vérrögökké alvadt sötét harag,
megkeserült dac, mégis-újrakezdem,
a ragyogó, otromba roncs-szavak,
a néma hattyú a hideg vizekben,
hunyó tűznél tűnődni félig-ébren
a tündér változatok műhelyében.
143
Ahogy leghívebb mesterünk tanítja *84
Ahogy leghívebb mesterünk tanítja,
az ész: kifogni minden kényszeren,
reszketve is, világ, gazságaidra,
mely minden élőn bokrosan terem,
s felfalja fészkét, mesebeli hidra,
nemet mondani mégis, kénytelen,
csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp
nem óvhatja az ember a magáét.
A magáét, de közös lázban égve,
s szégyenben is, ha, szabad akarat
kisemmizettje, búvik fedezékbe
a sérthetetlen csillagok alatt.
Az istenek halnak, az ember él – de
milyen kevés, ami közös maradt,
amit meghagyott a rosszkedvű évszak
annak, kinek nem jó érv az erőszak.
Aki a végső képletekre réved
nyugtalanul, bár annyi testközel
madártest-lüktetésű édes élet
szólítja fogható igéivel
egy még lakható sarkában a térnek,
annyi gyönyörrel lankasztó teher,
sóvár kívánság és kimondhatatlan
nyilallás az oly esendő anyagban.
144
S mivégre mindez? A közel s a távol
miképp lehet egy-szívű egy-alak?
És miképp, hogy a szenvedés s a mámor
túlajzott húrjáról szálló szavak
kiváljanak a soknemű homályból,
s valami pontos célba csapjanak?
S felépülhet, belőle, valahára
egy eszme-ország, mindenek javára?
Vagy az a végérvényesen személyes,
az a mással már meg nem osztható
fájdalom, melyet minden íze érez,
az a szétroncsolt élet mire jó?
Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez
nem férhet hozzá a kínvallató,
hogy nyomorában is sebezhetetlen
ereje a megsebzett néma testben?
145
Ragyogjon hetven csillaga *85
Mert benne a forgó homály
megfényesül, formát talál,
mert legsötétebb éjjele
is bolygó lelkekkel tele,
mert benne egy égbolt delel
mozdulatlan jegyeivel,
mert benne százfelé hasad
s megáll a kerek pillanat,
mert benne az anyag tömör
teljességében tündököl,
mert benne az anyagtalan
mennydörgő-villámló folyam,
mert annyi formát meglakott,
kedvére váltott alakot,
mert benne a csend és a szó
egyforma tűzzel lángoló,
mert ha kimondja szavait,
minden hozzákezesedik,
mert szolga s király egymaga –
ragyogjon hetven csillaga!
146
Szárszó, november *86
Hallani folyton hallani
gyötrött gerendák nyöszörögnek
reves panaszt a hajnali
keserű füst erezte ködnek
görcsfákon pincezöld selyem
szakállt eresztenek az odvak
eleven és élettelen
testek nyirokban taknyosodnak
itt-ott nyomok madárkarom
szálkás írása érthetetlen
gyűrött-fémforgács-fájdalom
sajog meszes hajszálerekben
az anyag roncsol s alakít
részvétlen terve hogy beteljen
az ember addig él amíg
magára vall nem maga ellen
az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg fel nem éli érveit
meghajszolva és bekerítve
mind kopárabb mind érthetőbb
jeleket küld a rög a rögnek
elszabadult bádogtetők
délnek bukdosva mennydörögnek
147
valószínűtlen madarak
koszlott vászonháttérre dobva
helyben vergődve szállanak
a távoladó távolokba
konok bogárnesz tapogat
alakot vált a bűn az érdem
a kinn hagyott világ rohad
a híg terek talajvizében
148
Héraclius Gloss töprengései
Váratlan kegyelem *87
Honnan ez a tündöklő izenet,
a ritkuló földön váratlanul
fellobbant kegyelem?
Egy szál jegenye éles rajza félig
a halvány hegy kiterjedéstelen
lapján, félig a már lombtalan égen.
Vagy szívünk félhomályos falain
az erek törékeny mintázatán
földerengő jelek.
A szemhéj narancssárga éjjelében
a hús homályos sejtelmeiből
már-már testté sűrűdő látomás:
egy töredezett arc megsajduló
káprázatában ó, micsoda évek
zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,
nevezhetetlen érzések sötét
villámait lobbantva benső
égboltunk fényérzékeny anyagában.
Vagy egy ház megroskadt oromzata
fölött az ég világos lüktetése:
egy tömböt, egy formát kivág
az egynemű létezés anyagából
emlékeinkbe rögződő pecsétül.
És hangok is egy még meg nem szilárdult
világ morajló katlanaiból,
egy tenger habzó visszaáradása
hordaléka vak barlangjain át
a mozdulatlan csönd fészke felé.
151
A széltörésben *88
Ezek a félelmes napok.
Vérző tetőkön szalmacsóva-
láng kap a tántorgó bozótba,
menekülő vadállatok
szívébe villám csap a távol
zajtalan forgó viharából.
Még két napig, még egy napig
a széltörésben szerteszéledt
maradék védhetetlen élet
rendezi zilált sorait,
készen, hogy a hagymázas álom
forró ködében útra váljon.
A szív, a szív is tudja már,
megtorpan a sebzett gerincen,
hogy a lakatlan nagy lapály
káprázatába letekintsen,
ahol egy áttört kékbe metszett
jegenye vékony lángja reszket.
152
A teremtés *89
…majd felbúgnak az érdes sziklatorkok,
barbár tülkök egy ősvilági táj
forró sivatagában,
hol semmi sincs, fukar nyomai csak
egy magvaiba menekült világnak:
egy réz bokor vagy egy maroknyi száraz
fémforgács fű s talán valami élő:
vedlett madár, valószínűtlen állat
mészfehér ürüléke, fészke,
s valami moraj, tenger vagy folyam
túl a kopár gerincen –
megzendülnek az érdes sziklakürtök
az embertelen kékkel és ezüsttel
csillámló vagy vasszürke szirtek
barlangjaiban forrására gyűl
a szűkös lázas élet –
és hirtelen valami izgalom
villámlik át a földön és a menny
feszes selyemből örvénylő lilába
bolydul, s egy óriás verejtékgyöngyös arc
gyámoltalan prédául odavetve
a mély tántorgó rengéseinek –
153
A csigázott test görcse-lankadása,
a szakadozott zihálás csecsétől
a horpadó, feltorladó hasig,
a remegés a nyakszirt tollpihés
teknőjétől a csigolyákon át
a tompor tündöklő ikerhegyéig,
a ragadozó vadállatszagot
párolgó test sötét bozótja közt
az öl bársony falán-redőin át-
ütő harmat mohó kínálkozása,
a száj, a kéz, a hónalj és a combok
nyílása-zárulása,
mert egész lénye kész, hogy befogadja
a hímtagot
egy örökké érvényes pillanatra.
154
A szív a hús a csont *90
Ahogy ez a lelassított vihar
hol visszfogott hol nekieresztett
idegenszerű hatalmaival
koptatja marja ezt a színevesztett
vidéket ahogy még meg-megnyilall
a tüze egy váratlan égitestnek
ahogy a márgás pusztaság határán
kirajzolódik egy otromba bálvány
egymáson át dereng a volt a van
hol ez hol az képzik meg élesebben
úgy rémlik olykor lenn a lángtalan
égő katlanban egy bevégezetlen
ösztön tétova szándékaiban
egy óriás test lüktetése rebben
és mintha még átütne holmi vékony
világosság a rothadt hulladékon
Himlőhelyes táblákon elveszett
karavánok inognak át a távol
csigahéjbolton halvány erezet
csak sejthető jelentéssel világol
gazdátlanul kallódó nagy kezek
ütköznek ki az esztendők porából
s a sérülékeny lények földi teste
halálos gyöngeséggel bélyegezve
155
Bitang vénségem márgaarcú társa
e lakatlan föld barlangjaiból
induljunk maradék holmink elásva
az immár végérvényesen komor
egek alatt ziháló utazásra
a láthatár felé hol összeforr
az óceáni szelek járta ritka
levegőben víz égbolt parti szikla
A szív a hús a csont sötét virága
elvetve sarjad láthatatlanul
a szív a hús a csont fekete máglya
poklára vetve romlik alakul
a láz a reves csont húsát lerágja
a szív a hús a csont törvényt tanul
mindent feledve s nem feledve mégse
az alakot vesztő nehézkedésre
De szigonyfejjel-törzzsel felfelé tör
de visszaszívja egy mohó torok
de lángját újra felfuvintja vérbő
virágaival romlatlan forog
a kert de túlhevült naprendszeréből
egy-egy felesleges bolygót kidob
de lángol hogy magával feleselve
beteljen egy fehérjecsöppje terve
156
Asszonypanasz *91
Hiszen mi egymást mégis hogy lehet
nincs szeme szája csak a gyűlölet
nincs combom farom fogni keze csak
az oktalan meggyűlő indulat
csak a szederjes nincs-mit-mondani
csak kiökrendett gané-szavai
De hiszen mi egymással napra nap
ízét szagát ízemet szagomat
hisz egymásban száj szájat kéz kezet
és mindörökké és mégsem lehet
Hisz egymással mi egy-test egy-gyönyör
álmaim forgó üregeiből
eszméletem színéig felsajog
ha még lehetne valahogy sehogy
hiszen a szó a csend mindennapok
kőgörgeléke csontházon kopog
Hiszen mi egymást zsákutcába fut
a salétromos omló alagút
csak rothadó szemét csak matt kova
mészkősömör sehonnan sehova
ha a feszültség valahol kicsap
gyújtózsinór-sistergés pillanat
Hiszen mi egymást villog mint a kés
dúlt járatokban mészhéj-recsegés
157
Aszály *92
Lángban-homályban áll a nap.
Lázas, lobos sikátorokban
varas gyíkbőr tető alatt
sárga, alacsony szél szalad,
gyér füsttel hirtelen kilobban.
A tehetetlen délutánban
hallani mégis: valahol
forró szemetet, port sodor,
felkap s elejt valami áram.
Mintha iszonytató teher
alól most nyomakodna fel
tüskés halántéklüktetéssel,
félig beforrt sebeivel
kínlódva s fel nem adva mégsem,
egy megnyomott, otromba fej.
Romló anyagban, megapadva,
kocsonyásan tapad a plazma
az összeesett sejtfalakra.
Az üledék alól kiásott,
színehagyott, szövete-vásott
arcon a földalatti évek
tüzében csontig beleégett,
célszerűtlen futó vonások.
158
Hiába volna ezerennyi
időbe, térbe belevetve.
Hiába fészkel meg lakatlan
sorsokban, elhagyott alakban.
Esélyek múlnak el felette,
s értelme nem tud megjelenni.
159
Az elhagyott színtér *93
Lompos madár, lassan mozog,
nehézkesen a fára zökken.
Szél mossa szét a bírhatót
egyközepű foszló körökben.
A hegyélen sötét bozót-
tűz készül, lobban füstölögve.
Egy élőlény a messze hőtől
megperzselődve visszahőköl.
Az elhagyott színtér lakatlan.
Nem a gorombán összeácsolt
nagy gerendák tagolta bádog-
tetős, rücskös-polyvás agyaggal
tapasztott elporló világok –
A hólyagos falak közötti
valamennyi valaha volt
képből, helyzetből költözött ki,
s vesztett a lélek alakot.
Honnan jön mégis ez a fényjel?
Elmosódó üzenetével
ott marad szemhéjunk alatt.
Van úgy, hogy a visszhangos éjjel
színén arcok homálylanak.
160
Fakó arcok redőiben
esztendők érdes üledéke.
S elforognak a színtelen
álmok fullasztó közegébe.
161
Mikor kormozva csonkig égnek *94
Mikor kormozva csonkig égnek
gyertyái a bitang határnak
mikor az édes semmiségek
szétzüllenek s új rendbe állnak
mikor a forgó porgomolyból
a hatkor még hályogos égalj
lapján egy hangra visszafordul
az egyetlen-test seregélyraj
mikor rekedtre vált az ünnep
részeg kedve mikor a vásott
szövedéken már szembetűnnek
a kopások a szakadások
mikor komorabb napra készít
a reggel s görcsösen köhögve
valami jármű elenyészik
a rothadt cefre szagú ködbe
mikor még szinte észrevétlen
foltokban érdes pikkelyekben
kiütközik a szép szeméten
valami jóvátehetetlen
s a szeszélyes mintájú forma
felfedi az élesre ajzott
tekintetnek gyorsan romolva
a pontos vékony szálú rajzot
162
mikor a szín a fény az árnyék
az anyag szaga íze nedve
bekerítve és fenyegetve
csak mondja mondja a magáét
mikor a fák még lobbanékony
hevükben megmeredve állnak
mikor a nyirkos hasadékon
minden az érett magra árad
mikor vékony álmában odva
melegében mindenre éber
érzékeivel ösztönével
figyel a készülő zajokra
amikor álmában az állat
megérzi közelét a teste
éjszakájában tévedezve
az övénél nagyobb halálnak
163
Hogy ezt hogy így értem de mégsem *95
hogy ezt hogy így értem de mégsem
mert készen ki lehetne készen
hol milyen világvégi fészken
nevelte dühét rombolásra
jajongva ront bőrömmel érzem
ing-reng ahogy zokogva rázza
ahogy markolja és csigázza
ahogy a semmi rést a részben
ahogy szétárad az egészben
megroppan gyönge gyönge váza
de készen ki lehetne készen
hol hozzád út a szenvedésben
jajongva ront a szél a házra
én meghaltam már de te élsz nem
hogy ezt hogy így értem de mégsem
164
Mert szomjúhozva mert kétségbeesve *96
Mert szomjúhozva mert kétségbeesve
mert minden áldott este minden este
mielőtt a tisztátlan ritka álom
goromba szőrzsákjába durva
szövésű semmijébe hullna
szétzüllő napom szomjúhozva várom
hogy mégis az innenső partra vesse
az esztelen remény hogy mégse mégse
egy nyüzsgő óceán hullámverése
hogy itt álljon hogy itt előttem álljon
ki testemben testetlen tévedezve
mert szomjúhozva mert kétségbeesve
hogy szóljon hogy mi ez mit kell csinálnom
amíg még itt még innen a halálon
végre megjött de rám felém se nézett
pedig a lélek testté lett egész lett
szemem szám bőröm tudta még de rajta
felismerhető nem volt semmi részlet
meztelen volt csak altestét takarta
keskeny vászonpólyába volt csavarva
úgy haladt ahogy kedvük ellenére
megidézett közönyös jelenések
térnek hányattatásuk színhelyére
külön időmbe mily isten vetette
oda ahol gyermekkorom folyója
mohos hegyek közül kilép a síkra
jön keletről lefordul délre szirma
alatt sásvár felé nagy ívet írva
a vízbe bukott és látszott a vízben
165
valószínűtlenül fehér mezítlen
teste körül hogy hullámzik a pólya
iszonyúnak tűnt mégis gyönyörűnek
ahogy lélegzettelenül lebegve
túl súlyos fejével előre süllyedt
és fogtam és magamhoz szoritottam
és érzett a kis testben rohamokban
lágy rándulások sorozata robban
és szomjúhozva és kétségbeesve
akartam hogy kiszakadjon a testem
kötéséből még gyönge gyönge teste
166
A klinikán még egyszer *97
A klinikán még egyszer látni kellett
amit de másképp néhány napja volt csak
hogy emelkedik süllyed pőre melled
gép segítette hogy légszomjad oltsad
simogattam kék folttal tele ványadt
karodat s ingerült fájdalmam alján
túlfelén a reakcióhiánynak
éreztem mégis ott a fiatal lány
s kívántalak iszonyú szerelemmel
Tán bolyonghatott még valami lélek-
formájú benned vagy mit tudom én mi
hisz rászedett szíved még egyre bírta
bár koponyádból csorgott el a véred
a képernyőre makacsul az élet
talán szabályos cikcakkjait írta
de amiért értelme volna élni
vak útján már nem volt módom beérni
Hisz tudtam én régóta öreges lett
járásod lett aminek lenni kellett
hogy lazult-romlott ez vagy az a részlet
de öregen is szerettem a tested
a mégiscsak hibátlan szép egészet
történhetett s történhet még akármi
tudtam húsodban ízedben szagodban
megismételhetetlen alakodban
marad a pusztulásnak ellenállni
167
bevehetetlen még valami fészek
ifjúságod vad édessége ott van
s ha meztelennek láttalak az éhes
kívánság ugyanúgy ajzotta testem
a közösülés kiismerhetetlen
a részletekben teljes gyönyöréhez
168
A sárga ruha *98
hol milyen külső sötétségre vetve
nagy nyár színe szerelem színe sárga
torokhangodra lenvirág szemedre
alul bő felül feszülő ruhádra
áttetsző keskeny kékeres kezedre
hűvös érintésedre melegedre
az átkóborolt hosszú délutánra
nagy nyár színe szerelem színe sárga
de merre is talán a kecske-hegyre
vagy fel egészen a hármashatárra
húsdombjaidra lüktető hasadra
dombos csípődre suhángderekadra
már engedékeny derekadra szádra
hajad szárazvillám-zuhatagára
nyáron-szeplős meleg bőrödhöz érve
homályos fényből fényes félsötétbe
először az ürömi utca hétbe
először a hűvös támlás diványra
először akkor így együtt veled te
vetkőztél nem én vetkőztettelek le
már elvált asszony s még merő szemérem
nyár volt és mégis túlságos fehéren
sütött rám nagy formáival a tested
füsttelenül egyetlen lánggal égett
huszonhét évem huszonhárom éved
nem húztad fel ahogy más nők a térded
de elhagyott csak elhagyott szemérmed
tudtam erőszakos nőstényszagodban
ott van édes megváltatásom ott van
169
hogy itt hogy most hogy végre-valahára
fekete-üszkös időm lángra lobban
s verejtékes testem reszketni kezdett
nagy nyár színe szerelem színe sárga
170
Héraclius Gloss töprengései *99
Mióta járom egy lefokozott lét
káprázatokkal vemhes folyosóit,
ez irgalmatlanul körülhatárolt,
de sejtelmekkel villámló sötétet?
Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,
alább vagy feljebb, már kinek mi jut,
s legfeljebb az marad előtte rejtve,
hogy mily akarva-akaratlanul
tett vétkekben találtatott bűnösnek,
és talán az is, hogy miféle mérték
szerint vetették latra tetteit,
ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,
elménk beláthatatlan terein
nagy seregek vonulnak mozdulatlan
egymás lakatlan sorsain keresztül,
s emlékezetünk roppant súly alatt
egymás fölé torlódott rétegek
áttetsző földpát- vagy matt palatömbje.
Honnan különben egy-egy felszökő
homályos álomkép vagy foghatóan
világos rajzú részlet, épp csak
valami összefüggésből kivetve?
Honnan különben szorongásaink
földalatti sújtólég-robbanása,
két szemünk közt a keskeny félelem,
egy alacsonyabb rendű létre valló
riadalmaink vágtató bozótja?
S honnan egy fala-omló pillanat
oktalanul fénylő gyönyörűsége,
171
s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen
barlang alacsony pézsma-éjjelébe
a hús fekete éhétől ütötten?
Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat
hogy feszíti homorúbbra a vágy?
172
Szürke műterem
Váli Dezső képe
síkidomok formák elkülönülve
ez egy majdnem-geometria rendje
ha szürke hát hol itt a tiszta szürke
mögötte mintha cinkfehér derengne
a vékony ecsethegy rajzolta rácsnak
úgy feszül a külső fény szinte átcsap
már szinte benn a félszobányi térben
s mert a fekete kékesszürke barna
zárt mezeit hiába ostromolja
úgy árad szét úgy habzik rá a falra
hogy úgy világít az a fal fehéren
mintha nem is fal mintha semmi volna
csak a tárgyak csak azok izzanak
a forrástalan fényesség alatt
még fehérebben éppen csak kiválva
közegükből mégis szilárdan állva
szürkésfehér fehér és még fehérebb
dől neki merőleges feketének
függőleges vízszintes fekete
teremt egyensúlyt ad vázat a térnek
mert ez nem színek versengése de
lapok és síkok szerkezete
fehér fekete szürke barna tér
de legtöbb benne mégis a fehér
7
nem a festőállvány az asztalok
valami más ígéri hogy
ebben a festett térnél tágasabb
ürességben valami felszakad
hogy ez a senkié és semmié
ez a termékeny anyaméh
megnyílik befogadja és kiadja
azt ami még alig több mint a semmi
de bizonyosan meg fog majd jelenni
körülrajzolható alakja
8
A szobrász *100
Szerszámai, alkalmatlan kacatja,
az össze-vissza görbült vashuzal-
gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló
bádogdarabok, meghorpadt edények,
kicsorbult kések, vésők, kalapácsok,
s durvábbak is: agyag csiszolta
ásók, kapák, tükrös szerszámnyelek
közt csak a szűkös léténél nagyobb
vágyakozással, vagy mit tudom én:
egy őt magát túlélő olthatatlan
szomjjal nyújtózott túl a foghatón,
odáig, ahol egymás vak szívéig
fénylenek az árnyéktalan fogalmak,
ahol a már nem mérhető feszültség
iszonyatos hevében összeforr
a szitakötő-remegés s az írisz,
ezen a hasadozott fennsikon
vakon keresve a lázas anyag
tapinthatatlan édes lüktetését,
egy madár tolla melegét, a rózsa
gyöngyház-hús bujaságát, egy levél
túlfinomult csipkézetét vagy érdes
csontrendszerét egy hosszú búzaszárnak,
e pengékkel s pihékkel remegő
fojtó fészek-magányban,
és körül vaktában egymásra hányva
az elnagyolt tehetetlen koloncok –
173
egy tétován próbálkozó vonal
váratlan megiramodása-íve,
egy nyitott száj a kőben, szinte hang már,
vagy öt szikár ujj majdnem-mozdulása.
174
Versfordítások
113 114
Anette von Droste-Hülshoff (1797–1876)
Ég veletek
Ég veletek, csak így van ez!
Vitorlátok csattog, feszül,
hagyjatok itt kísértetes,
sivár házamban egyedül.
Ég veletek, s vigyétek el
szívem s végső napsugaram!
Ha egyszer úgyis válni kell,
váljunk el haladéktalan.
Itt éljek, hol habkoronás
hullámain ringat tavam,
az Alpok lelkével, varázs-
igémmel s énemmel, magam!
Magam, de nem társtalanul,
megrendülten, de törve nem,
amíg a szent fény még kigyúl,
még rám tekint kegyelmesen.
Amíg az erdőrengeteg
dalt zsong a leveleivel,
s minden szurdokban, szirten egy
barátságos tündér figyel.
Míg égre nyújthatom szabad
karomat erővel teli,
s a vad keselyűhang a vad
múzsát szívemben felveri.
115
Anette von Droste-Hülshoff
A nyöszörgő teremtmény
Nyirkos szél lengett, a napot
szürkével függönyözte be,
szobájában mélázgatott
az Úr megpróbált gyermeke.
Bágyadtság nehezült szívére,
feje kábult volt, tétova,
szellemét is befolyta vére
súlyos, bolyhos ködbársonya.
A társa csak szél és madár,
a magányt választotta ő,
egy roppant sóhajtás a táj,
s már szinte szétfolyt tér, idő.
Megadatott éreznie,
hogy zúg az áradó öröklét,
de hallgatni kellett szive
verését is, a lüktető vért.
Csak ült, tűnődött egyedül,
a fű közül tücsökzene
szólt érdesen, nagy messziről
Halk kaszapengés szállt ide.
Arca körül egy kis riadt
faliméh röpdösött, keringélt,
köntösét félrehúzta, hadd
bújhasson be fészkébe ismét.
A kövön egy bogár inalt
félénken mind elébb s elébb,
majd a mohába dugva, majd
a repedésbe csöpp fejét.
Táplálékot keresve szállt
arra egy kis kenderike,
hangjára az ijedt bogár
a köntösujjba bújt bele.
Ráeszmélt: Isten átka nem
az emberi lényt sújtja csak,
nehéz, homályos gyötrelem:
ott van kis féregben, riadt
vadban, növényben, mely a réten
elaszva, szomjúhozva teng,
a földön valamennyi lényben,
s az égtől megváltást eseng.
S hogy bűnéért a föld ura
az édent hogy vesztette el,
s hogy átok szállt szolgáira,
hogy nekik is bűnhődni kell,
s hogy vitték szét a szűz erek
a kínt, dühöt, romlást, halált,
s őt, bűnöst, lelkiismeret
hegyes tüskéje járta át.
Az vele alszik, vele kél
minden hajnalban, álmait
éjszaka felhasítja, vér
csurog belőlük napokig.
Le nem igázza azt a kínt
se hetyke gőg, se zabolátlan
öröm, ha fúr percegve, mint
a láthatatlan szú a fában.
Van olyan tiszta, hogy szive
mélyén egy kép ne rejlene,
amiért mellét vernie
keserűen ne kellene?
S van olyan megátalkodott,
ki ne érezne egy igére
sajgó, heves bűnbánatot,
s ne tódulna arcába vére?
De van egy teher, senki se
érzi, s mindenki viseli,
mint a bűn, olyan fekete,
s ugyanegy öl szülöttei,
mint légnyomást, csak a beteg
test érzi, hordjuk öntudatlan,
mint koporsó véres sebet,
alaktalan sziklát a katlan.
A gyilkosság nagy bűne ez,
mellyel minden fertőzve van,
a kedves és a kellemes,
s az állat is, az oktalan,
az alattomos és ravasz
indulat, amely élni hajtja,
és emésztő fájdalma, s az
enyészet rothadása rajta.
116
Anette von Droste-Hülshoff
Az év utolsó napján
Az év lejár,
surrogva fut le fonala,
egy kurta óra, s rémitő
sírjába hull peregve a
valaha oly élő idő.
Szám néma már.
Éj, végtelen!
Van nyitva még szem? Hogy neszez
futtod a ház falaiban,
nagy idő! Borzadok. De ez
lesz az utolsó társtalan
órám nekem.
Megméretett,
amit tettem s gondoltam én,
amit formált szívem, fejem,
ott áll a mennyek küszöbén,
mint komoly őr. Fél győzelem!
Nehéz eset!
A szél bele-
csap az ablakba, fergeteg-
szárnnyal az évet szétveri,
nem hagy csillagsütésben egy
árnyat se békén múlni ki.
Bűn gyermeke!
Nem volt-e mély,
fojtott moraj minden napod,
börtön-melledbe zárva, hol
kő követ tört, morzsolgatott,
s fagyot zihált pusztáiról
a sarki éj?
A mécsesem
pislákol, issza maradék
olaját, végső cseppjeit.
Életem is kormolva ég,
s némán, sötéten megnyilik
a sírverem.
117
Körébe zár
az év futása, s életem
e helyt, rég tudtam, véget ér,
szívemben mégis féktelen
izzott a balga szenvedély.
Ó, borzadály!
A homlokom
merő nyirok. Egy halavány
csillag nedvesen hunyorog.
A szerelem csillaga tán,
gyér fényével rosszalja, hogy
búslakodom.
Mily hang tör át
az éjen? Gyászmelódia!
Már szól az ércszájú harang.
Ó, végórámon, Ég Ura,
meg ne tagadd irgalmadat!
Az év lejárt!
Giacomo Leopardi (1798–1837)
A remete rigó
Magánosan, a régi torony ormán,
nem szűnsz, remete rigó, a határnak
napszállatig dalolni. Tévedezve
bolyong a völgy felett a tiszta ének.
Ünnepet ül a messze
mezőkön a tavasz, s a levegőben
csillámlik, hogy láttán a szív megenyhül.
Hallik: a nyáj mind béget, bőg a csorda.
Versengve száll, kört körre ró, csapongva,
örvendezik jöttén áldott időknek
vidám madárnép fenn a szabad égen.
Te messziről tűnődve nézed őket.
118
Nem vágysz velük repülni,
nem kell a társ, az ujjongás, a víg had.
Dalolsz – és elvirítnak
virágai az évnek, életednek.
Mily egyszabású, ó jaj!
természetünk: vigasságot, mosolygást,
a zsenge kornak édes egy-családját,
az ifjúsággal egytestvér szerelmet
– keserű sóhaját esett időnknek –
nem óhajtom, lám, én se – mért, ki tudja?
Sőt elfutván előlök,
magányba menekűlök,
idegenként hazámban,
így tűnik életem tavasza messze.
E napot, melyen íme, győz az este,
falunkban rég szokás megünnepelni.
Harangzúgás bolyong a kék magasban,
acélcsövek távol dörgése hallik,
mely háztól házig visszhangozva csattan.
A lányok és legények
ünneplőben kijőnek,
járják az utcát szerteszéledezve,
egymásra néznek, és szívük megörvend.
S én egyes-egymagamban
barangolok az elhagyott mezőben,
halasztván más időre
a kedvtelést, tréfát – tekintetem csak
kószál a fényözönben.
Derűs napunk múltán a nap a kéken
ködlő hegyek mögé hull,
s kihuny, és mintha mondaná: mi dőre
a boldog ifjúság, s milyen tünékeny!
Magános kismadár, ha életednek
a csillagábrák szabta estje eljő,
nem kell megbánnod akkor
semmit – hiszen a természet gyümölcse
benned minden kívánság.
De én, ha majd az aggkor
átkozott küszöbétől
nincs mód semerre térnem,
ha szívhez szólni néma lesz e két szem,
s üres világba lát, s e mái napnál
zordabbra immár és kietlenebbre,
119
mint nézek vissza onnan
ez évekre s magamra – majd kitetszik.
Jaj, szánni-bánni lesz mit,
s vigasztalan bár, visszanézek egyre.
Mihail Lermontov (1814–1841)
Monológ
A hitványság ad üdvöt csak e földön.
Mit ér tudás, dicsőségvágy, tehetség,
mit a szabadság lángoló szerelme,
ha élnünk velük úgysem adatott meg.
Észak fiai, mint e táj növénye,
kurtán virágzunk, kora hervadás vár,
mint téli nap a szürke láthatáron,
az életünk oly komor, oly homályos,
és olyan rövid egyhangú folyása.
Szülőhazánk, úgy tetszik, fojtogat,
nehéz a szív, emésztődik a lélek,
szép szerelmet, barátságot nem ismer.
Meddő vihar csigázza ifjúságunk,
vétek apasztja rossz mérgeivel,
és keserű poharat nyújt a fásult
élet, és semmi sem deríti fel.
Mihail Lermontov
Ima
Ne sújtson átkod, könyörülj meg
rajtam, ne büntess, Istenem,
hogy e sötét siralomvölgyet
s szenvedélyeit szeretem.
Hogy élő igéid patakja
lelkem ritkán öntözte meg,
hogy hajlékodat odahagyva
elmém béklyótlan tévelyeg.
120
Hogy kebelemből sisteregve
a láva-szenvedély kicsap,
hogy homályt lobbant a szememre
az iszonyatos indulat.
Hogy tehozzád hajolni félek,
s e földi tér szűk énnekem,
s nem hozzád szárnyaló dicséret,
Teremtőm, bűnös énekem.
Vagy ezt a lángot oltsd ki bennem
e vad tűzvészt fékezd te meg,
tedd, hogy e szív kővé meredjen,
vakítsd meg e sóvár szemet!
Irtsd ki bennem iszonyú szomját,
maró szomját a dalnak – add,
hogy megtaláljam újra Hozzád
vezérlő Keskeny Utadat!
Mihail Lermontov
Vihar
Vihar bőg, füstölög a felleg
a sötét tengermély felett,
vad hullámok birokra kelnek,
forrongva feltüremlenek.
Tűzszalag: fent a sziklafokra
villámkígyó tekeredik,
zúg minden elem háborogva,
s én mozdulatlan állok itt.
Állok – borzad-e földön-égen
tülekvő vészben az, aki
hiába égett életében,
akit megcsaltak álmai?
Kire úgy tekergett a lelkek
mérge, a rágalom, ahogy
a szirt körül ti sisteregtek,
veszedelmes tűzangyalok?
Ó nem! – komor ég lángja, lobbanj,
süvölts felettem, förgeteg!
Bennem jéghideg nyugalom van,
én remegést nem ismerek.
121
Mihail Lermontov
Este, eső után
Kinézek: már kihunyt a láthatár,
az oszlopfőkön búcsúzó sugár,
ormon, kupolán, házak tetején
lobog szemet kápráztatón a fény.
Sötét felhők szegélye lángoló,
mint tekergődző égi tűzkigyó,
a kerten át fürgécske szél szalad,
borzolja a nedves fűszálakat…
Magános szál virág a fű között.
Gyöngyszem, Keletről messze költözött:
kelyhén egy csöppnyi víz csillog-remeg,
s ő áll, fejét lehajtva, réveteg,
mint végzetes bánat sújtotta lány:
búsong – s öröm süt át a bánatán.
Bár lángoló szeméből könny csorog,
enszépségére gondol – s mosolyog.
Mihail Lermontov
Kaukázusi reggel
Virrad – bozontos hegycsúcsok fölött
vad fátyolként lobog az éji köd.
Alszik a ménes még, a hegy alatt
csend van, a csermely fut neszezve csak.
Az újszülött fény a felhőkön át
most a szirtre lobbantja bíborát,
rózsás tündöklés árad – itt-amott
habokon, sátrak ormán felragyog.
Árnyas berkekben fürdő szép szüzek
pirulnak így, lesütik szemüket,
ha jő az ifjú – s nem futhatnak el,
hiszen a kedves tolvaj már közel!
122
Mihail Lermontov
Kereszt a sziklán
Kaukázusi bérc tetején, hova csak
a pusztai héja találhat utat,
egy vén fakereszt szuvasul, feketül,
szél gyötri; eső veri szüntelenül.
Már nyomtalanul nagy idő tovaszállt,
mióta igy őrzi a puszta határt,
mint égre emelt kar a szikla felett,
nyújtózik, elérni a fellegeket.
Feljutni csak egyszer a szirtre! Imát
zokogni, mely égve az égre kiált,
ledobni a létet a láncaival,
repülni veled, komor éji vihar!
Mihail Lermontov
Jóslat
Fekete év jön, rémségek kora,
a porba hull a cári korona,
feledi a tömeg bálványait,
és halállal és vérrel töltözik.
Az ártatlan nőt és a kisdedet
a letiport törvény nem óvja meg.
Bűzlő hullákból dögvész kel, komor
falvakon át sötéten kóborol,
a szomorú viskókba bekiált,
ínség szaggatja a szegény hazát.
Tűzfény vereslik hánykódó habon,
s egy óriás jön azon a napon,
s te megismered őt, s tudod, miért
tart a kezében villogó acélt.
Jaj lesz neked! Hiába sírsz neki,
jajgatásodat ő csak neveti.
S oly rettentő s borús egész maga,
mint köpenye s felséges homloka.
123
Mihail Lermontov
1831. június 11-én
1
Gyerekkoromban mindig a csodát
hajszoltam, csak ködös ábrándjait
szerettem, nem érdekelt a világ,
melyben csak kurta pillanatokig
éltem, s e gyötrő pillanatokat
elvetettem aztán legtitkosabb
álmaimba – s nem lett álombeli
világom komor, mint az igazi.
2
Elragadott olykor a gondolat,
s más léteket, korokat éltem át
egy perc alatt. És olykor rám szakadt
valami testetlen szomoruság,
és sírtam, s ködalakjaim, kiket
perzselt koholt gyűlölet-szeretet,
nem voltak földi lények másai.
Ez ördögi volt, amaz angyali.
3
Hogy írhatnám le hideg betüvel
a gondolatok viharát! A szó
oly fogyatékos, hogy beszélje el
a sóvárgott gyönyört, a lángoló,
felfokozott szenvedélyt? Hasztalan
érzem magamban, nincsen rá szavam.
Meghalnék, ha át tudnám valaki
másba csak egy cseppjét is önteni!
124
4
Hírnév, dicsőség mily haszontalan!
Hatalmuk van mégis a lelkemen.
Ők rendelik feláldoznom magam,
s míg gyötrő napjaimat cipelem,
megvetve, céltalan, nyugodt vagyok,
mert egy próféta azt jósolta, hogy
nem halok meg, s a halálnak adom
cserébe minden földi birtokom.
5
Hanem az égin nem fog a halál.
Ha por leszek már, nagy eszméimen
elámul a világ, nem érti bár.
És te, angyalom, nem halsz meg te sem,
mivel szerelmem majd a boldogabb,
a halhatatlan létnek visszaad.
És együtt említik kettőnk nevét.
Halottakat ki szakítana szét?
6
A halottakat nem ítélik el.
A fiúnak szent, amit apja még
elátkozott. Megvénülni se kell,
hogy ezt belássuk. Hamar jön a vég.
Alig hosszabb az ember élete
a virágénál – ez s az: semmi se
a nagy időben. Rothadatlanul
bölcsőjét csak a lélek éli túl.
125
7
S a lélek műve. Olykor egymagam
álltam a parton, néztem önfeledt
gyönyörrel, hogy a kék víz hogy rohan,
hogy türemlik a hab, hogy sistereg
habtaraján a tajtékpántlika,
s már csak a víz egyhangú moraja
zúgott, agyamban az az egy maradt,
elmosta minden gondolatomat.
8
Ott boldog voltam. Ó, feledni a
feledhetetlent! Gyönyörű szemét,
mely annyi kínnak, könnynek volt oka,
az őrjítőt! Más férfi bírja rég.
És én is régen más nőt szeretek,
mást akarok szeretni, s az eget
kérem, hogy új kínokkal verne, de
csak él bennem a múlt kísértete.
9
Nem tartja számon sorsom a világ.
Magamnak, másnak terhére vagyok.
Homlokomon borús szomoruság,
hideg gőgömben fel nem olvadok.
A tömeg tán gonosznak is hihet.
De mért feltörni durván e szivet,
miért akarják tudni: benseje
mit rejt: fekete éjt-e, tüzet-e.
10
Az égen sötét felhő gomolyog,
és fekete szívében végzetes
tűz rejtezik, egyszerre fellobog,
s ahova hull, ott minden hamu lesz,
s a fellegekbe lángja visszahal.
Ki ismerős komor titkaival?
Ki lát a felhők szívébe? S ugyan
mivégre is? Eltűnnek nyomtalan.
126
11
A jövő nyugtalanítja szivem.
Hogyan végzem majd, hol rendeltetett
bolyongnia szellememnek, milyen
tájon találok kedves lelkeket?
De aki szeretett, ki hangomat
meghallja-ismeri… Ó, megszakad
szívem, mert úgy szeretni bűn, ahogy
én szeretek, de másképp nem tudok.
12
A szerelemben nem hisznek sokan,
s ők boldogok. Másoknak az egész
csak kívánság, mely vérükben fogan,
az agy zavara, álomjelenés.
Én nem tudom, mi, de annyit tudok,
hogy az érzések közt a legnagyobb,
hogy nélküle élnem már nem lehet,
s ha szeretek, minden ízem szeret.
13
Megcsalva is így vallom. Mily pokol
bennem a szív, ha szenvedélytelen!
Mély sebeiben él az ifjukor
szép istenasszonya, a szerelem.
A romok résein a napvilág
iránt a nyírfa így nyomakszik át.
A szemnek zsenge zöldje mily öröm!
Díszként virul a zord gránitkövön.
14
Szánja sorsát a vándor jövevény,
oly védtelen, oly gyámoltalan áll
vad viharokban, hőségben szegény,
s elsorvasztja a korai halál.
De az én fámat nem tépheti ki
az orkán: szívósak gyökerei.
Ily parttalan csak tört szívben, csak ott
lehet a szenvedély ilyen konok.
127
15
Nem rokkantja meg súlyával a lét,
a büszke lelket nem dermeszti meg,
csak fellobbantja lázadó dühét,
de nem teríti le. Bosszút liheg,
a győzhetetlen ellen harcba száll,
kész iszonyatos gaztettekre már,
ki boldoggá tehetne ezreket.
Ily szívvel isten lesz vagy szörnyeteg.
16
A puszta mindig kedves volt nekem.
Szeretem kopár dombjait, szilaj
szélvészeit, a héját az egen,
a sík teret felhőárnyaival.
A vad ménes béklyótlan nyargal itt,
s a kék magasban vérre szomjazik
a ragadozó madár, s a szabad
felhőrajok ragyogva szállanak.
17
Az örökkévalóság óriás
gondolata egyszerre megrohan,
ha rádzúdul a puszta, leigáz
nagy tengere, a kék határtalan,
és a mindenség minden szólama
megvilágosul, minden valaha
átélt öröm, keserű szenvedés.
S egyszerű sorsoddal a számvetés.
18
Láttad-e már a vad hegyormokat,
mikor a nap a láthatárhoz ér?
Nyugaton még a felhők izzanak,
keletről árnnyal közelít az éj.
Lenn szirtfokok, bozótok, köd röpül,
égbenyúló hegyek köröskörül,
mint vihar után tépett fellegek.
S a különös csúcsok tündöklenek.
128
19
A tűnt idővel csordultig teli
viharzik a szív. A tűz-álom a
múlt csontvázát életre bűvöli,
s oly gyönyörű minden, mint valaha.
Így nézzük régi képünket: ha nem
hasonlít is már, félig idegen,
s a kép őrzi csak – kioltotta rég
a kor, a szenvedély szemünk tüzét.
20
A természet piramisainál,
a havasoknál a földön mi szebb?
Kőfenségük mozdíthatatlan áll,
király, hatalom nem rendíti meg.
Nagy homlokukon felhőgomolyok
verődnek széjjel, villámtűz lobog
ormaikon. Elfödi azt, aki
közel az éghez, le nem győzheti.
21
De szomorú a pusztaság, ahol
ringatva a bús árvalányhajat,
az északi szél mordan kóborol,
előtte porfelhők száguldanak.
Kémlelheti a végtelen határt,
a fürkész szem egy-két nyírfát ha lát,
melyek a messze horizont felett
a kék homályban feketéllenek.
22
Küzdés nélkül az élet is teher.
Aki a múltba tétlen elmerül,
a jelenben üdvöt aligha nyer,
örömre lelke sohasem derül.
Én cselekedni vágyom egyre csak,
a hősi lélek folyvást bujtogat,
hogy halhatatlanná tegyem nevem.
A pihenést hírből sem ismerem.
129
23
Elmémben mindig forrong valami.
Vágy, szomorúság nem szűnik sosem
a szívemet nyugtalanítani.
Az élet nem elég hosszú nekem,
időm mindent bevégeznem kevés.
Bennem az életszomj a szenvedés
pokoltüzénél perzselőbben ég,
bár megvetem a mások életét.
24
Van néha úgy, hogy megdermed az ész,
bealkonyul a lélek, nem talál
tárgyat a vágy. Boldogság, szenvedés
közt remegő félálom, félhomály.
A lélek önnön gyötrője, sivár
börtön a lét, s rettentő a halál.
De kínjaid benned gyökérzenek,
nem vádolhatod értük az eget.
25
Ó, ezt az érzést jól ismerem én!
Nem értheti meg, nem mondhatja el
ezt se angyali, se démoni lény,
nem ismerősek gyötrelmeivel:
ez merő szentség, az merő gonosz.
Együtt csak az emberben otthonos
pokoli bűn és égi tisztaság,
a kínok kínját ezért éli át.
26
Nem érheti el senki semmiképp,
amit szeretne. Az se, kit szelíd
kedvében boldog sorssal áld az ég:
ha felidézi eltűnt éveit,
látja: lehetett volna boldogabb,
ha nem mérgezi meg a sorsharag
reményeit. De visszatérhet-é
a rohanó hullám a part felé?
130
27
Ha korbácsolja végzetes vihar,
s a messzeségbe sisteregve tör,
susogó kedves nádasaival
eszébe jut az otthoni öböl.
Jut más öbölbe majd még, úgy lehet,
de békességét nem találja meg:
ki beszáguldott óceánokat,
nem szendereg a parti szirt alatt.
28
Előre tudom baljós sorsomat.
Kora bánat ütött rám bélyeget.
Kínjaimat az ég ismeri csak,
a közönyös világ ne tudja meg.
S halhatatlan leszek. Rettenetes
végemnek messze tájon híre lesz,
és elámulnak. De szülőhazám
földjén mindenki átkot mond reám.
29
Mindenki. Nem, nem! Egy valaki van,
aki még tud forrón szeretni – bár
nem engem. Nem hiszi addig szavam,
de lángoló szíve vitába száll
az eszével – és azon a napon
eszébe villan majd a jóslatom,
s szemét, mely most merő tűz és öröm,
elfátyolozza a kései könny.
30
Hol nyugszom majd, a véres sír fölött
nem lesz kereszt, imát nem mondanak,
csak a vad ár tajtékzik, mennydörög
a puszta tájon, ködös ég alatt.
Csak egy idegen nép ifjú fiát
hozza oda majd a kíváncsiság
s az akaratlan támadt szánalom,
el-elüldögél néha síromon.
131
31
S szól: mért hogy nem értette a világ
nagy szellemét? Miért hogy szívbeli
barátokat szegény sosem talált,
s reményt szerelem nem izent neki?
Megérdemelte volna! És nehéz
lesz egyszerre a szíve, s messze néz,
hol felhők úsznak és a tengerár
azúrján egy fehér vitorla száll.
32
S a sírhalom! Az az álombeli
gyönyör! Ami nem öltött alakot,
nem teljesült, édességgel teli,
s kimondhatatlan szépséggel ragyog.
S nem mondhatom el. Nagy a gondolat,
ha nem béklyózzák szavak, ha szabad,
mint gyermekjáték, mint az éjszaka
csendjében zengő hárfamuzsika.
Mihail Lermontov
Az angyal
Szegdelte egy angyal az éji eget,
szállt halk dala, zengedezett.
Felleg, telihold, sürü csillagos ég
hallgatta a tiszta zenét.
Dalolta az édeni lombok alatt
lakozókat, a boldogokat,
s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
dicsérni az égi Királyt.
Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
egy lelket a karjaiban,
s a lélek igézett mélyeibe
átforrt – nem a szó: a zene.
132
Mardosta, gyötörte soká a csodás,
földöntuli vágyakozás.
A föld üres éneke néki mit ért
cserébe a mennyeiért?
Mihail Lermontov
Halál
Az ifjú élet lánca hát lehullt,
ütött az óra, hazavisz az út,
oda, ahol nincs múlt és nincs jövő,
nincs örökkévalóság, nincs idő,
se szenvedély, se sóvárgott öröm,
se hír, dicsőség, se keserü könny,
hol mélyen alszik emlék, öntudat,
s a szív szűk házában a föld alatt
nem érzi meg a falánk férgeket.
Megfárasztott a földi zaj. Megyek.
Talán a zajgó, lelketlen gyönyör,
az eszmélés, mely hasztalan gyötör,
talán az önző, hitvány sokaság,
mely oly bölcsen teszi az ostobát,
talán a szép, álnok szerelmü nők
lépre csalnak még halálom előtt?
Hát kezdeném az életet megint,
hordoznám bensőmben tovább e kínt,
s szeretnék és szeretnék? Istenem,
te tudod, nincs hozzá erőm nekem.
Inkább a poklok legmélyére vess,
volt napjaimért lelkem kétszeres
kínszenvedést is megnyugodva tűr,
csak el, csak el az emberek közül!
133
Mihail Lermontov
Románc
Egy szürke szikla magasult az óceán felett.
A homlokára a vihar egy mennykövet vetett.
És megrendült a sziklaszál, és kétfelé hasadt,
s két fala közt átzúg az ősz-tajtékos áradat.
Nem forrhat össze soha már, de őrzi mind a két
felén egy-léte nyomait a sok mély hasadék.
Így választott el minket is az álnok rágalom,
de idegenné neked én sosem változhatom.
Mi többet nem találkozunk, s ha meghallod nevem,
majd eltűnődve kérdezed: ki az? Nem ismerem.
S ha életem megátkozod, múltad eléd tolul,
és bennem magad átkozod meg akaratlanul.
Emlékeidből, hasztalan, kivetned nem lehet
lobogásomat, szavamat – az eltűnt perceket.
Mihail Lermontov
Nem, nem Byron, más vagyok én
Nem, nem Byron, más vagyok én,
egy választott a sokaságból,
mint ő, világ-hajszolta vándor,
de orosz lélek szállt belém.
Korábban kezdtem én, s korábban
végzem, a művem csonka lesz.
Lelkemben, mint az óceánban,
remények roncsa meredez.
Ki ismeri fekete mélyed,
nagy óceán, zord végtelen?
Ki mond el, eszmék, szenvedélyek?
Én – vagy az Ég – vagy senki sem.
Mihail Lermontov
Életre vágyom
Életre vágyom, szenvedésre!
A boldogság, a szerelem
elmémet már agyonbecézte,
homlokom túl felhőtelen.
Világ, nyugalmam végre dúld fel
134
gúnyod vad villámaival!
A költőnek keserű bú kell,
az óceánnak zord vihar.
Gyötrelmek árán akar élni,
dicsőségét véren veszi:
ne ingyen legyenek övéi
ég-föld csodás énekei.
Mihail Lermontov
Vitorla
Távol a kék ködben fehéren
magányos vitorla ragyog.
Mit keres ott a messzeségben?
A honni parton mit hagyott?
Szél zúg, hab játszik a hajóval,
árboc nyög, vitorla feszül.
Nem a boldogság hívja, ó jaj,
és nem az elől menekül!
Felette azúr ég, alatta
azúrnál fénylőbb tengerár –
s ő, lázadó, a vészt akarja,
nyugtot csak a vészben talál!
Mihail Lermontov
Szentföldi pálmaág
Hol növekedtél, hol virultál,
felelj, szentföldi pálmaág!
Mily halmok, völgyek éke voltál,
mily tájék volt szülőhazád?
A hűs Jordán szelíd lapályán
becézett fényével Kelet,
vagy Libanon zord bérci táján
nyögettek éji vad szelek?
Imát dünnyögtek? ősi zsoltárt
hallottál hajdan zengeni,
hogy leveleid összefonták
Jeruzsálem bús fiai?
135
És él-e, él-e még a pálma?
S ha tikkasztó a nyár heve,
széles levelű koronája
a vándort most is hívja-e?
Vagy elválástok túl nem élve,
akár te, búsan haldokol,
sárgára szikkadt levelére
mohón ülepszik rá a por?
Beszéld el, mondd, ki volt, ki téged
kegyesen elhozott ide?
Gyakran hajolt búsan fölébed?
Könnyei nyomát őrzöd-e?
Ő volt, az Úrnak jó vitéze,
felhőtlen homlokú, aki
mint te, mindig méltó az égre,
se gáncs, se vád nem érheti?
Titkos kéz pártfogása, gondja
most hát e sorsot rótta rád:
hű őr, hajolsz az ó ikonra,
jeruzsálemi pálmaág.
Nyájas homály, mécsláng, derengő,
kereszt, frigyláda, szent jelek.
Béke s vigasz, mindent belengő,
lebeg fölötted, körüled.
Mihail Lermontov
Mikor hullámzanak
Mikor hullámzanak a sárguló vetések,
hűs erdőn szél szalad, s felzúg a lombmoraj,
kék árnnyal fénylenek levelek közt a rések,
levél tövén lila szilvát hintál a gally,
mikor a jószagú harmat megeste
lángbíbor alkonyon vagy arany reggelen,
bokrok alól ezer megbiccenő fejecske:
köszön az ezüst gyöngyvirág nekem,
136
mikor a szakadék mélyén neszezve táncol
s kusza álomba ejt a hűs patak,
bűvös regét susog ama tündéri tájról,
ahonnan habjai alátajtékzanak,
olyankor zaklatott szívemre béke lebben,
homlokom elsimul, s érzem egyszerre, hogy
már itt a földön is boldog, boldog vagyok,
s látom az Istent az egekben!…
Mihail Lermontov
Elváltunk
Elváltunk, de képmásodat
szívem szentélye őrzi még.
A múltból sápadt árnyalak,
fellobbantod búm éjjelét.
Új szenvedély-vihar sodor,
de nem tudlak feledni, hisz
isten a dőlt istenszobor,
templom az üres templom is.
Mihail Lermontov
Ég áldjon, piszkos Oroszország
Ég áldjon, piszkos Oroszország,
rabok s urak hazája, te,
s ti, kék mundérok s gyáva szolgák
megalázkodó serege.
A Kaukázus a kiskirályok
elől talán majd eltakar.
Mindent látó szemük se lát ott,
mindent halló fülük se hall.
137
Mihail Lermontov
A tőr
Szeretlek, tőröm, hű társam, hideg,
villogó damaszkuszi penge.
Valamely méla grúz bosszúra készitett,
szabad cserkesz fent ádáz küzdelemre.
Egy kedves liliom-kéz adott hajdanán
emlékül nékem, mikor válni kellett,
s kiontott vér helyett – először volt talán –
vasadon csillogó könny, kínok gyöngye pergett.
S míg rám tapadtak az éjsötét nagy szemek
titokzatos bánattal elborulva,
mint egykor edzeni remegő tűzbe tett
pengéd, felizzottak, s kihunytak újra.
Társam, szerelem néma záloga,
bolyongván, példád nem hiába látom:
lelkem kemény, kemény, s nem változik soha,
miként te, jó acél-barátom.
Mihail Lermontov
Hálaadás
Uram, mindent, mindent köszönök, áldok:
a szenvedélyt, mely poklokra vetett,
dühödt ellenséget, álnok barátot,
csókok mérgét, keserű könnyeket,
lelkem tüzét, mely kihunyt a kietlen
pusztában, mindent, amivel a lét
csalt, ámított, csak tedd, hogy már ne kelljen
sokáig hálát adnom mindezért.
Mihail Lermontov
Mentség
Ha híre-neve semmivé lett,
s ha őrzi mégis valami
barátod: csak a szenvedélyek
úttalan tévelygései,
138
ha majd örökös némaságba
fagyott szíve ott lenn pihen,
melyben oly céltalan, hiába
forrt gyűlölség és szerelem,
ha ítél a világ feletted,
s te hallgatsz, s lehajtod fejed,
s lesz tisztán lángoló szerelmed
perzselő szégyenbélyeged,
arra, aki az ifjúságod
vad szenvedéllyel fente be,
ne mondj akkor keserű átkot,
ne fordítsd gúnyod ellen.
Kiáltsd csak a sunyi tömegnek:
ítélni másvalaki fog!
Ki szenvedéssel megfizetted:
a megbocsátás szent jogod.
Mihail Lermontov
Rosztopcsina grófnőhöz
Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
meddő harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.
139
Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útra kelnek,
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
epedő, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk időtlen álmait.
Mihail Lermontov
A szikla
Elszunnyadt egy arany fellegecske
kebelén a sziklaóriásnak.
Jókor reggel tovalebbent másnap,
játszadozott az égen repesve.
De a helyén hűvös harmatocska
fénylett. A vén, ráncos szikla mélyen
elmerülve áll a puszta téren,
és magános sorsát siratozza.
Mihail Lermontov
Álom
Dagesztán déli nap sütötte táján
feküdtem némán, ólom tépte mély
seb mellemen, gőzölgött még, s a száján
cseppenként, lassan csordogált a vér.
Feküdtem ott a völgyi lágy homokban,
körül szirtek szorongtak fent, a nap
sárgán felizzó csúcsaikra lobbant,
s nem űzte el halálos álmomat.
S álmot láttam: szülőhazámban éppen
estély kavargott, szemkápráztató,
virágfüzéres ifjú nők körében
vidám beszéd közt rólam folyt a szó.
140
De nem vegyült a víg beszélgetésbe
egy ifjú lány, csak nézett réveteg,
lelkét – Ég tudja csak, miért, miért se –
borús álom sejtelme lepte meg.
S Dagesztánt kápráztatta álma: déli
verőn a völgyben ismerős halott.
Mellén gőzölgő mély seb feketéllik,
s hűlő sugárban vére elcsorog.
Mihail Lermontov
Kimegyek az éji ködös útra
Kimegyek az éji ködös útra.
Csillognak a fehér kavicsok.
Csend van. Istent figyeli a puszta,
csillag csillag-társával susog.
Mily csodás az ég, mily ünnepélyes!
Kék varázsban aluszik a táj…
Mi emészti szívemet? Mit érez?
Bán valamit? Valamire vár?
Nem várok már semmit a világon,
múltamért se vádolom magam.
Szabadságra s nyugalomra vágyom,
s elaludni, gondolattalan.
Úgy aludni – mégsem sírveremben –
hogy ne kelljen ébrednem soha,
s kebelemben élet szenderegjen,
melegítsen lassú árama.
S míg egy édes hang fülembe lágyan
éj-nap szerelemről énekel,
boruljon rám zúgó morajával
egy örökzöld, sűrű lombu cser.
141
Mihail Lermontov
A próféta
Azóta, hogy az örök Ég
megáldott látnok-szemmel engem,
a bűn, a gonoszság müvét
olvasom az emberszemekben.
Szólt nyelvemmel a szeretet
és az igazság szent igéje,
és kővel dobáltak veszett
dühvel a testvéreim érte.
Megszórván hamuval fejem
a városokat odahagytam,
s mint égi madarat, a Menny
Ura táplál a sivatagban.
A Teremtő erőt adott
parancsolnom a nagy vadaknak.
Értik szavam a csillagok,
fénnyel szelíden simogatnak.
Ha olykor még el-elmegyek
a lármás, nyüzsgő városokba,
rám mutatnak az öregek,
s szólnak, kevélyen mosolyogva:
„Nézzétek és okuljatok:
nem fért meg, lám, velünk a dőre,
el akarta hitetni, hogy
maga az Isten szól belőle.
Nézzétek, gőgje mire vitt:
milyen szikár, mogorva, sápadt!
Cégére a nyomorúságnak,
útálják őt és megvetik.”
142
Theodor Storm (1817–1888)
Morgana
Olykor egy-egy esős-komor nap,
ha víz s levegő összeolvad,
s a vízár rezzenéstelen,
a mi homályos tengerünknél
Napkeletről egy furcsa tündér,
csodás Morgana megjelen.
Félig gonosz, félig bolond az,
a szerelem kelyhére szomjaz,
mely elapad minduntalan.
Vándort-utast körüllebegve
káprázat-partra csalja egyre,
s ott a halál országa van.
Bűvöletében mennyi kába
fej fordul örök éjszakába,
s szakadék torka nyeli el.
Mert szerelme mindig csalóka,
mérget lehel, halál a csókja,
szép szeméből átkot lövell.
Északra jött lám most is, itt áll
ködös, homályos partjainknál,
s a ködbe tétovázva ír.
S üres jelekből összeállnak,
derengve formálódnak álnok
művészetének rajzai.
De nem épül, mint déli tájon,
rózsaszín kariatidákon
felszökő tündérpalota.
Csak egy kopár hegyhát lebeg fenn,
s boszorkaház, ködrengetegben,
ugyan ki menne hát oda?
143
Most a zord partot váltja sárga,
izzó nap-verte pusztaságra,
most őserdők párállanak.
Aztán két marka közt nevetve
fuvint, s szétfut minden remegve:
ház, gerendák, tető, falak.
Theodor Storm
Születésnap
A negyvenéves: férfi! De
negyven az ötven kezdete.
Sötétbe tűnt friss reggelem,
oly mélyen van, oly messze lenn,
hogy megrémülök szinte már,
ha odatűz egy fénysugár.
Már temetők fuvalma kel,
krizantémillatot terel.
Theodor Storm
Kuvik
Ül szilfa ágán a kuvik,
rikolt, rikolt csak a kuvik.
Van hely elég kettőnknek itt!
Mit rikolt szilfán a kuvik
a halálról, halálról?
Odaát a fülemüle,
úgy fütyül a fülemüle,
hogy szíve szakad meg bele!
Mit fütyül a fülemüle
az édes szerelemről?
Emitt cseng a szerelmi dal,
amott zeng a halotti dal.
Ha a szerelem oda, jaj,
már szól is a halotti dal
egypár lépésre tőle?
144
Theodor Storm
Nyugalmam feldúlója
Édes gyerek,
mindegyre kérded, hogy szeretlek,
de hogy nyugalmam hogy dúlod fel
azt hallgasd most, édes gyerek:
ha szemem a Szent Szűzre emelem,
emelném szemem áhítatosan,
ha Miasszonyunk megmutatkozik,
a tied bájos arca, kék szeme,
szerelmes szája és fénylő haja,
édes gyerek.
Ha imádkoznám, mielőtt elalszom,
búcsúszavaidat
mormolja csak az ajkam,
és áhítat és ima odavan.
Mert szerelmem nagyobb az áhítatnál,
s nagyobb vagy te a Szent Szűznél, erősebb.
Rád gondolok, hozzád fohászkodom csak,
így vagyok én, s te tetted ezt velem,
te rossz gyerek!
Theodor Storm
A kertjében magában őgyeleg
A kertjében magában őgyeleg.
Töpreng, tűnődik, s újra s újra
a fákba vési azt az egy nevet,
s a névben zeng dalai mélabúja.
Az ég szelídkék, rózsát fon a nyár
gallyak közé, nagy lombok tömegében.
Oda se néz. Az ő ideje már
elvénült, elhagyták lakói régen.
145
Theodor Storm
Ahány versem, dalom van
Ahány versem, dalom van,
jobb mindet tűzre vetnem,
emésszék el a lángok
mind egy szálig kegyetlen,
hiszen hervadt virágok,
gyümölcsöt nem hoz egy sem –
minek hervadt virágot
őrizni friss kikeletben?
Theodor Storm
És megsebzett megint az élet engem
És megsebzett megint az élet engem,
s szívemben fájdalom nyilall.
Gyere, szorítsd rá gyönge ajkad,
imádott ajkad két égő szememre –
úgy hűsít, mint a feslő, üde rózsa.
Ráhajthatom, ó, édes orvosom,
életmeleg kebledre súlyos
homlokomat? Mondd, ráhajthatom-e?
Ó, tűrd el néhány pillanatra csak
a kényelmetlen terhet – és hajolj rám,
csókolj meg és szoríts erősen
fiatal, hűséges karodba,
szoríts ifjú melledre szótlanul,
akárha, mint talán majd gyermeked,
óvnál nyers széltől s goromba kezektől.
Theodor Storm
Ez a legszebbik évszak
Ez a legszebbik évszak,
nyit jázmin, orgona,
s úgy fáj az egyedüllét,
mint még talán soha.
146
Theodor Storm
Piros rózsák
Mi nem ismertük a nyugalmat,
szerencse, boldogság került,
csak kínok közt, csak néha sarjadt,
nem ismerhettük a derűt.
Ha jött, emésztőn ránk viharzott,
nem öröm volt, csak gyötrelem.
Megsápadt tőle gyönge arcod,
és elfulladt lélegzetem.
Letaszított iszonyú mélybe,
sodort, örvényes áradat,
míg már-már elvérezve, végre
száj szájra részegen tapadt.
Amikor forrására vissza-
húzódott már a tűzfolyam,
belénk esett az égi szikra,
s mi kicseréltük boldogan.
Theodor Storm
Nem lesz nagyobb az ember
Nem lesz nagyobb az ember.
De az emberek közt
egyre nagyobb s nagyobb lesz
a gondolat világa.
Minden nap szigorúbban
noszogatja az élőt.
S látják valamennyien
a látni tudók:
a kereszt boldog hitéből
más hit tör elő,
önzetlenebb, nagyobb,
s így szól parancsolata:
élj szépen, nemesen,
nem a túlvilági létért,
nem az üdvözülésért,
csak mert szebb így az élet.
147
Theodor Storm
Hosszú az út!
Hosszú az út! De itt benn
békét lelek.
És minden este, minden
éjjel veled!
Gottfried Keller (1819–1890)
Az éjszaka csöndje
Üdv, harmatittas réteken
tündöklő éj! Köszöntelek,
ki játszadozva ringsz a menny
ívén, arany csillagsereg!
Körül az őshegység, akár
éji fohászom, hangtalan,
és messze túl a tengerár
rémlik, ahogy partnak rohan.
Szellők szárnyán nyugat felől
fuvola édes hangja száll,
és keleten az égre tör
a nap halvány sejtelme már.
Tűnődöm: távol, meglehet,
most hal meg egy emberfia –
s most tart győzelmi menetet
a várva várt hős dalia.
De mint a ködlő földi völgy
nagy hallgatása, én olyan
könnyű vagyok, s akár a föld,
olyan jó, olyan szótalan.
Szívem mélyén a maradék
maró sajgás is elcsitul.
Mintha előttem ős nevét
végre kimondaná az Úr.
148
Gottfried Keller
Esti dal
Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bebocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!
Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel a dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.
Két szikrát lát még, ha visszanéz:
benső páros csillag, hunyni kész,
megrebben a lángja, s elenyész,
mint egy pillangószárny-rebbenés.
Még bolyongni hív az esti rét,
társam hunyó csillag-ékes ég;
ó szemem, míg pillám győzi még,
idd a föld arany fölöslegét!
Gottfried Keller
Látszat és valóság
1
A hegytetőn, szikrázó déli fényben,
vén fenyők alatt elaludtam, itt
aludtam s álmodtam napszállatig
sok hasztalan tettem s üres reményem.
Későn ébredtem, s kábán, félig ébren
láttam körül vörösleni a szirt-
fokokat, a nagy hegy jégormait
a láthatár szikrázó kerekében.
És már gyorsabban vert ütőerem,
azt hittem, ez a hajnal tiszta lángja,
s a tündöklő nap mindjárt megjelen.
149
De hegy hegy után merült a halálba,
már kelt a zord éj szele jegesen,
s a holddal szívem régi nyavalyája.
2
Nem értem néha, s kérdezem magamban:
Megállt az óra? Áll az év, a kor?
Forrong a mély – de színe mozdulatlan,
és hang se, nesz se kél a jég alól.
Magasztaltad már újév jöttekor
a szép jövőt beszédes hangulatban?
S görögve jő, s egyszerre rád omol,
és visszadob. S elnyel megint a katlan.
De akkor is remélek egyre, hogyha
még újra éj jön s újra éj az éjre,
átfázom, átvirrasztom álmodozva.
Haragvó víznek habzik, reng a mélye,
s a fény az éjt egyszer csak átragyogja,
s nézd: lángol már a fellegek szegélye.
Afanaszij Fet (1820–1892)
Diana
Láttam a szűzi szép istennő-alakot,
telt teste meztelen szépségben ragyogott
a tündöklő vizek fölött a sűrű lombok
árnyán, s a felszegett, fedetlen, tiszta homlok
és az a színtelen, nyújtott vonalu szem
s a mozdulatlan arc merő egy figyelem,
a méh nagy kínjai közt könyörgő szüzekre
figyelt a kőszüz, és indult könyörületre.
150
De alkonytájt a szél áttört a gallyakon,
s a fényes istenarc megrebbent a tavon,
s vártam: tegzével és íjával a homályos
fák közt villogva tejfehéren jő az álmos
Rómát megnézni, a dicsőség városát,
a sárga Tiberist, az oszlopok sorát,
s nagy útjait… De nem mozdult a lombok árnyán,
állt rejtelmes fehér szépségében a márvány.
Afanaszij Fet
Imádni téged és követni lépteid
Imádni téged és követni lépteid
nem szeszély, nem muló perc lobbanása bennem.
Hidd el: rejtett erő parancsa kényszerít,
barátném, gyermekem, hogy hordjalak szívemben.
Megérint hirtelen csodás harmóniád:
mily erő és milyen törékeny gyöngeség ez!
S lelkemen valami bánat nyilallik át,
s gyönyörű lény, szivem sajgó részvétet érez.
Hát ezért nézlek el olykor, te szép gyerek,
ha üldögélsz nyitott könyvvel vagy tarka-barka
hímzéssel, rebbenő fejed kicsit lehajtva,
s fekete varkocsod kígyóként tekereg
az arcod áttetsző sápadtságán keresztül,
s pilláid fekete nyílvesszein a nap
lángsugarainak csillámló fénye rezdül,
és köztük feketén csillog szembogarad.
151
Afanaszij Fet
Már nőnek, nőnek a szeszélyes árnyak
Már nőnek, nőnek a szeszélyes árnyak,
hogy összefolyjanak…
A lépcső alját aranyozza bágyadt
fénnyel a kurta nap.
Mi élni sarkallt, testem ösztökélte,
oda van, rég oda.
Úgy szállsz fel, sápadt égitest, az égre,
mint a nap fantoma.
S mint aki múltba néz, úgy fordítom rád
a tekintetemet…
Az erdőn csönd, a patak fénye tompább,
kihunynak a hegyek.
Azúr ösvényed már csupán te járod,
dermedt, halott a tér…
Mély urnájából csillagmiriádot
hint ránk az éj.
Afanaszij Fet
A megáradt Dnyeperen
Virradt. Homoru lett a hajlós víz-üveg,
mert feltámadt a szél, de nem vert semmi neszt még.
Az evezőre dőlt, s elindult az öreg,
és morogva korholt egy gyermekecskét.
A partnak fodrosult a lapáttól a hab,
pezsegve forrt az ár alattunk.
Remegett-csattogott vitorlánk, megdagadt,
s máris szélsebesen haladtunk.
És mint a színezüst és mint a sárarany,
áttetsző felhő-pántlikák kígyóztak.
S egyszerre mintha megbolydulna a folyam,
s áradt hullámok és füvek lehellte jószag.
152
A malmot csak alig lehetett látni már,
kék lett a partok messze zöldje…
Zúgott a billegő csónak mellett az ár
edzett acélként tündökölve…
Amott, elöntve, egy erdő suhant tova…
Tükör-öblök vágtak a rengetegbe.
Az álmos láp felett zöldellő topolya,
fehérlő almafák álltak, s füzek, remegve.
És a nem csituló áramok csókjai
közt az erdő s a víz hallgatta énekesnép,
a csalogányok a levegőt valami
heves gyönyörrel ingerelték.
A sárga föveny, a smaragd rét hogy ragyog,
hogy felgyújtja az aranyos nap!
Vadkacsa búvik itt a nádasban, amott
füttyögő szalonkák futosnak…
Bár látnám-hallanám, ihatnám ezt örökké!…
Afanaszij Fet
A kertben
Köszöntlek, régi kert, köszöntlek, elhagyott,
virágzó színtere virágzó éveimnek!
Beszívom keserű mosollyal illatod:
gyerekkoromban hogy megrészegített!
Megvan a hársfa, de beforrtak a szavak,
melyeket valaha gonddal kérgébe véstem,
elvadult gizgazok béklyózzák lábamat,
s érzem, bánat fog el az erdő sűrűjében.
S mikor egy-egy levél váratlan megremeg,
a lelkiismeret is megremeg s felébred,
s mintha az ismerős helyek rég feledett,
régen elsiratott mesébe kezdenének.
Azt mondják: „Láttuk a gyermekjátékaid,
növekedésedet s később a búcsúórát,
s friss rózsakoszorút láttuk hogy raktak itt
gyöngéd leánykezek áldón-adakozón rád.
153
Hol vannak azok a feslő rózsák, felelj,
melyekből édesen oly boldog illat áradt?”
Néhányat botorul én osztogattam el,
néhánya elveszett, a többi tönkreszáradt.
De ti nyíltok buján, ti kort nem ismerők.
Örülnék, s nem merek örülni önfeledten.
Mint tékozló fiú apja színe előtt,
szeretnék sírni, de a sírást elfeledtem.
Afanaszij Fet
A beteg
Kór bágyasztotta. Úgy tetszett, lélegzetét
megtöri a nehéz, kályhák ontotta hőség.
Elcsigázta a zaj, a zavaros beszéd,
unta rokonát, ismerősét.
Akár egy börtönét, úgy nézte a falat,
az ablakra meredt égő szemmel, merően,
s ott vágyott lenni kinn, az áldott ég alatt,
vágyott a madarak kortyolta levegőre.
S ott túl az üvegen tündöklő napkelet
felől nap napra szállt, tágulva-terjedezve,
mint álom, súlytalan – fagyott, de a meleg
nap cseppeket csalt az ereszre.
Naphosszat üldögélt, s „Meggyógyít majd, tudom,
a tavasz kék ege…” – gondolta újra s újra.
S leste, bedől-e jó szaga az ablakon,
s felcsicsereg-e már két fecske, összebújva.
Afanaszij Fet
A telihold mily fényesen
A telihold mily fényesen
süt, a tetőt ezüstre festi.
A függöny árnyán ülsz velem,
hallak pihegni-lélegezni.
154
Az éji dal a langymeleg
fészekből felszárnyal s aláhull.
Az a csillag fejed felett,
ó nézd, hogy ég, hogy halaványul.
Megérted szikrázó tüzét
s az éjfélt édes énekével,
de ami a szívemben ég,
azt neked nem mondhatom én el.
Himnuszt zeng a színed előtt
az egész éj ezernyi hanggal,
de a titkos, a mély gyönyört
én némán elviszem magammal.
Afanaszij Fet
Ezüstös éj, kivirágoztatod
Ezüstös éj, kivirágoztatod
benső erőm, a titkosat, a némát!
Adj szárnyat, ó, emelj e bús, halott,
e lélektelen rothadás fölé hát!
Ó éj! A gyémánt harmat eleven
tüze az égével versengve lángol,
örvénylik, mint az óceán, a menny,
s a szunnyadó föld tengerként világol.
Lelkem, a bukott angyal tudja, hogy
egy a nem rothadó csillagvilággal,
szárnyat varázsol rá fuvallatod,
s a titkos mély fölött lebegve szárnyal.
Afanaszij Fet
Ha annak sebes iramában
Ha annak sebes iramában,
ami élni hajt, kényszerít,
maradhatnék szívbéli vágyam
szerint bármennyi ideig –
155
néha, mikor nagyon sanyargat
hatalmával nem tudni, ki,
szeretnék én is, mint pataknak
gyerek, gátat építeni,
de féltékenyen égve-várva,
a légyotton, ha éjre jár,
és számat csók pecsétje zárja,
nem szólnék hajnalban: Megállj!
A határtalan búzatábla,
a lassan érő gabona
zöld hullámzása elcsigázna,
a súlyos nap fárasztana.
Kivárnám, míg a lárma végre
elhal, baj s vesződség elül,
és a rakott szérűn a kéve
immár arany kazlakba gyűl.
Friedrich Nietzsche (1844–1900)
A harmadik vedlés
Kezd bőröm töredezni már,
kívánja telhetetlen
a földet, bőven falta bár,
a kígyó újra bennem.
S már csúszok kő és fű között,
hajt görbe útra éhem,
hogy egyelek meg újra, föld,
föld, kígyóeleségem.
156
Friedrich Nietzsche
A törvények ellen
Mától nyakamba szőrzsinórra
akasztva ott lóg majd az óra:
mától a csillag és a nap,
árnyék s kakasszó elmarad,
süket lesz s néma, azelőtt
ami jelezte az időt –
a természet nem szól, ahol
törvény és óra tiktakol.
Friedrich Nietzsche
Sils-Maria
Itt ültem, s vártam, vártam – semmire,
túl jón s rosszon, a táj fényeire
s árnyaira, merő játék, merő
tó és dél, merő céltalan idő.
S az Egy Kettővé lett egy perc alatt –
s Zarathustra előttem elhaladt.
Friedrich Nietzsche
A szó
Az élő szó, kezeskedem,
előszökik jókedvüen,
illendőn, szépen meghajol,
a bajban is kedves nagyon,
van benne vér, vígan cicázik,
siketnek is fülébe mászik,
tekergőzik, csapong vigan,
akármit tesz, kedvünkre van.
De érzékeny: egy semmiségtől
megbetegszik, s csakúgy felépül.
Ha azt akarod, hogy megéljen,
kezed hozzá vigyázva érjen,
ne nyomorgasd, ne törd-gyötörd meg,
kit egy rossz pillantás megölhet,
157
s már ott fekszik szegény, olyan
lélek nélkül s alaktalan,
csúnyán eltorzult kicsi teste,
a haldoklás, halál kikezdte.
A halott szó ocsmány dolog,
csontszárazon zörög-kopog.
Ocsmány ipar, mely hatra-vakra
halált hoz szócskákra s szavakra!
Friedrich Nietzsche
Minden enyém lesz valahára
Minden enyém lesz valahára!
Reményem sasmadara hát
egy új Görögföldet talált,
fülem s érzékeim javára –
Itt fojtott német zene zeng,
Mozart, Rossini és Chopin,
de már látom, hellászi tájra
visz, német Orpheuszt, a gálya.
Ó, ne tétovázz! Déli tájra,
játékos nimfák, boldog szigetek
felé szálljon vágyón a gálya,
nem volt hajónak célja szebb –
Minden enyém lesz valahára,
amit csak meglátott sasom, bár
reményeim serege fogytán.
Zengő hangod nyílként ver átal,
fülem s érzékeim javára,
az egekből hang harmatoz rám.
Előre hát, hellászi tájra
repülj, gyönyörü Múzsa-gálya!
158
Ivan Bunyin (1870–1953)
Mit mond egy messzi part varázsa
Mit mond egy messzi part varázsa,
mikor a görgelék-kövek
a felcsapó tajtékban ázva
váratlan feltündöklenek?
Valakinek akaratából
nem én képzelem ezt a vad
tengert, a sós szelet, a távol
rívó fehér sirályokat?
Mennyi hasztalan, mondhatatlan
álom s érzés, mely szíven üt
egy édes, sajgó pillanatban –
mik ezek? S ki üzen velük?
Ivan Bunyin
Itt terjeng még a friss, fagyos lehellet
Itt terjeng még a friss, fagyos lehellet,
de megjuházott már a förgeteg.
A szél pihés fehér ágyat vetett.
Hóbuckákban gyász-fenyők sora dermed.
Feketén csüng alá az éji ég,
csak messze, ahol a Tejút fehérlik,
látni a rejtelmes homályú mélyig,
mely csillagképek hidegével ég.
Olykor fellegek foszlányaival
bolyhosodik… De hidegszik az éjjel.
Sziszegő kígyó, a fáradt vihar
lenn tekereg, s perzsel száraz tüzével.
159
Ivan Bunyin
Rejtett ösvényen
Rejtett ösvényen, sűrűben tekergő
csapáson jön az erdőn a homály.
Száraz avarral terítve, az erdő
hallgat – az őszi éjszakára vár.
Bagoly rikolt a puszta vízmosásban.
Zizzenve hullnak barna levelek…
Közel az éj: a sűrűdő homályban
szomorú lelke hangtalan lebeg.
Ivan Bunyin
Rózsák
Tündöklő fellegek lebegtek
a lángoló azúr teren.
Két rózsa a kertben kifeslett,
két kehely, mely tűzzel tele.
A zölden izzó, áthevült kert
benézett az ablakon át
a ház hűs homályába, fülledt
széna ontotta jószagát.
Olykor súlyosan mennydörögve
megzendült, morajlott a menny,
de méhek, rovarok dönögve
jártak – fénylett a végtelen.
Olykor suhogó sűrű zápor
zúdult, égszínkék zuhatag…
S az ingó-tükrös ragyogásból
villogott az azúr s a nap –
s fénylett a végtelen, s lekókadt
aléltan a rózsák feje,
s könnyeiken át mosolyogtak,
és szemük tűzzel volt tele.
160
Paul Valéry (1871–1945)
A fonólány

Lilia… neque nent

Ül az ablakkeret kékjében a fonólány.
A zengő kert magát ringatja bódulatba.
A pergő rokka elnyomta e langyos órán.
Azúrral töltözött, s a munkát abbahagyta,
nem fogy a sűrü, lágy haj, mely kerüli gyenge
ujjait, s álmodik, finom fejét lehajtva.
Forrássá változik a tiszta szél s a cserje,
s a fényben hirtelen mozdulatlan megállva
édes virágözönt zuhint a lusta kertre.
A szellő megpihen, rászáll egy zsenge szárra,
s az csillagos, hiú bájával meghajolván,
nagy rózsáját a vén rokkának felkínálja.
De külön fonalat sodor a szunnyadó lány,
a hosszú, aluvó, áttetsző ujjak által
fonódik szüntelen rejtelmes illanó árny.
Álom gombolyodik angyali lustasággal,
a hiszékeny, finom orsóról a fonál foly,
ahogy simítja, úgy ring, hullámzik a lágy haj.
Alig tetszik ki az azúr a sok virágból,
fonólány, fejedet lomb és fény koszorúzza,
a zöld ég haldokol. Az utolsó fa lángol.
A szellővel hugod, a szentmosolyú rózsa
jó szaga tétova, szép homlokodra lebben,
s kilobbansz, epedő álmodba begubózva
hol fontad gyapjudat, a kék ablakkeretben.
161
Paul Valéry
Epizód
Egy fenséges galambrajok kedvelte estén
fésülgeti a szűz a napon üstökét.
Lábujja a tavirózsát érinti még,
s bolygó hideg kezét, ez áttetsző, törékeny
rózsát, megmártja az alkony langyos vizében.
S ha ártatlan futó záportól megremeg
bőre, arról csak egy képtelen síp tehet:
a gyöngyfogú bünös álomból és homályból
támadt szelet fuvint reá a fuvolából,
míg titkos csókra gyúl virágernyők alatt.
De ő a tettetett könnyekre úgysem ad,
s dicsőségére egy rózsaigét se mondva,
a súlyos és tömött fénykoszorút kibontja,
s tarkójából egész testén gyönyör fut át,
s hogy fogja lágy keze, a sárarany nyaláb
villogva folyik át tündökletes tíz ujja
közein!… Egy levél meghal, vállára hullva,
a fuvolából egy kis csepp a vízre csap,
s árnytól részeg madár, egyszerre megriad
gyolcstiszta lába…
Paul Valéry
A platánfához
Meghajlasz, nagy platán, mezítlen vagy s olyan
fehér, mint ifjú szittya,
de tisztaságod és a lábad fogva van:
a föld, a hely szorítja.
Zengő árnyadban a lombod hívó azúr
fészket talál magának,
sarával fekete anyád rásúlyosul,
béklyózza szűzi lábad.
Nem várja utazó homlokod szél, platán,
a sötét föld nem enged
soha egyetlenegy lépésnyit sem, ha tán
ámulni volna kedved.
162
Homlokod nem jut el csak a növényi nedv
kereste fényhatárig.
Növekszel, tiszta fa, de el nem tépheted
kötésed, mely megállít.
Érezd magad körül, akiket fogva tart
a jó szándékú hidra:
a nyárfát, a fenyőt, a magyalt, a juhart –
gondolj a társaidra,
akik görcsös-bogos lábbal halálukig
zilált hamvakban állnak,
érzik, vetkőzve már, hogy szárnyas magvaik
lebegve messzeszállnak.
A gyertyán és a szűz rezgőnyár és a négy
nőből támadt erős bükk,
veri, hiába, az ég mindig zárt ivét
sok águk-evezőjük.
Élnek külön-külön, s hullatják könnyeik
az egyetlen hiányban,
s ezüstös tagjaik megsebződnek szelíd
kezdetükkor, hiába.
Estente kilehelt lelkük testetlenül
Aphrodité felé leng,
s a homályban a szűz bizonnyal csendben ül,
és perzseli a szégyen.
S elsápad, tetten ért bűnös, hogy részese,
hogy tud egy halk előjelt,
amelyet egy jelenvaló test küld üde
arcával a jövőnek.
Te, kinek állatok karjánál a karod
tisztább, s aranyba mártod,
te, ki nappal a Rossz fantomát láttatod,
s ismétlik azt az álmok,
te levélzűrzavar, te büszke nyugtalan,
mikor a tramontána
zengeti már az új tél azúrját, arany
hárfáidon, platánfa,
163
ó, hajlékony fatest, merj nyögni-zúgni csak,
csavarodj, tekeredj meg,
jajongj, de meg ne törj, add vissza hangjukat
a megbolydult szeleknek!
Ostorozd meg, mohó mártír, nyúzd meg magad,
sebezd meg te a tested,
hogy ott ragadjon a fáklyán a láng, ne hagyd,
oldd el a szállni restet!
Hogy szálljon születő madaradhoz dalod,
s a lélek tiszta mélye
egy tűzről álmodó törzs lombját rázza, hogy
lobbanjon új reményre!
Téged választalak, imbolygó nagy személyt,
szépségeddel betelve,
sanyargat, kényszerít, ó, roppant ív, az ég:
szólj érte, légy a nyelve!
Driádjaiddal is versenyre kelve, csak
a költő tud rajongva
úgy simogatni, nagy sima test, mint lovat
lelkes lovasa combja.
Nem, szól a fa, nemet mond nagyszerű feje
dacosan tündökölve,
s mint fűvel, a vihar úgy bánik el vele,
úgy teperi a földre!
Paul Valéry
Kegyetlen madár
Kegyetlen madár, egész éjszaka
a gyönyör tűhegyén tartott az ének,
hangod, melyet a csillagtüzes égnek
küldött az édes révület maga.
Átjárod lelkem, sorsom már soha
el nem vehető pillantással éred;
ami csak volt, mindent-mindent eléget
az üveghang, az ösztön mámora…
164
Egy szép nap arcát felvázolja lassan
a hajnal a homályban – hasztalan:
nekem az új nap meddő táj, lakatlan.
Arcod nélkül a nap mivégre van?
Visszafordul lelkem az éjszakába,
a hajnalt és a napot nem kívánja.
Rainer Maria Rilke (1875–1926)
Most élek, hogy a század menni kész
Most élek, hogy a század menni kész.
Megcsap egy óriási lap szele,
Isten és te és én írtuk tele,
s fordítja már fenn-fenn egy messzi kéz.
Egy új lapról, érezni, tiszta fény süt,
azon most még minden lehet.
Halk erők próbálják kiterjedésük,
s egymás felé sötétlenek.
Rainer Maria Rilke
Ezek Michelangelo napjai
Ezek Michelangelo napjai
voltak, olvastam róluk estelente.
Ő volt, a minden mértéknek felette
álló, aki
a mérhetetlent elfeledte.
Ő volt, ki mindig vissza-visszatér,
ha egy-egy kor, mielőtt véget ér,
az értékeit még összeszedi.
Egész terhét felveszi valaki,
s mindent szíve szakadékába vet.
165
Mások bút éreznek és örömet;
de ő már csak az élet anyagát,
s hogy az egészet együl fogja át,
csak Isten áll akaratának ellen.
Nagy gyűlöletével imádja hát,
mert ily elérhetetlen.
Rainer Maria Rilke
Szólt legelső igéd, a fény
Szólt legelső igéd, a fény,
s lőn idő. S hallgattál sokáig.
Aztán az ember. (Benne máig
egész sajgó valónk homálylik.)
És most tűnődsz az új igén.
De azt már nem akarom én.
Légy néma, esdek éjjelente,
mozdulatokban nőj te szét,
s kit a Lélek álmában ért:
írd homlokokra és hegyekre
a hallgatás nagy összegét.
A kimondhatatlant elűző
harag elől légy menedék.
A Paradicsom már sötét:
te légy benne a kürtös őrző,
s hogy szólt a kürt, csak szóbeszéd.
Rainer Maria Rilke
Költők szétszórtak
Költők szétszórtak (fergeteg
fújt át a dadogó beszéden),
de én neked tetsző edényben
majd újra összegyűjtelek.
Ha nekivágtam vad szeleknek,
te kavarogtál mindig ott.
Összeszedem, bármire leljek:
pohárnak kért a vak, de eltett
166
a cselédség, jó mélyre rejtett,
s egy koldus jött, s előadott;
értelmedből egy kicsi gyermek
hozott olykor egy darabot.
Látod, én kereső vagyok.
Ki arcát elfedezve széles
meződön pásztorként megy át;
kit az idegen szem feszélyez,
kérlek, fordítsd el róla hát.
Ki azt álmodja, hogy bevégez
téged, s bevégzi majd magát.
Rainer Maria Rilke
Oly magános e faluvégi ház
Oly magános e faluvégi ház,
mintha a világ végén állana.
Az út, melyre a falu nem vigyáz,
az éjszakába lassan fut tova.
Átkelőhely a kis falucska csak
két messze közt, sejtelmes és riadt,
az út nem pallón, házakon visz át.
Kik elmennek, soká bolyonganak,
s tán félútnál nem is bírják tovább.
Rainer Maria Rilke
Záró darab
Nagy a halál.
Rajtunk a bélyeg,
bár nevet a száj.
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, –
bensőnkben éled
sírása már.
167
Rainer Maria Rilke
Búcsú
Hogy tudtam mindig, hogy a búcsu mi!
Hogy tudom most is még: fekete rémség,
kiheveretlen, egy-egy szép kötést még
elénk tart, s már kész szétszakítani.
Mily védtelen voltam, ha láttam azt ott,
ki szólított bár, mégis elereszt,
mintha ott láttam volna minden asszonyt,
mégis kicsit, fehéret, épp csak ezt:
egy intést, mely mást illet már, nem engem,
integetés tűnő káprázata,
megfoghatatlan: tán egy szilvafa,
amelyről egy kakukk épp tovalebben.
Rainer Maria Rilke
Magnificat
Jött fel a lankán, már elnehezülve,
vigaszt, reményt vagy tanácsot se várt;
de hogy a magas, komoly arcú, büszke
terhes asszony elébe állt,
s mindent tudott, bár semmit sem beszélt ő,
mellette megkönnyebbült hirtelen;
áldott terhét vigyázva állt a két nő,
és szólt az ifjabb: Úgy tetszik nekem,
hogy mostantól halál hozzám nem ér fel.
Csillámait már-már óvatlanul
szórja országok hívságába széjjel,
de hogy megtöltse távol idejével,
gonddal kiválaszt egy asszonyt az Úr.
Hogy megtalált. Gondold csak el: miattam
küldött parancsot csillagokon át –
Dicsérd s magasztald, lelkem, lankadatlan
az Egeknek Urát.
168
Rainer Maria Rilke
San Marco
Velence
E belső térben, mely simán ivel,
fordul, homorul az arany zománcban,
megolajozva dús kincseivel,
felhalmozta a sötétet az állam
a nagy fény ellensúlyául, mivel
úgy átitatta sűrűn az egészet,
hogy az már szinte-szinte elenyészett –
és megriadsz: tán most enyészik el?
S legyűröd a galériát: tömör
telérként függ, hol tompán tündököl
a boltozat, s megpillantod az ablak
teljes világát, de valamiképp
fájón latolva fogyó erejét
közeli súlyán a négyesfogatnak.
Rainer Maria Rilke
Üdv a szellemnek
Üdv a szellemnek, mely összeköt;
mert ábrákban élünk csak. Az órák
útjukat aprókat lépve róják
valóságosabb napunk mögött.
Tetteinket vonzások vezérlik,
bár nem tudjuk helyünket se még:
Antennák az antennákat érzik,
s termést hoz az üres messzeség…
Szép feszültség. Ó, erők zenéje!
Nem tisztes munkánk hárítja félre
azt, amivel zaklat a világ?
Bár a paraszt dolgozik serényen,
s nyárrá változik vetése, mégsem
elég. A föld ajándékot ád.
169
Rainer Maria Rilke
Ó, ez az állat
Ó, ez az állat, mely nem létezik.
Nem tudták ezt, de szerették azért
a járását, nyakát, természetét
és csöndes pillantása fényeit.
Nem volt ugyan. De szerették nagyon,
s lőn tiszta állat. És mert volt tere,
felszegte a fejét a szabadon
hagyott térben, s nem kellett lennie.
Nem adtak neki abrakot, csupán
azt a lehetőséget, hogy legyen.
És ez belőle oly erőt csiholt,
hogy egy szarvat növesztett homlokán.
Egy szűzhöz ment fehéren, szeliden,
s ezüst tükrében volt, és benne volt.
Alekszandr Blok (1880–1921)
A bajkiáltó madár
(Vasznyecov festménye)
A roppant víztükör fölött,
melyet vörösre gyújt az este,
jövendöl s énekel, törött
szárnyát esetten leeresztve.
Jövendöl vad tatárdulást,
idejét véres erőszaknak,
tüzet, vizet, földindulást,
jókon hatalmát gonoszaknak.
Időtlen borzadályban ég
s szeretetben gyönyörű arca,
de kiált igaz jósigét
alvadt vértől cserepes ajka.
170
Alekszandr Blok
Vihar előtt
Végsőt lobbant az alkonyat.
A napkorong felhőkbe csúszik,
s a fellegek felizzanak
fenségesen, mikor búcsúzik.
A ködlő távolban amott
baljós ég komorul, alatta
forognak néma viharok
jós tűz-szemükkel villogatva.
A föld csak vár dermedten, és
tompa dübörgés rázza-rázza,
s már akaratlan reszketés
ereszkedik a karcsú fákra.
Lecsap a vihar, megleli
zsákmányát villámtűz-szemével,
első haragos könnyei
ideérnek az éji széllel.
Alekszandr Blok
Ne hívj
Ne hívj, lelkemnek ne igérd
hevét a régi lobogásnak.
Magányos vagyok és setét,
s te lángsugaras látomás vagy.
Puszta a föld, sárgán dereng
az éj, a holdfény meg se moccan.
Jég borzadály és néma csend
lakozik fagyos csillagokban.
Győzelmes arcod ismerem,
hívó szavaddal hallhatón szólsz,
tud lelkem a te nyelveden,
de engem már hiába unszolsz.
Puszta a föld, a hold ragyog –
ne hidd, hogy újra megigézel.
Szívemben fagyos csillagok
jég borzadálya, csendje fészkel.
171
Alekszandr Blok
Olykor úgy tűnt, rég elmaradt
Olykor úgy tűnt, rég elmaradt
ifjúkorom visszhangja ér el,
de aztán jött a virradat,
s fényében néma volt az éjjel.
Olykor tűntén a hajnali
álomnak, nem ébredve mégse,
lelkem rálelt a hajdani,
homályba suhant jelenésre.
Olykor, kegyetlen forgatag,
száguldó halhatatlan eszmék
az elfelejtett titkokat
egy lobbanással felfedezték.
Olykor esett szívemre tört
a végtelenség fergetegje.
S láttam az Örökifju Nőt
eltűnni komor fellegekbe.
Alekszandr Blok
Még látom olykor
Még látom olykor, néma éjjel,
csodás, sugaras arcodat.
Rég tűnt dalok igézetével
szíven érint a pillanat.
Csak mendegélsz tűnődve, lassan
halványkék ösvényeiden,
fejed felett két mozdulatlan
nagy csillag pihen szeliden.
Alekszandr Blok
Sötét toronyban
Sötét toronyban néma árny,
az átkos vér fekete rabja,
vigyázok a szűz nyoszolyán
szendergő mennyei alakra.
172
Őrzöm a csöndet és az éjt,
és vele vagyok láthatatlan,
ha az Elérhetetlenért
két kard szikrázva összecsattan.
Hangom fakó, ősz a hajam,
merev kőarcom meg se rebben.
Létemnek egy értelme van:
szolgálni az Elérhetetlent.
Alekszandr Blok
Időtlen cella menedékem
Időtlen cella menedékem,
a rontás óráját tudom,
az ölelésekből kitépem
magam – s ő les rám az uton.
A zaklató kiáltozása,
közel, távol, könyörtelen,
a rettegés, iszony csigázta
szívben a pőre gyötrelem.
Keresztúton, halálra vált rab,
kiabálok, bukdácsolok…
Fehér tündér, csalogat, áltat,
gyertyája hívón hunyorog…
S én elgyötörve és kifúlva
megyek, megadva már magam,
kiúttalan szenvedni újra,
és szeretni, kiúttalan.
Alekszandr Blok
Teremtett lény, állok remegve
Teremtett lény, állok remegve.
Fény verte álmom megmered.
Mélységeiddel összevetve
mélységeim sekélylenek.
Milyen célt rejtesz Rózsakelyhed
mélységében, Te nem tudod,
mily angyalok, kik szárnyra kelnek,
173
ki lakja némán pitvarod…
Tebenned van, szét nem szakítva,
fény és sötét, igaz s hamis,
minden tudás forrása, nyitja,
s a nagy szellem hagymáza is.
Alekszandr Blok
Mentem megtudni éjidőtt
Mentem megtudni éjidőtt,
milyen zaj, milyen csobogás van,
felfogni a nemlétezőt,
hinni képzelt lódobogásban.
Az úton – fehérlett a hold-
sütésben – léptek, neszezések.
Csak egy lány árnya kóborolt,
s a dombok mögött elenyészett.
Füleltem, s rémlett, hallani:
a reszkető holdfénybe veszve
egy ló üget, és valami
füttyszó hangzik fel messze-messze.
Egyforma zúgás itt, amott,
s szívem kínnal vergődve pangott,
ó, csak tudnám, mi s hol dobog,
honnan hallom majd azt a hangot!
S a patazaj most hallhatóbb,
s egy fehér ló száguld veszetten…
És tudtam már, ki hallgatott,
s ki kacag az üres nyeregben.
Alekszandr Blok
A nem-földiről szóltam egyre
A nem-földiről szóltam egyre.
Híg éjben minden összeállt.
Bárkámban balta. Hős seregre
vártam. A földhöz álltam át.
174
Bárkám deszkái széjjeltépett
álmok vérétől veresek,
de bármily zugba, házba lépek,
merész szépséget keresek.
Lányszemek fénye itt kioltva,
az ifjak szeme nem tüzel.
Vissza! Homályba! Kriptaboltba!
Nektek korbács, nem balta kell!
Elmegyek innen nemsokára,
és megláttok majd engemet:
ím, tűzfelhőben ott, a pára-
fátylas hegyen túl lebegek!
Alekszandr Blok
Oly ismerős vagy
Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendődben, hallgatag?
Egy pillanat – még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél…
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
175
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.
Alekszandr Blok
Oroszország
Mint hajdan, arany éveimben,
laffog a három nyűtt iga,
a festett kerék sírva döccen
kerékvágásba, kátyuba.
Oroszország, ó, Oroszország,
szélfútt dalaid, nincstelen,
süppedt kunyhóid, könnyes orcád,
akár az első szerelem!
Nem tudlak szánni! A keresztet
vállamra emelem, megyek…
Add hát boszorkánymestereknek
haramia-szépségedet!
S ha elcsábítva, megcsalatva
búsongsz – nem pusztulsz el te, csak
a gond felhőzi borúsabbra
gyönyörűséges arcodat.
S ha egy gonddal több is, ha zúgóbb
is egy könnycseppel a folyam:
erdőd, meződ, szemedre húzott
hímzett kendőd, mint volt, olyan.
És lehető a lehetetlen,
a hosszú út is könnyű, ha
kendőd felém virít, szemedben
fény gyúl, rámvillan sugara,
s börtönbánattal száll felettem
a postakocsis bús dala.
176
Alekszandr Blok
Pászmásan dőlt
Pászmásan dőlt hideg sínekre
s végsőt lobbant az esti fény.
Jöttél, befont hajú, sietve,
a talpfák foltjain felém.
Szemed felizzó két parázsa
belém nyilallt… Egy pillanat,
s már vitt egyhangú csattogással
tovább a fekete vonat…
S midőn meg-megremegve zengett
a sínek dala: Ne feledj!
s zöld fényjelével felderengett
a szemafor utam felett,
te akkor régen messze jártál,
színét vesztette már a rét.
Por kavardult, az éj leszállt már,
ködös jogába visszatért…
A hegy mögött az esti égre
jajongó fütty szállt, füstgomoly…
Hiába-perc, örökre vége…
Zöld villanás napnyugtakor.
Alekszandr Blok
A piszkos ablaknál
A piszkos ablaknál a tétlen
tavaszi nap kínlódva telt.
Unalmában a feleségem,
mint rab madárka, énekelt.
Ráérősen böngésztem álmos
emlékeimben, s hirtelen
világos lett, gyötrőn világos,
hogy elviharzott életem.
Felködlik egy-egy vita, lomha
gondolat még – s csend lesz, sötét.
Minek a függöny ablakomra?
Kihunyt a lélek napja rég.
177
Alekszandr Blok
Hegedűszó
Mint rézvörös pajzs, a magas
fűből a hold felszáll az égre.
Vad zene csap a sugaras
tenger lángbíbor özönébe.
Nyirettyűm, miért nyekeregsz
ily ünnepélyes percben, árva
daloddal miért keveredsz
a mindenség zenekarába?
Légy, mint a füvek, bölcs, szakadj
a céltalan fényóceánba,
röpítsd elnyújtott hangodat
nem-földi hegedűk honába.
Alekszandr Blok
Füstgomolyok szállnak
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Megreng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
178
Alekszandr Blok
Szállunk mocsaras, puszta réten
Szállunk mocsaras, puszta réten.
Mily egyedül!
Térképjelek a néma éjben:
tüzek körös-körül.
Az éj térképén megtalálod,
fárosz hol ég?
Egyre tolakodóbban árad
szemünkbe a sötét.
A tág térségre tenger ömlik:
nagy éjszaka.
A terjengő ködök, a kölnik
kesernyés, bús szaga,
a jég-arc, a gyűrűk a vékony
kesztyű alatt,
a patadöngés, mely a síkon
zengőn magasra csap:
a mérhetetlent mondja minden,
azt, hogy mint a világ,
szálljunk oly céltalan, sötéten
a fénylő éjen át.
Alekszandr Blok
Barátném, e csendes ház nyugalma
Barátném, e csendes ház nyugalma
sem csitítja lázamat.
Sem nyájas tűz, sem e ház nyugalma
enyhülést nem ad.
Hóvihar zúg, hangok énekelnek,
nyűg a nyugalom.
Vállad mögül is szemek figyelnek,
leskel rám a borzalom!
179
Vállad mögött mintha lomha szárnyak
rebbenése hallana.
Azráelnek, a láz angyalának
perzsel szeme sugara.
Alekszandr Blok
Fejünk felett
Fejünk felett lecsapni készen
az a vasvessző ott remeg.
S szállunk a sűrűdő sötétben
iszonyatos mélység felett.
De minél veszettebb a hajsza,
és minél közelebb a vég,
annál fénylőbb az Égi arca,
annál közelibb tűzzel ég.
És a viharzó forgatagban
a kétségbeesés fiát
a kék izzásba láthatatlan
ösvény viszi, ragadja át.
Alekszandr Blok
Zsenge ágát
Zsenge ágát rázogatta
künn a fűzfa, benn
mosolygott az Isten anyja
képe szeliden.
A szöszt, orsót félretette
a menyecske is.
Porban cigánykerekezve
szaladt április.
A folyónál piros szoknya
lengett-röpködött.
És gyönyörrel és sajogva
felzihált a köd.
180
Verdesett a szélbe bomlott
veres keszkenő.
Bíbor virágszálra gondolt
a járókelő.
Valahol egy szegény ördög,
egy szütyős paraszt,
buzgón Istenhez könyörgött,
s megjött a tavasz.
Jules Supervielle (1884–1960)
Az idő lovai
Kapumban az idő lovai ha megállnak,
akaratlanul is néznem kell, hogyan isznak,
mivel a szomjukat véremmel csillapítják.
Hálásan emelik arcomra szemüket,
s hosszú vonásaik úgy elbágyasztanak,
olyan fáradt leszek, oly magányos, esett,
hogy futó éjszaka árasztja el a pillám,
s hirtelen össze kell szednem minden erőmet,
hogy ha majd egy napon jön a szomjas fogat,
életben leljenek, s olthassam szomjukat.
Jules Supervielle
A lépcső
Mivelhogy sokakat magához csalt a lépcső,
és mert mindig behunyt szemmel mentek oda,
mivel ha fokait rótta, minden leány
egy-egy lépésre két évet öregedett,
– ruhája és husa együtt kopott-nyüvődött –
és olyan gyorsan élt, hogy egy vágya maradt csak:
a lépcső tetején meghalni, elpihenni;
mert messze onnan egy boldog süldőleány,
181
hogy róla álmodott vackán, a deszkaágyon,
egyetlen éjszaka önmaga szobra lett,
mint a kőből való, éppolyan mozdulatlan,
s mert ráleltek – ködös álom, ködös mosoly volt,
mindkettő megkövült, de most is színlelő…
De aztán egy napon úgy mentek föl a lépcsőn,
mintha természetes dolgok színhelye volna,
leányok ettek ott ragyogó mandarint,
s bámészkodó fiúk nézték, hogy mit csinálnak.
Nem tudta hajdani hatalmát már a lépcső.
Te emlékszel-e rá? Együtt jártunk mi rajta,
s a gyermek, ki velünk jött, a nevén nevezte.
De jaj, olyan közel volt az a név a csöndhöz,
megismételni már nem tudta sehogyan se,
s zavartan könnyei közé rejtette arcát,
amikor felértünk a lépcső tetejére.
Jules Supervielle
Fák éjjel és nappal
Fekete lángú gyertyatartók,
árnyak főbiztosai, fák,
gyászos-nagyok hiába vagytok,
testvéreim, csak egy család
vagyunk mi, ugyanaz a fajta,
idegenség nyomakodik
az erekig, a gallyakig,
minden ízünket megrohanja.
Nektek a nedv, nekem a vér,
nektek erő, nekem az ének,
de éj-nap ugyanaz a lényeg,
bennünk a titok lüktet, él,
mennydörgésre s halálra szántan
élünk nagyként és kicsiként
a végtelen bő záporában,
mely egy eget boltoz fölénk.
182
Föld öleli gyökereinket,
az égbe nyúlik a fejünk,
de, fatörzs-e, hús-szív-e, mindegy,
csak magunkban növekedünk.
Szorongás hajt egyforma sorsra,
s a favágó is egy, aki
a földre fog majd dönteni,
s emlékezetünket kioltja.
Szerencse s szél gyermekei,
nincs sem apátok, sem anyátok,
szülöttei az ősanyának,
a Földnek, ős díszei, ti,
magatokat a gyökerekben
s ágakban sokszorozva meg,
markoljátok fenn az eget,
és megkötitek a fövenyt lenn.
Nagy mozdulatlan hercegek,
madarak bizakodva érzik,
hogy fészkük titkát őrzitek
híven ti a kirepülésig.
Bozontos szívetek a sok
szárnyat óvja, formálja egyre,
s titkos, hűséges íjatok
röpíti őket az egekbe.
Nem ismeritek a szerelmet,
ó, fenséges magányosok,
akiket a Föld rabul ejtett,
ó, zsibbadt fa-Narcissosok,
ne fájjon a kalandos élet,
boldog, kit megköt, nem ereszt
a sorsa: jobb halált remélhet,
egy vándor mondja néktek ezt.
183
Jules Supervielle
Immár, csönd-társaim
Immár, csönd-társaim, indulni ideje,
nagy szelíd farkasok ajtónk elébe térnek,
nyalja a küszöböt az éj, velünk a hó,
nem ver lépteivel zajt e fehér kiséret.
Sebaj, hogy egyre csak sivatagban megyünk,
hogy testünk gyászkomor földdel fog egybekelni,
már semmi fényeset nem mond a nap nekünk,
fényét a sűrüdő árnytól ragadjuk el mi.
Körülvesznek a zord mélységek majd kopáran,
mert ők hordták ki a szívünket, ismerik,
és felsorakozunk a háborús homályban,
mely kiosztja nekünk csillagos vasait.
Jules Supervielle
Harsányan álmodott a lámpa
Harsányan álmodott a lámpa, sötétnek álmodta magát,
s finoman árnyalt homályt árasztott maga körül,
megszelidült tekintetétől megbarnult a papír,
s az elfakult falak óvták a meghitt végtelent.
Ha megesett, hogy felütöttél egy-egy könyvet a polcon,
megváltozott bennük egyszerre minden,
itt meg ott susogó szavakat láttál felragyogni,
összezavarva fedezted föl neved a szövegben,
és míg apró homályeső szemerkélt a lapokra
ismeretlen savakkal átlényegítve a szókat,
halkan álmodott egy alvó égő lámpája mellett.
184
Georg Trakl (1887–1914)
Zene a Mirabellben
Egy kút zeng. Felhők fénylenek
a tiszta kékben széledezve.
Tűnődő szótlan emberek
járnak a régi kertben este.
Szürkék az ősök szobrai.
Madárraj száll a szemhatárnak.
Egy faun halott szemmel lesi,
hogy tűnnek éjbe könnyű árnyak.
Vén fáról vörheny lomb kereng,
beszáll az ablakon lebegve.
A tűz meglobban idebent,
mord rémet fest a szegletekbe.
Fehér idegen lép eléd.
Romfolyosókon eb fut átal.
Elolt egy lámpát a cseléd,
éjjel a fül halk muzsikát hall.
Georg Trakl
Viharos este
Ó, a vörhenylázas este!
Szőlő fényes lombja rebben
tárt ablakban, kékbe veszve,
rém gubbaszt a szegletekben.
Por kering csatornaszagban.
Szélben zörren-cseng az ablak
Villámok korbácsa csattan
hátán vad felleg-lovaknak.
185
Széttört tótükör csörömpöl.
Párkányon sirály kiáltoz.
Tűzlovas vágtat le föntről,
s szétrobbanva ér a fákhoz.
Jajszavaktól zeng a kórház.
Az éj kékes tolla lángol.
A tetőkre tűzsziporkás
zuhatagban dől a zápor.
Georg Trakl
Mélabú
Kék árnyak. Ó, sötét szemek ti, hosszan
reám feledkezők. Az őszt egy árva
gitár kíséri lágyan muzsikálva,
foszladozik a kert sötét lúgokban.
Már készül a halál komor homálya
sellő-kezekben, vörheny mellre szomjan
fonnyadt ajak tapad, sötét lúgokban
a Napifjú csapzott hajkoronája.
Georg Trakl
Alkony
Az udvaron rontó, tejes-komor
fényben züllött betegek fel-le járnak.
Kerek viasz-szemükben újratámad
arany koruk: ábrándok, béke, bor.
Lidércesen rájuk zárult a kór.
A csillagok fehérlő bút szitálnak.
Mélyén a zengő, káprázó homálynak
iszonytatón nyüzsög a kusza boly.
Torzalakok suhannak, leguggolnak,
csapongva sötét keresztútra gyűlnek,
vagy gyászos árnyuk a falakba olvad.
Éjjel árkádok alatt menekülnek;
s őrjöngő menádok, előugornak
rőt záporából csillagszeles űrnek.
186
Georg Trakl
Külváros déli szélben
Este kihalt, sötét a kültelek,
és szürkés bűz terjeng fölötte restül.
A hídon vonat dübörög keresztül –
bokrok, sövények közt verébsereg.
Riadt kunyhók, csapák, rendetlenül,
imbolygó kertek kusza szövedéke,
homályos indulat üvölt az égre,
gyerekrajban piros kendő repül.
Szemétben párzó patkány-kar visít.
Nők belsőséget visznek kosarukban,
undok menet, a homályból kibukkan,
s látni: merő szenny és rüh mindenik.
A csendes vízbe egy csatornaszáj
a vágóhídról éppen sűrű vért hány.
Színt gyújt a szél a lombok maradékán,
s a pír az áron kezd átkúszni már.
Nehéz álomba fúló halk szavak.
Káprázatokkal fénylő vápamélyek,
a meleg széllel tán egy másik élet
emlékei támadnak-omlanak.
Felhők közt szép allék tündöklenek,
hintók, merész lovasok karneválja.
Zátonyra fut s széthull egy karcsú gálya,
s fel-feldereng egy rózsaszín mecset.
Georg Trakl
Zsolozsma
Homály fészkel a szeretők, a szőkék,
sugárzók szemében. A figyelő sötétben
karcsún a vágyakozó karok összefonódnak.
187
Bíborlón tört össze az áldott száj. A kerek szemek
sötét aranyát tükrözik a tavaszi délutánnak,
erdő szélét, feketeséget, vendégeket este a zöldben;
tán mondhatatlan madárvonulást, a meg nem született
ösvényét ködlő falvakon, magányos nyarakon átal,
s romló kékből olykor kilép valami volt-már.
Halkan zizzen a sárga búza a szántón.
Kemény az élet, s a földmíves acélosan suhint a kaszával,
nagy gerendákat ró össze az ács.
Bíborlik ősszel a lomb. Szerzetesi lélek
vonul a víg napokon át; már érik a szőlő
s a téres udvarokon minden csupa ünnep.
Most aszúbb a sárga gyümölcsök illata; halkan
kacag a boldog, zene, tánc a pince homályán;
a derengő kertben az elhalt ifjú léptei, csöndje.
Georg Trakl
Úton
Este az idegent a halottasházba vitték;
kátrányszag; vörheny platánok halk susogása;
a sötétlő varjucsapat; őrség vonul a térre.
A nap bakacsinba hanyatlott; mindegyre kisért az a hajdani este.
A szomszédos szobában egy Schubert-szonátát zongorázik a nővér.
Oly lágyan-lágyan süllyed mosolya az omladozó falu kútba,
mely kéken csobog az alkonyatban. Ó, de öreg a fajtánk!
Valaki suttog a kertben; valaki elhagyta ezt a fekete mennyet.
Illatozik a komódon az alma. Arany gyertyákat gyújt nagyanyó.
Ó, mily szelid az ősz! Nagy fák alatt a régi kertben
halkan zengnek a lépteink. Ó, az alkony jácintszirom-arca mily komoly!
Kék forrás lábad előtt, rejtelmes a szád piros némasága,
lombszunnyadás homálya borul rá, megfonnyadt napraforgók sötét aranya.
Mákonytól súlyos a pillád, csöndesen álmodik homlokomon.
Szelíd harangszó reszket a szívben. Rám boruló
arcod kék felleg az alkonyatban.
188
Gitár zendül egy idegen kocsma homályán,
vad bodzabokrok, régmúlt novemberi nap,
derengő lépcsőn a meghitt léptek, a megbarnult gerendák,
tárt ablak, az édes reménység párkányán elidőz még –
oly mondhatatlan mindez, ó, Istenem, hogy megrendülten térdre omlik az ember.
Ó, mily borús ez az éjszaka! Számon
bíbor láng lobbant el. A csöndben
elhal a riadt lélek magányos hárfazenéje.
Ne bánd, ha a bortól kába fő pocsolyába horgad.
Georg Trakl
Táj
Szeptembereste; pásztorok sötét szava zeng szomorúan
a homályló falun át; villódzik a tűz a kovácsnál.
Ágaskodik egy holló paripa szilajul; a cselédlány
jácinthaja orrlika karmazsin áhitatába csapódik.
Halkan megdermed az erdőszélen a szarvasünő-hang,
az ősz sárga virágai
szótlan hajolnak a tó kék arca fölé.
Piros tűz emészti a fákat; elősurrognak már a sötét denevérek.
Georg Trakl
Hohenburg
Üres a ház, ősz a szobákban;
holdfényes szonáta,
és ébredés a homályos erdő peremén.
Egyre az ember fehér homlokára gondolsz
távol a vad kor zűrzavarától;
az álmodó fölé becézve zöld ág hajol,
kereszt és este;
a zengőt bíbor karokkal öleli csillaga,
mely a lakatlan ablakokra fénylik.
Így remeg éjjel az idegen,
mikor szemét halkan távoli emberalakra
nyitja; ezüstös hangú szél a folyosókon.
189
Georg Trakl
Sebestyén álomban
1
Fehér hold alatt hordta az anya gyermekét,
a diófa, az ősöreg bodza homályán,
mákonytól, rigók panaszától ittasan;
és csöndben
szakállas arc hajolt rá szánalommal
lassan az ablak árnyán; az ősök ódon
holmija
korhadozott; szerelem és őszi révedezés.
Sötét ama napja az évnek, szomorú gyerekkor,
mikor a fiú a hűs vizekhez, ezüst halakhoz lassan alászállt,
béke az arcon;
mikor magát kőként a vad paripák elé vetette,
s a szürke éjben kigyúlt fölötte a csillaga.
Vagy mikor anyja hideg kezét szorítva
este Szent Péter őszi temetőjén át ment,
egy vézna holttest feküdt a kamra sötétjén,
s hideg pilláit rányitotta.
De kismadár volt ő a kopár gallyak közt,
este-november, hosszú a harangszó,
az apa csöndje, mikor a derengő csigalépcsőn álmában alászállt.
2
Lélek békéje. Magányos téli este,
a régi tónál pásztorok árnyalakja;
szalmakalyibában a gyermek; ó, mily lágyan
hanyatlott arca a fekete lázban.
Szent éjszaka.
Vagy mikor apja kemény kezét szorítva
ment a sötét Kálvária-hegyre csöndben,
s a derengő kőüregekben
legendáján az Ember kék alakja átvonult,
bíbor vér csurgott a szíve alatti sebből.
Ó, a kereszt már állt a homályos lélek mélyén.
190
Szerelem; olvadt fekete zugokban a hó már,
könnyű kék fuvalom kelt az öreg bodzabokorban,
a diófa árnyékboltozatában;
s a fiúnak rózsás angyala halkan megjelent.
Öröm; mikor esti szonáta zendült a szobák hüvösében,
a barna gerendán
kék pillangó bújt ki az ezüstös bábból.
Ó, a halál közele. Sziklafalak közt
sárga fő horgadt le, néma a gyermek,
mikor lehullt a hold ama márciusban.
3
Az éjszaka sírboltjában rózsás húsvéti harangszó
s ezüst zengése a csillagoknak,
hogy borzad az alvó, és sötét téboly hull le a homlokáról.
Ó, mily csöndes az út a kék folyónál,
tűntön tűnődő, mikor a zöld gallyak közt
a rigó idegen szót kiált a pusztulásba.
Vagy mikor az agg csontos kezét szorítva
ment este a város omladozó fala mellett,
s az fekete köpenyében egy rózsás gyermeket vitt,
a diófa árnyékában a gonosz szelleme megjelent.
Tétova léptek zöld lépcsőin a nyárnak.
Ó, mily lágyan pusztult a barna őszi csöndben a kert,
az öreg bodza illata, mélabúja,
mikor Sebestyén árnyékában az angyal ezüstszava elhalt.
Georg Trakl
Születés
Hegyek: hó és csönd, feketeség.
Pirosan csap ki az erdőből a hajsza;
ó, a mohás tekintetü vad.
Az anya csöndje; fekete fenyvek alatt
megnyílnak a szendergő kezek,
mikor hidegen kibukkan a rom-hold.
191
Ó, az ember születése. Kéken
morajlik a víz a sziklatorokban;
a bukott angyal sóhajtva nézi a képét.
Valami sápadt ébred a kamra homályán.
Két hold,
a kő-anyóka két szeme felragyog.
Ó, a vajúdó sikolya. Fekete szárnnyal
érinti a gyermek homlokát az éj,
bíbor felhőből omlik lágyan a hó.
Georg Trakl
Hanyatlás
A fehér tó felett
elvonultak a vadmadarak már.
Este jeges szél árad a csillagainkról.
Sírunk fölé
az éjszaka zúzott homloka hajlik.
Tölgyek alatt ezüst csónakban ringatózunk.
A város fehér falai zengenek egyre.
Tövis-ív alatt
ó, testvér, vak mutatók, éjfél fele kúszunk.
Georg Trakl
A lélek alkonya
Sötét vad ballag szembe a csönddel
az erdő peremén.
Az esti szél a dombon elpihen.
Elnémul a rigók panasza,
és az ősz szelíd furulyái
hallgatnak a nádban.
192
Mákonytól részegen
fekete felhőn bolyongsz
az éji tón,
a csillagos egen.
Nővéred holdfény-hangját hallod egyre
a titokzatos éjben.
Georg Trakl
A halál hét strófája
Kéken dereng a tavasz, ébredező fák közt
árny bolyong az esteli pusztulásban,
a rigók szelíd panaszára hallgat.
Némán jő az éjszaka, vérző állat,
s lassan elomlik a dombon.
Virágos almaág inog a nyirkos levegőben,
elfoszlik ezüsten, enyészőn
mélyén az éj-szemeknek; hulló csillagok;
gyerekkor szelid éneke.
Fényesen szállt alá az alvó a fekete erdőn,
és kék forrás sziszegett a földben,
akkor sápadt pilláit halkan felnyitotta
hószinü arca fölé.
Barlangjából vörös állatot
űzött ki a hold;
és sóhajokba halt az asszonyok sötét panasza.
Kezét sugárzón tárta csillagához
a fehér idegen;
egy halott lép ki némán a roskatag ajtón.
Ó, az ember enyésző teste: hűvös fémek, elsüllyedt
erdők éje és riadalma,
s az állatok perzselő vadona;
lélek nyugalma.
Fekete csónakon siklott alá a bíbor csillagokkal
teli villogó folyón, s lágyan
borult reá a kizöldült erdő,
ezüst felhőből mákony.
193
Georg Trakl
A pokol tornáca
Őszi falaknál árnyak keresik
csengő aranyát a halomnak,
zörgő platánkoronák közt
bogárzó alkonyi felhőt.
Sötétebb könnyeket ont ez a kor,
poklokra vetve az álmodozó szív,
elönti az alkonyi bíbor,
a város korma, borúja;
a ballagó idegenre
a sírkertből arany hüvös árad,
egy vézna halott megy utána az árnyban.
Kőház fojtott moraja;
az árvák kertje, a fekete kórház,
piros hajó a csatornán.
Álmodva dagadnak-apadnak az oszló
holttestek az éjben,
sötét kapuboltban
hűshomloku angyalok állnak;
kékség, haláljaja édesanyáknak.
Átgördül nagy hajukon
tüzes kerekével a gömbölyü nap,
végnélküli földi kín.
Hűvös szobákban céltalan
korhad a holmi, csontkezekkel
meséért matat a kékben
az elvetemült gyerekkor,
szuszékon, ajtón rág a rusnya patkány,
egy szív
megdermed a zúzmara-csöndben.
Visszhangzik az éhség
bíborvörös átka az éjben,
a hazugság fekete kardjai, mintha
becsapódna egy érckapu szárnya.
194
Georg Trakl
A lélek tavasza
Feljajdul az alvó; fekete utcákon zúdul a szél,
tört gallyak közt ragyog a tavaszi kékség,
éj bíbor harmata, hunynak a mennybolt csillagai.
Zölden dereng a folyó, ezüsten a vén fasorok
s a város tornyai. Ó, az enyhe mámor,
ha suhan veled a csónak, s a gyermeki kertben
a rigók sötét panasza. Már ritkul a rózsavirágzás.
Ünnepien morajlik az ár. Ó, nyirkos árnyak a réten,
settenkedő vad; zöld gally, viruló ág
kristályhomlokot érint; villog a hintacsónak.
Halkan zendül a nap rózsás gomolyokban a dombon.
A fenyvesben nagy a csönd, a folyókon komoly árnyak.
Ó, tisztaság! Hol vannak a vak kőcsönd, a halál iszonyu
ösvényei, vad sziklái az éjnek,
a nyugtalan árnyak? Sugaras napörvény.
Hogy rád leltem, nővérem, az erdei tisztás
magányán, s dél volt s néma az állat;
vad cserfa tövén a fehér, ezüstlik a tüskebokor, kivirulva.
Erős halál és zengő lángok a szívben.
Sötétlőbb víz örvénylik most a halak szép játszadozásán.
A gyász órája, szótlan a napra tekintünk;
hazátlan a lélek a földön. Mennyei kékség
ködlik a szétdúlt erdőn, sötét harangszó
zeng hosszan a kis faluból; szelíd kíséret.
Csöndben virít a halott fehér pilláin a mirtusz.
Halkan zúgnak a vizek az alkonyi órán,
sötétebb zöldje a parti bozótnak, öröm rózsás fuvalomban;
testvérem halk dala este a dombon.
195
Georg Trakl
Jajszó
Álom s halál, a két komor sas
e főt éjente körülsuhogja:
nyelje el már az ember
arany képét az öröklét
jeges árja. Iszonyu zátonyokon
a bíbor test összezuzódik,
s jajong a sötét hang
a tengereken.
Nővére viharzó fájdalomnak,
nézd: remegő csónak süllyed el
a csillagok,
az éjszaka néma arca alatt.
Georg Trakl
Passió
Ha ezüstösen pengeti lantját Orpheus,
holtat siratva az esteli kertben –
ki vagy te, nagy fák alatt nyugovó?
Panaszt susog az őszi nádas,
a kék tó.
Jaj a bíboran felizzó
vézna gyermekalaknak,
a szent szégyent kék köpenyébe
rejtő fájdalmas anyának.
Jaj a megszületettnek, halnia jobb,
míg nem kóstolt bele izzó,
keserű gyümölcsébe a bűnnek.
Kit siratsz a derengő fák alatt?
A nővért, sötét szerelmét
elvetemült nemeteknek:
aranykeréken elzúg a napja.
Ó, bár jámborabb éjszaka jönne,
Krisztus.
196
Miért hallgatsz a fekete fák alatt?
Csillagzúzát a télnek,
Isten születését,
jászol előtt a pásztorokat.
Kék holdak,
a vak szemek szőrbarlangba merültek.
Egy holttetemet kerestél zöldülő fák alatt
menyasszonyodat,
az ezüstös rózsát,
az éji domb fölött lebegőt.
A halál fekete partjain bolyongva,
bíborlón
kivirít a pokolvirág a szívben.
Sóhajos vizek fölé hajolva
nézd hitvesed: leprás-merev arcát,
s haja vadul lobog az éjben.
Két farkas sötét rengetegben,
összekevertük kő-ölelésben a vérünk,
s ránk zuhantak fajtánk csillagai.
Ó, a halál tövise.
Sápadtan nézzük egymást a Kálvária-úton,
és ezüst szemekben
vadonunk fekete árnyai tükröződnek,
iszonyú kacaj, mely összetörte szánkat.
Tüskés lépcsők sötétbe merülnek,
hogy hideg lábból pirosabban
dőljön a sziklás szántóra a vér.
Bíboros áron
lebegve ring az ezüstös alvó.
És havas fa lett
csont-dombon a férfi,
gennyes sebből figyelő vad,
újra néma kő.
197
Ó, szelíd csillagóra
kristálynyugalma,
mikor lehullt tövises
kamrádban a leprás orca rólad.
Éjszaka zeng a lélek magános hárfazenéje,
homályos elragadtatást ont
a vezeklő nő ezüstös lába elé
a vesztett kert sürüjében;
s a tüskebokron bomlik a kék tavasz már.
Sötét olajfák alatt
a reggel rózsaszin angyala
kilép sírjából a szeretőknek.
Pierre Jean Jouve (1887–1976)
Egy szép nap mélabúja
A fák az esős nyárban óriásiak.
Nem látszik az ég olyan nagy a hold ezüst
Ragyogása felhők alatt a vörhenyes sugárzás,
Nap nem süt. Vagy nézzük a fonákját:
Egyetlen szép nap irgalmatlan melegével
A szép nap irgalmatlan fordulása
És bömböl és árnyat vet a megütött föld
És a madarak verdesve menekülnek
És a tér azúr kezeivel önnönmagát szorítja
Nyöszörög azúr keze alatt a melle,
Miközben a város fulladozik a használat hevében
Szárítják sima szőrüket vagy bódulatukat a lányok
A szép nap ölében.
198
Ó Istenem hogy ezek a lányok a halálra készülődnek
És oly homályos évszak errefelé a nyár
Hogy hatmillió ember vonult keresztül itt
S egy kurta óránál tovább alig maradtak!
Ó Istenem túlontúl sok a lelketlen világból
De közeli halál nincs elegendő:
Ez a szobor
Mozdul büszke melle súlyosan remeg.
Pierre Jean Jouve
Táj
Nagyszerü táj! Utak patakok sziklák
Teljes világa
Nagy idomok
Szép szemcsézetü bőr és olajozott mozgás
A medencéé mondjuk hátulról előre
Kacagás és álom
Feltorladó és elsimuló formák
És nedvek és szélben vízszintes ágak;
A mell iker-szívkagylója és a hónalj
Tengeri növényzete víz dagasztotta csípő
Az érzékiség súlyos terhétől ütötten
A lapocka mely szánalomra indít
Mint a vizes kövek, mosakszik
S újjászüli a víz az égbolt ragyogását, visszaszáll
A gömbölyű táj sűrű pora és íme a világ
Ismét a szép szemcsézetü bőr s ha az álom
Mozdul az ágyékon a rózsaszínü táj
Látja támadni mindenünnen
Az álmokkal a száraz szél hatalmát;
A húshegyek megfogynak este
A jámbor fennsík terein, a szurdokokban
Megfojtják a ködök az eltévedt fuvalmat.
Aztán az egész roppant tömb másféle mezben,
S később megint váratlan változás
S a holdsütésben…
199
Pierre Jean Jouve
Nem jött özönvíz még a földre
Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza
Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt.
Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség
Illethetetlen gyönyörébe vesznek.
Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj.
Állnak a fák tömören s óriásan
Kányák keringnek s körülöttük a nappal
Összes küllője és az érdes zúgás
Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket.
Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal
Nyüzsgő fűből amit beszívott ajkak zabálnak
Fehér tépőfogak közt eltűnnek a tollak
És ott marad a vér hogy megelégítse a földet
S először
Tépi le most az ájtatos manó
Alvó párja fejét,
boldog idők mikor
Az égi gleccser a hízelkedő tenger felé tart,
S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal
Megalkotja áhított gyermekét.
Pierre Jean Jouve
A vízözön
A legtágasabb és legnyugodtabb
A legáttetszőbb a legteljesebb
Parttalan
Változatlan
Tengerzöld és békés egy fala-nincsen
Pohárban és mint az isteni szándék
Napsugaraiban meggyűlt olaj,
A legvízszerűbb a nyugalom
E sivatagában,
Egyszóval a legboldogabb
Ebben a tökéletes büntetésben
Hol bekerítve alszik csobbanatlan
A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem
A vízözön
Tömör halott fényében a legszebb
Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek
200
És a városok paráznasága a tengert kárpitozza –
Egy ágnyi csönd volt
Egy lepedőnyi csönd
A megülő csönd egy rebbenése;
Egy ellenőrizetlen csönd-mező
Amelyre majd újabb réteg rakódik
Egy csendben vajúdó galamb
Mely a tetőre száll majd
S újabb csöndet teremt.
Pierre Jean Jouve
Siralom a szarvashoz
Mint az éjszaka vérző
Rettenetben csodás
Csöpp neszre is felérző
Jöttünkre pusztuló!
Jelenj meg a merő
Esendőn át, a fájón,
Ölts alakot egy testben
Ki átszöksz a halálon!
Pierre Jean Jouve
A másvilágon
Mily derü fénylik
E puszta gyertyános fennsík fölött
A zöld barlangok sebzett keserű bánatában!
Mily édes érzés
Mikor az ég jóízű kezével
Szíved üres helyét motozza.
Odalenn falak ragyogása
Elsurrognak a madarak
Bírhatatlan e sok-sok puhaság már
Mely a halott fényekkel dús sötétkék
Égbolt redőiből visszaverődik.
201
Kibomló hús imádandó szalagja
Meghalt! és mennyi cifrázat szalagja
Szüzeken az árnyék szőke bozótja
Asszonyok mellett férfi-tagok
És mindenütt nagy meredő csecsek vonulnak
Célzásokkal terhes teli fényben.
Ki boldogtalanul s mezítlenül futottam
Látom szemed szived pilláját felveti.
Pierre Jean Jouve
A barcelonai kurva
Gyere a döndülő ajtókon lépj be bátran
Hol egy szemvillanás lángoló horga kell csak
Ahol combom között vár rád a barna barlang
Tűzhányó-illatával
Vagyok a fekete szőr áldozóleánya
A nem-emberi szem a megkergült napok
Hússzor jártam meg egy férfi alatt a tengert
Iszamós mélyét kékjét és fényjátékait
Az én baj-gömbjeim a te sugár-tagod
A felékesitett száj alatt letepert szem
Gyönyöröm levegőm és kétségbeesésem.
Egy árny visszafog a mindenség gyámolít
Eggyé rémítettek mi ketten
Rajzolódjunk ki a fekete öröklétben.
Pierre Jean Jouve
Orpheus búcsúja
Ti régtől emlékezetemre ölelt
Szívem koholta dolgok pőrék oly enyémek
Akik érintkeztetek a könnyeimmel
Az idő a nap s a vér kedves leányai
Egész országok gyönyörűn egymást idézők
Olyan szent tárgyak hogy megül rajtuk szemem
Fénylő emlékmüvek gőzgomolyok hegyek
202
Nővéreim! szellemsivatagok
Régóta honosak a gerendás szobában
A roppant idegen égbolttal összeforrt lét
A tűnt hangú zene rejtelmes megragadása
És ti legeslegelső
Kútfők lábak kezek mellek hasak
Szemek mély sírok az igazi fürt alatt
Ég áldjon nem-mulók! Megyek meghalni immár
Lezuhanni az elfeledett térbe bízni
Tivéletek rakott szívem kegyetlenebb
Agyagra s a rútság földje alatt
Feltámadásra érni.
Pierre Jean Jouve
És várták az esőt
És várták az esőt; ebben a csupa béklyó
Furcsa országban ahová vetődtem
Az égett földek tikkasztó aszálya
Így szólt a hitves
Elmémben kiszikkasztotta iszonyu nyelvem.
Ziháltam s veriték tapasztotta a szárnyam
A szél sajgó homlokára. Ziháltam
De szívem tiszta vízzel áradó öröm volt
A sziklák közt ahol a négy lovas alászállt.
Pierre Jean Jouve
Isten áldjon
Isten áldjon. Az égi anyag
A kristályseregek
Az utolsó nap ormán gyülekeznek
Heléna számtalan árny-mása vándorol
Isten lehelletében sodródva e tájon
Mély és kristályos és teljes hibátlanul
Zöld és kék minden és ujjongó és azúr.
203
Pierre Jean Jouve
Honnan van hát

Honnan van hát, ó boldogság, szigeted nagy tere, s mily igen elzárt szigeted, mily ittas a vízi magánytól,

Indák és rovarok nyüzsgő sokasága a nap hatalmas érintése alatt

És pőrén lángoló föld és óriási fák tetők

És lárma és őskezdeti merevség!

Vagy kéz és kesztyű micsoda édessége vagy micsoda nyújtózása lénynek a lényhez,

Vagy micsoda gyönyörű tékozlás egy lény oly pontos üregében

Ki ámulatát büszkeséggel jelenti és nagy szépséggel és ráhagyatkozással és sírással.

Pierre Jean Jouve
Honnan honnan?

Honnan honnan? A virradat e nagy rikoltásai, ezek az állat-szavak – végre a fényben

A viharzó hullámok e mély igéi, e tüskebozótálmokon áttörő varázs-énekek, melyek öröktől fogva keresték az erőt és a formát

De – honnan is – sohasem szólhatnak emberi nyelven.

Honnan az idő ez igazi szavai – örvényt fúnak a fekete üregekbe

Nem ismernek se nevet se nemet már, nézik amint az elragadtatás nyűtte hús visszahúzódik.

Kilép a rózsa-üregekből s megtér gonoszabb üregekbe

És alászáll e zord tájon a nevetés zöld-arany pávái alatt.

Pierre Jean Jouve
Emésszétek szemeimet
Emésszétek szemeimet homállyal. Pusztítsátok
Szembogaram szakadatlan megkísértetését.
Rontsátok a szépségek ez embertelen hatalmát,
Mely fegyveres szavakkal támad és sokféle szenvedéllyel
S puszta marad nyomában a szív mint hangás sík a halál után,
És öregebb a szomorúság és keserűbb a tiszta tekintet
És vádol kárpitja előtt a fekete éjszakának.
204
Pierre Jean Jouve
Egy hattyú halála
Ó hogy oly egyszerűen
Ó hogy oly egyszerűen szomorú s a szégyen
Jegével megrakott szépséged nincs tovább
Égboltul, hogy a csönd szele elmosta immár
Kékellő idejét szemeid tengerének;
Ó hogy megtört szived akár a hattyunyak
A rázúduló szén- és kőhalom alatt
És ó hogy nem vagy ott, nem vagy nem is leszel
Sehol sem hol szemed szajhálkodott;
Szeszélyes fürtü nő ó mily barna a föld
Édes mérgeivel beszivárog mulandó
Szívembe és soká roncsolja s nagysokára
Kaput nyit a halálba hol te hattyú vagy.
Szűz mint a gabona
Szűz mint a gabona, érzékeny mint a víz,
Bárhol vagy, pillantástalan már! ó ne mondd hogy
Egy sóbálvány amely mellszobrodhoz hasonló
A sötétség tejét önti húsodra egyre
(Mert a fényt egy lila ujj kioltotta mindig)
A halottak olyan készséges hidegét;
Ne mondd hogy az öled elzárt a szerelemtől,
Szerelmet áruló! Nemi szívókorongok
Ágaskodtak az érdes évszakok szelében
Mely szűk mocskos szobád falait megrohanta
S te vétekből csodás sugallatba süllyedtél
A hajóddal, arany örvénybe, önmagadba.
Könnyekben éltem
„Könnyekben éltem és erőltetett menetben,
Kicsaltam a bikát, pénzért, a férfiakból,
Sokszor jósolta meg balsorsomat a kártya,
Az ég zápora verte ifjonti remegésem,
Reszkettem egy opál árnyékért kora reggel
S nem tudtam hogy kire mosolygok: gyöngeségem
Elvitt a szív nagy tereinek legtávolibb zugába.
Nézzétek vérező kökörcsinből a képem
Nem hasonlít-e rám? mert tévelyegve éltem,
205
Aludtam kacsingattam odaadtam magam
Minden kínálkozó kóbor nyomorúságnak
Amely Istent keres s egy mocskos szót kiált csak.”
A hattyúdal halál dala
A hattyúdal halál dala, de merre tart
A tied az üres hiányé? Nem halunk meg
Mi, kik ismerjük a csillagköd szülte dalt
S a rést mely illatával győz minden tudáson.
Örvénylik a hajad mindig lélegzeted
Mellbimbókban repes; csípőd ifjú folyója
A sötét válaszút felé fut szüntelen
S ha nem szeretsz ringyóbb vagy mint a szerelem;
Zendüljön hát uton kertben fák sűrűjében
Oly lágyan ívelő torkodban született
Néma költészeted ó hattyú s hadd dicsérjem,
Halottad, én, szemed, ágyékod és jeled.
Ó tengerzöld szemű
Ó tengerzöld szemű erdei kelta lány
Papnője a sötét örvény varázslatának,
Számít-e szerelemnek (számít-e halálnak)
Hogy ismeretlenek láthattak meztelen?
Mert legtisztább jelenléted volt fájdalom
Vagy ártatlan ledérség félig ifjú félig
Asszony a kék erek bűbája testeden
Egy melankólikus nyár völgyében virágzott
Illatában a tél jégtömbjei enyésztek
És aztán a tavasz először illetett
Téged már asszonyul: csak egy nap az öröklét
Egyetlen óra csak kettős bilincsű végzet.
Ó bűbáj!
Schönberg: Szerenád/románc
Ó bűbáj! ó kecses nyak gondolattalan
Áttetsző útja egy hosszú űr sugarának
Éjszaka szarvasa, te tiszta, a szemedben!
S de szép ujjad mikor megérinti a csendet,
És nemes combod járása ó micsoda reményt
Izen szakadatlanul a jelennek;
206
S közös fájdalmunkban micsoda tűzijáték
Ha napjaink kegyelméből lenned lehet!
Ó túl életen és halálon, forma híján,
Hallgassuk a vérző zenét s hangjain át
Figyeljük szótlanul a hangtalan szemet
Lényed! vagy egyetlen szerelmem csillagát.
Sötét virágod
Sötét virágod ez a lenyugvó tömör nap
És melled, oly sima mint álombeli kő,
S oly ritka szégyened helyét az oszlopoktól
Jól elhatároló barna illatú ágyék:
Eres márványra nőtt fullasztó buja rózsa;
És tested idegen gyászában nagyra nőve
Mint pőre angyalok röpte a levegőben
Melyet titokzatos borzadállyal tele
Nézünk, egész valód, úgy tetszett ráadás volt
A kertjében vakon zengő hideg zene
Varázskelyhére vagy szemed sötét magát-
Megadása talán, jövendő szolgaság.
Hogy pillád a halál
Hogy pillád a halál oly ifjan zárta le!
Nem lesz története egy ilyen szerelemnek
Míg meg nem koronáz a halál engem is
Az útra mely jeges ismeretlenbe visz.
Soha: sápadt szava az ember jelenének
Mióta elmentél, fekete hattyu kit
A pőre test alatt nyögő otromba lények
Fajtájához sorolt dőrén mindenki itt!
Idézzük fel, bolond hattyú, zöld vízi házad
Hol utolsó fehér-comb-éneked daloltad
Hol elsirattad életed nevetve
Ágyadban is csak a tengert álmodva egyre.
207
Az utas érkezése
Iszonyú tajték! és emléktelen magány.
Mennyi ösvényt és mennyi éjszakai álmot
Mennyi várost mennyi távoli hangás pusztaságot
Bolyongtam be első tekintetem
Egyetlen pillantásom utam nyitánya óta!
Ó megfáradtam, adjatok egy széket
Nem tudom azt se már milyen a női test.
Annyi felé sajog a hallgatásom,
Társak híján örömtelen futásom,
Gyönyörben fogant magzataim feledése,
Hogy üres lesz tőle a lelkem fekete és irigy.
Borisz Paszternak (1890–1960)
Júliusi vihar
Jön hát a méz után a vész
pajzsa mögött a tunyaságnak,
homályos zsibbadtság nehéz
varázsát felövezve támad.
Most holtpontjára ér a nap,
talán mert rajta már a bélyeg,
azért van, hogy nyugton marad
májam, epém azért kímél meg.
A hársak nyelve nem forog,
ragacsosan tapad a szájban,
mikor a fél ég toporog
távol a vihar táborában.
Hol tompa lilás fény remeg,
morajlik már a hadgyakorlat.
Áthevült fehér fellegek
hada zászlóaljakba torlad.
A táboron komor homály.
S a homályba fürkészve néz a
bódult sövény. Bódultan áll
fészer, hordó, taliga, dézsa.
Nem köpködi a magvakat
a forgók gyolcsszín karimája.
A magasság rájuk szakad,
akár az ifjúság, zihálva.
Itt a vihar! A kapuban!
őrjöngve változik színében,
az oszlopok közt átrohan
dörgésben, ezüstben, sötéten.
Lépcsőn, tornácon dübörög.
Csattog, csattog, csattog a lépte.
Kötést! A vihar mind az öt
tükörben! Álarcát letépte.
208
Borisz Paszternak
Kakasok
Munkált az eső éjjel, meg nem állva,
lámpásából ki nem fogyott a szesz.
A lila fedő alól dől a pára,
gőzöl a föld, mint egy fazék leves.
Ha megrezzen a fű, s felpattan – akkor
ki mondja el vak riadalmamat
a harmatnak, ha az első kakas szól,
s aztán még egy – s már mind rikoltanak?
És egyenként az éjszakába mondják
az esztendőket, s fennen hirdetik,
hogy eső, föld, szerelem – alakot vált,
formát cserél minden, de minden itt.
Borisz Paszternak
Gyöngyvirág
Reggeltől hőség van. De csak
hajtsd szét a bokrot: sűrűjén túl,
mint gyémánt karcától, hasad
a súlyos dél, nagy tömbje széthull.
Szilánkokká zúzik, remeg
éles fénycserepekre törve,
mint ha egy láda üveget
zuhint az izzadt váll a földre.
Arcát az éj íve alatt
itt szénnel festi a fehérség.
Olyan újdonatúj a nap,
a tavasz itt olyan mesés-szép.
Az erdőszélről ide nem
ér el, nem taglóz le a hőség.
A nyíresbe térsz, s hirtelen
látod, a sűrűből előlép.
De te érzed: valaki még
van itt, az aljból les tirátok:
eső a nyirkos szakadék
mélyén – harmatos gyöngyvirágok.
209
Pipiskedik, kiválik egy,
rezgetve néhány fürtnyi cseppet:
lenn a tövénél másfelet,
levele közt kettőt növesztett.
Halk selyem-sustorgás, glaszé
tapad minden virágkocsányra,
míg összefog és kesztyüvé
bontja ki mind a berek árnya.
Borisz Paszternak
Vaklárma
Teknők, dézsák, a reggel
már merő zűrzavar,
majd esős szürkület, mely
nyirkos estébe hal.
Könnyek a készülő éj
tört sóhajaiban,
a hatos versztakőnél
hajó búg komoran.
Kora sötétülések,
a kert homályba vesz,
kis rések, csöpp törések;
bizony szeptember ez.
Téres őszi terekben
nyilalló jajgatás:
zokog a cinteremben
a folyón túl a gyász.
Ahogy hallgatom itt fenn
a síró özvegyet,
vele van minden ízem,
s halálba révedek.
Figyelem minden évben
ablakomból, ma még
tán elhalasztva, végem
hogy jön, jön közelébb.
Áttör, megveti lábát
a dombon, levelek
sárga iszonyatán át
a zord tél rám mered.
Borisz Paszternak
Virradat
Mennyit jelentettél nekem!
Aztán: a háború lidérce,
s annyit se tudtam végtelen
sokáig rólad, halsz-e, élsz-e.
210
Évek múltán elért szavad,
és nyugtalanítani kezdtél.
Olvastam hagyatékodat
egy éjen át, mint ki feleszmél.
Emberek közé, hajnali
eleven nyüzsgésükbe vágyom.
Szét tudnék mindent rontani,
lebírnék bárkit a világon.
S le a lépcsőn úgy szaladok,
mintha először, úgy megyek le
ezekre a behavazott
utcákra, néptelen terekre.
Ébredezés, fény, teagőz,
emberek, villamosra várva.
A város meghitt, ismerős
arcát cseréli nemsokára.
A kapukban a viheder
hálót bogoz a hóesésben.
Van, aki étlen szalad el
a reggelitől: el ne késsen.
Mindannyiukkal egy vagyok,
mint aki bennük éltem egyszer,
mint a hó, én is olvadok,
homlokom felhős, mint a reggel.
Fák, otthon ülők, gyermekek,
névtelen seregetek őrzöm.
Mindannyian legyőztetek,
így adatik mindegyre győznöm.
Borisz Paszternak
Tengeri szélcsend
Déli verőn, túl az időn,
legszebb birtokomon, tanyámon
a történelem tespedőn
elönt, mint változékony álom.
211
Hűssel pincék pisztolya töltve,
sűrű salétrom-sortüzek
köszöntik a vendégeket,
ha kilépnek a déli hőbe.
Ablakából ennek a háznak
látni semerre sem lehet
az ismerős élet nyomát, csak
túl az időn tengert, eget.
Az ismeretlen szabadságba
kis szobákból kiszökkenek.
A lila ház mögött – hiába! –
s a cseléd-ablakok alatt
száz mérföld szurok-némaságba
fut a puszta – fehér szalag.
Nyugatnak száz mérföldön által
eper-hab út visz, habtaraj
borostyánját öblös kanállal
kavarja a hajócsavar.
S egyszerre sustorogni kezd lenn
a víz, fövenyt s szappanhabot
görget, s mint felbukó eperszem,
gömbölyű hullám támad ott.
Borisz Paszternak
Fagy
A fürdők kéménye okádja
a füstöt, s mikor fellebeg,
bónyálják kendőkbe, gubákba
fehér farát a fellegek.
A hóbuckákba, lábnyomokba
veti egész hevét a ház,
erőlködik a fagy forogva,
áll lógó nyelvű vonitás.
Förgeteg fúr, fények gyalulnak,
a levegő mint pengeél,
az út, a tér szikrázva gyullad,
mint fagyott kecsege, fehér.
Korcsolya, percek, rönkfa, fenyvek,
máglyák, idők, a láz elönt,
s tündökletes ívén a mennynek
hátín-húrként feszül a csönd.
212
Borisz Paszternak
Szabad ég alatt
Nyújtózz fel, magasodj,
ahogy csak bírsz, amíg
tanyádon csillagok
nem lesznek társaid.
A rendjük rendületlen,
a nagy idő zuhog.
Bár lenne álmod itt lenn
ily édes, ily nyugodt.
Részvét forgat világot,
szerelemtől virul
a létben sose-látott,
a mindenségben új.
Az asszonyok, a lányok
keze formálja itt
születésed, halálod
kútfőit, útjait.
Oszip Mandelstam (1891–1938)
Csillagok monoton
Csillagok monoton
fényét én megvetem.
Nőj, csúcsíves torony,
lázam-őrületem.
Kő, légy hát csipke, légy
pókháló rajza hát,
a pőre ég szügyét
vékony tűd járja át.
Tudom, szárnyára vesz,
eljő a pillanat,
de merre szállsz, sebes
nyíl, élő gondolat?
Fogyó pályám-időm
tán visszakényszerít:
ott nem volt rá erőm,
s félek szeretni itt.
213
Oszip Mandelstam
Ősz mord homálya
Ősz mord homálya – rozsdás vas – csikordul,
zeng, emészti a húst iszonyuan…
A Krőzus-kincs, a kísértés kicsorbul
szomorúságod pengéjén, Uram.
Mint kit imbolygó kígyó kínoz, ímhol
vagyok, merő gyötrődés, remegés.
Megcsömörlöttem benső hurkaimtól,
nem kell a Múzsa és a józan ész.
A fortélyos tagadásnak mi haszna
gubancát szétszálaznom-bontanom?
Nincs pontos szó vallomásra s panaszra,
és serlegem sekély s nehéz nagyon.
Mért élni? Tekeregve-gomolyogva
táncol a beteg kígyó, imbolyog
érdes sziklán, öntestét körbefogja,
s egyszerre csak elernyed s visszarogy.
És mint a rab, kivégzésére várva,
– dal s látomás villámlik rajtam át –
csak hallgatom, félelmetlen s hiába,
vas szisszenését, szél sötét jaját.
Oszip Mandelstam
Vattás csomói közt
Vattás csomói közt a fullasztó szobának
savval telt fiolák, az óra üt, hereg –
hurokból szabadult roppant léptek kaszálnak –
támaszd fel képeid, ködlő emlékezet!
Didergő lázbeteg, kit megfeszít a bánat
sovány ujjával elnyűtt szálat tépeget,
szorítja repdeső talizmánját, a sálat,
s iszonnyal nézi a kerengő perceket.
214
Szeptember volt, a szélkakas pörögve rítt,
verdestek a zsaluk, gigászok és kicsik
szilaj játéka mily próféta jellel intett!
Lebegve felszökött a törékeny kicsiny test,
s aláhullt súlyosan: az udvaron a víg
körhinta muzsika nélkül forgott-keringett.
Oszip Mandelstam
Tündöklő Petropolban meghalunk
Tündöklő Petropolban meghalunk,
itt gyászos Perszephoné ült a trónra.
A levegő halálos italunk,
halálos esztendő itt minden óra.
Athéné, tenger zord uralkodója,
kősisakod dobd el, napod kihúnyt.
Tündöklő Petropolban meghalunk,
helyetted Perszephoné ült a trónra.
Oszip Mandelstam
Szólni akartam, és elfeledtem szavam
Szólni akartam, és elfeledtem szavam.
Vak fecske visszatér az árnyak csarnokába,
kristállyal játszani, bár szárnya nyesve van.
Őrjöngve csap fel az éj muzsikája.
Nem nyit bársonyvirág. Nem szólnak madarak.
Éji ménes kristálysörénye lebben.
Száraz folyón üres csónak halad.
Tücsök cirpel, s a szó őrjöng önkívületben.
Lassan magasra nő, szentélyül, sátorul,
hol mint az őrült Antigone, jajgat,
hol halott fecskeként lábunk elébe hull,
s lágyan, akár a Styx, akár a zsenge gallyak.
Ó látó ujjaink szégyenét élni, azt
a tagolt gyönyört, a megismerését!
A Múzsák zokogása hogy riaszt,
a köd, a zengés és a mélység.
215
Ó megismerni és szeretni módja van
halandóknak, ujjukban hangok árja,
csak én, csak én feledtem el szavam,
s megtér a gondolat az árnyak csarnokába.
De nem erről szólasz, kristálybeszéd,
nem erről, fecske, társnő, Antigóné…
S a szájon perzsel, mint fekete jég,
a Styx jegye, a fekete folyóé.
Oszip Mandelstam
Mert nem tartottam
Mert nem tartottam elég szorosan a kezed,
mert elveszítettem a gyönge, a só-izü szádat,
most várom az Akropoliszban a szürkületet.
Hogy gyűlölöm, ó, ez öreg, szomorú boronákat!
Künn nyergeli már az acháj had a jó lovakat,
a falba harapnak a nagy fogasélü fürészek,
a vér reszelős zuhogása sehogy sem apad,
nincs név, nincs hang, nincs kép, ami visszaidézhet.
Hogy mertem hinni, hogy is, hogy valaha még
tán visszajöhetsz? Mért válni időnek előtte?
Nem szólt a kakas, nem ritkult még a sötét,
nem zúdult még le a forró fejsze a rönkre.
Átlátszó könny a falon: lágy gyanta csöpög,
megsajdul a város tölgy-bordázata, érzi,
de árad a vér, rohamozza a vén küszöböt,
álmában a férfit a nő háromszor igézi.
Hol Trója, a szép? A királyi, az asszonyi lak?
Priamosz hegyi fészke, erős bástyái ledőlnek!
Száraz, kopogó faeső zuhogása: nyilak,
nyílvesszőkből mogyorós sürü bokrai nőnek.
Egy csillag tűhegye sápadoz – az se gyötör,
megkoccan az ablak: a fény, kicsi fecske, leröppen,
– s a reggel, mint zizegő szalmán az ökör,
érdes tereken mocorog, még álomütötten.
216
Oszip Mandelstam
Koncert a pályaudvaron
Fulladozunk, nyüvek rezsegve rángnak,
a csillagos ég csenddel van teli,
de látja Isten: ímé, zene támad,
az állomást ének reszketteti,
és hegedűhang-bolttá összeállnak
a levegő fütty-tépte rongyai.
Nagy park. Az állomás üveggolyója.
A vas-világon varázshatalom.
Zengő, ködös elíziumi torra
ünnepélyesen száguld a vagon.
Páva-rikoltás zongora-akkordra –
elkéstem. Rettegek. Ezt álmodom.
Az állomás üveg-kertjébe lépek,
hegedűhang, zokogó, ingatag.
Felcsap a vad, éjszakai karének,
a fülledt melegházban rózsaszag,
hol üveg-ég alatt aludni tértek
a kedves árnyak, imbolygó csapat.
Egyre viharzóbb az ének, a játék,
nyomorultul reszket a vas-világ.
Az üveg-falnak dőlök. Mondd, hová mégy?
Utolszor halljuk most a kedves árnyék
halotti torán ezt a muzsikát.
Oszip Mandelstam
Mosdom éjjel kinn az udvaron
Mosdom éjjel kinn az udvaron –
villog az ég csillag-morzsaléka.
Fénye: só a szekerce-vason,
hidegszik a színig tele dézsa.
Minden ajtón gyanakvó lakat,
zord szigorral les rám a kopár táj –
tisztább szabály aligha akad
a friss vászon tiszta igazánál.
Kezd a csillag olvadozni már,
mint a só, a fagy fekete vízben.
Sósabb a kín, tisztább a halál,
s kitetszik a rettenet mezítlen.
217
Oszip Mandelstam
Kinek arak a tél, puncs égő szeme kékje
Kinek arak a tél, puncs égő szeme kékje,
fahéjjal fűszeres édesillatu bor,
kinek zord csillagok kegyetlen rendelése,
füstfogta alacsony kunyhóban sós szigor.
A földön egy kevés meleg baromfitrágya,
megcsap az oktalan birkanyáj melege.
Hogy vágyom élni! Jó szóra, simogatásra!
Egy gyufa lángja is átmelegítene.
Látod: csak egy cserépkorsó van a kezemben,
s csiklandják fülemet zizegő csillagok.
Hogy lehetne e gyér pihék közt nem szeretnem
a sárga füveket, a meleg agyagot?
Lassan vakarni a barmot, forgatni almot,
sás közt éhezni, mint a téli almafák,
vak gyöngédségedet idegenre pazallnod,
várni s kutatni csak a sivatag határt.
A sötét emberek tülekvő birkanyájként
hadd fussanak csak a ropogó szironyon,
kinek keserü füst és üröm éjszakánként,
kinek sósan maró ünnepi bántalom.
Ó, lámpát tartani hosszú rúdon magasra,
menni kutyád után, míg csillag-só pereg,
a jósasszonyhoz, a kosárban egy kakaska.
S fehér, fehér a hó, hogy marja a szemed.
Oszip Mandelstam
1924. január 1.
Ki megcsókolta elgyötört fejét a kornak,
emlékszik rá majd, hű fia,
amikor ablaka alatt a kor leroskadt
a búza-hó buckáiba.
A kor fájó szemét, a két nagy álmos almát
ki felnyitotta, egyre csak
fülében hallja majd mélyről zúgó morajját
megcsalt idők folyóinak.
218
Két álomtól nehéz almája kor-királynak
s gyönyörű agyag-szája van,
de simul dermedő kezéhez vén fiának
haldokolva még jámboran.
Gyengül lélegzete, naponta fogy az élet,
ideje már nem sok lehet,
elhallgat az agyag-panasz, a vézna ének,
szájába ólmot öntenek.
Ó agyag-élet! Ó haldoklása a kornak!
Félek, beléd más úgyse lát,
csak ki tudója a gyámoltalan mosolynak,
ki elvesztette önmagát.
Fájó szemhéjadat felemelni, a vesztett
szót ó hogy fáj keresni csak,
s éj füvét szedni, míg mésszel marja a testet
a vér, más törzs fiainak.
Korunk. Beteg fiad vérében már szilárdul
a mészrög. Moszkva, mint borona-házikó,
aluszik, s nincs hová futnunk a kor-királytól…
Almaszagú, mint hajdanán, a hó.
Otthagynám tulajdon küszöbömet, de ó jaj,
hová? Sötét utcák, terek,
s mintha a kövezet be volna szórva sóval,
fehérlő lelkiismeret.
Zugokba, seregély-dúcokba búva hátha
valahogy összeszedhetném magam,
lovaskatona, én, széllel bélelt kabátba,
pokrócba burkolózva, hasztalan.
Egy utca, másik út dereng föl,
fagyos szán almahangon csikorog,
folyton kicsúszik megdermedt kezemből,
nem engedelmeskedik a hurok.
Milyen lánccal, milyen vasholmival csörömpöl
Moszkvában ez a roppant téli éj!
Fagyott halként kopog, koncér ezüstje: gőz dől,
a rózsaszín teás-készlet párája kél.
Moszkvában újra hát. Köszöntlek újra, Moszkva!
Most már sebaj, ne haragudj reám,
kemény fagyodra és zord csuka-szigorodra
békélten nézek már, mint hajdanán.
219
Patika-málna ég a havon lángolóan,
valahol írógép kopog;
a kocsis háta, és jó kétarasznyi hó van,
nem ölnek meg, nem is bántanak – mi bajod?
Gyönyörű ez a tél, a csillagokra forrva
szétszéledt kecske-ég vakít, akár a tej,
lószőrként a fagyos szántalpakat surolja,
a takaró csörögve énekel.
Az út petróleum kormától feketéllik,
elnyel havat, málnát, jeget,
kopog a dünnyögő szovjet szonáta nékik,
felidézve a huszas éveket.
S én leteszem vajon – csúf rágalomra készen –
almaszagú megint a fagy –
az új, a negyedik rendnek szép esküvésem,
könny-erős fogadalmamat?
Kit fogsz megölni még? Kit dobsz magasra, vak kor?
Új talmi szót koholsz-e, mondd?
Porcát-billentyüjét az írógépnek akkor
szakítsd ki: ott a csukacsont;
s beteg fiad vérében mind keményebb
a mészrög, s üdvözült nevetés permetez…
De írógép-zene a hatalmas zenének
csupán silány árnyéka lesz.
Oszip Mandelstam
Nem voltam én soha
Nem voltam én soha kortársa senkinek sem,
e tisztesség nem kenyerem.
Valahány névrokon – mind elviselhetetlen,
nem én vagyok az: idegen.
Két álomtól nehéz almája kor-királynak
s gyönyörű agyag-szája van,
de simul dermedő kezéhez vén fiának
haldokolva még jámboran.
Korommal vetve fel a két nagy álmos almát,
fájó, beteg szemhéjamat,
hallottam: a lobos ember-perek morajját
zúgják a folyók egyre csak.
220
Száz évvel ezelőtt vánkosoktól fehérlett
a könnyű pelyhes nyoszolya,
s kinyújtózott furán nagy agyag-teste – véget
ért a kor első mámora.
A csikorgó világ-hadjárat közepette
ágyunk mily pihekönnyü volt!
Nincs mód helyette mást koholni – mit tehetne
az ember – élje ezt a kort.
Forró házban, nomád sátorban, puszta szalma-
gunyhóban haldoklik a kor –
s aztán csak a szaruhártyán két álmos alma
fénylik, tündöklő tűzgomoly.
Oszip Mandelstam
Erődbe, oroszlán-verembe taszított
Erődbe, oroszlán-verembe taszitott
rab, aki mind alább, alább, alább száll
kovász-záporban: erősebb vagyok
oroszlánnál, nagyobb a Szentirásnál.
Hívó szavad mily közel-közel ér
a választottakhoz. S az ősi éden:
az óceáni igazgyöngy-füzér,
s a kis kosár tahiti nők kezében.
Büntető dalú föld, indulj felénk,
völgyekben sűrüdő hangú, jöjj valahára!
Kisujjaddal sem ér fel, édes ősszülénk,
leányaink vad-édes arca bája.
Időm határtalan, nincsen kiszabva még,
a világegyetem gyönyörével daloltam,
ahogy egy asszony zengő énekét
kíséri halk orgonaszólam.
221
Oszip Mandelstam
Kerek, tépett öböl
Kerek, tépett öböl, porond és égi kék,
s felhőbe olvadó lassú fehér vitorla –
elvesztelek, pedig most fogtalak fel épp:
hosszú orgonaszó – a tenger sós füvét,
hazug haját, hazug szavak szagát sodorja.
Vas-gyöngédség nyomán a részeg gyöngeség,
s a lankás partokat marja a barna rozsda…
Mikor hajtom fejem másutt egy más homokra?
A soktorkú Ural, a tömzsi partu Volga,
enyém csak az lehet, s ez egyhangú vidék –
ezt kell beszívni hát mindegyre szomjuhozva.
Eugenio Montale (1896–1981)
Áramok
Odvában íjjal riogatja
az ökörszemet egy csapatnyi gyermek.
A tunyaság tarolta vápa mélyén
lassú derű szivárog,
a csillagzatok ezzel enyhítik meg
a fehér úton tikkadozva járót.
Bodzák gulái ringanak-remegnek
a halom fölé magasodva,
hol piszévé kövezve
uralkodik a Nyár napverte szobra;
rajta kúszónövények
vadvöröse és dongó hereméhek.
A rokkant istennő magába mélyed,
s minden dolog a kis papirflotilla
felé hajol, mely lassúdan lebeg le.
Nyílvessző villan,
egy póznába csap, és megáll remegve.
Elcsépelt semmiségek
tékozlása az élet,
céltalan inkább, mint kegyetlen.
222
A csuzlis gyermektörzsek visszatérnek
talán egy év, talán egy óra múlva,
csak a halottak arca változatlan,
minden más összedúlva,
s a régi fán az ismerős gyümölcsöt
nem találod meg újra.
– Visszatérnek a gyermekek… s az élet
konok forgása egy nap
ugyanígy visszahozza majd a messze
múltat, s élénken s részletekre metszve
egy rejtelmes laterna
a mozdulatlan függönyökre dobja.
S ismét a vápa bugyborogva
futó vize fölött feszül a pára-
fátyolos dóm halványkék kupolája,
s a szobor tudja csak, hogy
lezúdul az idő és egyre beljebb
nyomul az égő borostyánbozótba.
S fut lefelé minden nagy zuhogókon,
s olyan szilajul örvénylik az árok,
hogy tükrei megrepedeznek,
s hajótörést szenvednek az uszályok
a szappanos lé gyors forgóiban.
Isten veled! – szisszennek a parittyák,
a ragadozó sors már messze van,
elmossa arcait az óra, inkább
kegyetlen az élet, mint céltalan.
Eugenio Montale
Lejtő
Tülkök búgása hallik
a sziklás meredekről,
a tengerre alászáll,
mely reszket, meghasad, hogy befogadja.
A szó szeles torokba
hull árnyak közt forogva,
és szétporlik a föld zátonyain;
emléktelen a világ: megszülethet.
A virradat hajóin
a fény nagy vitorlái kibomolnak,
s megleli fészkét szívben a reménység.
De messze még a reggel,
223
szétfutnak, sűrűdnek a fények,
lombok, ormok derengenek fel,
s mint tű fokán át nézve, minden
közelibb most, megfoghatóbb, keményebb:
bizonyos most a vég,
s ha elhallgat a szél is,
hallod, konokul jár a ráspoly
a bilincsen, mely minket összeláncol.
Mint egy zengő hegyomlás,
zúdul a hang le, egyre messzebb
verődik. Szétszóródnak-széledeznek
a szakadék kiszáradt
járataiból is a hangok
apadozó nyögéssel
ott, ahol gyökerek gúzsában állnak
a szőlőtőkék sorai.
Az ösvény sűrübe vész el,
vigyázva már borókaágba
markol a kéz; megremeg és
fogyatkozik a hajnal ragyogása;
a rend leszáll s a dolgokat kibontja
határaikból,
s ők már csak arra vágynak,
hogy legyenek, hogy megmaradjanak,
s készek az örökös fáradalomra…
Az egekből kőgörgelék, hegyomlás
zuhog a partra döngve…
Az estében, mely éppen most köszönt be,
kürt huhogása hallik újra, romlás.
Eugenio Montale
Báb
A sötétzöld fa halvány
sárgával sávozódik és megalvad.
A duzzadt kérgek, a mohó gyökérzet
iránt részvét reszket a levegőben.
A tiéd ez a gyér növényzet,
mely április lehelletében
nedvesen, örvendezve sarjad.
Nekem, ki az árnyból töprengve nézlek,
más cserje nő: te hajtasz zsenge gallyat.
224
Hoz neked minden perc új lombot-ágat,
s e döbbenet szebb minden illanékony
örömnél; heves hullámokban árad
a kert e rejtett zugáig az élet.
Pillantásod most a rögökre fordul;
emlékek torlódó hullámverése
a szívedig csap, és már-már elönti.
Messzi kiáltás harsan: visszazúdul
az idő, gyors forgóival a sziklák
közt eltűnik, kilobban minden emlék;
és én előrehajolok homályos
rejtekemből a készülő csodához.
Nem gondolsz arra, ami elrabolta
tőled, miként ma, hajdan hallgatag
társad, akit egy messze dél hozott.
Te vagy a zsákmányom, egy kurta óra
lázas emberi remegést kinálsz.
Veszíteni egy percet sem szeretnék:
ez az én részem, minden más hiúság.
Gazdagságom e verdesés, mely átcsap
most rajtad, és arcodat a magasba
fordítja; e körbetévedezése
szemeknek, amelyek már látva látnak.
Így halad át egy percnyi bizonyosság
farepeséssel, függönylobogással
a házak közt; de nem oldja az árny fel,
mi visszakövetel téged homálylón.
S rémlik: te is, mint én, a csonka létek
sivár poklában élsz és neked is csak
meddő titok az újjászületésed,
elhibázott, meghiúsult csoda,
mint minden, ami mellettünk virágzik.
S a korláton túl a hullámverés
hogy beszél olykor a szabadulásról;
mily hirtelen szökik fel
az ábránd, füstjei szétgomolyognak.
Kígyóznak a vizen s a horizonton
szétterülnek kétárbocos hajókká.
Egyik zajtalan szárnyra kap, s az ólom
vizeket űzött sirályként surolja.
Belemerül a nap a fellegekbe,
s remegve elborul a lázas óra.
225
A torkunkban dicsőséges zihálás
verdes hangtalan: felbukkan a fülledt
délben a szabadító bárka, itt van,
látod a zátonyok közt ingadozni,
egy csónakot küld, mely az engedelmes
hullámverésbe áll, s várakozik ránk.
Ó báb, mily keserves e neve-nincsen
kínszenvedés, mely erre-arra forgat,
s messzeragad bennünket – s végülis nem
marad még csak a nyomunk sem a porban;
és egyetlen kövét se mozdítottuk
ki a nagy falnak, úgy megyünk el innen;
s tán minden meg van szabva, meg van írva,
s utunkban nem találkozunk sehol
szabadsággal, csodával,
a nem eleitől szükségszerűvel!
A habon s az azúrban nincs barázda.
Változnak a part jegyei – imént még
úgy voltunk itt, akár egy puha ölben.
Ránk csukódik a csönd pereme körben,
s nem nyílik meg kimondani az ajkam,
hogy a sorssal miféle
egyezséget szeretnék: vezekeljek,
bűnhődjem meg a te örömödért én.
Ez a kívánság támad bennem, aztán
már elhal minden mozdulat. A néma
áldozatokra gondolok, az élők
házának talpköveire: a szívre,
mely egy ártatlan gyermek-kacajért tűr,
pontosan metsző vágásra, halódó
máglyára, mely a száraz
karótól meglobban s izzik remegve.
Eugenio Montale
Vízmélyi fénytörés
Kimered a vizet, billeg a bárka,
rezdül a víz kristálya horzsolódva.
Egy barlangból jöttünk a szélzilálta
imbolygó tengeri sorakozóra.
226
Mint imént a sötétben, nem zavarnak
a homállyal sodródó denevérek,
s evezőnk, mely előbb még árnyba mélyedt,
nem ütközik neki a sziklafalnak.
Megáll a nap az égen,
és lángol mozdulatlan.
A homorú ég izzik, forr tüzében,
üveg, mely el nem pattan.
Egy halász a csónakjából kivetve
horgát, belebámul az árba.
Elétárul derengve, mintha lencse
torzítaná, a mély világa.
Hadd hányódjon gyönge dereglyéd,
hagyd eveződ a villában pihenni,
tedd: ne eméssze lelkedet emlék,
deled nyugalmát ne dúlja semmi.
Körénk zárulnak rajok, rebbenések,
levegő puha szárnya.
S tűnnek: a nagy fény belehal az árnyba.
Magános gondolatok elenyésznek.
Érdesebbé lesz nemsokára minden,
a víz sötétebb sávokkal virágos.
Maradj hát így a nap fényözönében,
mielőtt még leáldoz.
Hullámrengés rombolja félig
már elvont formáit a térnek;
az útról bármily nyers erő letérít.
Szeszélyes ugrásokban nő az élet.
Mint egy világos jelképül rakott nagy,
lángtalan égő máglya:
fényében elvész éltünk kicsi lángja,
tüzében arcok, terhek ellobognak.
Nehéz szívedet vesd be
a meghasadó habba,
a neved kőkoloncként leszakadva
rólad, merüljön el a nagy vizekbe.
227
És rádzúdul a csillagközi mámor,
sajgás tör, nyugodt s ragyogó, rád.
Meglátod tán a szférák sugarából
közeledni a csöndes, derűs órát.
Lépcsős szőlőskertek hajolnak,
szelíd lankák, fölébed.
Tallózó asszonyok dalolnak:
már nem emberi ének.
Ó nyár, szüret! S a mennyen
a csillagok futása
elhajlik – s állsz csak lelkifurdalással
színezett döbbenetben.
Szólsz, s idegennek hallod a beszéded.
Homály borul az emlékezetedre.
Elmúltál, mégis érzed
tűnt életedet egyre.
De visszaránt, jaj, súlyos földi voltod,
és egyszerre ránehezednek
támjaikra, nem remegnek a dolgok,
vége a bűvöletnek.
Maradjunk itt, változatlan, örökké.
Mozdulatlan, mindentől messze, messze.
A hangunkat nem hallja senki többé.
A sűrűdő kék örvényébe veszve.
Eugenio Montale
A béka, mely elsőnek pedzi húrját
A béka, mely elsőnek pedzi húrját
a szittyót s felhőt vermelő mocsárban,
az összebúvó szentjánoskenyérfák
susogása, hol fáklyáit kioltja
a heve-nincs nap, késő zümmögése
virágokon a még nedvekre szomjas
rovaroknak, végső hangjai, fösvény
élete a határnak. Elenyészik
egy sóhajjal az óra: palakék ég
készül ösztövér lovak robogását,
patáik verte szikrákat fogadni.
228
Eugenio Montale
Tengerpart
Feltámad a szél, hasad a sötétség,
s árnyékod, mely a vékony kerítésre
dől, megborzolódik. Késő magadnak
lenned immár! A pálmáról a cickány
leugrik, a kanócon fut a villám,
iszonyú hosszú pilláin szemednek.
Eugenio Montale
Álomban
A kuvikrikoltás, ha a szivárvány
fel-felsajogva lüktet, halaványul,
az ifjúság zokogó sóhaja,
a tévelygés, mely homlokunkra zárul,
az éj ingatta cédrusok sötétlő,
bizonytalan borzalma még kicsaphat
árkokból és rejtett csatornamélyből,
s rám törhet, hogy hangodra felriadjak.
Egy kegyetlen nyirettyű hangja rángat,
sisakrostélyát ellenem lecsapja.
Az amarant-hold zárt szemembe árad,
és felhő már, és gomolyog dagadva,
s hogy egyre beljebb sodorja az álom,
vér is, amely már túl van a halálon.
Eugenio Montale
A fülbevaló
A füstfekete bolton nem marad nyom
a szállók után. (A tied se őrzi.)
Áthalad a szivacs, s az aranyabroncs
védtelen villódzását messzeűzi.
Köveidet, korálljaid kerestem,
elragadódat, erős birodalmad;
búvok az istennőtől, aki testet
nem ölt, míg vágyam villámodba halhat.
Kitinszárnyak zúgnak, zúg a halottas
gyülekezet, két élet, tudja, semmi.
229
Beúsznak a képbe az este lomha
medúzái. Lentről fog földerengni
a jeled, ahol viaszszínű, fáradt
kezek füledbe kapcsolják korállod.
Eugenio Montale
A vörös liliom
A vörös liliom ha egy nap
gyökeret vert húszesztendős szívedbe
(csillámlott a zsiliptó a homok-
kotrók rostáin át, fényes vakondok
cikkanva fúródtak a nádba, tornyok,
címeres zászlók legyőzték a záport,
s a szerencsés átplántálás az új
fénybe megtörtént – s te észre se vetted)
feláldozva a vörös liliom már
a távol sziklaormon
a fagyöngynek, amely romolhatatlan
faggyal kendődre záporoz s kezedre –
árok virága, mely ünnepi gáton
nyílik neked majd, ahol az idő
zajgása megjuházik… rázni égi
hárfát, meghitté tenni a halált.
Eugenio Montale
A bárka
A tavaszi vihar összezilálta
a fűzfa-ernyőt,
az áprilisi forgatagban
belegabalyodott a kertbe
az aranygyapjú: halottaimat
rejti, kedves kutyáimat, öreg
cselédeimet – ó, azóta
(hogy szőke volt a fűz még, és parittyám
a fürtjeit szaggatta) mennyien
szálltak alá, élve, ama verembe.
A vihar nyilván összegyűjti őket
a hajdani fedél alá, de távol,
távolabb a villámszaggatta földtől,
230
hol mész forr és vér az ember nyomában.
Gőzöl a konyhán a merőkanál,
magába gyűjti visszfény-karikája
a csontos arcokat, hegyes pofákat,
s mélyén a magnólia óvja őket,
hogy egy fuvallat hozzájuk sodorja.
A tavaszi vihar hű csaholása
rázza a bárkámat, ó elveszettek.
Eugenio Montale
Éjjel-nappal
Lerajzolhatja alakod a szálló
tollpihe is, butorok közt bujócskát
játszó sugár, egy gyermek tükrének villanása
a háztetőkön. A falak fölött
páracsíkok növesztik már a nyárfák
kúpjait. Tollát borzolja a kordén
a köszörűs papagája, s a fülledt
éj a téren, a léptek, és mindegyre a gyötrő
küszködés elmerülni s felvetődni újra,
egyformán századok vagy percek óta, lidércek,
melyek nem lelik szemed ragyogását
izzó barlangban, s mindig ugyanaz a kiáltás,
a verandán a hosszú zokogás, ha
a lövés megdördül s torkod vörösre
festi, s eltöri szárnyad, ó veszélyes
Hírnöke te a virradatnak,
s kolostorok, kórházak felriadnak
a trombiták szaggató jajszavára.
231
Eugenio Montale
Versiliai part
Halottaim, kikhez könyörgök: értem
és élőimért könyörögjenek, mint
érettük én, nem a feltámadásért,
de hogy megfejtetlen s megfejthetetlen
életük beteljesülhessen – egyre
ritkábban szállanak le a megnyílt láthatárról,
mikor egek s vizek tülekedése
ablakot tár az esti sugaraknak,
egyre ritkábban teszi, égi karvaly,
egy fehér szárnyú kutter partra őket.
Mesterségesen festett rézvirágok
(merev kendős szülék öntözik őket,
s nem nyitják szemüket a kintiekre,
kik nem bízzák irgalmatlan kezükre
a bajaikat) megőszült bozótú
udvarok – ha betéved egy barátszín
macska, haragos hangok riogatják
a hulladéktól; törmelék-rakások,
alacsony házakon tetőteraszok
dünék s szürke fénybe nyitott napernyők
hullámhajlása mentén, a homokban
gyermekkorom szent fái, sorvadozva:
fügefa, lucfenyő, eukaliptusz.
Zsúfoltak voltak árnyukban az első
évek, mézterhesek, magánosak bár;
abban a homályban olyankor is, ha
két szúnyogok-pettyezte gyolcs-darab
alatt aludtam a sarokszobában
a konyha mellett, de még éjidőn is
vagy a tücsökcirpelés szünetében,
amely nyilallón álmomba vakított,
a fal túloldaláról átderengtek
a kedves árnyak: a mosogatónál
murénát dögönyöztek, hogy a szálkát
a farkába tologassák s lemessék;
a szakadatlan hangos zizegésben
más elveszettek ollóval, kapával
odahagyták a törpe
husángok iskoláját a kiégett
örökzöldért, szomjas ágyásokért.
232
Esztendők, szirtek, keskeny láthatárok,
ti még emberi életeket őrzők,
megismerhető mozdulatokat,
lélegzését vagy végső lihegését
az emberforma vagy hozzá nevükben
közeli merülőknek: fecskehalnak,
paphalnak, ráknak, varsa farkasának,
mely feledi ollóját, ha Alice
nyúl hozzá. Az ismerős egerek
trapézlengése egyik pálmafáról
a másikra. Idő, mely mérhető volt,
míg nem áradt körénk beláthatatlan
tengere az agyagnak, hulladéknak.
Eugenio Montale
Ezekiel saw the Wheel
A borostyánok sűrüjéből,
idegen kéz te, megragadtál?
Az iszamós kávára dőltem,
körül fekete volt a vad táj,
csak egy ónix-ér lüktetett
fenn a viharral vemhes levegőben.
És az a kéz csak nem eresztett,
csak jegesebb lett egyre s egyre,
s az esőcseppek szétereztek
a hajamban s a te hajadban,
mely akkor selyempuha volt még,
a nyomot konokul követve:
mélyen el volt temetve bennem,
homokhegyet hánytam fölébe
szívemben, hogy valahogyan
elfojtsam odabenn a hangod,
hogy ama szűk körbe szorítsam,
amely mindent átalakít –
munkált a víz, mígnem kibukkant
a megalvadt sárba nyomódva
papucsaid nyoma s kereszted
egy csonka, maradék szilánkja
a szétrontott régi gerendák
rothadó húsában s a koponya-
vigyor, amely közénk furakodott,
233
mikor a nagy Kerék fenyegetően
megjelent a hajnali villogásban,
s a barackvirág-szirmok véresővé
válva hulltak le rám,
s velük, miként most, a te karmod.
Eugenio Montale
A magnólia árnya
Ritkul a japán magnólia árnya,
hogy sötétlila bimbói lehulltak.
El-elakadva cirreg odafenn egy
árva tücsök. Nem, nem az összezengő
kar ideje ez immár, Clizia,
nem ama határtalan istené, ki
elemészti s vérrel tölti meg újra
a híveit. Könnyebb volt tékozolni,
játék, az volt az első szárnycsapáskor,
az első harcban meghalni. Gorombább
élet jön most. De téged, kit a nagy nap
szívóssá gyötört, mégis puhatollú
rigó, aki magasan szállsz folyód zord
partjai fölött, téged, te törékeny
menekülő, kinek Zenit, Nadír, Rák
s Bak sose vált szét, hogy a háborúság
benned dúljon és abban, aki rajtad
a Vőlegényed stigmáit imádja –
nem roskaszt fagy. A többiek megállnak,
s meggörnyednek. Elhallgat majd a könnyű
ráspoly, aki dalolt, elhagyja burkát,
s üvegporrá lesz hamar az üres héj
a lábak alatt, ólomszín az árnyék –
az ősz, a tél, az égentúli szólít,
s odavetődöm, partra, nagyfejű hal,
újhold idején én is.
Isten áldjon.
234
Eugenio Montale
A fajdkakas
Hová lehullsz a kurta dörrenéstől
(utolszor még felforr a hangod, ég s föld
rőtfekete tokánya lassú tűzön)
búvok én is, veremben pörkölődöm.
Segítséget kér felcsukló jaj. Élni
édesebb, mint e magmába ragadni,
könnyebb bizony a szelekbe enyészni,
mint lángon égni a kérges agyagban.
Mellemben érzem sebedet, a véres
szárnycsonk tövében; nehéz repülésem
egy falat céloz, s nem marad belőlünk
csak néhány toll a dérütötte tölgyön.
Fészek-civódások, szerelmek, kényes,
márványos tojások fészke! Növények
(évelők, mint a hernyók) drágagyöngye
villog az éjben, Juppiter a földben.
Paul Celan (1920–1970)
Halálfuga
Napkelte korom teje este iszunk
és délben iszunk és reggel iszunk és éjszaka téged
iszunk csak iszunk csak
és sírt ásunk a szelekbe feküdni van ott hely
Egy ember lakik a házban a kígyókkal játszik szakadatlan
ír német földre mikor besötétedik írja aranyhaju Margit
ezt írja kilép csillagragyogásban előfüttyenti kutyáit
füttyenti zsidóit elő sírt ásat a földbe
és rendeli tánczene szóljon
235
Napkelte korom teje éjjel iszunk
és reggel iszunk és délben iszunk és este iszunk mi
iszunk csak iszunk csak
Egy ember lakik a házban a kígyókkal játszik szakadatlan
ír német földre mikor besötétedik írja aranyhaju Margit
hamuhajú Szulamit sírt ásunk ím a szelekbe feküdni van ott hely
Mélyebbre kiáltja az ásót itt ott meg hadd szóljon a zene az ének
kap az övéhez a vashoz lenditi kék szeme van
mélyebbre a földbe az ásót itt ott fújjátok húzzátok a tánchoz
Napkelte korom teje éjjel iszunk
és délben iszunk és reggel iszunk és este iszunk mi
iszunk csak iszunk csak
Egy ember lakik a házban aranyhaju Margit
hamuhajú Szulamit a kígyókkal játszik szakadatlan
Kiált lágyabban játszd a halált a halál némethoni mester
kiált borusabb muzsikát s füstként a szelekbe foszoltok
s fekhettek fellegsírba feküdni van ott hely
Napkelte korom teje éjjel iszunk
és délben iszunk a halál némethoni mester
és este iszunk és reggel iszunk csak iszunk csak
a halál némethoni mester kék szeme van
elér a golyója talál sose téved
egy ember lakik a házban aranyhaju Margit
ránk hajtja szelindekeit sírt ád minekünk a szelekben
a kígyókkal játszik szakadatlan s álmodozik a halál némethoni mester
aranyhaju Margit
hamuhajú Szulamit
Paul Celan
Tűz és víz
Vetettelek hát a toronyba, s szóval szóltam a tiszafákhoz,
láng lobbant, ruhát szabott rád, menyasszonyi ruhádat:
világos az éj,
világos az éj, mely szívet koholt nekünk,
világos az éj!
236
Messze világit a tengeren,
felveri a szoros holdjait, tajtékzó asztalokra dobja,
lemossa róluk az időt:
halott ezüst, éledj meg, légy mint a kagyló: tál és csésze!
Órairánt és óraellen sodródik az asztal,
a poharak széllel töltekeznek,
görget a tenger étket:
kósza szemet, viharzó fület,
halat és kígyót –
Éjnek és éjből sodródik az asztal,
s fölöttem áradnak a népek lobogói,
s mellettem a koporsókban partnak eveznek az emberek,
és alattam égzik és csillagzik, mint otthon Johanni felé.
És átnézek hozzád,
tűznapsugarazta:
Gondolj az időre, mikor az éj velünk kapaszkodott a hegyre,
gondolj az időre,
gondold: az voltam, ami most:
börtönök s tornyok mestere,
tiszafán-fuvalló, tengeren-dőzsölő,
lángod-belealszik szó.
Paul Celan
Hazatérés
Havazás, egyre sűrűbb,
galambszínű, mint tegnap,
havazás, mintha most is aludnál.
Messzefutó fehérség,
rajta végtelen
sínyoma az elveszettnek.
Alatta, rejtve,
felgyűrődik
szemsajditón
a halmok sora
láthatatlan.
237
Mindegyiken
egy némaságba suhant én,
melyet hazahoztak a mába:
egy-egy facövek.
Amott egy érzés
– átfújja jeges szél –
bogozza galambszinü, hó﷓
szinü zászlóselymét.
Paul Celan
Tenebrae
Közel vagyunk, Uram,
foghatón közel.
Már fogva, Uram,
egymásba marva, mintha
mindőnk teste a te
tested volna, Uram.
Imádkozz, Uram,
imádkozz hozzánk,
közel vagyunk.
Kajlán mentünk oda,
mentünk oda, ráhajolni
katlanra, vályura.
Az itatóra, Uram.
Vér volt, a vért
te ontottad, Uram.
Csillogott.
A te képedet verte a szemünkbe, Uram.
Nyitva s üres a szem, a száj, Uram.
Ittunk, Uram.
A vért és a képet a vérben, Uram.
Imádkozz, Uram.
Közel vagyunk.
238
Paul Celan
Fehér és könnyű
Sarlódünék, számolatlan.
A szélárnyékban, ezerszeresen: te.
Te és a kar,
amellyel pőrén hozzád növekedtem,
te elveszett.
A sugarak. Halomra fújnak.
Viseljük a fényt, a kínt, a nevet.
Fehér,
ami nékünk mozdul,
súlytalan,
amit cserélünk.
Fehér és könnyű:
hadd vándoroljon.
Holdközelben, mint mi, a távolok. Épitenek.
Építik a szirtet, ahol
a vándorló megtörik,
tovább
épitenek:
fénytajtékkal, porló habbal.
A vándorló, szirttől jövet int.
A homlokot
inti magához,
a homlokunkat, amely azért
adatott, hogy tükröződjék.
A homlok.
Odagördülünk vele.
Homlokszakadékpart.
Alszol?
Alvás.
Tengermalom forog,
jégfényes, zajtalan,
a szemünkben.
239
Paul Celan
Virág
A kő.
Földobott kő, melyet követtem.
A szemed, vak, mint a kő.
Kezek
voltunk,
kimeregettük a sötétet, megtaláltuk
a szót, a nyárnak kapaszkodót:
virág.
Virág – vakok szava.
A szemed s a szemem:
vizet
bugyognak.
Növekedés.
Szívfal szívfalra
borul.
Még egy ilyen szó, s a kalapácsok
cikkannak elszabadulva.
Paul Celan
Hóágy
Világvak szemek halottszakadékban: megyek,
bozót a szívben.
Megyek.
Holdtükör meredélyfal. Lefelé.
(Lélegzetfoltos fény. Vér, fonalakban.
Felhős lélek, még egyszer formaközelben.
Tízujjárny – összefonódva.)
Világvak szemek,
szemek halottszakadékban,
szemek, szemek:
240
A hóágy kettőnk alatt, a hóágy.
Időmély rácsos
kristály kristályra, esünk,
elesünk s fekszünk s elesünk.
S elesünk:
voltunk. Vagyunk.
Egytest vagyunk az éjjel.
A folyosókon, folyosókon.
Paul Celan
Fenn, zajtalan
Fenn, zajtalan, az
utazók: keselyű, csillag.
Lenn, mindenen túl,
mi, tizen szám szerint, a homoknép. Az idő,
hogyan is ne, nekünk is
szentel egy órát itt,
a homokvárosban.
(Mesélj a kutakról, mesélj
kútkáváról és kútkerékről
és kútszobáról – mesélj.
Számolj és mesélj, az óra,
ez is lejár.
Víz: micsoda
szó. Mi értünk, élet.)
Az idegen, hívatlan, kitudjahonnan,
a vendég.
A csöpögő ruhája.
A csöpögő szeme.
(Mesélj a kutakról, a –
Számolj és mesélj.
Víz: micsoda
szó.)
241
A ruhája-és-szeme, áll,
mint mi, tele éjjel, megértést
tanúsít, most számol,
mint mi, tízig
s nem tovább.
Fenn az
utazók
zajtalan
úsznak.
Paul Celan
Nyári híradás
Az elkerült, a már sohasem
tiport kakukkfűszőnyeg.
Üres sor, a hangán
keresztbe futó.
Semmit se viszünk a széltörésbe.
Újra találkozások
elidegenült szavakkal:
kővágó, vadgaz, idő.
Paul Celan
Zsoltár
Senki sem gyúr újra földből, agyagból,
senki porunkat fel nem igézi.
Senki.
Dicsértessél, ó Senki.
Kedvedre vágyunk
virulni.
Szemben
veled.
242
Semmi
voltunk, vagyunk,
maradunk, virulva:
semmi-, senki-
virága.
Bibénk
lélekvilágos,
porzóink égkopárak,
pártánk piros
a tüske, ó, a tüske
közt énekelt
bíborigénktől.
Paul Celan
Fonálnapok
Fonálnapok
a szürkésfekete pusztán.
Egy fa-
magas gondolat
fényhangot fog: van
még dalolnivaló
az emberen túl.
Paul Celan
Szabad
Szabad ez a
start is.
Orrkerék-ének,
fénykoronás.
A homálykormány üzembe lép,
álmából fel-
rángatott vénád
kibogozódik,
ami vagy még,
ferdére áll,
emelkedsz.
243
Paul Celan
Ami bennünket
Ami bennünket
összedobott,
szétszalad,
naptávol világkő
zúg.
Paul Celan
Ahogy kihalsz belőlem
Ahogy kihalsz belőlem:
az utolsó
elnyűtt
lélegzetcsomóban
ott vagy,
szilánknyi
élet.
Paul Celan
Álommeghajtással
Álommeghajtással a kör-
pályán,
izzásra hevülve,
két maszk egy helyett,
bolygópor az üreges
szemben,
éjvakon, napvakon,
világvakon,
a mákkapszula benned
mélyre száll,
elnémít
egy társcsillagot,
244
az úszó álomtartomány
feljegyez még egy árnyat,
mindenki segít,
a szívkő áttöri rekeszeit,
semmi
hűvösség
mindenki segít,
lebegsz, elizzasz, elparázslasz,
a szoroson szemrajok vonulnak át,
egy vérrög a pályára tér,
földrajok szólnak hozzád,
a mindenségben arat
az idő.
Paul Celan
Olvashatatlan
Olvashatatlan ez
a világ. Kettős minden.
Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva,
kilépsz magadból
mindörökre.
Paul Celan
Az eldadogandó világ
Az eldadogandó világ,
amelynek
vendége voltam, a falról
leizzadt név,
seb nyalja lentről.
245
Kajetan Kovič (1931)
Labrador
Labrador tajgáiban
a folyó fehéren árad.
A ködös part messze van.
Közben hegyek. Óceánok.
Ott homályos fenyvesek.
Ott széljárta nagy lapályok.
Kérgen gyantacsepp szivárog.
Bíbor fürtök fénylenek.
El a szemhatárig ott
ciprusok, zöld fényü lángok.
Izzó déli csillagok.
És hegyek. És óceánok.
Kajetan Kovič
A keresők
Nap napra a világ-szegélybe épül
így rak az idő diadalivet.
Nap és eső világosul-sötétül
nyugodtan s egyformán a bolt felett.
Nyugat felé ragyognak fel a tárgyak.
A szemhatáron muskotály-szinek.
A mámoros keresők nekivágnak
az érchegységen át a messzinek.
Vizeknél őserdők sűrűje tárul,
túl évek országai rémlenek.
Hajdina fut hó-fagy nyűgözte tájról
jéggel vasalt sírok sötétlenek.
Napéjegyenlőségi viharokban.
Olaj s babér a szívnek enyhet ad.
A nyomukban, mikor a nap kilobban,
csak fehér árnyék és egy név marad.
246
Kajetan Kovič
A halottak országa
Csaposa leszek a halálnak.
Fehér apród jön éjszaka.
A föld képei szertemállnak.
Elmerül sok nyűgös baja.
Ó tér, egyszerű s gyönyörű te.
Csendek legcsendesebbike.
Idő, vízszintes mindörökre.
Ó áttetsző gyökér-zene.
Két kéz, álomra összetéve.
Zajtalan-fénylő-csillagos,
még ismeretlen ünnepélyre.
Szentivánéj mátkáihoz.
Növény-éjbe: a földön szétvált
dolgok egymást ölelik ott.
Zúgnak hó-szirmok sűrűjén át
másolhatatlan záporok.
Oda, hol babér nem zavarja
a szabad szellemet, ahol
a források fehér nyugalma
fénylik, hegyek patakja forr.
Kajetan Kovič
Az eljövendők országa
Ország a világ túloldalán.
Levegő. Könnyü árnyék.
Megvalósítatlan terv. Magány.
És lángol. S egyre vár még.
Semmi. És minden egyszerre csak.
Lehetetlenbe vetve.
Történet: lesz vagy létlen marad.
De történni szeretne.
Néz sötét palánkon át ide.
Sápadt, felékítetlen.
Képtelen, jövőből-szőtt szeme
csak néz, sohase rebben.
247
Ajtónál van. Ablaknál van. Itt.
Pitypang közt. Rejtekezve.
Messze a Szentléleknél lakik.
Jéghegyben, messze-messze.
Végtelen körökben köröző
madár. Tisztán sugárzik.
Egyik fehér szárnya a jövő.
És a honvágy a másik.
Kajetan Kovič
Évek
Fenyves morajlik a hegyen.
A lankán nyit a csombor.
Esztendő lesz a jeltelen
éjszakákból, napokból.
Álom s ébrenlét közt fehér
gyertyák reszketve égnek,
csatornákban eső zenél,
az alvó fázva ébred.
Bodzás sűrű, egres, patak
túlfelén a sövénynek.
Sötét vadak tolonganak,
véknyukkal összeérnek.
Ablakban tölgyfa imbolyog,
hajnalban résnyi fény gyúl,
s a szilaj vér alázatot
tanul, tűzvész van és súly.
Hívó szarvashang hallatik,
a szívre remegés tör.
A sötét körtefán kuvik
szól télről, feledésről.
248
Kajetan Kovič
Csendes idő
Téli idő, egy fa mered,
vadászok, csapatokban
a fagyba futó úton egy
test fekszik elhagyottan.
Üveg-idő, az ég alatt
nagy kristály-folyam árad,
s húsában sajgó kínokat
érez most ember, állat.
Kemény idő, villog a tó
vize jéggé meredten,
s törten megáll a mozduló
kéz, dolgavégezetlen.
Csendes idő, hosszú idő
a kertnek és a háznak.
A falak most didergető
fagyok nyirkában áznak.
Zöld tengert gyújt a virradat
páráiból az álom.
De csak egyetlen nap halad
lassan a láthatáron.
Kajetan Kovič
Genezis
Oly óriás, sötét az éj,
és minden tér magányos,
sötét vizek fölött a szél
vadul csapkodva szálldos.
Az éj most lassan meghasad,
s egy kis sebből kipattan
az első hideg virradat
s egy téli nap, havatlan.
Enged a szívós, hosszu fagy,
parlagot tör a lélek:
tékozlás és tavasz, a nagy
folyók tengerbe térnek.
249
Kigyúl az alkony: egy sereg
vadállat vágtat arra,
csöndes éger vágyik meleg
nyáréji zivatarra.
Reggeltől estig kanyarog
a repkény zsenge ága,
és tág a világ, s látni, hogy
mértékre van csinálva.
Kajetan Kovič
Dél szigete
Van Dél szigete. Van.
Vad tenger rejti távol.
Egy pont a láthatáron.
Ködfolt, bizonytalan.
Hajnal és alkonyat
közt a vízből kibukkan.
És mindörökre ott van.
S már nincs – egy pillanat.
Gyönyörében remeg
A tenger súlyos árja.
S a só sebünk bezárja.
S a kétely: nincs sziget.
A sötét víz alatt
csak kagylós puszta, rajta
egy keserű olajfa,
s hullámzó fű, moszat.
De nyílik habosan,
a víz, s egy ragyogó nagy
csillag gyúl új hajónak,
és Dél szigete van.
250