Németh László
A minőség forradalma – Kisebbségben
Politikai és irodalmi tanulmányok, beszédek, vitairatok
Részletek az első kiadásokhoz írt szerzői előszókból és a kiadó előszava az új kiadáshoz
Tanú redivivus
(A minőség forradalma, 1940)

Amikor most egy éve megint valami Tanú-félével léptem a világ elé, könyvem a „legifjabb ifjúság”-hoz intéztem, „melyben éppen mert láthatatlan, mégis csak hinni kell”. Ez a láthatatlan ifjúság azóta nemcsak a Kisebbségben íróját húzta ki megdobált magányából, de a piacról eltűnt régi Tanúnak is hiányát érzi, s negyven könyvívet ajánl föl: válogassam ki háromszor annyiból, amit neki szánok.

Melyik harmad legyen a feléledő? A legkényelmesebb volna „látnok”-ká struccolnom magam, s olyanféle ma is heveny sorskérdés-tanulmányokból állítani össze egy önigazoló és kortárs-vádoló Tanút, mint: A magyar élet antinómiái. Ez azonban a Tanú módszerének és lelkének a megtagadása volna. A Tanú a jó ügynek nem csőcseléket akart toborozni, hanem nemességet nevelni, s ma is úgy érzi, hogy ha egyes magyar kérdésekben másoknál korábban és világosabban látott: azért volt, mert nem belőlük indult ki, hanem az európai kultúra nagy (sokszor „elvont”-nak vagy „irodalmi”-nak látszó) kérdéseiből, s azokon kinyílt szemmel fordult a magyar ügy felé. A magyar sorskérdések például a Tanú programjában is ott szerepelnek, az első „sorskérdés-tanulmány” mégis csak az ötödik füzetben bukkan fel; így parancsolta ezt a magam elé írt út: a „metaforától az élet felé”. Ezt az utat a Tanú új olvasóinak már csak pedagógiai okokból sem engedhetem el.

De mi maradjon hát meg, ha a gyűjteménynek „egész”-nek és „harmad”-nak is kell lennie? Bizonyára az: ami megírásakor is messzebb volt irányozva. A Tanú köztük forgott a napoknak, s amennyire tudta, csinálta is őket , de a napok fölött új magatartás is volt, magyar novum organum, ahogy elnevezték. Ebben a kiadásban ezt igyekeztem felmutatni. … A Tanú nagy lírai naplói (San Remó-i napló, Magyarok Romániában) a terv szerint ennek a kiadványnak ötödik és hatodik részeként jelennek majd meg.

Hogy a kiválasztás hamisítássá ne váljék (a terjedelmük miatt közölhetetleneket kivéve), csak teljes írást vettem föl, és ékezeten, sajtóhibán, egy-egy fölösleges hasonlaton, meg nem érthető célzáson, ma le nem nyomtatható mondaton kívül nem hagytam belőlük semmit sem el. A csoportosítás csak a Mozgalom című részben időrendi, különben tartalmi. Nem vall tán a végzett munka ellen, hogy mai vissza5tekintő felosztásom (Európa, Új enciklopédia felé, Magyar szellem, Mozgalom) csaknem azonos az első szám munkatervében adottal. … A fejezetek elé kiemelt két tanulmány (Tanú s A minőség forradalma) e gyűjtemény szellemét s tartalmát akarja előrevetíteni. Tanúság: ez volt a gesztus, Minőség forradalma: ez volt a tett.

Tanulmányaim elé
(Készülődés, 1941)

Magam is hitetlenkedve olvasom, hogy tanulmányaim teljes kiadásával kecsegtetik a közönséget. Tíz kötet esszé: komolyan gondolja ezt a kiadó? S ha nem: miféle csáberőt találhat ebben a hirdetésben? Nincs tíz éve, hogy legelőkelőbb folyóiratunk szerkesztői, kvótát vetvén ki egymásra s a műfajokra: évi hat folyóiratívet hagytak – százhúszból – tanulmányra. Ennyit bírt el ebből az unalmas cikkből a vállalkozás. Mekkora pályát futott be azóta a magyar tanulmány, hogy egy közpénztől és dugsegélyektől ártatlan kiadó a nyilvánosság előtt ilyen ígéretet mer tenni, s elszámolásokkal győzhet meg róla, hogy lelkiismeret-furdalást nem miatta kell éreznem; – a műfajért legföljebb, melybe akkor (néhány poros tanáron kívül) csak az tévedt, akit mondanivalója kényszerített, ma pedig dendik sétálnak rajta puszta divatból, mint erszényesebb kollégáik a Váci utcán.

Épp most tizenöt éve jelent meg a Protestáns Szemlében az első tanulmányom. Akkor azt hittem: véletlen letérés, alkalmi beszállás ez a szépíró útjáról. A magyar élet hajtotta ki belőlem a többit. Mindig jött valami: egy serkentés, parancs, rés, hiány, remény vagy veszély – barátoktól, sorstól, körülményektől –, amit nem lehetett szó nélkül hagyni. Így gyűlt mögém jó kétszáz ívnyi írás. Gondolhattam-e, mikor a Tanú öngyilkosságnak hitt kalandjába belementem, vagy a Kisebbségbent – utolsó kiáltásul A történelem alá – megírtam, hogy egyszer még mindezt össze is gyűjtöm – sajtó alá rendezem, ahogy mondani szokás. Valójában nincs is sok rendeznivalóm. Írói életem halnyoma ez az idő kőzetében; nincs mit tagolnom rajta: az élet tagolt helyettem is. Egy író bujdokolt, sötét folyóiratokban kóstolgatva és kerülgetve a nyilvánosságot. Aztán kiállt, szólt „általa is az Úr”, és összetört. S maradványainak is adatott néhány év: terjeszteni a tanulságot. Készülődés (a Tanú előtt), A minőség forradalma (a Tanú), Kisebbségben (a Tanú után): így tagolódott az élet, s tagolódik a tanulva tanítás…

A szöveget itt is úgy adom át a nyomdagépnek, mint A minőség forradalmában. A kritika: történelmi emlék; a belézárt ítéletet nem sza6bad meghamisítani. De egy-egy ízetlen hasonlatot ki nem hagyni, egy-egy hosszabb mondatot szét nem bontani, a sok idegen szóból néhányat fel nem cserélni: túlzása lenne hűségnek s kegyeletnek.

A történelem fölé
(Kisebbségben, 1942)

A minőség forradalma és a Készülődés után kiadjuk hát tanulmányaim utolsó nyalábját is. Erre érvényes még csak (amit az egész gyűjteményem elé írtam), hogy múzsája nem annyira a hajlandóság volt, mint a kötelesség. A Tanú két éve megszűnt már, amikor a Kisebbségben a tollamból kiszaladt. A közbeeső két évet egy nagy regény állványai közt töltöttem, s drámákban égettem ki önérzetem sok sebét…

A történelem az oka, ha műhelyemből kiráncigáltattam. Nem mondom, hogy barátok és ellenségek nem segítettek neki. „Most hallgat el s dől jókor odakészített családi boldogságára”, írta egyikük 1939 telén. S nemcsak ő írt így, magam is így éreztem. Néhány hét múlva egy tanulmány írására szólítottak föl a legváratlanabb helyről. Asszimilációról és disszimilációról, azoknak a napoknak veszélyéről és bomlásáról. Én vállalkoztam rá, s évekre való munkát és szenvedést vettem magamnak: a Kisebbségbent.

Mennyi mindent írtak erről a könyvről; csak a legnyilvánvalóbbat nem, hogy itt egy ember a történelem alá akarta vetni magát: az eltaposásnál engem se hagyjatok ki. A könyvben persze nemcsak erről volt szó. Írója akkor már évek óta bújta és faggatta a múltat, s arról is voltak gondolatai, mint kellene a magyar szellem halmazállapotát, a nagyobb nyomású évekre, szilárdabbal fölcserélni. A könyvvé áradt tanulmányba mindez belékerült; szellemi végrendelet, egy új irodalomtörténet csírái; vádirat a végzet ellen. Ahogy a haláltól megrohantan beszél az ember; nemhogy belé ne lehessen kötni, hanem hogy egyvalaki minél többet megértsen belőle. Önmagában lehet nyers s szaggatott (a fantomok ellen néhány fő gondolatát mondja el nagyobb távlatból s nyugodtabban); de nem kívánhatom-e meg, hogy azzal együtt olvassák, amit előtte írtam, s nem lesz-e mentsége lassan az is, amit görcsbe szorított markából még eztán kifeszítek.

A Kisebbségben számomra két meglepetést hozott. A veszély, amely ellen készült, a nemzet fölött egyelőre áthúzott (három éve élünk és dolgozhatunk Európa aránylag megkímélt tündéri szigetén), a könyv írója azonban a támadások forgójába került. A másik meglepetés az volt, hogy a rokon gondolkozású írók mellett erős nemzeti közvélemény kelt föl, amely a Kisebbségben szerzőjét is, mint harcost 7hívta vissza. Három területen igyekeztem a támadásokat és a barátságot megszolgálni. A Kisebbségben olyan történelmi vitába kevert, amelyből becsülettel már csak egész történelmi nemzetképem kifejtésével verekedhetem ki magam. E mű második kötete, s az egy időben megjelenő Széchenyi-könyv, csak gyenge mutató abból, amiben benne állok. Mint színpadot is próbált szerző, bírálataimban játékszínünkre igyekeztem az új magyar irodalom s a magyar tömegek igényét bejelenteni. Ennek az emlékei a harmadik kötet tanulmányai. Bár jönnének utánam erősebbek, akik azt, amit én csak követeltem, be is hajtják. Dávid és Góliát-harcunkban mozgalmunknak nagy üggyel-bajjal fönntartott folyóiratocskákból kellett hatalmas újságok közt parittyájával helytállni. A negyedik kötet arról számol be, milyen újságíró voltam én újság nélkül. Sokan húzódoznak tán e tarka újságíró élesebb hangjaitól. Hát ő maga, akinek legnagyobb vágya, már csak teste miatt is, a békesség volt! De a harc nagyobbért folyt. Azért, amit a Szekfű-tanulmány ilyenformán fejez ki: „nehogy az egyik pokolból megszabadulván, a másik már készen fogadhasson”.

E négy kötet tanulmányai, azonkívül, hogy a sors szorosabb diktandójára írattak: egy másik dologban is eltérnek az előzőktől. Azok egy lezárt életszakasz eredményei voltak. Ez a strófa még nincs befejezve, s magam sem tudom, hogy zeng föl a végén a rím. Vagy éppen csak gyanítom. A Kisebbségben a történelem elé készült. De talán még szabad lesz eljutnom, amerre – köznapjainkkal hadakozva – ezek is ügetnek: a történelem fölé.

Püski Sándor
A kiadó előszava az új kiadáshoz

1989-ben, a Sorskérdések című kötet kiadásával befejeződött Németh László életműsorozata a Szépirodalmi és a Magvető Kiadók gondozásában. Nagy vállalkozás volt, de az utolsó két könyv kivételével a Kádár–Aczél-korszakban készült. A regényeket és a drámákat illetően nincs gondunk vele, de a tanulmányokkal, vitairatokkal, előadásokkal annál több.

Németh Lászlót 1974-ben, a halála előtti évben láttam utoljára. Amerikából való hazalátogatásunk alkalmából a feleségemmel együtt látogattuk meg. Némethné nyitott ajtót, s mikor beléptünk a szobájába, az asztal mellett ült, előtte egy nyitott könyvvel.

– Nézzétek – mondta –, most jelent meg ez a könyv, ezt lapozgatom keserűen. Nem elég, hogy teljes tanulmányokat kihagytak belőle, de a közölt tanulmányokból bekezdéseket, a bekezdésekből mondatokat, a mondatokból szavakat is kihúztak. Filológusok seregének ad majd 8munkát a szövegeim helyreállítása. Őrizzétek meg egykori kiadványaitokat, még szükség lehet rájuk.

Másik gondunk az egész életműsorozattal az, hogy a magyar közéletnek abban a „húzd meg – ereszd meg” korszakában sem az időrendi sorrend, sem a tárgyi csoportosítás elve nem érvényesülhetett a kiadói rendezésben, s így nehezen kezelhető.

A sorozat elfogyott. Így kiadni többé nem szabad. Új, teljes és hiteles szövegű kiadása jó, ha három-négy éven belül elkezdődhetik. Hazatérésünk óta viszont mind többen sürgetik a negyvenes évek elején megjelent: A minőség forradalma és Kisebbségben című gyűjteményes sorozatunk kiadását. Minden érdekelt tudja, hogy ez a gyűjtemény mutatta be igazán Németh László 1944 előtti munkásságát, és hogy milyen nagy hatással volt nemzedékünk fejlődésére.

Jelen kiadványunk alapja ez a két gyűjtemény: A minőség forradalma hat, és a Kisebbségben négy kötete – terjedelmi okokból kihagyva hét rövid cikk, mint a gazdag anyagból leginkább nélkülözhetőek, viszont beletéve az elejére a Készülődés négy, a végére Az értelmiség hivatása című könyv öt fejezetét.

A minőség forradalma régi ötödik kötetének nagyobb része a tárgya miatt az Európa című első fejezetbe került, a Berzsenyiről és Katonáról szóló írások pedig a Magyar szellem című harmadikba. A minőség forradalma tehát természetesen tagolódik hat helyett öt fejezetbe: Európa, Új enciklopédia felé, Magyar szellem, Mozgalom, Naplók.

Ezzel a kiadással Németh László fő művét, az 1927–1944 között írt tanulmányokat, vitairatokat, előadásokat két, könnyen áttekinthető kötetben adjuk a háború utáni nemzedékek kezébe eredeti szövegükben, s ha megérjük, néhány év múlva elkezdhetjük a teljes életmű új kiadását.

9 10
I.
Készülődés
11 12
I.

Kettős várban vonja meg magát a népek öntudata. A külső vár neve ország, a belső vár neve: faj. Az ország hatalom. Kiröpítő fészke szomszéd várakat szorongató portyahadnak s menedékhelye falai közé tévedt jobbágyoknak és kereskedőknek. A faj a végső kétségbeesés bástyafoka, a lekaszabolásra ítélt harcosok utolsó hátmegvetése. A faj a halál elleni összefogás.

Nem csoda, hogy az utolsó tíz évben többet emlegettük a fajt, mint az ezredév tíz századában. Csalódtunk az országban. Nem hisszük, nem hihetjük többé, hogy egy palánk a mi egységünkbe abroncsolhatná a világ minden közénk vetődött gyülevészét. Láttuk szétfutni ezt a csürhét, s láttuk, mint sodortak magukkal más országokba java magyar milliókat, s most felekezetnek akarjuk tudni a magyarságot. Szerződésektől független erőnek, melynek fiai szívében van az otthona. Bilincsek és sorompók fölötti egységre van szükségünk a bilincsek és hamis sorompók éveiben. Közösségre, amely kikacagja a testünkbe dúcolt jelzőoszlopokat. Közösségre, amely kizárja az árulás lehetőségét. Talán támad, s bár támadna még magyar nemzedék, mely megint az országba helyezi vissza hite súlypontját. A mi nemzedékünk azonban annyi gyöngének bizonyult pánt elpattanása közben eszmélt a népek életének a törvényeire, hogy először ezt a legutolsó és legfontosabb pántját akarja szétpattinthatatlannak tudni.

Sajnos, az egyetemes fogalomzavarnak ebben a magyar Bábelében minden új szó félreértést bimbózik, s a legegyszerűbb ideák is nehezen jutnak át a kritika desztillátorán. Százszorosan így van ez a fajisággal, melyet élet és történelem bogozott össze, s ellentétes érdekek kuszálnak tovább.

Vannak, akik a legszívesebben elejtenék a szót, amely éppolyan éles fokossá tud görbülni, mint amily kifogyhatatlan tüzeknek lehet csóvája. Vannak, akik egy élettani mitológiát zsúfolnak mögé, és sok millió ember sejtjei mélyén fortyogó kémiai erőnek hirdetik. Engemet is nagy túlzások és nagy kételkedések emléke fűz e szóhoz. A faji talajba millió gyökérrel bocsátkozó íróféle s a természettudományok iskoláját kijárt ember szkepticizmusa csaptak össze rajta. Egyik az élet13jelenségeknek arra a szédítő gazdagságára hivatkozott, amellyel neki, a parasztcsalád könyvnek szánt sarjának, a magyar faj kora gyermekségétől megnyilatkozott; a másik arra a kiáltó tényre, hogy ezt a sok hangot, ízt, illatot, színt nem lehet a magyar nép testében alvó egységes alkati elv kivirágzásának tekinteni.

A harc valahogy elült. A fajiság, noha kiállta a kiábrándulás kartácstüzét, megmaradt nekem a régi nagy fellegvár. A két szemléleti mód paktumra lépett, s ezt a paktumot szeretném ma önök elé terjeszteni.

Csakhogy vesztemre, nem vagyok tudós, s nem elégedhetem meg a fogalom elméleti tisztázásával. Nem önmagáért csiholom a tüzet, hanem hogy végigvigyem a magyar élet feltett kérdései előtt, s belelobbantsam a leggyanúsabban sötét zugokba is. Faj és irodalom viszonyáról fogok beszélni, de e tudákos cím mögött a magyar múlt szomorú elhívottjainak a váddala s a jelen fuldoklóinak a segélykönyörgése szól. Nem sokat adhatok. De talán föl tudom idézni egy pillanatra azt a sokat emlegetett magyar fátumot, ahogy az én szívem a belekiabált mai és hajdani szenvedésnek visszaechózza. Nem sokat adhatok, de talán sikerül önökbe vetítenem néhány, magyar költőkből és magyar népből belém szivárgott színt, melyet én a magyarság legsajátosabb, semmiféle nép palettáján sem ismétlődő színének érzek. Nem sokat adhatok, de talán a mai irodalmi torzsalkodások szemlélőjének is tudok néhány olyan szempontot nyújtani, amely megőrzi vallójuk emberi nagylelkűségét, s mégsem alacsonyítja udvarias szemhunyóvá.

II.

Minden ember: külön kiejtett verssor, külön tartalommal. De ahogy a verssorok értelmi sokfélesége mélyén ott zeng a ritmus állandósága: az egész versen át ismétlődő jambikus, aszklépiadészi vagy ütemelő elem, a legkülönbözőbb szellemi tartalom s életsors mélyén is ott duzzadhat ugyanaz a biológiai lökőerő, ugyanaz az alkati jelleg. Ilyen egyritmusú emberversnek fogni föl a fajt: tetszetős és költői. Azt mondhatjuk: vannak emberek, akikben úgy tér vissza egy nagyobb közösség testi jellege, mint a tenger cseppjeiben a tengersók íze. Ez a tengersó, ez a csoport nagy többségiben visszatérő alkati jelleg, ez az egyéniség számlálója alá írt közös nevező: ez a fajiság.

S talán vannak is paradicsomi fajok, amelyek elférnek ez alatt a biológiai meghatározás alatt. De melyik európai faj fér el? Az idő annyi ősibb népből rétegezte össze őket, hogy a századok kataklizmái sem darálhatták egyjellegű embermasszává, már csak azért sem, mert 14egyre új embercsoportokat kellett fölszippantaniok. Az angolok ősei közül csak a briteket, angolszászokat, dánokat és normannokat idézzük, a spanyolok ősei közül az ibéreket, latinokat, gótokat és arabokat, s nyilvánvaló, hogy e népek az alkati típusok kaleidoszkópját fogják mutatni. És nincs-e mégis angol vagy spanyol faj? Mintha csődöt mondana az élettan! Népek, amelyek a világ életében mégis csak egy színt adnak, egymással homlokegyenest ellenkező alkati csoportokra oszlanak. Talán nem kell olyan kiáltó példára hivatkozni, mint a német nép, melynek alpesi és északi ágát semmiféle jóakarat sem kotyvaszthatná egyetlen biológiai race-szá. De nem találunk-e hasonló ellentétet még a zsidó népen belül is, amely pedig fajilag a legtömörebbek egyike. S mi magyarok is, visszavezethetnők-e legfajmagyarabbnak tartott típusainkat egyetlen magyar arcra? Nem egymást ütő, egymásra merőleges típusok-e az alföldi és a székely, nem is beszélve a palócokról vagy a Dunántúl minden faluban tízféle eredetet sejtető emberhordalékáról?

Egyalkatú embercsoportok minden néptestben akadnak, de egymástól épp ezek ütnek el a legélesebben, míg a nép jórésze a legkülönbözőbb csoportokból összeszűrődött keverék. S ha a múlt még meg is kímélt egyes tisztának tűnő foltokat, a mai élet tempója s lehetőségei nem ezeknek a szigeteknek az elmállasztásán dolgoznak-e? Helgoland-sorsra jutnak mind: összekeverednek egymással, vegyes csoportokkal, más népek beléjük szivárgott elemeivel. Egyre tarkább lesz a tájak emberflórája, egyre bajosabb lesz a hamu és a lencse szétválogatása, s mégis lesznek fajok, ahogy vannak a legnagyobb keveredés örvényében is.

Mit jelent ez? Azt, hogy az élettani meghatározás csak egyes embercsoportokat ér be, de ha magyar, olasz, francia fajról akarunk beszélni, olyan keretté kell bővítenünk e szót, amelyben e népek egységadó jellege el is férjen. Énnekem a különféle alkatú s legszeszélyesebben összekevert embercsoportok közös életéből kialakult tartalom, a legkülönfélébb szövetekből összegyűlő s valamennyit átáramló vérnedv a fajiság. Ahogy a gulyás levében ott az összefőtt hús, krumpli, hagyma, paradicsom, zöldpaprika íze, szétválaszthatatlanul s többé nem mint hús, krumpli s hagyma, hanem mint gulyás-íz, úgy föveszti össze az egy áramba került embercsoportokat az idő egyetlen fajtába.

Szintézis eredménye a faj. Történelmi és társadalmi erők préselik egy musttá az egy présbe hullott emberszőlőt. E préserők közt a nyelv a leghatalmasabb. A nyelv a gulyás alá eresztett lé, amely lehetővé teszi, hogy egyik táprész anyaga a másikba ivódjon, átjárja s hozzáadódjék annak a nyers ízéhez. A magyar nyelv ott hullámzik a Csiki-havasok és a Fertő-tó közti ezer kilométeren, s az ország egyik végiben 15fölkapott igét játszva a másikig lendítheti. A nyelvi figura, melyet a székely góbé eszelt ki, eljuthat a somogyi juhászhoz. A szentencia, mellyel a rongy földihez tapadt palóc könnyít a boldogtalanságán, a zsíros nagykőrösi parasztot is kisegítheti másféle elsanyarodásában. Megvan a mód, hogy az egyikféle agy a másikra erőltesse a maga reakciós módját, s az egyikféle szív érzése megejtse a másikfajta pudvásabb keblet is. Természetesen nem minden szó, dal, figura, mese, életelv, közmondás jut túl szülő vidékén, hisz épp ez az el nem jutott fertály adja a tájak külön jellegét. Mégis az ország akármelyik sarkán nyiladozzék egy magyar palánta, annak a népdaloknak, szokásoknak, szólásoknak az életszabályozó reguláknak valamelyest hasonló érzelmi iskoláján kell átesnie; iskolán, amely a nyelvbe rögzött évszázadok súlyával s minden magyar törzs ízével magyar. S gondoljuk el: milyen ragálya a nyelv az életmód ezer apróságának is, az ételektől a betlehemes játékok módjáig. A sok helyi élet fölött az életnek egy magyar ritmusa alakul ki, amely érvényesül az egyén életritmusában is.

A másik hatalmas összehozó erő: a sors. Akiket a történelem egy név aklába terelt: egy nyáj az, mert az egész világ annak tekinti. A közös sors körülbelül azt jelenti, hogyha baj van Uncidán, baj van Boncidán is. S ha arany kell a királynak, zab a katonának, hasonló módszerrel préselik ki a Dunántúlt is, mint a Hargita alján. A nép is gondolkozik a közösség sorsán, s ezek a gondolatok talán epésebbek ott, ahonnét Tokaji Ferkó kuruc népe kászál elő, mint a Balaton békés halászaiban, de valami egetverő különbség aligha lehet. Még a nemesi kutyabőr sem olyan mindent elválasztó szakadék. Ugyanaz a nagyidai reményorgiákban ki-kipukkanó kilátástalanság üli meg a kisnemest, ami a parasztot, ha az egyiknek több is jutott a pukkanásból, a másiknak meg a kilátástalanságból. S folyton mennykövek elől kapkodó ravasz fejével nem rokona-e a szegény Tiborc a kétfelé udvarló erdélyi fejedelemnek is. Ha folytatni akarjuk drasztikus hasonlatunkat: a magyar sors volt az a tűz, amelyen ez a sokféle anyagú s egy lére eresztett nép összefőtt s bizony egy kicsit el is kozmásodott.

S végül itt állt, s ha igaz, most is ott áll a fövő gulyás fölött az Isten kuktája: a nemzeti kultúra is. Meg-megkavarja a nagy bográcsot, kóstol, foldozgatja az étel zamatját s hozzá-hozzáadja a maga fűszereit. Voltak itt mindig emberek, akik heroikus és egész magyarságért álló életükkel közös elemei lettek minden rájuk tekintő magyar életnek, s összefoglalói a még széjjelszórt erőknek. A kultúra meggyorsítja az elszigetelt törzsek anyagcseréjét, tudatosítja közös sorsukat, s egy színörvénybe kavarja a lappangó, sutban álmodó színeket.

Összefoglalva: a történelem egybegörgeti a maga néphordalékát, s a 16sors, nyelv és műveltség-elmállasztotta embercsoportok ásványkincseit egy valamennyiükre jellemző talajvíz oldja magába. Ez az egy népet alkotó biológiai csoportok alól kimosott talajvíz a fajiság.

III.

Hogyan nyilatkozik az így értelmezett fajiság az emberi dolgok nagy eredőjében, az íróban? A századok összeszűrte nedv hogy áramolja át a műalkotást? Hogy válik a fajiság irodalmi jelleggé?

Megint csak az élettani romantika túlzásait kell lealagcsöveznünk. Akik lángész pátoszukban a népeket az idő partjai közt rohanó húsfolyóknak látják, úgy tekintenek a tehetségre, mint e folyók mélyből magasra korbácsolt hullámára. Szerintük a fajhoz tartozók sejtjeiben alvó titok pattan föl érzékenyebb sejtjeiben; a szövetek legmélyire zárt, s már szervivé ülepedett fájdalmak és kívánságok lesznek jajgatás és ütés az ő idegeiben és izmaiban. A faj élettani megafonjának érzik a tehetséget, aki mert veséjében, tüdejében és májában mélyebben magyar, német vagy zsidó, mint társai, nagyobb kifejezője is lesz magyarságnak, németségnek és zsidóságnak.

Ez a beállítás hamis. A tehetség nem függvénye a fajnak. Nem úgy szolgája az adekvát fajiságnak, ahogy a szem a fénynek s a fül a hangnak. Ha Katona József angol s Arany János olasz földön születik, vagy párnapos korukban átcsenik angol vagy olasz bölcsőkbe, vajon kihal-e belőlük az az életet költészetté habzsoló mohóság, csak mert nem a szüleik faji miliőjében eszméltek a bizonytalan színfoltokból alakokká mélyülő világra, s megnémulnak-e, ha apáik férfias nyelve helyett az egyszótagosra fasírozott angol vagy a magánhangzókkal édes olasz nyelven kell kijajgatniok és elkacagniok szívügyeiket?

A tehetség messzebbről jön, mint fajok, családok és eklézsiák. Elemi erő ő, az Isten közeléből indult újvilágteremtő szándék. Mohó szerző erő és nyers válogató ösztön. A közönségesnél nagyobb affinitás és a közönségesnél nagyobb elutasító kedv. A legtelhetetlenebb éhség és a leghatalmasabb undor. S mindenek mélyén az a sokat emlegetett szent önzés, amely a maga nagy belekoccanását az életbe, akarja minél tökéletesebben megörökíteni.

Dzsungel ő, s ha néhány fájával visszaüt is valamelyik embercsoport erdejére, a többi fa csak-benne-nőtt, sehol nem ismétlődő csodafa. Nagy János hasonlíthat Kis Istvánhoz, s mindketten más Kis Istvánokhoz, de a tehetség kihez hasonlít, ha nem önmagához?

S csodálatos öncélúságában és öntörvényűségében mégis a tehetség fejezi ki a fajt. Kifejezi, mert nagy világevő mohósága hamar kiválo17gatja a tömény ízeket, a mély jelentéseket, a típus-embereket s ezekkel egyre több fajiságot is. Beszélni akar, és kevés neki a szótár, és fukar a mondattan. Fölkavarja a lappangó szavakat, kicsalja gyökeikből az elaludt értelmet, rátanítja őket, hogy tovább hajoljanak rokonszavak példája szerint. Énekel és rájön a népi ritmus minden csínja-bínjára; a maga igényeihez töri, de tökéletesíti is. Kiszipolyozza az irodalom lezárt kamráit, de nem a hajdanvaló fajiság nagy tartályait pattantja-e föl zárjai mögött? Arcokat akar megmutatni, s megleli a száz arc helyett állókat, az egész fajért beszélőket. Sorsokban akar tobzódni, de minden sors mögött nem áll-e a csak az ő szemeivel látható kísértet: a faji sors is? S ha ő maga lázad föl bezárt világa ellen, nem veri-e fejét faji fátumok mestergerendájába? Nem nyomja-e őt magát százszorosan az élet, mely sorsa minden osztályosát nyomja? Attól a mesétől, amellyel dajkája elijesztette, addig az árokszélig, amelyben ha magyar költő, ki fog múlni, mindig ugyanazt a századok ködétől és fényétől átitatott atmoszférát eszi csontjaiba, amelyet a kínlódva tengő magyar test párált és sugárzott az ég alá. Miközben önző fékezhetetlenséggel akarja megörökíteni magát, akaratlanul fejezi ki a közösséget. Ahogy a virágba torkoskodó méh szőre telik meg pollennel, úgy lesz teli ő a faj jellegével. Ő csak a mézet akarta, de a virág a pollent bízta rá.

Persze, egyik virágban több a pollen, a másikban kevesebb. Minél jelentékenyebbek egy nép lappangó nyelvi energiái, s minél erősebben nyúl a faji sors az egyének életébe: annál fajibb az irodalom is. Kiáltó példa erre Magyarország. A magyar avar nagyon mély, a magyar égbolt nagyon alacsony. S csakugyan: a mi íróink agyon vannak pollenezve, s a faji jelleg elhatározó döntő stigma csaknem valamennyin.

IV.

A faji stigma a magyar irodalomban! Olyan tárgy ez, amelyről nehéz megilletődés nélkül beszélnem. A bujdosni indultában verseit elégető Balassától Adyig hányféle tragikus torz tolong föl, míg a magyar faj és magyar író viszonyát végiggondolom. Csokonai, aki Goethe mellett kora legnagyobb lírikusa volt, s csavargott, nyomorgott, kiköhögte tüdejét s meghalt úgy, hogy egyetlen Kleist-fordítását látta megjelenni. Berzsenyi, aki marni kész jobbágyok és barmok közt élt, s Pestre jövet nem tudta a legegyszerűbb társalgásra nyitni azt a nyelvet, mely magánya csöndjében A közelítő tél világirodalomban is páratlan ritmusát rebegte el. Katona József, aki olyan összefoglaló szimbólumát adta a magyarságnak, mint amilyen a németségnek a Faust, vagy a királydrámák a régi Angliának, és nem kellett senkinek; családtalan 18és ismeretlenül halt meg. Az őrültség gyümölcsét érlelő Vörösmarty, a bedőlt világa fölött haldokló Arany, Vajda János s még hányan kerengetik előttem meggyötört arcukat, hogy az egész rettenetes gomolyból egy mindannyiuk arcát összefoglaló Jób-arc sajogjon belém: a magyarrá átkozott tehetség arca.

De még nem itta föl a szánalom e mártírhomlok vérverítékét, s már egy másik arc piroslik mellé az átázott Veronika zsebkendőre. A magyar nép arca ez. A népé, aki tűri az időjárást, jó és rossz királyok nap-felhő játékát, verítékezik, ha a nap süt s ázik, ha az eső csorog; issza a levét fénykoroknak, s issza a levét balkoroknak, s mégis: reménytelen lesulykoltságában is, s talán éppen mert így le van sulykolva, csodálatos erővel éli a maga ősi ritmusú életét, elbúva mesében, kibimbózva dalban, körülbástyázva Molnár Albert zsoltáraival s a Károli-bibliával, vezéreltetve a régiek szájról szájra szállt példáival, fegyelmezve egy vállalt szokásjog medriben: oly csodálatos gazdagsággal nép s oly kiszánthatatlan humusza egy még csak mutatkozó poézisnek, hogy még ma, az ősi kincsek nagy széttékozlásának az óráiban is megdöbbenéssel elegy ámulat nyom ez elé a láthatatlan piramist emelő emberi erő elé, melynek csak a hiányzó ormot kell fölrakni, hogy egy új görögséggel hökkentse meg az ilyen ösztönös emberi monumentumoktól elszokott világot.

Két egysorsú, egyfájdalmú és egykincsű testvér ők: a magyar tehetség és a magyar nép. Egyikük sem számított itt soha. Elhanyagolható mennyiségek voltak a hatalom mérlegében. Fölfelé nem volt útjuk, s anyagi ambíciójuk a másnapi kenyér. De a lelkük gazdag volt. A nép lelke az erős testből ki nem ölhető jókedv s a bőrbe sütött izzó vas fájdalmának egymást hatványozó ikerszépségeivel volt gazdag, a költő a zsákutcába jutott életek mohó alkotásvágyával. Innét az ő csodálatos hasonlatosságuk. Sem a német, sem az angol, sem az olasz, sem a spanyol tehetség nem hasonlít oly ijesztőn a maga népére, mint a magyar. De nem is menekedett egy nép költője sem annyi honvággyal a néplélek fantasztikus és irdatlan erdejébe. Még aki Nyugat jelszavával tört be Dévény kapuján, még Ady Endre is milyen járatos volt ennek a népnek a kincseskamrájában, hogy tudta, melyik szó hol áll; a ledér nőt jelölő cemendétől a gyalázkodó dancsig, hogy ismerte e tömeg lelke rezzenését, s hogy kihallotta százados távolokból, gyerekkori zsoltárai francia strófaformáján át is elveszett ritmusát, s milyen szemekkel tudta látni azt a pompás kalotaszegi magyarságot, amint templomból jövet a hídon ragyogó színekben s mégis méltóságosan átvonul, mint ahogy a századok hídján is vonult tempósan, súlyosan, de mégis sárga és kék varrotasokban.

S ahogy ő látta meg, már-már a halálhoz közel, úgy látta a magyar 19tehetség mindig a magyar népet. Hol inkább a súlyosságot, hol inkább a nagy nyugalmat, hol a varrottas tarka színeit. Ez a Tiborcok jaját kapta ki, az a Csokonai szomorú-nyájas paraszt dalait, más Arany Alföldjének komoly nyugodtságát; de mindannyian ebből a nagy, fekete-pirosan parázsló testből melegedtek; ez volt az ő egyetlen atyafiságuk az idő nagy kietlenségében.

Egy időben, magam mulattatására összeállítottam a magyar poézis palettáját. Kikerestem azokat a törzsszíneket, amelyek több írónkban visszatérnek, s más színekbe olvadva a szóval festett magyar képek óriás hányadán ott derengenek. És találtam színeket, amelyek a magyar nép szűkebb palettáján nem voltak meg. Ott van a Daykák, Kazinczyak, Kölcseyek, Kosztolányi Dezsők és Juhász Gyulák szürkés, ezüstös költészete, az idegen stílízlésben élő magyarok színe, akik annyira jogosult finomabbra vágyásukban magyarrá élték idegen nemzetek színeit is. De ilyen szín a Vörösmartyé is, a nagy, álomra kárhozott magyaré, aki testetlenül-buja víziókba s egy testetlenül gazdag nyelvbe délibábozta ki korlátozott életét. Az ő bíboros, mindent elszellemítő, egyre fölfelé lobogó lelke mintha a kristálykehelyben égő magyar álom-szomj volna, desztilláltságában is mélyről magyar, de a nép nyersebb színeitől idegen.

Ám alig néhány ilyen nép-idegen színt találtam, a domináló, szembekiáltó színek ugyanazok, amiket Ady a Kalota partján észrevett. Egyik az a kemény ledömöcköltség, az a könnyzacskóknál és fuldokló toroknál mélyebbre evődött, csak nagyon-férfi húsba pácolódó, tompa emberfájdalom, amely már nem is fájdalom, inkább súlyosság, földhöz vonó gravitáció. A Katonák, Berzsenyik, Madáchok, Kemények írásaiban a legtömörebb ez a szín, de Adyban, Balassában, Vajdában, a korosodó Vörösmartyban is ott kísért. A nép néhány dalában és balladáiban adta legtöményebben. A másik szín az a kevéske bánkódással aláfestett nyájaskodás, incselkedő kötekedés, a Csokonai pajkosabb szelleme; ez a könnyedén építő, gráciás s egy kicsit mindig szomorún maradó géniusz, mely mintha jókedvében is valami nagy bánatra emlékeznék, talán nem a magáéra, hanem arra, amelyiket a tuberkulózissal egyszerre lehel be az ember a magyar levegőből. Ez a szín kissé fölhígítva Jókaiban is visszatér, de ott dereng Balassában s Ady néhány boldogabb pillanatában is. A magyar népdalnak ez a domináló színe. S végül ott a harmadik törzsszín, a magyar fatalizmusé. Gondolj egy asztalszegletre két összefont kart, a karokra lesunyt nagy fejet, s e fej mögé az arany eget, mozdulatlan és gyér növényeket, s őrizd meg a színt, mely az egészből benned maradt: az egyetlen magyar szín ez, melyre kis erőltetéssel rá lehet fogni, hogy ázsiai. Legtisztábban Mikszáthban jött ki, Móricz Zsigmondban az erősza20kolt pesszimizmus, Aranyban a befalazott élet tragikus hánykódása sötétíti.

Ahogy a székelykapu sötét fáján tarka a dísz, s az egész mégis méltóságosnak hat, olyasfélén mutatkozik a magyar faj arca is a magyar irodalomban. A népben megismert vonások a költőben mintha kissé még elkomorodnának. Mintha a nép jobban beletörődne sorsába, mint a költő. De nem is lehet másképp. A tehetség százszoros súlyát érzi a magyar szívekre nehezedő fülledt atmoszférának; többet lát, nem csoda, ha vigasztalanabbá válik a szeme.

Egyetlenegy esetben tudott az ő szeme a népénél is fényesebb maradni. Talán föltűnt önöknek, hogy a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor nevét egész este nem ejtettem ki. Szent igaz: Petőfi költészetének más a fénye, mint a magyar költészetnek, beleértve a népköltészetet is. A magyar költészet verőfényében és pajzánságában is van valami tompaság, egy ürömcsöppnyi lelkibetegség. Petőfi lírája tompítatlanul fényes. Szabad és korlátlan, amikor a magyar irodalom földhöz vert és rács mögül síró. Petőfi elüt a magyar költők nagy többségétől, de nem mert „jugoszláv” volt. Aki egy Petőfi mohóságával s a Kiskunságban születik, bizonyosan sűrít a világ belétolduló dolgaival együtt fajiságot is annyit magába, mint akárki más magyar poéta. Ha mégis kirí, annak más oka van. Petőfi olyan korban nyílt ki, mikor a magyar királyfit békává átkozó varázsszó mintha megtörőben lett volna. Mintha kinyílt volna a szemünk a bizalom és az egyetemes emberi felé. Petőfiben én azt a magyart látom, aki magasodni érezte maga fölött az eget, nem piszkálgatta hát fölösen az avart, hanem az emelkedő égre írt gyönyörű bárányfelhőket, s a bárányfelhők közé egy gyönyörű napot: a magyar szabadságot. Tartott volna tovább a negyvenes évek hangulata, ne törték volna le a felnyújtott kezet, ne tömték volna be az ujjongásra nyílt szájat, Petőfi fajisága lett volna az új, a megváltott fajiság: a békabőrét elhányt királyfi teste illata. Persze azóta visszaestünk az ősi letargiába. A diadalmas Toldi Bende vitézzé fáradt, s a végső felfordulás elé Ady szíve harangozott ijedt meneküljeteket. S most megint idegen fajiság a Petőfié. Hála Isten, ma már nem annyira, mint volt a háború előtt.

V.

Akik idáig kísértek, nem gyanúsíthatnak meg azzal, hogy a vér vegyészeivel vagy épp a savók fanatikusaival határoztatom meg költőink magyar vagy nem magyar voltát. Ostobaságnak tartom, ha Zrínyit, Madáchot, Petőfit el akarják vitatni tőlünk, s reménytelennek, 21ha mi akarunk akármily halvány jogcímet formálni olyan művészekhez, akikben volt talán egy pintnyi szittya vér, de ez a pint is egy más kultúra álmaiért zakatoltatta az idegen szívet. Aki a magyar fajiság terében nőtt fel, akiben a dolgok magyar mitológiája él, magyar az, ha Hrúz Máriának hívták is az édesanyját.

De milyen álláspontra helyezkedjünk az olyan íróval szemben, aki nem ebben a térben nőtt föl, akit más nép észjárásába tört a gyerekkor, aki más faj misztériumai előtt borzong azzal az áhítattal, amivel mi a magyar dolgokat becézzük agyon, s aki mégis magyarul ír, mert így hozta kényszer és alkalom?

Ez az ember kitűnően megtanulta a nyelvünket, sokat ellesett szokásainkból, talán több lexikális adatot tud felőlünk, mint mi magunk, de álmában egy kis zsidó, sváb vagy tót családba álmodja vissza magát, s mint Gulliver fejét a liliputiak ezer apró kötelecskéje, fölkent magyar író fejét is ezer édes emlék horgonyozza vissza egy idegen faj melengető ölébe. Pedig mi más az írás, ha nem legkorábbi képeink, emlékeink üde fölsarjadása a férfikor szürkeségiben?

Az utóbbi évtizedben ezeknek a magyar nyelven idegen fajiságot reveláló íróknak az ügyét sokféleképp és lankadatlan szenvedélyességgel vitatgatták. Két rétegét pécézték ki és támadták meg a magyar toll forgatóinak: az egyik a zsidó, a másik a régi Magyarország nemzetiségeiből közénk szüremlett írógárda volt.

A zsidóság rendkívül erős alkati stigmájú nép. Vannak betegségek, amelyeket jóformán csak zsidók kapnak meg. S bár ellentétes csoportokra oszlanak, ezeknek a csoportoknak a száma alig néhány, s mindenik rendkívül jellegzetes. A zsidó test és a zsidó szellem akárhogy keveredik európaiak közé, tüstént kiismerszik. Társadalmi életük is rendkívül elkülönült, vagy legalábbis egész más belül, mint nem zsidók felé. Magukkal viszik a gettót büszkén hirdetett fajfölöttiségükbe is. A megtanult nyelvekbe egykettőre beleégetik jellegük nyelvi figuráit, a szavak színe megváltozik az ajkukon. Ha vallástalanokká válnak is, hódolattal gondolnak azokra a hagyományokra, melyek népüket összefűzik. Faji diszciplínájuk az egész világon páratlan. Vetődjenek három-négyen a legeldugottabb faluba, s magukkal visznek oda valamit azokból az évezredekből, amelyek őseik fájdalmával és ravasz bölcsességével pólyázzák körül őket, s évtizedek múlva is azok, akik voltak, megőrizték jellegüket egy egész idegen világgal szemben is. Hasonlíthatatlanul tömörebb és szívósabb faj a magyarnál. S ötven év óta sűrű rajokban ereszkedik városainkra, megszállja gazdasági életünk bástyáit, s kezébe keríti akveduktuszait.

A múlt század vége óta ez a belénk ülepedett nép egyre több magyar írót termel. Íróik elébb nagy tapintattal illeszkedtek a magyar költé22szet hagyományaiba. Respektálták a magyar hegedűt, s óvatosan pendítették meg rajta sajátos alkatuk kikívánkozó hangjait. Ez volt a magyar-zsidó irodalom, Kiss József stádiuma, az Arany alexandrinjaiban föléledő Simon Judit kora. A magyar közönség tapsol, mert mégiscsak szép, hogy egy zsidó ennyire is Arany tudjon lenni. De az öröm korai. Simon Judit erősebb lesz az Arany alexandrinjánál, kilép belőle, s szabadon akar nyújtózkodni. A zsidó ember a tükörbe néz, kissé viccesnek találja magát ebben a felül dolmány, alul kaftán öltözékben. Fészkelődni kezd hát, s kapóra jön neki, hogy maguknak a magyar költőknek is szűk a régi dolmány; szövetkezik velük a le-a-dolmánnyal jelszó alatt. Adja mindenki, ami benne van – mondja. Igazán elemi kívánalom, de egyelőre ő maga sem meri száz százalékig érvényesíteni. A zsidó irodalom Ignotus-kora ez. A következő, mondanom se kell, a Szomoryé. Az idegen fajiság és a magyar faj szolgáltatta nyelv tragikus tusába kezd. Az új gazda a maga teste méreteihez akarja kitérdelni, kikönyökölni és kihátalni az idegen szervezetre szabott ruhát. A ruha itt reped, ott foltot kap, már egészen más ruha, de az új test végre benne van. Talán utálja még, hisz rajta a régi gazda szaga, de legalább kényelmesen mozoghat benne.

Hová visz ez a folyamat? Semmi jel sincs rá, hogy a zsidóságra boruló faji atmoszféra ritkulna, s nem is valószínű, hogy ez a gazdasági és szellemi szövetségekbe tömörült faj egyhamar disszociáljon. Másrészt bizonyos, hogy igaz író csak az lehet, aki legfesztelenebbül önti ki, ami belé gyűlt, s minél tehetségesebb valaki, annál vakabban megy lelke szimatja után. Szomory Dezső, aki magyargyűlöletét már nem palástolja, de faja hatezer éves múltjáról annyi melankolikus gyöngédséggel beszél, igazabb író, mint aki hasonló lelkiállapotban semleges témákon kendőzi műmagyarrá magát. Igazabb író, de nem magyar író.

Nem hiszem, hogy ezt a tényt Szomory a szívére venné. Annál jobban a szívére veszi a magyarság, amelyre csakugyan végzetes lehet, ha egy más nép sajtóval, folyóiratokkal, könyvkiadó vállalatokkal pumpálja belé a maga fajiságát. Magyar nyelven ma két nép ír, s nem biztos, hogy a magyarság számlál több tollat. Pedig a népek nyelve és szelleme nem olyan, mint a föld, hogy jó, ha hosszába szántják, de még jobb, ha keresztbe is. Inkább olyan, mint a haj, amelyet ha két irányból fésülsz, bizony, összeborzasodik.

Olyanok vagyunk mi, magyarok és zsidók, mint két kísérleti állat, akiket a történelem egy-egy bőrlebernyeggel összevarrt, hogy megnézze, melyik mérgezi meg a másikat ezen a bőrlebernyegen át. Nos, mindenikünkre végzetes ez az összekényszerültség. Minket megöl az ő anyagcseréjük belénk ömlő végterméke, őket feszélyezi, hogy folyton tekintettel kell lenniök miránk. S ez a feszélyezettség fogja a helyzetet 23megoldani. Én a teljes szakadást elkerülhetetlennek tartom. Mintha a zsidó írók is éreznék ezt, egyre inkább zsidó témákra, zsidó hangulatokra vetik magukat, s egyre mélyebbre fúrják homlokukat a zsidó fajiság nekünk idegen ködeibe. Egy külön, basztard irodalom készül kialakulni a magyar nyelv és zsidó fajiság kereszteződéséből, amelynek a magyar irodalom felé meglesznek a jól őrzött határmezsgyéi. S jó is lesz így. Legalább megbecsülhetjük majd az ember alkotásában az emberit, s nem kell a magyar irodalomból seprűzgetnünk a nem-magyart. Sokkal több megértéssel és szeretettel figyelhetjük a közénk vetődött nép életét, ha tudjuk, hogy nem akarja a maga életformáit ránk erőszakolni, mint így, amikor a felénk nyújtott csemegében gyanakodva szimatoljuk az áfiumot.

Más kérdés, hogy ítéljük meg azokat az írókat, akik a háború előtti Magyarország nemzetiségeiből szivárogtak közénk. Ezeknek az íróknak azt szokás szemükre hányni, hogy éppen mert nem látták a magyar faj gyökérproblémáit, magukra kapták a jelszó-magyarság pörge mentéjét, s nagylegényesen ők kurjantgatták az ugyancsak idegenekből és fajiságukból kivedlett magyarokból támadt álközéposztálynak a sose halunk meg tapssal jutalmazott csuhajait, s ugyanakkor, amikor a fölnyitott sír elé hejehujázva vitték a magyart, letagadták a faj igaz megnyilatkozásait.

Ezeknek a vádaknak egy része igaz. Az egész magyar szellemi életnek van némi német maszlag török áfium íze. A legmagyarabbnak kívánt helyekről is gyakran hallani egy fajából kivedlett, más fajba bele nem nőtt renegát semlegesség gerinctelenségeit. Ez baj, de mégsem olyan veszedelem, amilyennek föltüntetik. Ezek mögött az írók mögött már ma sem állanak zárt nemzetiségi tömbök, írásaikkal nem készíthetik elő fajuk szellemi hegemóniáját. Kallódó emberek, akik leszakadtak a maguk faágáról, s egy más nép lombjába fújta őket a szél. Bizony nem nőnek hozzá az új lombhoz, de lényegesen nem is ártanak neki. Egyre kevesebben lesznek, mert a nemzetiségek, amelyek a magyar állam dicsőségére ránk ontották őket, szétfutottak, s most más országok leglojálisabbjai.

Hozzá, ezeknek a jövevény íróknak az értékesebbjei életük nagyobb felét a maguk fajától távol, színmagyar környezetben élték le, s a magyar irodalom szerényebb posztjainak többnyire jogos pályázói. A gyatrábbak meg csak annyiban veszedelmesek, amennyiben minden gyatra író veszedelmes. Akik emberség és fajiság nagy mélyeit revelálják, mindig szembetalálkoznak a sekély vizek halaival. Sok köztük a sváb, a tót? A legkonokabbak színmagyarok voltak. Mert az irodalom szemében fajuk is csak az igazi íróknak van. A nem írók minden faji bizonykodásuk ellenére is fajtalanok, ahogy virágénekjeik és himnuszaik ellenére is nemtelenek és istentelenek.

24
VI.

Áthajóztunk a legnehezebbjén is. Ami van, azt nem lehet letagadni, de az erős lélek szívesebben épít, mint kötekedik.

A magyar irodalom faji jellegét nem úgy kell megvédeni, hogy tűzzel-vassal essünk azoknak az íróknak, akiknek akár a családfáján, akár az írásaiból kivillanó fajiságán bibit találunk. Az ilyen harc: negatív harc, sötétben kaszabolás, mely csak hullákat terem. Mi értelme az idegenség minden kis elénk lebbent vöröspántlikája előtt megvadult bikává rugaszkodnunk, amikor van nekünk komoly s pozitív feladatunk: egy marokba fogni azokat az írókat, akiknek keletkező emberi értékei egyszersmind magyar értékek is, érvényesülést, helyet és fejlődést küzdeni ki nekik, egyre több helyet, hogy végre ők vigyék a hangot a magyarul dalolók hangversenyében.

A magyarság számára kell kiharcolni a dalok fórumát, nem az idegeneket ócsárolva, de a magunk hangját kieresztve. A múlt század végén, a bakteriológia fénykorában az emberek minden nyavalya okát a baktériumokban keresték. Ma, amikor az alkattani felfogás uralkodik, a betegség végokát a szervezet meghibbant vegyi egyensúlyában látjuk, ez teszi lehetővé, hogy az ellenállás kikorhadt sorompóin a kórokozók beözönöljenek. Hasonló felfogáscsere kívánatos az irodalmi életben is. Rossz orvos, aki literszám önti a tuberkulotikus irodalomba a gyűlölet dezinficienseit. A dezinficiensek elébb elpusztítják a szervezetet, mint a bacilust. A testet kell felerősíteni. Magyarságunk igaz erőit kell előszólítanunk a tespedt test szöveteiből, s a veszedelmes gócok maguktól eltokolódnak.

Mert ebben a lázas és legyöngült testben még vannak erők, s az ezeréves magyarság igazi tavasza még mindig nem robbant ki. Az ilyen állítást bajos bizonyítani. Hogy szuggeráljam önökbe, amit én látok, én tapintok és én ízlelek. Kihallgattam a csíráit készítő földet, de hogy mondjam el, mit hallottam. Mit beszélt nekem a falu, melynek a temetőjében minden második ember rokonom, s élőinek belém évődött arca úgy száll velem, mint megannyi megoldott hieroglif, mellyel magyar századok üzentek nekem? Hogy mondjam el, mit vallottak a nagy magyar halottak, a Berzsenyiek, Csokonaiak, Aranyok, Adyk: egy még felszínre nem került lappangó érctömb közénk szakadt szilánkjai? Mire tanítottak a Szenczi Molnár Albert zsoltárai, ős magyar ritmusok foszlányait hozván el gyermekkoromba? Mit súgott a tájszótár, mely fölött medikus éveim elhagyott délutánjain annyi gyöngédséggel gubbasztottam? Mit vallottak a Kriza Vadrózsái, az Arany–Gyulai-gyűjtemény, s mit ujjongott a szívem, mely ezt a töméntelen, lappangó kincset képzeletben egy új Salamon templomává 25építette, s látta a magyar művészetet olyannak, amilyen a benne rejlő erők kifejtése után lehet? Hiába mondanám el mindezt, az igazság abban a sok emléknyomban, árnyalatban s abban a sajátos összekuszáltságban van, melyben ezek a dolgok maguk visszaadhatatlanul belém temették. Nem tehetek mást: csak bizonykodom. A tavasz jön. A tavasz a talpunk alatt ég, csak egyszer, egyetlen egyszer sikerüljön kikönyörögnünk, kiverekednünk egy kis levegőt azoknak, akik most fiatalok, s ennek a fajnak elrendelt képviselői.

Hol vannak? Nem tudom. De lehetetlen, hogy diákszívek, akik a gyermekkor csigaházából most nyújtják ki tapintgató csápjaikat, rá ne eszméljenek: ímhol, együtt van minden, amire vártunk. Lehetetlen, hogy a készülő méheknek be ne üzent volna a kész mező, hol a virágok sarkantyúiban egy új görögség méze illatozik. Csak kiszabadulhassanak! Csak telepákosztoskodhassák magukat. Csak elbocsássa őket a kaptártapasztó magyar sors!

1927
26
Népiesség és népiség

Azokban az esztétikai csatározásokban, melyekkel az 1908-beli Nyugat költői vívták ki a maguk életjogát, nem egy mérges nyíl repült a népiesség ellen. Konok bástyának tűnt fel a népiesség, merev követelésnek, mely mögül a legbiztosabban lehetett leteríteni az új magyar írók lelkes hadsorát. Ezek az írók a városok kőbölcsőiben s a külföldi irodalom tején nevelkedtek, s igaztalanságnak tűnhetett fel, hogy a „vadvirágos mezők illatát” keresték rajtuk, akik csak a maguk élete illatával akartak bódítani. Tanulságos az a védelem, melyben Ignotus, ezeknek az előharcoknak a vezérkari főnöke, a fiatal írókat egy Mikszáthtal szemben részesítette. Szerinte a magyar társadalom megváltozott, új társadalmi osztályok alakultak, új mondanivaló, új irodalmi kifejezésre váró magyar tartalom keletkezett, s ennek éppoly joga van a maga nyelvén szólalni meg, mint volt a népiesség korának.

Azóta közel húsz esztendő telt el, s mondhatjuk, hogy a népiesség, mint irodalmi irány, végleg likvidált, s egyetlen új író ellen sem lehetne érv, hogy nem érzem rajta a falut. Azzal azonban, hogy a népiesség maradványait eltakarítottuk egy új nemzedék útjából, korántsem tárgyaltuk le azt a nagyobb kérdést, milyen viszonyban van a magyar irodalom a magyar néppel, milyen kilátása van egy olyan irodalomnak, mely a magyar népet elrúgva maga alól, csakugyan más osztályokra akar támaszkodni. Sőt úgy érzem, a legújabb irodalom olyan irányt vesz, hogy ennek a régi pörnek az újrafölvétele országos érdek, s ha egy új tárgyalás nem igazolhatja is a népiesség húsz év előtti védőinek dialektikáját, talán most sikerül megpillantanunk azt a mélyebb igazságot, amelyet a Nyugat esztétikusaival szemben érdemes lett volna megvédeni, s ma százszorosan érdemes hangoztatni.

Az író nem alfa és ómega. Sőt, mondhatnám, csak ómega ő, utolsó betűje egy ábécének, melyet mégis ő zár le s avat minden más ábécétől különbözővé. A költő maga készíti el az ételt, de az ízeket és az anyagokat az ételhez a századok mitikus mélye, a közösség sorsa, a költészetté kívánkozó életformák, a nyelv ritmikus lehetőségei, a beszéd természete, a szólások fordulatai, a megelőző irodalomban lerögzített hagyományok küldik. A költő nem a környezet produktuma, de a talajból él. Valami ős Istentől jött és Istenhez térő villan meg benne, de csak valami nagyon földiben villanhat meg. Olyan ő, mint a szobrász: ura a szobor anyagának, de az anyag is ura neki. S ezt az anyagot nem 27ő teremtette, hanem az örök hegyek, a maguk titokzatos törvényük szerint. A szobrászt köti a különb, a lelket nemesebben visszhangzó anyag. S ha homokkő és márvány van a város határában, nem a homokkőbe örökíti halhatatlan küldetését. Ahogy a fa gyökérzetét is kötelezi a sódúsabb talajréteg, a tenyészkúpok finom kémiai csápjait arra bocsátja, ahonnét dúsabb ízeket kap: úgy keresi az igazi költészet a világ költészetté kívánkozó ásványait. A költészet sokízű, eredeti, gazdag, színes, erős, életet sugalló akar lenni, s az életnek abba a rétegébe fog szállni, ahol az élet már összeállította számára ezeket a színeket, kiverejtékezte ezeket a zamatokat, ahol nem kell mindent elölről kezdenie, ahol csak az összeállítás és kiválogatás gyönyörű munkája várja. Mert az idő kevés, s a költő nem ér rá maga csinálni meg az ásványt, amelyet gyümölccsé kell szervesítenie. Ha tudományoskodni akarunk, mondhatjuk, hogy vannak prepoétikus energiák, társadalmi közösségek földolgozta erők, amelyek már majdnem költészet, csak a megváltó pillanatot, a költő szikráját várják, hogy igazi költészetté lobbanjanak. Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi nagysága épp az, hogy ezekre az erőtartályokra rátaláltak, s egy varázsszavukkal megváltották őket tudatalattiságukból.

Szerencsés körülmények közt minden társadalmi réteg termelhet ilyen költészetté kívánkozó, a költészet küszöbére kitolakodó ízeket. Így termeli ki a francia arisztokrácia Racine, a skandináv polgárság Ibsen anyagát. A régi magyar középosztálynak is voltak ilyen költészetbe kívánkozó ízei, de csekélyek azokhoz az erősebb és tömörebb ízekhez képest, amelyeket a magyar nép őrzött. Különben mért hajolt volna épp a táblabíróvilág középosztálya a nép felé, hogy onnét gazdagodjon pozsgás színességre? Ami pedig a jelent illeti, tagadhatatlan, hogy az egész magyar társadalomnak egyetlen rétege van, ahol a magyar poézis számbavehető érceket találhat: a föld népe. Aki egyszer kezébe vette a tájszótárt, aki csak egy hónapot is töltött a nép kincsei közt, a lelkeknek szólásokba, ritmusokba, váratlan asszociációkba bodrozódó meleg fuvalma alatt, érezte a külön alkatnak azt az őseredetiségét, s elképzelte, mily kis marék gyöngyöt gyűjthetne össze a magyar főúri vagy középosztály öntudatlan irodalmi drágaköveiből, melyeket a magyar parasztból úgy sajtoltak ki munkásszázadok, mintha a homlokáról lecsurgó veríték vált volna forró gyönggyé: az elhiszi, hogy a magyar költészet sohasem lehet más, mint népi.

S vallom, hogy legnagyobb képviselőiben mindig népi volt. Gyönyörű nézni, hogy a külföldtől inspirálva, elindulva, mint deák, gall klasszicizmus vagy német szentimentál érzés, mily hamar akad rá a magyar irodalom a népi érre. Csokonai, aki egész Európát akarta utánozni, az európai ízeknek ebben a népi átötvényzésében külön28bözik egész Európától. Berzsenyi ereje a magyar népszavak fölpattant burkából ömlik. Katona lobogó fajiságában a legégőbb elem, amit a nép lobbantott bele. Szándékosan idézem a legkevésbé jellemző neveket. S aki a népiesség ellen intézett rohamnak a lobogója volt, maga Ady Endre, nem igazi Paraszt Apolló-e, földtüzeket görög lobogásra oktató? Nem a nép tagoló heve dobban át az ő szétrepedt jambusaiban? A legerősebb paraszterők megváltója ő, aki úgy ismerte a nép nyelvét, mint kevesen, s még a nyugati bágyadt szimbolizmust is életre villanyozta magyar mezőn szedett parasztos képeivel. A legdekadensebbnek látszó, de igazi költő magyarról mindig kimutathatod, hogy a néptől kapta azt a vitális színt, amely a nem-költőktől megkülönbözteti.

A magyar irodalom népi volt és népi lesz, s a népiesség ellen mégis jogosan hadakoztak, akik nevetségessé tették. Mert mi a népiesség? Egyike azoknak az irodalmi tömegszuggesztióknak, melyek egyetlen író modorát sokszorozzák szét irodalmi iránnyá. A népiesség Petőfi költői életformája. Petőfi nemcsak a nép erőit használta föl, de mint országátjáró királyfi, a nép gúnyájába bújt, a néphez akart szólni, s úgy szólt hozzá, ahogy egy nagyon fölötte álló, de belőle kinőtt rokon szólhat a néphez, aki megtalálja a módját, hogy urabácsiék nyelvén is kimondja a maga bonyolult igazságát. Csodálatos lírai gesztus a Petőfié. Az ember a maga korának kritikája s más irodalmak nagy lírikusainak olvasása közben veszi észre, hogy milyen minden költőt agyonnyomón, milyen mindenen átkacagón csodálatos. Az lepne meg, ha nem szuggerálta volna a korát. Bámulatos, hogy az ő példája milyen nagy lökés volt a szunnyadó magyar zseninek. Aki az Elveszett alkotmányon végigrágta magát, s utána a Toldi tiszta levegőjébe ocsúdott, megérti, hogy a Petőfi egyéni életformájából irodalmi iskola lett, a csodának kijáró áhítatból dogmatika. Csakhogy ami a Petőfi ruhája volt, nem lehet mindenki ruhája. Már Aranyban is föltűnnek a hivatalos irodalmat jelentő népies tablók: a Toldik és Buda halála mögött a Bolond Istók, a kései balladák, a műfordítások Aranya, megannyi rejtett egyéniség, akik talán sokkal határozottabban szólalnak meg, ha nem oly eleven költőjükben a halott barát, hogy mint Arany mondja, olykor az ő szavai tolulnak az élő tolla alá. S ha már az irodalom ily nagy primér tehetségén is észrevehető a népiesség fékhatása, mennyivel inkább azokon, akiknek a világa a Petőfiétől nem is annyira külsőségekben, mint heroizmusban oly távol esett. Ezeknek a népiesség öröklött jelmez volt, a kaputos ember szájából kirívó beszédmodor.

Ez ellen a népies költészet ellen, amely valóban népies volt, népies oly értelemben, ahogy a városra föladott szolgáló városias lesz, tehát 29városi modort ölt a paraszt húsra: ez ellen jogos volt a hadakozás. Mert amennyire meglehet, hogy egyesek ebben is nagyszerűt csináltak, annyira igaz, hogy irodalmi iránynak nagyon is nagy megszorítás, nagyon is goromba nemzeti öncsonkítás volt. De a népiség: a magyar költészetnek és a magyar népnek ős egymásra utaltsága: természeti igazság. Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját. Rá vagyunk utalva a népre, mint malom a búzára, mint gőzre a gép.

1928
30
Új reformkor felé

Nem vagyok nyugodt. Elégedetlenség szorongat, változtatni akarok a helyzetemen. Bizonytalan óhajok moccannak bennem. Egyikük lábra kap, nő, erősödik. Egész életem, egész szervezetem ezt az egy óhajt táplálja. Nógat, ingerel, foglalkoztat. Már nem is óhaj, akarat már, mely előbb-utóbb tettekbe fog kibimbózni. Így születik az emberek akarata, de így születik a nemzetek akarata: az igazi politika is. A nagy néptestek is feszengenek, nyugtalankodnak, s feszengésük, nyugtalanságuk politikusokat állít a tudatossá vált éhség kielégítésére. De a bizonytalan hánykódások s a politikává izmosodott társadalmi akarat közt mint hatalmas érlelő áll: a támadó igények és szavakat nem talált szorongások eszmévé váltója: az irodalom. Jól mondta a közoktatásügyi miniszter úr (Klebelsberg Kunó): a reformkor el sem képzelhető a megelőző irodalmi mozgalmak nélkül. Ha nem lettek volna magyarok, akikben már 1800 körül ott nyugtalankodott a magyarság Periklész-korának a szellemi tartalma, nem támadhattak volna magyarok, akik 1825 után ezt a tartalmat politikai célokká részletezzék. A dolgok rendje, hogy Bánk bán és Lúdas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak.

Az az aktív politikus, aki eljutott eddig az írómesterséget ennyire megtisztelő felfogásig, nem vonulhat vissza az analógia elől, s föl kell vetnie a kérdést: miféle új politika érik a most támadó irodalomban? A néptestnek miféle költött szóvá vált óhaja készül betörni a politika akaratai közé? Amikor nevet keres a nemzet ókazánját új erővel feszítő gőznek, kell, hogy egy pillantást vessen e kazán nyomásmérőjére: az íróra. Olyan pillantás ez, melyre talán az egész országnak szüksége van. Trianon óta egy új írónemzedék előőrsei verődnek egyre sűrűbb rajvonalba. Miféle nemzedék ez? Jön, mert illik, hogy az új korosztályok is leadják írórekrutáikat, vagy jön, mint a karcagi szökőkút, föld alatti erők zúzó kényszerével? Hozzunk valamit, amit hozni kell, vagy az elődök borravaló fillérei olvadnak el markainkban?

Előttünk az élet, amelyen most üt ki a századvég irodalmának beléoltott mérge. Ami ötven év előtt néhány közösségből kiszakadt ember ijedt rángatózása, gőgös fintora, beteg bódulata volt, iszonyú vitustánccá sokszorozódott az emberek millióiban. Széttekintesz, és meg31lepetve látod a betűkből ismerős gesztusok kificamodott mását. Démonok és übermenschek boszorkánybáloznak előtted; a nagy kételkedők széthatványozott mosolya s a csinált mámor műhörgései undorítnak. A civilizációnak hazugság a maltere, de szükséges hazugság. A mi korunk tele van fölösleges, sztereotip hazugságokkal. Ostoba igények korbácsolják a kiélt embert egyre vadabb hajszába. Ha a boldogság fölös erő, a modern ember mesterségesen fokozza erőtékozlását, nehogy boldog lehessen. Megvadult masinák ritmusára erőlteti a szívét, s nem tudja, miért érzi rosszul magát. Nem látja, hogy a feketekávéval fölcsigázott izom bünteti. Mert a szív ritmusa örök-egy, s ha vannak is pillanatnyi aritmiás rohamai, szorongásos különszisztoléi, előbb-utóbb visszatér a maga örök menetébe, s a boldogság megkönnyebbülésével fedezi fel kimért ütemét. Ezt a megtalált ütemet kell ma versnek és prózának fölkattognia. A gyökértelen ember ráeszmél levágott gyökereire. S új, dugványozó mohóság lepi meg, hogy kinövessze őket, belenövessze a nagy melegadó rétegekbe, amelyek az emberélet örök táplálói. A fiatal író visszafordul a világ felé, melyet elődei saját zaklatott vízióiktól nem láthattak. Kíváncsi a növények, állatok, kövek millió változatára; a hályogát elhányó szem ujjongásával eszmél föld, tenger, ég örök csodáira. Minden kispolgári nyálkájától megtisztítva, de újra belesajdul az emberélet örök szentháromsága: az apa, az anya s a gyermek. A család üszkein újra fölcsiholja férfi és nő, szülő és gyermek összetartozását. Nem akar meglepni, s nem akar minél egyénibb lenni. Az igazságot és a mélyebb emberséget keresi. Lenn az aranyborjú fekete miséi kavarognak, de a Sínai-hegyre szállt költő az élet örök kőtábláit betűzgeti.

Semmiben sem állhatunk a közízlés kiszolgálóivá. Közvetlen elődeinknek megvolt az a könnyebbségük, hogy a lelkek fölhúzott rugóit járatták le. Lejtőnek vitték az embereket, mi hegynek kapaszkodunk. Meg kell duzzasztanunk a kollektív ösztönök, a lelkesedés, a szeretet, az önfeláldozás kiapadt vizeit. S ebben az erőfeszítésünkben a társadalom egész tehetetlensége gátol. Hosszú s az egyéneket felőrlő harc előtt állunk. Életünket kell súlyul vetni a kibillent élet serpenyőjébe. Siker, pillanatnyi helyeslés nem vigasztal, hisz a java a végin is hátra lesz. Harcunkban lehet ökonómia, de céltudó makacsságunknak nem szabad megcsorbulnia. Aki ma nem hiszi, hogy küldetett, ne legyen író. Szent Katalin-os révületben kell napjaink vérpadjára állnunk, mosolyognunk és vitáznunk a hóhérbárd alatt is. A környező világ száz nyitott erünkön át önti belénk a maga mérgeit. Elállja pályánk útját, kétszeres munkáért adja a kenyeret, behatol családunk apró ügyeibe is. Ezzel szemben mégis az új élet, az 32örökké-egy élet forradalmárjainak lenni, ehhez heroizmus kell, s ez a civilizáció mai förtelmei ellen lázadó heroizmus az, amit az új kor költőit eljegyző, legigazabb jelnek érzek.

Íme, az új emberség, de miféle új magyarságot áramoltat át? Adva a vérmérsék, de miféle testnek lesz lendületévé? Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi előnye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint előtte. A háború előtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelő problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját. Az ötfelé hasadt országtest fölé győztesen csap ki az új eszmény: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerő vitális erő, mely addig tolja ki az ország határait, ameddig magyar láb lépni tud.

Magyarság a magyar állam helyett. Ez az a gondolat, melyen át a magyar író visszahajolhat elbocsátó közösségihez. Csak a hamupipőkék pártján érdemes lenni, s ez a nép a világ hamupipőkéje. Szláv, germán és latin népek gyűrűjébe verve s letaszítva régi határairól, féltérden várja a halálos csapást. Ezekben a kritikus percekben a magyar író görcsösen keresi népe létjogát. Fölfedezi erői nagy tartályát, a föld népét, s fölfedezi életereje bizonyítékát, a magyar irodalmat. A magyar nép Európa egyik legszívósabb népe, mindent kibírt, és sorsa, alkata, nyelve egy csodálatos, sejlő, de ki nem alakult kultúra humuszává rétegezte. Hogy e humuszból miféle tölgyek nőttek, s miféle tölgyes nőhetne, azt a magyar irodalom mutatta meg. Kik a mi íróink? Egy hatalmas Kissármás leszúrt bot nyomán kitörő gázkútjai. Szárnypróbálgatásai egy magára nem lelt poétanépnek. De milyen szárnypróbálgatások! Minél többet hasonlítgatom a magyar irodalmat a külföldivel, annál nyilvánvalóbb előttem, hogy a magyar irodalom a legcsodálatosabb torzók múzeuma. A magyar író körül sosem volt ott az a társadalmi visszhang, mely az egységes népek nagy íróit naggyá zöndíti. Ha volt is egységes népi lelke, nem volt felsőbb fokon kialakult kultúrája. A magyar író magányos sóhaj maradt, de nézd tehetsége magját, s nincs mit szégyenkeznünk.

Dacos ellentmondást és makacs akaratot csihol a magyar nép s a magyar irodalom tanulmányozása. Bánk bán megbukott Berlinben, de kell valami nagy összegezésnek jönnie, amely igazolja a magyarság minden Bánk bánjait. Mint idejekorán fel nem fedezett poéta, ki dacosan olvassa versenytársai nyálkás verseit, s hatalmas, minden ellentmondást legázoló fegyvertényre készül, úgy áll a magyarság Európa kapujában. Nagyon különbözik a világtól, ezért veszik nehezen 33észre. Nagyon különbözik a világtól, ezért lesz meglepetés, ha észreveszik.

Természetes, hogy az író, aki így látja faja európai helyzetét, keresi az országon belül is a társadalmi erőket, melyek a magyarság hódítását előkészíthetik. Figyelme a nép felé fordul. A föld népe volt az egyetlen a magyar társadalmi osztályok roppant lezülléseiben, aki zsírosodott s szellemileg is emelkedett. A föld népe ma már nem egységes társadalmi réteg, lassan egy új polgárságot vet ki magából, melynek a fiai szabadon áramolnak a középosztály felé. Úgy érezzük: itt volna a pillanat, amikor a középosztály néppel érző elemei összefogva ezzel a fölfelé özönlő tömeggel, megkísérelhetnék a magyar nép arcát a magyar műveltségben is kidomborítani. Be kell állítani a magyar szemszöget, meg kell teremteni a felelősségérzetet a magyar nép, a magyar ízlés, a magyar múlt s a magyarság örök prófétái, a költők iránt.

Nem hiszem, hogy becsületes író, aki nem klikkek fogadott írástudója, de népe elhívottja, ezt a szorongató kényszert ne érezze. Azt az óriási örvényt, amely nép és középosztály közt van, a modern élet mindinkább elsimítja. Ez a kiegyenlítődés megmenthet, de el is pusztíthat minket. Ismerem a dunántúli falut, a rokonaimon látom, mily mohón asszimilálja a mai magyar nép, amit fölülről kap. Itt az utolsó óra. Vagy sikerül magyar kultúrát lobbantanunk az egész magyarságba, vagy a polgárság pacsuli kultúrája árad szét a nép mérgezett testében is. Olyan alternatíva, mely a gőgös váteszt is alázatos politikussá idomítja. Minden maradék erőre, minden jószándékra szükségünk van. Nem tehetünk úgy, mint Jónás próféta, aki bement Ninivébe, kikiáltotta Isten üzenetét, s a futótök levelei alá húzódva egy közeli hegyről leste a város pusztulását. Be kell mennünk Ninivébe, el kell vegyülnünk a magyar életben, s ha nem is ízlik, bele kell nőnünk minden szervébe, ott kell lüktetnünk minden életnyilvánulásában, mert ezt kívánja az idő. Összefogók legyünk, s ne megosztók, hajlékonyak, de nem hajlíthatók. Kíméletesen, de makacson küzdjünk, óvatosan, de halálra szántan.

Ilyen a fiatal magyar író arca. Ezt az arcot akartam hozzáadni az új magyar tartalom körüli eszmefuttatásokhoz. Tudatosítva azt, amit tíz év olvasás és húsz év fájdalom belém szűrtek, el is értem a sövényt, amelyen belül otthonos vagyok. De ez a cikk megkívánja, hogy egylépésnyivel tovább is menjek. Ha csakugyan ezt az új tartalmat hozza a magyar irodalom, hogy alakítja ki ez az új tartalom a jövő magyar politikáját? Nem tudom. Nem tudom, van-e a magyarságban annyi életerő, hogy írói sóhaját dörgő paranccsá tudja erősíteni. De ha van, 34akkor ennek a politikának az útja éppolyan meghatározott, mint volt a reformkoré.

1. Meg kell teremteni a nép polgárosodó s a középosztály néppel érző elemeiből a magyar tiers état-ot; mihelyt van egy igazán magyar, demokrata törzs, a társadalom egyik részecskéje sem törekedhet egész felelőtlenül az ország kisebbségi tiranniszára. Mihelyt egy új hatalom gátjain ütik meg magukat, már meg is találták terjeszkedésük természetes határait, s ezen belül valódi hivatásukat is. Ezt a rendező, központi erőt persze nem lehet a nép számára megcsinálni, ezt a népnek magának kell megcsinálnia. Itt a próba: benne él-e annyira a nép a középosztály belőle kiszakadt tagjaiban, hogy azok az ő érdekét a magyar politika főszólamává tudják tenni, vagy szét kell marcangolódnia a központivá sosem válható érdekek karmai között. A hegemónia a magyar nép kincseinek kitermőit, a népet s a néppel érző művelt embert illeti meg.

2. A magyar külpolitika célja egy lehet: harc a fajok szabadságáért. Ahogy Bethlen Gábor a vallásszabadságért, úgy szálljunk mi Európa porondjára a faji szabadságért. Ezt a szabadságot csak az államok fölötti állam, a nemzeti törvények fölötti emberi törvény biztosíthatja. Éppen mert nagyon nacionalisták vagyunk, nagyon kell küzdenünk a nációkat kínzó államhatalom túlzásai ellen. A magyarságot az ököljog halálra ítélte, s csak a lelkiismeretére ébredt Európa mentheti meg. Ezt a lelkiismeretet kell magunkban is föltámasztanunk. Az integer Magyarországnál van egy sokkal szentebb jelszó: az integer magyarság. S ennek egy ellensége van: az imperializmus. Amily jogos követelés, hogy minden faj szabadon s külön keretekben fejthesse ki erőit, oly undok merénylet ezt a jogot eltaposni. Nacionalista vagyok, de tudom, hogy a magyar nacionalizmus legnagyobb képviselőiben sosem volt a más mellének szegzett kés, mindig csak a fejünkre sújtó bunkó ellen felemelt kar. Más élni, s más gyilkolni. S csak az éljen, aki nem gyilkol. Vasat fogunk, ha vassal esnek nekünk, de vigyázzunk rá, hogy hódítani csak szívvel és aggyal menjünk. A kis nemzetekre óriási feladat vár, nekik kell az emberiességet a nagy nemzetekre ráparancsolniok. Bár haladnánk e kis nemzetek élén! Indiában egy nagyszerű, emelkedett hazafi vértelen, de vértelenségiben is könyörtelen szabadságharcra nógatja honfitársait. Ilyen Gandhi-harcra szeretném én a magyarságot elég erősnek és méltónak tudni.

Neonacionalizmus ez? Nem tudom. De hiszem, hogy a magyar múlt nagy nacionalistái, a Bethlenek, Rákócziak, Kossuthok is ilyenformán gondolkoznának ma – az ő ónacionalizmusukkal.

1928
35
Új enciklopédia

Ha a szellemvilág jellemzése a statisztikusokra tartozna, ők könnyen elaltatnák a mi önhitünket. A számok azt vallják, hogy a szellem ügye sosem állt olyan fényesen, mint ma: egy új kontinenst népesíthetünk be tanult emberekkel, nyomtatott papirosba csomagolhatjuk a földgolyót, több egyetemi tanár él köztünk, mint Periklész Athénjében lakos, minden zugországnak van egy Alexandriája, s a művészek annyit termelnek, hogy három emberiségnek is elég volna. Szellemi életünk külső méreteiben éppúgy felduzzadt, mint az iparunk, de a hozzáértők szerint éppolyan beteg. A szellem emberei nem győznek panaszkodni, hogy a kultúra válságba jutott, a nyugati műveltség összeomlásáról hallunk, poshadt szagát érezzük egymás mondatainak, s jeremiádokat sírunk, hogy a tömegek elfordulnak tőlünk.

Jogosak ezek a vádak, vagy csak a nemes elégedetlenség koholta őket ösztönzésül? Mit jelent egyáltalán, hogy a szellem beteg? Tunya tán? De hát mikor volt a szellem hangyabolyai körül elevenebb a nyüzsgés? Nem elég találékony? Itt vannak a mi híres felfedezőink! Hiányzik a kezdeményezés? Inkább vakmerőek vagyunk. Akkor talán az alaposságban van a hiba? De hát melyik kor emelt több templomot a rendszerességnek! Eleven, tarka, sokirányú, alapos, mért beteg hát? Ki szabadította ki ezeket a vészjós prófétákat? Mi jogon jeleznek ott agóniát, ahol épp a fokozott működés tünetei láthatók?

Valóban nemcsak a méretek, de a tevékenység külső jelei sem igazolják azt a kínos, bizonytalan közérzést, mely a szellem embereinek nagyrészét elfogja. Pedig ez a rosszullét nem mai keletű. A háború még ki sem tört, a mai gazdasági katasztrófának még a jelei sem igen mutatkoztak, s ők már szédültek, émelyegtek. Tengeribetegséget nem lehet szilárd földön kapni, s ha ennyi emberen egyszerre vesz erőt a szellemi nausea, ott valaminek csakugyan inogni kell, s ami inog, nem a társadalom vagy legalábbis nemcsak a társadalom. A felborult Athén Szókratésze, az áramló Itália Dantéja körül épp így inogtak az élet külső díszletei, s ők mégis biztosan álltak a talpukon, és tudták, hova nézzenek. Ma azonban épp a szellem embere az, aki e bizonytalan kor minden tájékozatlanságát magára veszi.

36

Kit nevezek én a szellem emberének? Nem azt, aki nyakig ásta magát az éremtanba, s nem mindenkit, aki jó csendéletet tud festeni. Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások, csak szellemiekkel foglalkozók vannak, s ezeket nem képesítés és pálya avatja arra, hanem végzet és szenvedély. Évekig laktam egy tanulatlan iparossal, akit a gondolkozás hevesebb öröme és fájdalma avatott a szellem emberévé, mint azoknak a tanároknak, orvosoknak, íróknak a nagy részét, akikkel azelőtt s azóta találkoztam. Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem: rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elészórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég neki a valóság, értelmet követel; nem elég a világ, világkép kell. Faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés egyetlen hálójába fonna.

A szellem emberét épp az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját, s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét. Szívesen foglalkozik a részletekkel, de az egész felől száll feléjük, s egy még nagyobb egész felé tör rajtuk át utat. Ahonnan kiindul s ahova visszatér: a teljes kép, melyben a világgal szemben áll. Éveket áldoz egy speciális feladatra, de maga nem lehet specialista. Lehet különös képzettsége, de a képzettségénél fontosabb „általános műveltsége”, ahol az általános nem sokfélét, hanem összefüggőt jelent, s a műveltség nem hátunkra vett terhet, hanem aktív erőfeszítést.

Művelődésünk betegsége a szellemnek ezen a kényszerű világképalkotó erején rág. A Szókratész előtti görögnek Homérosz volt az iskolája, s nem is volt szüksége más iskolára: ismereteit és sejtelmeit a világról a mítosz állította egybe. A képzés az volt, hogy a mítoszt a maga használatára asszimilálta, élete elszórt jelenségeit egyetlen szemléletbe olvasztotta, s bármily különös feladat került elé, e közös és mégis egyéni mítosz szellemében oldotta meg. S amikor ismeretkincse kinő a mítosz szárnyai alól, szemléletének még mindig e hitelét vesztett örökség marad az irányítója, még a különféle forradalmi filozófusok is e közös mítosz elleni harcban függnek össze. A görög világban s végig az egész ókoron, első a közös műveltség, a szellemi diszciplína, mely nélkül nem lehetsz a szellem emberévé, s csak azután jöhetnek a részfeladatok. Arisztotelész, akit azért bámulunk, mert annyi szakot alapított, azért alapíthatott annyit, mert egyiknek sem volt szakembere; mindenikkel szemben megvolt benne az egyetemes érdeklődés tartózkodása.

A hellenista Rómában, a középkorban, a humanista világban, az 37egykönyves protestáns korban, a18. század enciklopédistái közt a szellem ügye egyetlen ügy volt, a szellem embere kora egész műveltségét áttekinthette. Ha nem is tudott mindent, mindenről tudhatott. Volt egy hatalmas, közös ügy, amely a távol dolgozókat is egymás közelében tartotta; a szellem embere a részletek bogarászásában is ébren maradt. Kényszerítette őt a nevelt szomjúság. Kénytelen volt egy világképen dolgozni, s ez nem volt lehetetlen feladat, mert a közös műveltség gondoskodott róla, hogy az ismeretek mind e közös világkép felé rohanjanak. Nem arról volt szó, hogy az építész tud-e követ fejteni, hanem hogy milyen tornyot rak a kifejtett kövekből.

Az utolsó korszak, melyben a részismeretek anyagcseréje még tökéletes, minden ismeret a szellem számára mozgósítható, s a szellem is rajt hagyja nyomát minden ismereten: a felvilágosodás kora. E század hősei: az enciklopédisták. Az enciklopédizmus csodálatos törekvés, minél több részt minél biztosabb egységben látni. Az érdeklődés az ismeretek felé fordul: az ismeretszerzés lesz a nagy ügy, az összehordás a szenvedély, de az ismereteken egy bámulatosan egységes szellem demonstrálja magát; az enciklopédistáknál a szellem alapösztöne és az ismeretek özöne egyensúlyt tart.

A 19. században ez az egyensúly meghibban; az enciklopédistát kiszorítja a szakember. A „szakszerűség”, mint minden szellemi tevékenység eszménye és törvénye: e század sikereinek és zavarának a titka. A szakember az ismeretek remetéje. Kámzsával és szöges övvel űzi ki magából a szellem ördögét, hogy annál alázatosabban közelíthesse meg a tényeket. Ő nem egy közös műveltség nyelvén szól a tényekhez, hanem minden tényhez a maga külön nyelvén. A tudomány úttörői azok, akik ismeretek megközelítésére, kiaknázására új szakot, új módszert s csak abban a szakban beváló madárnyelvet teremtenek. Az, amit mi tudománynak nevezünk, velük kezdődik. Ők hasítják ki a szellem közös határából és ők kerítik el. A tudomány most már tabu; aki nem szakember, az megvetendő dilettáns. Hérodotosznak gyermekmesét kell írnia, és Voltaire elmehet újságírónak.

Ez az újfajta szerzetesség pillanatnyilag beválik, a dilettantizmus száműzése hatalmas eredményeket hoz. A tények, és különösen anyag és természet tényei, a nyelvüket beszélőknek kivallják titkaikat, és mind beljebb szívják maguk közé a vállalkozó tudóst. A szakok szakokat fiadzanak. Aki mint egy tanszék docense új szakot hasított ki magának, élete alkonyán négy új szakot oszthat ki docensei közt a magáéból. S a parcelláknak ez a parcellázása egyelőre még nem azért folyik, hogy minél több legyen a tulajdonos, hanem hogy megosztva győzzék a munkát. A szakszerűség: munkamegosztás, s a munkamegosztást kihasználó tudomány kel, mint a kenyér, és dagad, mint a 38vizenyős test. A szakemberek tudománya Corvin Áruház az enciklopédisták szatócsüzlete mellett. A szörnyméretek százada a tudományt is szörnyeteggé puffasztotta.

Azonban épp ez a nagyság vált a tudomány végzetévé is. Mint azok az őskori lények, melyeket a tömegük ítélt kiveszésre, a tudomány sem tud mit kezdeni szédületes tömegével. Ami elébb megye volt, most birodalom lesz, ahová elébb átsétálhattál, most utazni kell. Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről, de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A szellemre rája fekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége. Aki Montenegróban király volt, Oroszországban tetű. Hol itt a menekvés, ha nem a strucctudományosságban? Az az igazi tudós, aki minél szűkebb helyre dugja a fejét.

Ha egyes szellemóriások szemléletükben újra egyesítenek is néhány tartományt, utánuk megint szétesik, s a tudomány testében egyre nehézkesebbé válik a közlekedés. A tudós vigyáz, hogy a szomszéd tudós ki ne kacagja a dialektusát, s a szellem egyre fásultabban néz szét az unalmas, egynemű dolgok közt. A tudomány elvonta a szellemi élet nyilvánossága elől az ismeretet, s miután magát képtelenné hizlalta ténnyel, ernyedten lottyadt szét tulajdon kövérségében. Az az anyag, melyhez a 18. század enciklopédistája bármikor hozzáférhetett, a szakok céhládájába került, s csak az férhetett hozzá, aki a szakzsargon minél bonyolultabbra fabrikált zárához kulcsot csináltatott. A tudomány azt sínyli, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere viszont elvesztette a biztonságát, nem tájékozódhatott többé kora kultúrájában. Az általános műveltség bombaszt, melynek nincs értelme: vagy elérhetetlenül sokat jelent, vagy szánalmasan keveset.

A szellem fölött elgyengül a közös, kötelező műveltség irányítása, s hogy ez az egyre fokozódó tájékozatlanság milyen végzetes azokra a szellemi tevékenységekre is, melyeknek nem a tájékozódás, hanem a műalkotás a feladatuk, jó példa rá az utolsó száz év művészete, és különösen az irodalma. A 19. századi irodalom hatalmas és csodálatos, fölkavarta az érzelmi világot, s az irodalomban is kifejlesztette a szakszerűséggel analóg erényeket: a megfigyelést, elemzést, anyagismeretet. Világnézetformáló ereje azonban egyre lanyhább, a szellem szintje süllyed, a kötelező erejű megállapodások ereje, melyek a kultúrát jelentik, hanyatlóban. Érthető! Míg a felvilágosodás írói maguk voltak a tudósok is, s magával az eleven ismerettel érintkeztek, a 19. század írójához csak a népszerűsített, denaturált ismeret jutott el, az, amit a szaktudósok elfogult és naiv lelkesedése a 39nyilvánosság elé kiengedett. Az író műveltsége éppoly rossz forrásokból táplálkozik, mint a közönségé; a szellem embere dilettáns lett a szellem területén. E kor írója talán minden más kor művészénél jobban érti a meggyőzés művészetét, de mint szellem tájékozatlan, az elsőrangú művészek harmadrangú gondolkozók. E kornak nincs Hérodotosza, Dantéja, Leonardo da Vincije, Voltaire-je, az utolsó nagy összefoglaló, Goethe enciklopédizmusában is sok már a lehetetlent palástoló nagyképűség.

A népszerűsített tudomány koncain rágódó író visszahúzódik a félelmetes tekintélyű szakemberek elől, s a szellem emberéből a tudomány tisztelője lesz. Ez az, amit én patikusszellemnek nevezek. Az az ember, aki az orvost legjobban tiszteli: a patikus. Hogyne, hiszen az orvos beavatottja annak, aminek ő csak a külső szertartását ismeri. A 19. század írója ilyen patikus szerepet vállal a tudós mellett: Flaubert Homais-je az irodalomnak is rossz szelleme. A patikusszellem fellegvára e században a regény. A regény az a műfaj, ahol a másodkéz-enciklopédizmus kitombolhatja magát. A regény szereplőin át a másodkéz-enciklopédista biztos fedezékből, a hozzáértés kötelezettsége nélkül szórhatja véleményeit öröklésről, fejlődéstanról, társadalomról, kriminológiáról, sőt az exegézisről és a nyelvészetről is. A nagy regényírókat eszközeik és józanságuk megmenti az eltévelyedéstől, a 19. század regénye azonban mégiscsak Wells és Zola felé lejt. A másodkézből kapott, eltorzult ismeret szerencsétlenül löki meg az író képzeletét, s az ismereteknek, melyeknek mérték híján a súlyát sem ismerheti, végzetes szerepet enged művészetében is. A századvég gyanús tudományú, tudományoskodó írója így lesz a szakszerűség nyomorékja.

A nemesebb szellemek idejekorán megérezték ennek a patikusszellemnek a bűzét, a betegséggel voltaképp egy idős a védekezés. Baudelaire dühösebben tiltakozik a patikusszellem ellen, mint mi; a líra szakít a regénnyel, fölharsan a „tiszta irodalom” jelszava, s a művészi forma kemény falait húzzák fel a népszerűsített tudomány tatárjárása ellen. Ha az író nem lehet a szellem embere nemes, voltaire-i értelemben, legyen tiszta művész, kezelje úgy a szót, mint a festő a színt vagy a szobrász a márványt. Ezek a dekadensnek nevezett írók visszautasítják azt a híg műveltséget, amelyet koruk kínál. Önmagukra és mesterségükre hivatkoznak, egy belső egyéni műveltséget szegeznek a külsővel szemben, a művésznek elsősorban azt kell bebizonyítania, hogy ő nem Homais; a közös világkép lázadói önmagukat vetítik ki világképpé. Rajtuk látni, hogy mennyire elernyedt a közös műveltség fegyelme, egy-egy energikusabb vagy éppen csak ellentmondó szellem is mily sikeresen dacolhatott vele. Az ókor, a középkor, a 18. 40század elmorzsolta volna az ilyesféle ellentmondókat, a századfordulón ez lesz az író természetes magatartása. Az egyéni szembekerül a közössel, a közönség, mivel nincsenek biztos meggyőződései, a szellemes rakoncátlanokkal rokonszenvez. Míg más korokban az író világnézete ugyanaz, ami a koráé, ő csak fölfokozva, megnemesítve fejezi ki: a századforduló írójának külön „művészi világnézete” van; a relativizmus farsangja ez, ahol az álarc végül is fontosabb az arcnál, s az imponáló egyéni erő feltűnő szerepek teremtésében morzsolódik fel.

A tudomány elzárkózik, az írók egy része hígít, a másik szétzilál. Mi lesz itt a szellemiekre nevelt emberekből, miféle közös kultúrából merít a tanultak félelmetesen növő serege? Amit a tudomány nem rejthetett el, amit az irodalom még mindig kínál, jó előre megutáltatta vele az iskola. Nehéz elhinni, hogy volt kor, melynek iskoláztatása alkalmasabb volt a szellemiek iránti csömört széles körben elterjeszteni. Az iskoláztatás célja beállítani az ifjút kora kultúréletébe, olyan diszciplínára szorítani, mely eszményeket ad, képességet fejleszt, s az első tájékozódást is megadja. A rómaiaknál ilyen diszciplína volt a görög, nálunk a latin. A 19. században a latin értelmét vesztette, fokról fokra háttérbe szorult, az iskola a tudományok fűszeresboltja lett, mint falusi szatócsok fiókos szekrényeiben a cukor, só, bors, fahéj, úgy állt a tantárgyak fiókjaiban a különféle szakismeret. Szaktudósok kicsinyített modelleket készítenek a szakjukról, s azt állítják a gyermek elé. A nagy szakember ideálja a kis szakember, s ha már a tanár is csak képmutatás árán látszhat tudósnak, elképzelhető, milyen kevéssé sikerül ez a gyermeknek tíz tárgyból. A gyermekhajlékonyság ügyesen szimulálja azt, amit pillanatnyilag várnak tőle. Az anyag elvégzése azonban már egy esztendőn belül is svindli, a gyermekek semmit sem végeznek el, a sokféle szakképzés nagyon felületes ahhoz, hogy képességeket hagyjon vissza, a rájuk rakott ismereteket lehányják, szellemi ruganyosságot nem szereznek. Egy erős és erejére ébredt képesség, akármi is az, mindörökre ébren tarthatja bennünk a szellemet, de melyik az a képesség a teherhordás öszvérerényén kívül, melyet még jeles tanulóinkban is föltétlenül megtalálunk. S az egyetemi képzés nem tervszerű ördögűzése-e a szellemnek a jövendő szakemberből? A diplomát szerző emberek nagy többsége csak azért veti magát alá ennek a képzésnek, mert a képzés képesítés is; a kenyérért tanulunk, és nem a tudásért. S még a nagyratörők közt is milyen kevés, akinek a munkaláza szerez pozíciót s nem a protekcióláz munkakedvet.

Az iskola nemhogy táplálná, megtöri az ifjúban a szellemi érdeklődést s az irodalom, ahelyett, hogy irányítaná, megzavarja. Az az inter41regnum-irodalom, melyben az író létjoga az, hogy ellenmond mindenkinek, nem nevel, hanem szédít, kótyagosít. Aki kezdetben komolyan vette a pózok demagógiáját, s elhitte, hogy valakit követnie kell, később már csak a jelmezbált látja, amelyen minden jelmez érdekes, de legérdekesebbek az irodalmi pikantériák intimpistái. A pamfletek és botrányok az utolsó injekciók, melyek a szélesebb érdeklődést időre-órára felzaklatják. De azok is milyen kevesen vannak, akiket még fel lehet zaklatni. A művelt középosztály műveltsége egyre inkább a rummy ismeretére, a motorbicikli- és rádióalkatrészek számontartására s a sporttabellák könyvnélkülijére szorítkozik. A kultuszminiszter, akinek a sportminiszter címzés hízeleg, a kor szimbóluma.

A legmulatságosabb, hogy ez a kor, mely a szellemvilágot idáig züllesztette, minden más kornál büszkébb volt szellemi felsőbbségére. A szaktudomány gyors virágzása, szédületes kiterjedése, a meglepő találmányok, a regényirodalom óriásai, az érdekes, eredeti egyéniségek vására, a színházak fényes lebujai, az érettségi bizonyítványok és diplomák gyarapodása ideig-óráig elfödhette e kor szellemi életének mélyebb nyavalyáját, ahogy a kapitalizmus roppant szemfényvesztése is eltakarta a készülő összeroppanást. A betegség azonban épp e viruló külső mögött harapózhat el legkönnyebben. Míg mi a kor jogtalan erőérzetében puffaszkodtunk, ismeret és szellem elszakadtak. Az ismeret bűnnek bélyegezte a szellemet, a szellem csúffá tette az ismeretet, s az emberek nagy tömegei végleg elszoktak a gondolkozástól. Késhetett-e itt a katasztrófa? A századforduló tudományában már különös áramlás észlelhető. A szakemberek kezdenek kiábrándulni a szakszerűségből; föllázadnak a lélektelenség fegyelme ellen. Kiújul bennük a szellemiség szomja, megsajdul az elvesztett világkép; árvának, elkallódottnak érzik magukat a borzasztó épület apró fülkéjében. Érintkezést, összefüggést keresnek. A modern tudomány roppant gyarmatokból összetákolt birodalmában valami hasonló történik, mint a hanyatló Római Birodalomban; a barbár vidéki legionáriusok felkerekednek s Róma ellen mennek, megkaparintani a császárságot. A szaktudósok szakjuk könnyített fegyverzetében, vértben páncél helyett, az egész tudomány ellen fordulnak, s világnézetet ígérve, maguknak követelik a hegemóniát. A szigorú rend megbomlik, eleven szaktudósok megpróbálják a szakszempontokat általánosítani, s a tudománynak tűrnie kell ezeket a cimber szociológusokat, akik a középkor katedrálisait a terményárak alakulásából magyarázzák, ezeket a vandál pszichológusokat, akik a ragokban és képzőkben is szexuális komplexusokat keresnek, az alkattan hunjait, akik Ady verseit a 42konstitúcióján át nézik, a szellemtörténészeket, ezeket a hivatásos lélekidézőket, akik korból, vidékből, családokból és háztájakból millióféle lelket idéznek elő, hogy a nagy emberek lelkét megkerüljék. Most bosszulja meg magát az enciklopédista műveltség hiánya. A szaktudósok zavarodva hallják az új irányok dörömbölését. Ők csak a szakjukat ismerik, és nem ismerik a tudományt. Ki tudja, honnan jöttek ezek a barbárok; nem lesz-e célszerű meghódolni előttük, gondolják az öregek. Mit lehet zsákmányolni velük, tanakodnak a fiatalok. Ősz tudósok összeülnek, és megvitatják, szkizofréniás volt-e Széchenyi, mintha az, hogy szkizofréniás volt, többet mondana annál, hogy Széchenyi volt, és szellemes fiatalok Vörösmarty komplexusai közt kutatva, kihúzzák a főnyereményt, hogy versei tanúsága szerint visszavágyott a magzati életbe. Mihelyt egyszer feltámadt a szellemiség szomja, ki bizonyítja be egy szakembernek, hogy nem az ő szakjának a szelleme az egyedül üdvözítő. Kevés az ellenőrzés, nincs egyensúly. A freudizmus jó példa rá, hogy egy kiváló művész, aki úgy, mint az író az alakítással, képzeletre ható nómenklatúrájával csalja ki a tényekből a meglepetést, hogy megbolygathatja a szellemvilág egyensúlyát. A 19. század nagy büszkesége: az orvostudomány szinte a szemünk előtt omlott össze. Elég volt hozzá néhány mirigy felfedezése, a hormonelméletből vont vakmerő következtetések, s belesüllyedtünk a hippokratészi nedvek tanába; a kevély egzakt tudományt szerológiástól, bakteriológiástól elöntötte a nihilizmus.

Kik ezek az emberek, akik a tudományt ilyen egykettőre felbomlasztják? Álcázott írók, a századforduló irodalmának a tanítványai, akik ott szerezték merészségüket az egyéniség nagy karneválján, megízlelték az ellenmondás gyönyörét, látták az áterőszakolt attitűdök hatását; tudják, hogy a tudomány alapföltevései voltaképpen hasonlatok, a rendszerek műalkotások, az igazság a tudós lírája. Hát ha az, gondolják, legyen az. A szak nem kolostor többé, hanem kirepítő fészek, ahonnan kalandorútra szállnak. Eszméik egyszerűek, világítók, érdekesek. A vasárnapi mellékletek olvasói is megértik, s az írók ujjongva fogadják a tudomány sűrűjéből jövő cinkosokat. Ha előbb az írók népszerűsítették a tudományt, most a tudósok népszerűsítik az irodalmat, persze éppolyan torzan és hiányosan. Az ilyenfajta tudomány még a közönséget is megmozgatja. Azok, akik a mai Hollywood-kultúrában is kitartanak amellett, hogy őnekik korszerű műveltségük van, ezekből a gyanús forrásokból pótolják azt a válogatóműveltséget, amelynek a hiánya korunk végzetes szellemi betegsége. Torz, ellenállás nélküli elit! Annyiféle türelmetlen egyéniség, annyiféle terrorista szemléleti mód nyargalt, tombolt át rajtuk, annyiféle okoskodásnak adták oda magukat, hogy szellemük a megértés utcalánya 43lett. Olyanok, mint a villanyos reklámtábla, melynek engedelmes körtéi a versengő cégek hirdetéseit egyforma alázattal játsszák ki, minden hirdetés lehetősége bennük van. A szakszerű tudomány elvonta a világkép elől az ismeretet, a népszerűsítő irodalom elaljasította a közös világképet, a dekadens irodalom nevetségessé tette, a megvadult szakok keresztül-kasul gázolták, a szellemek pedig, akik mindent követni próbáltak, elfáradtak, betörtek, s már mást se tudnak, csak követni. Elérkezett az idő, amikor a szellemi válság Jeremiásai megkezdhették ankétjaikat.

A jellemzés heve kiugratott a méltányosság köréből; azonban, úgy érzem, jogom van gúnyosan aposztrofálni azokat az irányokat, amelyek ifjúságom büszke hóbortjai voltak, s épp ezért ma sem állhatnak tőlem olyan messze, mint szeretném. Bevallom, hogy idealizáltam a válságot. Ilyen salaktalan „csak-válság” válságok szerencsére éppúgy nincsenek, mint salaktalan harmóniák. Nem épp ezek a kíméletlen egyszempontú irányok, melyekben a szellem kanyarófoltjai ütöttek ki, jelezték a gyógyulás akaratát? Akármilyen monstruózusak ezek a kísérletek, a szakba, melyet forradalmasítottak, mégis újfajta világnézeti elevenséget visznek. Nincs persze egy központi, erős diszciplína, amely kordában tartsa őket, de megvan bennük a hajlam, hogy a tények nyelvéről a szellemi szenvedély egyetemesebb nyelvére térjenek vissza. Feltűnő, hogy a szaktudományok köréből egyre több általános érdekű mű kerül ki; a tudósok engednek a félretaposott cipőből, s megint adnak a megjelenésükre. Nem vidékiek többé, csak vidéken élők, akik a szak provinciájából is Rómát figyelik; magatartásukból pontos urbanitás, sokszor persze csak a vidéki ember naiv urbanitása árad. Sok köztük a sznob, és sok a látszatok bűvésze, aki tüneményesen használja ki az új viszonyokat és ismert dolgok feltűnő csoportosításával kelt nagyon is világias feltűnést. Ez azonban nem változtat azon, hogy a szakokban jóval nagyobb a készség egy világképalkotó enciklopédizmusra, mint előbb.

Az ismereteknek ez a mozgolódása az irodalomban még feltűnőbb. Az írók közt elszaporodtak a mindent tudók, a szellem ezermesterei. A külföldi irodalom alapműfaja a tanulmány lett; a kor legnagyobb alkotása, Proust regénye egymásba öltött esszékből áll, úgy, ahogy egy eposz egymásba öltött versszakokból. Ezek az új műveltségű írók korántsem olyan nagyképűek, mint a múlt század írótudósai (akik épp azért voltak nagyképűek, mert a jelentőséget torzító népszerűsített tudományból táplálkoztak), de műveik zugaiból sokszor bámulatos képzettség csillan elő. Hasonlítsuk össze Wellst és Huxleyt, két átlag44író, de milyen magasan áll Huxley enciklopédizmusa a Wellsé fölött. Arról vitatkozni lehet, hogy mit ér ez a műveltség tisztán irodalmi szempontból, s eléri-e valahol is a múlt századbeli irodalom magaslatát, de ennek az irodalomnak éppúgy, mint a 18. századénak nem is annyira tiszta irodalmi, mint inkább általános szellemi jelentősége van. A Gide-ek, Valéryk, Giraudoux-k, Ayalák, aránylag könnyed, játékos művészete mögött hatalmas műveltség végzett szívós válogató munkát, s ha Európa előőrs íróit ma meglepő rokonság szálai fűzik össze, jórészt ennek a válogatásnak köszönhető.

Hogy egy ilyen világképteremtő enciklopédizmus számára ma mennyivel kedvezőbb a szellemi éghajlat, mint harminc-negyven évvel ezelőtt, akkor láttam, amikor Ortega műveit átolvastam. Ortega y Gasset spanyol író, a 20. század enciklopédistája. Tökéletes író, akinek az íráskészsége bármely prózai műfajban remekelne, s ugyanakkor példátlan áttekintésű tudós, akiről túlzás nélkül mondható, hogy minden világnézeti nyilallású tudományágban otthon van, vagy legalábbis otthonosan beszélget azokkal az újfajta szakemberekkel, akik a filozófia eszperantójára hajlamosak. Ortegát a feladat tette enciklopédistává. Véleménye szerint egy-egy kor tudományos elméletei, művészi törekvései valami hipotézisek és irányok előtti hajlandóságban rokonok; fejlődés, gondolat, romanticizmus, szabadverseny, a 19. század közös hajlamának különféle kifejezői. Ortega a saját kora alaphajlamát keresi: a nagy metaforát, mely e kor minden úttörőjében ott lappang, az elvet, melyben Einstein elmélete az új irodalmi klasszicizmussal találkozik. Minden tudományágat bejár ezért a „közös”-ért, s ha ez a közös nem is több, mint a korszerű, s ő maga voltaképp a jelen szellemtörténésze, a terület, amelyet bejár, s a könnyűség, amellyel mindenhová bejut: meglepő. Egy ember, aki nem hisz a tudomány sorompóiban, s legalább, amíg vele vagyunk, mi is kacagunk rajtuk. Ortega szerint a tudományt mesterségesen hizlalták fel. Mázsás háj nyomja a fuldokló zsigereket; itt az idő, hogy soványítókúrára fogjuk – a mindenáron szétkülönülés helyett az összefüggéseket keressük. Aki egy-egy mai diploma gátversenyét végigfutotta, tapasztalatból tudja, hogy a tudomány csak folytonos átcsoportosítás, ismétlés, adatgyömöszölés árán dagadhatott olyan határtalanra, amilyen. Én magam, mint kezdő orvos, könyvet akartam írni medikusok számára, melyben mindazt, amit öt éven át tanulni fognak, húsz-harminc íven, magamból kivágott melegen adom majd elébük, úgy, ahogy a tudomány bennem lerakódott. Ortega a jól olvasók sugallatával rátalál az ilyesféle kompendiumokra. A világnézetileg lényegesre a szaktudás magasán talál rá, s különös örömét leli benne, hogy az óriás terhek könnyűségét nekünk is bebizonyítsa. Új Atlasz, aki a tudo45mány roppant tömegét nem meggörnyedt hátán hordja, hanem a pálcája hegyén pörgeti, s noha maga rengeteget dolgozott, mosolyogva biztat: a tanulás játék és nem munka. Amit a munkás tudósok eljátszottak, a játékosok majd visszaszerzik. Eleven, nagyszerű ember, akinek a művei elé, ha mottót kellene választanom, azt nyomtatnám: Szókratész nem izzad.

Azt hiszem, Ortega, a vidám enciklopédista nem véletlen alak, hanem a szellemi ember új korváltozata. Amikor a tudósok mindent elkövetnek, hogy tudásuk megint nyilvánossá váljon, az írók belefáradnak az egyéni utakba, a szellemiek iránt érdeklődők tájékozatlanságuk alatt fulladoznak, nem késhet a nagy vállalkozás, melyben az ismeretek egymást termékenyítik, s az egész szellemvilág összefog, hogy a tényeket megint a szellem rendezésében lássa. A legnagyobb baj, hogy korunknak nincs egy olyan erős szellemi szenvedélye, mint a rómaiaknál a hellenizmus, a középkorban a teológia. Számolni kell azzal is, hogy a mai politikai irányok valamennyien a 19. század növendékei, s hatalmukkal a „szakszerűség” irányában fogják erőltetni a fejlődést. A szellemi folyamatoknak azonban mégiscsak van bizonyos autonómiájuk, a jogos és szükséges törekvéseket az élet búvópatak sorsra kényszerítheti, azonban nem nyelheti el. Az emberiség képességei és igényei belső rugalmasságot jelentenek, amely ellen a társadalmat sem lehet soká kifeszítve tartani. A szellemet megalázhatja az erő: a természet visszaüt.

1931
46
II.
A minőség forradalma
47 48
1.
Európa
Tanú

Évek óta gondolok rá, hogy tanulmányaimat önálló folyóiratban adom ki. Szokatlan gondolat, de irodalmi életünk összebékített vele. A zugszempontok gyámságát nem lehet soká kijátszani; aki több folyóiratba ír, mondanivalója töredékeit átlophatja talán, de hol az olvasó, aki összegyűjti. A tisztátalan írások szomszédságát is megelégeltem. Maláriás vidéken nem lehet büntetlenül élni: ha nem kapom meg a maláriát, megbetegszem a kinintől.

Egy ideig abban bíztam, hogy a fiatal írók jobbjai a dicsőség már-már bürokratikus üzletmenetéből kiválva, küldetésük és szabadságuk védelmére folyóiratot indítanak majd, s abban az én munkásságom is természetes medret talál. Sajnos, az ő helyzetük egyre romlik, munkaadóik és mecénásaik kezében vannak; a szabadság az öngyilkosság választékos faja lenne a számukra, s ifjúságom szomorú tapasztalata, hogy hősök akadhatnak, de hős nemzedékek nincsenek.

Még így is haboztam, mielőtt megindítottam ezeket a füzeteket. A képtelen anyagi áldozatot talán bírom és bírni fogom, de lesz-e erőm a kartellen kívüli állapot szenvedéseihez. Ahol a bátorság kilenc irányban megkötött, mi vár arra, aki a tizedik szabad irányba áll?

A folyóirat itt van, s nekem nincs okom frázisokkal bátorítgatnom magam. Ismerem a világ erőit, és ismerem a magányos emberét. Tudom, hogy a nagy dolgoknak az idő segít. Lesznek – s nem csinálják őket. Az ember csak a maga dolgára vállalkozhat; soha nagy dolgokra.

Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni; munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok.

Folyóiratom tanulmányai messze ágazók lesznek, otthonos vidékről gyakran térek olyan területekre, ahová akkor vetődöm először. Lehet, hogy a szakember nem mindig fog örülni ennek a látogatásnak. Azonban mindenkinek joga van minden emberi tapasztalathoz, s az én feladatom nem a szaktudományban van, hanem önmagamban. 49E folyóirat nem dióhéj-műveltség tudatlanok számára; a szellemi élet klorofilja inkább, melyen az ismeret problémává s a probléma magatartássá válik.

Ezt jelenti a címe is. Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl, hogy írás: erkölcs!

1932
50
A minőség forradalma

A munkanélkülieket számon tartjuk, de ki törődik a munkásokkal? Tudjuk, hogy a rend, melyben a bőségtől csak az éhség lesz nagyobb, s a termelőeszközök tökéletesedésével csak a bitangjára hagyott lelkek száma nő: halálra ítélt. De ki figyelmeztet a kiáltó heveny betegség alatt az idültre, a termelés betegsége alatt a munkáéra?

Más a munka és más a szenvedély, de az ép ember más időkben mégsem volt munka és szenvedély teljes kétéltűje. A munka is szenvedély volt, vagy legalább lehetett, s a személyiség nem húzódott vissza a munkás nappalból a munkátlan estébe; az ember nem akkor lett önmaga, amikor leitatta a főkönyvet s letette a vakolókanalat. Robotnak nevezzük a fásult, személytelen munkát, de a robotot az a 19. század terjesztette ki és szigorította meg, amely eltörülte. A munkamegosztás a munkást is megosztotta munkája és élete közt. Emberek járnak a földön két élettel, melyek éppoly tökéletlenül érintkeznek, mint Babits Gólyakalifájában a hasadt lelkű hős két élete. Az erőket kihasználó 19. század felhasználta a munkát és visszautasította az egyéniséget; mozgóláncához elég volt a kezünk, és lemondott a másik nyolc óra javára az agyunkról. E szédületes Taylor-rendszerben egymás után vesztették el méltóságukat a foglalkozások. A század haladt, azonban a munka süllyedt. Előbb az ipar hullott bele a gyár darálójába, aztán sorra a szellemi foglalkozások. Még mindig igen magas képesítést követelnek a szellemi munkástól. Ha végzett munkájukat nézem, ezt a nagyzolást atavizmusnak kell tartanom. A vegyész, mérnök, orvos sok szép dolgot tud és felejt, de hónapok alatt oda lehet idomítani a helyére egy jófejű szakmunkást. Kinek a munkája áll magasabb szinten: a bankhivatalnoké vagy a közlekedési rendőré? Gyermekkoromban még volt valami kis élet a tanári hivatásban, ma a tanár is tantervlebonyolító automata. Minden tanulás, képesítés haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli.

Azoknak az embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról napra fogy. Ha nézzük, kik azok, inkább a komolykodó kretének, mint a tehetséges találékonyak. Az egyéniség kifolyott a munkából. Nézz meg egy vadevezőst, amint a csónakján babrál, s nézd meg hivatalában. A városok körül falvak épülnek, s három barackfájához több köze van a munkásnak, mint egésznapi munkájához. Az emberek nem 51bírják valami monománia nélkül. Bridge-, vízipóló- és bélyegtudósok közt élünk; a parasztok közt rádiószakértőket találni. Az egyéniség, melyet a munka visszautasít, kárpótlást keres. Innen a műveltség mai zavara, szeszélyes tarkasága. A foglalkozások ma már nem pántjai hajlamnak és műveltségnek. A szenvedélyek furcsa néprajzi térképén egy-egy szín a legkülönbözőbb munkakörök megyéiben jelenik meg. A szintkülönbségek összetöredeztek, s egy-egy foglalkozáson belül képtelen nagyok. A legsiralmasabb vidéki környezetben európai műveltségű emberre akadsz. A munka magával rántja az igénytelenségre hajlamosakat, s magukra hagyja, elszabadítja az igényeseket.

Korunk nyilvános élete ijesztően alacsony, a szellemi élet mégis inkább fokozott, a találékonyság nagyobb, az egyéni problémakör tágabb. Nem munka és szenvedély hasadása magyarázza meg korunknak ezt a paradoxonát? Ha az új tudományt, új irodalmat nézzük, a nagy kultúrösszhang hiánya ellenére is feltűnik, milyen izgatott, bonyolult, sokirányú a szellemi élet; ha a közösség arcát figyelem, elhülyült mosoly fogad.

Hová vezet ez? A közösség élete látszólag egyre kollektívebb lesz, azaz egyre kevesebbet törődik tagjai egyéni életével, nem számít kezdeményezésükre s nem hederít kívánságukra. Valójában e kollektiválódás alatt elapad a társadalomfenntartó erő, a közügyek „szenvedélye”. S hová jut a szenvedély, melynek nincs kapcsolata a közös élettel? Elsatnyul; a társtalan szenvedélyből onánia lesz, magát emészti és megsemmisül az egyénnel. Ilyen hasadást munka és szenvedély közt a természet nem is tűr soká. Vagy a munka töri magához az embert, túl nyolc órán is, vagy az egyéni szenvedély kavarja fel a minőség forradalmát.

Akik a társadalom átalakításáért küzdenek, nem hajlandók erről a kérdésről gondolkodni. Megakadályozza őket a tételes tunyaság és a hamis fegyelem. Úgy érzik, a forradalom az elosztás kérdése. Arányosítani kell a munkát, arányosítani a munka élvezetét; az arányosítás mennyiségtani feladat, nincs köze minőséghez. Nos egy olyan korban, amikor az osztályok színvonala már összetöredezett, szellemi előjogok nincsenek, én is ellensége vagyok az anyagi előjogoknak. Mikor a vagyon öncélú s emberek millióit rekeszti ki az életből, ellensége vagyok a zűrzavar szentségének. Elismerem, hogy szükség van az elosztás reformjára, s a közösséget inkább elfogadom kizsákmányolónak, mint a magánembert. De nem hiszem, hogy az elosztás meggyógyíthatja az élet mély baját. Az igazságosabban elosztott javak, még ha bőségesek is, létminimumot jelentenek, amíg az ember munkájában nem találja meg legfontosabb javát. Az elosztás forradalma 52ideig-óráig talán megnyugtatja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az egyént.

Várom az embert, aki megszövegezze a minőség forradalmi kiáltványát. Ezt a kiáltványt már sok millió ember szövegezgeti a szívében, s a mozgalom, melyet kivált, mélyebbre fog szántani az emberi életben, mint az elosztás forradalma. Íme néhány gondolatfoszlány ahhoz a készülő kiáltványhoz:

1. Az ember ezermesternek született. Nincs nagyobb méreg a számára alvó képességeinél. A satnya testű ember kedvetlen, de még kedvetlenebb, akinek a képességei petyhüdtek el. Az ember képességeivel gyökeredzik a világban, azzal kapaszkodik, amit meg tud csinálni. Mindig csordában éltünk, és sosem voltunk Robinsonok. De azért Robinsont nem lehet elpusztítani bennünk. Minden élet egy sziget, mely cserekereskedelmet folytat más szigetekkel. A csere egy darabig hasznos, a sziget ad és kap, segítik és segít. A baj ott kezdődik, amikor a csere öncélú lesz, több a hajós, mint a szigetlakó, s a gazdaság szétdúlja a szigetek belső idilljét. A természet üzemmé válik, az emberek nemcsak cserélnek, hanem a cseréért élnek, egyoldalúan aknázzák ki magukat. Kincseik kiásott részét elprédálják a hajósok, nagy része pedig ott pusztul érintetlenül. Mi lesz e kopárságban a szigetlakóból? Elhülyül vagy Robinson korára emlékszik. Meggyűlöli a kereskedelmet, s azon töpreng, hogy tehetné el láb alól a hajósokat.

2. A hajósok persze sokan vannak és övék a tenger, de a minőség forradalma feltartóztathatatlan, mihelyt az egyén belátta, hogy a képességek aránytalan munkamegosztása őt megsemmisíti. Az ember a csere szörnyének érzi magát, borzad magától. S csak azért is ezermester akar lenni. Látja, hogy amit cserélt, annál értéktelenebb lett, minél többet cserél s kimondja a hajmeresztő tételt: jót csak ezermester tud termelni. A jó munkás a dilettáns lesz, mert aki nem ért mindenhez, semmihez sem ért. Nem az lesz kiváló, aki egy dologra veti magát, hanem csak annak szabad egy dologra vetnie magát, aki kiváló, azaz sok dologhoz ért. Felvirrad a dilettánsok napja, az üzemeket irracionalizálják, a cipőkészítő művészek megbuktatják a cipőgyárakat.

3. A minőségért forrongó ember megveti a mai munkást is, aki beáll a mozgóláncba, fix időre fix bért kap, s nincs alkalma kiválni. Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár magányosok, akár az állam piramisát építi. A munkának előtte egy faja tiszteletreméltó: a vállalkozás, s olyan államért fog küzdeni, amely megbecsüli a munka egyéni együtthatóját, teret ad a minőségnek, értelmetlenné teszi a vagyont és a vállalkozások nagy mellérendelésében munkatérrel jutalmazza a munkát.

1933
53
Keats Hyperionja vagy a minőség forradalma

Ha behunyom a szemem s kimondom a szót: „költő” – Keatsre gondolok. Éltek nagyobb költők is nála? Ő az egyetlen, akit, noha személy, fogalmul is használhatok. A többi költő más is volt: szabadsághős, színész, filozófus, különc, misztikus, irodalmár. Keats csak költő, nagyságát egy forrás táplálta: a költészete. Alig huszonöt éves korában halt meg. „Az élet csak egy nap – írta –, gyenge harmatcsepp veszélyes útján a fa tetejéről.” Életrajz ez a sor. Harmatcsepp volt; esett és csillogott.

Dala tövén a tüdővész pusztított, dicsőséget nem ért. Mégis kevés ember lehetett boldogabb nála. Egyszenvedélyű ember volt, s rövid életét teljesen felszítta ez a szenvedély. Aki verseibe beleéli magát, szinte átragad rá a költészetnek az az eufóriája, melyből írójukat a balsors is csak órákra zökkenthette ki. Mások weekendezni járnak a költészetbe, Keats a vers Senki-szigetén élt.

Ha visszagondolunk, mikor voltunk a legmámorosabban költők, serdülőkorunk egy hónapja jut az eszünkbe, vakáció a vidéki rokonoknál, királydrámák, melyeknek a Múzeumkert és a Népliget közt rebegtük monológjait. Csak szét kellett nézni, s versek tolongtak boldogságunk felé; a világ mintha rímeinknek lett volna ürügye. Keats költészetétől nem idegen ez a pubertásmámor. Csak tíz évre temetkezhessem el a költészetbe, írja. Verseiben van valami a mezőre kiszabaduló szerelmes boldog tétovaságából, akinek ugráló tekintete nem tud egy látványon, egy tárgyon megállapodni. De míg mi ennek az ujjongó tétovaságnak legszebb perceink mellett legrosszabb verseinket köszönhetjük, Keatsnél a vers éppoly tökéletes, mint a boldogság. Az örömöt, melyről mi később a bűnjeleket látva, szemérmesen hallgatunk, itt egy hibázni nem tudó művész igazolja. A költő fecseg, de a szájából gyöngyök peregnek, nyújtózik, s mozdulata márvány után kiált. Tele szíve neki viszi egy sornak, s a derekán kap észbe, hogy be is kell fejezni. „Oly mélyen az erdőben…” Milyen mélyen? „…mint amennyiről egy hiúz szemét észrevenni.” Folyton rögtönöz és folyton remekel. Érzem, hogy beugrik a hasonlatba, de ha vállalta, győzelemre viszi. Ha egy árnyalattal bágyadtabb, fullaszt. Nála azonban a zsúfoltság sem presziőz. Egy-egy túlzó képe mint hosszú, elnyújtott trilla rezeg két-három soron, néha verseken át. „A legkedvesebb holdat láttam, mely valaha kagylót ezüstözött Neptunnak kehe54lyül.” Mily finomkodó kép minden más költő ajkán! Keats versében sokkal futóbban találkozik a csillogó kagylón a hold és tenger, semhogy a hiúság erőlködését érezném.

Ecsetjét mintha csillagokba mártaná, csupa gyöngéd szín, inkább egy lehelet, mint egy kéz vonása, de a csillagszínek halványságukban is elég messzire és messziről villanók, hogy az egész eget eszünkbe juttassák. A leheletnyi vonások váratlan pályán siklanak ki a kéz alól, egy szemvillanás alatt hatalmas víziókat vetítve fel s oszlatva szét. Úgy tudjuk, hogy vannak gyöngéd költők és vannak erőteljes költők. Keatsnél a két szó nem ellentét; inkább fokozat. Ha Elektrában vagy Antigonéban a mélyen női válik mélyen férfiassá, Keatsnél a gyöngéd csap át a hatalmasba, s az anyagtalan anyag lesz monumentális.

Tulajdonképp mint gyerek halt meg; nemcsak fiatalon, költői pályájának is elején. Nem volt koraérett, csak érettsége fokán bámulatosan tökéletes. Egymást követő művei meredeken fölfele mutatnak; a gyöngédség egyre hatalmasabb bennük; a mámoros esztétaimbolygás egyre méltóbb tárgyat keres, hogy, mint karón a borostyán, magasba szaladjon. Vonzódott a görögökhöz; görög és modern költészet egymást emelő keresztezésére jóval több reménye volt, mint Goethének. Van egy eposztöredéke: Hyperion; két és fél ének az egész, de kevés töredéke van a világirodalomnak, melyet jobban kellene sajnálnunk, hogy töredék maradt. Míg befejezett görög tárgyú költeménye: az Endymion még páratlan részletszépségekben olvad szét; itt a roppant tárgy – egy egész Genezis – hatalmas íveket húz fel a valótlanul lenge anyagból. Székesegyház ez sugarakból; költemény, melyben az újjáálmodott görög mitológiát a 19. század hajnala, a leglendületesebb századhajnal lebegteti.

Nem tudom, mekkorára tervezte Keats Hyperiont, a mű további tervét nem ismerem. A töredéket, képzeletben ki nem egészíteni: lehetetlen, kiegészíteni: vakmerőség. A téma ebben a két és fél énekben már kibontakozott; hogy fejlődne tovább, talán Keats se tudta, azok a pillanatok csak, melyek a költő szándéka és műve közé esnek. Hyperion: az istenek két nemzedékének a harca. Jupiter és fiatal istentársai egy váratlan rohammal levetették az öreg isteneket. Csak Hyperion, a napisten maradt az égen; ő az ellenforradalom legfőbb reménysége, aki vagy visszaemeli a káoszból kiszakadt első isteneket, vagy maga is utánuk zuhan. A költeményből alig van meg több, mint a levert öregek első haditanácsa, de a két nemzedék erkölcsét és természetét ebből is megismerjük, s a harcban, mely a világ ó- és újkorát állítja szembe, már felzeng a költő vallomása, az új kor igazi istene: a minőség mellett.

Az első ének két nagy látomásból áll: egyik a bukására ocsúdó Saturnus ébredése, másik az istenek közt magára maradt Hyperion gigan55tikus szorongása. Egy sötét völgyben fekszik a mozdulatlan Saturnus, feje körül erdő csügg erdőn, mint felhő fellegen. Annyi szél sem mozdul körülötte, amennyi egy magot letép a tollas gyomról; a halott levél ott marad, ahova esik, a folyam zajtalan csúszik a leesett isten árnyékában, s nádja közt a najád szorosabban szorítja ajkára az ujját. Nyájas kéz érinti az isten órjás vállát. Egy az első istennők közül; az amazonoknál hatalmasabb nő, aki Achilles nyakát hajánál fogva játszva meghajlítaná. Arca széles, mint a szfinxé, szép volna, ha szomorúsága nem volna szépségénél is szebb. Az első istenek „széles kiejtésével” ébresztgeti a nemzetség fejét bukásuk szörnyű igazságára, mely olyan súlyos, hogy a kételkedést lélegzeni sem hagyja. Szava úgy kél, mint a csillagtalan éjjel álmodó tölgyek csöndjéből felemelkedő s elhaló nesz; mintha az áradó levegőnek volna hulláma csak. Homlokát odahajtja a földre, s leomló haja a holdfényben ezüstgyékényt terít Saturnus lábai elé. Így állnak ott egymás mellett; a bukott isten s a bánkódó istennő, míg Saturnus fölébred, s szakállát rázva, rettenetes hangon panaszolja fel, hogy a sápadt planétákat igazgató befolyás kifolyott kezéből, s intéseitől elszakadtak a szelek és tengerek. Nem érzi azonosságát; önmagát követeli Theától, mert kell lennie egy Saturnusnak, aki míg ő itt hever, szárnyaskocsin hódítja vissza az eget. Szenvedélyes dühében teremteni akar; egy másik káoszt keres, amelyből egy másik világot hasíthat ki, szétmorzsolni ezt. Erre a szenvedélyes hangra Theában föltámad a remény, s az erdő agg ágait ködként hajtogatva, a levert istenek barlangjába vezeti Saturnust.

Míg a bukott titánok kemény fájdalomban lesik Saturnus szavát, Hyperion még fönn ül fényes korongján, bizonytalanul és zavartan, mert rossz előjelek egy gigász idegeihez méltó borzalmat adagolnak számára. Láng-folyosós, bíbor-függönyös, ezer udvarú alkonyi palotájához közeledik már, s időnként ismeretlen sasok fekete szárnyai csapnak el előtte, s paripák nyerítése hallatszik, úgy, hogy ínyén fémízű lesz az emberek fűszeres tömjéne. Félelemtől felzaklatva érkezik palotája elé, a Nyugat küszöbére, sarkáig érő lángruhájában ordítva nyargal végig hajót hajó után, egyre új boltok, gyémánt árkádok során, s a főkupola alatt a mennydörgő kölök, a lázadó Jupiter ellen bosszút esküszik. De új félelem fagyasztja torkára a fenyegetést; ködök kelnek körülötte; fuldokolva rohan palotája keleti kapujához, s kitépi az óceán jeges áramára. Fölül szárnyas korongjára, az ezüsttollak már kinyílanak, idő előtt megkezdené a napot, ha az évszakok szent törvénye vissza nem tartaná. Az őrjöngő titán a megfékezettség fájdalmában s egy elsietett hajnal sápadt fényében reszket a láthatár peremén. Itt szólítja meg őt Coelus, az éganya, s a földre küldi Saturnushoz. Míg lenn jár, majd ő őrzi fényes napját s dajkálja a napszakokat. E csodálatos töredékből is kiemelkedő rész, ahogy ez a tehetetlenül ha56talmas éganya (aki csak egy hang, akinek élete szelek és dagályok élete, úgy, hogy csak szeleket és dagályokat tud ébreszteni), fényes és hatalmas fiát, a nemzői számára is váratlan csodát, harcra serkenti. Hyperion megfogadja, amit ez a személytelen susogás tanácsol, s mint búvár a gyöngyös tengerekbe, leereszkedik, nesztelen a mély éjszakába.

A második könyv a levert titánok barlangjába visz, ahol hatalmas vízesések nyomják el a hörgést, s álmukból ocsúdó sziklák szegik egymásnak szörnyű szarvaikat. Ott hevernek (néhány eltévedt, bolyongó isten kivételével) mind, kínlódó szívük rángatózását nem számítva, mozdulatlanul. Egy rövid seregszemlében egész kis kozmogónia. Egy hasadékban megjelenik Thea, a kísérő s a nemzetsége bukásával szembekerülő Saturnus, akinek fejére e látvány alatt a halandóság olaját önti a tehetetlen kétségbeesés. Már-már odarogy a többi isten közé, amikor az egyik titán felismeri, fölveri a hörgő, síró, ugráló istentábort, s Saturnus orgonára felduzzadt hangon tiltakozik az új rend ellen, melyet nem jósolt meg írás s nem igazol az elkerülhetetlenség. Az örökkévalóságra berendezkedett isten ugrik itt szembe a változás ostoba talányával, s tanácsra hívja fel a hörgő, hánykódó titánokat. Hárman szólalnak fel: Oceanus, Clymene és Enceladus. Ebben a három válaszban zendül fel tulajdonképpen a költemény dallama, s ezen a néhány oldalon érezzük meg, mit vesztettünk Hyperionban.

Oceanus, akit az ide-oda járó vizek szoktattak bölcselkedésre, csöndet kér a dühöngőktől mormogásai számára, melyeket elsőül kísérletező nyelve gyermeknyelvként csalt ki a messze tajtékzó homokból. Ha meghallgatják, megmondja az igazat. Saturnus elől az uralkodás elzárt egy utat, melyen ő, a szemlélődő, örök igazsághoz jutott. Saturnus nem az első volt, így utolsó sem lehet. A káoszból megszületett a fény, szétvált ég és föld, az órjás-faj szülői s az első szülők uralma alatt az egész nemzetség új és szép birodalmakat kapott. Most eljött rájuk az igazság böjtje. Amint ég és föld szebbek voltak, mint a káosz s ők tömörebbek, szebbek, szabadabbak, mint szüleik, sarkukba új tökéletesség hág, nemesebb nemzetség. Az óceán látta utódját, a tenger ifjú istenét, amint szárnyas lovaival végigtajtékozott a vizeken, s tudja, hogy bukásuk fájdalmának csak az igazság lehet gyógyszere. Aki elöljár szépségben, azé a hatalom is – igazolja Oceanus a minőség forradalmát. De ha az új istenek fölébük is kerekedtek, nem hódították meg őket. Mint fa a durva rög fölé, így emelkedtek ki ők a káoszból, anélkül, hogy a káosz megszűnt volna. Az új istenek madarak a fán, színesebb, mozgékonyabb faj, amely alatt az alacsonyabb életfokok, fa és föld tovább álmodják lassúbb életüket.

Másodiknak Clymene szólal fel (sorvadásos ajak, szelíden fölfelé néző szemek), ő sem bízik a régi istenek szerencséjében, mert hallotta a 57fiatal Apollót, s tudja, mi vár rájuk. Szelíd éghajlat alatt, illatos parton állt, s egy kagylóba dúdolta nyomoruk énekét, mikor szemből, a tenger szigetéről csodálatos dalt s Apolló nevét hozta felé a szél, úgy, hogy megszégyenülten dobta el kagylóját, melyet úgy töltött meg egy hullám, mint énekeit a sosem-hallott dallam. A tompább és alsóbbrendű isten naiv megütődésében minden leírásnál élesebben metsz belénk az új minőség, amely győz, mert kiválóbb és hatalmasabb, mert szebb.

A fölfortyanó Enceladusnak kell vállalnia a régi istenvilág védőbeszédét. Fölkorbácsolja a titánokat. „Lángok vagytok, megmondom, hogy égjetek”, kiáltja a bosszúra felizzó szemekbe. Hadd érezze a lázadó Jupiter, mit vetett el, mikor háborút kezdett a világban. Nem elvesztett királyságokról van szó itt; a béke és álmodó nyugalom napjai repültek el, a háborútól ártatlan napok, mikor az ég csöndes lényei, nyitott szemmel hallgatták a régi istenek beszédét. Hyperionra hivatkozik, legfényesebb testvérükre, aki még sértetlen, s Hyperion meg is jelenik egy szikla csúcsán, s Saturnus nevét kiáltja bele a visszazúgó barlangüregbe.

Három kép idáig, s mily gyöngéd-hatalmasan vetíti fel az ezredéveken át álmodó világ zavarát, melyet megrohannak s keleszteni kezdenek az új világ erjesztői. A levert isteneken ott van az új istenek visszfénye. Keats hátat fordít Saturnus haditanácsának, s a fiatal Apollót keresi fel Delos szigetén. A harmadik könyvből nincs meg több, mint Apolló és Mnemosyne találkozása. Apolló elszökik anyja és nővére mellől, s a hajnal lesápadó csillagai alatt sétál, egy folyócska füzesei mellett, bokáig liliomban. A szigeten nincs zug, ahova a hullámok zaja el nem ér; Apolló fülel, és szemét elfutja a könny. Ekkor jelenik meg neki az istennő, aki a gyermek-isten mellé, míg aludt, egykor az aranylírát odalopta. Apolló egy isteni ifjúság bizonytalan panaszait önti ki elé, a szigeten felnőtt isten-gyerek vágyát a világ után, s míg beszél, a hallgató Mnemosyne a mindentudás emlékezetét s halhatatlansága tudatát folyatja belé…

A töredék itt véget ér. Az új istenek közül csak egyet láttunk; de ez az egy az volt, akit Keats legjobban szeretett. Apolló védtelen gyermek volt, de a régi istenek közül a legbölcsebb egy törékeny szerszámot ajándékozott neki, a lírát, a minőség örök cégérét, s a minőség, érezzük, kinő Delosz szigetéről: Hyperionnak bukni kell…

„From all his limbs Celestial…” A félbemaradt sort kiadásomban két csillag követi, s alatta ez áll: The end. A költemény legvégét egy kis mitológiai ismerettel ki lehet találni, de kitalálja ki annak a másik félben levő költeménynek a végét, melyben Saturnus és Hyperion titánjai már-már visszafoglalták az eget, míg a Minőség és Mnemosyne egy elhagyott szigeten beszélgetnek, ki tudja, hol…

1933
58
Arisztophanész
1.
Az esztétikus tanulmánya

Az irodalomtörténet nagy nevei bizonyos fokig gyűjtőnevek is. A kor elpusztul, az író megmarad, s mint a kimaródás útján keletkező hegyek, annál magasabb lesz, minél többet hord el körüle az idő; a személynév annál több homályba veszett más nevet szippant fel, minél nagyobb volt körülötte a rombolás. Az irodalomtörténeti nagyság még oly közel eső korban is, melyből legalább könyvtárilag minden mű fennmaradt: az absztrakció egy neme. Hát még ha az enyészet is segít az elvonásnak s egy műfajból egy ember művét őrzi meg; a Kratinoszok, Phrynichusok, Lükoszok, Ameipsziások nevei közt egy marad fenn, mely az élmény tarka színében lobban elénk: az Arisztophanészé.

Az az Arisztophanész, akit Athénben a kopasz fejéről ismertek, talán csak a kovász, a vitális szikra abban az Arisztophanészben, akit Shakespeare, Szophoklész, Dante mellett csodálunk. Más körülmények közt méltányolható munka lehetne e nagy gyűjtőnévből a kopasz embert kiolvasztani, Arisztophanész esetében lehetetlen. Nála nincs külön hegymagasság a tengerszinttől s külön a hegy lábától, ő maga jelent minden görög vígjátékírót, maga mutatja be egy műfaj szellemét, a görög vallás egy szertartását, a görög nép egyik legcsodálatosabb hajlamát. Arisztophanész előtt tiszteletben kell tartani az emberiség emlékezetének azt a torzítását, melyből a hősök és a túlvilági lények születnek. Arisztophanész a görög világnak éppolyan egyetlen emberfölötti alakja, mint Homérosz.

Arisztophanész is, mint Homérosz, rejtélyes költő. Rejtélyük nem életrajzuk hézagaiból ered, hanem szellemük és nagyságuk természetéből, az egész görög világ természetéből, mely oly nyilvánvaló s mégis oly megfoghatatlan, mintha betörhetetlen üvegablak választaná el tőlünk. A görög világ minden korhoz szól, s alapjában minden kor számára érthetetlen; nagy alakjai vonzók, de idegenek is.

A görög népet zseniális népnek szokás nevezni, s ha ezen azt értjük, hogy nála a tökéletes és a közönséges, a nagyszerű és az értéktelen közelebb esnek, mint más népeknél: igaz. Megszoktuk, hogy a görögök kultúráját a legnagyobbnak tartsuk. Azonban épp Arisztophanész korában jóval nagyobb a zsenialitásuk, mint amilyen szilárd a kultúrájuk. A kultúra egyenletes magas szintet jelent, a zsenialitás pillanatnyi képességet, egy még magasabb szint elérésére; a kultúra lassan fejlődik, a zsenialitás nagyokat ugrik, anélkül hogy új szintjét tartani tud59ná. A francia kultúrnép, a görög Platónig inkább zseniális. A különbség jól látható a műfajok kialakulásában. A francia műfajok fejlődnek, a görög műfajok estéről reggelre itt vannak, s csak akkor fejlődnek, amikor hanyatlanak.

A Békák elején Xanthiász, a szolga szórakoztatni akarja az unatkozó Dionüszoszt. – Ne mondjak egy szokott tréfát, uram, mit a közönség mindig megkacag? – Mondhatsz akármit, csak azt ne, hogy „szorít már”. – Se más furát? – Csak azt ne, jaj be rám ért. – Mit hát? – Csak egyet ne… – Mit? – Átvetve terhed, azt, hogy a hasad fáj. – Még azt se, hogyha súlyos terhemet le nem veszik, mindjárt nagyot szellentek?… Herkulest zabáltatni, büdösíteni a nehéz súly alatt: ezek voltak az Arisztophanész korabeli vígjáték mulatságai. S noha Arisztophanész böködi a többi vígjátékírót, maga is él ezekkel az eszközökkel: a közös szint, melyről leleménye a svungot veszi, a parasztkomédiák közönséges humora, az a humor, mellyel egy magyar disznótor ivói szórakoznak.

Maga az arisztophanészi színpad is pompás karénekeivel, irreális látomásaival meglepően közeli rokona a falusi komédiák rögtönzött deszkáinak. A commedia dell’arte hevenyészettségét emeli szigorú műfaji szabállyá; a színész viszonya a közönséghez megőriz valamit a bohóc és publikum viszonyából, mint ahogy a 19. század néhány nagy regényírója is szinte közvetlenül nőtt ki a ponyvaregényből. A darab még nem záródott el nézőitől külön világgá, a színpad és a nézőtér közt nyitott az út, az elmaradhatatlan szolga a közönségnek mondja el, hogy mi baja az igazságtevésbe belebolondult öreg gazdájának; a szereplők a közönség előtt beszélik meg, hogy mit fognak játszani, szinte válogatnak a témák közt, s a Spártával különbékét kötő Dikaiopolisz, mikor a háborús párt szorongatja, a nézőtérnek mondja el tréfás védőbeszédét. Nemcsak a kar, a színészek is kapacitálják a versenybírákat, a színpadon állandóak a célzások a nézőtéren ülőkre; költők, politikusok, a kikötő hírhedt alakjai: a tréfák áldozatai, s még érezni e darabokon a komédia kezdetleges fokát, mikor maguk a nézők is visszafeleltek.

Groteszk jelmezeivel, melyek a néger törzsek maskarái s egy mai revü szemfényvesztése között állhattak, a kar is az ősi népek vad ünnepeinek a lüktetését viszi e vígjátékba, dobogó lábak s valószínűtlen álarcok közt az ünnepi szilajság énekeit. A vígjáték igazi magja a parabázis: a kar önálló fellépte a darab közepén; ez az a száz-kétszáz sor féktelenség, mely alatt a Lovagok, a Madarak, a Darazsak elfeledkeznek a történetről, s egy kis független bacchánsünnepet rendeznek a vígjáték derekán. A költő, ki eddig csak célozgatott, most versszakokon át gúnyolhatja ellenfeleit, ítéletet mondhat az aktuális 60eseményekről, kifigurázhatja hallgatóit, megvesztegetheti a bírákat, megénekelteti a madárélet dicsőségét, a lovak dicséretét, s e csapongó, tarka áramlás közben az oltár körül is elénekelheti az isteneket dicsérő dalát, jelezve, hogy a színjáték ünnep s e bolond karnevál magja az istentisztelet. A kar nem „az idealizált néző”, hanem az „ünneplő”. Lobogó éterláng, mely fölött a történet is ünnepi részegségben libeg, mint egy szétszakadt délibáb.

A nyers humor, rögtönző közvetlenség, maskarás, barbár önkívület légkörébe esik bele az arisztophanészi ötlet s virágzik ki néhány gyors mozzanatban. Semmi sem olyan jellemző az arisztophanészi vígjátékra, mint ezek az ötletek. E vígjáték mély póri durvasága s korlátlan művészi lehetősége találkozik bennük. Arisztophanész ötletei első pillantásra képtelenül vaskosak, esetlenek, a modern vígjátékíró visszariadna tőlük; azonban korlátlan komikai vakmerőség feszeng bennük, s kifejtve csodálatosan helytállnak magukért. Kleon, a nagyszájú bőrgyáros hatalmába kerítette gazdáját, az együgyű öreget: Démoszt, a népet. A többi szolga, hogy megmeneküljön e zsarnoktárstól, egy még nagyobb szájú, még durvább fickót fogad fel, a hurkatöltőt, s ezzel túratja ki Kleont gazdája kegyéből. Dikaiopolisz, a vidéki paraszt, úgy vet véget a háborúnak, hogy saját személyére harmincévi különbékét köt a spártaiakkal. Lüszisztraté a nőket lázítja fel a háborúzó férfiak ellen, s szerelmi koplaltatással kényszeríti békére őket. Dionüszosz az alvilágba száll le egy jó költőért. Strepsziadész öreg fejjel beáll Szókratész iskolájába, hogy az új tanokat elsajátítva, adósságát a törvény előtt el bírja tagadni. A Darazsak öreg heliasztáját zár alatt kell tartani, mert a kéményen is kimászik, csakhogy ítélkezni mehessen, s Peiszthetairosz madaraival a levegőbe építtet várost, hogy az istenek és emberek közé ékelődve, az áldozatfüstön élő Zeuszt kikoplaltassa s a világ urává váljon. A mi szemünkkel nézve csaknem mindegyik ötlet durva és képtelen, azonban kifejtve a durvaságot épp a képtelenség nemesíti meg. Vaskosság és valószínűtlenség házasságából a komikumnak egész különös, magas rangú válfaja születik.

A komikai ötlet kifejtésében Arisztophanész éppoly vakmerő, amilyen egyszerű. Mintha zseniális gyermek kezébe adták volna az ötletet: tessék, jelenetezd. Dionüszosz lemegy a pokolba egy jó tragédiaíróért. A lemenetel lépésről lépésre történik: előbb a szolgájával látjuk őt ballagni, aztán elérik Héraklész házát, aki az alvilágjárás specialistája, a Békák karától kísérve átkelnek Charon ladikján, találkoznak az avatottakkal, Perszephoné háza előtt Akteusz ijesztgeti a Herkulesnek öltözött gyáva Dionüszoszt, majd kijön Plutosz a két tragédiaköltővel: Aiszkülosszal és Euripidésszel, akik az első helyért versenyeznek. 61Dionüszosz teszik meg bírónak, Aiszkülosz győz, s a tragédia istene vele indul fel az emberek közé.

A Madarakban Peiszthetairoszt és társát a kezükben tartott két madár elvezeti a Bankához, akit rábeszélnek, hogy a levegőben új várost alapítsanak. A Banka összehívja a madarakat, akik előbb szét akarják tépni a két közéjük tévedt embert, de amikor Peiszthetairosz fényes múltjukról beszél, gondolkodóba esnek. Valamikor ők voltak a világ urai, s ha a jövevény tanácsára hallgatnak, megint ők lehetnek az emberek istenei. Hozzálátnak a város falainak a felhúzásához. A parabázis után már keresztelik is az új várost: Felhőkakukvárat. Egymás után jönnek a szélhámosok, akik az új városból hasznot akarnak húzni, a költő, a jós, a mérnök, a karvezető, a politikus, akiket Peiszthetairosz sorban elzavar. Közben felépültek a falak; a madarak elfogják az isten követét, Irist, aki az új falak közé tévedt, s ultimátumot küldenek vele Zeusznak, hogy ezentúl minden áldozat nekik dukál. Az emberek már be is hódoltak az új isteneknek, s Görögországban fölkapott az új divat: mindenki madár módra él. Kinésziász, az apagyilkos, a szikophanta, egyaránt eljönnek tisztelegni. Megérkezik az istenek ellensége, Prométheusz is, és elárulja, hogy Zeusz és a többi olimpuszi éhezik már, s ha Peiszthetairosz követeli, kénytelen lesz átadni neki a gyönyörű Baszileát, a világuralmat. Peiszthetairosz valóban meggyőzi az istenek követségét: a falánk Héraklészt, a makogó barbár istent, Tribulluszt s a leszavazott Poszeidont. A darab végén a kórus peánja közben, mint a világ ura tér vissza az Olümpuszról a madarak közé.

Amint látjuk, Arisztophanésznél az ötlet gyermeki bátorságában nem tiszteli a teret, kigúnyolja az időt, s fejtetőre állítja a valóságot. A színpadi tér inkább jelez, mint ábrázol; távoli dolgokat egymás mellé rak, változások nélkül is alakul: inkább szimbolikus hely, mint valóságos. Az akharnaibeliekben Dikaiopolisz a paraszt, Euripidész a költő és Lamakhosz a hadvezér háza egymás mellett áll. A békákban Trügaiosz megnyargalja a ganajtúró bogarat, s szemünk előtt száll fel az Olümpuszra. Dionüszosz a színpadon utazik az alvilágba, szinte az alvilág jön szembe Dionüszosszal. De ha a teret meg is köti valamelyest a díszlet, mely bizonyára sokkal lazább, jelképesebb, groteszkebb, mint a tragédiában, az idő képtelenül gyorsan pereg. Dikaiopolisz követe egyetlen jelenet alatt járja meg Spártát s hozza meg a különbékét, Pheidippidész néhány triméter alatt kitanulja a szofista tudományt, s Amadarak tempója szinte az időgépé. Míg a mai színpad a felvonásközben zajlatja le a cselekményhez szükséges időt, s a felvonás „saját ideje” alig valamivel gyorsított, Arisztophanésznél az egész darab alatt rohan az idő, a mai színpad órával mérhető idejét ő az elbeszélés sajátos idejével helyettesíti, mely nem a homokórán lefolyt homok függ62vénye, hanem a színpadon lefolyt meséé. Mi a történetet szabjuk bele a színpad realisztikus terébe, idejébe; ő a történethez rögtönöz teret s a mese ritmusára járatja az időt. Az övé a gyermekibb módszer, de az övé a művészibb is.

A döntő különbség a két színpad között a valószerűségben van. Arisztophanészt nem köti annyira a lehető, mint a mai vígjátékírót. A mai vígjátékban is vannak lehetetlen helyzetek, melyeket csak a komikum igazol, Arisztophanésznél azonban az abszurdumban válik az ötlet szemlélhetővé. Nálunk a lehetetlen visszatér az elfogadhatóba, nála jelenetről jelenetre lehetetlenebbé válik a helyzet, s a darab vége ahelyett, hogy visszakanyarodna a valóságba, olyan állapotot teremt, mely a világ rendjével össze nem egyeztethető. A modern vígjátékban a valóság megbicsaklik, Arisztophanésznél kificamodik. Molière elsimítja valahogy azt a zavart, melyet egy szűk körben Harpagon vagy Alceste támasztanak, Arisztophanésznél azonban Dikaiopolisz a különbéke áldásait élvezi a peloponnészoszi háború közepén, Aiszkülosz feljön az alvilágból, és a Madarak városa ott lebeg ég és föld, a madárőrületbe eső emberek és a kiéhezett istenek között. A komikum gyökereiben Arisztophanész a durvább, de éppen mert durvább, kíméletlenebb is az érvényesítésében, a komikum nála csupaszabb, a színpad valóban komikai színpad, mely teljesen az ötlet természetéhez alakul, míg a modern vígjáték színpada: közömbös deszka, higgadt idő, álló világrend, melyen komikus dolgokat adnak elő.

A szőlőben a föld durva ízei alakulnak át csodálatos metamorfózissal emberi mámorrá. Az arisztophanészi vígjátékban a kikötői tréfa lényegül át a leglégiesebb komikummá, melyet a világirodalom csak ismer. S ha e vad must a kifejtésben erjed át nemes szesszé, gyöngyeit az arisztophanészi versben veti. A verselés hitem szerint mindmáig itt érte el tetőpontját. Soha leleményesebben, ruganyosabban nem utánozta ütem az érzést, mint ezekben a vígjátékokban. A szabad versköltő, aki azért, hogy indulatait szorosabban követhesse zenével, kiugrott a bevett versformából, tanulmányozhatná Arisztophanészt. Ilyen volt a görög szabadvers! Hogy feszülnek itt rá a példátlanul változatos formák a hangulatra, hogy kelti a kötött mérték a kivételesen sikerült szabadvers benyomását. Már az egy-egy anapesztus lábbal megugratott triméter is mennyivel fürgébb, könnyebb a tragédiák jambusánál. Mintha étert ivott volna! S a karénekek, monodiák hogy lüktetik a mondanivalót: ha kell, lábak dobbanása, madársivítás, zümmögés, öreges topogás kísért a ritmusban. Aki egy mukkot sem tud görögül, a ritmusból az is megérti, miről van szó. A paródiákon is érzi az ember, hogy a költő az eredeti magasán él, s egy-egy tiszta lírai szakasza a legszebb lírai versekkel vetekszik.

63

A vers tarkaságát még tovább töri-szórja a fürge szellem, a nyelv bizarr hajlékonysága. Arisztophanész egy-egy sorában szinte megismétlődik az egész arisztophanészi vígjáték: barbár ötletek nemesednek meg a fogalmazás vakmerő végletességében. A remeklés állandó kényszere alatt, egy szilaj szellem tékozlásával ontja váratlan célzásait s a furcsa szófintorokat. Célzásai gyakran trágárok, hatáshajhászók, a röhögést kierőszakolók, szójátékait mai író alig merné megkockáztatni, úgyhogy ha Arany Arisztophanész-fordítása a csikorgó szójátékok raktára, ez nem mindig a fordító hibája. Azonban az egészet mégis megmenti a szellem mozgékony heve. Ha az ötlet elszigetelve rossz is, ebben az állandó szikrázásban: tűz, pattogás, elevenség. Az ajkak igazolják a szót, a szájtartás a szellemességet. A komikum oly mélyen hatol itt az anyagba, mint egy-két modern írón kívül talán sehol, s ha nyelv és komikum házasságának nemcsak ép gyermekei, de szörnyszülöttei is ott ugrálnak körülöttünk, ez a teratológiai felvonulás hozzátartozik Arisztophanész farsangjához. Aki egy Joyce komikumának a nyelvi túlzásain megdöbben, lapozza fel Arisztophanészt: semmi sem új a nap alatt.

2.
Egy fiatal író noteszéből

Arisztophanészt olvasom. Három hete már, ami görög tudásomat ismerve érthető s türelmetlenségemet ismerve csodálatos. Hiába, a görögökhöz mindig érdemes visszafordulni: nem hagyományért, hanem egy kis hagyománytalanságért. A görögök az emberiség tanítói? Azt hiszem, ezt a pedagógiai megbélyegzést nem érdemlik meg. Inkább nagyszerű játszótársak, mint tanítók. Minden hellenizmus közös hibája, hogy a görög műveket utánozza: példává teszi meg, ami azért friss, mert példák nélkül keletkezett. A görögöktől nem lehet tanulni, a görögöktől kedvet lehet kapni a játékra, nem a hagyományátvételre, hanem a hagyományteremtésre. Joyce, a legnagyobb irodalmi felforgató, Odüsszeuszról nevezte el főművét. Ebben van valami jelképes. A görög példa nekem is inkább futurizmust jelent, mint goethei klasszicizmust.

Miért is forgatom már három hete a görög szótárat s Arany János szemérmes fordítását? A puszta megdöbbenéstől, hogy ilyen költő, mint Arisztophanész, már volt. Én azt hittem, hogy csak ezután lesz. Vesszőparipámnál tartok: annál a bizonyos új műfajnál, amely egyszerre 20.századi, tömegekhez szóló és nagy költészet. Nem is író, aki ezen az új műfajon nem törte az eszét. Filológus, aki megveti az olvasót, vagy ponyvaíró, aki úgyis meghódítja. Ez az új műfaj csak a 64színpad deszkáiból nőhet ki. Miért? Mert a színpad az egyetlen hely, ahol a legmagasabb szellem is szóba elegyedhet a legalacsonyabbal, s ma ez a távolság az igazi író és igazi közönség közt minden elképzelést meghalad; már regénnyel is áthidalhatatlan.

Bizonyítsam-e magam előtt, hogy mennyire undorodom a kortársak színpadától? Az emberek egy polgári ebédlőt akarnak látni, ahol a népszerű színésznő személyesen méri a levest vagy keni a vajas kenyeret. A kenyér igazi kenyér legyen, a vaj igazi vaj. Ha a színésznő ugyanazt csinálja a színpadon, amit a néző odahaza: az az élethűség. Ha jobban belekanyarint a kenyérbe: az a humor. Hogy robbantsa szét az ember ezt a tisztes polgári ebédlőt, melynek az asztaláról nem hiányozhat a filéterítő s az ismert parasztszobát, melynek faláról nem hiányozhat a virágos tányér. Mit kezdjünk ezzel a színpaddal, melynek az ideje együtt tartozik járni a néző zsebórájával, s a tőmondatokban beszélő színész csak annyi szót használhat, mint egy lipótvárosi zsúr vagy egy szilasbalhási lakodalom közönsége. Föl lehet forgatni ezt a színpadra tálalt valóságot úgy, hogy az emberek belenyugodjanak? Meglódítani a falióra ingáját, hogy a zsebórájukat figyelő néző abszurdumot ne kiáltson? Elvágni képzelet és vers zsilipeit, hogy el ne szundítson?

Sokat tűnődtem ezen az „új műfajon”. A döntő kérdés: vannak-e egyáltalán olyan műfajok, melyeket a 20. század talált ki vagy virágoztatott fel, s a tömeg is örömét leli bennük? Első pillanatra úgy látszott, hogy ilyen műfaj egyáltalán nincs. Azonban ne számítsuk a műfajokat az óda felől; induljunk ki alulról, a bukfenc és a divatbemutató irányából. Így elébb ráakadunk a 20. század saját műfajaira. Ezek: a revü, a burleszk és a pamflet.

Voltam a Folie Bergere-ben, s nem állítom, hogy kétszáz leány strucctoll ruhában még nők részére is nem érdekes látvány. A mi korunk meg tudja venni a rengeteg strucctollat, be tudja szerezni a megfelelő mennyiségű leányt, a 20. század tömege pedig szívesen veszti el szemét és agyát, ha ez a strucctollrengeteg piros és zöld reflektorok fényében kavarogni kezd.

A burleszk már magasabb műfaj, bár vannak 19. századból itt maradt nézők, akik a holdfényes filmeket Bánky Vilmával többre becsülik. Hollywoodnak mégis érdeme, hogy a burleszkkel a művészet elemét: az irrealitást ránk kényszerítette. A burleszkben a komikum elszabadul a valóságtól, a mozgás a célszerűségtől, helyzetek és mozdulatok majdnem önálló zenei életet élnek benne. A revübe ejtve a burleszk lehetne a művészi erjesztő; a látványos groteszk az a kétoldalú műfaj, mely mint Shakespeare nagyszerű rémdrámái, a költőnek is jelent valamit és a matróznak is.

65

A pamflet a revünél és burleszknél jóval népszerűtlenebb műfaj, de még mindig népszerűbb, mint az egész komoly irodalom együttvéve. A pamflet a tömeg tiltakozása az irodalom ellen, s mindig fölvirágzik, amikor az emberek meg akarnak nyugodni felőle, hogy ami nem érdekli őket, ostobaság. Hányan olvasták a Halálfiait s hányan Szabó Dezső pamfletjét? Tapasztalásból tudom, hogy ezt a kiváló regényt még az írók is Szabó Dezső pamfletjéből ismerik. „Műfajomban” a pamflet: a látványos groteszk értelmi oldala lenne. Még azt se vethetnék az ember szemére, hogy nincs „kontaktusban az élettel”. Kontaktusban van, nevetségessé teszi. Ha erkölcsös ember: a jó érdekében, a gonosz ostorozásával, ha erkölcstelen: a maga érdekében, ellenségei ostorozásával. Ez már lelkiismereti kérdés, s a műfaj jellegén nem változtat.

Így álltam az új műfajjal, amikor Arisztophanész Madaraira rátévedtem. Istenem, aki valami újat talál ki, milyen nehéz nem utánoznia a görögöket. Revü, burleszk, pamflet: Arisztophanész értett hozzá, hogy kell kora hajlamaiból virágos ostort fonni, ostort, amely illatozik és sújt, amellett szeszélyesen kanyarog, mint az álom.

3.
Egy görögtanár megjegyzése

Ma este a kávéházban egy fiatal íróval Arisztophanészről beszélgettem. Meglepett, hogy eredetiben olvasta ezt a nehéz auktort. A „legújabb” emberének ismertem őt, aki gyakran csipkedi a történészeket, s az alexandriai könyvtárégést tartja az emberiség legnagyobb szerencséjének, melyet századonként meg kellene ismételni. Nem is titkoltam előtte meglepetésemet. Hogyan? Önnek megérte addig gyilkolni a görögöt, míg Arisztophanészhez hozzáférhetett? S kifejtettem előtte kedvenc nézetemet, hogy korunk a műveltség gyökereit tépte fel, amikor a görögökkel szakított, s az ő példájából is azt látom, hogy a fiatalok érzik ezt a veszteséget.

Ő meglehetősen hidegen fogadta a humanista nevelés visszaállítására vonatkozó tervemet, s kijelentette, hogy egyáltalán nem úgy olvassa Arisztophanészt, mint egy görög auktort, az „Antik világ” című örök érvényű példatár díszét, hanem mint eredeti pofát, mint egy Tersánszky Józsi Jenőt, aki annál sokkal zseniálisabb s még kevésbé illemtudó. Egyáltalán nem ismer modern és klasszikus írókat (az ő irodalomtörténetéből hiányzik az idő), csak olvashatókat és olvashatatlanokat, s az olvashatók olyan ritkák, hogy érdemes értük egy nyelvet megtanulni.

Amilyen frivolnak találtam okoskodását, annyira meglepett az a 66közvetlenség, mellyel Arisztophanész műveiről beszélt; mintha A madarak mozifilm lenne Chaplinnel, s A békák alvilágában nem is Euripidész és Aiszkülosz versenyeznének a főszékért, hanem a Nyugat jubileumán Babits Mihály és Móricz Zsigmond. Kissé elgondolkozva igazat kellett adnom neki, hogy a mi 20. századunkban valóban több az arisztophanészi elem, mint hittem. Fiatal barátom Gide bohóságaira, Joyce Ulyssesére, Claudel két lírai tréfájára, egy ismeretlen spanyol íróra s távolról Pirandellóra is hivatkozott; én aránylag kevéssé ismerem e moderneket, de a mai élet ugyanazt bizonyítja, amit az ő írói. Fiatalkoromban fordult meg a kezemben egy angol könyv: Euripidész, egy modern. A 19. század Euripidésszel volt úgy, mint az én barátom Arisztophanésszel. A két nagy ellenség! S hallani kellene, hogy beszél ő Euripidészről. A szónok, az érzelgő, a pszichoanalitikus, a Wells. Mindenben egyetért Arisztophanésszel, ha Euripidészről van szó; jó, hogy szegény Euripidész mama zöldségeskosarait fel nem hányja. Azt mondja, hogy Arisztophanésznek tökéletes igaza volt, amikor az egész Euripidészért Szophoklész kisujját sem adta oda.

Ez persze gyermekes túlzás, s a bacchánsoknak és Ionnak ő is megkegyelmez. A sok túlzásból azonban mégiscsak az derül ki, hogy a görög irodalom az egyetlen, melyre minden modern jelenség visszavetíthető. Lám a két század: a 19. és a 20. is hogy elfér Euripidész és Arisztophanész klasszikus perpatvarában.

Más kérdés, hogy az én barátom százada a kétféle Arisztophanész közül melyik felé hajlik. Afelé, aki Szophoklészt és a marathóni hősök erkölcsét védte, vagy afelé, aki mindent, ami kigúnyolható, csúffá tett, az isteneket éppúgy, mint Szokratészt? Fordítva játssza le a század a régi filmet: Euripidésztől Szophoklész felé? Vagy ezekben az arisztophanészi hangokban is a pusztulás kürtje szól már?…

Sajnos, a történelmi analógiák éppoly semmitmondók, mint amilyen édes játszani velük. De hát egy öreg görögtanár mit csináljon; velük próbálja megfejteni a jövőt, amelyet már úgy sem ér meg.

1932
67
Görögök, vagy a halott hagyomány

Európa megölte múltját, olvasom egy francia katolikus író könyvében. Sirassuk, amennyit tetszik, Hellász isteneit s az egész klasszikus múltat, a profán keresztény művelődés óriás teste, melyből világrajövet minden európai tápláló nedvet kapott, ma élettelennek látszik. Akik annyit kaptak tőle, úgy érzik, nem kapnak többé semmit. Ami testvérivé tette számukra a természetet s otthonossá a mindenséget, egyszerre távolivá vált; csodálatra és tiszteletre méltó, de merev, mint minden, ami már nincs. Íme az ifjúság nagy riadalmának az oka. Úgy járkál saját emberségében, mint egy múzeumban, üvegszekrényekben látja a szívét. Túl sok a remekmű. Meglepő-e, hogy mindent szét akar törni?

Az ember hajlandó a vallásos izgatót keresni ebben a nekrológban. A görög–latin műveltségből szerinte annyi él, amennyit a katolikus egyház felszívott; az egyház, ó- és újvilág Noé bárkája lett, s ha Noé meg is siratja a világot, nagy elégtétel, hogy csak az maradt meg belőle, amit ő bárkájába bevett. Csakhogy nemcsak az egyház rajongója érzi halottnak a hagyományt. Emlékszünk Ortegának a Goethe-évfordulóra írt tanulmányára; neki is némák ezekben a hajótörött években a klasszikusok, még olvassuk őket, de ők már nem szólnak hozzánk; a lélek őszerinte is meztelen.

Én nem tudom az európai hagyománynak ezt a halotti beszédét elfogadni. Úgy érzem, fél igazságot mond ki. A lélek csakugyan meztelen. Az örökölt kultúrforma felmorzsolódott, de ez a felmorzsolódás furcsa ellentétben áll a század friss erőkészletével, test és lélek felpezsdült vitalitásával. A mezítelen lélek, nyomorában is, friss és rugalmas. A házat, melyben él, megveti, de telve vakmerő kalandkedvvel. Olyan, mint az ifjú, aki vándorbotot vesz kezébe, mert megunta a kushadást, kimegy a dombra s szétnéz, hogy merre is a világ. Ennek az ifjúnak nincs kötött útlevele, amelyet kövessen, vagy amely ellen föllázadjon. Kinn áll a dombon és tekintget. Semmi sem az övé és minden az övé. Nincs hagyománya, s az övé a világ minden hagyománya.

Vannak fiatalok, akik ennek a dombtetői pillanatnak a veszedelmes szépségét, determinált évtizedek után a szabad választás vakmerő őrömét nem érzik? Itt nincs fedél és nincs édesanya, de enyém a kék láthatár, mögötte a fekete veszély. A hagyomány ebben a pillanatban nem lehet útbaigazítás. Mit kaphatott János vitéz a meséből, amelyet 68gyermekkorában hallott. A trükköt, amellyel az óriást megölte? Én azt hiszem, kedvet és bátorságot mesét csinálni. A hagyomány ma épp ilyen általánosan hat; nem annyira a műveltségünkhöz szól, mint hajlamainkhoz.

A hagyománynak ezt az általános, inkább hajlamosító, mint nevelő hatását szeretném itt az egész profán és nem profán hagyomány helyett a görög példán éreztetni. Az embernek hol több, hol kevesebb múltra volt szüksége, s amire szüksége volt, mindig másképp és másképp szerezte meg magának. Érdekes volna egyszer ebből a szempontból vizsgálni meg a görög hagyomány sorsát a keresztény századokban. A középkor túl sűrűn temetkezett a maga atmoszférájába; úgyhogy ezek a távoli sugarak feloldódtak a ráboruló ködben; Homérosz az elíziumi derengésben, Arisztotelész a skolasztikán át szűrve, ennyi jut be a görög szörnyetegekkel Dante zárt világába. Montaigne a 16. század halálveszedelmében a halál megvetését edzi Plutarkhoszon; a kései görögségben otthonos ő, hellenizmusának latinos íze van; Szókratészt a halálán át fedezi fel, magatartása hatalmas egyszerűségében csodálja. Goethe számára a görögség egy esztétikai mennyország, melybe magas homlokkal és atlétatesttel kell belépni. Túlságosan erős szokásjogban nevelkedett; görögsége nem lehetett más, mint tudatos emigráció. Olaszországba már úgy utazik le, hogy onnan Hellászt fogja visszahozni. Hellászt, vagy csak Jupiter tekintetét. Az ő homéroszi görögségével szemben a Nietzschéé tragikus. Egy híg század bizakodó felületességére a Szókratész-előtti görögökben találja meg a választ. A század még nyomasztóbb s Nietzsche idegesebb, semhogy a maga örvényeit ne látta volna bele a görögségbe. Magánnyal beoltott görögség az övé; Szophoklész egy századvégi hős megvetésével.

A szellemnek tekintélyre, példára, magasabb szférákra, történelemmel hitelesített megvetésre volt szüksége, s a görög hagyomány mindent igazolt. Az élő kor túl erős volt, semhogy az antik valódi természete szólhatott volna; az antik csak rés volt, melyen a lélek saját egébe nézett. Ez a rés hol itt szakadt fel, hol ott, a görögségből fátyolai közül elővillanó hölgy lett, bár ezeket a fátyolokat nem ő viselte, hanem a mi tekintetünk. Ma a görögség nem mennyország, nem előírás, nem bizonyíték, nem lázadás. A görögöket nem azért olvasom, mert esztétikai példatárat találtam bennük, s nem azért, hogy oszlopos előcsarnokot építsek ónémet házam elé, ahogy Goethe gúnyolta magát egy őszinte percében. A görögség nekem vállalkozókedv, amelyben szívem az ő merész szívükkel összedobban.

Hol volt, hol nem volt – számomra is így kezdődik a görög történelem, de ez a meseszerűség nem jelent eszményítést és nem jelent távol69ságot. Ezen a csodálatos dombtetőn, a sakálfüleket hegyező láthatárral szemben, mi magunk is mintha hol volt, hol nem lennénk, s a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból. Pajtáshagyomány ez, egymás mellé heveredett s másfelől jövő, másfelé tartó vándorok beszéde egy galagonyabokor alatt. Nem a tapasztalat szól itt tapasztalathoz, hanem érzés az érzéshez; a világ mindenfelé nyílt, s szerencsét próbálni jó és szabad.

Az ember azt, akivel egy bokorba heveredett, nem eszményíti, s én azt hiszem, hogy a 20. század „hellenizmusában” épp az a szép, hogy nem lesz „hellenizmus”, hanem egymás szemébe tekintő vándorok cinkossága. A görögség közelebb kerül, s kapcáját épp úgy észrevesszük, mint kék tekintetét és sötét homlokát. Soha nem volt olyan jó alkalom rá, hogy a görögöket valódi mivoltukban s ne speciális igényeinken át ismerjük meg, mint most, amikor meztelen lelkünkkel és kalandkészségünkkel egy kicsit mi magunk is görögök lettünk.

A görög nép Kelet kolosszusaihoz, Rómához vagy a germán-kereszténységhez képest parány, mégis teljesebb életet élt, mint akármelyikük. Nincs még egy nép, amely ilyen kis emberkészlettel, ilyen változatosan bontotta volna ki korszakait. A kultúrák bonc- és élettanát rajta kell megtanulnunk, a görögség történelmi teste a legteljesebb ismert szervezet. Amit elkezd befejezi, s amit befejezett, otthagyja. Minden korszakának megvan a külön értelme; minden csoportjának a külön szerepe. Vannak népek, amelyek gyorsan burjánoznak – terjedelemben; a görög gyorsan burjánzik változatban. Úgy viszonylik ő más népekhez, mint egy színpad az élethez. Ami más népek életében ezrekből rajzolódik elő, itt kimondja tíz; mint kicsiny államai az önállóságért, úgy küzdenek a legapróbb csoportok egy külön jelentésért. Gyors a belső szereposztása e népnek, kevés emberi szájjal olyan drámát bonyolít le, melyből semmi sem hiányzik, ami emberi.

A görög életnek ez a teljessége teszi a görögöt a világ legteljesebb nyelvévé. A nyelv élő geológia; megőrzi egy nép történeti korszakait, a tájak külön sorsát s az elmúlt természetet. A görög nyelv teljességét nem érzékeltethetik eléggé nyelvtanai és szótárai. Gyönyörű kísérlet lenne a görög történelmet, földrajzot, a görögök külön lélektanát nyelvükben felmutatni. Homérosz hosszú kámea-szavai, melyekbe egy összevont kép van vésve, a szógyártás örömét sugározzák, egy gyönyörködő közönség pressziozitását, mely dolgok, alakok, istenek egyszer meglesett jellegét időálló szavakban akarja elraktározni. A szótár egy felületesebb rétegében már szétmorzsolódnak ezek az összetett esztétikai meghatározások, a szavak nem a beléjük zárt képpel, hanem a mélyükből sugárzó színnel jellemeznek; a görög líra és tragédia tö70mör, érzéki nyelve ez. A filozófia fogalomteremtő mohóságában a nyelv új elemeit kezdi feszegetni, a főnevek kiválnak belőle, s mint műszavak emelkednek érzéki tartalmuk fölé; az igék elé tett semleges névelő, a színtelen tovább hajtó tövek a gondolkozás elvontabb igényeire figyelmeztetnek, s a késeinek jelzett szavakban újra feltűnik a kényeskedés, de most már nem a kép-megragadó képzelet, hanem a tudákosság szolgálatában. De ez csak a durva történelmi rétegeződése a nyelvnek; van másféle tagozódása is. A görögök sokféle törzse, változatos életmódja a foglalkozási ágak nyelvét finoman árnyalta, hajó, szőlőskert, földművelés és ipar műhely-meleg szavakkal szerepel. Ez a nép, mely más-más szükségletet kielégítő irodalmi nyelvvé emelte tájnyelveit, az árkádiai hegyektől a tengerben csillogó szigetvárosokig, a fríg és líd határokig minden görögöktől megszállt táj ízét ott bujkáltatja nyelvében, mely zord és lágy, nehézvérű és tüzes. A görög nyelvtani alakok rendkívül változatosak, de abban a sokféle görög nyelvben, mely virágkorában nem ismeri az eredetieskedést, s mégis minden szerző száján egészen új, egy másik változatosság tűnik fel: a lélektani szükségleteké. A nyelvész összeszerkeszthet egy görög nyelvszokást, a görögök többet használtak. A szabály nem kattog itt, stílus és nyelvtan egymásba vesznek.

A görög nyelv teljessége a görög kultúra teljességét tükrözi. Ez a teljesség: jelképes; a görög azontúl, hogy egy kultúra, a kultúra is; ő az egyetlen a kultúrák közül, amelyen a történész a történelmi élet évszakait végigszemléltetheti; mintha nem is a szándékok és véletlenek egyezkedtek volna ki benne; hanem egy alkotó kezéből került volna ki. Vannak emberek, akik életükből csinálnak remekművet; nép, amely az életéből csinált, egy volt: a görög. Emlékezete szürkületében istenek születnek, s az új kultúra istene, élete végén, még az ő nyelvén szól. Jupiter, Apolló, Poszeidón a kölök-istenek, egy agyaglábú, nehezebb és barnább istennemzedék nyakába hágnak. Harcos, színes és dalos életük úgy szakad ki elődeik homályosabb teremtéséből, mint a hexameter az ősi indogermán ütemből vagy Homérosz világa a nomád kavargásból. Más lesz a szelleme a versnek s más a tempója a történelemnek. A homéroszi világ igazi bája, hogy történelemeleji viszonyokat már-már hanyatló, érett szokásjog aranyoz; a ragadozó időkben lovagkorok kényes etikettje, mintha egy különösen áldott költő (egy férfiasabb Keats), akinek a tehetsége gyorsabb, mint élete, cizellálná ki ereje fölével serdülő korát. S mikor ez a veszedelmesen fényes kor, melynek a fonákját az argoszi és thébai gyilkosságok, a borzalom mondakörei jelzik, elsüllyed a törzsek torzsalkodásában, milyen megváltozottan ocsúdik véres amentiájából a városállamok kialakulása korában ez a tekintet. Az élet értelmetlensége és öröme, gyönyör 71és végzet, igen és nem felbonthatatlanul fogják benne egymást; a „jobb meg nem születni”, „senki sem boldog, míg meg nem hal”-féle igazságok (vagy inkább sorsérzések), mint harc, gyönyör és alkotás szorongató sarkallásai dobognak ebben az életimádatban. A szalamiszi csata, a körülfogott, magát körülfogató pesszimizmus győzelme, az embersorsot átkozó és megfenségesítő tragédia, melynek rémdrámákra meredt tekintete olyan jól állja szomszédjában az arisztophanészi kacajt: elszánt szembenézés a valósággal, a történelem legsötétebb és legeredményesebb „realizmusa”. A reménytelenségnek e diadala után egy fényes pillanat következik, az idő nyomása megenyhül, s az egyensúlyban lévő lélek ereje fölében ragyog. De a nyomásnak ez kis enyhülése elég, hogy a fölszabadult történelmi erők önmagukat kezdjék erjeszteni. A peloponnészoszi háború: a perzsa háborúk ellendarabja. A tragikus lélek egyensúlya megbomlik, s a görög szellemet elkapja az okoskodás. Hegel a Szókratésszel induló korszakot a görög eszme öngyilkosságának tekinti. Az is; teremtő öngyilkosság. A görög nép nemzeti tartalékainak a feldúlása közben mutatja meg, hogy minden mozdulatával teremt. Mihelyt okoskodni kezd, még végletesebben veti magát az okoskodásra, mint elébb az életre. A szándék más, a roham ugyanaz. Aki Szókratész beszélgetéseiben nem hallja a kalandorvitorlák csapkodását: nem érzi a szőrszálhasogatásban a lelket, a fogalmakban az isteneket. A görögség, mely Platónnal Jupitert bírálja, racionalizmusával csak Olümposzt cserél. S ez a csere éppolyan fontos volt nekünk, mint amilyen ártalmas nekik. A görög műveltség sosem „európaibb”, mint most a történelmi hanyatlás korában. Ahogy szenvedélye vándorol, úgy alkot számunkra új örök nemzetközi müfajokat. Ami az ő figyelmének új fellobbanása, szellemi életének új formája volt (egy teremtő szellem időrendben összefüggő alkotássora), nekünk, mint történetírás, bölcselet, szónoklat, tudomány: telek mellett telek. A görög lélek szétfeszíti Görögországot. Démoszthenész még Fülöp ellenfele, s Arisztotelész már Nagy Sándor tanítója. A görög műveltség lángja most már erdőtűzként terjed, felégetve régi fészkeit. A diadochoszk birodalmában tanítványokat fogad és tanítványműveltséggé válik. Felemeli és megmérgezi Rómát; nyugtalanul és nyugtalanítva bolyong, s a keresztre feszített Jézusnak a szivacsra lehelt szavait még ő szívja fel Nyugat számára.

Nincs nép, amelynek a történelme tisztább témavezetésű volna, mint a görögöké. A rengeteg apró-cseprő helyi harc fölött négy nagy háborúja: a trójai kaland, a marathóni helytállás, a peloponnészoszi testvérharc s a makedónok elleni hódító-vereség: négy háborúban egy teljes sors. Érdeklődésének a vándorlása az olimposzi istenektől a filológiáig épp ilyen teljes. Története vázát nem lehetett volna világo72sabban megszerkeszteni. De e tiszta váz fölött a változatoknak milyen ragyogása, a világos téma körül a helyi színeknek milyen gazdag ellenpontja. A görögség sosem köti meg magát egy jelleg mellett; amit mond, a vérmérsékek dialógusában mondja. A két ősi emlék, Homérosz és Hésziodosz, tenger és föld, lovagi parádé és paraszt mindennap, már e nép kettős gyökerére figyelmeztet. A görög középkor államai, mint létjogukat ápolják külön egyéniségüket; nemcsak fegyver áll itt fegyverrel szemben, hanem jelleg jelleggel; a harc verseny is. Hatalmat nem ismernek el maguk felett, de tisztelik az idegen alkotás érzéki természetét. A lírai műfajok hívek maradnak a helyhez, melyen keletkeztek; a tájnyelvek egybeforrnak a műfajjal, melyet ringattak, az eol dal a szárazföldön is a maga dialektusában beszél, s a karének az attikai tragédiában is megőrzi dór á betűit. Más népeknek egy szent nyelvük volt; ennek az érzéki népnek minden nyelv szent volt, amely a keletkezés zamatát őrizte. Költőknek és műfajoknak itt a történelmin kívül földrajzi helyük is van, s minden fajnak eljön az ideje, amikor Görögország számára mond valamit. Nietzsche apollói és dionüszoszi görögséget állít szembe; a szövet gazdagabb volt: ez a leleményes istencsináló nép nemcsak a természet, a maga természete számára is csinálta isteneit. S amikor a görög művelődés Athénban fővárost kap, az emberi ellentétek milyen királytalálkozója egy talpalat helyen. A görög szellem vakmerő rohamait a vakmerő emberi változatok szembeállításával egyensúlyozta. Szokratész művészetromboló haragját, akarata ellenére is letompítja Platón művésztermészete; Arisztophanész és Euripidész gyűlöletükben egymás antidotumai, a görög történetírás elején két olyan különböző alak áll, mint Hérodotosz és Thuküdidész – egy kisázsiai és egy athéni, egy színes enciklopédista s egy szónokias oknyomozó. Démoszthenész, a kemény hazafi s Arisztotelész, Platón makedón tanítványa egymás mellett: ilyen alakokban habozott a görögség haza és szellem közt. Az emberi vázlatoknak ez az örvénylése a hellenizmus korában átcsap a Földközi-tenger egész keleti partvidékére, s természete követésére bátorít szírt, zsidót, alexandriait, majd rómait. Polübiosz, Scipio barátja, aki sorsa értelmével ajándékozza meg Rómát, majd Plutarkhosz az ő célzatos párhuzamaival, a változatban lappangó vállalkozások jósai és értékelői. S nem volt-e Jézus fölfedezője, Pál is, részben görögök növendéke?

Gyakran halljuk, hogy a remekmű jobban hasonlít a fércműhöz, mint egy ízléses kis irodalmár vagy egy buzgó szaktudós munkájához. Azt hiszem, bizonyos remekművekre nagyon is jellemző ez a játékigazság. De ki merjük-e terjeszteni egy egész kultúrára? Ha nem merném, aligha szeretném ennyire a görögöket. A hagyománnyal való pajtáskodásnak megvan az az előnye, hogy az ember nem látja bele a 73tulajdon elfogultságát a remekművekbe. Tisztelettudásra miniszterekkel és adóhivatalnokokkal szemben van szükség, az igazi alkotókat még holtukban is feszélyezi. Egy miniszter tettei mögé illő és hasznos dolog olyan motívumokat állítani, amelyek felsőbbrendűek, de tőlük idegenek. A klasszikusok ezektől a felsőbbrendű motívumoktól felfújódnak, arcuk hülyén kisimul s hasonlóvá válik egy szatócsfiúból lett miniszteréhez. Ha az ember „Hellász isteneit” kezdi siratni, mint egy nagy gongot kongatja meg a görög végzetet, és Hérodotoszt a történetírás atyjának szólítja: a görög klasszikusok betelepszenek kőtrónjaikba s üres szoborszemekkel állják tisztelettudó farkasszemünket. A görögökben a fércműszerűt kell keresni, hogy zsenialitásuk összekacsintson veled. A görög zseniális nép; a kezdetleges nála sokkal közelebb áll a nagyszerűhöz, mint más népeknél. Legnagyobb remekműveiben mindig föl lehet ismerni az összeeszkábált alkotmányt, melyet emelvényül választott. Aiszkhülosz alatt még ott dong a lécszínpad, s Arisztophanész maszkáiból a falusi tréfák vaskos jókedve visong. Szókratész gondolatain is érzik az utcai bölcselő, Démoszthenésznek a szenvedélye alatt egy kisváros indulatai fortyognak. Világmagyarázataik, melyekből mai napig sem tudunk kikeveredni, hazárd találgatások, tudományuk a rendszerezés rögtönzése. De a kezdetleges csak dobogó nekik, amelyről elugornak. Ami az alapjaiban még kezdetleges, ormain vakmerő túlhajtás. A leláncolt Prométheusz: melodráma. Egy kiszögezett titán panasza és daca, de ezen a dacon át elévülhetetlen hősiesség néz a sanyargató ég szemébe. Hérodotoszról kimutathatják, hogy mesélt, az érdeklődésnek nem támadt azóta sem színesebb poétája.

A zseniális embernek másféle az emlékezete; inkább a vérmérsékletével emlékezik, mint a fejével; a fejével szenvedélyeit szolgálja. A görög nép nem felejti el istenei nevét, sem Oidipusz talányát, dicső családfákat költ magának s megőrzi a városalapítások mondáit; de ez az emlékezet sosem olyan terhes, hogy új vállalkozásoktól visszatartaná. A zseniális ember nem csiszolódik; ő olyan, amilyen, s teszi, amire szenvedélye sarkallja, munkákat végez, mint Herkules, s munkái közben együgyűsködik, mint Herkules, arra a szívós talajjavító munkára, amely a parasztgyerekből civilizált embert csinál, képtelen. A görög csúcsteljesítmények közt sötét hézagokba pillant az ember; ez a nép, mely a civilizáció kereteit egymaga jelölte ki, kérdés, hogy maga civilizáltnak nevezhető-e. Vállalkozásból vállalkozásba veti magát, s szinte maga sem ér rá megszervezni hódításait. Olyan, mint utolsó hőse, Nagy Sándor, művén századok rágódnak, s aki csinálta, elég abban, hogy csinálta.

A görög félbarbár nép. A mai fehér civilizációnak nem apja, hanem 74nagybátyja. S tudjuk, hogy a gyermekeknek vannak pillanataik, amikor bizalmasabbak a nagybátyjukhoz, mint a szüleikhez. A görögök nagyon alkalmasak valami hasonló cinkos összesúgásra a latin-keresztény szülők háta mögött. A Tanúban ismertettem Lawrence egyik könyvét; ez a könyv, úgy hiszem, tünetjelző; Európában csakugyan megvan a hajlam, hogy emlékezetét a kereszténység előtti múlt felé meressze, s megértse magában az etruszkot, egyiptomit és káldeust. Európa most veszi észre, hogy messze különvált az emberiségtől, egész történelme egyirányú elkristályosodás. Ennek a folytonos elválásnak köszönheti uralmát a világ felett; de ma, szükségét érzi, hogy visszafelé is biztosítsa a nedvkeringés útját a barbárságig, melyből kivált. Nekünk, magyaroknak kell a leginkább éreznünk, hogy a latin keretekben Európa népei nem tudnak teljesen elhelyezkedni. Vér és emlékezet szkizmáiban a régi, tökéletesen be nem olvasztott Európa reng. A háború előtti orosz irodalomnak ez az ellentmondás volt az ingere. Amit ma értenek latinságon, ennek az ellentmondásnak az elfojtására képtelen. Nagyon messze virágzik ahhoz gyökereitől.

Efelé a barbárság felé a görögök a legjárhatóbb út. Hérodotosz Babilonban és Egyiptomban gondolkodóba ejtő naivitással ismerte fel a görög isteneket. Az emlékezetén még átderengett a barbár világ, s kíváncsisága úgy jár szét benne, mint a mienk az elhagyott apai faluban. Állandóbb korok a görögséget kiforrt formáiban, mint egy harmonikus szellemi megállapodást csodálták, mintha Horatius lett volna a vezetőjük, s a görög szobrok fényes felülete tévesztette volna meg őket. De a görögség önmagát felülmúló barbárság; örvény fölött kapaszkodó lángész; egy vakmerően felhúzott, inkább kijelölt, mint megvalósított teljesség, törékeny, mint az élet. A széplelkeket mindig megdöbbenti a görög erkölcs sokféle ellentmondása. Csakhogy ebben a szoborban még a szikla lélegzik, s az ellopott tűzért még keselyűk vájják ki a tolvaj máját. A görögök: a minőség születése, s a mi félbarbár korunk azért értheti meg jobban őket, mert nemcsak Apolló lantját hallja, hanem a szülőfájdalmakat is, a maga testének szülőfájdalmait.

1934
75
Töredékek a Róma utódaiból

Konstantin új székvárosát, ötévi példátlan építkezés után, 330-ban avatták fel. A város eredeti neve Új Róma volt, de alapítójára gondolva, az utókor a kevésbé kifejező Konstantinápolyt őrizte meg. Nagy uralkodók nevét megörökítő városok, Alexandriák, Philippopoliszok és Cezareák voltak eddig is, új Rómát, a közel ötszáz éve uralkodó ellen, most állítottak először. Egy hiú császár veszedelmes szeszélye volt ez a furcsa riválistámasztás, mely mint a sejtmag megkettőződése a sejtoszlást, a birodalom kettészakadását készítette elő? Egy kísértetektől nem látogatott új Róma kellett a versenytársait sorra kiütő császárnak, melyben van kapitólium, fórum, sőt szenátus és konzul is, mint a másikban, de nincs ott az önérzetünket korlátozó történelem? Kínálkozó feltevés, a valósághoz kevés a köze. A birodalom felosztását nem az új székváros indította meg. Rómája alapításával Konstantin csak egy kettéoszlóban levő birodalom két része közül választotta a megbízhatóbbat.

Nagy Sándor, mint egy frissebb kultúra neveltje, hágott Kelet öreg, összeolvadóban lévő világaira; a római hódítással szemben már Makedónia s Görögország is Keletként viselkedett. A sokat látott, szolgaságra fogékony népek megbűvölten ismerték el a latin hódítót, mint vén irodalmi rókák a zsenit – de amikor elégette magát a bűvölésben, a rájuk parancsolt eszme alól föloldva, visszatértek öntermészetükhöz. A latin hódítás nyugaton teljes volt: Galliában száz évvel Caesar után latinul beszéltek; Pannóniába elébb sugárzott be a kereskedelem jóvoltából a latin műveltség, minthogy Tiberius karddal is birtokába vette, Hispánia a császárság legnagyobb költőjét adta, Afrika a Civitas deit. Illíria keleti határán azonban csak a kard ért túl, a latin, mint az uralkodók és jogászok nyelve uralkodott. Moesia, Achaia s a Földközi-tenger keleti fele nyelvben és műveltségben görög maradt. A 3. század zavaraiban ez a régibb, keleti anyaműveltség szívósabbnak bizonyul a növendékénél, mely Vergiliustól Marcus Aureliusig két századon át háttérbe szorította. A neoplatonizmusban, a kereszténységgel egyezkedőn, a görög szellem újból lábra kap, s a század számottevő történetíró egyházatyái is görögök. Kard, szellem, vallás: ebben a sorrendben terjeszkedett ki Róma a világra. Kardja ott áll még az aurelianusi határokon; szellemben jóval nagyobb Dáciát és dekumenát vesztett, mint a hatalmi határkiigazításokban, vallásos 76érzésben pedig a közös nép-akol: a birodalom áldását nyugtázó császárimádaton kívül sosem tudott Kelet fölé kerülni.

Róma felépítette a művelt világ kerítéseit, s e kerítések mögött elterjesztette az utak, vízvezetékek és ellenőrzött kormányzat áldását, a népek pedig évről évre megújították, hálából a civilizációért, a császárhódolatot, melynek megvonása rettegett ítélet volt a kiküldött kormányzó fölött. De a civilizáció, ha csak az, éppen mert átvállalja gondjaink jó részét s rendezi körülményeinket, magára hagyja lelkünket, ahogy a jómódú asszony is elhagyottabb férfi nélkül, mint az ínséggel küzdő. A római civilizációban, vallás híján, a lélek ilyen jómódú, magányos asszony volt, s női esekedéssel szívta magára a lelket lélekké tevő vallásos érzést. Ez magyarázza meg a vallásos élményébe visszahullott Egyiptom, Szíria, Perzsia vándor vallásainak sikerét az istenéhes birodalomban. A görög tudomány mintha sosem lett volna. A világ éppúgy tele volt démonokkal, mint egy afrikai őserdő, s a Nílus mellől felkerekedett Nagy Anya, Isis, ápolt utakon vándorolhatott a rajnai határig vagy fel Pannonia superiorba. A csillagokban jóslatok függtek, kövek megőrizték az életet, s a fekete művészet hódolói semmi szokatlant sem találhattak a zsidóországi démonokban, melyeket Jézus a nyavalyatörősből egy disznócsordába űzött. A birodalom zárt volt és rendezett, de a zárt vallás nyugalmától, e magasabb civitas deitől megfosztott ember, álúton elősistergő vallásos érzésével küszködött.

A császárokban megvolt a szándék, hogy e nyugtalanságot, mely előbb-utóbb az állam ellen fordulhatott, az állam életerejévé tegyék. Egyszerű katonák voltak, s a lágy sémi vallásoknál jobban szívükhöz szólt a perzsa mitraizmus, ez a nyersebb Apolló-vallás, mely a nap erejét tisztelte a kormányzó karban. A császár, fölfogásuk szerint: a megszemélyesített birodalom, s a megszemélyesített napisten. Amon-Ra, mint ahogy Amethopisz is hirdette magáról egykoron. A római császár, ki hajdan cinikusan fogadta istenségét (úgy veszem észre, isten kezdek lenni, mondta Vespasianus halálos ágyán) most maga is e keleti fény-miszticizmusból merít uralkodói feladatához méltóságot és erőt. Ritkán jelenik meg a tömeg előtt; a ráruházott isteni hatalmat teszi meg lakhelyéül, az elébe lépőnek térdre kell vetnie magát előtte s tógája szélét csókolnia. Diocletianus, Róma nagy férfiai közül az utolsó, ennek az istencsászárságnak az érdekében üldözte a keresztényeket, akikben a megfékezni kívánt isten-éhség a birodalom ellen fordult.

Csakhogy a lélek, a jólétet meg-megszakító polgárháborúk kiábrándultságában (mely az életkedvet jobban elfordítja a világtól, mint egy vad viszonyokat állandósító interregnum), nem volt hajlan77dó a birodalom érdekét s a maga vallásos igényét úgy kapcsolni össze, ahogy a katonacsászárok megkívánták. A nap és a katonák egyre népszerűtlenebbek lettek e fegyvertelen világban, ahol főleg a görög szellem legjobbjai ekkor már évszázadok óta fáradtak rajta, hogy a császár ellentétét, a gonosztevők közt felfeszített zsidót, fogadtassák el isten gyanánt az emberistenséghez rég hozzászoktatott népekkel. A birodalmat és a vallást másképp kellett összebékíteni, mint Diocletianus gondolta. Konstantin a legvakmerőbb utat választotta: államvallássá tette a kereszténységet s pápává a császárt.

A birodalom lakóinak ekkor még egyötöde sem volt keresztény, de a gócokban laktak, s titkos szabadkőművességként ültek a hivatalokban. Konstantin látta, hogy polgárháborúbeli ellenfeleit kereszténygyűlöletük ütötte ki. A két legtürelmesebb, ő s Licinus maradt a porondon legtovább, míg „in hoc signo” kibukott a pogány. Konstantin, mint keresztény, nem tért el Diocletianus hagyományától, akinek a szervezésben is tanítványa volt. Ő csak a napot cserélte fel a kereszttel. Tulajdonképp Diocletianus trónját állította be a keresztény közösség közepébe, s ellenfelei és felesége, fiai vérével a kezén mint Isten helytartója ítélkezett a niceai zsinaton az inkarnáció titkaiban Arius unitarius felfogása fölött. A „megtestesült” ezután nem a császár, hanem az ács fia; ezt a kis derékhajlást meg kellett hoznia a birodalomnak. De a császár (aki különben csak halálos ágyán keresztelkedett meg) pontifex maximus az új vallásban is, s Pál és Tertullianus utódai az üldöztetés után hálával fogadják szerepét s végzéseit.

Ennek az új pápa-császárnak Róma éppoly kevéssé volt megfelelő főváros, mint már előbb Diocletianusnak. Az ember szeret a maga elemében lakni, s a vallásos szolgaságnak az a légköre, melyben Konstantin jól érezhette magát, kelet felé sűrűbb volt, mint a köztársasági hagyományú Rómában. Krisztus és a pápa-császár szövetsége szolgálatnak, dölyfnek és humanizmusnak egész különös keverékét kívánta meg, melyet nem mindenütt lehet egyformán előállítani.

A birodalomnak egyre nehezebb védelme is elszívta Rómából a császárokat. E katonák a fővárost főhadiszállásnak tekintették, a főhadiszállásnak pedig közel kell lennie a fronthoz. Diocletian társuralkodói Trierben, Milánóban laktak; ő pedig Nicodémiából (a későbbi Konstantinápolytól száz kilométerre) tartotta rajtuk fegyelmező szemét. Konstantin, miután a négy nagy birodalomrészt összeolvasztotta, nemcsak a legkongeniálisabb vidéken, de katonai szempontból is jó helyen akart fővárost választani. Mondják, hogy előbb a mai Nisre, szülővárosára gondolt, sőt szóba került a régi Trója vidéke is. Az egyik érzelmes, a másik fellengős választás lett volna, Konstantinápoly kiszemelése tehetségre vall.

78

A hely olyan kitűnő, hogy az ember csodálkozik: hogy nem állt itt még Konstantin idejében öt görög és öt római század után világváros… A megokolás érdekes: a Konstantinápoly helyén álló ősi görög város, Bizánc, a görög ember számára már a lakható világ széle volt. A sztyeppéről befúvó jeges szél a zord északhoz kapcsolta földjét s visszakergette a puhább gyarmatosokat. A rómaiak felismerték jelentőségét. Sehol sem volt oly könnyű, mint itt az útelállás, Vespasianus épp ezért romboltatta le a falait. Ez az elővigyázat előbb megbosszulta magát, aztán igazolta. A lefegyverzett város alatt a gót kalózbárkák szabadon szállhattak le a védtelen Égei-tengerre, egész Athén alá, melynek védelmében e század egyik legkülönb történetírója tüntette ki magát. De amikor a várost újból megerősítették: a megerősített város Konstantinnak adott bő alkalmat ez eszmélésre három éven át tartva fenn Licinus elveszett ügyét. A két út, a Fekete-tengerről a Földközire, Trákiából Pontusba: itt keresztezett. Egy hatalmas város akár vámszedésből is megélhet, s egy császár a messze benyúló Aranyszarv és Boszporusz-part közt álló várából, melynek alig néhány mérföld a szárazföldi fala, szabadon csaphat ki, ahogy a szükség kívánja, a Balkán vagy Ázsia felé. Konstantin erre a becses földdarabra rakta új Rómáját. A város helye: az ösztönök súlypontvándorlásának lehet jelképe; a jól védhető földdarab a nyitott Róma után (melyet különben száz év óta megint fal körített) a kor készülődése egy előrelátó államférfi tervei szerint, a védekezésre, megőrzésre, bebalzsamozásra.

1.
Bizánc

Bebalzsamozás: súlyos szó; de ha nemcsak a halottat lehet bebalzsamozni, hanem az élőt is, Bizánc ilyen bebalzsamozott élet. Tizenegy század alatt sok jó vér pezsgett itt fel; a középkornak Konstantinápoly volt legnagyobb s legékesebb városa: itt írták a legszebb chanson de geste-et, s itt készült egy világrész számára a selyem és brokát. A jellemző rá mégsem az alkotás, hanem a megőrzés kenőcsei, melyek elhulló és felserdülő népek közt tizenegy századon át tartották agg arcán a félifjúság rózsáit. Az utolsó Paleologok alatt majdnem ugyanaz, ami a Theodosiusok korában volt. Európában nem ismerünk semmit, ami a változásnak ennyire ellenállt volna. Csak a barbároktól hasonlóképp körülszaggatott Egyiptom értette így egykor a halott bebalzsamozás mellett a kultúra-bebalzsamozás művészetét. Bizáncnak ez a kultúra-eltevő ereje annál feltűnőbb, mert nem egy kibontakozott s nem egy lemorzsolódott kultúrállapotot őrzött meg példátlan makacssággal, hanem befejezetlen folyamatot: a visszagörögösödő, át79keletesedő Róma rendkívül bomlékony árnyalatát. Ez az árnyalat, azt hihetné az ember, mire észreveszi, el is tűnt már. Bizánc azonban épp ehhez ragaszkodott a rátört barbárságban, mint a megmeredt pompeji katona félig-kivitt mozdulatához az évezredes hamu alatt.

Bizánc, ha nem is volt latin, mindvégig Róma maradt; volt császára, szenátusa, sőt populusa. Ezeknek a szavaknak, igaz, kevés közük volt ahhoz, amit a köztársaság értett rajtuk, de még mindig volt valami éles római ízük, más népek intézményeihez viszonyítva. A régi római alkotmánynak nyoma sincs e pápa-császárok alatt, akik nem is imperátoroknak, hanem autokrátoroknak nevezik magukat; a felelősség azonban, mely az alkotmány lényege, rendezetlen is ott lóg e császárok fölött. Mint a Római Birodalomban, Bizáncban sem a császár, hanem a törvény az igazi uralkodó. A császár forrása a törvénynek, de ugyanakkor a szolgája is. Nem véletlen, hogy a császár-kor 2000 jogi művéből összeállított törvénygyűjtemény, Justinianus Digestája 529-ben itt került fedél alá. A császároknak már Diocletianus óta szenvedélyük a törvénygyűjtés. II. Theodosius gyűjteménye egyike a legfontosabb történeti emlékeinknek, s a későbbi uralkodókat a törvénytár készítéstől Justinianus tökéletes alkotása sem kedvetlenítette el. De a császár nemcsak a jogi törvénynek ura és szolgája, hanem mint a keresztény közösség feje, az isteninek is. A zsinatokon övé az utolsó szó, s a konstantinápolyi patriarcha, akit ő emel a nagy apostoli patriarchák (a római, alexandriai, antiochiai) közé, sosem több, mint cselédjei közt a legelső.

Ez a misztikus egybeforrás a kétféle törvénnyel, a császárt fölmenti minden alkotmányos ellenőrzés alól. Szenátusa is összehívott testület, melybe az érdemes tisztviselők és gazdag emberek ülnek, a nép gyermekei pedig a kocsiversenyek körül tombolnak és vitáznak a régi curiák helyett. Valóban autokrátor ő. A törvényért törvényes formák közt nem felel; de megfelelteti a szenvedély, amely élő törvénnyé emelte őt. A császárt nem választják, hanem kikiáltják (a szenátus, a hadsereg, vagy maga a nép) s nem bírálják, hanem megölik. Noha mint Egyiptomnak, dinasztiák szerint osztható fel a történelme, a trón Bizáncban sosem volt örökletes s a forradalom a császárét ellensúlyozó egyetlen „törvényes” erő. A császárt a szenvedély vetette fel autokrátori és pápai székébe, s a szenvedély dobta le. Augustus alkotmányos császárságának különös keleti rituális jelleget ad ez a vérben fogant s vérben alámerülő teljhatalom, mely a bizánci történelemben éppoly megszokottá teszi az ellencsászárok kosviadalát, mint a megvakított, kitört foggal, levágott kézzel szemétre dobott uralkodókat. A császár a nép kezéből lép ki, s akármilyen magasra hág, a nép kezé80ben marad; mindig számítania kell a törvényt felfüggesztő rituális pillanatra, melyben a marok összeroppan.

A császárnak ezzel a véres, lappangó demokráciával szemben egyetlen mentsvára: az adminisztráció. Bizánc hivatalnok állam, s amelyik császára nem adminisztrál, elveszett. Fárasztó, szívós munka volt itt az uralkodás: nyáron hadjáratok, télen a fővárosban súlyos díszben körmenetek s méltóságos követfogadások, melyeken először egy szót sem szól a császár, csak a trón emelkedik vele magasba az ámuló barbár előtt, s éneklő bronzmadár és bömbölő aranyoroszlán adnak fogalmat hatalmáról. E „külső munkák”-hoz rendkívüli szívósságot követelő hivatalfői munka járul a palotában, mely mindent számontartó hivatalnokkarával maga a birodalom. A bizánci kornak a Theodosius törvénykönyvéhez hasonló fontos emléke: a méltóságok jegyzéke. Ez az emlék éppúgy előre mutat, mint a törvénygyűjtemény. Sehol ennyi szép című cselédet. Nobilissimusok és curopalatesek hemzsegnek a magiszterek keze alatt, s Diocletianus társuralkodóinak caesar-címét a századok során újabb és újabb rangok (sebastocrator, despota stb.) nyomják alább és alább. Aki lejjebb van, föltétlen alázattal tartozik a fölötte levőnek; egy prefectus pretorianus már oly közel áll a trónhoz, hogy a rajta átsugárzó fény előtt egy katonatisztnek térdre kell vetnie magát. A hivatalnok kar vezetője: a magiszter officium, mellette külön magisztere van a hadügynek, külön grófja, comese az állampénztárnak, a császári magánvagyonnak, s külön questora a palotának. Az országban körülbelül tízezer tisztviselőben folytatódott ez a palota. A tisztviselői fizetések elég magasak (egy hadvezér, strategos 43.000 aranyfranknak megfelelő összeget kapott), s a tisztviselői tekintély még magasabb, az egyháziakéval vetekszik. Nyomasztó bürokrácia, de legalább működik. Az adót, amit a Nyugat a középkoron át csak kivet, Kelet behajtja. Bizánc jól rendezett ország, talán túlrendezett is. Az utcák 12 láb szélesek lehetnek, a balkonnak 10 lábra kell lennie a szembeeső háztól, s 15 lábra a földtől. A foglalkozásoknak pontos mandarinjelvényük volt, a kiviteli cikk minőségét gondosan ellenőrizték. Már Diocletianus azon a véleményen volt, hogy a fiúknak az apák foglalkozását kell követniök, s ha szigorú kasztrendszer nem is alakult ki, az emberek áramlását egyik foglalkozásból a hatóság a másikba éppúgy megnehezítette, mint a vándorlást egyik vidékről a másikra. A hatalom szívta a kivételes kalandort, a tömegek azonban helyhez kötöttek. A hatóság eretnekség miatt (az örményeket például) egész vidékek lakosságát költöztette át, de megnézte, kit engedett be a vidékről a fővárosba. Az „intervencionizmus” itt a polgárok által is elfogadott rendszer volt.

Egy elfogulatlan szocialista, aki nem fél a Bizánc szótól, ebben az 81államrendszerben eszméi ősére ismerhet. A gyárak államiak voltak, a nagy útkeresztező hasznát az állami rend aknázta ki s fordította az összesség javára. A Perzsián át jövő három út selymét, drágagyöngyét Konstantinápoly dolgozta fel s osztotta szét a Nyugatnak; a sztyeppéről is ide szállt le a Fekete-tengeren át a szőrme és a fa. Konstantinápoly biztos solidusa – a régibb megbízhatatlan pénzeket helyettesítő, lepecsételt aranydarab – egyetlen hitelképes fizetőeszköze volt ennek a Ceylonig és Kínáig nyúló útrendszernek, s a magas, 10 százalékos be- és kiviteli vám a folytonos háború s térvesztés közben is megőrizte a rabszolga-gazdaságaiból lassan kikopó kereskedő és gyárvárost első pompájában.

Szocializmus és ivarmirigyek nem szeretik egymást; ebből magyarázható, mért volt Bizánc az eunuchok paradicsoma. A régi római a heréltet megvetette. Ahogy a császár közelebb került az Istenhez, s az állam a hangyabolyhoz, ez a megvetés megbecsülésbe ment át. Az államnak semleges önfeláldozásra volt szüksége, s a kereszténység apostoli szóval minősítette kívánatosnak a herélt hiányait. Két patrícius közül a herélt mindig előbb volt rangban, s mint tudjuk, Bizánc nemcsak herélt egyházfőt, de herélt hadvezért is adott. A császáron kívül csak a város prefektusa nem lehetett herélt, a palota annál inkább tele volt velük.

A heréltek mellett a nőknek volt igen nagy befolyásuk. Már Konstantin mellett ott áll az anyja, Szent Heléna, Constancius volt bithinai ágyasa, aki fia városalapítását egy jeruzsálemi úttal támogatta, melyen Krisztus és a két gonosztevő keresztjén kívül a lándzsát, a szöget, a töviskoszorút, sőt a szivacsot is megtalálta (végleg biztosítva ezzel Konstantinápoly elsőségét a középkoron át ereklyék dolgában). Bizánc második nagy uralkodójának, Theodosiusnak az oldalán egy okos nővér áll, Pulcheria. II. Theodosius felesége Hipatia, tanárnő. Magát a nagy Justiniánt pedig a Nika-lázadásban csak Theodorának, a cirkuszi színésznőből lett császárnénak, a Hippodromban tartott beszéde mentette meg. A palotában a nők hatalma még nagyobb volt, mint a férjüké: ők bármikor benyithattak férjük lakosztályába, míg az előbb említett Theodora tizenkét éven át rejtegethetett lakásában egy letett patriarchát. Részük a palotaforradalmakban igen nagy volt, büntetésük a férjekéhez képest igen kicsiny. A legrosszabb esetben kolostorba kellett vonulniok. A törvény az özvegyet, az elhalt nő hozományát védte; megszorította a válóokot: a hűtlenségen, hitves elleni merényleten és a leprán kívül egyetlen válóok az impotencia volt. A nőknek ez a nagy befolyása Bizánc alkatára vall. Herélt és nőies állam volt. S ha szocializmusa a heréltek dicsősége: hisztérikus tömeg82jeleneteiken s a barbárt Nyugatra terelő diplomáciájukon női természete üt ki.

Amikor Konstantin udvarát Konstantinápolyba tette, az ígéretekkel átcsalt patríciusok még latinul beszéltek, s a törvényhozás nyelve ezeknek a beolvadása után is a latin maradt. Egy görög költő, egyszersmind Konstantinápoly prefektusa volt az első, aki rendeleteit görög nyelven adta ki. Az alsóbb néposztályok nyelve kezdettől a görög. Nem mintha sok görög vér folyt volna az erükben. Konstantinápoly lakosai nem abból a görögségből verődtek a gyorsan felduzzadt városba, melyet a sztyeppék szele egykor visszariasztott. Kisázsia régi morzsaléknépei, frígek, hittiták, lédek, szírek áramlottak erre, rajtuk kívül a nemrég megkeresztelt, s a perzsáktól szorongatott Örményország élelmes kalandorai. Görögökké nem a vér tette őket, hanem a műveltség. Görög nemzetköziségükbe mindenki beléphetett, aki műveltségükben osztozni tudott. Nem a más vért vetették meg az idegenben, hanem az „apaideus”-át, a pallérozatlanságot. Nagy Theodosius spanyol volt, fia, Arcadius császár, gót nőt vett feleségül, gyermekük felesége volt az említett hellén tanárnő. Róma nemzetközivé lett, mert újabb és újabb tartományokból kellett magára szívnia az uralkodásra alkalmas férfivért; a hellenizmus nemzetközi volt, mert az örökölt műveltség mindenkié, aki elfogadja; a kereszténység nemzetközi, mert Jézus az egész embervilágot váltotta meg. A spanyol apa, a gót meny és az unoka görög felesége a három nemzetköziség egymást támogató hatását jelképezi a második bizánci dinasztiában. A bizánci, mint egyedüli lábonmaradt örököse egy nagy kultúrának, egyre büszkébb és merevebb lett, szellemi dölyfe azonban sosem keveredett a vér büszkeségével. Császárai közt voltak parasztok, rabszolgák, sőt egy arab is, de származásukért kevesebbet kellett szenvedniök, mint a hibás görög kiejtésért.

Igen, a kiejtés, a stílus, a régi mesterek nagyon fontosak voltak ebben az országban, ahol három egyetem nevelte a tudósokat, s a Nika-lázadásban 120.000 kötetes könyvtár éghetett el. Később, amikor Nyugaton Homer rég mesealak volt, itt akadt tizenhárom éves fiú, aki könyv nélkül tudta az Iliászt, s a túlélezett retorikus és nyelvész elme gondos tanulmányokban fonódhatott a mesterekre. A görög írásnak az a keleties írástisztelet járt ki itt, amelyet a görögség sosem ismert; a keresztény írás viszont a hellenizmustól kapott éleseszű magyarázgatókat. Homert írástudók olvasták, s az Evangéliumot szofisták magyarázták. A művészet hajlékony dolgai a túlvilágtól kaptak jelentőséget; a nagy istenszimbólumokon pedig az ész húzta meg a kemény vonásokat. Lényegében ilyen a bizánci képzőművészet is, az új szellem legmagasabb megnyilatkozása, s ilyen maradt megmerevedve közel 83ezer éven, arany háttérből kiváló jelentős és merev mozaik alakjaival. A templomot, melyben Justinian e művészet csúcsalkotását hozta létre, Hagia Sophiának, a Szent Bölcsesség templomának nevezik. Ennek a templomnak a nevében benne van Bizánc, a Jézus istenfiúságáról okoskodó két zsinat birodalmai: a bölcsesség itt vallás volt, s a szentség: ésszel tisztogatott „igaztudás”: ortodoxia.

Ne tévesszen meg e szó mai alakja: Bizánc nem volt türelmetlen. Alapítója még Psychének s Apollónak is állított benn emléket, s egy elkésett Aphrodité-szobor az egész középkoron át őrizte az egyetlen kikötőbeli bordélyházat. Vallásüldözésre, inkvizícióra nem volt kapható ez a sokat látott nép; pedig az eretnekség itt csaknem mindig szeparatizmust jelentett. A theokrácia árnyékában szép egyházi önkormányzatok bújtak meg, s a későbbi szláv nemzeti egyházaknak már ekkor megvan az előképe a ciprusiak önkormányzatában. Bizánc, ha elvben türelmetlen volt is s szellemben merev, gyakorlatban hajlékony és emberséges. Nemcsak a szocialisták, a humanisták is megtalálhatják itt elődeiket. Az árváknak külön orphanotrophésük volt, a rabszolgák helyzetén a kereszténység enyhített. Az adóprést ez a humanizmus nem tette elviselhetőbbé, de a halálbüntetést (börtön nem volt) csonkításra változtatta.

Megőrző merevség s önfenntartó hajlékonyság, rend és humanizmus; ebből a két részből állt az a bizánci balzsam, melynek hatását mindjárt az első két század erősen próbára tette. Konstantin fiai közt nincs végérvényes örökös. Mint Diocletianus után, új polgárháborúnak kell az új Konstantinust (Constantiust) kiválogatnia. Az ő halála után Julian, a tudós és hadvezér kísérli meg a pogányság helyreállítását; Valens császár viszont ariánus hitsorsosai, a betörő gótok ellen esik el. Nagy Theodosius a II. zsinaton visszaállítja az igaz tant s megállítja a népvándorlást. Az ő halálától számítják a birodalom feloszlását két fia, Honorius és Arcadius közt. Honorius alatt nyugaton kitör a népvándorlás, s 410-ben az Itália felé terelt gótok kirabolják Rómát. Arcadius fele bírja a teherpróbát. II. Teodoriknak az 5. század első felét kitöltő hosszú uralkodása alatt, nyugaton több árnyékcsászár váltja egymást, a tartományokban barbár királyságok rendezkednek be. Kelet ezalatt áll. Diplomáciája eltereli a gót királyt, pénze megállítja Attilát, a Theodosius új fala mögött duzzadó város megvámolja a világot, s őrzi, ami őrizni való benn. Az 5. században már egymillió lakosa van; a Marmara-tenger felől jövő hajós bámulhatja villás déli lejtőjét, fölötte az apostolok templomát, s azon túl nyugatra a fal őrtornyait. A félsziget csúcsán, egy téren ott áll a három jelképes épület: a fióképületeivel egész városrésszé gyarapodó Palota, a Hagia Sophia s a ló84versenytér. Ha a lánccal elzárható Aranyszarvon mögébük kerül, a kikötő kétevezősei mögött tele rakpartot és sűrű utcákat, merceriákat lát a hegygerinc északi oldalán. Új Noé bárkája ez gyöngyökkel rakva, mozaikkal kibélelve.

Kelet és Nyugat sosem váltak el törvényesen. A két birodalomrésznek még az 5. században is közös konzulai vannak; az egyiket Róma, a másikat Konstantinápoly választja; közösek a törvények s a méltóságok rendjében is csak árnyalati eltérések csúsznak be: nyugaton magister equitum és magister peditum a két fővezér neve; keleten mind a kettőt magiszter militumnak hívják. Miképp történhetett, hogy e közös ruhában a két ikertestvér oly különböző sors elé ment: az egyik egy évezredre elzárkózott az idő elől; a másik valósággal odadobta magát neki, hogy tüzes karjai alatt lemeztelenedve foganja meg az új Európát. Míg Keleten egy bebalzsamozott tetem őrzi fáradt arcrózsáit; Nyugat mint Ozirisz teste, a rothadásnak adja át magát, hullájából szökkentve fel az új vetést jelző búzakalászt.

A kínálkozó magyarázatokkal nem sokra megyünk. A nyugati határ nehezebben védhető? Az egymást lökdöső barbárok hosszabb fronton zúdultak neki? Keleten ott volt a hatalmas ázsiai határ és a megelevenedett perzsa szomszédság; a nagy gót-hun lökések is a Balkánt érték először. A nyugati határ kitűnően meg volt erősítve: Rajna-Alpok-Duna is mint Rómával frigyes légiók álltak őrt, s egy-egy kitűnő katona, a provinciák különösebb támogatása nélkül is, szörnyű vérfürdőkben csapott ki mögüle a nyugtalankodó germánságra. A diocletiáni pogányságot filozofikusabb alakban élesztgető Julian császár, mielőtt a keleti határon ott veszett, Párizsból fölényes hadjáratokat vezetett a frankok és alemanok ellen. Utóda: Valentinianus a nyers katonaésszel reformálgató császár, a 4. század derekán a Rajnától Pannóniáig zaklatta-verte az alemanokat, svéveket, kvádokat. Aránylag igen jól védhetők a határok még az 5. század elején, az első bezúdulások idejében is; legföllebb időnként nincs aki védje őket. Stilichon, a birodalomfelosztó Theodosius nyugati fiának a hadvezére, ha ütközetre kerül a sor, többnyire megveri Alaric gótjait, amint a galliai betörőket is megveri a brit légiók bitorló császárrá kiáltott parancsnoka. Éppen csakhogy időnként nincs mivel a gótok ellen menni, s az északi légiók kiürítik a birodalomtól is elszigetelődött szigetet, mielőtt Galliát megvédenék. Nyugat nem szembeszökőn a gyengébbik testvér. Konstantin utódai közül van, aki őt, s nem Keletet választja. Valentinianusnak Milánó kell Új-Róma helyett s Stilichon, az északi határ védelme közben, testvérharcokban nyúl át a Balkánra, hogy a birodalom egységét Nyugat hegemóniája alatt állítsa vissza. Egy olyan 85katona, mint Aetius, a legsötétebb 5. században Attilával szemben is meg tudta védeni e birodalomfél becsületét.

Kétségtelen, hogy a hadsereg elbarbárosodott. Fokról fokra nincs is már hadsereg, a határon túl és innen hadrakész germán törzsek várják, hogy egy római vezér alatt vérrokonaik ellen vonuljanak. S a római hadvezér is egyre többször germán; az volt Honorius császár Stilichonja, barbárok vetekedtek nővérének, Galla Placidiának az udvarában Aetiusszal, s barbár volt Odovaker is, aki az utolsó árnyékcsászárt megölte, a császári jelvényeket Bizáncba küldte s magát Itália királyának kiáltotta ki. De ezek a római zsoldba állt barbárok, ha duhaj hellyé tették is az udvart – ritkán váltak, mint cinkosok és idegenvezetők, hűtlenekké a birodalomhoz. A birodalom fokról fokra átengedte nekik a katonai foglalkozást, s ők katonáskodtak és hatalmaskodtak erkölcseik szerint. De az átengedés önkéntes volt: a jövevények nem bennszülöttek kezéből vették ki a kardot, hanem eladták a kardjukat ott, ahol hiány volt benne. Magas humanizmusból bocsátott be Róma ennyi átnevelhetetlen idegent? A kényelem néha humanizmusnak nevezi magát, s aki a maga ügyét elejti, címezheti a népek nevelőjének magát. Ha a barbárság volt a bomlás oka, az ok háta mögött egy nagyobb oknak kell lenni.

Nyugaton a 4. század óta állandóak a szeparatista mozgalmak: Afrikában, donatistákra támaszkodva, helyi tribunok kelnek fel, Mauritania gyakorlatilag elvész a birodalomra, Britannia ellencsászárokat küld, Gallia forrong, s Konstantinápoly ellen duzzogó localpatriotizmusával nem válik-e maga Róma is, a birodalom hajdani szíve, szakadár várossá; pogány rétorokkal és költőkkel bosszulva meg a győzelem oszlopát, melyet szenátusából a milánói császár kihordatott. Nyugat magától is atomokra esik? Nincs is szüksége barbár királyokra? Az ilyen szétesés sosem lehet tisztán anyagi folyamat. Ha a meggazdagodott, virágzó kereskedelmű tartományoknak nincs is szükségük az elszegényedett Rómára, melyet a búzás Afrika, mint tehetetlen aggastyánt etet – a római birodalomra, jólétük keretére és biztosítékára szükségük van. Rómát minden hadseregnél erősebben, a birodalmi eszme tartotta össze, a szétesés ennek a halványodását méri.

Nyugat igazi betegsége: a növő érdektelenség a birodalom iránt. Míg Keleten egy császárokat gyilkoló és kikiáltó, földrengésszerűen politizáló tömeg tenyészik ki a Konstantin-utódok cezaro-papizmusában, Nyugaton a császárokat testőrök gyilkolják, s az udvar oly távol van a polgároktól, mint a mocsarak közé bújt Ravenna, ahová Honorius az első gót riadalom után behúzódott Szent Márton Tours-jától vagy Ágoston Hippójától. Az embereket nem érdeklik a gót-házasságból kiszabadult Galla Placidia udvarában versengő Aetiuszok és Boni86fácok; legföllebb akkor, ha mint az utóbbi megtette, a vandálokat zúdítja rá Afrikára. Az a zavaros, gyermekcsászárokat és kegyenceket tologató történelem, melyet az 5. század utazója tízszer megtanul s tízszer elfelejt, a triersi és carthagenai átlagembert alig érdekelte. A barbárok sem megfékezhető, alkura bírható politikai hatalmak voltak a szemében, hanem mennyei csapások, mint az üstökösök.

Közöny ez a közöny? A szenvedély fonákja. Nyugat volt a korlátoltabb testvér, de ő volt a mélyebb és szenvedélyesebb. A Keletről előtörő vallások jobban felzaklatták, mint az isteni dolgokban csömörig tapasztalt keletieket. A nyugati kereszténységnek komorabb, latinabb a színe, mint a keletinek. Kevesebb szofizmát gyártanak Krisztus természetéről, de komolyabban veszik a krisztusi életet. A keleti zsinatokon, a hellén okoskodók furfangos pöreiben, a nyugati sötéthomlokú egyházatyák ítélnek a hagyomány és ortodoxia javára. Nyugaton eközben csak két eretnekség támadt: Afrikában Donát az üldözések alatt gyáván viselkedett keresztényekkel szemben akart szigorúbb lenni Jézusnál, s az ő szigorából egy századon át táplálkozott egy különös afrikai kommunizmus; a spanyol Priscillianus már elvontabb tanokat hirdetett, de egyetlen esztendő látta tanait és máglyáját. Az üdvösség ebben a korlátoltabb nyugati latin világban lett félelmetes szociális erővé. Azzal, hogy a legjobbakat a politikától elvonta, ő buktatta meg a császárságot és status nascendi állapotában ő tárta ki Nyugat kapuit az időnek.

Fortunatus, az 5. századi keresztény költő (akinek a verseiben már rímeket találunk) szép versekben írja le a köpenyét megosztó Szent Márton összetűzését Julianus császárral. Márton katona volt, s valamelyik germán hadjárat alatt jött rá a nazarénus igazságra, hogy Krisztus embere emberre nem fordíthat fegyvert. Elbocsáttatását kérte, de a dezertőrségen felindult császár bezáratta, s ütközet napján első vonalban kellett a germánok elé mennie. Márton ment, de fegyvertelen, s nem lett volna az aki, ha az ellenség fegyvere le nem tört volna előtte. Ez volt már a 4. században az elit álláspontja a császárok hadigondjaival szemben. S olvassuk Ágoston doktort: mi a legfontosabb neki, mikor a De Civitate dei-ben Alaric gótjairól s Róma kirablásáról ír? Hogy a keresztény templomokat nem bántotta. Isten, aki Róma bűneire ráeresztette, a tulajdon kapui előtt megállította. Ugyanígy okoskodik a marseille-i Salvianus is, aki a galliai germán csapásoknak nem mint történész, hanem mint moralista legfőbb kútfője. A barbár nem ellenség, hanem büntetés. Nincs kívüle a mi világunknak, mert Isten küldi, s ha küldi, le is csillapíthatja. Ez az új latinitás nem védekezik és igáz, hanem elvisel s térít.

A polgár hazája a birodalom volt; az üdvösségét kereső lélek hazája 87az egyház lesz. A birodalom olyan volt a kereszténynek, mint a természet; megvolt, s el sem tudta képzelni, hogy elpusztulhasson. Társas ösztönét azonban nem ez a bűnös és távoli urak által kormányzott közösség, hanem a vele imádkozó, demokratább hitközség szívta fel, mely a túlvilágra is előkészítette. A Konstantin utáni egyházfők érezték még hívő társadalmuk felelősségét a birodalommal szemben, mely templomaikat óvta s az új gyümölcsnek keserű burka volt. Később ahogy az egyházeszme a lelkeket elkapta, a felelősség lazult, s épp az első nagy barbár betörések után a száraz gubacs szinte magától guvadt le az egyházról. Az egyház eszmének ezt a szenvedélyes túlhatalmasodását mutatja a két legnagyobb nyugati egyházatya párhuzama is. Ambrosius, Milánó püspöke, előkelő római nemes volt, s kereszteletlen még, mikor a keresztény isten püspöknek kijelölte. Korának nemcsak legnagyobb tanítója, de legnagyobb diplomatája is, aki a politikai harcok szorultságában lesz himnuszíró, Rómában Simmachus pogánykodó hazafiságával szemben a császártól támogatva a pápai trónust építgeti, Milánóban az udvar minden nyűgét hordja, hogy az egyház körül a birodalom sáncait épen tartsa. Az afrikai Ágostonnak, akit mint az udvarhoz került retorikatanárt, ez az Ambrosius keresztel meg, már nem gondja a birodalom. Ő csak a másik, isteni birodalomról akar tudni, melynek lehozatala a földre az egyház feladata s a történelem végcélja. Főművét a De Civitate dei-t Róma feldúlása után kezdi el. Egy Isten-várost alapít benne a kereszténységnek a megtört varázsú Földi Város helyett. Nyugat vele válik el végképp Kelettől. Az egyház államfölötti hivatása, a nyugati középkor legnagyobb eszméje, az ő szenvedélyes írásaiban lesz ige. Nyugat benne, a vandál ostrom alatt elsőben, nyitja ki keblét minden jövendő vandáloknak, s ad anarchikus elveiben keretet egy tágasabb keresztény rendnek. Mialatt ifjan Rómában élt, ugyanott tartózkodott a dalmata Jeromos is, Origenest és az Új Testamentumot fordítva görögből. E fordításokkal Nyugat föl is vette hajójába, amire Keletből szüksége volt; Ágoston már gyűlölte a görög betűt, szenvedélyének ellenmérgét. Az ő nyelve a Vallomások újízű latinja, melyben egy retorikatanár szójátékai, ellentétei, egész nyelvi példatára olvad meg és forr fel, hogy beszéd legyen az Istenhez, amint egész élettörténete is hosszú imádság egy üdvösségharc biztató pontjáról.

Az Ágoston birodalmat lepattantó egyházbirodalmának lesz új abroncsa a pápaság. A 4. századig minden püspöke papa, azaz atya; az 5. derekán Nagy Leó már egyedül atyja a kereszténységnek. Kelet versengő metropolitái elismerték őt, hogy egymást el ne kelljen ismerniök, s szakadárságtól idegen, igazhívő Nyugat elismeri, mint Szent Péter helytartóját, akinek a kulcsai egy új aranykort nyit88nak fel a történelem kínjára vetett emberiség előtt. Mondtuk már, hogy Leó pápa volt az, aki Kalkedónban a keleti szakadárság ügyében ítélt, s ő volt az, aki, a monda szerint, Attilát Itália kapujában megállította. E kettős szerepében: Nyugat új vezére, az első igazi, birodalom fölé nőtt pápa ő.

A barbárvilág, mely a kétfelé váló birodalom gyengülő kerítésének a hátát nekivetette, a Nyugatot elmosta, s Bizáncot ezeréves védekezésre elszigetelte, három különböző emberfajra oszlott, melyek helyzetük és természetük szerint a nagy népmozgásban rendkívül különböző szerepet vittek. E három elem közül a legfontosabb a germán volt. A népvándorlás előtti állapotát is ennek ismerjük a legjobban. Nincs még egy nép, amely ilyen hosszan tartózkodott volna – őstörténeti állapotban – a történelem félhomályában. A marseille-i Pütheasz, aki borostyánkőért ment a Fríz-szigetekre, 700 évvel előbb találkozik a gutonokkal, mint a nyugati gótok (valószínűleg csak oldalági rokonai s nem leszármazottai a gutonoknak). Valens császárt Adrianópolisnál tönkreverik. Rómának azóta folyton rajt a szeme a germánságon, mely a kimberek és teutonok véres útja óta, mint villámfelhő lóg a birodalom felett. A Krisztus előtti 1. század legnagyobb írójának, Poszeidoniosznak róluk szóló műve elveszett, Ceasar, aki az összekavarodott gall-kelta államocskák zűrzavarába egyszerre nyúlt be a germánokkal, már Tacitus előtt ír szokásaikról. Augustus világtérképére, az augustusi hadjáratok jóvoltából, elég részletesen kerülnek rá. Az öreg Plinius, aki a germán háborúkról írt, többször is járt Germániában, nem úgy mint Tacitus, aki a legjobb képet festette róluk. A 3. századtól már nem kell közébük menni, hogy megismerjék őket. Herennius Dexippus, a Szküthika írója, mint Athén védője, ismerkedik össze a kalóz herulokkal, a 4. századtól pedig annyira ott vannak az emberek mindennapi gondolataiban, hogy a jámbor egyházatyák éppúgy germán kútfőkké válnak, mint a tudós Julianus császár, aki Strasbourgnál tönkreverte őket vagy Ammianus Marcellinus, a katonából lett súlyos tollforgató.

Mint kétszáz éves ismerősök léptek a birodalom területére. Mióta első vándorlásuk Skandináviából, a Balti-tenger vidékéről lehozta őket, a Krisztus előtti 4–5. században egy magasabb kultúrát, a keltákét, Közép-Európában elpusztították már. Azóta a légiók falai alatt éltek. Kelta rabszolgáik s e kétszáz éves szomszédság némi előnevelést adott nekik új szerepükre. Tacitus fejlettebb germán társadalom képét rajzolja, mint Caesar; egyes törzseik a népvándorlás korára a kereszténység felvételére is megértek. Hogy tanulékony nép voltak, fényes 89germán karrierek bizonyítják a római birodalomban. A birodalom elnéptelenedése és elférfiatlanodása idején nagyobb csoportokban telepítették be őket, mint gyarmatosokat és határvédő „szövetségeseket”. Róma népeitől mégis szakadék választotta el őket. A beszivárgók nem sokkal emelték a visszamaradtak színvonalát, a zárt tömegekben élő beszivárgottak továbbra is barbárok maradtak a rómaiak szemében.

Germánia, az anyaföld nem volt igazi kultúrföld, és sok nemzedéknek kellett csak tűzzel irtható erdeiben küszködni, amíg a kultúra valamelyest úrrá lett rajta. A mai Németországnak legalább négyötöde erdő volt, csak a tengermelléken, a folyamok völgyében, a fennsíkokon nyílt a pásztortörzsek számára legelő telep. (A vízszegény sváb felföld például egyik legjobb települési helyük volt.) Tulajdonképpen sztyeppe-nép voltak ők az őserdőben. Pásztorkodó törzseiket az erdő mint átjárhatatlan gyepű választotta el; nyelvükön a határ (marke) erdőt is jelentett. Caesar idejében még csaknem kizárólag tejen, húson, sajton éltek; Tacitus idejében már volt némi földművelésük. A közös birtokot forgó osztály szerint osztották ki, úgyhogy a legrégibb parlag lett szántó. Valószínű, hogy maguk nem dolgoztak, csak szolgáik s asszonyaik, s mielőtt az ekét a szlávoktól átvették, kőkapával törték a földet, s nem termeltek szőlőt és gyümölcsöt. Minden népközösség (civitas) törzsekre (tribus) oszlott; az ezer-kétezer embernyi törzs pedig tíz-húsz családból álló százasokba vagy nemekbe. Lélekszámukat a rómaiak rendkívül túlozták. Genserick vandál király, amikor Afrikába átment, népszámlálást tartott; asszonyostól, gyerekestől nyolcvanezer ember volt körülötte. A gótok sem lehettek többen háromszázezernél, s amikor a római birodalomnak már csak harmincmillió lakosa volt, a germánok alig lehettek hárommilliónyian.

A közös eredet hagyománya az egyes népeket a görögökéhez hasonló amfiktionákba egyesítette, politikájuk azonban független volt, s torzsalkodásukat a rokonság egyáltalán nem fékezte. A germánok jobban gyűlölték egymást, mint a birodalombelieket, s abban, hogy a Tacitusból ismert germán népek a népvándorlás korára fölmorzsolódtak, új csoportokba verődtek, egymás közti háborúiknak nagyobb része volt, mint a határvédő légióknak, pedig ezek a római területre bekalandozókat sokszor utolsó emberig megsemmisítették. A nyugodt birodalom közelsége nemhogy pacifikálta volna őket, inkább fölkavarta. Ha Tacitus korában viszonylagos békében élnek gyepűik mögött, a 4. század Germániája csupa forrongás, forradalom. Minden germán nép szabadok közössége, a tájhazák (gauk) főnökeit (s ahol királyság van, a királyokat) a szabadok népgyűlése választja az egyre fogyó, isteni eredetű nemesek közül. A vezérnek tekintélyt előttük csak egyénisége szerezhet. Egy-egy erős akarat rá is bűvöli magát a 90népre, de amint a kemény térd szorítása enged, a hatalom már megint a népgyűlésé, mely tulajdonosa a földnek, választója a királynak, s akár mint magános, akár mint közösség, ura a rabszolgának, s a latin gyarmatosnak megfelelő függő földművesnek. Elképzelhető, hogy e vérközösségen alapuló népgyűléseket a birodalom mennyire megrontotta. A népeket rajtuk át egymás ellen játszotta ki; belső pártviszályok mögött mint felbujtó állt, a megverteknek menedéket nyújtott, a kiválóknak prédaterületet.

Tacitus szunnyadó Germániájából, melyet ő a városi ember rousseauizmussal festett ki, a folytonos harc, kalandozás, forradalom darázsfészket csinált. Intézményeik meglazultak, vallásuk annyira eltűnt, hogy a kereszténységnek alig volt, ami ellenálljon bennük, s minden percben készen, hogy népből hadsereggé alakuljanak, tájhazáiktól egyre jobban eloldódtak. Gallia, Retia, Pannónia békés lakosai egyre gyakrabban látják a gyalogos frankokat és lovas gótokat bőrrel bevont fémpajzs mögött, bőrsapkában, nyárssal, íjjal és a bárddal (a longobárdok ettől kapták a nevüket) a határra, mint szövetségeseket vonulni betörő testvéreik elé.

Vitatkozni lehet, mi indította meg őket dél felé. Szűk sztyeppe foltjaikon az állattartás nehézsége, mint a gazdaságtudósok hiszik, vagy ez a növő politikai zűrzavar s a zsoldos népek vágyódása a megkóstolt kultúrtájak könnyebb gyümölcsei után. Valószínű, hogy számuk Tacitus óta inkább fogyott, mint nőtt, s a régi település-helyek csak viszonylag lehettek szűkek, a vágyak és igények növekedtével. Túl szoros római kultúrhatásra, amilyen az illír hódítást megelőzte, nem szabad gondolni köztük: legfeljebb a Rajna körüli provinciákban, ennek a germánjai azonban réges-rég latinul beszéltek. Ami képzőművészetük volt, inkább keletről, Krím felől kapták, ahol a 2. században bevándorolt gótok az ottani görög–iráni–közép-ázsiai kultúra bűvkörébe kerültek (mely később a népvándorlás nem egy népének volt nevelője). Ide hurcolta át annak a Wulfilának az apját is egy Kappadókiába átszálló rablósereg, aki mint a gótok első püspöke, egy bibliafordítást hagyott ránk, legrégibb germán nyelvemlékül. Wulfila ariánus volt, s a gótokról a vandálokra, longobárdokra átharapózó eretnekség (mely Gregorovius szerint a germán természetnek jobban megfelel, mint a katolicizmus), a népvándorlás korán át is, amikor mint uralkodók vallása tér vissza, inkább korlát, mint kapocs a katolikus római felé.

Amióta a nyugati gótok a mai Romániát s a Don, Dnyeper körét megszállták, a mi Hollandiánktól a Fekete-tengerig mindenütt germán törzsek állnak a római határon: a Közép-Duna mentén, a mai Magyarországon s Ausztriában a vandálok; Bajorországban a baszkok, azokon túl az alemanok, a Rajna vonalán a burgundok s följebb a 91parti (ripuár) és tengermenti (sali) frankok töredék népekből alakult szövetsége. Hol szövetségesei a birodalomnak egymás ellen, hol zsarolói és pusztítói. Az első vonalban álló germánok mögött, mint a népvándorlás tartalékai, egyelőre ismeretlenebb törzsek állnak, keleten: a gepidák, longobárdok, nyugaton a türingiaiak és a hatalmas szászok, míg egész fönn, több kis nép közt, a jütök és angolok, e korai normannok szalajtják ki a brit-csatorna felé mindkét irányba egyforma, röptében megfordítható vitorlátlan hajóikat, melyek közül egy-egyen 160 ember férhetett el. Észak germánjairól, a későbbi normannokról ekkor még kevés szó esik.

A germánok lassú vérközösségei (mindig készen, hogy rablókból házőrzőkké váljanak) sohasem dönthették volna össze elszigetelt vállalkozásaikkal a római birodalmat, ha mögöttük gyorsabb, a messzi ázsiai pusztákról ostorként közébük csapó népek nem kergetik őket előre. A 3. század belső viszályaiban, amikor a légiók csaknem mindenütt az országba húzódtak, a Galliába, Itáliába, Thráciába, Hellászba bemerészkedő germán rajok közül nagyon kevesen érték el, a zűrzavar ellenére, visszafelé a határt. Most azonban egy olyan népelem jelent meg Európa szélén, amelynek nagy képessége, a gyökeres pusztításon kívül, épp mozgékony, gyorsan dagadó, a vérközösségek határait felfüggesztő politikai nemzetek létrehozása volt. Nem is annyira tömegével, mint politikai erejével most ez rázta meg a határok felé torlódó germán világot.

A török népek szervezete olyan volt, hogy egy-egy hatalmas vállalkozás mindig csatlakozásra készen találhatta őket. A török nép, nem vérközösség, hanem a törzsekből egy vállalkozásra összeállt, száguldtában régi népelemeket lehagyó, újakat fölvevő szövetség. Ennek a szövetségnek előképe a törökök legkisebb szociális közössége, mely egy közös tulajdont bíró családból s a hozzájuk csatlakozó rokonokból, szegényekből áll. Minél nagyobb a vagyon vagy háború idején a vagyonszerző erő, annál több a csatlakozó. Az erő felé új erő özönlik, s a vesztest a vele veszők elhagyják. A mindenfelé nyitott sztyeppén egy erős vállalkozó körül birodalmak keletkeznek s omlanak össze anélkül, hogy a benne résztvevők is megsemmisülnének. Népek száguldanak ezer kilométereket, s amikor megállnak, más az etnikai összetételük, mint amikor elindultak. Kultúra alig marad utánuk, annál több sivatag, de mozgató erejük rendkívüli. A sztyeppe ostorai ők, s rohamuk nem egyszer ejti kétségbe Európát. A nyugtalan, törzsekre szakadozott germánságra most Ázsia felől, az Urál és Kaszpi-tenger közt először csördül rájuk e népelem: hun név alatt.

E két egymást zavaró népelem mögött kelet-európai hazájából a Duna és Pripjet-mocsarak vidékére már beszivárgóban a harmadik, 92mely a nagy népmozgás üresen maradt területeit szállja meg, s a török viharnak és germán vándorlásnak végső haszonélvezője lesz. Ha a germánok vérség összefűzte törzsekben éltek, a hunok képessége politikai nemzetek alkotása volt, a szlávoknál a patriarcha alatt álló családközösségek (dvoricék) az egyetlen biztos egység. A kicsiny, laza törzsszervezetek zsupánjai egy oszló, gomolygó s terjedő emberködön uralkodnak. Az ősszlávokat szelíd, elmaradt embereknek szoktuk tartani. Valójában nagy szál férfiak, jó harcosok, híres, kegyetlen cselvetők; mezőgazdasági műveltségük inkább magasabb, mint alacsonyabb a germánokénál. Ismerték a kendert és a lent, vetéseik egy után három magot hoztak, s a folyók füvesén vagy óriás erdőterületeik tisztásain disznót, szarvas- és gyapjasmarhát legeltettek, s mint kitűnő lónevelők híresedtek el. Valami összetartáshiány volt (későbbi történelmi kiszolgáltatottságuknak is oka), ami társadalmukat s életmódjukat, képességük ellenére, egész kezdetleges fokon tartotta. Az önellátó családok teljes vagyonközösségben élnek, sárkunyhókban, kalyibákban, barlangokban laknak, háziszőttesük nem jut túl a törzs határán. A kereskedőnek menedékhelyeik (gorod) közelében jelölnek ugyan ki vendégudvart, de mint a rablót, őt is tovarinak nevezik; pénzük nincs, bőrért, hermelinért cserélik az árut, s még messze vannak attól a kultúrfoktól, amelyen Novgorod, Szmolenszk, Kijev, mint nagy vásárhelyek merülnek fel. Megfoghatatlan nép ez, mely folyton bomlóban van, de bomlottan is terjed és tenyészik. A hun népvándorlást még északi hazájában tengi át, de az elmozdult germán törzsek lakhelyét a Visztulától az Elbáig ő szállja meg, s egy másik ostor-néppel, az avarral, különös s még nem egészen tisztázott szimbiózisra lépve, tenyésztelepei az 5. századra az elpusztult Balkán–Kárpát vidéket is elborítják.

Germánok, törökök, szlávok: a népvándorlás e három népelem más-más dinamikájú mozgása volt a Birodalom felé. Kezdetét, joggal a 376. esztendőre teszik, amikor a nyugati gótok a mai Ruszcsuk vidékén átlépték a Dunát, s bebocsáttatásukat kérték Valens császártól. Germánok, mint láttuk, már előbb is át-áttörték a légiók kerítését, utolsó nagy betörésüket Julian szórta szét Strasbourgnál, de most először állt, a népvándorlás sajátságos törvénye szerint, a betörő mögött a betörő, az üldöző mögött a nagyobb vadász. A hunok ötven évvel előbb még Kínában laktak, mely a római birodalommal egy időben gyöngült meg annyira, hogy falán észak nomádjait beengedte. De amelyik falon egy nomád nép átjött, azon átvethet a vállalkozó kedvű sztyeppe másodikat, harmadikat is. A hunok a hátukban levő török hullám elől, melyet a kínaiak hiu-hiu néven örökítettek meg, a Sárga-folyó vidékéről Turkesztánba, az Amu-darja, Szír-darja vidékére szorulnak. Innen 375-ben az Urál és a Kaszpi-tenger közén a dél-orosz 93síkságra lépnek, melyen a régi szarmata őslakók maradványai, az alánok mellett, kétszáz éve laknak már a krími kultúrától átjárt keleti gótok. A hunok rájuk csapnak az alánokra, s tönkreverik a keleti gótokat. Királyuk öngyilkos lesz, a nép nagy része meghódol. A vereség pánikja a nyugati gótokat is átűzi a Dunán. Most történt meg először, hogy egy egész nép, kétszázezer ember fiastól-asszonyostól lépte át a birodalom határát. Félelmetes erő ez, ha meggondoljuk, hogy e nép minden harmadik embere fegyveres férfi volt. A hátrányban lévő civilizáció, ahol húszra ha esik egy katona, alkudozni kénytelen velük, s mint határvédő „szövetségeseket” telepíti le Mösiában, földdel, adóval, s királyuk magiszter militum címével fizetve meg szolgálatuk. A látszat meg van mentve, de a szövetségesek farkasok az akolban. 378-ban magát a császárt is tönkreverik és megölik, s Theodosiusnak, az új császárnak, minden erejét össze kell szednie, hogy megfékezze őket. Hogy Konstantinápolytól messzebb legyenek, fia, Arcadius Illíriumban ad nekik szállást, fölemelt pénzsegítséget. Csakhogy a hun a többi keleti germán népnek sem kívánatos szomszéd. 411-ben a Közép-Duna táján lakó vandálok indulnak meg nyugat felé; magukkal rántják az útjukba eső svéveket, burgundokat, s Szilveszter-éjjel Basel körül átlépik a nyugati határt. Ugyanaz a mese, ami keleten. A római tábornok feltartóztatja, még meg is veri őket, de végül belőlük is szövetségesek lesznek. A burgundok: a Rhône és az Alpok közt kapnak földet, a vandálok és svévek vad vándorlás után Hispániában vállalják el a foederatus címet. Az Itáliát környező nagy tartományokban, Hispániában, Galliában, Illíriában, mindenütt ott vannak most már a lakosság közé ékelten a barbár szövetségesek, s hála a bizánci diplomáciának, Itália sem menekszik meg tőlük.

A nagy Theodosius két fia, Honorius és Arcadius körül két gyűlölködő udvar befejezi Nyugat és Bizánc szétválasztását, s ha Honoriusnak van egy kitűnő tábornoka: Stilichón, aki a betörő barbárokat sorra veri, a bizánci császároknak van pénzük és fortélyuk, mellyel a Konstantinápolyra néző barbárokat Itália felé terelik. A nyugati gótok nagyravágyó királya, Alaric, eleinte a Balkánt pusztítja, de az ő ösztönzésükre, 400-tól, már az itáliai lejárókat feszegeti. Ennek az első Itália-szomjas barbárnak nincs sok szerencséje. Eleinte Stilichón veri meg, később az éhínség. 410-ben többszöri ostrom után beveszi s kirabolja Rómát, csak a templomokat hagyva érintetlenül; a milánói császártól azonban sem földet, sem búzát nem tud kicsikarni, s éhségében flottát szerel fel, hogy Afrikába, a búzaparadicsomba keljen át, ahonnan hatalmas hajókat látott az ostiai kikötőbe befutni. A vihar az ügyetlen hajósokat partra veti, s a király ott hal meg, csalódottan. Utóda egy római sereg szeme láttára Itálián át Galliába kerül, s végül is 94Aquitániában, a mai Bordeaux táján állapodik meg; természetesen mint „szövetséges”. Az első nagy népmozgás a vandálok költözésével ér véget, akik 429-ben átkelnek Gibraltárnál a szoroson, s egy év múlva övék Karthágó, a búzaparadicsom, melyre Alaric vágyott. Helyüket a nyugati gótok foglalják el, akiket Róma mint szövetségesüket uszított rájuk. 435-től Róma a vandáloknak is megadja a foederati címet, úgyhogy a germán népek első rajának a provinciákban ekkor már mindenütt törvény biztosította szállásuk van. A frankok, Rómának kezdettől szövetségesei, Észak-Galliában tanyáznak, a burgundok a róluk elnevezett területen, a nyugati gótok a Loire-tól délnyugatra és Hispániában, a vandálok, velük az alán és svév törmelék, Afrikában.

A második népmozgás 451-ben indult meg a birodalom ellen, de nem germán módra, hanem a hun népnek alávetve. Azok a germán népek, amelyek nem szorultak át a birodalomba (az északnyugati szász, jut, angol csoport kivételével), tehát a keleti gótok, gepidák, longobárdok, a svévek egyrésze, rugok, skirek, a 4. század végére mind hun fennhatóság alá kerültek. A hun birodalom vagy inkább népgörgeteg csak szervezetében volt török; vérre, különösen a nyugati részeken, legalább annyira volt germán, mint hun. A germánok alávetették magukat a törzsi partikularizmusuk fölé került szervező erőnek, a hunok pedig a leigázottak anyagi kultúráját vették át. Félszázad alatt sokat tanultak. Abból a lóhoz nőtt, kecskebőr lábbelijében járni is üggyel-bajjal tudó, házat, földmívelést nem ismerő népből, aminek Ammianus Marcellinus festi le a 4. század végén a kicsiny, szakálltalan, eunuch képű hunt, Attila korára, amikor Priscos rétor mint a bizánci császár követe keresi fel, faházaiban fényűzéshez szokó, kereveten római módra lakomázó, ékszer-, ötvösmű-, szőnyegkedvelő nép lett, mely a Konstantinápolyon behajtott, egyre följebb srófolt adót Duna menti vásárokon adja vissza Bizánc kereskedőinek.

A politikai hatalmát a Dunától a Kaukázusig kiterjesztő birodalomnak 446 óta, amióta Rua vezér két fia, Attila s Buda közt az elsőségi harc eldőlt, a nagy népgörgeteget összefogni, irányítani tudó királya van. A fakupából ivó, de hatalomszomjában telhetetlen Attila két birodalom közt választhat, melyiket zsarolja meg. Elébb Konstantinápoly ellen fordul, a Tisza vidékéről egész Nisig pusztítja Mösiát, s hihetetlen adót csikar ki, de döntő rohamát, mint Alaric, végül ő is Nyugat ellen fordítja. Honoriát, a császárlányt követeli, de a barbár települőktől amúgy is felbolygatott császárságra gondolt. 451-ben a Rajnán át Galliába ront; a csata a mai Troyes-nél (és nem Catalaunumnál, mint a krónikák megörökítették) nemcsak Attila hunjai s Aetius légiói közt folyt, hanem a két birodalom germánjai közt is. A nyugati és keleti gótok például mint latinok és hunok gyilkolták itt egymást. Aetius győ95zött, de Attila a következő évben már Itáliára szállt le, s Aquilea bevétele után Paviáig jutott. A ravennai kormány megbízottai Leo római püspökkel az élükön, ott járultak elé s fogadtatták el vele a birodalmat eléggé megalázó békeajánlatukat. Szerencséjükre Attila még abban az esztendőben meghal; fiai örökösödési harcában a hun birodalom dunai germán fele kivívja függetlenségét, s a török elem a Duna alsó folyásához, a dél-orosz síkságra szorul vissza, a sztyeppe új hódítóját várva új rohamra, új vállalkozásra.

A hun birodalom elolvadása után felszabadult germán népek közül most a keleti gótok vannak a legközelebb a két birodalomhoz. Attila halála óta mint „szövetségesek” bírják Pannóniát, s ahogy felocsúdnak, ők is a Balkánt kezdik pusztítani. A keleti császár végre is a régi recept szerint szabadul; királyukat, Theodorikot, magister militumnak nevezi ki, s a nyugaton bitorló Odoaker elűzésével bízza meg. Ez a Theodorik húsz éven át volt Konstantinápolyban túsz. Írni sosem tanult meg, de egy analfabéta lángész fájdalmas sznobizmusával tisztelte a műveltséget. Zeno császár nem találhatott volna alkalmasabb embert Itáliának, s alkalmasabb célt Theodoriknak. 488 őszén a gót nép fölkerekedik, s 493-ra a Ravennába szorult Odoacer megadja magát. A barbár, aki az utolsó császárt meggyilkolta, úgy pusztul el, mint az: a szíves Theodorik hátulról szúrja le egy lakomán.

Az ő betelepülésével, melyet néhány év múlva Bizánc is elismer, a népvándorlás első szakasza véget ért. Mint Galliának, Hispániának, Afrikának, Itáliának is megvan a maga „szövetségese”. Némiképp másként cserélt gazdát a legészakibb tartomány, Britannia, melyet a légiók már 407-ben kiürítettek, de a császári hajóraj még harminc éven át megvédett a jütök, angolok s szászok kalózhajói ellen. A század közepétől szívós, kegyetlen harc kezdődik itt a délkeleten partra szállt germánok és bretonok közt, melyből a Sziget keleti felében új, tisztára germán jellegű királyságok formálódnak ki. Germánia lassan megürül a germánoktól, a longobárdok a keleti gótok helyébe szállnak le, a gepidák Erdélybe költöznek. A nyugati erdőkben már csak a frízek, szászok és türingiaiak várják térítőiket, Germánia keleti részére szláv népek húzódnak be.

2.
Barbár királyságok

Nyugaton Aetius óta nincs komoly központi hatalom, s 476 óta, amikor Odoaker a császári jelvényeket becsomagolta s Konstantinápolyba küldte át, nincs császár sem. A birodalom, mint ezt a küldemény is bizonyítja, elvben még mindig megvan, a barbárok a bizánci 96császárok trónra léptétől számítják az éveket, templomaikban még imádkoznak is érte, de Konstantinápoly messze van, s a császár jogának nincs olyan hosszú keze, hogy e „szövetséges” királyokig érjen. Természetes, hogy ilyen viszonyok közt a katona barbárok a polgári kormányzatra is ráteszik a kezüket. Nincs többé meg a ravennai Palota hivatalnokkarával, a nagy kerületek prefektúrái, de még a dioecesisek is értelmüket vesztették e szétszakadt birodalomban. Egy-két provinciára szűkül az egy helyről kormányozható világ, s ennek a feje nem is lehet más, mint az egyetlen, akinek hatalma is van: a barbár király, a hatáskörébe eső, gazdátlan rómaiaknak is királyuk.

Nyugatnak ez a széttöredezése germán királyságokra sokat foglalkoztatta a történészeket. Két népelem ömlött itt össze, a római műveltségű bennszülött s a jövevény germán. A kultúra, mely egyesülésük után keletkezett az elpusztított földön, sokban különbözött a régitől. Mivel a történészek egyrésze a rómaiakhoz, a másik a germánokhoz érezte magát közelebb, a barbárok szerepét az új kultúra létrejöttében hol túlozták, hol kisebbítették. A németek a hosszú békében elpuhult birodalommal szemben, mely a szolganépek közös akla volt, szívesen hivatkoztak a germán erdőkre, ahonnan szabadságot szerető, uralkodni született férfiemberek szálltak le Rómára, a fáradt civilizációt megtermékenyíteni. A franciáknak, érthetően, nem tetszett a barbárságnak ez a felmagasztalása, s a germánok szerepét vagy gyűlöletesnek vagy jelentéktelennek tüntették fel, semmiképp sem termékenyítőnek. Fustel de Coulanges közel hatvan éve már, páratlan remekműben szállt szembe ezzel a barbárságot eszményítő felfogással. Szerinte a gallok (elsősorban gall intézményekről szól) nem voltak elpuhultak. Az utolsó császárszázad legjobb katonái innen kerültek ki, s a barbároknak, akik nem voltak hódítók, csak azért nem álltak ellen, mert mint római katonák telepedtek le közébük. Galliában ekkor már mindennaposak voltak a rekviráló jeggyel megjelenő barbár csapatok, s törvény szabályozta, hogy a nagybirtokok, a „villák” tulajdonosai, szükség esetén ellássák s központi épületük egyharmadát is rendelkezésükre bocsássák. Az új barbárok kellemetlenebbek és garázdábbak voltak, mint a régiek, de garázdaságaikat törvényes alapon űzték; a polgárok átmeneti csapásnak tekintették őket, s elvonulásukért imádkoztak. „Hogy kívánod, hogy nászéneket írjak neked, írja Sidonius Apollinarius egy versében, amikor e hosszúhajúak serege vesz körül, s nyelvük rekedt szava süketít. A részeg burgund énekét hallom, s költői vénám befagy. Múzsám nem tud többé hatlábú verset készíteni, mióta e hétlábú patrónusokat látja. Boldog vagy, hogy nem érzed tízszer minden reggel sörszagukat. Mert napfölkeltétől jönnek s üdvözölnek ben97nünket ezek az órjások, mintha mi lennénk a nagyapjuk.” Milyen hódítók azok, akik üdvözléseikkel válnak terhesekké? Barbárok és római bennszülöttek közt mindennapos volt, természetes az összetűzés, de viszonyuk sosem volt a hódított és leigázott viszonya. A barbár királyok római jog szerint uralkodtak, a császárságot majmolták, tógát öltenek, „szent palota” volt székhelyük neve, s comesekkel és magiszterekkel veszik magukat körül. Főembereik közt igen sok a római. A tisztviselőkhöz intézett levélben a frank királyok azt kívánják, hogy az egész ország lakossága, frank, római, burgund, minden faj népe békében éljen kormányzata alatt. Mindenik nép a maga törvénye szerint él, de semmi bizonyíték sincs rá, hogy a franknak több állampolgári joga volna, mint a rómainak. Van frank rabszolga is, a nagybirtokosok jórésze pedig továbbra is bennszülött. A frank előkelőket bőségesen kielégíthették a közbirtokból. Igaz, hogy a száli frankok törvénykönyvében a római rovására elkövetett sértésért kisebb kártérítés jár, mintha frankot ér az. Az ütésért, mely egy fogat vág ki, ha az áldozat frank, 5 solidus jár, ha római 3, ilyesféle az arány gyilkosságnál is. Fustel de Coulanges szerint a frank itt nem germánt, hanem szabadot, a római nem bennszülöttet, hanem római jog szerint felszabadítottat jelent. A keresztény írók, Salvianus vagy Prosper túlozták a barbár pusztítást. „Ha az óceán kiöntött volna rá, nem lehetne pusztább Gallia”, mondja Prosper, de másutt már a keresztény bennszülöttek tékozlásáról beszélnek. Az 5–6. század bő emlékeiből, versekből, szentek életéből, krónikákból egy rafinált, jómódú társadalom bontakozik ki, melyben a barbárok a germán erdőkről csakhamar megfeledkeznek. A régi „gemeindék” népgyűléseinek semmi közük a századok múlva fellépő népképviseleti intézményekhez. A germán királyok udvarában nagyobb a szervilizmus, mint a császárokéban; a Mars-mezőn az uralkodó csak fegyvervizitre gyűjti össze embereit, s ha a király vagy meghatalmazottja ítél, a tanács legfeljebb jogi felvilágosítást ad, az ítéletbe beleszólás nincs.

Fustel de Coulanges beállításában sok a paradox. A római hagyományba beilleszkedő barbárokat, Germánia menekültjeit, túl engedelmesnek festi, de hogy miért lett a Rajna a barbár hódítás után is germán–latin határ, azt paradoxonával nagyszerűen megmagyarázza. A germán hódítás Galliában egész más volt, mint Britanniában, ahova az angolszászok zárt tömbben nyomultak előre, a bennszülött népet és nyelvét maguk előtt hajtva. A barbárok, kissé korlátolt fiakként, de Róma örökébe ültek, s vadászó, pocsékló udvartartásukkal villáról villára vándorolva: egyforma örömmel élték föl a római termést, s adták ki a római mintát másoló ediktumaikat. Két98ségtelen, hogy e királyok nem szívesen emlékeztek a germán erdőkre, s ami emlékeztette őket, siettek eltüntetni. Germániában a népgyűlés parancsolt, de a császárok szívesebben tárgyaltak egy emberrel, a királlyal, mint a százfejű népgyűléssel. A gazdag szállás után sóvárgó barbárok nevében a király kötött szerződést, s ő kapta a magister militum rangot. A lakosság szemében ő volt az egyetlen, akihez mint császári tisztviselőhöz fordulhattak. S amikor a császári háttér a király mögül végképp eltűnt, a gazdátlan lakosság természetszerűen őrá ruházta a császárnak járó tekintélyt, a császártól járó védelem fejében. De a királynak is természetes szövetségese volt ez a védelemre váró nagy tömeg, mely szorultságában csak a monarchiába kapaszkodhatott, s reménységével a barbárok szemében is emelte a királyi tekintélyt. A választott uralkodó, akire már a felelős vezetőt követelő vándorlás is kivételes hatalmat ruházott, nagyobb feltűnés nélkül vált a település helyén korlátlan királlyá. Az uralkodók, püspök tanácsadóik, latin írnokaik s az udvarló bennszülött nagybirtokosok körében gyorsan romanizálódnak. Barbár és római szemükben egyre inkább egyenrangú polgárok lesznek, akiket a monarchia egyképp felhasználhat a maga céljaira. A királyságokat végül is a bennszülöttek támogatása tartja fenn.

Látszólag ellentmond ennek a barbár királyságok sorsa. A négy európai barbár királyság közül egyik sem járt úgy a rómaiak kedvében, mint a keleti gótoké Theodorik alatt. Amikor Odoaker legyőzése után Rómába vonult, ariánus létére elébb a Szent Péter-templomba ment, s onnan Hadrián hídján a curiába, ahol e kor legfényesebb latinja, Boethius üdvözli. Az írástudatlan, latint törő király ígéretet tesz, hogy Rómát régi fényében fenntartani kötelességének tekinti. Uralkodói programja: a rómaiak éljenek tovább a civilizációnak, a gótok pedig majd megvédik őket. Külön hivatalnokot állít az emlékművek, vízvezetékek oltalmára, szigorú rendelettel védi Róma márványlakosságát, a több ezernyi szobrot, a rómaiak fosztogató kedvétől. Kancellárja: Cassiodorus, a legkisebb ürügyön nagy bölcseleti és történelmi fejtegetéseket föltaláló kiáltványokban és levelekben közli királya szándékait. Megint van olaj és húsosztás. A kétszázezer főt befogadó Cirkuszban, melyet Róma nem tud többé megtölteni, konstantinápolyi kocsisok osztják pártokra a közönséget, s szenátorok nyaralói népesítik be a tájat az aurelianusi falakon kívül, melyek megint egy Roma felixet körítenek. Theodorik királyságának ötven évvel az alapító halála után még sincs nyoma sem. A galliai királyságok körül pedig épp a legkevésbé romanizálódott frank dönti meg Klodvig alatt a jóval rómaiabbakat. A nyugati gótokat 500-ban átveti a Pireneusokon, a burgundokét, melyet eddig is csak Theodorik 99szövetsége tartott fenn, Theodorik halála után kebelezi be. Míg a nyugati gótok törvénykönyve a bizánci kódex hatása alatt készült, s a kereskedelmi és örökösödési jogot csekély változtatással vette át, a Germániával érintkező frankoknál még gyakori a kártérítés (Weregeld), mely a vérbosszúnak igyekszik elejét venni. S Gallia mégis ezeké a germánabb germánoké lesz. Nem arra vall ez, hogy mégis csak barbárságra volt szüksége ennek a békéjében szétesett civilizációnak?

Sajnos a germán erdőknek ezzel az érvvel sincs szerencséjük. Klodvignak nem azért sikerült Galliát uralma alá vetnie, mert barbár volt, hanem mert katolikus. Nyugaton e kor emberei közt vallás és vallás nagyobb határ volt, mint eredet vagy akár műveltség. Keservesen kellett tapasztalnia ezt az ariánus Theodoriknak. A rómaiak elfogadták gondoskodását, de egyetlen patriotizmusuk: a katolicizmus, nem tudta megbocsátani neki eretnekségét. A háta mögött Bizánccal alkudoznak, s Boethius (aki kivégeztetése előtt egy Senecához méltó könyvet ír a vallásviták korában a Filozófia vigasztalásáról) az elkedvetlenedett király jogos vagy jogtalan haragjának esett áldozatul. A nyugati gótokat és burgundokat is az arianizmus veszti el. Klodvignak épp az volt a szerencséje, hogy csak 490 körül keresztelkedett meg, s az ariánus királyok lázadozó papjai a katolikus hit neofita bajnokát tisztelhették benne.

De ha a germán hatás ködös és mitologikus elképzelését a tények meg is tépázzák, a civilizáció legnagyobb barátja sem tüntetheti azt el adatok és szenvedélyek ügyes csoportosításával. Ha a barbárok csak a birodalmat bontották is le a provinciák feje fölül, hatásuk a további fejlődésre már megmérhetetlen. Róma nemcsak egy állam, de egy szellemi diszciplína is volt, mely a beolvasztott tartományok alaptermészetét évszázadokra elföldte. Amikor az ember egy nagy társaság közös szokásjogába beáll, mindig felad valamit önmagából, amit, ha remete lesz, lassacskán megint visszakap. A rómaiak túl sok civilizációt és túl kevés vért adtak ahhoz a provinciáknak, hogy az alaptermészetet gyökerében megváltoztassák. A történelemben is vannak visszaütések, mint az életben; Bizánc, láttuk, ilyen visszaütésből született. Ugyanezt figyelhetjük meg a széttagolt Nyugaton, elsősorban Galliában. Amikor Caesar a keltákat meghódította, apró tájhazák népei marakodtak, s erődített kicsiny városokból fényes nemesi hadak szálltak ki egymás ellen. A középkori Gallia jobban hasonlít a római hódítás előttihez, mint amelyet a barbárok találtak itt. A zűrzavar a kelta lélek olyan tulajdonságát hozta fel, amely a hosszú béke alatt nyugodtan elandaloghatott. S a zűrzavart mégiscsak a germánok oltották be ebbe a földbe.

100
3.
Justinianus és Theodora

A római birodalom több volt, mint állam. Fogalom volt, mely túlélte a jelölt valóságot; a barbárok szétroncsolhatták finom szervezetét, a fogalmat eszükből nem irthatták ki. Amíg volt császár, nem feszélyezték magukat tőle; nem volt, s ők még mindig maguk fölött érezték, messze, igaz, mint az Úristent. Nemcsak Odoaker küldte Konstantinápolyba a Nyugaton fölöslegessé vált császári jelvényeket, a frank egyház még a 6. században is imádkozott a bizánci császárért. Erre a tiszteletre támaszkodva egy nagy energia még mindig megkísérelhette, a történelmi erőkkel szemben, a Birodalom feltámasztását. Justinianus megkísérelte.

A történelem egyik legcsodálatosabb alakja. 527-ben Theodorik utolsó éveiben egy katonalázadás Justint, a hetvenesztendős, paraszt származású tábornokot dobja a császári trónra. A derék és tudatlan hadastyán nem sokat tud kezdeni e szokatlan helyen, ha mellette nincs unokaöccse, a lángeszű parasztsarj. Justinianus a feltörekvők mohóságával veti magát az uralkodásba, s nagybátyja halála után közel ötven éven át ül a császári trónban. Nagy, mint Caesar, és hiú, mint egy gyerek. Dicsekvései, mámoros önmagasztalásai a parasztot mutatják, aki már-már romlatlan önfeledtséggel élvezi a keleti hódolatot. Alkotásai, álmai azonban azt bizonyítják, hogy e hanyatló században kivételes érzéke volt a nagy dolgokhoz. Felesége, Theodora, még nála is homályosabb származású, s talán nála is eszesebb. Apja a Hippodrom medvéit őrizte, ő maga mint cirkuszi színésznő, botrányairól volt híres. Justinianus megszerette, s császárné lett belőle; a ravennai Szent Vitál-kápolnában ő is ott van Justinianus mellett a mozaikokon, mint ahogy ott volt a Nika-lázadáskor, amikor harmincezer embert vertek agyon a lóversenytéren, s Justiniant Theodora beszéde mentette meg. Uralkodásuk alatt bőven volt éhség, pestis, háború, de ők páratlan erejükkel fölülmaradtak, s csodálatosat alkottak. Ketten egymás mellett Bizánc két hajlandóságát testesítették meg. A férfi az álmodó, a római birodalmat akarta visszaállítani; az asszony a keleti birodalmat érezte a talpa alatt. Justinianus szándékából lett program, de az asszony ösztöne sokszorosan ellensúlyozta. A nyugati birodalom átmenetileg megvalósult, a keleti azonban mint valóság megmaradt.

Mind a ketten szenvedélyes teológusok voltak, nem minden politikai mellékíz nélkül. A megtestesüléstan mögött nagy faji ellentétek bújtak meg a keleti tartományokban. Az alexandriai és konstantinápolyi patriarchák, hogy fölülemelkedjenek, eretnekséget bizonyítanak egymásra. A 4. században Alexandria ítélteti el Nestor konstantinápolyi pátriárkát, aki Jézusban az isteni és emberi természetet 101túlságosan különválasztotta, s Máriát, az istenszülőt megsértette. De Alexandria túlmegy győzelmében a mértéken; Jézusban már csak isteni természetet lát (ez az „egytermészetű” monofizita-tanítás), melyet Nagy Leó vezetésével a kalkedóni zsinat ítélt el. A monofiziták azonban nem nyugodtak bele vereségükbe, s Egyiptomban, Szíriában szakadár felekezeteket alkottak. Theodora fölismerte ezek mögött az eretnekségek mögött a keleti tartományok elválási törekvését, melyet a császári adószedők is tüzeltek, s ki szerette volna békíteni őket. Justinianus azonban a Nyugatot akarta lekenyerezni, s hogy a pápának kedvében járjon, kérlelhetetlen üldözést rendezett a monofiziták ellen.

A barbárok ariánusok voltak; Justiniánnak, ha Nyugatot akarta, minden oka megvolt rá, hogy jó katolikus legyen. Birodalmi tervei így függnek össze Róma iránti hajlamával. Amikor vezérét, Belizárt 531-ben 10.000 gyalogossal és 5000 lovassal hajóra ülteti, nemcsak a vandáloktól bitorolt Afrikát csatolja újra fennhatósága alá, az afrikai katolikusokat is ő szabadítja fel az eretnekek alól. Hadjáratai egyszerre birodalmi és vallásháborúk. Idejük és sikerük változó. A vandál királyság néhány hét alatt esett el, a keleti gótok végső megtörése egy gyors siker után még húsz évbe kerül. A hadjáratot 552-ben fejezi be Narses, a heréltek lélektanát megcáfoló herélt. Ekkor már Hispánia déli felét is elragadta a nyugati gótoktól, s a Földközi-tenger, egész Herkules oszlopáig, megint római víz. A siker s a Theodora éber ösztöne most már a pápa becsületét is leszállítja. Vigiliust Konstantinápolyba hurcoltatja, s ott előbb Theodora, aztán Justinian teológiai álláspontját kell szentesítenie. Nagy sérelem Nyugaton, de mindennapi eset a bizánci cezaropapista felfogás szerint.

E hadjáratok Justiniannak sok pénzébe kerültek, s míg ő a vandálokkal és gótokkal harcolt, a birodalom északi és keleti peremén türelmetlen ellenfelek feszegették a határt. Justinian tökéletesítette az adóprést s visszatartotta a szorongatókat. Az Antiochiáig nyomuló perzsáktól néhány vereség után adón vette meg ötven évre a békét, a Dunánál álló hun, herul, longobárd népekből pedig függő szövetségeseket csinált. Kis-Ázsiában még most is láthatók a fal elpusztíthatatlan őrtornyai, melyekkel a határt megerősítette. Külön katona telepesek, a „limitanci” őrizték az új kínai falat, mely mögött a pompakedvelő császár nyugodtan építhette Konstantinápolyát. Bizánc az ő uralma alatt delelt. A Hagia Sophia fogalmat adhat az emberről, aki ilyet kívánt művészeitől. A falakon körös-körül két sor oszlop tart egymás fölött megszámlálhatatlan ívet. Az oldalfalak íveket, oszlopokat összefogó boltja, s a tagolt kupolájú apszis fölött pedig, mint minden föltörésnek és befejezésnek fölötte álló ég (melyben vágy és vég: egy), lebeg 102a kupola. E kupola alá megvan most már az ének is: Romanos, a költő ekkor írja himnuszait.

Minden azt mutatja, hogy Nagy Konstantin birodalma újra összeállt, s a barbárok uralma százesztendős lidércnyomás volt. Minden, csak az adófizetők állapota nem. Justinianus aránytalan vállalkozása kimerítette a tartományokat, melyekből táplálkozni kellett, és kimerítette az özvegy császárt is, aki uralkodása utolsó éveiben sorsukra bízta a dolgokat. Kelet túl sokat sajtolt ki magából a birodalomért, melyhez nem sok köze volt már, s melynek hozzá sem volt köze. A népvándorlás új hulláma Theodorát igazolta; Justinianus latin világa összedőlt, nem maradt meg belőle csak a Codex Justiniani, a nagy latin törvénygyűjtemény. Ennek azonban nagy része volt abban, hogy a nyugati birodalom századok múlva megszülethetett.

4.
Nagy Gergely és Heraclius

A csodálatos mód még egyszer helyreállított Mediterrán Világ, hiába kerítették minden eddiginél hatalmasabb erődítmények, nem soká maradhatott egyben; Justinianus még él, s már megindult a sűrű északról (melyet Paulus Diaconus, a longobárdok történetírója, a beteges déllel szemben az egészséges férfiak tenyésztelepének tekint) a népvándorlás második özöne; mondhatjuk nyugodtan: egy második népvándorlás. A három népelem viszonya ugyanaz, mint kétszáz év előtt. A kínai civilizációra rátelepedett nomád népeket, a hunokat kiszorító juan-juanokat és az India-hódító hephtalitokat, új sztyeppehullám borítja el: a turk. A rabságba bele nem nyugvó népelemek: a hunok útján, a Kaspi és Urál közén avar néven megint Európába törnek, magukba szedik a Fekete-tenger északi partján ülő hun maradványokat, s a század elején a Dnyeszter táján, a mai Románia területét elfoglaló gepidák szomszédságába kerülnek. A gepidák szomszédai Pannónia felől az Elba vidékéről lehúzódott longobárdok. Avarok és longobárdok az útjukba eső gepidákat közös erővel pusztítják el, de a győzelem a longobárdok számára is barátságtalanná teszi Pannóniát; 368-ban Alboin királyuk alatt fölkerekednek a Tiszát nyargaló avar lovasok elől, s a Dráva felső folyásán és a Pedil-szoroson a mai Friaulon át a Pó-síkságra ereszkednek. A törökök így megint belöktek egy germán népet a birodalomba, ezenkívül az ürülő helyek felé ekkor már mozgásban levő emberköd: a szlávság vándorlását is meggyorsítják, s szétfolyó törzsszövetségeiknek, melyeket embergyepűként használtak maguk körül, némi politikai kohéziót is adtak. Lengyelország, Csehország területét elöntik a szlávok, s a gótok és hunok által megritkított 103Balkánon az avar hódítók és az új szláv települők együtt törnek a déli városok, Thessalonika és Konstantinápoly felé. Justinianus unokaöccse és utóda (aki Theodora egy unokahúgával, Pulchériával a nagy házaspárt kevesebb körültekintéssel s több gőggel utánozza), a perzsáknak is megtagadja az adófizetést, s ezzel birodalmát keletről is bekeríti. A hispániai tengerparton a nyugati gótok törnek elő, Afrikát a mór törzsek nyugtalanítják.

Ebben az özönvízben a justinianusi hódítás részei szilárdságuk sorrendjében merülnek alá. Nyugaton a hispániai tengerpart elvész, a longobárdok pedig védtelen találják Narses erőd-övét; Pádua ellenáll, s tartja Ravenna felé az utat, de Vicenza s Verona bevétele után Milánó és a Pó-völgye megnyílik, s a termékeny síkság egykettőre teleszóródik, mint az északi olasz helynevek máig is jelzik, „fara”, azaz nemzetség településekkel. Itália Alboinban másfajta urat kapott, mint Theodorik volt. Ez nem mint szövetséges, hanem mint hódító jött, a civilizációt nem védeni akarta, hanem tobzódni belőle. A római földesurakat legyilkoltatta, elűzte; villáikon ariánus longobárdok rendezkedtek be, a papi jószág az ariánus hódító kezébe került. Róma szerencséjére, a király időben meghalt (állítólag a gepida királylány ölette meg, akit az apja koponyájából készült serlegből inni kényszerített), a hódító horda hercegségekre szakadt, ami a hódítást meglassította. De Itália katonai ellátása így is oly tökéletes volt, hogy Közép-Itáliába is beékelhettek két hercegséget, a spoletóit és beneventit, ahonnan a pápát és Nápolyt szorongatták; a határőrvidékké vált Ravennában is csak a hercegek megvásárlásával tarthatta fenn magát a császár helytartója.

A birodalom keleti részében az ellenállás erősebb volt. A kegyetlen lovasok s a foglyaik fejét bottal szétzúzó szlávok ellen Justinianus utódai évről évre kivonulnak; Mauritius császár a Tisza vidékére is feljut, s a perzsákat egy rövid ideig tartó békében Örményország átadására kényszeríti. Szigora és takarékossága miatt a hadsereg föllázad ellene, s az ellencsászár szeme láttára végezteti ki öt fiát s utána magát. Sajnos, az erő, mely elég a főváros terrorizálására, kevés az ellenség feltartóztatására. A perzsák még egyszer átnyargalnak a világon, melynek műveltsége a legrégibb s ellenállása a legkisebb. Khosran Jeruzsálemben negyvenezer keresztényt hány kardélre, Keletre hurcolja a legfontosabb ereklyéket, meghódítja Szíriát, Örményországot, Egyiptomot, s 619-ben Kis-Ázsia szívében áll. Az avarok és szlávok ugyanekkor Konstantinápolyig nyomulnak, áttörik a külső falat, s a világ fővárosa semmivel sincs rózsásabb helyzetben, mint a régi volt, a longobárd ostrom alatt, huszonöt évvel elébb.

A Mediterrán Világnak ebben a válságos három-négy évtizedében két név merült fel, mint a két birodalomrész erényeinek összegezése, 104kétféle kard a közös veszélyben: Nyugaton a Gergely pápáé, Keleten a Heracliusé. Gergely pápa azok közé az emberek közé tartozik, akikben egy egész kort lehet szemléltetőn összesűríteni. A 6. században a nyugati katolicizmus nagyot változott. Az antiknak és a keletnek egyre kevesebb befolyása van rá. Maga a főváros, Róma a gót–bizánci háborúk alatt kezd középkori, keresztény várossá válni. Nincs több cirkuszi játék, a termákba a vízvezeték nem szállít több vizet. A pusztulásnak induló műemlékek kövét széthordják, a roskadozó császári palotában egy bizánci dux ül s ázsiai tábornokok. A régifajta műveltség nem kötelező többé. A literátorok helyét új, komorabb nép foglalja el: a szerzetesek. A Kelet tele volt ekkor már az egyiptomi Szent Antal példáját követő remetékkel, s az oszlopra költöző remeték közül Konstantinápolyban is élt egy, akinek a feje fölé az aggódó Theodora császárnő ereszt építtetett. E remeték azonban, akik ekkortájt már Rómában is elszaporodtak, elvesztek a társadalomra. Hiszen épp azért húzódtak félre, hogy a társadalmat a túlvilágra vagy az utolsó ítéletre készülő testükről még itt a földön lesikálják. Benedek, ez a művelt és megcsömörlött római, gondolt rá először, hogy a világból kihúzódókat az innenső és túlsó világ közt: a szentek köztársaságába egyesítse. Elébb az Anio festői völgyében, Róma mellett, szervez tizenkét kicsi kolostort, de amikor ide római hetérák tolakodnak be, abban az évben, melyben Justinianus Athénből az utolsó filozófusokat elűzte, a Casino hegyére költözködik. A szerzetesség a szervező Rómára valló alkotás, s kolostorainak az a szerepe lesz a világ meghódításában, ami hajdan a római katonagyarmatoknak. A nagy literátor, Cassiodorus, aki több, mint százéves korában a maga alapította monostorban halt meg: még hallhat az első térítőkről, akik a szaporodó kolostorokból Szicíliába és Galliába rajzanak ki. Egy római nemes hölgy: Marcella az Aventinuson lévő kastélyát rendezi be női szerzetesek részére apácazárdának. A longobárd felhők alatt szorongó Itália jobbjai, miután államuk elveszett, alig találhatnak különb államot ezeknél az Isten tenyerére épített köztársaságoknál. A kolostorok elszaporodnak, s mialatt Veronában a barbár király apósa koponyájából iszik, a legelőkelőbb Ancius nemzetség egyik sarja, volt római prefektus, minden vagyonával ebbe a világ felé lepecsételt másik államba lép át. A pápaságnak azonban szüksége van rá, Konstantinápolyba küldik az udvarhoz apokrisiarnak, azaz ügyvivőnek. Jellemző Nyugat és Kelet viszonyára, hogy noha kilenc évig van ott, barátja a császár Mauritiusnak, s műveltségével nyugaton századokra ő a legnagyobb tekintély, görögül mégsem tanul meg. Szent Ágoston haragja a „graecas litteras” iránt ekkor már kölcsönös közöny. A keletiek éppoly kevéssé értik a latint, mint a nyugatiak a görögöt. 105A longobárd háborúk még jobban meglazítják az összeköttetést. 578-ban először történik meg, hogy egy pápát császári megerősítés nélkül iktatnak be, mert sem dux, sem magister militum nincs a városban. A bizánci védelem elégtelen a longobárdok kiverésére, s Közép-Itáliának meg kell barátkozni vele, hogy maga védje meg magát. Az egyház a sok csalódott ember ajándékából ekkor már a legnagyobb birtokos, s a civil hatóság bomlásával a közigazgatás és népélelmezés gondja is ráhárul. A hatalom Bizáncé, de a lelkek Rómára néznek, s a volt konstantinápolyi ügyvivő olyan ember, aki megfelel a várakozásoknak.

Amikor Gergely pápa trónra lép, a Tiberis kiárad, az áradat elviszi a magtárakat s itthagyja a pestist. A pápa homíliákban szorítja bűnbánatra Rómát, s a százával kidűlő pestisesek hullái közt egy vezeklő néppel jár a mártírok templomai közt. Az üres edény érce megolvad – idézi Ezékielt a Római Birodalom fölött. A longobárdokat a hullára szálló keselyűkhöz hasonlítja, de amikor Róma háromszori ostromában igazán rászállnak, mindent elkövet, hogy visszafordítsa őket. A szerzetes és a hajdani külügyi megbízott egyensúlyt tart ebben az emberben, akit a középkor Jób könyvének allegorikus magyarázatáért csodált, s sírverse, mint Britannia térítőjét magasztalt. A császár felé a birodalom első püspöke még csak, akit világi fölöttese, a ravennai helytartó nem egyszer megaláz, kelet „oekumenikus” pátriárkájával szemben hatalmát még alig érvényesítheti, de a nyugati barbár országokban már önálló politikát űz: megtéríti az ariánus nyugati gót királyt; a longobárdok katolikus királynőjén át az eretnek hódítót igyekszik pacifikálni, a frankokat, egy másik királyné segélyével, a longobárdok hátába tereli. Ugyanez a királynő egyengeti egy új Ágoston s negyven társa útját Britanniába, Kent pogány királyához és katolikus királynőjéhez, a mártírhalál felé. Roppant bizonytalan, ködbe vesző vállalkozások ezek ebben a kiterjedő világegyetemben, ahol Konstantinápoly Rómától már négy hónapra van, a megtérített gót királytól kétévenként érkezik egy levél, s Angliát a szójáték iránt még nem egészen érzéketlen egyházfő a római rabszolgapiac angyalarcú angol ifjai közt fedezi fel. De Rómának ez a ködbe vesző Nyugat a jövője, s Gergely uralkodásában ott csírázik az egész 8. század, mely a pápaságot Bizánctól végleg elválasztja, s szelleme a középkor nagy pápáinak az útját írja elő.

E korszak másik hőse Heraclius, Afrika kormányzójának volt fia, s a katona-császárral elégedetlen párthívei szólították a trónra. Uralma első éveire esik a perzsa előtörés, a 619-i avar ostrom. Heraclius már-már föladná a keletet s Afrikába vonulna vissza, de Ser106gius konstantinápolyi pátriárka rendelkezésére bocsátja az egyház kincseit, visszatérésre bírja az avarokat, s a kisázsiai kötelező népfelkelés, mely régi zsoldos seregek tartása helyett a földbirtokra vet ki katonaállítást, nagy ellentámadásban szorítja vissza Örményország területéről a perzsákat. A két aláásott keleti birodalom élethalálharcára jellemző, hogy míg Heraclius a Kaukázusban harcol, a perzsák Konstantinápoly alatt teremnek; úgyhogy egyesülésüket a Balkánról lenyomuló avarokkal csak a császári flotta akadályozza meg. Három évvel Konstantinápoly ostroma után már Heraclius vonul be Ctesiphonba, a perzsa fővárosba; ellenfelét, Koshrant, palotaforradalom pusztítja el, ő maga diadalmenetben tér vissza a megkönnyebbült Konstantinápolyba. A győzelem csak néhány évre juttatta lélegzethez a birodalmat. Heraclius ezalatt az avarokkal a Balkánra lesodródott szlávokat fennhatósága alá vonja, s az Adria szögben megkezdi a szerbek és horvátok térítését. Még nagyobb gondja van Kelet frissen visszahódított nem görög tartományaira, Szíriára és Egyiptomra, ahol a monofizita-szakadárság függetlenségi törekvéseket takar. Sergius pátriárka, aki az avarokkal szemben már megmutatta aranyokra váltható bölcsességét, most a krisztológiában remekel opportunizmusával. Olyan tételt talál ki, mely a római pápát és a távol-keleti skizmatikusokat egyaránt kielégítheti. A személy és természet szőrszálhasogatásai mellé becseni az akaratot. Krisztus egy személyében két természet volt, ahogy Róma tanítja, de a két természetben csak egy akarat, hogy a monofizitáknak is igazuk legyen. Ennek a „monothelista” tételnek pillanatnyilag nagy a sikere; a keleti szofisztikában járatlan pápa szentesíti, s a monofiziták is hajlanak felé. Krisztus „egy akarata” látszólag a császár „egy akarata” alá tereli az Eufrátesztől Rómáig Justinianus egész birodalmát. Valójában ezt a birodalmat már semmiféle személyes krisztológia sem tarthatja többé össze. Néhány évvel az új vallást kihirdető császári parancs után arab törzsek törnek be, egy új próféta hívei, Szíriába, s hét-nyolc év alatt az egész monofizita Keletet, s hozzá Perzsiát is meghódítják; a Jordán egyik mellékfolyójánál, a Jarmouknál pedig Heracliust is tönkreverik. Bizáncból, Afrika és Európa kivételével, csak a görögül beszélő rész marad meg. A monothelizmusnak, melyet ötven év múlva eretnekségnek nyilvánítanak, egyetlen eredménye egy skizmatikus pápa, szegény Honorius, aki a monothelista tanítást jóváhagyta, s ezzel kielégítette a császárt, de magára bőszítette utódait.

107
5.
Az iszlám

Az iszlám gyors terjeszkedése a legcsodálatosabb történelmi tünemények egyike. Mohamed, a mekkai kereskedő asszony férje, 622-ben hagyja ott híveivel zsidó-keresztény egyveleg tanításai iránt nem valami fogékony városát, s húsz évvel ezután a kivándorlás után (hedzsra), az új tanítással alávetett (iszlám = alávetettség) szabados arab törzsek, akiknek a történelemben eddig szerepük alig volt, egy fél európányi világot hódítottak meg; csaknem az egész földet, mely a görög előtti kultúrnépek oekumenája volt. Ez a hódítás annál csodálatosabb, mert a tanítás, melyet Mohamed népe ellen szegzett, távol állt e nép természetétől, s Mohamedet hiba volna úgy képzelni el, mint lőporba esett szikrát, aki egy vallásos fanatizmusra kapható nép szenvedélyét robbantotta bele a környező, roskatag világba.

A középarabok életéről elég sok emlékünk maradt, mert ha az írástól iszonyodtak is, szenvedélyes költők voltak; verseik, később feljegyezve, máig őrzik kavargó és csillogó társadalmuk képét. Az arab nem volt vallásos nép; a mekkai szent kő, a csodatevő kába azt bizonyítja, hogy érintkezése a természetfölöttivel alig volt több száraz fetisizmusnál. Vallásos megindulással az arabot csak az innenső élet tölti el. Költői a törzs becsületéről, borról és szerelemről beszélnek, csillogó lírájuk minden képével a nap alatt villogó világba kapaszkodik. Egy darab ókor húzódott meg itt az arab sivatag nyugati peremén, az Ázsia forradalmaitól elvágott földsávon, ahol ősökkel kérkedő, gyalázkodó versekben hívták ki egymást az ellenfelek, s egy gúnyos verssor miatt nevet változtattak törzsek, melyek a kard vágását könnyebben viselték el. Erényük: a Muruuva az ókori népek virtusa volt: ragaszkodtak az ősök szokásaihoz, hívek voltak barátaikhoz és minél kegyetlenebbek ellenségeikhez; betöltötték a vérbosszút, féktelenül élvezték a szerelmet, s mint az Odüsszeia királyai, tisztelték a vendégjogot.

Mohamed, evvel a homéroszinál istentelenebb, de nem bágyadtabb társadalommal a fáradt, elgyötört Kelet igéjét állította szembe. A perzsa háborúk az Ázsiából Európába vezető fő kereskedelmi utakat elvágták; az északi sztyeppe út az avarok miatt volt bizonytalan; a világrészek közti kereskedelem nagy része így a délnyugat-arábiai útra szorult, amely mellett Mekka feküdt. A megélénkült áruforgalommal a környező világrészek vallásos indulatai is besodródtak ide, s nem véletlen, hogy Mózes és Jézus tanítását az ókorához makacsul ragaszkodó arab világ épp egy kereskedő szájából ismerte meg. Mohamed e szellemi árukat csak másodkézből kapta. A Bibliát sohasem olvasta eredetiben, s a beszélgetés közben eltanultakat abból egészítette ki, 108amit a hallomás benne fölkavart. Típusa annak a művelt világ peremén élő gondolkozónak, aki elég sokat tud ahhoz, hogy gondolkozni kezdjen, s elég keveset, hogy eredeti maradhasson. Ha tanultabb, talán egyszerű keresztény hittérítő lesz; felforrt agyának azonban nem maradt ideje tudományos önképzésre. Ihletett állapota volt a tudás, melyet betű nem fokozhat, s a makacs arab világ a jogcím a hirdetésre. Az Isten minden néphez más prófétán át beszél, nyugtatta meg magát a vallásos érzésnek ez a nagy autodidaktája, aki gajdolt igéit (Korán = szavalni) a hozzáférhetetlen szentírás helyett magából merítette. Ami Mózes és Jézus volt Ábrahám zsidó maradékai közt, az ő az araboknak. S az araboknak valóban elkelt egy rájuk szabott Mózes, aki keresztényként beszél, de arabként térít.

Mohamed prófétai nehézségei magától értetődnek: fényes bűnöknek nevezte a pogányok erényeit, törzsgőg helyett a megtértek egyenlőségét hirdette, apáik szokásai ellen az Isten törvényét állította, vérbosszú helyett a megbocsátást. Ellensége a két „ízlőnek”; a bor helyett datolyalevet itat, s a szerelemben a többnejűség engedményével tisztaságot kíván. Istene napi öt imádságot követel a szegény beduintól, s az öt imádsághoz szokatlan, komikus mozdulatokat. Nagy tekintéllyel vagy különös csodákkal kellett volna fellépnie, hogy a pusztalakókat mindattól, amit eddig szépnek tartottak, egy városlakó elhódítsa. Maguk a mekkaiak is eszelősnek tartották; az emigrációba csak a megtérítettek kicsiny csapata követte. Medina, a száműzetés helye, zsidó gyarmatosaival már alkalmasabb volt a szervezkedésre. A lakosság megszokta a Mohamedéhez hasonló beszédet, a zsidó írástudók közt eszméi kiköszörülődhettek, s önképző ressentiment-ja nekikeseredhetett. Most már egy kicsiny, elszánt felekezet van a megszállt ember körül, amely hamarosan arab módra, karddal kezd téríteni. S akármilyen idegen a kardos felekezet tanítása az arab törzsek szokásjogától, e független, öncélú törzsek fölött vele jelenik meg az egység. A céltudatos kisebbség, mint a történelemben annyiszor, itt is ráparancsolja magát a céltalan többségre. A törzsek sorra alávetik magukat, ki félelemből, ki haszon, ki újság reményéből. A kiválóbb nyugtalanokra mindig van valami vonzereje a lényükkel teljesen ellenkezőnek. A szenvedélyes magukat alávetők ők, míg az opportunisták mindig és mindenhol iszlámban élnek. Mekka, a próféta űző, kétezer hívő falanxa közt látja Mohamedet vendégségbe jönni, mielőtt bosszúját megismerné. A próféta halálakor már egész Közép-Arábia együtt van az iszlámban, s az arab vitézség, mely a régi rendben önmagát fogta le, törzs harcában a törzzsel, ember harcában az emberrel, az iszlámban kifele fordul. A párviadalban a lekötött kardok az iszlám 109határai felé törekednek, s akik nem értik a törvényt, az alávetés kalandjában annál több örömet lelnek.

Az arab naivitás kezdettől vallja, ami körül a kereszténység kertelni kényszerül, hogy Isten birodalmát itt a földön (s mi van az égben, ha a földön nincs) fegyverrel kell terjeszteni. És az a Kelet, melybe a beduinok kirohannak, megérett rá, hogy annak az Istennek a birodalmához tartozzék, amelyiknek több kardja van. Háromezer év alatt hány hódító rohanta végig, hány birodalmat látott emelkedni, összeomlani. Nem is a hódoltságtól fél már, inkább a hódítástól, azon igyekezett minél előbb túlesni szegény. Mostani uraihoz nem sok ragaszkodás fűzte: az alapos bizánciak oly rendszeresen sajtolták belőle az adót, hogy az alexandriai vagy antiochiai patriarcha bizton számíthatott rá, ha krisztológiája az eretnekségbe vitte. A perzsák sem lehettek örökös háborúikkal, koncolásaikkal népszerűbbek. S amikor a beduinok kirohantak, éppen csakhogy véget ért a hosszú mérkőzés, melyben a nép és urai egyképp kimerültek.

Hogy az araboknak idáig is csak a megfelelő szervezet hiányzott, s nem az erő, azt bebizonyították még Mohamed előtt, mikor a nyakukra ült perzsákat elkergették. Mohamed megteremtette a szervezetet, és odaajándékozta népének az égtájakat: vessetek Isten uralma alá, amerre juttok, minden népet. Az arabok pedig alávetették.

Omár, a második kalifa, aki mint a legbuzgóbb mekkai futó, Mohamed egyik apósát váltotta fel, már egy nagy birodalom szervezője. A polgári kormányzatot kiépítette a görög és perzsa birodalom; Omár sem nyúl hozzá, jó lesz ez a gépezet arra, hogy a győzteseknek a szükséges adót kihajtsa. Neki elsősorban a hódítókról kell gondoskodnia; számuk elég kicsiny, s a gazdag tartományok jövedelme elég nagy ahhoz, hogy az iszlám terjesztésén és fenntartásán kívül minden gond alól felmentse őket. A hódításból befolyó pénzről a kalifa könyvet vezet (ez a díván), s jutalmakban és nyugdíjakban adja vissza a hódítóknak. A hódítás fenntartására ez a kettős könyvvitel elég volt, az arabok kielégítésére kevés. A marék arab a behódolt Kelet fölött még a polgárháború fényűzését is megengedheti magának; a mekkai futás résztvevői mint kalifák tűnnek föl s múlnak ki, merénylőkéztől persze. Omár után, Othman az első az Omaijád-családból, őutána Mohamed veje, míg végre Muániában, Szíria kormányzójában, Othman unokaöccsében egy nagy uralkodót nem kap az ekkor már Karthagótól a turk-Altájig terjedő Iszlám, melynek terjeszkedését az uralkodócsere éppen hogy megállította.

1935
110
Tizenegyedik század

Ha az élet egyszer annyi békét adna a szívemnek, hogy történésszé tudnék lenni, tárgyamul a 11. századot választanám. Az újságjainkból ismerős európai nemzetek itt ugranak ki, valamennyien egyszerre, s itt ugrik ki Európa is, melynek a térdén ülünk, fiatalon. A népvándorlás 9. századi hulláma alól, mely északról a normannt, délről a szaracént, keletről a magyart hajtotta rá Nagy Károly birodalmának a roncsaira, egy megpróbált emberiség dugta föl a fejét, a viszonylagos békének örvendezőn. Nagy Ottótól, aki Augsburgnál levert bennünket, Bouillon Gottfriedig, aki kereszteseivel Kálmán király országán át Jeruzsálem alá vonult, tizenhárom nyugodtabb évtized adott a zaklatott kereszténységnek időt, hogy, mint a megvágott fa, sebeiből illatos gyantát bocsásson. A védelmi harcokban felkavart vér habzásából fényűzés lett a magukra utalt tájhazák szomorú kényszere: a feudalizmus tartozás és kölcsönös szolgálat rendjévé nemesült; a biztosabb utakon megszaporodtak az áruk, s az utak mellett a városok; s míg a megszelídített hódítók egy külső Európával vették körül a belsőt, a pogány szorításból új, internacionális keresztény öntudat kelt ki, amely a benn fegyelem alá fogott kereszténységet külső nagy célok felé igyekezett lendíteni. A korszak elején Nagy Ottó Itáliába utazó unokáját, a tizennyolc éves Ottó császárt és a huszonegy éves V. Gergely pápát látjuk serdülő eksztázisban, közelebb az éghez, mint a földhöz új császárságról és pápaságról ábrándozni (míg harmadik társuk, a Szent Istvánt megkeresztelő cseh királysarj, Vojtech, mártírhalált halni a porosz végekre sodródik). A kor közepén a nagy és szent lovag király, III. Henrik árnyékában ül Burgundtól Magyarországig egész Európa. A kor végén pedig Orbán, VII. Gergely volt bizalmasa vonul, mint a kereszténység feje Clermont-ba, a Szentföld felszabadítására szólítva fel egy lovagvilágot, melynek vére és szokásjoga ebben a században forrt ki. Amit III. Ottó mestere, a bűvészhírben álló Gerbert (a mi Szilveszter pápánk) a Laterán magányában a század elején a csillagokban keresett, a század végére az edényéből kipezsgőző Európának lett géniusza. Ennek a géniusznak a bontakozását figyelhetni: megér egy tudós életet. Egy szívós történetíró bizonyára holtáig megélne belőle. Én, a nyugtalan, örülök, ha két hősén át az ízéből valamit elkapok.

111
VII. Gergely

A tragikus hősről mi olyasfélét tanultunk az iskolában, hogy az, különben rokonszenves ember létére, rendkívüli vétséget követ el, melyért bűnhődnie kell. Ha a tragikumnak e mellett a bűnözőelmélete mellett ki kell tartanunk, Gergely pápát aligha nevezhetjük tragikusnak. Ha azonban tragédiákon megedzett szívvel nézzük őt, s azt mondjuk, tragikus az, aki élete és vállalkozása nagyságával magukat megbosszuló sorskörökbe tipor bele, a keresztény középkornak alig van tragikusabb alakja nála.

A történetírók újabban kissé fanyaron beszélgetnek róla; a hiba alighanem bennük van. Levelezésének néhány darabja után az embernek már eláll a szíve érte; a hivatalos kancelláriai mondatok mögött a „beletipró” ember hangja hallatszik. A válaszok nincsenek előtted, a levelek hatását nem hallod, s mint távolról támadó hullámverés, mégis a kihívott sors zúgása szegődik parancsai, utasításai mögé kíséretül. A francia érsekekhez és püspökökhöz intézett levélben, miután az ország romlásáért szemrehányást tett nekik, magáról a királyságról így beszél: „Mindennek feje és oka az ördög rábeszéléséből, nem királynak, hanem zsarnoknak nevezhető királyotok. Bűneivel és gaztetteivel egész századát megfertőzte, a vállalt királyi kormányt nyomorult és boldogtalan létére haszontalan viselvén, az alávetett népet nemcsak laza uralmával engedte neki a bűnnek, de amit cselekedni és mondani tilos, munkái és törekvései példájával maga izgatta rá fel. Nem elég, hogy Isten haragját az egyház feldúlásával, ledérséggel, leggazabb ragadással és jogtiprással s a szemére hányt csalások minden nemével rég kiérdemelte, de még a kereskedőktől is, akik mostanában a világ minden részéből Franciaországba gyűlnek, rabló módjára végtelen sok kincset elragadt, amit hogy király tett volna, ezelőtt mesében sem hallatszott…” A címzett püspökök jó része a király bizalmasa volt. Elképzelhető, hogy rótta meg magukat az egyházi embereket, s hogy idézte Rómába záros határidőre őket, mint pálcára érdemes kölyköket. Még barátságkitöréseiben is van valami végletes. Egyik legkedvesebb emberét, a clunyi apátot, akinek római látogatásától, mint új pápa szorongató felelősségében baráti segédletet várt, így sürgeti meg: „Szemedre hányjuk szereteted alábbhagyó lángját, mert látogatásod annyiszor kért vigasztalásához még mindig nem juthattunk hozzá. Nem hisszük ugyanis, hogy más elfoglaltságod akadályoz, hanem a fáradságtól futni, a súlyosabb ügyeket renyhén, ilyen-olyan ürüggyel halogatni látjuk szentségedet. Ezért tudja meg hited, hogy akik megtagadott jelenlétedet idáig bámulatunkkal he112lyettesítettük, ezentúl sok szorongás és lelki zavar nélkül viselni nem tudjuk.”

Honnan vette a bátorságot ehhez a hanghoz? Gergely pápa az emberiséget végre igazán Isten lába alá akarta vetni. Meg volt győződve, hogy a szellemi hatalomnak a világi fölött a helye, s minden eltérés ettől az eszményi rendtől: vad századok rovására írható meghibbanás. Modern történetírók kissé kényelmetlenül feszengnek, ha okmánypolitikájáról kell beszélniök. Mert Gergely valóban sok olyasmit csinált, csakhogy igényeihez idézetet is mutathasson fel, amit ma okmányhamisításnak neveznének. De ő annyira meg volt győződve abban a hiányos történelmi érzékű korban, hogy kétes hitelű okmányai Nagy Károlyig vagy Konstantinig menő hivatkozásaikban az egyház eredeti s valóban élvezett előjogait támasztják föl, hogy tulajdonképp csak a századok pusztítását vélte helyreütni. Jézus Szent Péterre bízta az emberiséget; következhet-e ebből más, mint hogy a szellemi közösség: az egyház fölötte álljon a világi fejedelemségeknek, s a nagy hűbéri rendnek a pápa hágjon a legtetejére. „Úgy hisszük, nem titok előttetek, hogy a spanyol királyság réges-régtől Szent Péter hűbére” – írja a mórok ellen induló francia lovagoknak, óva őket, nehogy a pogánytól elragadtat a magukénak merjék tekinteni. Spanyolország persze sohasem volt az apostoli széké, de Gergely azok közé a szenvedélyes egyszerű elmék közé tartozott, akiknek az ideális kényszerítő erővel „valaha így volt, megtörtént” is. Nagy Károly a frank zarándokok római menhelyét évről évre segéllyel támogatta. Olvashatott-e ki ebből mást ő, mint hogy Franciaország ősi jogon adófizetője a pápának? Szegény III. Leó pápa bizony igen szerény emberke volt Nagy Károly előtt; magaviseletből ismételten esküvel kellett tisztáznia magát előtte, de a szellemi ennek ellenére valóban fölötte áll a világinak, s egy pápa előtt meghajoló király mindig fölemelőbb látvány, mint a király előtt meghajló Szent Péter.

Gergelynek a pápai registrumokba bevezetett irányelvei: a mai emberben megfagylalják a vért. Ezek voltak a pontok! Eszeveszettek és fenségesek. Szinte elképzelni is lehetetlen, hogy valaki ezek szerint kormányozni mert és tudott. Csak ő teheti le a püspököket; legátusa, ha alacsonyabb rangú is, előtte ül a zsinatban a többi püspöknek, s leteheti őket; akit kiátkoz, avval egy épületben maradni nem szabad: ő hozhat csak az idő szükséglete szerint új törvényt, őneki járnak ki a császári jelvények; a fejedelmek csak az ő lábát csókolhatják; leteheti a császárokat; senki sem ítélheti el az apostoli székhez fellebbezőket; ellenségei hűségéről az alattvalókat feloldhatja… Érezzük a fokozást, s megértjük Damiani Pétert, aki őt még mint Hildebrandot Szent Sátánnak nevezte. A fejedelmek őszerinte valóban az utolsó egyházi 113szolga után következtek az emberi rendben: elbocsáthatók, mint a cselédek, s a rájuk rótt ítéletet a pápa alattvalóikkal hajtatja végre.

A népbarát, aki hallott valamit a klerikalizmusról, elmordulja magát. Valójában kevés nagyobb szabású demokrata forradalmat ismer a történelem, mint a Gergelyé. Ő maga egy savonai ács fia volt, s az egyház, melyet szolgált, a születés merev nemességével szemben a szellem köztársasága. Aki az egyházi szolgákat a királyok fölé akarta emelni, más címen, de a közlelket akarta az egyéni hatalmaskodás szorításából kiszabadítani. A szentségvásárlás: a simonia azt jelentette, hogy mohó urak, beiktatási joguknál fogva, harácsolóknak adják el a tömeg üdvösségét. Vagyonukat pénzzé tevő nemesek egy-egy különösen simoniákus országba vándoroltak s ott egyházakat vettek pazarló királyoktól. Máskor világi szívességeknek volt jutalma egy-egy jól fejhető püspökség. Gergely ezt a kereszténységben mindig dívó visszaélést duhaj urak és gyáva egyházfők lélekkereskedelmének tartotta. Törekvései burkolt demokráciájára jellemző, hogy viszonya IV. Henrikkel egy népi pietista mozgalom miatt mérgesedett el. Milánóban a simoniákus, világias püspökökkel szemben szerzetesek izgatására egy népi párt lépett fel: a Rongyosok, ha a Patariát magyarra akarjuk fordítani. Az elkergetett püspökök Henrik német királytól kértek segítséget, a pápa a Rongyosok pártjára állt. Ha „klerikális” volt, komolyan vette a klérus hivatását.

Történészek kissé gyanakodva fogadják a pápai székből kibocsátott első leveleit; szerintük hatalomvágya leplezésére hangoztatja csak, hogy úgy kényszerítették a pápai székre. Én, amit ír, igaznak és természetesnek tartom. Ugyanaz a Gergely, aki a Dictatus papaeban a pápa szoros hatalma alá vont minden világi hatóságot, az üdvözülés másfajta hierarchiájában hátrábbvalónak érzi magát egy piszkos, Szentföldre zarándokoló szerzetesnél. Nyűgnek, szégyennek, Isten mérsékelt kegyelmének a jele volt, hogy országok ügyeibe kellett elegyednie; politikai küldetésekben eltelt életének örök honvágya: a szerzetes élet. A pápaság szerep volt, amelyet képességei rávarrtak. S ha már vállalta a szerepet, igyekezett olyan méltóságot szerezni neki, amilyet csak az eszmékben élő követelhet szerepétől, a tiszta gyakorlatiasság nem. Őt magát azonban a kétségbeesés verítéke lepte a felöltött szerep alatt. Kormányzásának első három éve: gyakorlati szempontból siker siker után. Ő ezalatt is csak az eszme kétségbeejtő megcsúfoltatását látta a világban. Hugo clunyi apáthoz 1075-ben intézett levelében Jézusra panaszkodik. „Gyakran kértem, vagy ragadjon ki ebből az életből, vagy engedje, hogy a közös anyának használhassak. S a nagy szorongattatásból eddig mégsem ragadt ki, s életem sem használt az Anyának, akihez odaláncolt. Végtelen fájdalom vesz körül s 114egyetemes szomorúság, mert a keleti egyház, az ördög ösztönzésére, a katolikus hittől elszakadt… s ha elmém érzékeivel a nyugati, déli vagy északi részekre nézek, alig találok törvényes választású és életű püspököket, s minden világi fejedelem közt nem ismerek olyat, aki Isten tiszteletét és az igazságot a haszon elé teszi; azokat pedig, akik közt lakom, rómaiakat, longobárdokat, normannokat, mint gyakorta mondom róluk, a zsidóknál és pogányoknál sok tekintetben gonoszabbaknak tartom. S hogy magamra térjek vissza, … a napról napra újuló fájdalom s a nagyon is elhúzódó remény közt, ezer vihartól zúzva, mintegy haldokolva élek, s várom őt, aki kötelékeivel megkötött s akaratom ellenére Rómába zárt s ezer szorongással övezett. Gyakran mondom neki: hamar, ne késlekedj, siess, ne húzódozz… De mivel az ő magasztalása keveset ér egy bűnös szájából, kinek élete alig dicséretes s tevékenysége világi, kérlek, esdelek, könyöröglek, hogy azokat, akik életük érdeméért meghallgatásra érdemesek, éber gonddal kényszerítsd értem Istenhez imádkozni.” A konvencionális fordulatok és konvencionális érzések alatt ki tagadhatná, hogy igazi szorongás szorong? Vannak emberek, akikben valami ál-gyakorlatiasság fedi el az irrealitások közt kifeszített életet. Gergely ilyen volt. Diplomaták által megcsodálhatóan tudta még a kiátkozásokat is Európában szétadagolni, de az egész Európát beszövő háló egy nagyszerű őrültség markába futott össze, melytől igazi diplomata csak megborsódzhatik. Nélkülözhetetlen képességei kötözték oda az egyházhoz s fékezhetetlen gyakorlatiatlansága sodorta politikai művében az egyházat a bukás vagy győzelem kríziséig, hol a megalkuvásra hajló élettől a kérlelhetetlen eszme csikarja ki az „igent” vagy „nemet”. A lelkében igazán alázatos szerepe vállalásában az összeférhetetlenség legnagyobb világtörténeti példáját adta; az emberiség saját komolyra forduló eszméit volt kénytelen elpusztítani benne.

Első leveleiben még a nagy zarándokálom uralkodik egészen rajta. Mint az európai fejedelmek fejedelme sereget szervez a töröktől tönkrevert keleti császárság védelmére, s mint e nemzetközi sereg fővezére karddal és zarándokruhában hódítja majd vissza a Szentföldet s téríti vissza Róma pásztorbotja alá a hálás Bizáncot. Két évvel Canossa előtt még erről a hadjáratról ábrándozik IV. Henriknek is. A hátralévő évek bebizonyították, hogy e keresztes had előfeltétele: a Nyugat egysége nincs meg, s nem is lehet megteremteni. Az egész Európával gondoló pápa odaszegeződik az észak-itáliai zavarokhoz, melyek mögött a lovagcsászár: Henrik s a félapáca életet élő császárnő: Ágnes fia áll udvariasan, kenetességre hajlamosan és fenyegetőn. Amikor németországi ellenfeleivel, azt hitte, leszámolt, az alázatos fiú és jó diplomata IV. Henrik Mainzban a pápa ellen fordul s kihívó letevő 115küldöttséget meneszt Rómába. A sörényét megrázó eszme erre csak kiátkozással felelhet. S a német fejedelmek segítenek az átoknak: Henrik alól fél esztendő kihúzza a Német Birodalmat. A gyakorlat azonban végső szorultságában a maga kelepcéjébe ejti az eszmét. Canossában ott ül Gergely, s a kapu alatt mezítláb, a példátlan hidegben harmadnap ríkatja már meg a néző asszonyokat és apátokat a tékozló fiúként jelentkező császár. A hegyeken túl Augsburgban a fölkelők diétája s egy császárjelölt várja a győztes pápát. A világi ellenség itt van a markában, s minden politikai tapasztalat azt vallja, veszedelem össze nem roppantani. A tékozló fiú mellett azonban ott van a nők könnye, az apátok szava s a pápai szerep, melyet, mint Henrik a zarándok szerepét, Canossában is viselni kell. A feloldás, bár az ítélkezést későbbre hagyta, megerősítette Henriket s meggyengítette lázadó hűbéreseit. Maga a pápa sosem jutott el az ítéletosztó zsinatra. A hegyeken túl szabályos polgárháború kezdődött, melyben Gergely átkát a törvényes uralkodó és az egyházhű ellenkirály egyaránt magának követeli. Három év telik el anélkül, hogy a kereszténység egysége megvolna, s a szent háborúról álmodni is lehetne. A húsvét előtti zsinatokra az Alpokon innenről és túlról megszeppenten tolulnak a kiátkozást a dorgálásnál is jobban rettegő egyháznagyok; a pápaság Canossát járat hűtlen szolgáival, de amíg Henrik és Rudolf, az ellenkirály küzdelme el nem dőlt, a keresztény köztársaság nem lehet nyugodt. Gergely ismeri most már Henriket, s mikor az letétellel fenyegeti meg, ha ellenfelét ki nem átkozza: kiragadja őt szerepéből a pártszenvedély, maga lép fel mint támadó. Az 1080-i böjti zsinaton újból kiátkozza Henriket, húsvét hétfőjén pedig Szent Péter szószékéből jósolja meg, hogy nyárra vagy halott lesz a király, vagy teljesen levert. Csakhogy másodszor az átok is gyengébben fog, s a jóslat, melyben az Isten szövetségében elvakult pápa egész tekintélyét kockára tette, üresen pukkant el. Nemhogy Henrik bukott volna el, de Rudolf esett le a lováról s halt meg, Henrik pedig a szövetséges Lombardián át (a pápa hű szövetségesét, Matild tusciai grófnőt, útjából félrenyomva) Róma alá száll. Három éven át ül ott Gergely beszorítva, s meg kell érnie kardinálisai átállását, az igaz ügy beszorulását az Angyalvárba. Még Canossát sem kellene járnia, csak a császárt feloldani s megkoronázni, de a hajthatatlan öreg egy talpalat földre szorultan is csak bűnbánat fejében old fel és koronáz. Szent Pétert nem lehet megverni, s helytartója az Angyalvárban sem adhatja alább, mint Canossában. A rómaiak föladják Henriknek a pápát, s a kiátkozott ravennai érsek mint III. Kelemen pápa vonul be Henrik koronázására a Szent Péterbe. Az összeférhetetlen a körülötte maradt püspököket is csak szigorú regulával tudja összetartani. Volt ellenségeihez, a dél-itáliai norman116nokhoz fordul, akik felszabadítják őt, de fölpörkölik, kirabolják Rómát. Mint városának ellensége vonul a gyűlölt normannok kíséretében üszökcsapáson Monte-Cassinóba elébb, majd Salernóba. Halálos ágyáról egy Antikrisztustól elborított keresztyénséget lát. „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a hamisságot, azért halok meg száműzetésben” – mondja elborultan és rendíthetetlenül.

VII. Gergely bukása természetes. A hozzá hasonló „beletipró” lélek mindig elbukik, születésétől tragikumra van felhúzva. Az ő esetében az a csodálatos, hogy ilyen rendkívüli mértékben bukhatott el. Ez a fölméretezés a 11. század dicsősége. Ebben vált lehetségessé, hogy az ilyenfajta őrültség diplomáciai művét a világra ráerőltesse, ebben álltak a főúri önzés ellenében nagy erkölcsi energiák is a Pataria és Cluny pápája mellé, s ez tudott igazságot szolgáltatni neki, már ahogy a világ az eszmének igazságot szolgáltat, II. Orbánban és a keresztesháborúkban. VII. Gergely a világ végét érezte műve romjain, de hogy ez a mű elgondoltatott: már különös gazdag világnak volt kezdete. A századával összeférhetetlen századának egyik arca volt.

Roland

Roland nem a 11. században született. Nagy Károlynak volt bretagne-i helytartója, s a Pireneusokban esett el: a császár egyik spanyol hadjáratából visszajövet baszk martalócok mészárolták le néhányad magával. Ő maga bámult volna a legnagyobbat, ha a későbbi Roland-ének hőse elébe lép. Aki Alcuin levelezéseiből vagy Paulus Diaconusból valaha képet alkotott Nagy Károly környezetéről, megérti ezt az idegenkedést. Nagy Károlyt tudákos barbárok vették körül, akik a „rubus” neméről négyszáz éves egyházi himnuszokra, pápákra és grammatikusokra hivatkozva vitatkoztak, s a bolygó csillagokról s a zodiacusról kérdezősködő öreg császárt, miután egy értekezésnyi levélben tálalták fel „kéznél lévő” tudásukat („nehogy úgy lássék, hogy semmit sem raktároztak fel emlékezetük titkos rekeszébe, mit előhozni érdemes”), Pliniushoz utasították. Legnagyobb törekvésük, hogy, mint a régi császárság udvari emberei, folyékonyak, pallérozottak, ötletesek legyenek. Aki ifjan a vérben vajúdó Britanniában a hatszáz tanítványa közt elszenderülő Beda venerabilis lábainál ül, mint öreg ember a trieri püspök hallgatását a presziőzöktől tanult fordulattal hányja fel: „Ha Vergiliusnak hívnának, mindig a szemed előtt lebegnék, bezzeg.” Van valami megható ebben a finomkodásban, mintha a magában járó műveltség trillázna így a világ erdejében. Magát a világrész-alkotó császárt is valami darabos barbár bánat lengi be, amint 117összeszedett literátorai közt, egy új császárság apja, a régi műveltségébe visszanéz. Ha Roland nem valami fajankó tisztviselő volt, hanem Nagy Károly környezetéből egy, az ő kissé még esetlen finomkodóihoz hasonlított s színlelt vagy őszinte csodálattal olvasta Alcuin köszönőlevelét: „Annyi köszönet, ahány foga az ajándéknak. Mert két feje és hatvan foga van az állatnak, ha nem is elefántnyi nagy, de elefántcsontként szép. Megrettenés helyett örültem én ennek a vadállatnak, nem féltem, hogy vicsorgó fogával megharap, s fogaiban nem vadságot értettem, hanem a küldő nyájasságát szerettem.” A hiteles Roland bizonyára mosolyogva találta ki, hogy az érsek egy fésűt kapott.

Az a Roland, aki mint Nagy Károly unokaöccse közel háromszáz év múlva a verses gestából kilép, alig emlékeztet erre a környezetre. A császárság, amelynek bárója, tulajdonképp nem is a történetben van, hanem a mesében. Hivatala is annyiszor nagyobb, ahányszor szélesebb a mese, mint a história. Nagy Károly neki köszönheti hódításai javát. Ő szerezte meg neki Bulgáriát! Bulgáriát és Lengyelországot, amely Nagy Károly után kétszáz évvel keletkezett. S ha Nagy Károlyé Anglia is, azért ment át a sósvízen, hogy Szent Péter számára szerezze meg az adóját. A „szép napsütött” Spanyolország is inkább valami ellenséges Ezeregyéjszaka: királya, a Mahometet szolgáló s Apollóhoz kiáltó, kék márványpadon nyugszik,n s ajándékba 700 tevét, 1000 sólymot, 400 öszvért küld Nagy Károlyhoz, a medvékről, oroszlánokról, aranyról, ezüstről nem beszélve. Egy-két százezer harcos ebben a lándzsát, dárdát, gerelyt, pikát, kardot, tőrt és pajzsot rázó világban meg sem kottyan. Turpin érsek körül, azután, hogy négy kopja szúrta át, még négyszáz szaracén harap a fűbe, s ha Roland kürtje 80 mérföldre hallik, nem csodálható, hogy a halántéka, míg segítségért fú, megreped. De mind e mesébe illő túlzások közt a legszebb és legnagyobb túlzás: maga Roland. Hősiességben és hűségben egyaránt esztelen; van benne valami állati nemesség, mely meggondolás nélkül veti be magát, s mértéken túl ragaszkodik. Kemény ütéseinkért szeret bennünket a császár, mondja egy agár ösztönével. A szolgálat szelleme ez, s nem szolgaszellem. A végletes szilajságot a tartozás végletes tisztelete köti. Mielőtt a képtelen túlerőnek nekirohannának, társa ép eszére kéri, fújja meg kürtjét Nagy Károly után. Roland nem teszi, nehogy miatta Franciaország vessze el becsületét. Kegyetlenség és gyöngédség végletei könnyed színváltással játszanak át benne. Ájulékony érzékenység és szadista részletesség a Roland-énekben csodálatos közel vannak. „Kardját zsigereibe mártja, s oly keményen löki be, hogy egész keresztülszúrja.” „Átmetszi szívét, máját, tüdejét” – szokta felsorolni anatómiai részletességgel. Roland kardja úgy vág le 118egy pogányt sisaktól nyeregig, hogy még a ló gerincoszlopát is átmetszi, „anélkül, hogy az ízületet keresné”. A pogány agyveleje a lába elé esik, egy másik áldozaté a fülén jön ki. Roland mindezt gyönyörrel műveli, de elájul lován, amikor barátja halálos sebet kap. „Ha más meg nem öl, meghalok a fájdalomtól” – kiáltja letarolt bajtársai fölött. „Ó, Durandal, milyen szép és szent vagy te!” – búcsúzkodik kardjától, melynek neve van, mint bajtársainak. Az a pillanat, melyben a halott Roland arája a halálhírre összeesik s meghal, olyan, mint egy hirtelen szívfogás. Szilajság és szentimentalizmus testvérek, egymást nemesítők, ebben a műben. Az „édes” jelző Franciaország előtt könnyet csal az ember szemébe. „Látták Gascogne-t, uraik földjét, s eszükbe jutott hűbérük és jószáguk, lányuk és nemes asszonyuk, s nem volt egy sem, aki a gyöngédségtől ne sírt volna.” Ez a hol könnyel, hol vérrel csorduló szilaj gyöngédség: Roland vallásossága is. Benne még nincs külön vallásos és világi érzés. Az ég naivul föld, s a föld sugárzón ég ebben a költeményben. A püspök csata előtt azt ígéri, hogyha elesnek, mártírok lesznek s a paradicsomban fognak ülni, penitenciául pedig jó verekedést ró ki rájuk. Durandalt, a kardot Isten angyala hozta Károlynak, amikor a mórok ellen indult. Markolatában ereklyék vannak: Szent Péter egyik foga, Szent Bazil vére, Szent Dénes úr haja s a Szűz ruhájából egy foszlány. A megajándékozott Roland hogyne verekedne derekasan vele, „a kereszténységért”. A keresztény mitológia cirádái még gyérek ezen a művön: Signorelt, a bűvészt Jupiter, a csalárd, végigvezette a poklon. Nagy Károly megálmodja szolgája halálát, s a lelkek a Paradicsomban a szent virágok közt nyugosznak. Rolandban nincs semmi kétely a babonával szemben, szűk, tüzes agya elfogadja, de nem indázza be magát vele. Vallásossága nem hiedelem, hanem egy nemes állapot, mely elönti a világot és megszépíti az emberiséget. Alig van jelző, hasonlat ebben a költeményben, s mégis minden csillog és piheg. „Az éj fehérlik, a nappal ragyog s csillognak a napon a fegyverek”. „A hegyek magasak, árnyasak, hatalmasak, a völgyek mélyek, a patakok sebesek” – ilyenfélék a leírások is. Az emberek közt van pogány és van áruló (a mór segédhadak közt még magyar is), de indokaiban és jellemében még a Rolandot eladó Ganelon sem nemtelen.

Ilyen a 11. századból fölmerülő Roland, s ilyen Nagy Károly kora, mely vele együtt a Gesta tükrében fölmerül. Hogy változhatott el ennyire? Mi fényezte így ki? Nemrég azt hitték: a néplélek. „Belépünk a monostorok falába, s megsiratnak gyászban és jámborságban” – mondják a halálról a Chanson de Rolandban. A kis bretagne-i gróf azonban e népies felfogás szerint nem a monostorok falába lépett be, hanem a néplélekbe, s siratójából egy szájról szájra adott epopea lett, 119melynek a 11. századi Turoldus, ha ugyan az ő szerzőségére vonatkozik a Roland-ének sokat vitatott helye, nem alkotója, csak késő jegyzője. Valóban csodálatos, hogy egy-egy ilyenféle hiedelem délibáb voltát milyen könnyen belátja az ember, ha feltételei a korszellemben meginogtak. Addig, amíg megvoltak, ez kétségbe nem vont valóság volt, az eposz virágzó néplélek-Atlantisz, s gyenge maradványai is elegek, hogy a görög vagy a francia irodalom remekművekkel kezdődhessék. Bédiernek, az elfogulatlan középkorkutatónak tulajdonképp csak egy bátor gondolatába kerülhetett, hogy ezt az elsüllyedt néplelket még egyszer s végleg elsüllyessze; a tények aztán már könnyen megcáfolták az epikai folytonosságot Nagy Károly és a 11. század Rolandja közt. Rolandot nem a néplélek őrizte meg, hanem az apátságok krónikái, s nem a nép adta a jegyző kezére, hanem a jegyzőtől kapta a nép költője is. A Roland-ének éppúgy a 11. században keletkezett, mint a Toldi a 19.-ben, s a nép, ha volt része létrejöttében, inkább mint vásárok, búcsúk jongleur-hallgató közönsége inspirálhatta a költőt s nem mint a „naiv eposz” névtelen szerzője.

Másokat kiábrándít ez a leleplezés? Engem megnyugtat. Szomorú volna azt tudni, hogy egy sötét kor mélyén, melyből mi Nagy Károly fiainak a viaskodását s a normann hajók evezőcsapását halljuk csak, elsüllyedt epopeák alszanak, melyekből a véletlen olyan remeket menthetett meg, mint a Roland-ének. Érzékszerveink fölött is kétségbe kellene esnünk: mert ha van a világirodalomban mű, mely egy órák alatt kirügyezett tavasz nedvével-mézgájával csillog a tapintó szem alatt: a Roland-ének az. S íme, itt van egy teória, mely a néplélek évszázadokkal túlhordott, macerált magzatának teszi meg, s a jegyző pókhálóit lengeti eredeti fénye s boldogan meglepett szemünk közé. Egyáltalán: nehéz elhinni egy remekműről, hogy, mint a görgetett kavicson, három század dolgozzék rajta. A remekmű sosem lehet valami ránk maradt, most végre lejegyzett; a remekmű mindig valami keletkezése pillanatában nagyon szükséges, lélekteremtő, halhatatlan, de hallatlan aktuális is. A történelem remekműveink nélkül éppoly hézagos volna, mint egy-egy nagy államalkotó műve nélkül. A Roland-ének mint népörökség ezt a hitünket összezavarja, a Roland-ének, mint egy 11. századi költő alkotása: megerősíti.

Kevés irodalmi alkotásban ismerhető fel a költő keze mögött a magát formáló történelem ihlete ilyen világosan. A Roland-ének elsősorban egy új emberség receptje. Ott keletkezett, ahol a frank–kelta–normann világ összeolvadása a legmohóbb volt, s a nagy antropológiai olvasztótégelyből váratlanul új szilajságú és új érzékenységű emberfaj állt elő. Roland ennek az új embernek az álma önmagáról. Nemcsak vers, de tízes versekben statuálódó lovagi szokásjog ez az Ének; as120szonáncaival „illik” és „nem illik” féktelen s mégis szigorú etikettjét rakja azokra, akik belőle ismerik meg önmagukat. A lovag, aki halála óráján Istenhez nyújtja fel bűneiért a kesztyűjét: a divat és a ragály erejével harapódzik el a fogékony germán–latin világban. Roland terjedése a francia középkorban s azontúl e népfertőzés útját mutatja. Négyszáz év múlva az Orlando furioso szerzője még meg lesz hatva tőle, miközben kineveti.

De nemcsak egy új típus teremti magát hatalmasan ebben a műben, hanem egy új európai öntudat is. A kétszáz éves császár, a szakállát gyötrő és bajszát csavaró Charlemagne úgy ül bírái közt, mint maga az öreg Európa. Sokszor inkább szánalmas, siránkozó, aggályoskodó, mint bátor, s mégis „az Utolsó ítéletig nem lesz nagyobb ember nála”. A szerteszét szaladgáló bárók indulatai fölött: tiszteletre méltó vénségével és tehetetlenségével is ő a parancsoló egység. Ha Lombardiában szembeállnak pápaság és császárság, e költemény császárában, aki Szent Péter javára hódítja meg Angliát, s egy ellenséget ismer: a pogányt, már kibékültek. Nemcsak kolostorok körül támadt ez az eposz; de az új egyházidea önti el benne a nemesség vérét. S ha a történelmi igazsággal ellentétben Rolandot nem baszkok, hanem szaracénok kerítik be Roncevaux-ban, a történelem azért hamisítódott meg, hogy a pogányrevánsra készülő kereszténység sirathassa meg benne hősét. A Roland-ének még az első keresztes háború előtt keletkezett, de Roland tulajdonképpen az első keresztes lovag. Száz év múlva Villehardouin konstantinápolyi hadjáratában az ő árnyát látjuk a Konstantinápoly alá futó frank flotta élén, a vezérhajón.

Milyen kevés kilenced félszáz év, ha a túlsó végéről a magunk lelke csap felénk! Gergely és Roland ketten: a Nyugat szelleme. Amíg lesz egy nyugati emberiség: a vérmérsék mindig átfutja, amit a változott kor közénk és közéjük tolt. Európát az ő valótlanságokban gyökerező lelkük tette a valóság urává; bölcsessége az ő esztelenségüknek volt álarca; impériumát a földre az ő végletes hűségük és végletes összeférhetetlenségük kényszerítette. Az idő nagy hőforrásaiként szöktek fel ők, s ha a hűlő Európa még mindig a legmelegebb világrész: melegségével rájuk emlékezik. A nyugati ember mindazért, ami túlzó, összeférhetetlen, anakronisztikus benne, velük vigasztalja magát. A pap rideg szereptartása s a virágos pajzsú lovag fényűző vére: benne nem ellentétek, ahogy nem ellentét kertemben a szigorú vessző s rajt a szilvavirág. Mondják, a klíma változik, s tűzre kerülnek az ilyenféle fák. Nem lennék Salerno és Roncevaux tanítványa, ha dacosan nem tudnék ebbe a tűzbe nézni.

1936
121
Tizenhatodik század
(Három tanulmány egy készülő könyvből)
Ariosto

A nép átmeséli évszázadait és évezredeit, s kitart óriásai és bevált meseforrásai mellett; a mese jobb vagy rosszabb, de képzelet és ízlés nem hasonlanak meg benne, a mese kaland is és irodalom is, a fölcsillanó szemnek nem kell szégyenkeznie a pallérozott fül előtt. A műveltek irodalma fölötte állhat a mesének, de nem ölelheti többé a mese melegével magához olvasóit. Élvezet és áhítat közé odasettenkedett a képmutatás, a mese széthasadt, a kalandor elvált a művésztől. A műveltek irodalma sorsára hagyja a mesefaló embert, keresse meg táplálékát, ahol jónak látja; neki magasabb igényeknek kell megfelelnie. A műveltek irodalma olyan, mint a házasság, velejár a bordély. Az irodalomtörténet sikátorai tele vannak bordélyházzal, melyben a házas irodalom boldogságából kiszorultak elégítették ki ösztönüket, a kalandos együttérzést.

Mért nem írja meg senki ennek a bordélyirodalomnak a történetét? Nem érdemli-e meg e szegény kéjlányok művészete, mely millióknak osztott gyönyört, akik a ránk maradt irodalom előtt csak unalmat éreztek, hogy foglalkozzunk vele? Azt hiszem, aki ennek az irodalom alatti irodalomnak a historikusául csapna fel, aránylag kevés időt találna anyagában, az örök ponyva csaknem annyira korokon kívülálló, mint a mese. Merlin, a varázsló felfedezhető a detektívregényekben, és sárga könyveinkben Lancelot pajtásai lődörögnek. Az olvasó még a mesét keresi, de már a történelmi és osztályvalóság selyemrongyait akarja látni a kéjhölgyön, felfrissíteni az illúziót, eldurvítva élesíteni ki a gyönyört. Annak az irodalomnak, mely írók hozzájárulása nélkül s az éhes olvasó kielégítésére készült, álgyöngyökkel és kihívó mosollyal kell nyújtania, amit a népmese ráncos szoknyában és a női kínálkozás természetes mosolyával nyújtott.

A kutatás, azt hiszem azt is kimutatná, hogy ez a ponyvairodalom egy korszaknak sem köszönhet annyit, mint a második középkor két századának (12., 13.); mintha ekkor talált volna rá hősére, a lovagra s jelmezraktárára, az ezerszer újraszabott, átmintázott breton mondakörre. Ez a két század jó időkre definiálta egy önmagát kereső élvezet műfogásait, megteremtette a nem-nép népmeséjét, lovagokká és úrhölgyekké öltöztette a mese harmadik fiát és királykisasszonyát. Aki az irodalomban nem talált örömet, tulajdonképp még ma is ennek 122a „lovag”-irodalomnak a lebujában leli fel egy halhatatlanul anakronisztikus környezetben olvasói kielégülését.

Ariosto mintha csak ezeket a lebujba szokott olvasókat akarta volna maga köré gyűjteni. Az Orlando furiosóban kapható minden, ami a lebujolvasónak kell. Nyugat-Európa, Észak-Afrika s a Földközi-tenger egyetlen mező, melyen a seregüktől elkalandozott lovagok és hölgyek kerülgetik egymást, festői csoportosulásokban harcolva és szerelmeskedve. A nagy ügy: Nagy Károly és a mohamedánság harca szinte teljesen szétolvad az ő eldugott párviadalaikban s a keresztény világ sorsánál fontosabbak a szerelmi boldogság kerülő útjai. Mintha a regényes mozzanatok egész múzeumát fel akarta volna tálalni stanzáiban; a tengeri szörnyek torkából megmentett hölgyek éppoly közönségesek ebben az eposzban, mint a lovag, aki hét vitézt bök föl egy lándzsára. A hölgy, aki a mór és keresztény lovagoknak Párizsnál is fontosabb, egy sebesült közvitézbe lesz szerelmes, s nincs az a halott kedvesét sirató lány, aki mellett kéznél ne lenne a vigasztaló remete. Lovuk nyaka fölött előre dőlve rohannak a lovagok, minden különösebb cél nélkül, talán az eseményt kergetve, s az Angelikák oly megfoghatatlanul enyésznek el a patakpartról, amilyen keresetlenséggel bukkannak fel a csodák az útkereszten.

A lovagregény anyaga ez, az örök lovagregényé, s az olvasó, ha ki tudja dugni fejét a kalandok keresztül-kasul szaladó szerpentinjei közül, melyek testét-lelkét befonták, csodálkozva néz szét: mi az oka, hogy ez mégis remekmű, a bukdácsoló alakok körül a ponyva gőze s az egész fölött mégis felejthetetlenül tiszta a levegő.

Ariosto túloz. Túloz méretben, iramban, szerkezetben s túloz a valószínűség rovására. Az Iliász elfér egy megye területén, az Odüsszeiának elég a görög tenger. Aeneas egy előírt útvonalhoz ragaszkodik, mint a földközi-tengeri sétahajók. Az Orlando furioso keresztül-kasul cikázza egész Európát, s ha előbb a brit partokról hozott át egy hadsereget Párizs alá, most Gibraltáron viszi át a szerelmi őrületében fákat és pásztorokat szaggató Orlandót, Astulf a Nílus forrásvidékéről száll a paradicsomba, s Japán és az új India sem marad szűz az ariostói hősök csatangoló kedvétől.

A lovagregény szelleme az egész világot kapta ajándékul; dühöngje ki magát rajt Orlandóként. A történet irama rendkívül gyors; tíz-húsz stanza már végzett egy epizóddal; minden vonás megvillan, de mihelyt megvillant, már meg is szűnik; páncélok és csipkék alig követhetően húznak el a szem előtt; az egészben van valami filmszerű, vagy inkább a filmben lehetne valami Ariosto-szerű, ha nem a gramofon, hanem a mozgás irányában fejlesztették volna tovább a celluloid-szatócsok. A szerkezet rendszeresíti térnek és tempónak ezt a túlzását. A történe123tet mindig a legválságosabb ponton szakítja meg. Ha Zerbinót akasztani viszik, biztosak lehetünk, hogy a kép elugrik előlünk, s a kedvese nyomán nyargaló amazont vagy Angelikát kell énekeken át követnünk, amíg várt szabadulásáról megbizonyosodhatunk. A költő játszik velünk, nekiugrasztja képzeletünket a koncnak, aztán elkapja s másfelől más koncot tart elé, a szédülésig hajszolva szegényt. A ponyva örök izgalma ez (legyen a hős lovag vagy detektív), felfokozva és rendszeresítve. Azt mondtuk, hogy a valószínűség rovására is túloz. Nem a bűvös gyűrűkre gondolunk vagy az illúziók kastélyára, melynek minden ablakából egy Angelika kiált Orlandónak. A mesének is megvan a maga valószínűsége; ez a valószínűség a mese elemeinek egymás közti viszonyától függ s nem mese és világ viszonyától. Ariosto ennek a belső valószínűségnek a rovására túloz. Mint meséje színhelyét, úgy váltogatja a valószínűség fokát, fölényes mimikrivel alkalmazkodik a mi világunkhoz, aztán lerántja az álruhát s kiugrik belőle. A Spanyolországon végigpusztító Orlando tébolya maga is egy ilyen hatalmas kiszökés, mely váratlanul jön s mégis bele van illesztve a túlzásnak ebbe a hatalmas arabeszkjébe.

Bontempelli regényével kapcsolatban beszéltünk már a túlzásnak erről a művészet-éltető képességéről. Mint Bontempelli a sok unalmas kisváros-regényből a „kisváros szellemét”, úgy szabadítja ki Ariosto a sok rossz lovagi történetből a túlzás oxigénlégkörében a lovagregény szellemét, korlátlan teret, sebességet, a cikázások rendszerét bocsátva ennek a „furioso” szellemnek a rendelkezésére, hogy a nyomorúságos írók könyveiből kitörve, saját szabadságától megszédülve méltó hőst találjon ebben a vitéz és szerelmes palatínusban, akit két fába vésett, kacskaringókkal összekötött név, a kedveséé s annak a kedveséé, úgy megvadít, hogy dühe nyomán árkot hasít növényben, állatban, emberben a Pireneusoktól az Atlaszig.

Mielőtt feladnánk, vigyük egy arasszal tovább a hasonlatot. Mint Bontempellinél, úgy Ariostónál is azért túlozhat a kisváros, illetőleg a lovagvilág szelleme (vagy ha úgy tetszik, démona), mert az előadás csupa mérséklet és világosság. Nem tudom, volt-e költője a világnak, akinek a verse ilyen szabad lett volna a vers minden felcsigázottságától. Mintha volna valahol egy pont, melyben a tökéletes próza és a tökéletes vers (mint hiperbola és az aszimptota) találkoznak. Ariosto verse már közel van ehhez a ponthoz. Az ottava rima nála már-már hozzátartozik a nyelvhez, mint sok szónok nyelvéhez körmondatának ismétlődő felépítése. Róla el tudom hinni, hogy álmában is stanzákban beszél. A vers küzdelme nem kavarja fel mondata mélyét, nem tarajozza ki színét, folyik a vers, s állandóan a fenekére látni. A példátlan túlzás példátlan makulátlanságba öltözködik. Szinte gyermetegen vi124lágos minden vonás. Ha nem az egészet, hanem a részletet nézem, ez a világ egyetlen igazi naiv eposza. A humanista világ vége felé járunk, s Ariosto maga is „humanista”, fiatal korában latin verseket írt, s mintha az ókor annyi szerelmese közt ő lett volna az egyetlen, aki csakugyan elfogott valamit a klasszikus bájból, talán mert élő tükröt tartott elé.

Egy elbeszélő költemény jeleneteinek nemcsak tartalmuk, jelentésük van, de fénylésük is, s Ariostónál, a breton és frank mondakör örökösénél ez a fénylés „klasszikus”. A kedvese fölött zokogó Isabella, Medoro és Angelika regényes alakok regényes helyzetekben, de a tiszta stanzák tó tükrében a jelenetek fölényes egyszerűségébe befoglalva, örök emberi vonásaikat pillantják meg. Ariosto eltúlozza a lovagregényt, de ugyanakkor a változatlan emberit is aláhúzza benne. S ha műve derekán Orlando őrültségében a lovagi túlzás robban ki, a mű végéről a férjét elvesztő Fiordiligi előérzetében, szorongásában, fájdalmában Andromache emeli a „furioso” országnagyra örök könnyektől homályos szemét.

Ariosto felhasználja a lovagregény anyagát, de nem adja oda neki magát. Túlzó és tartózkodó vele szemben. Kitér az elől a kezelési mód elől, melyet az anyag természete kíván; a tárgy burleszkszerű fokozása s az előadás klasszicizmusa kétféleképp is biztosítja a költő fölényét, aki úgy hajtja a műfajt az abszurdumig, hogy egy pillanatra sem veszti el mérsékletét. Az ember a manchai lovagra gondol. Nem emlékeztet-e Ariosto iróniája a Cervantesére?

Nos, ha emlékeztet, hát csak a különbségek miatt. Mind a két mű abból a fölényből él, mely a költő és anyaga közt támad. Mind a ketten a lovagi élet emberi tartalmával játszanak, tagadják azt, mit állítanak, s állítják, amit tagadnak. Mind a két mű ironikus, s mégis inkább ellentétesek, mint hasonlók. Ha az iskolakönyvek az első meghatározás megkönnyebbedésén túl is elemeznék az iróniát, Cervantest és Ariostót például állíthatnák a kétféle iróniára.

Cervantes iróniája a durvább, a tapinthatóbb, az értelmibb. Hőse a meghasonlás gyermeke. Magában hős, a valóságba beillesztve bolond. A lovagregény itt az a párakör, melyben a bolond hősnek képzelheti magát, s az a párakör, melyen át a hős bolondnak látszik. Az irónia két síkja itt szétválik, a lovag igaza mögött ott áll a világ igaza. Ez az irónia együgyűbben vagy bonyolultabban, de lefordítható, az értelem belé tud hatolni. Cervantes talán borsódzott volna ezektől a „mély filozófiai” fordításoktól, de ezek a fordítások mégis jellemzőek erre az iróniára. Don Quijote körül állandóan ott reszket valami „világnézeti” izgalom. „Tragikomikus alak.” S van-e az értelemhez szólóbb, mint egy tragikomikus alak; ember, akinek a komikumával 125szembe lehet állítani a tragikumát. Don Quijote a bolondoknak, „a szellem embereinek” a kedvence (jóformán minden újabb spanyol író könyvet írt róla). Cervantes iróniája a „nagy szellem” iróniája s kétségtelenül a legmagasabb faja annak az iróniának, melyet a 19. század meghasonlásukat élvező bölcsei annyira szerettek.

Ariosto nem volt a „szellem embere”, s nem értett ehhez a cervantesi és 19. századi iróniához. Pedig vannak költeményének „ironikus” részletei. Gúnyolódik a hölgyeken, ostorozza a papok erkölcseit s az elveszett dolgok országában, ahol Astulf Orlando elveszett eszét egy ampullában találja meg, a földi életnek valóságos gúnyénekét akarja adni. De épp itt (az elveszett dolgok helyén, ahol minden található csak az őrültség nem) derül ki, hogy milyen fullánktalan ez a gúny, milyen ártatlan ez az irónia s milyen szelíd, gyermeteg ez a célozgatás; ha van valami mögötte, hát inkább költői szokás vagy egyéni kedélyesség, mint meghasonlás.

Ariosto gáláns, eleven, hajlékony, biztos ösztönű, tiszta ízlésű ember. Nagy művész és nem „nagy elme”. Iróniája az ösztöné s nem az értelemé. Mit értek az ösztön iróniáján? Ezt az iróniát bizonyára nehezebb a tanulmány nyelvére lefordítani, mint a Cervantesét. De figyeljük csak Ariosto és Orlando, a költő és lovagjainak viszonyát. Ariosto jól érzi magát ebben a világban, melyet ő varázsolt fel. „Le donne, i cavalier, l’arme, gli amori, le cortesie, l’audaci imprese io canto.” S csakugyan ezért vágott neki a negyvenhat éneknek; érzéki örömöt talál a páncélok csillogásában, a parancsszavára megjelenő és elillanó hölgyekben, a tornák dárdakoppanásaiban. Utazás Citherébe ez az eposz, egy lovag Citherébe, ahol a szerelem még nem vált egyoldalúvá, de a harcban is van valami a szerelem játékosságából, Ariosto ott úszik az eposzában, nem válik a hőseitől, a saját hajlamait parádéztatja bennük s nem külön álláspontjára figyelmeztet. Az ösztönök brillíroznak itt, a lovagvilág Dionüszosza száll föl-le az epizódokban. Ariosto hosszat húzott lovagjai borából s nem zárta el elméjét a bor gőze elől.

S az Orlando furioso mégis ironikus költemény. Nem azért, mert költője fölénnyel nézi a mámort, hanem mert bámulatos fölénnyel tud mámoros lenni. Ariosto egyre könnyebb és ruganyosabb lesz mámorától. Amitől más botorkál, ő attól szökdel. Mozdulatai kiszaladnak a túlzás felé és megőrzik előkelőségüket. Az ugrás gúnyolja itt a mozdulatot, a csapongás az örömöt, az ösztön az ösztönt. Másfajta gúny ez, mint amilyennel az ész fordul más vagy önmaga ellen. Ez a gúny nem ítél, inkább játszik. Felelőtlenség és előkelőség játéka. Az ember elengedi egy hajlamát, vágódjon ki a hóbortba s éljen meg ott megjelenése szépségéből. Hajlam és kifejezés elhagyják unalmas társukat, a 126valószínűséget, felelőtlen szabadságukban összevihognak, nevetnek magukon, a helyzetükön, boldogságukon, s aztán visszasétálnak unalmas társuk felügyelete alá. Az ösztönnek ez a felelőtlen összemosolygása a kifejezéssel: ez az ösztön iróniája. A 20. század írói jól ismerik ezt a fajta nemesebb, kevésbé fitogtatott iróniát, s talán nem egészen véletlen, hogy a könyv, melyben ez az új művészi irónia legbájosabb ünnepét ülte Virginia Woolf regénye, címül Orlando nevét hordja.

Van a művészeknek egy csoportja, akiket legtalálóbban telivéreknek lehetne nevezni. A telivért vérmérséke és megjelenése teszi, vérmérséke, amely megjelenés is. A telivér lehet okos, de okossága is szinte vérének okossága; kiválósága a gondolatai alól jön. Ariosto ilyen telivér művész s Orlando furiosójában ez a pompás telivér természet diadalmaskodik. Akit Hamlet és Faust megrontottak s túlzott értelmi igényekkel áll e költemény elé, sosem értékelheti azt a fényűzést, mely e negyvenhat ének pezsgő habját veri. A puska és az ágyú temeti már a lovagvilágot, de a híres Bajard lovag még Ariosto kortársa, s a lovagi szellem, amikor problematikussá válik, megszépül reménytelen honvágyában. A tollbokréta egyszerre lesz a mese s a valóság jelvénye, s a költő úgy viheti neki ösztönét a Nagy Károly világának, hogy műve csak nyer azzal az iróniával, mely öröme felelőtlenségéből táplálkozik.

Ariosto eposzának a sikere példátlan volt; a lebujirodalom olvasói egy igazi költőt kaptak, meseszomj és nagy művészet egy tökéletes műben találkoztak. A szicíliai festett kordékon ma is ott vannak Orlando furioso alakjai, s bennünket e telivér művészet, egy század „mély gondolkodás” után, az olasz reneszánsz legboldogabb pillanatára emlékeztet; arra a szinte valótlan pillanatra, melynek visszfénye Shakespeare húsevő kortársaiból a ködös északon „elolaszosodott ördögöket” csinált.

Rabelais

A művészetnek és tudománynak is vannak gátszakadásai; mi magyarok már megértünk egyet-kettőt, vagy talán most is épp ilyesmit érünk meg. Amivel másutt már foglalkoznak s amivel mi még nem foglalkozunk: egyre hatalmasabb nyomást tart fönn, míg Dévénynél vagy másutt betör valaki az új idők új dalaival.

Azt az árvizet, amelyből Rabelais tajtékos feje oly poszeidóni kedélyességgel emelkedik ki; a világtörténelem egyik legemlékezetesebb gátszakadása bocsátotta Franciaországra. VIII. Károly rést nyitott az 127Alpokon, de a résen nemcsak az ő Bajard- és rablóhadserege indult Olaszországba, hanem Olaszország is Franciaországba. Nemcsak Olaszország, hanem a föléledt Görögország is. Ariosto, Plutarkhosz, Luther és Gutenberg egyszerre csaptak a Sorbonne országára, úgyhogy a húszas-harmincas évekre, nyilván kedélyesebb dolog volt tengeri istennek lenni, mint Noénak.

Rabelais nem volt gyerekember, amikor a gátszakadás elérte. Ott született Touraine-ben, az ország szívében, az érintetlen francia középkorban; bortermelők fiából franciskánus barát; volt harmincéves, amikor az új műveltségére adta a fejét. Az elkésett szerelmek a leghatalmasabbak, s Rabelais bizonyára egyike azoknak a művelhetetlen művelődőknek, akik ízlésük és érzékeik mélyén sosem válhatnak egész otthonosakká abban, amit szenvedélyük annál mohóbban akar meghódítani. A negyedik könyvben szó van egy amiens-i barátról, aki Flórencen a nyársforgató boltokat követelte. Szép dolog az a sok ház, mondta lelkesedő barátainak, de Amiens-ben ekkora úton legalább tizenkét nyársforgatót találtam volna. Nos, ez az amiens-i barát ott motoszkál Rabelais kultúrdühében is; nagyon sokat élt nyársforgató boltok táján, ahhoz, hogy Firenzében igazán meghonosodhasson.

De talán épp ez a művelhetetlenség volt Rabelais szerencséje. Isten őrizz, hogy Villonnak ez a nagy ismerője megjelenése évében olvasta volna Ariostót. Csak szívja ő fel azt a szívós vidéki Franciaországot, amely nem vesz tudomást néhány főúr és papi fejedelem italomániájáról; ezektől az ízektől lesz ő erős és makacskodó alany az oltás idején, ez a harminc év táplálja a művelődésnek azt a barbár mohóságát, melyre sosem képesek a vérükbe ivódott műveltség fiatal-fonnyatag renegátjai. Képzeljünk el egy Móricz Zsigmondot, aki harmincéves korában a legelkeseredettebb enciklopédizmusra adja (tudja adni!) a fejét, s miután még vériben a sók is az Alföld ízét hordják, mint valami óriás nekihasal, hogy az Európában megnyílt új forrásokat kiszürcsölje. Valami ilyen alakja volt Rabelais a francia reneszánsznak.

Jellemző, hogy a tudománynak ez a telhetetlen éhese, aki a görögtől a matematikáig mindent végigfalt, elsősorban orvosnak tartotta magát. Akkoriban az orvostudomány még nem gubózódott rá az emberi testre; az orvos csakugyan a természet tudósa volt, titkos boncolások mestere, bűvös hatású növények gyűjtője, aki Pliniusából éppoly jól ismerte a fantasztikum állatait, mint a szülőföldjén élőket. A színes adatok tudósa volt az orvos s a szökött barát, akit a hellenizmus eretnekségéért üldöztek rendtársai, miután évekig kalandozta a tudományokat és fakultásokat, tulajdonképp a vérében élő hagyománynak szolgáltat elégtételt, amikor a montpellier-i egyetem orvosprofesszora mellett köt ki. Az ízlelhetőnek és tapinthatónak a szeretete veszi át a 128vezénylést az ő enciklopédizmusában, nyársforgató enciklopédia ez, a tárgyi világ érzéki illatában fürdő.

Már negyvenéves, Lyonban, az olasz és francia műveltség cserepiacán doktorkodik, tudós könyveket fordít és népszerű kalendáriumokat készít, amikor egy olyan könyv írására vállalkozik, melyben a kalendáriumok olvasói éppúgy megtalálják a maguk szórakozását, mint a tudósok. Valószínű, hogy ez a könyv a Pantagruel első része volt, egy óriás királyfi diákévei és első hadi dicsősége s csak utóbb, a sikeren szottyant kedvvel, írta meg Pantagruel apjának, Gargantuának a történetét, amely megint csak egy óriás királyfi diákévei és első hadi dicsősége. A filológiai érveknél fontosabbak a lélektaniak. A Pantagruelen érezni, amint az írói eszme begyújt, a szerző fölfedezi, hogy mibe fogott; a Gargantuában a tudós már nekibátorodott, a népkönyvben nagyobb helyet kap a tudományos emberboldogítás, Gargantua nevelése sokoldalúbb, mint fiáé, s a humanista kolostor, melyet a „hős” János barát részére építtet, az egész rabelais-i mű legmagasabb dombján áll. A másik két könyvből, mely évtizedekkel később, sötétebb években jelent meg, eltűnt ez a kolostor, s megakadt a pedagógia és életmód forradalmába vetett hit. Pantagruel bolond ezermesterének házasság előtti habozásai és értekezései s Pantagruel „kerek asztalának” utazása a Szent Palack jóshelyéhez új hangulatú mű, a régi szereplőkkel, míg az apokrif ötödik könyvben egy hugenotta lopja be tőrét a Rabelais köpenye alá.

A Gargantua előszavában szerzőnk a gyógyszertárakban látható dobozokhoz hasonlítja művét, melyekre hárpiák, szatírok, szarvas nyulak, repülő bakok s más torz figurák vannak festve, melyek az embert nevetésre késztik, de ha kinyitjuk, finom gyógyszer van bennük, ámbra, ammónium és balzsam. Ez a hasonlat nem rossz, s annál jellemzőbb, mert az irodalom általában nem patika, s az irodalmi művek nem tréfás dobozok, amelyekbe gyógyszereket rejtenek. Az ilyenféle patikárius furfangnak igazán a Rabelais skatulyafestő jókedvére s pedagógus lelkesedésére volt szüksége, hogy a 16. század legnagyobb francia remekművét hagyja ránk.

A nadrágnak van egy kényes része, amelyet a régi franciák braguette-nek neveztek. Azt hiszem, kevés szó van, amely Gargantua és Pantagruel történetében oly sűrűn fordulna elő, mint ez. A braguette-nek és csatolt részeinek mindig megvolt a maga irodalma, sőt mondhatjuk kultúrája, de nem mindig volt ez a kultúra olyan nyílt, fesztelen s föl az udvarig bevett, mint szerzőnk hazájában egész a 17. századig. Rabelais éppoly hatalmas hagyományban dúskál, midőn a braguette „naiv eposzával” népesíti be dobozait, mint Arisztophanész, amikor Homérosz isteneivel komáz. Az emberi termé129szetet meg lehet osztani Apollo és Dionüszosz közt, de meg lehet osztani a süveg és a braguette közt is. S Rabelais, aki tudja, hogy a süvegnek nagyon sokféle neve van, aszerint amint király, főpap, vitéz, köteles barát vagy paraszt hordja, míg a braguette közös s a legáltalánosabban emberi; dobozán e braguette-természetnek veti a csalétket. A gyomortól lefelé eső zsigerek ritkán beszéltek s hahotáztak olyan fesztelenül (hozzá a legkeresztényibb francia királyok által pártfogolt könyvben), mint ezeknek az óriás királyoknak a történetében, akiknek hatalmas testében a fényes ész és meleg emberség alatt még otrombábban érezhették hatalmukat. Úgy emlegetik Rabelais-t, mint a trágárság netovábbját. De nyers humorából hiányzik az a nyúlós nyegleség, amely a trágárságot sértővé teszi. A zsigerek élcelődnek itt és nem az élvezet. Egy agglegény mulattat egy agglegény nemzetet, amely szinte szűzies durvasággal tartja számon alacsonyabb ösztöneit, de csak használja az amonyakat, s nem szokott össze velük az ínyencségben.

Ilyenek a Rabelais dobozai, s ilyen sípon játszanak a doboz szatírjai. De az ámbrán és balzsamon is ott tapad ezeknek a szatíroknak a szaga. Rabelais nemcsak a braguette-legendáiban agglegény, hanem a süvege alatt is. Öreg diák, akinek a boldogság állandó és sokoldalú ismeretszerzés, s Thélèeme-ben, a „csináld, amit akarsz” feliratú kolostorban tulajdonképp a Louvre-t építi fel (a megfelelő braguette-pavilonokkal kibővítve), a képességek tornacsarnokául. A „tudás boldogít” igéje senkinek a szájáról sem harsogott olyan öreggyermeki bizonyossággal, mint az övéről. Az embernek az élettől elsősorban egy lexikont kell kicsikarni; ami mint hulló tény, véletlen hallomás verődött elé, szedje fel, akaszkodjék bele, rendszerezze – tudja, amit lát s őrizze meg, amit láttak. Az ész éppúgy megjutalmaz az állandó foglalkoztatásért, mint a gyomor alatti zsigerek, s az együgyű braguette és változatos lexikon tiszta örömein felnőtt embereknek, meglátja akárki, a társadalma is tiszta s egyszerű lesz.

Ha Rabelais egyik ihletője a braguette, a másik kétségkívül a lexikon. A lexikon, amely ebben az időben háromszorosára dagadt, s nem volt még megírva. Művének nincs olyan pontja, amelyre ő egy lexikoncikket be ne tudna illeszteni. Pantagruel utazásának első oldalaira például a következő cikkeket csúsztatta be: egyet a festményekről, egyet Achilles életének görög forrásairól, egyet a kaméleonról, egyet a galambpostáról, egyet a tarande nevű fantasztikus állatról, egyet a Veneris vena szerelemkeltő hatásáról, egyet arról, hogy a birka testrészei mire használhatók, egyet a talus játék eredetéről. A harmadik könyv négy utolsó fejezetében Pantagruelion néven a kendert írja le, megszégyenítve a legtárgyilagosabb természetrajzkönyvet s zamatos130ságával összecsordítva szájunkban a nyált. Roppant szereti a felsorolásokat. Többoldalas szótárban közli, hogy milyen könyvek voltak találhatók egy párizsi könyvtárban, vagy hogy mit áldoztak a Gastrolatres-ok az ő Ventripotent nevű istenüknek. A folyó prózában is szívesen vonultatja fel egy-egy állítmány vagy tárgy mögött az összes elképzelhető szinonimákat, a hatás komikus, de a felsorolással egy tudományparcellát jár körül. Ahogy ő a francia tájszólásokat végigbeszélteti, fölér egy tájnyelvészettel, s míg nyelvi bukfenceket hány, a francia nyelv hatalmas szószedetét mutatja be. Egy-egy alakjába a természetes emberismereten túl, tömérdek tudományos ismeret van beletömve; a foglalkozás műszavai ott röpködnek a figura körül, s egy-egy szónoklat vagy párbeszéd egyszerre zárja le emberi portréjukat s nyitja meg mesterségük kellékes tárát.

A vaskos élccel keveredő szakismeretnek megvan a maga ősi tolvajnyelve. Csak medikus éveimre kell gondolnom, s tanárokra emlékszem, akik a corpus cavernosumról beszélve a férfihallgatók röheje közt üldözték ki előadásukról a medikákat. Rabelais-ban sok van ebből a nyers professzori (vagy diák) humorból, s ha Panurge záróizmainak az elgyengüléséről beszél az ágyúszó következményeképpen, vagy azt, amit meg kellene jegyezni, „bevési agya hátsó gyomrába”, gólyakorom jut eszembe, amikor udvarlásunkban is ott kísértett Toldt atlasza, s friss ismereteinkkel fűszereztük avétt vicceinket. Rabelais számára sokkal nagyobb újság korának a tudománya, semhogy ebben a tolvajnyelvben öregségére is örömet ne talált volna.

Ha a bolond shakespeare-i értelemben bolond, kiválóságát nem sületlenségeinek és nem bölcsködéseinek köszönheti, hanem az ő bolond módszerének, mellyel a sületlenséget és bölcsességet, mint egy rázókeverék folyadékjait egymásba rázza. A költő szeme a földről az égbe villan; a bolondnál maga a föld villan bele az égbe, a bolondság a bölcsességbe; vagy ha a csörgősipka alatt egy Rabelais „kerek tanultsága” (enciklopédiája) ül: a braguette a lexikonba. Rabelais-nak a bolondi módszere is durva, szinte (játszunk a szóval) szűzies; nem őrli művészi virslimasszává a braguette jókedvét s a vagdalt lexikondarabkákat, hanem nyersen, szemmel látható kockákban vágja őket össze, ahogy a debreceniben látható. Rabelais a burleszk elképzelhető legönkényesebb hentese. Hatalmas következetes az önkényességben. Néhány fejezetével olyan közhangulatot teremt, hogy a legvakmerőbb ugrás sem lökheti túl a mű határain. Swiftnél szinte be van szelídítve a valóságba a fantasztikum, Arisztophanész, mint láttuk, az ötlettel fejleszti. Rabelais-hoz képest, akinél pillanatonként változik a fantasztikum foka (úgy, hogy a fantasztikum lüktetéséről lehetne beszélni, ha nem volna ez a lüktetés egész önkényesen kalimpáló), ők óvatos rea131listák. Pantagruel az egyik fejezetben akkora, hogy otthonosan járkál Párizs utcáin s labdázik a játszótereken, egy másik fejezetben nyelve alatt fedelet talál egy hadsereg, s kiadós vizeletéből özönvíz támad. Aszerint, hogy a barátai közt békésen mulat vagy a kőbe öltözött dypsodiai óriásokkal küzd, összemegy s földuzzad ; életszükségletei hol emberire apadnak, hol az akók és rőfök számlehetetleneibe vesznek, országa majd Chinon alatt, majd a világ végén van. Ahol a méretek így változnak, ahogy a szerző jókedvének más-más fokát kapcsolja be; a tanítói lelkesedés foka is szabadon változhat a mű bármelyik pillanatában. Rövid fejezetei csaknem mindig új hangot ütnek meg; önállóak, mint egy anekdota vagy egy lexikonfejezet; amikor végükre értünk, lélegzetet veszünk, s mint vadászvizsla a gazdájára, érdeklődve nézünk fel mesterünkre: na most merre futtatsz. Nem annyira művészi ez a módszer, mint hatalmas. Egy Pantagruel rúgott itt be görögök borától, vagy egy új Arisztotelész állt be pantagruelistának.

Közmegállapodás, hogy Rabelais drámai. Mi, akik olyan keveset tudunk a drámáról s valamivel mégis csak többet Rabelais-ról, fordítsuk meg a meghatározást, s mondjuk azt, hogy a dráma rabelais-i. Olyanféle játék ez, mint amikor Rabelais „teste coupée” helyett „coupe testée”-t mond? A braguette költészetében, melyet trágárnak tartanak, mi valami durva tárgyilagosságot találtunk. Az ösztön, mely tudja, mit akar, s nem hígítja fel magát tétova érzelmekkel, biztos vegetatív alap az ember alatt, a cselekedetek gyorsak, érthetők, határozottak. Egy lexikonlapnak, melyet Rabelais írt, szintén sok előnye van egy tanulmány fölött, amelyet Montaigne írt; elsősorban, hogy állít és nem okoskodik. Egy író, aki minden gyökérbe beleharapott, s szereti az állításokat és felsorolásokat, hű lesz a konkrét világhoz, s nem fogyhat ki az élet színeiből. Az ivók mondásai, minden körítés, jegyzet nélkül, a Pantagruel három oldalán keresztül: fölér egy holland festménnyel, amelyről a színeken túl a pohárcsörgés is hallik. Az az önkényesség, mellyel Rabelais földje az égbe villan, nem tűri meg a tétovázást. A vadászeb gazdájára néz ,s a gazda nem állhat tétlen; vagy lövésre szegzi a puskát vagy elhajít egy hantot. vagy megzörgeti a kukoricát. Csupa ösztön, szín, mozgás;kereskedők rend cselekedet és valóság. „Drámai?” Szó. De ha azt mondjuk, rabelais-i, megmondtuk azt is, miben nem drámaiak mindazok a drámaírók, akik érzelegtek, okoskodtak és haboztak.

Miután a dráma fogalmát ilyen szépen átpantagruelizáltuk, az volna hátra, hogy a boldogságról is kikérjük az öreg Gargantuának vagy Panurge-nek, a csavargó enciklopédistának a véleményét. Ők természetesen azt felelnék, hogy nincs boldogság, csak a pantagruelizmusban. Aki nem fertőzi meg ösztöneit érzelmeskedéssel, eszét a világ 132(hogy az opportunizmusról se feledkezzünk meg: Isten világának) megismerésére fordítja, vérmérsékével túlteszi magát a sorbonne-isták, a szerzetesek és birkakereskedők rendjén, s a jókedv állandó mozgását veri fel maga körül: az pantagruelista és boldog. A pantagruelizmus a dagály vallása. Az ember életének az a célja, hogy dagályban legyen; a dagály átvisz a boldogtalanság kőfalán, amelyen az apályban levő lelkek megakadnak. Az igazi drámai hősök akkor is boldogok, ha meghalnak; az érzelmes regények vagy kolostorok hősei akkor is boldogtalanok, ha összeházasodnak vagy üdvözülnek. Rabelais-nál úgy az óriások, mint a poitouiak, amaurotok, papomaneok és papofigue-k stb. közt kétféle ember van: boldogok és boldogtalanok, olyanok, akik nevetnek és nevettetnek, s olyanok, akiket kinevetnek.

A rabelais-i dagály természetesen elsősorban a Rabelais-é; de aztán a francia középkoré is, melynek nyársforgató hagyományai folyton ott lengtek szimatoló orra és ízek felé meredő érzékei előtt; a gátszakadás koráé, mely mint ár a malmot, hajtotta eszét, képességeit, s nem tűrte, hogy egy ilyen derék elme és mozgékony vérmérsék ebben a jól indult században munka nélkül maradjon. Rabelais utalásainak, színeinek, szótárának egy része elveszett számunkra, de még ahol nem is egészen értjük, ott is ember és természet nagy bőségét érezzük; az újabb irodalomban talán egy mű van, amelyhez az övét hasonlítani lehet: Joyce Ulyssese.

Gargantua és Pantagruel első kiadásaiból lyoni kereskedők szerint több fogyott el két hónap alatt, mint a Bibliából kilenc év alatt. De a Biblia bosszút állt szegény Pantagruelen. Két év sem telt el, s megjelentek Kálvin Institúciói. Az egyik agglegény-könyv után a másik agglegény-könyv. A Gargantua humanista kolostorával szemben felépült Genf, s a „csinálj, amit akarsz” bölcsek számára szabott feliratára konokabb kapukról nézett vissza a tízparancsolat. A Pantagruellel tartó tudósok, főurak, főpapok, királyok elhalnak, lecsúsznak. Szegény Rabelais fiatalkorában kalandozott, de öregkorára hányódik. A türelem korának, mely Panurge-ön mulatott, vége s a meudoni plébános joggal dohog a démoni Kálvin ellen; győztes riválisát szidja.

Montaigne

A Szent Bertalan éj napja: 1571. aug. 24. III. Henrik francia királyt 1589-ben ölte meg, hatóságainak megkérdezése után, a Ligához szító szerzetes. Montaigne Esszéi két dátum közt keletkeztek. Franciaországnak volt egy I. Ference és volt egy Kálvinja, de a művészbarát 133királyra csak az udvar feslettsége, a reformátorok nemzedékére csak a vallásháborúk öröksége emlékeztetett. A meggyilkolt Coligny herceg utcára dobott testét a vérnász csőcselékje tépte szét. Ő volt a francia reformáció utolsó nagy alakja, utána az egymásba gubancolódott érdekek zűrzavara következett; a vallás a kapzsiság és indulat álarca lett, hugenották és katolikusok két vallást, de egy erkölcsöt követtek, a kor legkiválóbb embere a navarrai Henrik, akinek Párizs megért egy misét.

Ez a háttér hozzátartozik Montaigne Esszéihez; ő maga minduntalan kimutat rá dolgozószobája ablakán át, úgy, hogy ránk maradt festményére, a kopasz fej és okos szemek mögé szinte oda kívánjuk valamelyik egykori metszet látványosságát, az ambroise-i kapun lógó hugenottákat vagy a vérnász fegyvereseit, amint meztelen testeket úsztatnak az utcán kézről kézre, fölöttük az emeleteken folyik a gyilkolás s alattuk a Szajnában, mint halak, a holttestek. Borzadunk a fölfedezett új világ „emberevőitől”? Montaigne, aki disznók elé odadobott gyermekeket s élve megpörkölt és megetetett embereket látott, szemtanúktól tudja, hogy e kannibálok erkölcsei a keresztény kortársakéhoz képest paradicsomiak. Furcsa buzgóság, amely csodákat tesz, ha a gyűlölettel, kegyetlenséggel, nagyravágyással, kapzsisággal szövetkezik, de tehetetlen, ha jót kell tennie. Az embernek nehéz hinni, hogy e pártfelek véleményei annyira különbözzenek, amikor erkölcseik teljesen megegyeznek. Ha a szembenálló seregekből kiválogatnák, akiket csakugyan a vallásos érzés vitt oda, alig maradna egy századra való.

Mit kezdhet magával e két véres dátum közé eső pokolban egy volt bordeaux-i tanácsnok, aki visszavonult périgordi birtokára, nincs kedve az emberek közé keveredni, de Plutarkhoszt és Senecát olvassa s kora fölé akar emelkedni? A világnak nincs szüksége rá. Ha van benne különösebb tehetség, azt magára kell fordítania; a kiválásnak egy útja van: bölccsé kell lennie. A bölcs, mint a szent, állandóan gyakorolja magát és állandóan készül valamire, éppenhogy nem hisz a túlvilágban; pesszimista szent, aki önmagában találja meg erényei célját. Montaigne, kiszakadva régi vidámabb életéből, ilyen plutarkhoszi szent lett. Miután Périgordra visszavonult, unalmában fel-feljegyezte egy-egy gondolatát, olvasmányaihoz és a hallott kuriózumokhoz megjegyzéseket fűzött. Ahogy aztán a bölcs életre kezdte adni a fejét, ezek a feljegyzések is kimélyültek, a jegyzőkönyv a bölcsesség gyakorlatának és fejlesztésének lett naplója. Ő maga így számol be az Esszék keletkezéséről: egy melankolikus hangulat, melyet a magány idézett elő, adta a gondolatot, hogy irkálni kezdjek. S miután nem volt egyáltalán semmi anyagom, magamat választottam magamnak tárgyul.

134

A vallásháborúnak azok a szörnyű jelenetei, melyeket Montaigne tanulmányaiban például felhoz, nem az ország másik felében játszódtak le, hanem a tőszomszédban. A rémhalál állandó jelenléte az ablak alatt, Plutarkhosz állandó jelenléte az asztalon: elég szűk utasítást adnak Montaigne-nek a bölcsesség gyakorlatára. A város átadásáról, a követekről, a félelemről szóló elmélkedések közt már az esszék elején feltűnik a cím: Philosopher c’est apprendre â mourir. Bölcshöz méltón csak az élhet, aki idejében meg tud halni; azt, hogy mit érünk, halálunk órája mutatja meg. Montaigne is úgy akar bölccsé edződni, hogy a halál gondolatához szoktatja magát. Kifogyhatatlan az idézetekben, ha arról a méltóságról szól, melyet a halál ad annak, aki összeszokott vele. „A bölcs addig él, amíg kell, nem amíg lehet.” „Az élet a mások akaratától függ, a halál a mienkétől.” Mint Agisz, ő is azt tartja, hogy csak az élhet szabadon, aki megveti a halált. S mintha a spártaiak válaszával akarná magát felfegyverezni a vallásháború sötét véletlenei ellen: Eh, mit szenvedhetnek azok, akik nem félnek meghalni. A három ember közül, akikre az Essai-k első könyveiben legtöbbet hivatkozik, kettő, az ifjú Cato és Seneca öngyilkosok lettek. A történelemnek és Dél-Franciaországnak szinte minden öngyilkosát ismeri. Példákat hoz fel, hogy mitől váltották meg magukat büszke lelkek azzal, hogy meg tudtak halni, s ellenpéldákat, amikor reménytelen helyzetben mégis okosabbnak bizonyult, hogy nem lettek öngyilkosok. Valóságos mániákusa a szégyent, szenvedést megelőző, „preventív” öngyilkosságoknak. Egyetlen fejezetében több mint negyven esetet sorol fel. „Mi szegény tudatlanok elvesztünk volna – írja Amyot Plutarkhosz-fordításáról –, ha ez a könyv ki nem emel bennünket a sárból.” Plutarkhoszra, a halál farkasszeméhez hozzászokott antik lélekre volt szüksége a périgordi nemesnek, ha önérzetesen akart kora borzalmai fölött elpillantani.

Szerencsére Montaigne-nek igen kevés reménye volt rá, hogy akárhány évi filozofálás után is Agisz király módjára legyen szabad s a lakedemoniak fölényével nézzen szembe tulajdon halálával. Eleinte frissen és diadalmasan pattognak szájáról a halálmegvető idézetek, mintha megtalálta volna bennük gyengeségeinek az orvosszerét, később ahogy jobban megismeri elvei alatt önmagát, bizonytalanabbá válik, mintha belátná, hogy természete, bizonyos határon túl, ellenáll a sztoikus edzésnek. Aki nagyon készül a halálra, nagyon fél a haláltól, s bizonyos, hogy Montaigne Cato-ízű készülődései az ő utolsó órájára, a tanakodások, hogy mikor is üssön az az óra, a lelkiismeret-furdalás, hogy talán már ütnie kellett volna, inkább halálfélelmének a méretei mellett tanúskodnak, mint az antik iskola győzelme mellett.

Nem tudom, mennyire fájt Montaigne-nek, hogy a példaképek és 135idézetek ellenére sem tudott eszményképei közé emelkedni. Mi csak örülhetünk, mert épp azt a lágy ellenállást tartjuk a legértékesebbnek benne, amelyet sem Plutarkhosz, sem Seneca nem tudhattak latin acéllá kovácsolni. Valószínű, hogy az essaik írása közben ő maga is észrevette, hogy tehetetlensége mennyivel értékesebb szándékánál. Míg eleinte inkább a bölcsesség öntőmintáit nézi, melyekbe bele kell merevednie, később inkább önmagáról beszél s azoknak az elnevezésével írja le saját természetrajzát, akik hibáikból sem óhajtanak engedni.

A szent a halálon túlra néz, s hiábavalónak tartja a föld örömeit; a bölcs a halálra néz, s hiábavalónak tart minden szenvedélyt, amely elfordítja az ember arcát a halálról. A szent átlép a halálon; a bölcs megérik rá; él, de élete minden percének előlegez valamit a halál nagyságából; élete halállal beoltott és halállal mérsékelt élet. Ennek a „mérsékletnek” éppúgy megvan a maga örök élet elleni érvelése, mint a szentségnek, legföllebb, hogy az érvek is mérsékeltek. Ne bízzuk el magunkat, mert az ember gyarló, érzékei tökéletlenek, ítélete ingadozó. Ne háborgattassuk magunkat hiú törekvésektől, mert semmiféle háború sem éri meg a békét. Ne gyűlölködjünk, mert eltérő véleményeink úgyis találkoznak a halálban. Minden erős indulat túlzás, mely megbontja a halállal szembenéző ember fenséges nyugalmát. Az élet minden öröme becses lehet, amíg könnyen tudunk megválni tőle stb. A bölcsességnek ezt a „diogenészi” érvelését Montaigne is átvette, s az, amit mint „les idées de Montaigne”-t bifláztatnak, tulajdonképp a Hordó bölcsessége, a hordóé, amely olykor-olykor egy több ezer livres jövedelmű vidéki birtok is lehet. Az eszmék az eredetiek Montaigne-ben? Nem, hanem a bizonyíték-anyag, melyet az eszmék mellett felhoz, vagy ha úgy tetszik, azok a másodlagos, „montaigne-i” eszmék, melyeket a diogenészi közhelyek bizonyításában elszór.

Montaigne „a bölcs”, szemléltetni akarja tételeit, s közben egyre többször noszogatja meg Montaigne-t, az emberismerőt. Nagy, tohonya mozdulatokkal emelkedik fel a lélek sötétjéből ez a felrugdalt óriás. A bölcs azért rugdosta fel, hogy szolgáljon neki, de ahogy lassan feltápászkodik, nagy fejét megtámasztva merengőn a szemébe néz, Plutarkhosz növendéke megbűvölődik a homályból kifeslő szépségtől. Szolgául vette fe,l s ő maga kezdi szolgálni ezt az erejétől fáradt, ellentmondásaitól nehézkes alakot, akinek a szétfolyó, tétova tudása értékesebb minden kihegyezett bölcsességnél. Aki látni akarja, hogy milyen viszonyba kerültek Montaigne-nél az eszmék és az anyag, a bölcsesség és az emberről való tudás, olvassa el az Esszék leghosszabb fejezetét: a Sebond apológiáját. Sebond Montaigne kedves teológusa, akinek szemére hányták, hogy észokokkal akarja bebizonyítani a hit dolgait s ezzel nyeregbe segíti az ateistákat. Montaigne a legjobb igye136kezettel lát hozzá kedvence védelméhez, akit annak idején ő maga fordított le apjának franciára; néhány oldal után szembekerül az eszükben elbízott ateistákkal, s (azt hiszem, aligha Sebond ínyére) az ember tökéletlenségét kezdi bizonyítani. A bizonyítás, az én kiadásomban több mint száz oldal, a teológia nem sok örömét lelheti benne, még a bölcsesség sem, de mi a legcsodálatosabb oldalakat találjuk benne érzékszerveink és a megismerés viszonyáról vagy az állati értelemről.

Montaigne nem tudós. Ő maga minduntalan hangsúlyozza tudatlanságát; ha vannak nagy szellemek, akik a tudomány felől nézik a világot, s környezetük adatai is csak akkor érdeklik őket, ha mint tudományos ismeretet tudják rendszerükbe foglalni, Montaigne épp az ellentétük; az élet denaturalizálódik számára, mihelyt ismertté válik; rengeteget tud, de amit tud, az élet felől tudja, példáinak, adatainak ember- és nem tudományszaguk van. Diogenészi bizonyításainak az ürügyén ez a tudománytól érintetlen, kíváncsiságtól üde ismeretkincs szivárog föl. Kalandozó tanulmányainak nincs is más tárgya: mint az emberi természet. Ha az ismeret forrását nézzük: önmaga, ha az összehasonlítás anyagát: az emberiség.

Igen nagy pszichológus. A lélek színváltozásait, az imbolygó anyagban folyó cserebomlásokat kevesen árnyalták olyan gazdagon. Ha lehunyom a szememet és művére gondolok, a lélek bonyolult tétovaságát érzem. Az utolsó ötven év elkeseredett pszichologizálása hány híres, régi író lélektanát zsugorította össze; a léleknek az az összképe, melyet Montaigne-ből nyerünk, ma is állja a versenyt. A lélek nála bonyolult, sokféle állapotai elomlók, tünékenyek, a keresztező hullámok interferencia tüneményei színesek s mégsem kirívóak. „Ondoyant”-nak nevezi ő az emberi természetet; a francia szó jellemzőbb, mint magyar fordítása. Szégyenlős, szemtelen, fecsegő, hallgatag, munkás, kényeskedő; találékony, bárgyú, bánatos, jókedvű, hazug, igaz, tudós, tudatlan, bőkezű, fösvény, tékozló, aszerint, hogy melyik oldaláról nézi. Önmagáról sem mondhat semmi teljeset, egyszerűt, biztosat, s mintha csak valamelyik kortársunkat hallanám: „Sokszor úgy tűnik fel nekem, írja, hogy még a jó íróknak sincs igazuk, midőn megátalkodnak, hogy jellemünkből egy állandó és biztos szövetet alkossanak.” Ha Montaigne regényíró volna, többmagvúnak ábrázolná hőseit, úgyhogy cselekedeteik és hangulataik mindig más góc felé tekintenének. Kissé kiszámíthatatlan, bizonytalan körvonalú hősök lennének, egymást követő képeik eltolódnának egymás felett, erkölcsük nem volna kikeményített, mégis vonzana emberi gazdagságuk s a szerző ép érzéke, aki a bizonytalanban is hangsúlyozni tudja a helyest.

Montaigne nem nyert meg első pillantásra. Van benne valami puha, 137nyúlós, óvatos. Félti magát a szenvedély kockázataitól. Nem tudok elképzelni olyan pillanatot, melyben igazán feláldozná magát. Diogenészi hordajának önzés a dongája; mérsékletében szívósan érzéki; bölcsességében védekező. Önismeretében van valami narcisztikus; s ahogy a catói szigor s halálra készülő retorikája lassan lemállik róla, egy szegény, elhagyott, bizonytalan tekintetű szörnyetegre emlékeztet, aki nem tud mit kezdeni erejével, s inai ropogását figyelgeti. A lélek ondoyant természetét azért hangsúlyozza példák és idézetek ezrein, mert hiányzik belőle, ami az ondoyant természetet mégis egyöntetű formába kényszeríti; a cél és akarat. Az ilyen magukba süppedt, elhagyott óriásokban van valami visszataszító; bizonytalanságuk céljaink és életkedvünk cáfolata. Csakhogy ennek a bizonytalanságnak is megvan a maga kiválogató munkája; a helyes közelebb esik a helytelenhez, de ha elválik, meggyőzőbben válik el. Esszéi a viszonylagosság retortái, de amit lepárolnak: mélyen emberi. Ítéleteink változók, hangulataink ellentmondók? Mindezen mégis átcsillog az emberhez méltó és helyes. Egyik tanulmányát hónapokra félbe kell szakítania; házatája hadizónába kerül, a lakosságot megtizedeli a pestis. Montaigne nem győzi csodálni a paraszt nép viselkedését: mennyi méltóság, egyszerűség, nagyság. Végzik munkájukat, s belefeküsznek a maguk ásta sírba; utolsó mozdulatuk az, hogy magukra kaparják a földet. A művelődés, kiált föl, csak nyelvünket teszi gazdagabbá, bennünket alig. Szókratészt, a bölcsek fejedelmét életében és halálában e parasztokhoz kénytelen hasonlítani, mert a nagy ember nem abban nagy, amiben kivételes, hanem amiben mindenkivel közös.

Aki ismeri Proustot, megütődik. Én magam is, szinte megdöbbenve fedezem fel, írás közben, a két író feltűnő rokonságát. Proust századának persze nem Plutarkhosz volt a kedvenc auktora; s a halálra készülő bölcsességnek alája kell szondáznunk, hogy az egyezéseket észrevegyük. Ez az egyezés azonban igen nagy. Mind a két írónak a lélektan a legerősebb oldala. Az emberi természet Proustnál is „ondoyant”. A jellem szövete nem állandó, a hősök többmagvúak. Mintha Proust volna az a szerző, akire Montaigne a legjobbak olvasása közben gondolt. Az önzésnek és az emberismeretnek, milyen termékeny szövetsége mindkettőben. „Amoralitásukban” mennyi helyes érzék; a „földszint erkölcse” az „emelet erkölcse” helyett. Az Új Indiák bennszülöttjéről, a pestises parasztokról s Szókratész nagyságáról Proust is úgy valahogy írt volna, mint Montaigne. Nagy írók közt gyakran vonnak párhuzamot, de az igazi hasonlóság annál ritkább köztük. Ebben az esetben félreismerhetetlen. Az ember hajlandó a fajelméletre sandítani s Montaigne zsidó mamáját cibálni elő. Két félvér s hogy a marxistáknak is igazuk legyen, mindketten a polgárság renegátjai.

138

Ha stílusukat nézem, ez a hasonlóság csak még feltűnőbbé válik. „Stílusa akkor a legotthonosabb, amikor nem siet s kénye-kedvére gördül” – írja Amyot-ról. Ez a vontatott, pongyola gördülés, mely felporhanyósítja s szétoldja a lépten-nyomon felötlő szentenciákat, egyaránt jellemző Proustra és Montaigne-ra. Mintha a lélek bizonytalan, ondoyant természetét, melynek felfedezői voltak, csak vontatott, imbolygó stílus adhatná vissza, mely a határozott állításokat, a szellemes és éles ítéleteket az ítéletek lélektani viszonylagosságán himbálgatja.

1933
139
Vázlatok A tizennyolcadik századhoz
1.
A történelmi táj

Fielding nevét Szabó Dezső Az elsodort falujában ismertem meg. Bőjthe János az egyik fejezet elején („feltorlott egészségének a kinyújtózásaként”) az ő Tom Jones-át olvasta, s ez a zsúfolt ember-vegetáció azt az erős jólesést adta neki, mintha hatalmas állkapcsában félig főtt húst rágna. Néha hangosan felkacagott. Mivel állkapcsaim nem elég hatalmasak, ezt az érzést nem idézhettem fel egész tökéletesen; de ember-vegetáció s a félig főtt hús bevették erős párájukat Fielding nevébe s gondolkozásunknak azzal a természetes könnyelműségével, mely mindennek helyet talál, még annak is, amiről semmit sem tud, valahova Shakespeare, Rabelais és Rubens közé helyeztem el őt, a művészek csillagrendszerében. Amikor a Tom Jones tízegynéhány évvel később a kezembe került, már az első oldalon ezt a hús- és tömegszagot szimatoltam s vártam, hogy mint Bőjthe János, mikor kacagok fel. De a várt szaginger elmaradt. Mindjárt az első oldalakon egy úri házat ír le: „a domb délkeleti oldalán állt ez a ház, de közelebb a lábához, mint a tetejéhez, úgyhogy az északkeleti széltől öreg tölgyfák ligete oltalmazta… A liget közepén finom pázsitos rész volt, amely enyhén ereszkedett a ház felé; a felső szélén bővizű forrás tört elő a fenyőkkel borított sziklából, körülbelül harminc láb magas, állandó vízesést alkotva, amely nem-csinált lépcsőkön folyt lefelé, hanem természetes esését követve, botorkált a tört és mohos köveken, míg a szikla aljához ért, onnét egy kavicsos mederben futott, amely már sokkal szelídebb lejtőn kanyarodott tova s a domb lábánál egy tóba ömlött, negyed mérföldnyire a ház alatt, déli oldalon, úgy, hogy a homlokzati szobák bármelyikéből látni lehetett. Ez a tó egy szép lapály közepét töltötte ki, melyet bükkfák és égerfák csoportjai díszítettek s amelyen birkák legeltek. A tóból egy folyó lépett ki, kanyargását több mérföldnyire követhette a szem rétek és erdők bámulatos változatosságán át, amíg a tengerbe nem ömlött; egy széles tenger-ág s azon túl egy sziget, zárták le a képet.” A leírás folytatódik, s a folyó meander vonalai, a vízesés művészies „természetessége”, a kilátó pont szelíd emelkedettsége s mosolygó távlata ott maradnak továbbra is a műháttérben s felfedezhetők a szerző lelkében, aki bizonyára a nagy emberismerők közé tartozott s könnyedséggel teremtette alakjait, de sosem hathatott volna századára úgy, ahogy hatott, ha a mosolygó fö140lény, művelt természetesség s korlátok közt tartott irónia helyett a nyers húsra emlékeztette volna olvasóit.

Hasonló csalódás ért akkor is, amikor a Rousseau-ról forgalomban lévő szólásmondásokat először volt alkalmam a Vallomások valódi hangulatával összehasonlítani. Akiknek az a foglalkozásuk, hogy élt vagy élő emberekből bizonyos eszméket preparáljanak ki, valóságos vámpírjaivá lesznek a történelemnek, eszméikkel kiszívják a valóság vérét s miránk bízzák, hogy a magunkéval töltsük meg. Rousseau az ő szótárukban az érzések felszabadítója, az egyéniség jogainak a filozófusa. Ebben bizonyára van valami igazság, de az ember akaratlanul is mai vérrel tölti meg ezeket az üres szóárnyékokat, s Rousseau az anarchia Aeolusa lesz képzeletünkben, végletes és túlzó, mint minden, ami nem az érzékelt világból, hanem a gondolkozásban fogant. Az igazi Rousseau, aki állítólag korszaknyitó forradalmára volt századának, azt hiszem, egészen jól érezte volna magát azon a vidéken, melyet Fielding a Tom Jones elején leírt; ha a Confessions-ra visszagondolok, talán inkább a tölgyfaligetben, a „természetes esésű” vízesés mohos kövei mellé helyezem őt, mint a ház méltóságos homlokzata elé, de a tájképből nem kell kilépnem, hogy Warensné növendékének szállást csináljak. Az a természet, melyet ő „felfedez”, még mindig nagyon művelt természet, s a Confessions-ban legalább annyi a pásztorjátékok bája, mint a pásztorjátékból kicsapó egzaltáció. Kinek nem okozott hasonló meglepetést Werther a szenvelgést jelentő wertherizmus után? Bevallhatom, én még a Kant nehézségében és homályosságában is csalódtam. A nehézkes Kritik der reinen Vernunftban csaknem annyi az áttetszőség, mint amennyi a mérséklet és összhang a szenvelgő Wertherben. A „ragyogó szárazság”, melyet Schopenhauer bírálata engedélyez neki, a königsbergi professzoron százada csilláma.

A 18. század azokat a jelzőket, melyekkel a különféle emberi természeteket szoktuk érzékeltetni, mérsékletre inti. Robusztus, erkölcsös, ironikus emberek ebben a században is éltek, de ne várjunk Shakespeare-t, Tolsztojt vagy Arisztophanészt. A természetben mindig ott bujkál a kultúra befolyása, s tapasztalati útjukon ellódult jelzőinket mindig módosítani kell egy visszatérő színnel, mely ezé a századé. Az a tájkép, amelyet Fieldingből kivágtunk, ennek az egész századnak a díszlete marad; Shaftsbury akár ennek a kastélynak az urához intézhette volna erkölcsi leveleit, s Goethe weimari sétáin a vízesés mellől nyíló kilátást kereste. Egyenletes éghajlatú vidék ez, kultúrával megszelídített természet, ahol az erdők parkszerűek, de a kertek erdőben folytatódnak, a lélek önmagára hivatkozik, mint minden törvény forrására, miután minden szép törvénynek alávetette magát. Ápolt szabadság ennek a vidéknek a hangulata; az ember, 141miután pallérozta természetét, fölszabadítja s kacérkodik a függetlenséggel, melynek műveltségében hordja ellenszerét.

Hogy keletkezett ez a megszelídített természetű, természetességében is agyonművelt vidék? Fölemelek egy maréknyit a század talajából (hogy az átlag talajt vizsgáljuk, vegyük ezt a maréknyit a wakefieldi lelkész kertjéből): s a geológiai erőkre gondolok, amelyek a hegyek nagy tömbjéből lerepesztették, lehordták, elmorzsolták s a szerves anyagokra, melyek korhadásukkal megtermékenyítették. A történelem, mely a 15. század óta állandó munkában volt, megtörölte homlokát, s barátságosan nézett szét maga körül: pihenni akart. A törvényein lazító ember végigrohant lélek és természet végtelenségein, s most élvezni kívánta hódítását. Az ellentmondás, mely Európát kettészakította, kezdte értelmét veszteni, az egyházak fennmaradtak, de a szívek közönye fegyverszünetet parancsolt rájuk. A 17. század elején a spanyol–holland ellentétben még a két nagy vallásos eszme áll szemben egymással; a század végére egy vallásháború már elképzelhetetlen. A spanyol nép kiégett, a harmincéves háborút követő végkimerülés s a puritánok bukása északon oltja el a fanatizmust. A század két nagy vívmánya: a francia ízlés, mely lassan egész Európába szétszivárog s a nemzetek együttműködéséből keletkező új természettudomány. A szertelen vállalkozások hitelüket vesztették; az ember szokásai megnemesítésében látta legszebb feladatát. Az életmód művészete maga alá rendelte a művészetet, az alkotók korlátok közé szorultak, de a kultúra színvonala emelkedett. Érzés és gondolkozás görgetegtömbjei szét voltak morzsolva, s az ember hozzáláthatott, hogy a porhanyós földet kihasználja. A 18. század, ha e szó alatt nem kronológiai egységet értünk, ott kezdődik, ahol ez a porhanyós talaj, s ott ér véget, ahol a problémák és érzések újra kövesebbé, darabosabbá válnak.

2.
Aranykor és történetírás

A középkorban a történetírás nem mozdulhatott el a teológia sarkából; szerény barát volt ő, aki a gondviselés terveinek demonstrálásához szükséges tekercseket tartotta gazdája háta mögött, s előadta, amelyikre a tudós doktornak éppen szüksége volt. Ha az, ami történt, Isten tervei szerint történt, akkor a terv fontosabb, mint maga a történet, s az eseményeknek csak az a része érdekelheti az embert, amely Isten tervét, vagy mondjuk, az Isten számára előírt tervet igazolja. A történeti érzékben van valami abból, amit ma Sachlichkeitnek neveznek, az esemény önmagában, mint egy darab nyersanyag becses. 142Nos, a középkorból épp ez a történelmi Sachlichkeit hiányzott teljesen.

Az újkor azzal, hogy ezt a minden egyéni, egyszeri életet elnyomó tervet félrelökte, visszaadta a kalodában elzsibbadt változatok önmaguk fölött érzett örömét. Az emberek és emberi jelenségek nem az örökkévaló rendben, hanem önmagukban lelték igazolásukat, a mennyország visszatért a földre, az üdvösség egy lett az élettel; ami küzdött, szólt, megtörtént dokumentumává vált a végtelen változatban küzdő, szóló, történő létnek; a humánum nyomai önértéket nyertek, a nagy tettekben és nagy írásokban az ember új, méltóbb ereklyéket talált. A 16. és 17. század rászokik az események és a szövegek tiszteletére; hadvezérei, államférfiai mellé odaszegődik a történész-jegyző (a spanyol–holland háború rengeteg kútfőmunkája közt olyan elsőrangú történetírók műve szerepel egymás mellett, mint a Grotiusé, Thuanusé, Stradaé), s szövegkiadásban és szövegmagyarázatban alakul ki az újkor első tárgyi tudománya: a holland–francia filológia. Az újkor embere felismeri a történelmi emlékben lappangó eleven erőt, az eseményektől antropológiai hitelességet követel, az írott emlékeket szembeállítja, kérdőre vonja s új kritikai módszerrel őrzi ellen megbízhatóságukat. E két század mohó, öntetteit számontartó élete, tudományos láza és áldozatkészsége hatalmas történelmi anyagtárat hagyott az utókorra, s az anyagismerettel együtt az anyagmegválogatás érzékét is kifejlesztette.

A 16. és 17. századnak ez a történelemteremtő munkája a történelem fergeteges idejére esik; az erők, amelyek a történeti érzéket felszabadították, az eseményeket is irtózatosan megkavarták. Machiavelli vagy Grotius maguk is érdekelt felek, s a katolikus és protestáns Európa harcában még a szövegkritika s az okmánybúvárlat is mint gondosan belőtt üteg működik. A szenvedély mély barázdavágásaiban hajt ez az új történeti érzék, s tagolt, szaggatott, mint maga a kor, amelyben keletkezett. A 18. század védettebb völgyében épp ez a tagoltság szűnik meg, s a szenvedélynek ezt a hevét váltja fel az elmélkedő fölény.

Az előző század történészei bizonyos értelemben „szakemberek” voltak; szakemberei magának a történelem-csinálásnak vagy szakemberei a gondjaikra bízott történelmi szövegnek. A 18. század legnagyobb történetírói „műkedvelők”. Műkedvelés alatt nem készületlenséget értek. Voltaire kétszáz emlékiratot olvasott el a Siècle de Louis XIV.-hez s Gibbon minden modern olvasottságot megszégyenít gazdag kútfőidézeteivel. Magatartásuk és nem készültségük a műkedvelőé. A történetírónak egy egész új faja üti fel e században a fejét, a történeti anyagban széttekintő szépíró, aki a történelmet vá143lasztja szemléltető eszközül, hogy elveit az emberekre rákényszerítse. A műkedvelő jövevény marad abban a körben, amelyben rövidebb vagy hosszabb ideig tartó tudóskodásra betévedt, érdeklődése kintről jött és kifelé mutat, s a tudomány kérdései előtt is a maga általános álláspontját védi. A 18. század nagy történészei a történelmen gondolkozó írók s gondolataikat történelmi anyagon bemutató írók. A franciáknál egész nyilvánvaló ez: Voltaire-nek a világtörténelem arra való, hogy Voltaire igazát utánamondja. Montesquieu változatos történeti anyagában a társadalmi élet törvényszerűségeit, a módosulatok szabályait, a szociális élet fizikáját keresi, az ifjú Turgot mielőtt államférfivá lesz, a tudományokba oltja reform ösztöneit. Az angolok, Hume, Robertson, Gibbon jobban odatapadnak választott tárgyukhoz, Gibbon egész élete egyetlen műnek lesz magháza, de a választott pont, ahonnan a történelmet nézik, náluk is kívül esik a szorosabb történelmi érdeklődés körén; átnéznek a történelembe: a láthatár tágabb marad, mint az ábrázolt vidék.

Kérdés, mi táplálta ezt a műkedvelő merészséget? Honnan ez a hetyke önbizalom, amely megcsúfolja a történelmi érzéket s mégis egy új, magasabb fajta történetírást teremt? Mint a középkor tudósai, akik a történelmet az isteni-terv Prokrusztész-ágyába szorították, ezek az új történetírók is teológusok, akik nem azért virágoztatták fel a történetírást, mert vallásukban kevésbé voltak elfogultak, hanem mert maga a vallás volt türelmesebb a történelemmel szemben, mint a kereszténység. Szent Ágostonnál a történelem Isten országát készítette elő, s eseményeire a bölcselő az eljövendő Civitas Dei könyöklőjéről nézett vissza; csak az volt és az számított, ami ebbe az előlegezett ablakba odalátszott. A 18. század, a szenvedélyek viszonylagos szélcsöndjébe jutva, a szenvedélytelenségben, ész és kedély mosolygó fölényében hitt, s a korokat aszerint ítélte meg, hogy mennyire tudtak indulataik fölé kerülni s mennyire találta meg arcukon a mértékadó derű mosolyát. Ez az új vallás, melynek szellemét a felvilágosodás szó csak félig fejezi ki, tulajdonképp a mérték és a harmónia vallása volt: ami túlzó, magányos, önmagáért való, az csak romlást vihet a világba; a történelem nevű iszonyú elmebajnak panaceája: az arányérzék, illem, türelem, tudás. A világtörténelem ennek a történetírónak az esztelen indulatok büntetéshelye volt, egy dantei Inferno, melyen csak ez az arány- és harmóniaérzék létesíthetett fényben úszó, elíziumi szigeteket. Azt a gondolatot, hogy a történelemnek ezeket a gyönyörű függőkertjeit sokszor épp az elborult, indulatos korok készítették elő s az aranykorok erényeknek voltak haszonélvezői, melyeket megvetettek, ők nem értették volna meg. Mivel egy barátságos éghajlatú korban irodalomnak és társaságnak szentelhették az életüket, azt hitték, a 144barátságos éghajlathoz csak az szükséges, hogy minél többen szenteljék életüket nemes dolgoknak és előkelő társaságnak. Az irodalmárok örök optikai tévedése ez, ugyanaz, amelyet Kosztolányi emlékezetes Önarcképében: a homo estheticus és homo moralis szembeállításával olyan ragyogón vallott meg. A 18. századi homo estheticus hitében azonban még nem settenkedett ott a játékigazság, ő egész őszintén meg volt győződve, hogy a homo moralisok zavargásai nélkül a világ paradicsomkert volna, melyben a nemzetek versenyt citeráznának és versenyt voltaire-kednének.

Ebben a boldog literátori elfogultságában a 18. század műkedvelő történetírója elkényeztetett gyermekként jár az emberiség múltjában, könnyedén fitymálva le nehéz vívódásokat, s mert túl volt rajtuk, lebecsülve az akadályokat, melyeket körülmények és természet emelnek a társadalmi boldogulás elé. Az aranykornak egyetlen akadálya: a butaság és féktelenség. Mihelyt az ész kiművelődik, az erkölcsök megszelídülnek kissé, az időben termékeny oázisok keletkeznek, amelyeken emberhez méltó élet zöldül ki. Mivel érzik, hogy ők maguk is egy boldog oázisképződés idején élnek, a történelemben az érdekli őket, hogy keletkeznek és hogy pusztulnak el ezek az oázisok; történelmi műveik mezőgazdasági munkához hasonlítanak, amelyek a kort akarják bő öntözőművekkel ellátni. S ha az egyes jelenségekkel szemben igazságtalanok is, ez az óriási méretű öntöző terv odakényszeríti őket a történelmi boldogulás gyökérzetéhez, megszokják, hogy a történelmi életben a háborúk és a határok vándorlása mellett erkölcs, művészet, kereskedelem, közgazdaság egész szövetét lássák s az emberéletet módosító természeti erők belejátszását a népek történelmébe figyelembe vegyék. Az aranykor széles festményén, mely ezek előtt a történészek előtt lebeg, az ötvösnek éppúgy megvan a helye, mint a piac felé hajózó kereskedőnek vagy az üvegjei közt babráló tudósnak, s mivel minden történeti kor annyit ér, amennyit ebből a festményből megvalósít, a történész megszokja, hogy felkeresse őket boldogulásukban és hanyatlásukban, s az egymásra utalt tevékenységek teljes képével jellemezze az időt, amelybe mint történész, betévedt.

De miközben a történészek az aranykor feltételeit kutatták, az aranykor (már amennyi aranykor az előzményekből s a lelkekből kicsalható volt) lassan beért, sőt a túlérettség jelei mutatkoztak rajta. Az aranykor legnagyobb ellensége maga az aranykor, s a homo estheticus királysága idején épp azok a nyersebb erők apadnak el, amelyek a homo estheticus uralmát előkészítették. A történész, aki a mértéktartás és jóakarat határtalan erejében hitt, kezdi megérteni, mit jelent az, ha Shakespeare-nél a béke „megrohad”. A kezdeti mohó pedagógusi láz megcsillapszik, a szellem élvezi az érett pillanatot, amelynek a mélyé145ből már fel-felüzen a pusztulás; mint diák, akinek a szünideje lejárt, szeretné megállítani az időt. Az aranykorhangulatnak ez a fokozatos beérése, túlérése akkor a legszembetűnőbb, ha a nagy francia–angol történészek közül az elsőt és az utolsót: Voltaire-t és Gibbont hasonlítjuk össze.

Voltaire, az angliai utas, az aranykor vallását a csatornán túlról hozza, ahol az 1688-as forradalom óta az aranykor már beköszöntőben volt. Körülbelül ez az az időpont, amelyben XIV. Lajos előretörése megáll, a francia udvari kultúra, mely egész Európát melegíti még, izzásából már veszít, s az angol tudományos-kereskedelmi iránynak engedi át a vezetést. Míg Franciaország kimerítő háborúkban s a vallási türelmetlenség bűnében visszaesve veszíti erejét, Londonban Vilmos, majd Anna uralkodása alatt magasabb légnyomású hely keletkezik, amely megfordítja a csatorna fölött a szeleket. Amit II. Károly és Dryden félszázad előtt átvittek, a Pope, Swift és Marlborough világában szétnéző Voltaire kamatostól hozza vissza. A felvirágozás két nagy példája áll előtte: XIV. Lajos uralkodásának első felében a francia, melynek emléke a nyelv, amelyen ír s a művek, melyek ezt a nyelvet Európa nyelvévé tették; a másik: az angol, amelynek szemtanúja volt, s amely az éber irodalmárnak, aki érzi, hogy a pompázó udvari műfajokban csak epigon lehet, új tevékenységi teret nyitott. A XIV. Lajos korabeli fellendülés elsősorban egy nagy király érdeme volt; korlátja: egy nagy király hóbortja. Voltaire-nek, a polgársarjnak jobban tetszett az Anna királynő alatti angol fellendülés. Erről a királynőről barátai és ellenségei egyaránt elismerték, hogy közepes asszony, s mégsem támadt soha annyi nagy hadvezére, tudósa, művésze Angliának, mint az ő uralkodása alatt. Az angol fellendülésben több része volt a nemzettestnek; ez a fellendülés a nemzet egészsége volt s Voltaire a maga feladatát abban látta, hogy az udvari kultúra francia-hagyományát ezzel az új angol egészség-vallással oltsa be. Úgy érzi, hogy a 17. század, mely egyszerre XIV. Lajos százada és le siècle anglais, megáll az emberiség legdicsőbb korai, Periklészé, Augustusé s Medici Lorenzóé mellett, de lépésről lépésre fejlődő tudománya, kiterjedtebb kultúrája révén kevésbé romlékony, mint azok: eredményei továbbfejleszthetők. Nemzetoktató munkáival ő ezt a továbbfejlődést, a haladást akarja szolgálni; történeti művei a haladáshoz szükséges erényeket reklámozzák. Nem minden erény hasznos, amely szép: XII. Károly, a hős svéd király csak dicsőséget szerzett parádés erényeivel, míg Péter cár európai birodalomszervezésre fogott be egy vad csordanépet. A Le siècle de Louis XIV. ezeket a hasznos haladást biztosító erényeket akarja kiemelni Lajos uralkodásából, akinek minden tettében volt valami nagy, de nagysága csak 146addig használt, amíg egy kor igényeit s nem egy egyéniség monomániáját szentesítette. XIV. Lajos véghagyása, amelyet utódja ágya fejére íratott („Iparkodj békében maradni szomszédaiddal. Én nagyon szerettem a háborút; ne utánozz sem ebben, sem túlzott költekezésemben … Könnyítsd meg néped sorsát, amennyire tudod, s tedd, amit én, sajnos, nem tehettem.”); Voltaire könyvének is mottója lehet; példa és tanulság ez egy új századnak, melyet a Le siècle de Louis XIV. befejezésében, közel félszázad múlva, még ő maga dicsérhet meg érte, hogy az adott példához hű maradt.

A legcsodálatosabb persze az, hogy a könyveknek ebben a századában Voltaire könyvének, a Le siècle de Louis XIV.-nak nem kis része volt abban, hogy a Le siècle de Louis XV., Voltaire kora, ezt a dicséretet valóban megérdemelte. Mint Voltaire legtöbb művénél, itt is alig értjük meg, hogy hathatott annyira és annyiakra ez a mű, melyet első benyomásra, egy újságíróféle ember fércművének ítél az olvasó. Már a beosztás is milyen kezdetleges. Elöl egy lexikon, felsorolva benn XIV. Lajos korának uralkodói, hercegei, hadvezérei, politikusai, művészei; a könyv dereka: XIV. Lajos háborúi a Fronde-tól az utrechti békéig, s a mű végén az, amit Burckhardt kultúrtörténetnek nevezett: művészet, pénzügy, vallás, ipar egymás mellett, de mindenesetre a pletykák után, melyek anekdoták címén a könyv legfontosabb és legérdekesebb fejezetei. Az egyes részletek világosak, az író úgy néz át az embereken, mint az üvegen, s annyira átlát mindenen, hogy az már gyanús. Szerkesztésnek, a jelenségek összenövésének alig valami nyoma, a tálcán szépen szétterített történelmi imbisz ez, a vékony szeletek körül a francia aszpik gúnyos csillogása. Ezt a fogást igazán könnyen emészthette meg a kortársak gyomra; szinte arra való, hogy az írni-olvasni tudókat a királyok dolgaiban ítélkezésre szoktassa… Bizonyára felületes könyv, de mégsem olyan felületes, mint amilyennek látszik. Amit a stiliszta népszerűsít, azt a tudós megrágta; egy újságíró álcájában a tények gondos latolgatója jár; s mint szellemességre hegyezett mondataiban a pompás szentencia, hetyke megjelenésében is ott lappang a nagy természet következetessége; merész, mint egy suhanc s okos, mint egy vénember; fiatalon is arra a szoborra emlékeztet, amelyet Houdon készített róla; kötekedő gúnymosolyban a bölcsesség két kemény barázdája. Ez az ember ismeri a felületesség mélységeit, a könnyű szóban a bűverőt, cinizmus erejét, ha egy nagy meggyőződés szolgálatában áll. Támadó felületessége, mely csak a beveendő állásokat nézi, s kritikával hárítja el az önkritikát, egy új vallást visz rohamra a régi ellen: egy kíméletlen eszes ember izgat itt, aki hisz abban, amiért izgat.

Gibbon ezt a nagy izgatót a Genfi-tó mellett látta, amint a saját 147színpadán a saját darabját szavalta, „inkább a költészet iránti lelkesedéssel, mint igazi természetességgel”. Gibbon akkor még nem volt húszéves s egy protestáns lelkész házában Montesquieu-n és Pascalon tanulta „Európa nyelvét”. Akkoriban ismerte meg egyetlen szerelmét is, aki később Necker francia miniszter felesége s Mme Staël anyja lett. Ez a lausanne-i tartózkodás eleinte olyan száműzetésfélének indult, az Oxfordban tanuló Gibbon, aki beteges, olvasásban eltöltött gyermekkor után olyan tudással érkezett Oxfordba, hogy megdöbbenthetett volna egy doktort s olyan tudatlanul, hogy egy iskolásfiú szégyenkezhetett volna a helyében, a monopolisták szellemét csakhamar szűknek, tunyának és zsarnoknak találta, s egy értelmes pap rábeszélésére, lázadásból a katolikus hitre tért. Apja, hogy a pápistaságot a legmegfelelőbb helyen füstöljék ki belőle, Svájcban egy pap házában helyezi el. Az új, műveltebb környezet egykettőre megszelídíti a lázadót, s mint Chillingsworth és Bayle, a katolicizmuson át ő is a szkepticizmusba tér, felszívja a felvilágosodás irodalmát, megerősödik a latinban, görögben s új tanulmányai közben is megőrzi gyermekkora uralkodó érdeklődését a történelem iránt. Amikor ötévnyi boldog javító-kúra után Angliába visszatér, kinyílik a szeme az Oxfordon kívül eső angol életre; legkedvesebb olvasmányai a forradalom utáni angol írók, Swift, Addison, Fielding, „akikből a józan ész és szabadság lelke szól.” A régi panaszt, hogy egy angol szerző sem emelkedett fel a történetírás múzsájához, akkoriban cáfolták meg Robertson és Hume első kísérletei. Dr. Robertson tökéletes szerkesztőkészsége, tömör nyelve, jól folyó körmondatai azt a reményt keltik benne, hogy egy nap még nyomába léphet, míg barátjának és vetélytársának „nyugodt bölcselete, erőszakolatlan és utánozhatatlan szépségei gyönyör és kétségbeesés vegyes érzéseivel csukatják be vele a könyvet”. A mű, amely gyermekkora török és arab meseszomjában már ott derengett s lausanne-i olvasmányaiban, mint a történelmi tárgyak iránti előszeretet ébredezett, ettől fogva egyre jobban kitölti életét. Nem ismerek könyvet, amely egy műalkotás foganásáról, ízei eredetéről, húsosodása folyamatáról olyan tudatos egyszerűséggel számol be, mint az ő önéletrajza, mely inkább egy mű, mint egy ember élettörténete. Ez az életrajz, mely alig kétszáz oldalon épp oly tökéletes műremek, mint a Róma hanyatlása, a legszebb úti kalauz a 18. században, s egyszersmind fogalmat ad róla, hogy milyen sugarakban fürdött az a gyümölcs, melynél érettebbet, ízesebbet még ez a század sem ismer. Irodalmi tanulmányai s egy folyóirat, melyet barátjával szerkeszt, helyet szorít neki a kor előkelő írói társaságában, de Lausanne, lelkének a szülőföldje, ismét átviszi őt a szárazföldre; Párizsban az Enciklopédia éveiben jár, s élvezi a filozófus hajlamú szalonok angolmániáját; 148Lausanne-ban Lajos würtembergi herceg vendége, aki bölcsész-száműzetését tölti a Genfi-tó partján, bemutatják Károly Emánuel szárd királynak, aki a kornak Frigyes után (proximus tamen longo intervallo), a második nagy uralkodója. Közben, élvezi a természetet, s tapogató körültekintéssel, melyben az előkelő ember kényelmessége vegyül, az esztéta ízlelgető hajlamával s a tudós óvatos körültekintésével, hónapról hónapra váltogatja a nagy mű tárgyát, melyhez egyelőre csak az alaphangulata van meg. VIII. Károly, Sir Walter Raleigh után Firenze, majd Svájc története felé fordul a figyelme, míg végre 1764. október 15-én Rómában, „míg a Capitolium romjai közt mélázik, s Jupiter templomában a mezítlábos barátok a vecsernyét éneklik, először szökik elméjébe az eszme, hogy a város hanyatlását és bukását írja meg”.

Hogy épp ennél a választásnál állapodott meg, arra elég nagy oknak látszik a klasszikus irodalom iránti előszeretete. Mint gyermek Dryden Vergiliusával és Pope Homérjával mulat; egy bölcselkedő korban, amely önhitében a latinokat és görögöket annyira elfeledte, hogy Voltaire nem beszélhet Platónról anélkül, hogy egy görögoktatás ellen zúgolódó mai fogtechnikus-papára ne emlékeztetne, Gibbon sosem hagyta abba görög tanulmányait, s hatezer kötetes könyvtárának legkedvesebb darabjai az Académie des Inscripions antik kiadványai, Theodosius törvényei s a késő császárkor történetírói voltak. Ezekben az esztendőkben, amikor a születő archeológia jóvoltából a görögök iránti közöny megint engedni kezdett, készültségével ő nagy előnyben volt, s tárgya megválasztásában egyszerre engedhetett saját hajlamainak és a közönség igényeinek. Ezalatt a felületesebb megfelelés alatt azonban ott rejtőzködik egy mélyebb, melynek a Kapitoliumon üldögélő írót, amint a kultúrák romlékonyságán gondolkodott, meg kellett fognia. Gibbon meg tudta becsülni az időt, amelyben élt. „Lehettem volna rabszolga, vad, paraszt – írja az Önéletrajzban –, s nem gondolhatok elégedettség nélkül a természet jóságára, amely születésemmel egy szabad és művelt országba, a tudomány és bölcselet korába vetett, tekintélyes családba, amelyet a szerencse illőn megajándékozott.” Ő már nem osztja a világjavítók könnyű optimizmusát; inkább kivételnek érzi a helyzetet, amelybe a társadalom az utolsó évtizedekben jutott. A viszonylagos jólétben, amely a világjavítók szemében merő igazságtalanság, ő a kegyeiket gyorsan megvonó erők kedvezését érzi. „Amíg a berni arisztokrácia – írja – a közboldogulást támogatja, fölösleges azt keresni, hogy az az »emberi jogon« alapul-e”. Ez az író, akinek az ízlését, bölcsességét, nyelvét már az „aranykor” művelte ki, saját természetében érzi meg a nagy kultúrák múlékonyságát, s a kapitoliumi est elégikus hangulatában a kivételes korok, a homo estheticu149sok korának tünékenységét választja tárgyul. Gibbon a Kapitoliumon: egyike ez az idő metaforáinak, amelyekről Proust beszél; s a Decline and fall of the Roman empire első kötete, amely Róma bukásának az okait írja le; a 18. századi aranykornak ragyogó búcsúztatója.

A mű az Antoninusok korával kezdődik, az első három fejezet annak az aranykornak változatos rajza, melyet a két nagy császár, a jótékony Pius és a bölcs Marcus terítettek el a barbárok elől elsáncolt, jólétben és türelemben tenyésző Birodalmon. Ennek a fényes kornak a múló tüneményessége tűnik ki az utódok felkavarodott indulataiban; ennek készíti sírját: túlzásaival, babonáival a kereszténység is. Gibbon vigyáz, hogy a kereszténységgel szemben méltányos legyen, de ez a méltányosság veszedelmesebb, mint a voltaire-i gúny és sokszor szinte élesebb is. 1789-ben, két évvel a nagy mű befejezése után, amelyen húsz esztendőt dolgozott, a történelem mintha kedvet kapott volna, hogy Gibbon történeti freskóját újrafesse. Svájc falvaiban a lázadás fanatikus hittérítői szórják az elégedetlenség magvát „városokban és falvakban, amelyek kétszázötven éve virágzanak anélkül, hogy háború közeledtét kellett volna félniök vagy kormányok súlyát érezniök”. Az aranykor elégikusának nincs egy jó szava ezek iránt a zagyva igehirdetők iránt, akik paradicsomot ígérnek, s nem ismerik az emberi paradicsomok erényeit. „Sokszor gondoltam rá, mondja, hogy egy párbeszédet kellene írnom, amelyben Lucian, Erasmus és Voltaire ismernék el kölcsönösen a veszélyt, amely abban rejlik, ha egy régi babonát a vak és fanatikus tömeg dühének dobnak oda”.” A párbeszéd nem készült el, de a Róma hanyatlása bőségesen pótolta ezt a párbeszédet.

Csakhogy vannak itt az „aranykor”-nak komolyabb ellenfelei is, mint az Assemblée nationale vagy a konvent szónokai, akik a jelszavakba sűrített Voltaire-t, Rousseau-t az ókori mitológia és történelem divatossá vált személyneveivel, Pallaszokkal és Periklészekkel spékelik tele. A németeknek, akármilyen divat barbárnak bélyegezni őket, megvan az az érdemük, hogy az újkor folyamán kétszer: egyszer Luther korában, egyszer pedig a 18. század végén, ők mentették meg Európában a helyzet komolyságát. Az aranykor mégis csak egy kiterjedt „jótársaság” tündöklése volt a közömbös tömeg fölött, amelybe, mint földesúri jóakarat leszivárgott valami ebből a fényből, de anélkül, hogy a tömegeket, mint hajdan a reformáció, a kor életében igazi részvételre hívta volna. Érthető, hogy amint a társaság finomulásával és romlásával lazult a hatalmi ellenőrzés, ezek a 150kegyelt, de kirekesztett elemek szóhoz iparkodtak jutni; Franciaországban szóhoz juttatta őket a politikai forradalom, Németországban pedig a szellemi.

A Versailles-t majmoló német udvarocskák körül a francia udvari műveltség későn gyökeresedett meg és korán fonnyadt el, s a szellem dolgai felé vonzódó polgárfiúk hamar észreveszik a nemzeti tulajdonságok és az aranykor kecsessége közt a mulatságos összeférhetetlenséget. Gottsched, akit Nagy Frigyes, mint „szász hattyút” francia versben üdvözöl, Lessing körében mulatság tárgya. „Tudja mit kért a szerény költő a bárótól? – írják Gellertről a tiszteletlen fiatalok. – Hogy védje meg őt, ha Párizsban valami gonoszat mondanának róla.” A német írókat erényeik alkalmatlansága űzi ki az „aranykorból”. Ami nyugaton báj, Germániában egyéniség, s nekik, ha biztos talajon akarják megvetni a lábukat, saját természetük pártjára kell állniok a példaműveltséggel szemben. Lessingtől Hegelig, alig egy félszázad alatt, úgy beleveszik magukat a németségbe, hogy miután egész Európát lázba hozták, lassan érthetetlenné válnak a számára. A napóleoni időktől félreszorítva egy klorofiltalanabb növényzet támadt a kis német egyetemi városokban, de mielőtt a felemelkedés az Eszme felhőibe veszne, a polgár erényeiben megmakacsodó németség még nagy példát ad Európának polgári becsületességből, komolyságból, nehézkességből és idealizmusból.

Ez az új német szellem az aranykor történetírását is átalakítja majd. Hallgassuk csak a tervei közt ülő fiatal Herdert: Micsoda mű ez az emberi nemről! Az emberi szellemről! A föld kultúrájáról! Terek! Idők! Népek! Keveredések! Alakok! Ázsiai vallás és időrend, bölcselet! Egyiptomi művészet, filozófia, közigazgatás! Pun számtan, nyelv, fényűzés! Görög minden! Római minden! Északi vallás, jog, erkölcs, háború, becsület! A pápaság ideje, barátok, tudomány! Keresztesek, lovagok! A tudomány keresztény–pogány ébredése! Franciaország százada! stb. A történelemszomj önkívülete! – tehetjük hozzá, új nagy részegség a múlt előtt, melynek minden zuga különtitkú emberélet! változat! csoda! S ugyanekkor Winckelmann megírta már ókori művészettörténetét, s az új göttingai egyetemen megkezdődött a történelmi szaktudományok burjánzása. A német történetírás megismeri a történelmi Sachlichkeit örömét, a literátorban bontakozik már a made in Germany „szaktudós”, s az aranykor történetíróinak fölényét megint elnyomja a történelmi ereklye-tisztelet. A romantika forrásvidékén járunk.

Mielőtt elhagyjuk ezt a vidéket, nézzünk szét egy pillanatra s keressük meg ennek a tájnak a történész-műkedvelőjét. Néhány vonás elég, hogy az aranykor elillanásáról egészen meggyőzzön. Azok a jénaiak, 151akik az új történelemprofesszor szomszédjai voltak, éjszaka hangos skandáló beszédet hallhattak a kis különálló kerti házacskából. Schiller szavalgatta ott csendnek s csillagoknak fennkölt verseit. Ez az új történelemtanár, aki a harmincéves háborúról szóló munkájával szerezte meg a tanári széket, egyike a történetírás legnagyobb műkedvelőinek. Don Carlostól Wallensteinig legfontosabb művei a történelemre néznek vissza, s két önálló prózai munkája, a németalföldi szabadságharcról s a harmincéves háborúról szóló is drámákat ringat, vagy drámákra emlékezik.

Mit keresett ez a csillagok alatt kinyíló költő a 16–17. század vérzivatarában, ösztönemberek és gőgös királyok közt, akik olyan kevéssé hasonlítottak a jénai éjszakához? Nyilván a nemes polgárfiút, akinek a szívét a magány felnyitja nagyságra, szépségre, nemességre, s aki hőseivel a harc páncélinge alatt is az erkölcsi tisztaság fehér pendelyét szeretné hordatni. Olvassuk el a Németalföld felszabadulása előtt a Bevezetést. Itt egy kis szabadságszerető, polgári nép, ott a kimeríthetetlen kincsű spanyol birodalom, Dávid győzelme Góliáton, Orániai Vilmosban Tell Vilmos: ezt kereste Schiller a múltban. A nagy műből persze csak az első rész készült el: az Alba bevonulásáig terjedő nyitány. Schillernek útjában áll a valóság: gyönyörű erők, melyek a témában olyan ideális világosan vonulnak egymás ellen, a valóságban elsekélyesednek, bepiszkolódnak; a történetírói igazságszeretet még egy Gusztáv Adolfban is el-elveszíti a kifejezésre érdemes igazságot. Milyen Schiller történelmi munkáinak a hatása? Gyönyörű festményeket látunk, mint amilyen az Abfall des Niederlandesben a templomrombolásoké. Színes díszletei közt az író alkalmazkodik a történelmi igazsághoz, de ebben az alkalmazkodásban egy lappangó, anyagától elütő idealizmus bujkál, amely az első jó alkalommal „felvág”, mint a lépésre fogott versenyló. Történeti hűség és indulati anakronizmus keveredik ebben a történetkönyvben; a lélektani megokolás önmagában teljes, de mint halványító, nemesítő szín minduntalan befolyik az az új német erényesség, amely a jénai éjszakákból árad az Albák és Tillyk kora felé. Az aranykor történetíróiból a társas élet áldásait értékelő ember beszélt; itt a magány mélyebb révülete, tisztább és éretlenebb lelkesedése szól.

Alig néhány évtized telt el Gibbon halála óta, s ez a schilleri hangulat szétárad egész Európán, Angliában maga az új történetíró Carlyle vállalkozik rá, hogy Schiller életét megírja, miután Mme Necker leánya, a De l’Allemagne írónője már rég hűtlen lett az aranykorhoz, melyben a Genfi-tó partján anyja az angol száműzött szívét megnyerte. Az indulatok, amelyeket az aranykor történetírói elnyomtak, újra 152szétfutottak a világon: de ha jól megnézzük őket, mégis könyvszagúbbak, vértelenebbek, nemesebbek lettek; az aranykor kiszívott belőlük valamit, ami nyerseség volt, barbárság volt – és sajnáljuk? – mégis csak élet.

3.
Hume és Kant

A természetet sosem faggatták eszeveszettebben az emberek, mint a modern fizika megalapozása előtti időben. Mágia, alkímia, csillagjóslás a természet titkát akarták kicsikarni, s a matematika jelképei, melyek a fizikai jelenségeket az emberész számára végre megnyitották, a kutató lélekben sok másfajta meddő jelbeszéd közül kerültek ki győztesen, mint egyedüli nyelv, amelyen a természet igazán szóba ereszkedik velünk. Keplert mentegetni szokás csillagjóslataiért; de a naprendszer egyenletei fizika és matematika összeházasodásának a pillanatában, mely oly sorsdöntővé vált a későbbi gondolkodásra, maguk is bűvös kulcsok voltak még, melyeket egy vakmerő kéz először illesztett be a százféle kulccsal végigpróbált zárba.

Alig volt felfedezés, amelyre az ember több joggal lehetett volna büszke, mint a természetnek ez az odahajlása az algebrai egyenletek alá. Valami, ami szinte tisztán az értelemben készült, értelmet vitt a természetbe; a jelenségek törvényeihez épp az a tudomány fért hozzá, amely a jelenségektől távol, kizárólag a gondolkozás törvényeire épült. Az ember megtalálta, amit a mágiában keresett, s a matematika, ez a legjózanabb mágia, századokra elvetette a tudomány sorsát. De amilyen lelkesítő és irányszabó élmény volt a 17. század tudósai számára gondolkozás és természet törvényeinek ez az összekapcsolódása a fizikában, olyan fogas kérdést adott fel, mindjárt a kezdet kezdetén a filozófusoknak. Az egyenletek alá vetett világban nem maradt más, mint anyag és erő, ezek hajtották egymást a fizikai egyenletek előírása szerint, egy világgépbe összeakaszkodva. A csillagos ég örök szabályai birtokukba vették a földet, s a változást megkötötte a természettörvény. Mi a szerepe ebben a mechanizmussá alakult világban az istennek? Megőrizheti-e a törvényszerűségeknek ebben a végtelen gépezetében szabadságát a lélek? S ha ő is csak egy az egymást hajtó kerekek közt, lehet-e felelősebb önmagáért, mint az egész világért? A gondolkozás, mely törvényeit az egész természetre rákényszerítette; a természeten át az ember ellen fordult; Istenét, szabadságát, lelkiismeretét követelte. Egyik oldalon ott volt a gép-világ, a másik oldalon a lélek autonómiája, melyre a vallás, erkölcs, társadalom épült. Hogy békíthető össze a kettő ugyanabban a világban?

153

A 17. század nagy gondolkozói odaszorultak a matematikára hallgató természet és az öntudatukban tükröződő embertermészet közé. Mint Spinoza, valamennyien more geometrico gondolkoznak, büszkék észnek és természetnek arra a feltisztulására, melyet az új philosophia naturalisnak köszönhetünk, de ugyanakkor az ember helye is nyugtalanítja őket erre a szabályokra pörgő világban, s nagy metafizikai rendszerekben egyeztetgetik a lelket a világgéppel. Descartes, Hobbes, Spinoza, Leibniz a kompromisszum elképzelhető négy fajtája. Descartes még egész mezítelenül állítja elénk a helyzetet: a világban két szubsztancia van: a gondolkozó és a kiterjedő. Ezek egymással szemben függetlenek s csak Istenben, az ős szubsztanciában tartoznak össze; úgyhogy (amint Descartes tanítványai következtették) Isten nélkül nem is hathatnak egymásra; a mozgás szándéka és az izom rángása közt Istennek kell az utat egyengetnie. Descartes megadta a teológiának, ami a teológiáé és a fizikának, ami a fizikáé, s az Istenre bízta a kétféle világ közt az ízesülést. A másik három gondolkozó nem elégedett meg azzal, hogy azt, ami az új helyzetben nyugtalanító volt, Isten udvarára söpörjük át. Hobbes a világgép felől vág neki a léleknek, s a fizikai törvények alá akarja hajtani a gondolkozást és az erkölcsi világot. Spinoza szerint a homályba süllyedt világlényeg csak két sajátságával, a gondolkozással és a testiséggel férkőzik tudatunkba; egy szubsztancia van, s lélek és fizikai világ ennek az egy szubsztanciának két, számunkra megnyílt attribútuma. Leibniz épp megfordítva, a fizikai világot lelkesíti át. Az, amit ma anyagnak nevezünk, csak az álruhája végtelen sok, egymástól különböző szubsztanciának, a monádoknak. Minden monádban az egész világ tükröződik, csak a tudatosodás különböző fokán. Mivel a lélek csak egy legvilágosabb tudatú monád, a fizikai és lelki világ közt nincs szakadék; a tudatosodás különböző fokai biztosítják köztük a folytonosságot.

A 17. század metafizikai rendszerei nagy áthidaló költemények, a szellem vakmerő rögtönzései egy új helyzet előtt. Ezekben a rögtönzésekben tulajdonképp nem az a fontos, hogy mit állítanak a világról, hanem, hogy milyen módon küzdenek meg a róla való kétféle ismerettel. Az újkori szemlélet egy-egy tiszta típusa nyilatkozik meg bennük, mint rendszerek ellentmondanak egymásnak, lebontják egymást, mint szemléletformák megférnek s mint minden, ami alak, halhatatlanok. A18. század nagy bölcselői, Hume és Kant, nem érezték meg elődeik munkájának ezt a halhatatlan felét. Ők csak az ellentmondó állításokat, a gondolkozás kártyavárait látták bennük, amelyeket egy lehelet elfúj s a spekuláció újból felemel. Míg a természettudományok, tételtől tételig, felfedezéstől felfedezésig haladva a szemük előtt virágoztak fel; a filozófia minden bölcselővel 154mindent elölről kezdhetett. Mért jutott ilyen mostoha sorsra a filozófia a tudományok közt? Mert nem alapozták meg. Azért roskad újra és újra össze, mert hiányoznak az elemi ismeretek, amelyekre építkezni lehet. Az ő szemükben a filozófia olyan állapotban volt, mint a Kepler, Galilei, Harvey, Newton előtti természettudomány, vaktában nyúlt bele a valóságba, amíg el nem jöttek az alapvetők. Ha Voltaire talált legalább négy századot a történelemben, amelynek megkegyelmezett; Hume és Kant az egész megelőző filozófiát elvetették. Költői találgatás volt s nem tudomány; az ő korukra várt, hogy tudományos alapját megvesse.

A tudománynak azzal szabad csak foglalkoznia, amit az ember valóban megismerhet. Amit nem ismerhetünk meg, az a költőkre vagy a teológusokra tartozik, a tudós első kötelessége, hogy a megismerhetetlen tárgyak kutatása elől elzárkózzék. A 17. század nagy metafizikai rendszerei azért omlottak össze, mert a bölcselők arról beszéltek, amit nem ismerhettek meg vagy ha megismerhettek is, a megismerés feltételeit nem kutatták még ki. Mivel az emberi megismerés az értelemtől függ, a megismerés első feltétele az értelem természetének a tanulmányozása. A 18. század korlátozó század; lemond az indulatok szélsőségéről, a képzelet orgiáiról, a találgatás ostromairól, hogy az így nyert egyenletes, mondhatnám planírozott területet annál nyugodtabban művelhesse. A bölcseletben ez a korlátozás: a metafizikai kérdések félretolásában „majd azutánra-halasztásában” mutatkozik, a „planírozást” pedig az ismeret elméletének kell elvégeznie. Hume elsősorban az Enquiry concerning human understanding, Kant a Kritik der reinen Vernuft írója.

Emlékszünk a Prolegomena előszavára, ahol Kant azt, amit Hume-tól kapott, nyugtázza. A két bölcselőt nemcsak a hasonló szellemtörténeti helyzet és rokon problémafelvetés köti össze, de egy rendkívüli kihatású fölfedezés is, amely Hume-ban villant fel, s amelyet Kant aknázott ki. De akármilyen nagy is a problematikai rokonság a két gondolkozó közt, a történészt még jobban kell érdekelnie a gondolkozói alkatban megnyilatkozó különbségnek. Bölcselőnek lenni annyi, mint salaktalannak lenni; egy bölcselő, miközben a maga emberi struktúráját védi a gondolkozás alapkérdései előtt, egy gondolkozási típust meztelenít le, amelyben népek és nemzedékek ismernek magukra; érett kultúrák mondják ki utolsó szavuk vagy feltörekvők az elsőt. Hume és Kant két ilyen tökéletesen védekező típus, s a történész, amíg elvont gondolataikkal küszködik, a 18. század két törzsszínét érzi egymás felé folyni, Európa mappáján keveredni.

155

Hiúság jelének látszhat – írja Hume a történelmi munkája elé csatolt életrajzi bevezetőben –, hogy élettörténetemet meg akarom írni; de ez az elbeszélés alig tartalmaz többet, mint írásaim történetét; aminthogy valóban csaknem egész életemet irodalmi foglalatosságban töltöttem el. Nyárspolgár tudósok, akik a dolgozószoba szagát vitalizmusuk fitogtatásával verik el maguk körül, aligha mernék ezzel a beismeréssel kezdeni életrajzukat. Hume megtehette; ő a tudósoknak abba a kivételes fajtájába tartozott, amelynek a létezése Anglia külön dicsősége. Élettörténete valóban azonos tanulmányai történetével, s modorában, gondolkozásmódjában, írói nyelvében mégis oly pallérozott, nyájas és lojális, mintha írás közben is társaságban lenne s szemeket és füleket érezne maga körül, melyeket nem illik megsérteni. Tudós aszkézisnek és világfias nyájasságnak az a szerencsés keveréke ez, mely egy Eddingtont ma is oly vonzóvá tesz. Adam Smith, aki mellette volt halála derült órájában is, ezt írja róla: „Természete talán egyensúlyozottabb volt, mint bárkié, akit ismertem. Nagy és szükséges takarékossága a legszűkösebb viszonyok közt sem akadályozta meg, hogy megfelelő alkalmakkor jótékony és nagylelkű legyen. Takarékosságát nem fösvénység diktálta, hanem a függetlenség szeretete. Természetének rendkívül előzékenysége sosem lágyította el szelleme szilárdságát s elhatározásai állandóságát. Tréfálkozása a jólélek és jókedély természetes ömlése volt, gyöngédség és szerénység mérsékelte, s a rosszindulat leghalványabb árnyalata sem keveredett hozzá.” Ilyennek látjuk őt írásaiban is: nagy szellem, aki szeretetreméltósággal mérsékli nyomasztó fölényét. Írói pályáján soká késett a siker, egyik főművéből a megjelenés után alig negyven példány fogyott el, s az irodalom moszkitói később is előszeretettel szálltak rá. Ő nem kedvetlenedett el; a tárgyából merített kedvet és erőt s támadóit hallgatásával szerelte le.

Hume és az egyetem jászolához kötött németes professzorok közt, akik, mint ő, szintén „tanulmányaiknak szentelték életüket”, az a nagy különbség, hogy az ő tudományos pályájában állandóan ott lappangtak más pályalehetőségek: egyszer-egyszer ki is ruccan a könyvei közül, s vonzalom és előszeretet hozzák vissza. Angliában akkoriban a pályák még nem differenciálódtak annyira szét. Mint Gibbon elődeiről tudjuk, szegényebb főurak büszkesége nem csorbult attól ki, hogy kereskedők lettek s irodalmárokat politikusok vagy hadvezérek vesznek maguk mellé titkárul. A fiatal Hume egyszerre főúr és szegény ember; szülei a jogra akarják adni; nehány hónapig kereskedőtanuló, Rheimsben szűkös zsebpénzen nélkülöz, hogy tanulhasson; később egy skót faluban az anyja mellett folytatja tanulmányait, majd egy generális titkára; Bécsben egyenruhában látjuk, Párizsban 156átmenetileg ő az angol ügyvivő, majd az ügyvédtestület könyvtárosa lesz; élete végére a könyveiből meggazdagszik, s a birtokán derülten és megbékélten várja, hogy halálossá vált gyomorbaja végezzen vele. Ennyi változatosság közel hatvan évre elosztva, alig változtat a tényen, hogy tanulmányaiból csak rövid intermezzók zökkentették ki. A változatoknak ez a lehetősége mégis ott bujkál az ő tudós voltában; a professzori kantárok nem bosszantanak rajta.

S a folytatott tanulmány is milyen változatos! Ebben a században, ahol a foglalkozások, mint az ókorban is, még inkább az általános kiválósághoz, mint az egyoldalú képzettséghez kötöttek s minden nemesemberben egy hivatás-Proteusz rejtőzik, az irodalomba temetkező ifjú, akinek Vergilius és Cicero jobban ízlik, mint az előírt jogtudósok, nem tudhatja, hogy a filozófiát újítja-e meg egykor, a Stuartok történetét írja-e meg vagy a politikát, a közgazdaságtant viszi előbbre. Hume mind a hármat megtette; pályáját mint bölcselő kezdi, mint politikus és közgazdász folytatja s mint történész fejezi be. Egyszerre mestere Kantnak, Adam Smith-nek és Gibbonnak. Fényes példa rá, hogy ha valakiben megvan a tudományos munkához szükséges önmegtagadás, milyen roppant időtartam egy élet, s ha megvan a figyelem sokoldalúsága, milyen távoli területeken alkothat elsőrendűt.

A „távoli területek” különben erősen 19. századi szó, a nagy földosztás utáni időkből származik, amely nem magukat a területeket tolta egymástól távolabb, hanem a közlekedést nehezítette meg köztük sövényekkel és árkokkal. Bölcselet, közgazdaság, történelem éppolyan közel feküsznek egymáshoz ma is, mint Hume korában, csak a szellem szokott el tőle, hogy egyik területről a másikra átsétáljon. S ebből a tunyaságból legalább annyi kár háramlott a területek művelőire, mint amennyi haszon. Legfeltűnőbb ez a közgazdasági tanulmányokon. Hume-nak a közgazdaság nem elvont automatizmus: bér, árfolyam, nyereség tengelyein, hanem az élet része, odaiktatva a nemzeti felvirágozás szellemi, politikai, erkölcsi tényezői közé, s ha a kereskedelem jelentőségéről beszél az „utile et dulce” nemes költészete, melyet azóta utilitarizmus néven sekélyítettek és rágalmaztak el, éppúgy beragyogja fejtegetéseit, mintha az erkölcs alapelveiről szól, anélkül hogy mint közgazdász pontatlanabb lenne a közgazdaságtan múltszázadbeli és mai „talmudistáinál”.

Ha legfontosabb bölcseleti munkáját, az Enquiryt fölnyitjuk, annak ellenére, hogy az első fejezet a népszerű erkölcsfilozófiák közt épp a mélyebb, elvont bölcseletnek iparkodik helyet szorítani, az első benyomásunk az, hogy no, ez alighanem valami kis életbölcseletke lesz – gavalléroknak és dámáknak íróasztaldíszül. A társasági ember bocsánatkérésével indul a könyv, aki kivételesen kérdésekkel merészeli 157untatni hallgatóit. Átsiklunk egy-két fejezeten, minden gyermetegen egyszerű, világos, föltételezett párbeszédek tarkítják a szöveget, baráti vitatkozások emléke setteng a lapokon; megidézzük Epikurt, fölmentjük és elmarasztaljuk, hol késik itt a komoly bölcselet? A lexikonbeli Hume, akit Kant állandóan „éleseszű férfinek” nevez? Egyszerre csak az is itt van. Az angol szellemnek azzal a példátlan trükkjével bukkan fel, amely árnyas szerpentinen visz a szakadék fölé, úgyhogy a szerpentin nemcsak kényelmesebb, de rövidebb is, mint a szögescipős, csákányos kapaszkodó.

Az a fölfedezés, amellyel Hume a bölcseletet felforgatta, olyan egyszerű, hogy egy pillantás alatt meg lehet érteni, ha a második pillanatban már szédülünk is tőle. Az okról és az okozatról beszél. Bizonyos jelenségek a világban egymás után következnek. Az ember azt mondja, hogy az egyik a másiknak az oka; az egyik rákényszeríti a másikat, hogy bekövetkezzék. De honnan tudjuk, hogy kényszeríti. Semmi bizonyságunk sincs rá, hogy ok és okozat, az ütés és az eltört üveglap valami kényszerítő aktusban forrnának össze. Az okozat „van”, azt, hogy „kell lennie”, az okból senki sem találhatná ki, ha meg nem szokta volna, hogy a két dolog rendesen egymás után következik. A „kell” tehát nem a világban van, hanem az emberben. A kényszerűség, mellyel a jelenségek hajtják egymást, nem a természet sajátsága, hanem az értelem érzése. Ok és okozat közt nincs connexio csak conjunctio, a connexiót a szellem látja a jelenségek közé.

Óvatosnak kell lennünk, nehogy ismerve a következményeket, egy lépéssel tovább menjünk, mint Hume. Hume célja tulajdonképp az volt, hogy az okság elvéből kiűzze a benne rejlő antropomorf elemet. A kísérteteket és szellemeket Galileiék természettörvényeikkel derekasan kiszorították a világból, de magában a természeti törvény alapját alkotó okságelvben még mindig ott bujkált az emberszabású démon; a jelenségek közt ott volt a connexio, mely a lélektani kényszerítés akaratkorlátozó élményére emlékeztetett. Hume azt mutatta meg, hogy ez a kísértet nem a dolgok közt él, hanem a megszokásnak azokban a vízárkaiban, melyeket az állandóan egymás felé folyó jelenségek vájnak az értelemben. Az okság elvéből úgy űzhetjük ki ezt az ördögöt, ha ok és okozaton nem értünk többet, mint állandó egymásutánt.

A kényszerűségről és szabadságról szóló fejezet azt is elárulja, hogy mért volt Hume-nak olyan nagy szüksége az okságelvnek erre a „devitalizálásá”-ra. A 17. századi metafizikák nagy kérdése előtt állunk, hogy uralkodhatik a fizikai világban a kényszerűség, amikor akaratunk, érezzük, szabad. Hume az ő új oksági elvével, persze, Dávidként sétál neki ennek a nagy problémának. Mi dagasztotta olyan félelmetessé ezt a kérdést? Az, hogy az ember az okság elvében egy 158antropomorf akaratgátló érzést vetített ki a természetbe, s aztán csodálkozni kezdett, hogy ebben a természetben akarat mégis lehetséges. De a természetben nincs nagyobb kényszerűség annál, mint hogy bizonyos dolgok egymás után szoktak következni, s ez a kényszerűség megvan az emberi lélekben is. Ha tettekből nem lehetne motívumokra következtetni, s megfordítva, mivé lenne erkölcstan, politika, közgazdaságtan? Bizonyos jelenségek a lélekben is egymásután szoktak következni; az ok megelőzi az okozatot, de nem nyúlik bele; az oksági lánc egyes tagjai önállóak; a szabad akarat érzését nem töri meg a kényszer.

Amint látjuk, Hume az ő rövid, játékos tanulmányával vakmerő műveletet hajtott végre. Elvágta ok és okozat közt a közvetlen egymásba nyúló szálakat, s nem hagyta meg csak az egymásutánt. Az okság átalakításával a „Kell”-világból egy „Van”-világot csinált. Nem tagadta, hogy bizonyos dolgok tapasztalat szerint összetartoznak, de tagadta, hogy ennek az összetartozásnak a természetéről többet tudnánk, mint hogy időben követik egymást. A lelket és a fizikát ő úgy egyeztette ki, hogy föláldozott egy érzést, amelyet a lélekben a jelenségek következetessége váltott ki. A primitív szemlélet szerint a dolgokban istenek rejtőznek, melyek tetszésük szerint szeszélyeskednek bele a világ folyásába. A dinamika ezeket az isteneket megfékezte s tevékenységüket az okozatok kényszerítésére korlátozta. Hume az ő szkeptikus egyszerűségével egészen lemondott ezekről az istenekről. Ebben a lemondásában, ha más alapon is, a legújabb fizika is követi őt. Hogy lemondhat-e róla a szellem egészen s kiűzve az ajtón, nem tér-e vissza az ablakon: más kérdés. Egy bizonyos: az okság tapasztalati tartalmához a kényszerítés antropomorf érzése keveredik, amely nemcsak az életkorok, hanem a történeti korok szerint is rendkívül különböző erejű. Hume óriási érdeme, hogy olyan korban, mikor ez az érzés az embereket egy egyhangúan lepergő világgépbe kezdte bedarálni, igazán zseniális módon szállt szembe vele. Kísérlete annál meglepőbb, mert senki sem érezte jobban a társadalmi, éghajlati stb. viszonyainkban rejlő determinációt, mint ez a nyájas tudós, aki dolgozószobájában és nagysága magányában is elsősorban társas lénynek érezte magát.

Az Enquiry concerning human understanding 1749-ben jelent meg, a Kritik der reinen Vernunft 1781-ben. A gondolatok kiszámíthatatlan sorsát alig szemléltethetjük szebben, mint ha utánajárunk, mi lett Hume okságelméletéből ez alatt a harminckét év alatt, arról nem is beszélve, hogy a Kritik der reinen Vernunft mit szabadított el megint Fichtében s az utána jövő német agyvelőkben. Ez az út Londonból Königsbergbe, majd Königsbergből Jénába a gondolkozónak a gon159dolatokban lakó lehetőségek határtalanságát bizonyíthatja, a karakterológusnak viszont az embertermészet határoltságát, amely minden gondolatból csak azt tudja kiszedni, amire mint egyéniségnek szüksége van.

Mint Hume, Kant is agglegény volt és tudós, s az ő élettörténete is írásainak a története – ezen túl azonban alig lehetne sok közös vonást találni köztük. Kant, a nyerges fia, tizenhét éves korában odatapad az egyetemhez, s néhány hónapi vidéki házitanítóskodástól eltekintve, le nem válik róla; egy vidéki zugegyetemen (melynek hat rendes tanára van, akiket Nagy Frigyes külön ukázzal szorít buzgalomra) végigmegy az egyetemi tanárság grádicsain, elég későn, negyvenhat éves korában, professzor lesz, tanít logikát, metafizikát, matematikát, fizikai földrajzot, folyóirat-tanulmányokat ír, pályázatot nyer, s ötvenhét éves korában áll elő első nagy művével, amely a főműve is. Kevés emberben élt ilyen őszinte tisztelet a tudomány méltóságos masinériája iránt, mint ebben a német tanárban a szláv végeken, aki fizikai földrajzi munkát írt anélkül, hogy hegyet látott volna, s hiába hívták meg az új göttingeni, majd a jénai egyetemre, ki nem mozdult pátriájából. Ragaszkodik pietista ősei rendszeretetéhez és szigorához; a német erény szerinte is az alaposság, s ha egy német tudós könyvet ír, abban a Grundsatzoknak, Hauptstücköknek olyan tudományos hangulatot kell támasztaniok, amilyen egy alapos munkától elvárható. Akárhogy dicsérte Hume stílusát, ha Hume föltámad sírjából s átrágván magát a Kritiken (amit nem valószínű, hogy megtett volna) leveri róla a fölösleges professzori díszt, a különféle Urteil-manipulációkat s egy csinos, közérthető Enquiryt simít belőle, Kant fölháborodva utasította volna vissza a gúnyolódást. Az ő számára ennek a könyvnek minden betűje nélkülözhetetlen volt, nekikészülődései, ismétlései nélkül nem volt alap az alap. Eddig sokféle metafizika volt, ő az egyetlent készíti, s azt egyedül így lehet készíteni. Ahogy a Prolegomena címe is mondja: Prolegoment zu einer jeden künftigen Metaphysik, der als Wissenschaft wird auftreten können.

De ez a megátalkodott német professzor egyike azoknak a magukra hagyott nagy elméknek, akikben ha egyszer meglódul a gondolkozás, nem tudnak mit kezdeni többé a kívülről jövő ingerekkel. Ő nem az az ember, akiben egyik ötlet a másikat mérsékeli, nem társaslény, aki írás közben is füleket, szemeket érez maga körül. Egy ideig békésen megvan a régi Wolff-féle filozófiában, de amikor egyszer behúzta koncát az ő königsbergi hordajába, nincs más törvény a számára, mint a maga természete. Nómenklatúrájában észjárását szentesíti, műve szerkezetében a maga útját örökíti, nem fejleszti a tudományt, hanem csinálja; önkényes, mint egy magába temetkezett költő, s noha mindent magából 160és magának csinál; mégis a legnagyobb törvényszabó, aki bölcseletével együtt egyéniségét is rákényszeríti a világra. Ebbe az emberbe hullott bele, mint messzevetett pitypangmag, a Hume okság-gondolata.

Kant nem sokat hederített arra, hogy Hume tulajdonképpen feladta vagy legalábbis meglazította az okság elvét, amikor a connexióból csak a conjunctiót hagyta meg. Őneki, akár apjának, a nyergesnek, az okság valami bizonyos érzett és reformálhatatlan dolog volt; az értelem olyan, hogy az okozat mögött okot keres, ez természeti tény; így volt s így lesz mindörökké. Annál jobban felforgatta metafizikai fogalmait a gondolatnak az a része, hogy az ok és okozat közti kapcsolat a világra nem bizonyítható rá, ez a kapcsolat valami bennünk levő, amit az ész vetít rá a világra. Az okság két részből áll, a dolgokból, amelyek ingereket lövellnek felénk s az ember-észből, amely ezeket az ingereket az okság alakjában fogadja el. A tartalmat a világ adja, a formát az ész, a kettő elválaszthatatlan: íme a Hume-féle okság-gondolat kanti metamorfózisa.

A gondolkozáshoz két dolog kell: természet (beleértve a magunk testét is) és elme, vagy ha úgy tetszik: ész. De elme és természet összeakaszkodását a gondolkodásában sokféleképp lehet megfogalmazni. Lehet az elme viasz, melyben a természet otthagyja lenyomatát, s lehet az elme önkényes szerv, amely úgy nyúlik ki a természet felé, hogy már a megragadás pillanatában átalakítja táplálékát. A gondolkozás előbbi passzív felfogására hajlott Locke, az utóbbi aktív felfogás felé terelte Kantot Hume. Minden nagy fölfedezés egyetlen erős benyomásra épül; az új kanti benyomás az észnek ez az aktív, átalakító belemarkolása a világba. Nincs világ, csak ésszel megragadt és az ész receptje szerint átalakított világ – a dolgokat, a Ding an sich-et, ahogy az az eszünkön kívül van, nem is ismerhetjük: megismerésünk alakját az ész jellege szabja meg.

Természetes, hogy ezt Hume is tudta. Az elme működése belekeveredik a természetbe, mellyel foglalkozik, a gondolat nem a dolog maga, hanem a gondolkozás és dolog együtt. De Kantban ott mozog egy ösztön, indulat, előelmélet, amely megátalkodik az észnek ebben a törvényszabó voltában: a formaszabó észben (vagy ahogy ő nevezi, a tiszta észben) valami bennünk levő győz azon, ami kívülünk van. Egy egyszerű hangsúlyváltás az egész kanti felfedezés, de ebben a társas korban egy új, erős indulat kellett ehhez a hangsúlycseréhez. Miért tiszta az az ész? Mert Kant kisöpör belőle minden érzéki eredetű elemet, s azt nézi, ami megmaradt; ahogy a verselmélet írója nézi a verslábakat, miután kiűzte a versből a szavakat. A Kritik der reinen Vernunft a kiürített észről szól. A kiürített ész, azonkívül hogy hasonlat, absztrakció is, de Kant géniusza épp abban a mohóságban mutatko161zik meg, amellyel erre a gondolkozásunkból kikészített észre ráveti magát, s példát ad egy olyan elvonásra, mely a német szellem erénye s hibája lesz.

A transzcendentális filozófia, ahogy Kant a magáét nevezi, a kiürített ésszel foglalkozik, s azért transzcendentális, mert tudását nem az érzékelésből meríti, hanem abból, ami a priori minden értékelés előtt van. A kiürített ész Kantnál hármas beosztású csarnok. Előtere a tiszta szemlélet. Mit ad hozzá a tiszta szemlélet a világhoz? A teret és időt. Űzzünk ki szemléletünkből minden érzéki elemet, tér és idő visszamaradnak, mint a szemlélet rendező, formális keretei. A tiszta szemlélet tudománya a transzcendentális esztétika. A tiszta szemlélet mögött van az értelem belső műhelye; ide az érzékelt világ már csak mint képzet léphet be, hogy az ítélő erő rögtön bekapja őt szakadatlan tevékenységébe. A szemléletben a jelenségek önmagukért vannak; itt tulajdonképp csak az ítélet van, amely rendezi őket. Hogy az ítélet mit ad hozzá a jelenséghez, láttuk az okságnál. Minden ítéletnek vannak alaki vonásai, amelyek nem a jelenségekhez, hanem az ítélet természetéhez tartoznak; a hozzájuk illő fogalmak, amelyek a megragadás módját jelzik, a kategóriák. A tiszta értelem műhelyét, a kategóriák rendeltetését írja le a transzcendentális logika első része, az analitika. Tiszta szemlélet és tiszta értelem az érzékeinken át betóduló természettel birkóznak, de van a tiszta észnek még egy belsőbb szentélye is, ahová a profán érzéki benyomásoknak nincsen bejárásuk; itt ül a tulajdonképpeni egészen tiszta ész, amely az érzéki úton megismerhetetlen dolgokkal vesződik: a pszichológia, kozmológia és teológia gyökér kérdéseivel. Ha a dolgokról lehántunk minden érzékelhető tulajdonságot, még mindig megmarad a dolog, bennünk magunkban a lélek: a szubsztancia. Ha a tapasztalt természet határa felé sietünk, felmerülnek az antinómiák: van-e a világnak vége, osztható-e, vagy oszthatatlan anyag stb. Ha a világ lényege felé haladunk: megjelenik egy tökéletes világlényfogalom: Isten. A tiszta szemlélet és tiszta értelem térrel, idővel, kategóriákkal nem férhet hozzá ezekhez a végső dolgokhoz, amelyek a „Ding an sich”-világába esnek; de mint az ész igényei mégis léteznek. Mint a teret és időt a szemlélet, a kategóriákat az értelem, úgy bocsátja a legbelső ész az ideákat a tapasztalat határai felé. Ezek az ideák természetesen éppoly kevéssé férhetnek hozzá a Ding an sich világához, mint a tapasztalás, de legalább lekerekítik a tapasztalást, kijelölik határait az ismeretlen felé s a határ nemcsak korlát, hanem pozitívum is: két terület viszonya egymáshoz. Ha nem is a Ding an sich-et ismerjük meg az ideákkal, de legalább a tapasztalati világ viszonyát a végokokhoz. A tiszta észnek ezzel az ideaalkotó szentélyével foglalkozik a transzcendentális dialektika.

162

A tiszta szemlélet tudománya a geometria, s mivel geometriailag igazolható: a matematika. A tiszta értelem tudománya a tiszta természettudomány, amelynek a priori ítéletein nyugszik a világra vonatkozó minden ismeretünk (pl. a fizikai világ változásainál az anyag tömege nem változik). Az ideatermő tiszta ész tudománya pedig a metafizika. A metafizika mint gondolkozásunk hajlama mindig megvolt, ahhoz azonban, hogy mint tudomány is lehessen, a tiszta ész kritikájának: az ideák természetrajzának kell az alapokat leraknia.

Hume a régi metafizika „hóbortjaival” szemben az értelem szerénységében kereste az orvosságot. Kutassuk fel az értelmi megismerés határait s vonjuk meg magunkat köztük; a szubsztanciához nem férhetünk hozzá, ne beszéljünk róla; ha az okság csak „egymásután”, ne lássuk szövődménynek. A tudományt csak a határtisztelet mentheti meg, s minden metafizika a határokon kívül kalandozik. Amint láttuk, Kantnál is fontosak a határok. De míg Hume szkepticizmusa visszahúzódóban van a határoktól, Kant a határok felé tör, a határokat feszíti. A kriticizmus arra törekszik, hogy mégiscsak átlásson a kerítésen, amelyet mindenki másnál magasabbra emelt. A kriticizmus az ideák egyenjogúsításának a bölcselete. Ha teret, időt, kategóriát csak az ész vetít a világra, s nem a tapasztalásban vannak, akkor a tapasztalás határai felé nyúló ideák: velük rokonjellegű, egyenlő jogosultságú „formái” a tiszta észnek, s mivel messzebb hatolnak a „Ding an sich”-világ felé, mint a tapasztalat s azonkívül az erkölcsi élet kikerekítői is: valamivel magasabb rendűek is. Kant elvette a megismerés elől a metafizikai valóságot, de megmentette a metafizikát.

Az ember, amikor gondolkozik, védi is magát. A felém sújtó bot s fejem elé emelt karom közt az önfenntartás cikáztatja a gondolatot. A szellemnek ez a védekező hajlama a gondolkodás magasabb fokán is felismerhető, az ember ragaszkodik önmagához, s nem eshet olyan távol érdekeitől egy tárgy, hogy védeni ne próbálja benne önmaga „struktúráját”. Az ismeretelmélet csak elég személytelen tudomány, s elvont tételeiben hogy védekezik mégis az ösztön: Hume irtózik minden hóbortos kalandozástól, derűsen vonja meg magát a megismerés kerítései közt, s többre becsül egy tenyér porhanyós földet, melyből virágait kihajtathatja, mint azontúl a tenger homokot; Kant óvakodik a hóborttól, s mint született Don Quijote túlzott gonddal vigyáz, nehogy valami donquijoteségen kapják; szigorú a metafizikával, de szigorú a kételkedéssel szemben is, szervet csinál a szervben, tiszta észt az észben, amellyel az érzékeit ostromló világ fölé kerülhet s tehetetlenségében is uralkodik.

163

A két vérmérséklet lírája még nyilvánvalóbb, ha ismeretelméletük után erkölcstanukat hasonlítjuk össze. Hume-nak az erkölcs is kerti növény, a társadalom porhanyós földjén nő, ahol még ápolni kell, de már növeszteni lehet, egy haramiákból álló világban éppoly kevéssé volna értelme, mint angyalok közt – a mi éghajlatunkhoz kötött, a mi kerítéseink közt tenyész. A Principles of morals tulajdonképp azt mutatja ki, hogy az erényekben két dolog a közös: hasznosak és kellemesek. Nagyon jellemző, hogy melyik két erényen kezdi a bizonyítást: a jóakaraton és az igazságosságon. Az utile et dulce erkölcstana ez; csaknem teljesen hiányzik belőle a heroizmus. De a heroizmus ott lép fel, ahol a Hume erkölcstana már értelmét kezdi veszteni, a félharamia társadalmakban. Ahol az egymással érintkező emberek erkölcsisége közt nincs szakadékszerű különbség s az erény a másik ember erényeibe kapcsolódhat: ott a magára utalt erkölcs tragikus mélyeit elfedi a hasznos és kellemes kölcsönösség: egy egyenletes, nemes érzésű közönségnek nincs szüksége hősökre, csak beilleszkedő társaslényekre. Hume „utilitarizmusát” éppoly kevéssé lehet a mai szatócsok utilitarizmusával mérni, mint az akkori kereskedelmet a maival. Hume közgazdasági tanulmányai közül a legragyogóbbak egyike, amelyben a kereskedelmet dicsőíti. A piac, amely ma pénzsajtoló mechanizmus, neki a társadalmi együttműködés csodája, melyen egymást becsülő művészkezek cserélik ki a közlekedés jóvoltából alkotásaikat. Hume erkölcstanában a kölcsönösség friss, színes fogalom, a moralista, míg az erkölcs alapelveit keresi, társadalmon jó társaságot ért, elemzésül választott erényei körül a tapasztalt jóakarat s kellemes együttlét emlékei csillognak.

Kant elutasítja azt a kölcsönösséget, mely az erkölcsöt a jó társaság szokástörvényévé fokozza le. Neki olyan erkölcs kell, melynek forrása és mértéke önmagában van. A tiszta ész, a viszonylagos ismeretben felfedezett a priori alak itt van s kínálkozik: tessék rávetíteni a cselekedetek világára is. A tapasztalat a világ felől jön, a tett a világ felé megy. Amint szemlélet és tapasztalat két részből áll: egyrészt érzéki benyomásokból, másrészt térből, időből, kategóriából, a cselekedet is két részből áll: egy erkölcsi kategóriából és vágyakból, ösztönökből. Kell, mondja ez a belülről kifelé haladó kategória anélkül, hogy megmondaná, mi kell. A kell-t tartalommal a vágyak és ösztönök töltik meg, melyeket ez a „kell”, a kategorikus imperativus, épp úgy rendez a maga törvényei szerint, mint, mondjuk az okság a képzeteket. Mint a tiszta ész, a „tiszta erkölcs”, a kategorikus imperativus is küszködik a boldogságra törő vágyakkal, ösztönökkel; a cselekvést irányító pillanatnyi maximákat alkot, melyek minél általánosabbak, annál kielégítőbbek. Az okság egy összefüggő természet-magyarázatba akarja 164fűzni észleleteinket – a kategorikus imperativus, a kötelesség, egy összefüggő következetes magatartásába. A tiszta ész nem függ az ember érzéki részétől. Az erkölcs autonóm, s az ember, amennyiben a kategorikus imperativus szól benne: szabad; csak mint érzéki lény rab és kötött.

Kant erkölcstanát ellentétesen szokás megítélni. Egyesek úgy látják, hogy „elintellektualizálta” az erkölcsöt, mások, hogy felszabadította a „felvilágosodás intellektualizmusa” alól. Tulajdonképp mind a két felfogásnak igaza van; azzal, hogy a tiszta ész fogalmi szerkezetét rávetítette, a cselekvésből valóban fordított megismerést csinált; viszont azzal, hogy az erkölcs abszolút gyökerét fogta meg, ősei egyszerű erkölcsi érzését igazolta, mely az erkölcsben nem valami dulce et utile szokásjogot lát, hanem a belénk oltott nagy muszájt, amellyel mint tökéletlen teremtmények állandó küzdelemben állunk. S ha a fogalmi manipulációk elvont üzemével is, tulajdonképpen ezért az Istentől belénk oltott muszájért folyt az iszonyú szellemi küzdelem itt: ezért volt szükség a tapasztalattól független tiszta észre, az ideákra s az erkölcs elsőbbségére a megismerés fölött. Az emberben van valami világtól független, biztos – amennyire tudatlanságunk ennek a szónak a használatát megengedi: isteni; amire életünkben támaszkodhatunk. A reformáció a vallásos élményt Isten és ember közvetlen viszonyára egyszerűsítette, Kant a felvilágosodás eszközeivel a német ösztön, a reformáció munkáját folytatta, amikor Isten és ember közt a kategorikus imperativusból csinált köldökzsinórt. Műve önkényes elvonásaiban is lírai; belügye az egyéniségnek, melyben keletkezett, s az újkori bölcseletben mégis a legbiztosabb közkincs, melyhez a megszégyenült metafizikának újra és újra vissza kellett térnie. Majdnem magánőrület és majdnem természettudomány.

1934
165

Ismerjük azokat a nagy kereskedőcsaládokat, melyeket három nemzedék alatt szoktak lejáratni a polgárság regényírói. Az első nemzedék még kicsin gazdálkodik, benne a kereskedői erény, a család géniusza bontakozik ki. Ezt az erényt aknázza ki a második nemzedék egy szédületes vállalkozásban. Az első nemzedék termi a minőséget, s csak a második jut el odáig, hogy ezt a minőséget számokra, méretekre váltsa.

A hatalmas méretű vállalkozások a történelemben is akkor köszöntenek be, amikor egy erény annyira megérik, hogy méretek után kezd kívánkozni. A görög műveltség évszázadokon át egy kicsiny nép ügye, s egyszerre, mint felpattant mákfejből a mag, szétszóródik az egész Földközi-tenger partján. A latin szervező erény is lassan érik, de egy évszázad alatt egyetlen államba szervezi az egész óvilágot. A kereszténység négy évszázadon át forr, bujkál az óvilág alatt, s egyszerre ölébe esik Róma s az egész népvándorlás. Így váltja méretekre, hatalomra előző korok erényét a 19. század is. Ő fedezte fel a kizsákmányoló szót, s ő a történelem legnagyobb kiaknázója.

Miféle erényeket örökölt a 19. század? Örökölte a tudományos érdeklődés erényét. A modern tudomány a matematika és filozófia felől fokról fokra ereszkedett le a természettudományon és technikán át a világ nyugvó erőinek a kihasználására. Fiatal korában elvontnak látszott. Még az enciklopédisták is inkább a kíváncsiságukat sétáltatták, a szellemüket tornáztatták tudományos gyakorlatukban. De a tudós bontakozott már a dilettánsból. A tudománynak csak egyet kell lépni a gyakorlat felé, a tudósnak csak alá kell vetnie filozófiai igényét a munkamegosztásnak, s a föld kincse megindul az ember gépei felé; technika és természettudomány új Amerikát fedez fel a nyugvó kontinenseken.

Örökölte a 19. század a francia forradalmat. Nem a guillotine-ról lecsorgó vért, hanem azokat a mohó társadalmi és szellemi erőket, melyeknek az a vér a történelmi keresztelőhöz kellett. Mint hajdan, a görög filozófia kezdetén, felszabadult a kritika, elszabadult a tiszteletlenség, isteneket bíráló és isteneket teremtő ifjúság ment ro166hamra az ősök világképe ellen, s egy új, történelmileg intakt osztály vetette magát alkotás és uralkodás örömébe. Csak az első véres roham sebeit kellett kiheverni, hogy egy gyakorlatias század eddig hihetetlen számú ember javára teremtsen államot.

De a 19. századra szállt Rousseau öröksége is: az érzelem. Mintha befagyott források fakadtak volna fel az emberben, érzelmek áramlanak, keverednek, tavaszi ködöket vonnak a tekintet elé, s egy lelkes ifjúságot zavarnak oda minden jókor kitűzött zászló alá. Az ember megnemesedett és elvakult. Elég nemes lett ahhoz, hogy fel tudja áldozni magát, és elég vak, hogy ne bírálja a szent szavakat, amelyekért feláldozza magát.

Természettudomány, demokrácia, romantika, mind kifejlődésre váró minőségek lappanganak az újszülött század vérében. Napóleon és Goethe, a két kor határán ízelítőt adnak belőle, hogy miféle vállalkozásokra képes ez a minőség. Mit ad hozzá a 19. század az örökölt családi erényhez? A gyakorlati kihasználás ösztönét és a kockázat szépségét. Eddig is voltak leleményes fizikusok; a gőzgépet az ókorban is kitalálták, a 19. század gyakorlati érzékű polgára azonban pénzt adott a gőzgép feltalálójának, vasútvonalakkal hálózott be kopár országokat. Ő a forradalmat is gyakorlatosította: nem fejeztette le többé királyait, de céljai számára teret csikart ki tőlük, s tömegei befogadására megteremtette a nemzeti államot. Befogta tervei elé a költőket, hogy tömegeit verssel hajtsa alkotásra, elvakította legnagyobb szellemeit minden más kor szépsége iránt, hogy azok a fejlődés csúcsán érezzék magukat, s ott érezte magát a tömeg is, mely tegnap még a feudalizmus mélyén aludt.

Szaktudomány, technika, hitel, szabadkereskedelem, jogegyenlőség, fejlődésgondolat, világszabadság hatalmas vállalkozási területté alakították Európát, Amerikát s átcsaptak a szunnyadó világrészekre is. A természettudomány, a kor gyakorlati hajlamának megtestesítője, átveszi a vezetést. A tudományos munkamegosztás meggyorsítja az utat elmélet és alkalmazás között, s képzett emberek ezreit állítja a kivitelhez szükséges részletvizsgálat szolgálatába. A polgárság pénzben fejezi ki bizalmát, a találmányokból vállalatok lesznek. A kapitalizmus meglazítja a régi államot. Vállalataihoz tömegekre van szüksége, s megindítja az új ipari népvándorlást. Lassan az államférfiak is szövetségest kezdenek látni a tőkében, támogatják törekvéseit. A nagy ipari országok piacot keresnek, nyersterményeket vásárolnak. A világkereskedelem egy nagy szervezetbe szövi az emberiséget s megkönnyíti az eszmék anyagcseréjét. A világnak bonyolult kettős struktúrája van; egy helyi, hatalmi: a nemzeti állam, s egy áramló nemzetközi: gazdaság és szellem világkereskedelme. A 19. század 167fénykorában a kettő olyasformán egészíti ki egymást, mint a középkorban egyház és nemzeti hűbérállam. A nemzet felszabadítja a helyi szellemet s a helyi tömeget, a nemzetköziség pedig megakadályozza a helyi vértódulást, támogatja a nemzeti fellendülést s kicseréli a terményeket. Az élet, mely elébb néhányezer emberé volt, terjed kifelé, az alvó világrészek felé, terjed lefelé, a tömegek irányába, s terjed intenzitásban: új igényeket, új örömöket nevel. Európa lakossága száz év alatt megnégyszereződött, az érdemes életet élők száma megszázszorozódott.

A természet vad erői közt a legkezdetlegesebb társadalom is csoda. Egy magasrendű társadalom azonban olyan csoda, melynek az ellibbenésétől minden pillanatban tarthatunk. Minél biztosabbnak érzik helyzetüket egy társadalom tagjai, annál biztosabb, hogy nyugalmuk nem fog sokáig tartani. A 19. század elődei erényéből nyugodt államot, emberi kényelmet, változatos szórakozást, háborútól alig zavart békét teremtett olyan tömegek számára, melyekről a régi Európa nem álmodott. De azzal, hogy ezt a jólétet megteremtette, már alá is ásta. Egy nagy vállalkozásnak a sikere egyszersmind a veszedelme is. A minőségből méret lett, de a méretek mélyén ott forrt a veszély: a jólétben titkos erjesztőként dolgozott a pusztulás.

A fölfedezések megjöttek, s minden nagy felfedezés után átalakult az élet. Hallani lehetett a növő csontok ropogását, a gazdaság egymás után nőtte ki ruháit, a hűbériség nyugvó világa után áramló korba értünk, amelyben a falu megindult a város felé, a pénz és az ember a vállalat felé. Azok, akik elhagyták ősi otthonukat, mozgó egzisztenciákká váltak, követniök kellett a vállalkozást. A hűbérvilág elnyomta, kitagadta a jobbágyot, de természetes keretei közt mégis az ősi körülmények, a kialakult rend védelmében részesítette. Az új állam felszabadította az embert, lemondott elnyomásáról, de védelméről is. A vállalkozásnak adta az egyént. A vállalkozás azonban itt fellobog, ott elhanyatlik. A túlzott növekedést visszaesések követik. Annak, aki emelkedő hullámba kerül, jól megy a sora, a kapitalizmus új kívánságokat ébreszt benne. Aztán megjön a visszaesés, a vállalat lenyomja a béreket, szélnek bocsátja alkalmazottait, a gyökeréről letépett embert az ínség tanítja meg rá, mi az szabadnak lenni. Ebben az áramló korban jólét és nyomor nagyobb hullámain leng mindenki, s új osztály támad, mely a vállalkozások áldását vagy megszokta, vagy nem élvezte, s csak a kor bizonytalansága volt párna a feje alatt. A század azonban alkotni akart, s nem törődött a hajótöröttekkel. Mindenki tönkremehetett, s az emberek megszokták, hogy mások már tönkrementek. 168A nép szabadságot tépett ki királyai kezéből, de csak a jövőtlenség szakadt rá. A kiaknázás szelleme egy sötét, kétségbeesett ellenzéket támasztott, mely annál veszélyesebbé vált, minél közelebbről szimatolta az új jólét illatait. A század termékeny zavara alulról nézve az interregnumok rablózavara volt, a század erkölcse a szabad rablás.

De nemcsak az áldozatokban csírázott a veszély, ott csírázott a diadalmaskodókban is, a század emberideáljában. A 19. század gyakorlati hajlamának köszönheti anyagi sikerét: a munkamegosztásnak épülete millió szobáját, óriási kiterjedését. Csoda-e, hogy megigézte az eredmény s elfeledkezett az eredmény forrásáról, az emberről. A 18. század eszménye még a sokoldalú, arányos műveltségű ember volt, aki hitt a lélek tornájában, a fölösleges tudásban és fölösleges erényben. Ez az alkotó század megvetett minden erényt, amelyet nem lehetett műben kifejezni. Elszokik a műveltség ősi forrásától, a görög-latin világtól; elidegenedik a matematikától. Új gyakorlati nevelésideáljai vannak; az iskola nem a képességeket edzi, hanem a gyakorlati ismeretekből próbál előleget adni, többnyire eredménytelenül. A nevelés színvonala borzalmasan alászáll, a művelt ember egyre műveletlenebb lesz. Az a fontos, hogy a szakodhoz érts, de a szakemberek sokszor maguk is barbárok. Nemcsak a demokrata politika dob az állam kormányához olyan embereket, akiknek egy falut is elég volna eligazítani, a tudományban is elszaporodnak a kérges elmék, akik nagyon is könnyen alkalmazkodnak a korlátoltság önfeláldozásához, melyet a szaktudomány követel. A minőségből méret lesz, de a minőség fokról fokra hanyatlik. A nagy szellemek tartják a színvonalat, de a közösségek arca eldurvul, s közben a fejlődés legmagasabb fokán álló „modern ember” egy pillanatig sem kételkedhetik, hogy ő tökéletesebb minden előző kor emberénél. Nagy alkotásaitól nem figyelhette meg növő hitványságát.

Ez annál veszedelmesebb volt, mert nemzetinek és nemzetközinek az a kettős szervezete, mely a század jólétét védte, mindjobban kiszaladt az irányító kézből. A maga törvényei szerint bonyolódott, nem volt intézmény, amely ellenőrizze, s nem volt elme, amely áttekintse. A kapitalizmus árut dobott ki s fogyasztót keresett az árujához. Az áru azonban gyorsabban szaporodott, mint a fogyasztó. Az ipar dagadt, de maguk az agrárországok is iparosodtak, s az iparos országoknak új és új piacot kellett keresniük. Megindult a harc a piacokért, a tőkés csoportok magukkal rántják az államot. A nemzetközi és a nemzeti viszonya a fonákjára fordul: eleinte a nemzetközi tőke szolgálta a nemzeti állam felvirágzását, most az állam szolgálja a nemzeti színekbe búvó tőkét. Ipar és kereskedelem, mely hajdan a jólét eszköze volt, cél lesz. A termelés, csakhogy fogyasztókat találjon, elkeseredetten 169ostromolja, reklámmal, divattal, álkultúrával, egyre olcsóbb és silányabb áruval a piacot. Az új igényttermő ingerek, a felfedezések apadnak, az agrárvilág a maga lábára áll, a mezőgazdasági termelés iparosodik, a pénz- és hitelügy egyre elvontabb lesz, s a fogyasztók szövetkezete, az állam, nemhogy visszaszorítaná, rendezné a termelést: háborúra készül, új piacért, vagy régi piaca védelmére. A kapitalizmus nagy természeti kincsek kihasználásának a kora. Az emberi ész azonban elveszíti fönnhatóságát a kihasználás eszköze fölött, a termelés gépezete, mint egy autó, kiszakítja kormánykerekét a kormányos kezéből, egyelőre sima úton rohan, de minden pillanatban félrecsúszhat. Itt állunk a 20. század küszöbén, büszkék vagyunk a prosperitásunkra, de a jólét mélyén egy más rend álma, a jobbak elégedetlensége s a termelés őrülete nyugtalankodik.

Az ember is fokról fokra hal meg, elébb a szíve áll el, aztán a többi szervei, s haja és körme még a sírban is tovább nő. A századok halála még lassúbb. Életük delén már bomlanak, s egy-egy tagjuk haláluk dátumán túl is rángatózik. A 19. századon már az ötvenes években kiüt az első hullafolt, de még ma is elég eleven holttest ahhoz, hogy bár teteme körül megmérgezte a levegőt, az eltakarításával vesződőket összeroppantsa.

A 20. század három nagy alkati hibája: rablóerkölcs, hanyatló minőség és öncélú szabályozatlan termelés hetven–nyolcvan éve élesztik maguk ellen az ellenerőt, de a század összeomlásának gigantikus látványát a mi nemzedékünk számára tartogatja a meglevő dolgok tehetetlensége.

A 19. századdal szemben az első nagy ellentmondás a szocializmus. A szocializmus annak az ipari munkásságnak a mozgalma, melyet az áramló világ a legkíméletlenebbül dobált, s a vállalkozó erkölcs legborzalmasabban tépázott meg. Ez az osztály kiszakadt ősi kereteiből, s a gyárak új nemzetközi környezetéhez alkalmazkodott. A vállalkozás felé özönlött, s kapható volt egy nagy politikai vállalkozásra is. Szenvedéseivel a kor zűrzavarának a hőmérője, s érthető, hogy egy állandó rend képe kívánatos volt előtte. Belekóstolt a civilizációba, s nyomorából is igényt emelt rá.

Mi tartja hullámzásban e kort? A tőke haszonvágya. Miért kíván áldozatot ez a hullámzás? Mert a tőkének nincs erkölcse. A jó időket lefölözi, a rossz idők elé pedig odadobja a munkást. A magántulajdon vért iszik. Megszabadulhat-e az ember a tőkétől? Meg, mondja a szocializmus, mert a tőkés fölösleges. Pótolhatja a vállalatot irányító kö170zösség. A magántulajdon szentség, mondta a kapitalizmus, a magántulajdon rablás, mondja a szocializmus.

A szocializmus célja a kapitalizmus megszelídítése, ráncbaszedése, áldozatainak a javára. A védtelen munkást egy védő rendbe akarja helyezni, a mozgó társadalomból álló társadalmat csinál. A vagyonos, vagy vagyonra vágyó ember zavart támaszt, a közösség azonban természeténél fogva egyensúlyozni iparkodik. A vagyonra vágyó ember a polgár, a szilárd keretekre szoruló ember a munkás. A szocializmus célja, hogy a munkások kiirtsák és beolvasszák a polgárokat.

A szocialista munkás egy új ember, akiből a szocializmus kiölte vagy ki akarja ölni a magántulajdon ösztönét. A polgár szereti a kezdeményezés szabadságát, erősíti, gyarapítja családját. Azt a hatalmi csoportot, amelyhez ő tartozik, más hatalmi csoportok ellen erősíti és tüzeli. A munkás alárendeli magát a közakaratnak, gyermekeit az államra bízza és nem ismer nemzetet.

A szocializmus egy nagy közösségről álmodik, amely az egyént sejtté fokozza le, viszont oly arányosan osztja el tagjai közt a javakat, mint egy szervezet sejtjei közt a táplálékot. A kapitalizmus sok harcoló egyedét összeolvasztja és egy harmonikus közösség-óriásban támasztja föl. Csakhogy ez az óriás miután elpusztította a kapitalistákat, nagyjából épp úgy gondolkodik, mint egy kapitalista.

A szocializmus megalapítói a század derekán éltek s a század eszével gondolkoztak. Hisznek a technikában, a jólétben, a haladásban. Sok tekintetben túlzottabbak, mint a század. A kapitalizmus belső udvarán élő, a gépek miliőjéhez idomult emberek. Megvetnek minden egyénit, helyit, különöset, egyszerit. A hatalmas, szürke ruhás szörnyetegért, a munkás közösségért lelkesednek, amely kiaknázza a földet; jólétet, egészséget teremt, s józan gyakorlati érzékkel rendezi életét. Nem ismernek tökéletesebb embert, mint aki e közösségben a sejt alázatával illeszkedik be.

A szocializmus nagy nevelő munkát végzett. Aki Kassák Lajos önéletrajzát olvasta, megérti, mit jelentett a városokban csavargó, hontalan munkásnak az a láthatatlan eszmei haza, melyet a szocializmusban talált. A csavargó óriásit emelkedett, míg szervezett munkás lett, és nem gyaníthatta, hogy az eszme, mely őt felemelte, erkölcsi tisztasága ellenére is sok tekintetben korlátolt, egyoldalú, s ahogy a század haladt, egyre meghaladtabb.

A szocializmus iskolája a szakszervezet. A szakszervezet készíti elő a forradalom munkás-nemességét. Egyszerű embereket nevelni csak erős, megingathatatlan tételekkel lehet. Ezt igen korán eltanulja a szocializmus az egyháztól, s ahelyett, hogy a kor spontán szellemi áramlatait figyelné s kiküszöbölné a szocializmus avult elemeit, me171lyek az alapítók helyi nézőpontjából eredtek, szentesíti s még jobban megmerevíti. Fél a skizmától. Ez a magyarázata, hogy bölcselete szinte sértetlenül, dogmába csomagolva hozza át hozzánk a múlt század ötvenes éveinek a szellemét.

Taktikája, miután az első forradalmi kísérletek meghiúsultak, ingadozó. Bevonul a parlamentbe, sőt lassan az államkormányzó pártok közé. Mint párt, bérharcokat folytat; egyre félelmetesebb bürokráciájával belekapaszkodik az állam és kartellbürokrácia fogaskerekeibe, szociáldemokrácia néven államfenntartó elem lesz. A legjobb úton van, hogy a nemzeti állammal és a tőkével is kiegyezzék s már csak mint szociális fék működjön: amikor az összeomló Oroszországot egy elszánt szélső szocialista csoport keríti hatalmába, s a világválság szenvedései kelet felé irányítják a munkásság tekintetét.

A 19. század szociális bizonytalansága ellen az érdekelt tömegek szervezkedtek. A szint lassú süllyedését az érdekelt egyének, az érzékenyebb emberek, elsősorban a művészek vették észre. A 18. század társasága kicsiny volt, de jó. Az író, ha egyszer befogadták, megharagudhatott rá, patvarkodhatott vele, de benne volt és benne maradt. A legjobb példa rá maga Rousseau, aki remeteségében is hercegek látogatását fogadta, azt lehet mondani, a társaság számára vonult remeteségbe. A 19. század derekán azonban egyszerre csak arra ébrednek a kiválóbb emberek, hogy nincsen társaság. A tanult emberek gyarapodnak, s rohamosan fogynak, akikkel érdemes érintkezni.

Az ünnepelt nagy író mellett, aki a század sodrában áll s a kor közhelyeit képviseli, magányos elégedetlenkedők tűnnek fel, akik epés igazságokat vágnak kortársaik szemébe. Flaubert patikusa nem az egyetlen tükör, melyben a 19. század elbízott polgára magára ismer. Egy kor sem ünnepelte ilyen hangosan apostolait, s e kor legízlésesebb és legnagyobb szellemei mégis lemondanak, hogy elismert apostolok legyenek. Az érzelmes és praktikus polgár idegenkedve bámul ezekre a csodabogarakra, akik kételkedni mertek benne, a művész pedig megvetésével tüntet a praktikus és érzelmes polgár ellen. Baudelaire a másik póluson éppolyan forradalmára e századnak, mint Marx. Embernek megbotránkoztató és különc. Mesternek gőgös és tiszta. Apja mind a két fajta forradalmár írónak, az egyénieskedőnek és az aszkétának. A korszellem feloldotta varázsa alól a bátrabbakat, s ők megpróbáltak a maguk lábára állni. Az egyiket bosszantotta, hogy embertársai a szellemi világkereskedelem jóvoltából milyen veszedelmesen kezdenek hasonlítani, s mindent elkövetett, hogy 172különbözzék tőlük; a másikat a század híg leve undorította, tömörödni, szilárdulni akart. Túlzott egyéniségek és a tiszta magatartás hívei éltek egymás mellett. Verlaine a botrányosság dicsfényébe burkolódzott, Mallarmé gyönyörű és érthetetlen metaforákba rejtette gőgjét. A magára maradt művész őrült képekkel ijesztgeti a tárlatok látogatóját, vagy távol marad minden tárlattól s elutasít minden profánt. A meghasonlás egyre mélyebb, a minőség tiltakozik, s művészek, mint Proust, a hűbérvilág elcsökevényesedett szalonjaiban keresik fel a színeket, melyeket a polgárságban nem találtak meg.

A tudományban nehezebben tört át ez az ellentmondás. A munkamegosztásnak itt hatalmas eredményei voltak. Ki merte volna kihúzni a tények módszerét a kísérleti tudományok alól? A természettudomány angyali egyszerűséggel állt a természet elé, de azért elvetett mindent, ami spekuláció; a szellemi tudományok pedig a természettudományhoz igazodtak. Lassan azonban itt is akadtak egyéniségek, akik bonyolultabbak voltak a koruknál, fellázadtak a tudomány merev sémái ellen. Elhelyezkedett szakemberek nem fértek meg a maguk parcellájában; fellázadtak, egész tartományokat forradalmasítottak. Legismertebb egy bécsi orvos esete, aki olyan szorgalmasan tanulta az agyszövettant, hogy docenssé nevezték ki; de egyszer csak megcsökönyösödött, nem ismerte el, hogy az elmebetegségeket az idegfonalak szövettanából kell megérteni, úgy foglalkozott az elmebetegekkel, mintha sose látott volna szétszelt agyvelőt, s irodalmi ízű, drámai elnevezéseket vezetett be: gátlásról, elnyomásról, indulatátvitelről beszélt. Nem állt meg szakja határain, hanem áttört művészet, néprajz, pedagógia, teológia területére, s mint egy Dzsingisz kán vonult át a szellem földtekéin. A történészek is fölkeltek a természettudományi módszer ellen. Koreszméket kerestek a tények mögött, száraz monográfiák helyett a jelenségek egész során hurcoltak végig egy-egy magatartást, úgynevezett korszellemet. Az élettan fellázadt az alaktan ellen, az orvostudományt kikezdte az élettani relativitás tudománya: az alkattan. Mindezeknek az áramlatoknak közös hibájuk, hogy egyoldalúak. Filozófusnak fölcsapó szakemberek lódultak be a szomszéd vetésére. De egy magasabb igény hajtotta őket; nagy területet akartak átlátni s nem érték be szimpla feleletekkel. Közben egymásba koccantak, lassan fékezték is egymást. Új nemzedék nőtt fel, amely több szempontot engedett át az agyán, hajlékonyabb lett. Minden viszonylagos; attól függ, hogy milyen szemponttal megyünk neki, mondtuk első ijedelmünkben. A helyi nézőpontok belehangolhatók egy magasabb rendbe, vettük észre lassan. A pozitivizmus a módszeres erőszaktétel iránya volt. Az új tudomány, a változatos valósághoz 173idomult s az ellentett szempontokat rendezi egymás mellé módszerével.

Jellemző, hogy a szellemnek ez az új hangulata első, nagy kifejezését épp a matematikában nyerte. A 18. század matematikus kor volt. Goethe, az új ember gyűlöli a matematikát, s Darwin mögött a kor matematikusai elhomályosulnak. De a matematika sosem adhatta fel a minőségét, a magasabb diszciplínát, s hosszú előkészítés után éppen itt győzi le a bonyolult szemlélet a szimplát, a sokféle szempont az egyfélét, Einstein Newtont. A világról alkotott képünk az észlelő ponttól függ, mondja a relativitás elmélete. Ez az elmélet azonban nemcsak relatív, hanem abszolút is: a természeti tényeket ki lehet fejezni, az észlelő hely figyelembe vételével, az észlelő helytől függetlenül.

Ami húsz vagy ötven éve elszigetelt tüntetés volt, összefolyik. Az egyéniség mániákusai, akik a változatok, a helyi színek méltánylására tanítottak, összeölelkeznek az aszkétákkal, akik az abszolútnak, az öröknek a szomját tartották ébren. A 20. századi regényírás veszedelmesen hasonlít az új orvostudományhoz, az új fizika az új történetíráshoz. A magasabb szellemi élet módszerében csaknem oly egységes, mint Descartes korában volt.

Vannak persze, akik elébevágtak az igazi kibontakozásnak. A minőség ellentmondását sietve házhoz szállították, oda, ahol remélték, hogy szükség van rá. Így ajánlotta fel egy egész hamis irodalmi irány az új szellemet az egyháznak, egy másik a nacionalizmusnak vagy a fasizmusnak. Hamarkodók ballépése, ügynökök visszaélései! Az új szellem elmélyíti a belső életet, felébreszti azt a titkos egyéni felelősségtudatot, amelyet vallásos érzésnek lehet nevezni, megtanít a kicsiny közösségek tiszteletére, a társadalmi szürkeség egyhangja helyett a színek összhangját keresi, de nem szegődik sem leszögezett intézmények, sem múló hóbortok szolgálatába. A század eleven erőit keresi, azoknak a segélyével húz majd fel új intézményeket, új hajlamok számára új falakat.

A szocializmus még soká megmaradt volna láncra vert háziállatsorban, s a kiválóbbak kivonulását a közélet még soká nem vette volna figyelembe, ha a 19. század legfélelmesebb gyengéje, az öncélú termelés, katasztrófába nem löki az egész szervezetet, el nem söpri a század első évtizedének a jólétét.

A tőkés gazdaság nagy baja, hogy gyorsabban fejleszti a termelést, mint a fogyasztást; egy bizonyos határon túl az üzemet nem tudja követni a piac. Amikor a gazdaság ideér, a szabad versenynek, szabad 174vállalkozásnak vége. A pangó piac sorra buktatja a vállalatokat; a vállalatok elbocsátják munkásaikat. Ettől még kevesebb a fogyasztó és még jobban pang a piac. Hogy ez be ne következzék, a vállalatok felosztják egymás közt a termelést, kvóta szerint termelnek. A szabad kapitalizmust felváltja a kartellkapitalizmus. A háború előtti évtizedekben ez az áttérés a magántervgazdaságra már be is következett.

A háború is főként ennek a fuldokló s meghasonlott rendnek volt a küzdelme a piacokért. Előtérben a nacionalizmus követelései állnak. A 19. század nacionalizmusa elér Európa Keletére, s itt régi fajta államokat talál, amelyeket nem nemzeti eszme, hanem politikai és földrajzi erők alakítottak ki. Ez az új, keleti nacionalizmus megette Törökországot, s most az Osztrák–Magyar Monarchiára került a sor. De a háború a franciák és olaszok irredentája ellenére sem érte volna el félelmetes méretét, ha Németországot szembe nem sodorja Angliával az apadó piac. A háború a kapitalizmusnak óriási inger volt. A harctereken busás piaca nyílt mindenféle termelésnek, s míg a hadviselő államok ipara a háborút tömte, a tengerentúli mezőgazdasági államok gyárakat húztak fel, s mert versenytárs nélkül maradtak, könnyen fellendültek. Mezőgazdasági terményeiket megvették a hadviselők, s az új ipar áruit megvette a gazdag mezőgazdaság. A háború után a háborús ipar felszabadult, s nyilvánvalóvá lett a túltermelés. Dél-Amerika, Nyugat-Amerika, Japán egyre kevesebb árut vett föl, Oroszország kiszakadt a fogyasztásból, a legyőzött népek lerongyolódtak. Ekkor zúdult át Amerikából Európába a hitel. Az ipar kölcsönzött, hogy vegyenek tőle. A kapitalizmus fölépítette a forradalmi Oroszországot, hogy legyen hová zúdítani a termelést. A lerongyolódott Közép-Európa pedig minden hitelt felszippant; a koldus országok nyomorukat foldozzák vele, Németország az iparát fejleszti. De hogy fejlesztik ebben az évtizedben az ipart? Úgy, hogy természeti erőket aknáznak ki? Nem, az ipar racionalizál, épít, azért, hogy kevesebb költséggel, kevesebb munkással termeljen. Építtet a munkásaival, hogy azután az építőket is elbocsássa s azonfelül a fölöslegessé vált munkásokat is. Az emberek egy új jólét ígéretével biztatják magukat, de elég egyet kiáltani, hogy kitörjön a pánik, s az egész művelt világ, mint egy vitustáncos, kezdjen rángatódzni.

Ezt a szót Hoover kiáltja el, aki moratóriumot ad Németországnak. Németországnak moratóriumra van szüksége? A tőke pénzét félti és menekül. Kiderül, hogy az ipar saját pénzén vette meg áruit, s racionalizálta magát, hogy még többet termeljen, még kevesebb fogyasztónak. A visszatartott circulus vitiosus megindul. A vállalatok buknak, zsugorodnak. A munkanélküliek száma dagad; a fogyasztók száma fogy. A termelés még jobban megakad, az államnak még több ember 175szakad a nyakába, még több adósságot csinál, a tömegek még elégedetlenebbek. Az országok lezárják határaikat, a világ kereskedelme elakad, de az országokba bezárva tovább tombol a válság. Agrárországokban megrothad a termék, ipari országokban leállnak a gyárak, a bőségből éhség lesz, a nyomor hozzáfog, hogy a többtermelést visszacsavarja. Minél jobban bezárkózni, minél kevesebbet termelni, minél több adót vetni ki, minél több rendőrt és katonát tartani. A nyomorgatott nép hangulata megromlik, a kommunizmus, mely egy évtizeden át Európa eltokolt lobja volt, áttöréssel fenyeget; úgyhogy védekezni is csak új gyulladással, másik forradalommal lehet ellene, mint ahogy ideggyógyászok maláriával kezelik a luest. A fasizmus, amely a háború után megingott, Olaszország helyi megoldásának látszott, európai iránnyá válik; a 19. század békés demokratái rohamkülönítmények egyenruhájába bújnak, s régi szavak rajongó felfokozásával leplezik a politikai eszmék hiányát. Mussolini és Hitler nem filozófusok, s a minőség forradalma még nem ért meg rá, hogy politikai eszméket vessen ki. A fasizmus a keze ügyébe eső hagyomány felé kap, új Rómát, harmadik birodalmat ígér, s a szuperlatívuszba tett nemzeti gondolat őt kovácsolja össze a kényszerítő gazdaságival.

A közhangulat lassan mindenütt a 19. század ellen fordul. Mindenki antikapitalista, mindenki kötött gazdaságot sürget, el a demokráciától, jöjjön az erős kéz uralma. A 19. század pedig egyelőre még ott fekszik, keresztben Európán, talán maga se bánná, ha eltakarítanák, de ki takarítsa el? Egyelőre holtában is erősebb mindenki másnál.

Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ő azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. Így vagyunk a korokkal is. A múlt optikai csalódása a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmesebb. A 19. század olyan erős volt és olyan egységes, hogy nem akadt egész ellenfele. Mindenki csak egy ponton támadt, s most, hogy ezek az ellenerők vele és egymással döntő harcba elegyedtek, gondolatoknak és jelszavaknak olyan örvénylésére számíthatunk, amilyenre a történelemben kevés példa van.

A kor zavarát az egyszerű polgár a saját tisztázatlan fogalmaival 176mérheti. A kényszerűség és megszokás megtanítják rá, hogy a földgolyónak ezen a pontján miről mit kell ma gondolnia. De oldjuk fel csak egy napra valamilyen varázsitallal e megszokás alól. Engedjük át agyát az ellentmondó véleményeknek, fogalmainak még az atomjai is táncolnak ebben a forgószélben. Attól a perctől, hogy az ébresztő óra felveri és zsibbadó testébe személyisége lassan visszatér, ezerfelől ostromolják ezt a személyiséget. Kelj fel, a társadalom gerince vagy! Kedved van felkelni? Likvidálandó emberfajta vagy! Nem áldoztál eleget a köznek! A köz bolondja vagy! Túlfinomult vagy! Túl tompa vagy! Kinn egy utca várja villamosokkal és munkanélküliekkel. Kétszáz évvel ezelőtt nem volt villamos és nem volt munkanélküli. Melyik a maradandóbb vívmány? Nagyszerű a civilizáció, vagy szét kellene robbantani? Munkahelyén ostoba munka várja. Könnyű ez a munka vagy nehéz? Jó a munkamegosztás vagy rossz? Dilettánsok legyünk vagy még inkább szakemberek? Tiszteljük a főnököt vagy gyűlöljük? A tekintélyt kell tisztelni vagy az érdemet? A családja körében ebédel. Szentély a család vagy ősi barlang, melybe ő hozza haza a lebunkózott medvét? Erős törzsi ösztönökre kell építeni a társadalmat vagy ezek az ösztönök rontják meg? Megszenteli a házasság a szerelmet vagy elnyomja? A vallás azt mondja, hogy az erkölcstelenség megbosszulja magát. Az idegorvosok, hogy az erkölcs is megbosszulja magát. Ő neveli jól a fiát vagy az államra kellene bíznia? Ráhagyhatja-e, amiért ő dolgozott vagy sem? Cselédet tart. Rabszolgaság a szolgálat vagy a természet rendje? A cseléd mögött cselédek milliói állnak, cselédnemzetek. Mennyire kell sajnálni őket, milyen áldozatot kell hozni értük? Nem alávalóság-e megállani egy ponton a részvétben? De köteles-e egy kivilágított kórház ablakai alatt a részvéttől meghalni? A kegyetlenség az erő vagy a szeretet az erő? Egy modern könyvet vesz a kezébe. Haszontalan finomkodás ez vagy remekmű? Megszólal a rádió. Miért tart rádiót? Mert kell neki vagy mert gyártják? Mélyít az idő vagy sekélyít? Marosszéki táncok: helyi szín. Centralizáljunk vagy decentralizáljunk? Este sétát tesz, apjára gondol, aki ilyenkor föl-alá járt a tornácon, mellénye kivágásában a keze, szégyellte előttük, de ők tudták, hogy imádkozik. Sokszor ő is úgy érzi, hogy a földön nincs senki, akinek az életéről beszámoljon. Ő mégis úgy él, mintha felelős lenne valakinek. Nem lehetne megkeresni ezt a valakit? Mint gyermekbe beleoltották, hogy ez kötelessége. Mint ifjúba beleoltották, hogy ez babonás korok reflexe. Vannak írók, akik mindenestől felajánlották magukat az egyháznak, s van ország, ahol államvallás az atheizmus. Micsoda kor ez, amely ily ellentéteket tűr meg egy pillanatban?

Szegény polgár, áldania kell szokásait és előítéletét, hogy a fogal177maknak ez a zavara el nem borítja az agyát. A kor agyát azonban el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni. A kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik.

Mit hoz a jövő? A kor nagy veszélyét én az életképes irányok széttagoltságában látom. Aminek találkoznia kellene, külön utakon jár; külön gondolkozik az agy, és külön él a test. Láttuk, hogy nevelt fel a szocializmus életre, erkölcsre milliókat, s láttuk, hogy bontakozott ki a minőség tiltakozásából a 20. század szelleme. De erre a szellemre a szocializmus az ötvenes évek jogtalan fölényével néz, s e szellemben nincs erő, hogy pártot toborozzon. Elpusztítja egyik a másikat, vagy megszelídíti a legyőzött a győzőt? Összeforr a két termékeny ellentmondás vagy egymással perlekedve sorvadnak el?

Nekünk mindenesetre küzdenünk kell a század egységéért. Amikor folyóiratomat megindítottam, egy nagy mozgalomra gondoltam, amely a század egész életerejét összefogja, a szellemet a tömegek és a tömeget a szellem szolgálatába állítja.

Lehetetlen vállalkozás? Nekem az egyetlen lehető.

1933
178
Proust módszere
Elbeszélés és emlékezés

Proust regénye: az ? la recherche du temps perdu – az emlékezés regénye. Nemcsak az emlékeké, az emlékezésé. Az emlékezés nemcsak az anyagát adja, hanem a módszerét is.

Az elbeszélő, aki múltjáról beszél, nem hagyja meg emlékeit lelkének abban a rétegében, ahol találta, hanem kiemeli onnan. Az emlék, mielőtt emlék lett, esemény volt; ő visszafejti az emlékezet munkáját, s az emlékből az eseményt támasztja fel: rekonstruál. Amit a lelkében talált, visszahelyezi a kalendáriumi időbe s visszavetíti a kalendáriumi évek és pillanatok színhelyére. A lelkünkben talált múlt úgy folyik le, mint egy visszakeltezett jelen.

Proust ezt a visszatelepítést az euklideszi világ terébe és idejébe szándékosan elmulasztja. Az ő regényében nincs euklideszi tér és idő; az eseményeknek nincs dátumuk s nincs színpadjuk; a regény nem a nap színén, hanem az emlékezet lágy kőzeteiben játszódik le: a lélek geológiai rétegződését követi.

Más az, ahogy a világot valóban látjuk s más, ahogy látni véljük. A vélt képen ott van már a tapintás, mérés és tapasztalat hibaigazítása; mértannal és fizikával kijavított látás ez, mely előlünk is elfedi szemünk valódi élményét. Hasonló a viszony a visszaállított és a valódi emlék közt. Amint egyes festők zsenialitása az volt, hogy a fizikai látástól a pszichológiaihoz fellebbeztek, Prousté, hogy a megjelenített emlékektől a valódi emlékekhez fordul: az elbeszéléstől az emlékezéshez.

Azt ne higgyük azonban, hogy Proust ezt a lélekgeológiát, az emlékezet rétegeinek a feltárását azzal a természettudományi felelősségtudással végzi, melyet lélektani naturalizmusnak lehetne nevezni. Proust művész. Nem szolgája a meglesett erőknek, hanem mestere. Az emlékezés gondos lélektana ebben a műben egy agyafúrt esztétikus elágazó terveinek a szolgálatában áll. Az emlékezet teremt; újjáteremti az életet, mely anyaga. Proust tanulmányozza ezt a bennünk dolgozó alkotót, ellesi és megnemesíti módszerét, s a kölcsönvett módszer egy páratlan remekműnek lesz optikája.

A remekmű elsősorban módszer kérdése. Ami remekművé teszi: az egyéniség, a külön, utánozhatatlan szervülés, a kristályosodás autonómiája. Proust az emlékezés megnemesített módszerével ezt az autonómiát olyan mértékben biztosította, mint századok óta egyetlen mű 179sem. Míg az egész kortárs irodalom elszánt leleménnyel próbált a realizmus merőleges koordinátái közül kitörni, az ő módszere egy csapásra elvégzi a természet elemeinek azt a művészi átdelejezését, elvarázsolását, melyre a többiek vágyakoztak. Módszerével nemcsak műve önállását biztosította minden jövendő mű közt, hanem a gazdag anyagnak is új, meglepő fénytörést adott. Proust módszere azzal, hogy nem toldozgatja-foldozgatja vissza az emlékezés anyagát a valóságba, minden idegen törmeléktől szabadon, másodkéz-pótlás nélkül állítja elénk Proust világát.

Kétféle emlékezés

Nem elbeszélés tehát, hanem emlékezés! Azonban az emlékezésnek is van egy mélyebb és egy felületesebb faja, mint ahogy az izomnak is van görcse s vannak fibrilláris rángásai. Az ember tudása múltjáról kétféle lehet; tudhatjuk, hol laktunk, mit csináltunk, kivel barátkoztunk egy bizonyos időben: mint jól értesült életrajzíró, ismerjük életünk adatait. Van azonban egy mélyebb tudásunk önmagunkról, a teremtő emlékezetnek azok a képei, melyek erős érzelmi tereivel süllyedtek lelkünkbe, az áramló napok fel nem oldhatták, események meg nem semmisíthették. A mese hínárával beszőve áll bennük egy darabka múlt; mint a Némi-tó elsüllyedt gályáiban egy darab római világ. Tudomásunk lehet róla, de valóban nem látjuk, míg egy nap meg nem csappan fölötte a víz, s egy illatban, egy ízben ki nem nyúlik a víz tükre alól árboca, hogy az első jelet követve – az elveszett idő nyomán – mind nagyobb darabokat emeljünk ki belőle s az életrajzi múlt alatt megtaláljuk az emlékezet múltját, amit a sok egymást követő jelenből az emlékezet megőrzött és befont.

Proustnak a „lényeges”: ezek az érzelmileg színezett, érzékiségükben szemlélhető ős emléktömbök. Regénye ezekből a tömbökből épül fel, minden életrajzírói ragasztgatás nélkül, mint a mükénéi kapu a földből kifejtett meztelen kövekből.

Ezeknek az ősi emlékképeknek a száma, a képek millióihoz képest, melyeken életünk átvisz, aránytalanul kicsi, Proust regényében szinte megszámlálhatók. Mégis, ha van múltunk, ebben a néhány csodálatosan megmaradt képben érintkezhetünk vele; ők a lényegesek, mert a teremtő emlékezet bennük őrizte meg, amit fontosnak tartott. Proust az akaratlagos emlékezetüket erőltető memoár-írók sok ezer képét erre a néhány ősképre szorította; viszont ezeket az érzelmi érzékelés olyan bőbeszédűségével közelíti meg, hogy az olvasó, akinek a látásmezője nem szokott e roppant képekhez, aprólékosságot kiált.

180

Mikroszkópiáról beszélnek, holott inkább teleszkópiát emlegethetnének – panaszkodik Proust. Hiszen ő épp a lényegesre, a nagy dolgokra irányította látcsövét! Nagyon igaz: azonban ez a félreértés mégis jellemző a regényre s abból a nehézségből ered, melyet egy új optika jelent az olvasó alkalmazkodása számára.

Kép és idő

A nehézségeknek különben még csak az elején vagyunk. Ezek a képek nemcsak nagyok, de lényegükben is különböznek attól, amit képnek szoktunk nevezni. Más regényírók képei egyszeriek, az idő egy rövid szakaszában valósulnak meg, Proust képei felszippantják az időt, egy-egy képe, mint mondjuk, Marcel sétái a Vivonne partján, akár egy évtizeden át tartanak; ő maga ugyanabban a képben egymást követő oldalakon majd kis gyermek, majd kezdő író. Regényeinkben (hogy matematikai kifejezést használjak) a képek rendeződnek az idő szerint, Proust az időt rendeli a képek alá. A regény beharangozza: 1930 tavasza, s jönnek a képek, melyekben a tavasz lassan a nyár felé halad. Proustnál először jön a kép; séta a Vivonne partján, s e képben peregnek le az összes séták a Vivonne partján, évek, tavaszok, nyarak, vasárnapok. Az olvasó, aki megszokta, hogy az író eseményről eseményre vezesse őt, könnyen megzavarodik e módszertől, nem ismeri fel az igazi egységeket; az epizódok nem alakulnak a szeme előtt cselekménnyé, s ő türelmét veszti. Nem találják-e a regényt sokan komponálatlannak, megfigyelések halmazának? Még egy Ortega is eseménytelennek mondja, „pulpának váz nélkül”. Valójában Proust regényében épp elég „esemény” van, csak ezek az események egy nagy vízióba oldva nem hatnak eseménynek, talán nem is események már, hanem e képek modulációi.

Proust itt leste ki s használta fel legzseniálisabban az emlékezés módszerét. Spontán emlékezetünkben sincs folytonos, haladó idő, csak nagy, álló képek vannak s ezeknek a beléjük olvadó idő csak finom palpitációja. De ha emlékezetünkben csak egymástól elszakadt képeket találhatunk, akkor az emlékezés maga is szakaszos, két kép közt, például egy ember két képe közt, akit előbb ifjan, majd férfinak látunk, emlékezetünkben nincs átmenet: logikailag összeköthetem őket, emlékezetem azonban nem köti össze, mert hiányoznak vagy kiesnek a közbenső képek. Ha van emlékezetünkben folytonosság, az inkább térbeli, mint időbeli. Nem az egymást követő, inkább az egymás mellett levő jelenségek közt van. Mint ahogy bizonyos geológiai korokból származó kőzetekben is van valami közös, úgy egy-egy kor181szakunk emlékei közt is. Proustnál egy-egy életkor flórájának vagy faunájának a különböző családjai jobban hasonlítanak egymáshoz, mint egy-egy továbbélő család különböző geológiai korokba vetődött tagjai önmagukhoz. Az idő folytonosságát Proustnál a hangulatok egysége pótolja. Ez az eredete annak a kifogásnak, hogy Proust alakjai többgócúak, nem egységesek. Persze, hogy nem. Mihelyt egy új emlékrétegben tűnik fel ugyanaz az alak, voltaképp új alak már, rajta van az új kor módosító jegye. Ami egységes Proustnál, az nem az alak, hanem a hangulat, amelyben megjelenik.

A motívumok

Az idő elnyomásának lehetne nevezni Proust módszerét. Az eseményt alárendeli a képnek, a folyamatos időt a korszakok szakaszosságába fojtja bele; úgyhogy az idő csak a képek finom reszketésében s a korok hangulatszakadékaiban mutatkozhat. Iszonyú munkája meglátszik a korok távolságában, ő maga azonban nincs sehol, legfeljebb az emlékképekben piheg halovány. De ha nem az idő, mi vezet át egyik korból a másikba? A képek kifejlenek és megállnak, az új kor új képpel és új faunával fogad. Miről tudjuk, hogy ugyanabban a regényben vagyunk? Hogy lesz folytonos a regény, mely évtizedeket ölel fel s nincsen folytonos ideje? Proustnak, ha csakugyan egész regényt akar írni, valamivel pótolnia kell az idő folytonosságát, s ő helyettesíti is a tendenciák visszatérésével: a prousti motívumokkal.

Életünkben más név alatt tulajdonképpen mindig ugyanazok a dolgok folytatódnak. Változó körülmények, nagy szenvedélyek olykor lassan, máskor földrengésszerűen új korszakba helyezik az embert, s mi az új viszonyok közt kétségbeesett erőfeszítéssel akarjuk feltalálni régi világunkat. Nemcsak alapvető hajlamaink térnek vissza más alakban, de tapasztalataink is kiújulnak: az új nevek visszatalálnak a régi érzésekhez és régi fogalmakhoz. A gyermeki szeretet és a szerelem bizonyára más dolgok; Proust azonban tudja, hogy az a szorongás, mellyel este lefekvés után anyja csókját várta, ugyanaz a szorongás, mellyel később Albertine-t követelte a megszokás anodinszeréül. Egy galagonyabokor más, mint a fiatal leány, akit a galagonyás parkban pillantunk meg, de Proust a fiatal leányok egész sora iránt ugyanazt a gyöngédséget fogja érezni, mint a combray-i oltárra helyezett galagonyaágak iránt. S ha Mlle Vinteuil, akinek az ablakán belesve, először került a szadizmus rejtélye elé, jó időre el is tűnik a szeme elől, maga az állapot nők és férfiak egész sorozatán tér vissza, ugyanazt a tapasztalatot mélyítve s ismételve. Érzéseink és tapasztalataink egy-egy koron 182belül zárt szimbólumrendszert alkotnak, mindennek megvan a maga aránya s helye, s ez a rendszer az, melyet természetünk s a világ időről időre visszaállít bennünk. Az előzőt a későbbi jelképéül használjuk, más-más szólamban újra és újra megismételve magunk és a világ hajlamait, mint ahogy egy zenedarab fejleszti az adott motívumokat.

A motívumok összeszövése, arányuk egy korban, a visszatérés és változás különböző korokban: ez az, amivel Proust regénye anyagát a kezében tartja. Itt remekel a rendező művész, itt születik a remekmű. Nem tudom, van-e egyáltalán még egy ilyen nagyvonalúan megkomponált mű, mint ez a váz nélküli pulpa, mely nemcsak egy kicsinyített világot állít elénk, de hézagaival egy kicsinyített világtörténelmet.

Proustot nem is egyszer, kétszer kell végigolvasni, hogy az utalásoknak ezt a hatalmas épületét teljesen kiismerje s lakni tudja az ember. Mi itt ízelítőül csak a keretet feszítjük ki s az első szálak sodrását követjük.

Az első kép

Ismerjük az éjszakai felriadások bizonytalan félpercét. Nemcsak azt nem tudjuk, hol vagyunk, hanem azt se, hogy kik. A forgó falak közt csak létezésünk érzése, ami biztos, s ennek az érzésnek fokról fokra kell visszatalálnia magunkhoz s a helyhez, ahol vagyunk: meg kell állítania a falak forgását s meghatároznia az ajtó, az ablak, a derengő állótükör helyét. Proust regénye ezek közt a forgó falak közt indul meg, az öntudat szédülésében, amikor jelen és múlt, mint összerázott két folyadék, még nem rétegződött külön, s az ember éppúgy el tudja fogadni, hogy abban az ágyban van, melyben esztendők előtt ébredt, mint hogy abban, amelybe este lefeküdt. Sőt az az ember, aki a Temps perdu elején élete négy koordinátájáért küzd, valamivel már otthonosabb a hajdani ágyakban, mint a maiakban. Egész sor régi ágy körül keresi a régi szobák égtájait, míg a tévedések sorozata visszaszorítja őt a jelenbe. Megtalálja az ajtót, az asztalt, a zsalut; ott van az időnek azon a pontján, ahol fekszik, emlékezete azonban már megkapta a lökést, s az éj nagy részét azzal tölti, hogy régi életére gondol, Combray-ben, Balbecen, Párizsban, Doncieres-ben, Velencében.

Az első nagy kép, melyet a forgó szoba s a meglökött emlékezet a vízió erejével hoz elé: a lefekvés Combray-ben, nagynénje házában, ahol mint gyerek, szüleivel a nyarat töltötte. A kép, melyet hatvan oldalon kirajzol: egy megvilágított asztal a kertben, mely mellett vacsora után a család a feketéjét issza, egy lépcsőház s az emeleten a szoba, ahol lefekvés után az anyját várja, aki elalvás előtt meg szokta csókol183ni. Egész keskeny kivágású kép, s ami a kerti lámpa világából kiesik, bizonytalan sötétségben úszik. Azonban már ebben az egy képben, mint magban a fa, benn szorong a regény minden motívuma: a hatvan oldal bőbeszédűnek hat, de ami bámulatos benne, épp a takarékossága.

A kisfiúnak, hogy estefelé fokozódó szorongását enyhítsék: laterna magikán színes képeket vetítenek a falra: a gonosz Golot és Genevieve de Brabantot; egy darab merovingeni múltat. Míg benne pillanatról pillanatra nő a lefekvés réme, a szoba falán, az ajtó kilincsének a gombján, az ágy sötét mementójával szemben ott lebeg a mese; a mese a hercegekről. A vacsora alatt s utána szorongva lesi a lefekvés pillanatát s amikor lefektetik, a vágy és kétségbeesés makacsságával követeli az anyja csókját: a nagy csillapítószert, melyért a regény folyamán még oly sokféleképp fog a morfinisták ravaszságával és kétségbeesésével küzdeni.

Ha vendégek vannak (az idő palpitációja a képben!), korábban küldik fel őt, s ilyenkor a megnyugtató csók is elmarad. A vendég többnyire Swann, a nagyapa régi cimborájának, egy gazdag tőzsdeügynöknek a fia, aki fényes nagyvilági életet él, az arisztokrata világ kedvence, de összeköttetéseit titkolva, a tapintat inkognitójában látogatja régi barátait, akik úgy érzik, hogy nagyon elnézők vele szemben, amikor egy rossz hírű színésznővel kötött házasságáról finoman hallgatnak. Swann, a nagy műértő s a csiszolt világfi, Marcel jövőjét vetíti előre e kispolgári családba, melyből egyelőre csak a laterna magikán s a vendégen át lehet kitekinteni. Míg Swann odalent Saint-Simonból idéz (regényünk klasszikusából), Marcel odafenn szorongva hallgatja anyja felszivárgó kacagását. Az anyja körüli világ, melybe neki nincs bejárása: éppoly elérhetetlen számára, mint a Genevieve de Brabant világa s amellett milyen szívszorító. Mint anyja csókja a boldogságot, úgy oltja belé anyja kacagása a képzelet nagy betegségét: a féltékenységet.

Egy alkalommal (esemény a képben!) vágynak és megszokásnak ez a szorongása olyan fokot ér el, hogy nem bírja türtőztetni magát s egy levelet küld anyjához Françoise-zal, az öreg cseléddel; kéri, jöjjön fel, sürgős beszéde van vele. Françoise (aki a regénynek talán a legnagyobb alakja: egyszerre a francia nép s a francia történelem: a „félreértett hagyomány”) azzal jön vissza, hogy nincs válasz. Marcelt a szorongás túlveti a házirenden, a társadalmi korlátokon, őrült merészséggel a lépcsőházba szökik, feljövő anyja el. A lépcsőházi jelenetnek az lesz a vége, hogy a szigorú apa (mily fölületes az apai szigor az anyai gyöngédség mellett) beküldi az anyát a gyerekhez, s a vonakodó asszony, aki tudja, hogy ezzel az engedménnyel gyermeke be184tegségét szentesítette, s a fiú, aki a megnyugtatás után megszégyenültnek, nyomorultnak érzi magát: egymás karjába borulva zokognak, majd George Sand François le Champijából olvasnak gyertyafénynél.

Azonban mint ahogy ezen a hatvan oldalon nincs véletlen, George Sand regénye sem véletlenül kerül az anya kezébe. A George Sand-regényt a nagyanyjától kapta Marcel karácsonyra, ettől a sudár, egészséges, tiszta asszonytól, akit, míg Marcel a laterna magikával szórakozott, ott láttunk a kertben unokája sorsán tűnődve s meg-megigazítva a kertész rózsatőit, amelyek nagyon természetellenesek, szegények az ő ízlésének. Ez a nagyanya, akinek Mme Sévigné a kedvenc írója s még levelezőlap gyanánt is csak művészi alkotások kitűnő másolatait használja, nem bír Marcel kezébe értéktelen gyerekregényt adni, úgyhogy François le Champi az elaltatott szorongás szélcsöndjében a ház nemes színvonalát jelzi; azt az otthonosságot a művészetben s nemességet az érzésben, melyet e regénynek különben minden oldala elárul.

A motívumok osztódása

Az ágyában virrasztó férfi előtt hosszú időn át csak ez az egy keskeny kimetszett kép jelenik meg, ha combray-i életükre gondol: ez azonban már az akaratlagos emlékezet adatfelsorolása lett volna. Emlékezetének az új lökést egy darabka hársfateába mártott sütemény adja meg, „madeleine”, ahogy Combray-ben nevezték. Valamikor az ő beteg nagynénje kínálta ilyennel. E sütemény íze és szaga, mint egy nagy emléktömbnek egyetlen jelenbe hatoló része, nyomra vezeti az emlékezést; a combray-i lefekvés mögött megjelenik egy szélesebb látomás: egy nap Combray-ben, a combray-i vasárnap.

Milyen ellentét az esti lefekvés irreális díszletei s e combray-i vasárnap közt, melynek csendes delében az egyetlen esemény a tizenkét óraütés. S mégis ez a kép az előzőnek szélesebb átírása csak, az előző kép lappangó hajlamai egy petesejt mohóságával osztódnak, sarjadnak benne tovább.

Az este elmarad, de az esti szorongás: a betegség elkendőzve átszáll az esti képből a nappaliba. Leonie néni, akihez Marcelt vasárnap délelőtt felküldik: idegbeteg, évek óta egyszer sem hagyta el a szobát, a nap nagy részét ágyban tölti; aggódik, hogy meg tudja-e emészteni majd azt a korty Vichy-vizet, melyet megivott, s Françoise-zal, a cseléddel, hosszú tanácskozásokat folytat, hogy vajon Mme Goupil időben odaér-e a misére. Marcel ez a Leonie néni, Marcel természetének egyik végig követett hajlama, s ha Swannban, a világfiban, saját 185ezeregyéjszakás sznobizmusa áll érett formában a laterna magikás gyermek mellett: mikor Leonie néni szobájában az orvosságszagok közt szétszimatol, megint önmagát látja, az életre szomjaztató illúziókból kikopottan, a megszokás szörnyű rabságában, tehetetlenül.

De Geneviève de Brabant s az ajtó gombját a testébe foglaló Goló is átvándorolnak az új képbe. A combray-i vasárnap gócában a templom áll. Amikor Párizsból leutaznak, először ez figyelmezteti őket, hogy megérkeztek; a combray-i házak a templomhoz igazodnak s kirándulásaikra tornyának sziluettje kíséri el őket. Ez a templom régi székesegyház, melyet évszázadokon át építettek, s úgy őrzi a történelem elveszett idejét, mint Proust regénye egy életét. Franciaország ez a templom; ablakaiban Genevieve de Brabantnak s azoknak a Guermanteseknek a képei, akiknek a leszármazottai közt telik el Marcel java élete; párkányain azoknak a középkori mestereknek a szobrai, akik Françoise eszejárásával faragták ki rusztikus szentjeiket; az oltáron azok a galagonyaágak, melyeknek érzéki színe jövendő szerelmeit szövi össze egy templom hangulatával.

A vasárnapi kisvároson át a család Françoise ebédjéhez tér vissza, a mise után a másik nagy szertartáshoz. Az ebéd vagy az evés költészete; ez lehetne ennek a képrészletnek a címe. Mert ahogy Françoise konyhája egy kis Venus-templomra emlékeztet a főzelékek első zsengéivel, maga a család is úgy fogyasztja az ebédet, mint egy oeuvre d’artot, azzal a megbecsüléssel az ízek iránt, amely az érzékit már-már szellemivé varázsolja s a fizikai szükségletet a lélek ünnepévé avatja. Proust a galagonyák iránti első szeretetét ehető színükkel magyarázza: elébb torták bevonatára emlékeztette s csak aztán a nőkre. S ha ez az ág a régi francia templom oltárára kerül, úgy a testi szükségletek oldódnak fel félig mennyei illatukban. Anyagibb formában ugyanaz az átlelkesítő hajlam, melyet az első képben a nagyanya képviselt.

A laterna magika új neve ebben a képben az olvasás. Ebéd után Marcel Françoise konyhája mellett olvasgat. Mit élvez az olvasásban ez a gyermek vagy ifjú (mindkettő ugyanabban a képben)? A maga várakozásait, olvasó lelkesedését, az új érzelmeket, az idegen tájakat, az olvasás elszigeteltségét. A szellemi élvezet ugyanazokból az elemekből áll, mint az anyagi; az olvasás, mint az evés vagy később a szerelem: vágyból, képzeletből és megszokásból. Mint a laterna magika az olvasást, az olvasás maga megint egész sor új motívumot vet fel még ebben a képben. A könyveken át megjelenik Bergotte, a regény írója, az olvasás összehozza barátjával, Blochhal, a zsidóval és az irodalmi élettel. Swann Bergotte barátja és Gilberte, Swann lánya, az íróval látogatja a környék középkori templomait, míg Gilberte anyja, a színésznő, egy agglegény nagybácsi lakásán szerzett tapasztalat s Ber186gotte-nak Bermáról, a nagy tragikáról szóló sorai közt lebeg. Csak egy példa az összekötő oldalutak hihetetlen számára, az utalások útvesztőjére már ebben a korai képben.

E combray-i vasárnap látszólag jelentéktelen mozzanatai is egész elkövetkező eseménysorok jelképei. A délután szenzációja például Eulália órája. Eulália egy könyöradományokból élő vénleány, de a plébánoson kívül az egyetlen látogató, akit Leonie még fogadni tud. Leonie életében ő az esemény s a regényben ő az Esemény karikatúrája. S ha Euláliával néha a plébános is beállít s helynév megfejtéseivel halálra fárasztja a beteget, úgy biztosak lehetünk, hogy a helynevek megfejtésében lelt öröm, a tájkóstolgatás szenvedélye, Bichot-nak, a Sorbonne tanárának értekezéseiben később a földrajz mitológiájává fog terebélyesedni.

A kép rezdül

A combray-i vasárnapon mindjárt azt is megfigyelhetjük, hogy mozdítja el Proust a képeit s hogy mossa szét a szűkebb látomást a tágabban. Proust Françoise szombati kimenőjéről kezd beszélni, s néhány mozzanattal úgy oldja szét a combray-i vasárnapot a combray-i napban, mint a következő oldalakon Combray-t Combray vidékében. Jellemző az a három vonás, mellyel e tágítást véghezviszi.

Françoise szombat délután hazamegy a szomszéd faluba a vejéhez, s ezért ők egy órával korábban ebédelnek. Ez az előretolása az ebédnek a megszokást színező esemény lesz, tréfák, félreértések, izgalmak forrása, az a bizonyos helyi esemény, mely a nyugodt és zárt társadalmakban egy „ciklikus mondakör magját alkotja”.

A másik jelképes vonás Leonie, Françoise és a konyhaleány viszonya. Míg a gyanakvó úrnő és a mintacseléd közt az egymást szemmeltartó szeszély és szolgálat árnyalat-háborújában a hajdani Versailles mechanizmusa tér vissza, a konyhaleány, aki már nem is egyén, hanem erkölcsi és társadalmi intézmény: Françoise erényeinek a szenvedő hőse. Ami az urak felé tökéletesség, a konyhaleány felé brutalitás. Ha szegény asztmát kap a spárgatisztítástól, akkor az urak állandóan spárgát ehetnek, s ha náluk éri utol a szülés kínja, Françoise részéről, aki megsiratja az utcán trappoló katonákat, s elérzékenyedik egy betegség leírása fölött, nem számíthat kíméletre. Leonie, Françoise s a konyhaleány: a combray-i sejt, kicsinyben az egész társadalom, egyben előjáték Proust óriási anyagú szociológiájához, melyben az ős, elemi társadalmi jelenségek nem tisztelik az osztályok ostoba határait, s 187osztályszellemtől függetlenül ismétlődnek legalul és legfölül örök törvények szerint.

Az új, tágabb Combray-képet Legrandin úr rögzíti le, a vidéki nemes, a fellengős kétéltű, aki a combray-i polgárok közt az irodalmár széplelket játssza, de ha előkelő látogatóval megy végig az utcán, úgy fogadja köszönésüket, hogy üdvözlő szemvillanását a combray-iek barátságosnak találják, az urak viszont észre ne vegyék. Swann-nal szemben ő az önmagát becsapó, primitív sznob, aki, ha a Balbecbe készülő Marcel ajánlólevelet akar kérni tőle ismerőseihez, inkább egy nagy földrajzi előadást tart, mintsem bevallja, hogy nővére, Cambremer márkiné, Balbectől néhány kilométerre lakik.

Egy élet két útja

Legrandin úrral teljes a Proust-motívumok első csokrétája. Combray azonban egy kis vidéki város, Marcel élete pedig abban a világban fog lejátszódni, melyet Swann megsejt s Legrandin úr eltakar előle. Proust azonban még a combray-i képben nagyon leleményes országutat épít a kis vidéki városból a jövendő felé.

Combray-ból kétfelé lehetett kirándulni. Ha bizonytalan volt az idő, Méséglise, vagy mert arra volt Swannék birtoka, Swannék felé, míg ha tartós jó időre számíthattak, épp ellenkező irányba, a Vivonne partján a Guermantes-kastély irányába. A két táj, melyek közül az egyik (Marcel apja szerint) az alföldi, másik a folyam menti táj típusa: voltaképp Proust lelkének a két tája, s a két sétaúton az eddig ismert Proust-motívumok indulnak el két irányban: Swannék és Guermantes felé.

Milyen emlékek fűződnek Swannék oldalához? A galagonyabokrok; mögötte Gilberte, Swann és egy színésznő leánya, aki Bergotte-tal látogatja a templomokat, s perfid arcocskájával először ébreszti fel a gyermekben a képzelet ünnepét: a szerelmet; Gilberte mögött pedig annak a vidéki zongora-tanítónőnek a leánya, akinek zseniális szonátája a boldogság motívumát bujkáltatja végig a regényen. Ez a szegény Mlle Vinteuil, akinek ablakán belesve, Marcel először kerül szembe a természetellenes érzés rémével, egy alapjában gyöngéd természet szörnyű eltévelyedésében a szerelem anarchikus erőit idézi fel az első szerelem mögött, Sodoma és Gomorrha bűnét, mely úgy virágzik ki a regényben a galagonyák és Gilbert-ek közül, mint ahogy itt feslik ki Swannék oldalából.

Míg Swannék birtoka mellett, ha arra sétálnak, minden egyes alkalommal tényleg elhaladnak, Guermantes csak egy irányt jelent, a kas188tély elvont hely marad, inkább a francia középkorban, mint Combray szomszédságában; lakói is félig történelmi alakok, félig annak a Vivonne-parti tájnak a megszemélyesítői, mely kastélyuk felé visz. Midőn a combray-i templomban az igazi Guermantes hercegnő megjelenik, Marcel csak néhány pillanatig lát egy mindennapi, kissé nagy orrú nőt a templomszékben; a képzelt Guermantes hercegnő tüstént felszívja, átalakítja, s az élő alakból egy álom megszemélyesítője lesz. A Guermantes-oldal a mesék vágyakozását jelenti az élet mesevilága felé, s nem véletlen, hogy Marcel, aki korunk Ezeregyéjszakáját fogja megírni s e század Saint Simona lesz, a Guermantes-oldalról hozza haza első írásocskáját: egy vázlatot három templomtoronyról, melyek a Percepied doktor kocsiján ülő fiú körül csodálatos perspektívajátékot űznek, mintha csak Elstirnek, a regény festőjének, vagy magának Proustnak a technikáját utánoznák.

Ezzel az írásocskával a regény két nagy útja megnyílt, az expozíció kész. Proust a regény első részéhez (Du coté de chez Swann) még két külön darabot illeszt. Az egyikben Swann végzetes szerelmét beszéli el jövendő felesége: Odette iránt, a másikban Gilberte és Marcel gyermekszerelme kezd bogozódni a champs-élysées-i játszótéren. Swann szerelme jóval Marcel születése előtt szövődött a Verdurinek művészszalonjában. Marcel Swann vallomásaiból állítja össze, s ennek megfelelően hangja, módszere is más, mint a regényé: rekonstrukció. Proust ebben a szokatlan betétben tulajdonképp műve prológusát ékeli be: a jövő regényt foglalja össze előre egy más életben, perfektumban. Swann szerelme Odette iránt: Marcel szerelme Albertine iránt, egy rokon vérmérsékbe átkottázva; a Verdurin-szalon és Swann arisztokrata barátai pedig a regény miliőjét vetítik fel egy-két évtizeddel előbb. Swann szerelme: a Le Temps retrouvé, az epilógus ellendarabja, a regényentúlival szemben a regényelőtti, míg a champs-élysées-i képre azért volt szükség már az első részben, hogy Combray-ból Párizsba jusson a regény, s Swann szívéből a gyermek Marcel szívébe surranjon át a prousti szerelem motívuma.

Szimultán utazás

A Du côté de chez Swann a teljes nyitány. A regény motívumai felcsillantak, s lassan kiismertük a bonyolult ellenponttant is, amely hol a szopránba, hol az altba veti őket, elrejti s elleplezi. Idáig eldőlt, hogy az olvasó bele tud-e helyezkedni az író módszerébe, otthonos-e a részletek gyengéd labirintusában, s mégis elég messziről nézi-e ahhoz, hogy a szerkezet óriási egységeit követni tudja. Az első rész próbára 189tette az olvasó alkalmazkodását: Proust világa megnyílt vagy elzáródott.

A regény következő tizenkét kötetét egy nagy utazáshoz lehetne hasonlítani: egy utazáshoz két úton, melyek közt sok az összekötő ösvény, s végül mind a kettő (Swann és Guermantes is) kivisz az életből. Mint minden utazás elején, itt is elöl volt a Név s a mögötte felcsillanó álomvilág, aztán jön a tapasztalat (az előkelőség országában: a kíváncsiság után az ismeretség; a szerelem országában a képzelet ünnepe után a képzelet orgiája: a féltékenység), s végül mindkét úton beköszönt a fáradtság és a közöny. Illúziók születnek és illúziók őrlődnek fel, a homlokzatok becsalják az embert, s a szobák kifosztják.

E két szimultán út különben nem egészen egyidejű s nem egyforma jelentőségű. Amelyik Swannékon át Albertine felé visz, hosszabb s mélyebbre vágódik Marcel szívébe; amelyiknek duchesse de Guermantes a kalauza, felületesebb, de több rajta a látnivaló.

Az À l’ombre des Jeunes filles en Fleursben szerelem és nagyvilág kapujában állunk. Marcel, aki idáig csak a bűvös neveket képzelődte körül, álmai lámpásával a valóság előtt tapogatózik. Első szerelme Gilberte, aki Swann leánya és Albertine barátnője, Albertine-re hangolja fel a szívét és képzeletét; míg a Swann család a Faubourg Saint-Germain meghódítására csiszolja ki. A balbeci strand gyönyörű látomásában, a homokon végiglüktető leánybandából tétova csodálata kiválasztja s lassan le is szakítja Albertine-t, közben összebarátkozik Saint Louppal, az arisztokrata intellektuellel, aki az intellektuel számára lépcső lesz az arisztokraták felé. A Le coté de Guermantes-ben Marcel szülei a Guermantes-palotában bérelnek lakást s a palota udvarán s a közeli boulevard-on végigbolygó Mme Guermantes az előkelő világ csalétke lesz Marcel számára. A köréje szövődő feltevések indítják el őt az arisztokratavilág ostromára s nyitják meg a hajdani laterna magika mesevilágát. A Sodome et Gomorrhe-ban megismeri az előkelőség másik oldalát. Charlusben, a férfinőben, a legkiválóbb Guermantes-ben a szemünk előtt lepleződik le az évszázadokon át kényeztetett faj betegsége: a perverzitás. Közben a másik utazás szenvedései is kezdődnek már: Albertine körül a szerelem feltevései a féltékenység gyanúsításaivá sűrűsödnek, s a fiatal leányban, akivel Marcel Verdurinék bohémvilágán is átevez (mint hajdan Swann Odette-tel), természetes báj és természetellenes bűn szívszorító összefüggései cikáznak át. A La prisonnière-ben és az Albertine disparue-ben Marcel már távolodik a Faubourg Saint-Germaintől s kizárólag szerelmének vagy inkább féltékenységének él. Lakásában zár alatt tartja Albertine-t, s képzelete beteges torzításával (vagy csodálatos divinációjával?) romlottság és báj már-már mitologikus hősnőjévé 190növeszti; Mme Vinteuil, aki azonban az élet nagy csillapítószerének, a hajdani anyacsóknak is úrnője. Albertine megszökik, rokonainál szerencsétlenül jár és meghal, s a féltékenység most már egy halott életét kutatja feltevéseivel, míg a szerelem el nem lobban, s a szív, amely minden illúziótermelő erejét elélte, ott marad az életben élettelenül.

Alakok és istenségek

Ahogy a regény halad, a nagy víziók, amilyen a combray-i vasárnap, a champs-élysées-i játszótér, a balbeci strand, a boulevard-on sétáló Mme Guermantes volt, kissé felmorzsolódnak; ahogy Marcel az illúziók teljes kihalásához közeledik, az élet folyamában a nagy emléktömbök kisebb kövekké kopnak. A képeknek ez a kopása azonban, melyet a hangulatnak s a fénynek észrevehető megszürkülése kísér, beilleszkedik a módszerbe, s ami talán az író fogyó életerejének volt következménye, mint illúziókból kifosztottabb korok adekvát hangszerelése hat.

A nagy emlékképek morzsolódásáért különben kárpótol egy másik szembe haladó folyamat, melyet az alakok szimbolikus felnövesztésének lehetne nevezni. Proust egyre jobban belemelegszik, hogy az egyéniség sötét lemezén a típust, a törvényt hívja elő. A különös mellett ott lappang az általános. Aki mint egyén megsanyargatta az írót, mint egy idea megszemélyesítője, örök dolgok örömével ajándékozza meg. Ahogy Proust mondja, nála minden alak egy „istenség visszfénye”. Guermantes hercegtől az utolsó tejeslányig mindenkit hozzáköt változata istenségéhez, regényében semmi sem marad egyéni, minden egyetemes érvényűvé fokozódik. Míg a rossz ábrázolók a típus tulajdonságait ajándékozzák az egyénnek, itt az egyéni tulajdonságok rendszeréből emelkedik ki az általános. A Temps perdu, mely egy élet története: emberi változatoknak oly teljes enciklopédiája lesz, amilyet többet nem is ismerek. Egyénekkel érintkezünk, s a regényt mégis úgy tesszük le, mintha egy emberi Brehmet lapoztunk volna: a paraszt, a festő, a főnemes, a kokott, az anya stb. tökéletes és részletes természetrajzával. Mint a Divina Comediában a bűnök és erények, úgy zárkóznak be e mű köreibe teljes létszámmal a típusok.

Az alakoknak ez a visszavezetése istenségeikhez persze nem megy egész simán, s az olvasónak bele kell nyugodnia, hogy egy-egy pillanatnyilag jelentéktelen alak az általánosítás kedvéért óriásira dagadjon. Marcel be szeretne férkőzni Gilberte szüleinek a kegyébe, s apja barátját: a diplomata Norpois-t kéri fel közvetítőül. Norpois nem ajánlja be, Cottard, az orvos viszont igen. Akiket Marcel szerelme ér191dekel, legyenek türelemmel, mert Norpois, a diplomata s Cottard, az orvos vagy ötven oldalon áldoznak előbb istenségeiknek: a Diplomatának és az Orvosnak. Nem mintha Proust sok vonással jellemezne, inkább nagyon kevéssel, de azokkal a vonásokkal egész biológiájukat velefejti. A jellemzésben is, mint az ábrázolásban, óriási egységekkel dolgozik; kitérőinek (egy-egy tanulmány mind) a szépsége azonban megéri e kitérők fáradságát.

Hogy a rendezés milyen fölényét kívánja meg sok száz egyéniségből a változatok isteneinek teljes Olimposzát felidézni, elképzelhető, illetőleg már el sem képzelhető. Hát még ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a regény tartama alatt minden szereplő legalább három-négy egyéniséggel bukkan fel, s e sok egyéniség fölött mégis állandó marad a típus, mint fény, amelyet minden irányba más kristályon bocsátanak át. Az egyének szakaszossága és az istenségek állandósága egymást ellensúlyozzák ebben a regényben, s ellentétükben nyílik fel a prousti mű legnagyobb dimenziója. Nincs színszóróbb mű ennél, s nincs, amely jobban felkeltené az „egy fény” érzését. Az esetlegesben az egyetemest!

Az idő metaforái

Albertine magára vonta, a féltékenység felélte Marcel illúzióit. A képzelet megmaradt, de a hit, mely képzeletét a világra szabadította: oda van. Marcel elvesztette a világ Ezeregyéjszakájához a bűvszót,s egy álmaiból kifosztott Marcel: Leonie. A világháború nagy részét szanatóriumban tölti, kétszer fordul meg Párizsban; csak azért, hogy a repülők elől elsötétített városban új, nem ismert tájak szilánkjait fedezze fel s a németbarát Charlus fejtegetéseit meghallgassa. Az egész világháború nem jelent annyit a számára, mint hajdan egy séta a Vivonne partján, vagy a kis Gilberte fintora Swannék parkjában.

Az illúzióknak ebben a végső szélcsöndjében fogan meg Marcelben a mű, melyen minket már végigvezetett. Az utolsó két kötet: a Le temps retrouvé a Temps perdu foganásának a története. Marcel már-már végleg meggyőződött róla, hogy nem termett írónak. Rég volt, amikor Percepied doktor kocsiján kis vázlatát a három templomtorony játékáról elkészítette; a mondain élet felemésztette hitét, s a kórházból jövet szomorúan veszi észre, hogy a legszebb táj szépségét is konstatálni tudja csak, érezni nem. Különben is, mi az, írónak lenni? Van-e abszolút értéke az irodalomnak? Goncourt részletező s a lénye192gest mégis elsikkasztó jegyzeteit olvasva a Verdurinek szalonjáról, hajlandó azt hinni, hogy nincs.

Ilyen gondolatokkal indul el sokévi elzárkózás után még egyszer Guermantes herceg estélyére. S ekkor rövid néhány percen belül háromszor éri az a lökés, mely a regény elején a hársfateába mártott madeleine ízében a combray-i vasárnapot az igazi emlékezés irreális igazságával idézte fel. A Guermantes-palota bejárójánál egy kocsi elől kell félreugrania, s ahogy hátrál, egyik lábával egy alacsony járdára lép. Lábai alatt ez a kis szintkülönbség a Szent Márk baptistériójának egyenetlen köveit hozza vissza a testébe; egyetlen izomérzésen át Velence szakad rá, velencei útjának megtisztult hangulata. A fogadóteremben már tart a hangverseny, s őt egy inas a könyvtárszobába vezeti, ahol hűsítőt iszik, s utána egy szalvétával megtörli a száját. S mint az Ezeregyéjszakák valamelyik hőse, aki akaratlanul épp azt a mozdulatot végzi, melyre az engedelmes vezető, akit csupán ő lát, megjelenik: a balbeci ég tiszta sós levegője csapja meg, a szalvéta tapintata egy másik ruha tapintatát idézi fel, mellyel Balbecben az első este törölte meg verejtékező homlokát. Találomra a könyvespolcra nyúl s íme, George Sandnak épp azt a François le Champiját emeli le, melyet valamikor nagyanyja ajándékozott neki, az olvasatlanul is beszédes könyvet, mely mint egy bűvös szelence, gyermekkora atmoszféráját rejti bőrfedele alatt.

Múltnak és jelennek ez az érintkezése egy-egy érzéki benyomásban oktalan boldogsággal fizet, s a boldogságnak e három ütése alól pattan ki a regény eszméje. Az ember vágya és boldogsága: az időtlen. Múlt és jelen pillanatnyi érintkezéseiben – az idő metaforáiban – az ember az időnkívülit élvezi; önmagának az időből kiemelt életét. De az időből kiemelt élet: ez épp a művészet. S a tiszta mű az lesz, mely elhajítva minden intellektuális törmeléket, az idő metaforáiból meríti anyagát.

A meddő ember fogant s érzi, hogy tétova életének minden szenvedése és kalandozása anyaggá fog válni az alkotásban, melynek még ott a könyvtárszobában, néhány perc (több mint száz oldal) alatt kifejti módszerét az emlékezés ős tömbjeivel s azokkal az istenségekkel, akik a mű halandó alakjait az örök dolgok rendjébe fűzik. Guermantes-ék termébe – ahol az idő jelmezbálja fogadja őt, volt barátain az öregség csodálatos álruháival – már az új mű írója lép, aki az estélynek szentelt kötetben egész életét felfrissíti s a megtalált mű rendszerébe varázsolja. A regény (mint az egyik Babits-vers) azzal végződik, hogy elkezdődik. A mű tükre lesz önmagának. Nemcsak a tó tükrözi a tengert, a tenger is az eget.

Persze vigyáznunk kell, hogy e foganás misztikus történetét szó 193szerint ne vegyük. A mű foganása is fikció, a mű költészete a mű foganásáról, amit többek közt az is bizonyít, hogy az À la recherche du temps perdu eleje még a háború előtt jelent meg, s az À l’ombre des Jeunes Filles en Fleurs még e fiktív foganás előtt megnyerte a Goncourt-díjat.

Proust világa
Naplopó és beteg

Attól félek, hogy Proust olvasóinak egy részén s nem éppen a legerkölcsösebben, a Temps perdu néhány száz oldala után az erkölcsi fölény érzete hatalmasodik e,l s a regény minden további szépségét és meglepetését azzal a félmegvetéssel fogadja, mellyel jellemben alattunk álló emberek bűvészmutatványait figyeljük. A kivitel értékét elismerjük, de kételkedünk a mutatvány szimbolikus értékében, nem hisszük, hogy a léhaság a legzseniálisabb eszközökkel is mély dolgot fejezhessen ki.

S Proust csakugyan nem Tolsztoj. Aki az embereket hiányaikkal szereti jellemezni s nem azt nézi, hogy micsodák, hanem hogy micsodák nem, Proust mellé Tolsztojt állítja oda. Minden nagy ember az általános emberi csonka holdja; nos, ami Proust holdjára a hiány árnyékát veti, az épp a két tolsztoji erény: a hatalmas lelkiismeret és a hatalmas egészség.

Proust naplopó volt. Nem csavargó, hanem naplopó. A csavargó, aki megszökik az állati, egyhangú munka elől, s nyomorát kóboroltatva egy szabad szív dobbanását jelzi a társadalom páncélja alól: ma népszerű. Ő a századforduló betyárja. Mint a romantika betyárjaiban: az élet fellebbez benne a rászabott rend ellen, erkölcstelenségében egy magasabb erkölcs óhaját becézzük. Proust azonban nem társadalmon kívül lopta a napot, hanem az arisztokraták világában. Olyan gazdag, hogy az élettel nem kell harcolnia, s ő a jóhiszemű gazdagok önkéntes harcai helyett léha ismeretségekbe szövi be magát. A sznobok útján törtet a combray-i polgárcsaládból a Faubourg Saint- Germain szűkebb szalonjaiba. Életét elpazarolja,t s különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül jelenti be, hogy elpazarolta. Művéhez még azt a negatív tulajdonságot is nehéz odakenni, mely Villont vagy Adyt a keresztény prédikátorok kedvencévé avatta. Proust naplopó anélkül, hogy naplopásért megkövetné.

Azontúl, hogy naplopó, beteg is. A „mens sana” papjai játszva öregbíthetik vele szemben fölényüket. Könnyű rámutatni, hogy ez a 194beteg fiúcska tulajdonképp sosem fejlett ki első dajkája öléből. Légvételét az asztma, mozdulatait a beteges megszokás akasztotta. A szeretet az ápolás formáját öltötte vele szemben; tulajdonképp egy ambuláns kórházban élt, s érzelmein csak annyira lehet vizsgálni az emberi érzelmeket, mint egy fuldokló tüdején a lélegzés élettanát.

Mindez igaz, azonban épp a művészetben nem mindig a legtökéletesebb emberek a legnagyobbak. Sok művész éppen annyit köszönhet hiányainak, mint erényeinek; azáltal lesz szín, hogy más színek hiányzanak belőle; s mi túlzásai mellől szívesen elengedjük azokat a kívánatos erényeket, melyek e túlzásokat közömbösítenék. Egyes idegdúcokat a biológus úgy tanulmányoz, hogy másokat elbénít. Működésüket kiszabadítja az egész ellenőrzése alól; túloztatja. Sok nagy művészben épp így némítja el a természet az általános emberi egyes zónáit, hogy másokat leleplezzen. Proustból e zónák legfontosabbika hiányzik: az, amelyik az emberből hőst formál. Legalábbis úgy látszik, hogy hiányzik. Aki azonban nem elégszik meg e hiány konstatálásával, hanem a természeti tüneményeknek kijáró érdeklődéssel indul el nyomán a lélek „másodlagos” rétegeinek a felfedezésére, Proust világából káprázó szemmel tér vissza s meghökkenve néz körül: mi hát a „másodlagos” bennünk, ez a lelkünkbe süllyedt tündérvilág, vagy az az erkölcs, melynek nevében Proustot lebecsültük.

A naplopó varázsvesszeje

Mindnyájan gyönyörködünk a gyermek tévedéseiben. A csöppséget, aki lefekvés előtt elbúcsúzik labdájától s a vemhes farkaskutya hasában a hét gidát keresi, megmosolyogjuk, de irigyeljük is egy kicsit. Ebben az irigységben a felnőttek hamis gyermekkor-nosztalgiáján túl van egy csöpp igaz veszteségérzet is. A tévedések a dolgok álruhái, s ami nem ejthet többé tévedésbe, nem is érdekel; a lehetőségek gardróbja nélkül a dolgok elfakulnak. Nagy kérdés, hogy melyik a valóbb valóság, egy tárgy, vagy személy, az atmoszféráját tevő tévedésekkel együtt, vagy ugyanez a tárgy, személy a hozzászőhető tévedésekből kifejtve.

A „puszta valóság” fanatikusai elfelejtik, hogy a teljes tévedés ritka; a legtöbb tévedés mese a valóságról, egy darab valóság, mely csak azon a mesén át lepleződhet le. Aki nem hajlandó tévedni, nem is ismer meg többé semmit. A valóság, mely a józanság fanatikusainak marad, szomorú bevallása, hogy nincs többé közünk a dolgokhoz. Amíg hiszünk bennük, rejtélyeseknek találjuk őket, feltevéseket kockáztatunk meg róluk, álmokba bugyoláljuk, tévedünk, s tévedéseink útvesztőin át 195hozzáférünk valóságukhoz is. Amikor nem hiszünk többé bennük, nincs kedvünk feltevésekbe öltöztetni őket; szürkék, közömbösek lesznek, mint egy nő, akibe nem vagyunk már szerelmesek. S ki állítja, hogy egy szerelmes távolabb áll kedvese lényétől, mint a józan ember, aki egy szempillantással megmondja, „kivel van dolga”? A szerelem vakságáról szóló mondások éppoly ostobák, mint a száraz tárgyilagosságba vetett bizodalmunk. A valóság felismerésére legfőbb jogcímünk a hit, s megközelítésére legjobb eszközünk a képzelet.

Az életben jobb minél kevesebbet tévedni, vagy ami ugyanazt jelenti, minél kevesebb dologban hinni. Az élet megtépázza az ember feltevésburjánzó készségét, de nem pusztíthatja el. Az átlag-felnőtt: a hiányos, tökéletlen legendák embere. Hite fogy, képzelete fakul, feltevései szegényesebbek, de épp ezért makacsabbak. A program-józan rendesen a legnaivabb gyermek. Az elcsenevészesedett és elcsenevészített képzelet furcsa bosszút áll bölcsességén, neki fizeti meg, amit egy gyermekgyilkosság árán megtakarított.

Proust az átlag-felnőtt egyenes ellentéte. Ő az a gyermek, aki illúzióteremtő képességét a gyermekkor határán túl is fejlesztette; felnőtt, akiben a gyermekmesék felnőttmesékké válnak. Proust nem úgy mond mesét, mint a felnőttek, akik a mesemondásban találnak képzeletük számára szelelőlyukat; körülötte az élet lesz mese, felnő s hite a dolgokban gyermeki marad, képzelete feltevések ködében pihegteti a valóságot. Gyermeki benne a képzelet mondateremtő bősége, de maguk a mondák, a tévedések finomak, érettek. Épp fordítva, mint a program-józan, akinek a képzelete „felnőtt”, s a feltevései gyermekesek. Gyermek- és felnőttkor határán a mesetermő réteget elnyomja a harcirányító személyiség. Proustban ez az elnyomás elmarad, az elnyomott réteg arányosan fejlődik tovább, a gyermek illúziói benne a felnőtt érettségét érik el; kivételes felnőtt ő: ép hittel, ép képzelettel.

A képzelete tette naplopóvá, s a képzeletétől nem lehetett több, mint naplopó. Ha szegény ember, talán olyasféle egyezményt köt képzelete és életigényei közt, mint az írók, akiknek a képzeletük a fejőstehenük. Proust azonban nagyon gazdag, ő a megélhetésért nem tesz engedményt, nem száműzi egy zárt világba a képzeletét, ő követi s mint varázsvesszővel, sorra érinti vele az embereket és a tárgyakat. Puszta nevek, mint kódexek képes kezdőbetűi, tájékokat nyitnak meg előtte; az emberek mint egy nagy mondakör közénk tévedt alakjai tűnnek fel a másvilág folyondárával lábuk körül; minden társaság külön mondai asztal, melynek madárnyelvét úgy kell kitalálni; a tájakon varázslók mentek át, magukkal víve a varázsszót; és a legegyszerűbb tárgynak is megvan a maga egy vagy két anderseni története, melyet váltakozva lehet belőlük kiolvasni.

196

Proust nem ér rá dolgozni, ő rejtvényeket ad fel magának és rejtvényeket old fel. Neki minden város Théba s minden torokból a szfinx dala szól. Kalandor Oidipusz, aki nem tud betelni a talány énekeseivel s rögtön ott is hagyja a királyságot, melyet talányfejtésével szerzett. Nem gyakorlati ember, de műveit olvasva megtanulunk hinni a képzelet nemességében. A program-józanok még ha puritánok is, közönséges fickók, a „puszta valóság”-ban élnek, azaz egy értékét vesztett, valótlanul együgyű világban. Kezükben a gyémánt: kavics; azt vetik meg, aminek nem ismerik a tartalmát. A teremtés rágalmazói ők, míg Proust, a naplopó, a valóság ihletett méltatója. A program-józan saját teste titkaiban is csak a piszkot, a tárgyakban csak az anyagot, az emberekben csak a masinát látja, Proust képzeletében a világ visszanyeri méltóságát. Nála még az evés is a képzeletet felcsigázó szertartás, művészi mellékasszociációkkal. Egy konyhalány Giotto alakjaira emlékezteti; egy parasztasszony régi székesegyházak szobrászaira; a menetrend egy ismeretlen táj városneveivel: képeskönyv; a szerelem a feltevések eposza; a féltékenység: a képzelet nagy hajtóvadászata egy ismeretlen élet körül. Proust élete képzelete jóvoltából állandó magas szinten folyik, a mesék szertartásait végzi, az Ezeregyéjszaka ösvényein barangol. Naplopó, de naplopása csupa feltételezés; amerre megy, a tájakból kiszakad a monda délibábja, délibáb, mely valóbb annál, amit felemel.

Az asztma áldásai

De Proust beteg is! Asztmás. Az asztma azonban csak felületes, orvos elé tartozó tünete egy mélyebb betegségnek, amely csak annyiban betegség, amennyiben minden túlzott tulajdonság betegség is. Az asztma az érzékenység betegsége. A levegőben úszó pollenszem, a vérébe keveredő anyagból egy szemernyi, melyet más meg sem érez, az asztmást fojtogatni kezdi. Ami másnak közömbös környezet, neki a vérébe hatoló, az idegeit rángató ellenség. A külső és belső miliő az ő teste határhártyáin át folyton keveredik s állandó izgalomban tartja. Az új nemcsak új látvány, hanem új állapot: szorongás vagy megkönnyebbedés. Ha ő egy tájra emlékezik, nemcsak agykérgével emlékezik, hanem a lélegzőizmaival és a szívdobogásával. Az asztmásnak minden sejtje egy szem és közérzete a környező világnak mintegy biológiai analízise.

Nem ismerek írót, akiben miliő és közérzet ennyire összefüggene. Ha az ő regénye események helyett nagy víziókban mozdul tovább, annak fő oka, hogy egy új életkeret, egy új kép: az ő számára újra197kezdett élet. Ő a regény minden új képében új biológiai feltételek közé helyezkedik; életének korszakait nem az események, hanem a miliők jelölik.

Szabad prédája a szokatlannak. Ha a megszokottból kimerészkedik, rögtön szorongatni kezdi őt az új. A benyomások valóban benyomulnak a szervezetébe, felkavarják a közérzetét, s amíg a szokatlant megint megszokottá nem dolgozza fel, az új miliőtől megmérgezetten támolyog, szorong, mint gyermekkorában, midőn nem anyja csókja adta át őt az álomnak, hanem saját magának kellett beeveznie az anyai csókkal otthonossá nem tett idegen éjszakába. Regényének legjellemzőbb részletei: a megérkezések. Az első balbeci nap kétségbeesése, az első este Donciéres-ben: a szokatlan intoxikációjának nagyszerű leírása. Ennek a szegény asztmásnak a miliővel önmagát is ki kell cserélnie.

De nemcsak a vére, a lelke is asztmás. Nemcsak a külső vidékek változása kavarja fel, még inkább azok az eltolódások, melyek lelkünk szokott vidékeit dúlják szét. Egy gyanú, egy-egy idea újdonsága éppoly lázba ejti, mint egy új táj. A megszokás egy megvont tápszerére morfinista kétségbeeséssel felel. Mintha a belső tájnak is megvolnának a maguk izgató gramináceái s a léleknek is az indokolatlan vegyi éhségei.

Amilyen rettenetes ez az asztma betegségnek, olyan nagyszerű írói erénynek. Egy ember, aki ennyire a saját testén át ismeri meg a környezetét, másképp tudja érzékeltetni is. Érdekes Proustot a realista írókkal összehasonlítani. Ami ott morfológia, nála élettan. Azok az alaki jegyeket sorakoztatják, Proust a dolgok élettani hatását. Azoknak egy táj: földrajzi részlet, Proustnak lelkiállapot. Azoknak egy társaság: egy csomó ember, Proustnak a szoba atmoszférája. Azoknak egy ember: figura és jellem, Proustnak néhány provokatív vonás, amelyen át az egyéniség élettani titkaival érintkezik. Bőbeszédű leírásaiban kevés a fényképészeti tény, de annál mélyebb a látomás. Ha a realisták kórboncnokokra emlékeztetnek, akik vesét, tüdőt, májat ismernek csak, s azoknak a betegségeit, Proust a klinikushoz hasonlít, aki bonctanilag nem szemlélhető jelekből az egész szervezet életére következtet.

Proust maga is lényegesnek tartotta ezt a különbséget. A Temps retrouvé elején Goncourt-ral leíratja a Verdurinek szalonját, melyet az ő regénye alapján már kitűnően ismerünk. Az utánzat megtévesztő, az irónia finom. Ezer kis adat, tudákosság a bútorok színéről, a porcelánokról; anekdoták, idézetek; csupa igaz kis töredék, éppen csak a Verdurinek szalonja, a szoba levegőjének az összetétele, melyet Proust oly pontosan érzett: az élettani igazság nincs sehol. A realista írók a tárggyal ábrázolták tárgyukat, Proust azzal az anafilaxiával, melyet tárgya kiváltott belőle.

198
Ezeregyéjszaka és Saint-Simon

A naplopó varázsvesszeje: az életre mohó képzelet; az asztma áldása: az intuitív érzékenység. Proust műve azonban hangulatát és gazdagságát nem annyira e két erény jelenlétének, mint inkább házasságuknak köszönheti; egyik a másiknak fénye és prizmája.

Megszoktuk, hogy a mesehős arcán mint karcolás forr be a vágott seb, s az országok úgy maradnak el mögötte, mint sóhajtások. De milyen mesehős az, akin a karcolás: seb, s akinek egy bokor illatán mint áradt folyón kell átúsztatni. A képzelet elvarázsolja előtte a világot, s egyre új, meg nem tört varázslatú vidékek felé hurcolja. Ugyanakkor védtelen a rátámadó környezettel szemben, képzeletének elért vidékei anyagukkal közvetlen szorongatják. Kalandor és a megszokás embere: képek után megy s az anyag kelepcéjébe esik.

Ez nem mese plusz megfigyelés, hanem újfajta, anyagibb mese s újfajta meseszerű megfigyelés. A Temps perdu költészetnek és matériának példátlanul mély-magas ölelkezése. Ez az ölelkezés csak a regényben mehetett végbe, mert csak a regény merül ilyen mélyen az anyagi életbe; de a regényben ment végbe legkevésbé, mert a regény bírt felvenni legkevesebb költészetet, Proust hibrid természetének sikerült először ez a beolvasztás.

Ő maga ismerte műve jelentőségét. Könyve utolsó oldalain a kor Ezeregyéjszakájának és Saint-Simonának nevezi regényét. Mint testében a zsidó és francia vér, úgy keveredett művében keleti mese és nyugati érdeklődés. Mese és regény külön-külön talán a legegyoldalúbb műfaj, Proustnál megnemesítik egymást. A mese egy pszichológus anyagában bujdokol; a szociológus adatai anderseni színekben ragyognak. Egy gyermekképzelet játékáról írni néhány oldalon túl: meddő; tizenhat kötet regény az arisztokráciáról: sivár. Proust azonban egy gyermekszem Aladdin-lámpásával vezet át az arisztokrata világon, s feltevéseiben az egész tárgyi világot felolvasztja.

Azt szokás mondani: a regény vonzóereje, hogy egyik műfaj sem szövi be úgy az embert egy idegen világba, mint a regény. Más műfajok légkörén átrobogunk, a regényben meg kell honosodni. Az olvasó kiismeri képzelt környezete szokásait, s amíg olvas, maga is alkalmazkodik hozzájuk; a regényolvasás: átmeneti asszimiláció.

Ha így is van, ez a megszokás egy idegen világban nem mindig éri meg az olvasó fáradságát. Az idegen világ vagy nem különbözik eléggé a mienktől (a naturalistáknál), vagy külsőségekben akar különbözni (egzotikus regény). Egyik esetben az író egyik bérkaszárnyából a másikba telepít át; a másikban elkápráztat, de nem honosít meg. Meghonosodni csak az olyan regényben érdemes, ahol ismerős a környezet 199és idegen a lelki táj, amelyet ez a környezet feltár; a regényírás kicsinyes eszközei a nagy lélek belső tájait nyitották meg. Nos, Proustnál megszoktatás és idegenség egyformán rendkívüli. Az ő világát, mint egy országot, mely a mienknél színesebb, gazdagabb, nem lehet elfelejteni. Mennél messzebb vetődsz tőle, annál jobban kínoz a honvágy.

A dilettantizmus hőse

Azt állítani, hogy Proust azért bűvöl oda minden mai írónál jobban a maga világába, mert nem volt író: a szóval űzött frivol játéknak látszhat. Pedig Proust valóban azért lett a legnagyobb mai mű írója, mert foglalkozásra nem volt író; ami benne hódít, az éppen a dilettantizmusa. Mindazok, akik szívesebben olvassák színésznők vagy nagykövetek memoárjait, mint a mesterség iskoláját kijárt írók kitalálásait, ha ismerték Proustot, rá hivatkoznának (ahogy Proust Saint-Simonra). Itt valóban az élet pipálja le az írócéhet.

Ha Proust csak író, érzékenysége idejében megtanítja rá, hogy nem követnie kell a képzeletét, hanem kihasználni. Az író, mint valami vízesésből: villanyt fejleszt a képzeletéből, szétvezeti műve hálózatában, de éppen mert világítani s nem elégni akar, nem bízza magát a képzeletére. Egy író nem lesz a vágyait követő kalandor s a légkör ingadozásait érző megszokás-ember. Előtte mint cél, a mű lebeg, műve miatt nem vetheti képzelete és érzékenysége közé az életét. Proust azonban csak másodsorban író, elsősorban dilettáns, aki azért lett nagy író, mert élet és halál közt néhány év szünetet kapott, melyet a művel töltött be.

Az író ír, a dilettáns él. Az író a műben teremt lelkének otthont, a dilettánsnak azonban az élet a műve, abban akarja hajlamait objektiválni. Az író bölcs, öncsonkító dilettáns, a dilettáns viszont hiszékeny, önmagát tékozló író. Míg az íróban olyasféle óvatosság van, mint a terhes anyában, aki álmában is vigyáz, hogy magzatát meg ne nyomja (a goethei futás képessége), Proust kiszolgáltatja magát, nap nap után kockára teszi gyönge testét, áthurcoltatja magát a benyomásokon; erényei nem a tartózkodás, hanem az odaadás erényei s ha a mű megjutalmazza, fájdalmáért és odaadásáért jutalmazza meg. Ami könnyelműség volt életében, az lesz gazdagság írásában.

Proust előtt a dilettantizmus nemességét érezzük. Nem a Gide-féle „nagy irodalom” az övé, de jobban kielégül benne az olvasó valóságigénye. Nem azért, mert igaz történeteket olvas, hiszen itt sem olvas igazi „megtörtént” dolgokat, hanem mert önmagához végletekig 200hű, túlságosan hű szív tapasztalataival áll szemben. A Temps perdu nem az élet, ahogy a naturalisták értik, de írója kevésbé félt az élettől, mint a naturalisták.

Marcel meg akarta fogni a laterna magika képét, és meg akarta ismerni azt az asszonyt, ki a templomban ült s a laterna magika hőseinek a nevét viselte. Proust nem ért az étvágyak „szublimálásához”. Nála éhség és étel, kíváncsiság és titok, feltevés és megoldás közt még közvetlen, nem irodalmi a viszony; az éhség enni akar, a vágy győzni, a kíváncsiság utazni. Hisz az életben, s meg akarja fogni, amiben hisz. Ez a hit annál vonzóbb, ez az olthatatlan utazóösztön annál csodálatosabb, minél nehezebb maga az utazás. Az ifjú Marcelnek apja megengedi végre, hogy Velencébe menjen, s ő belebetegszik a készülés izgalmába. Egy utazás életveszedelem neki; egész élete mégis útitervek szövevénye, úti készülődés városokba, szalonokba, nők és idegen lelkek tájaira. Alig lehet megindítóbbat elképzelni, mint ezt a törékeny embert, aki nagyanyja felügyelete alatt, mint egy beteg gyermek indul a tengerpartra, ahol a híres középkori katedrális tövén a tenger ködös hullámverését akarja látni, azét a tengerét, melynek hullámait csak a lelkében pillanthatja meg.

A dilettantizmus hőse – csúszik ki a szánkon, és elhallgatunk. Tanulmányunk kiindulópontjára gondolunk.

A földszint erkölcse

Tolsztoj nevét dobtuk fel a tanulmány elején, s megtagadtuk Prousttól az ő mély felelősségérzetét. Itt van a hibaigazítás ideje. Az erkölcs elsősorban hűség. Az ember hű ahhoz, amit önmagában a legmagasabbnak tart. Erényei hegemóniájáért küzd magában és a világban. De mi ez a legjobb, legmagasabb? Nem egészen azonos az összes emberben, s nem is egészen különböző: az általános emberi erkölcs a Tolsztojé, egyéni tragikus hősöké, a Nietzschéé, Gide-é. Minél hiányosabb valakiben az általános emberi s minél erőteljesebb egy-egy eleme, annál valószínűbb, hogy hűségének súlypontja az általános emberiből egyéniségébe süllyed, s az egyéni erkölcs forradalmává válik.

Míg Gide, Nietzsche ezért az egyéni erkölcsért zászlót bont, Proust hallgat róla. Nem tart igényt rá, hogy azt a belső hűséget, mely gyenge testét gyönyör és fájdalom zarándokútjára ragadja, erkölcsnek nevezzük. De ebben a hallgatásban mégis valami szívós passzivitás sűrűsödik meg, melyet a torony és az emelet erkölcsével szemben a földszint, a szuterén erkölcsének lehetne nevezni. Mintha azt mondaná ez 201az erkölcs: jól van, szabjátok ti magatokra az emberietlen emberiség példáit, legyetek hősök, én megpróbálok igaz lenni az érzelmeimben és az ösztöneimben. Az én erkölcsöm az lesz, hogy kivételes perceimben sem akarok erkölcsösebb lenni, mint amilyen állandóan vagyok.

Amorálisnak mondják Proustot, de aki együtt él hőseivel, gyanakodni kénytelen, melyik hát az igazi morál. Proust legnagyobb alakjaira alig lehet ráfogni, hogy erényesek: Swann sznob, Charlus a perverzitás áldozata, Françoise, a cseléd, kegyetlen és intrikus, ő maga naplopó. S e négy alakban mégis mennyi hűség: a természet tömör igazsága, melyet az ember erkölcsnek szeretne nevezni, minden közmegegyezés ellenére is.

S ha más író az erény szikráját üti ki alakjaiból, Proust is kiüt valamit, amit nemes cselekedetnek nem lehet minősíteni, de természetük igazságáról jobban meggyőz, mint a nemes cselekedet. Swannt például sokféleképp látjuk e regény folyamán. Majd a polgári látogató álruhájában; majd kedvese ablaka alatt leskelődve; elébb a főúri társaság kedvenceképp; aztán mint gyermeke apját a Champs Élysées-n, majd mint Marcel atyai barátját, ifjúkori emlékei közt kutatgatva; de a Dreyfus-pör idején ott fogjuk őt látni öregen a Guermantes herceg bálján, orra megnőtt, vonásain héber ősei ütköznek ki, s ő, a világfi, akit mindenki becéz, sértődve, gyanakodva járkál volt barátai közt, türelmetlenül vitatkozik s elhibázottnak érzi társasági életét. Szívszorító figura ez az öreg Swann, s mégsem vagyok meglepve, egy láthatatlan hitel formájában ott lappangott a vidéki látogatóban és Odette szerelmesében is.

Charlus a szemünk előtt adja fel gondos gavallér álcáját, mellyel titkos szenvedélyét leplezte, hallanunk kell jajgatását a bordélyban, ahol kéjért kínoztatja magát, ez a hitel mégis megőrzi rokonszenvünk számára. Képmutatásában, a képmutatás mögül kicsapó villámokban, odaadásában és gőgjében van valami nagy, ami talán nem morális nagyság, de majdnem az, s amikor Morel, a könyörtelen muzsikusgyerek szerelmén át földig alázza, mi Leart látjuk, a megcsúfolt királyt.

De legteljesebb ez az erkölcs nélküli erkölcs mégis Françoise-ban, a cselédben, aki a Proust ellen felhozható érvekkel szemben a legnagyobb védőbeszéd. Hányan ábrázolták lelkesedéssel vagy gyűlölettel a népet, s hol vannak ezek az ábrázolások emellett az egyetlen alak mellett, aki kárörömből és hűségből, gyűlöletből és tiszteletből, kegyetlenségből és gyöngédségből, önzésből és önfeláldozásból összetetten olyan, mintha ő volna az a szikla, melyre Franciaország nagysága épült. Aki Proustot ledér úri írónak tartja, figyeljen erre a monumentális alakra.

202

Proust nem keresztény, nem ismeri az erkölcs és természet dualizmusát. Nála természet és erkölcs egy. Ezért nem erkölcsösek alakjai, de a jóságnak ezért van nála mély természeti hitele. Egy példát hozok fel, a regény legszebb részletét, a Les Intermittences de coeur-t. A részlet egész szépségét úgysem éreztethetem, csak a tényt mondom el. Marcel gondviselője, nagyanyja, meghal, s ő léha mondain életébe temetkezve alig veszi észre ezt a halált. Hónapok telnek el, s egy este Balbecen, mintha most szakadna rá a régi veszteség (a szív szakaszosságával), hirtelen megérti és megérzi, mi szakadt akkor ki életéből, s friss, viharos gyásszal adózik a halottnak, akit könnyek nélkül temetett el. Marcelnek bizonyára a temetésen kellett volna sírnia, ezt kívánja a hála. Ez az elkésett sírás, későn észrevett veszteség azonban több, mint szeretet és hála, ez a természet erkölcse, amely kiegyenlíti a nyár melegét a tél hidegével s a hálátlanságot az élet mélyeiből felörvénylő megbánással.

Utóhang

Megszoktuk, hogy akik az egyéni erkölcs mellett szállnak ki, kissé hazabeszélnek. E tanulmány azonban nem pro domo íródott, inkább visszahozhatatlan veszteségérzetből. Aki itt Proust erkölcseit védi, nem erkölcsforradalmár, inkább anakoréta. Ami védeti vele, nem az önigazolás, inkább az erény bűntudata. Életében egyetlen alapvető szervi hibát lát, melyből a többi ered: túlságosan bízott az aszkézisben. Lemondani, szakítani ma is jól tud, s olyan emberek közt élt, akik közt szükség volt erre a tudásra. Hálótőrébe gubancolta a szerelem? Kitépte magát. Csalódott a barátaiban? Otthagyta őket. Érdekeibe akarta szőni a világ? Elszigetelte magát. A fájdalom óriási volt, s ő azt hitte, ez a kiválóság; elviselni a fájdalmat a lélek épségéért. Túlságos magasra nyírta a lelkét, lefűrészelte az alsó ágakat, hogy fölfelé szökhessen, s most sajnálni kezdi lenyírt ágait, szegénységnek érzi ezt a magasban himbáló koronát, a sebekkel teli, pőre sudár tetején. Elvész az ország, melyben elfogynak az aszkéta szívek, olvastam mint gyermek Adyban, s Proustot olvasva úgy érzem, kár volt annyira a szívembe fogadni ezt az igét.

A nemesség nemcsak aszkézisből áll, nemcsak az „én” gőgös hozzáférhetetlenségéből, hanem a képzelet és ösztönélet fejlett harmóniájából is. Az erkölcs ne zsarnoka legyen a lélek mélyebb rétegeinek, hanem illata inkább. Az egész természetnek kell nemesnek lenni, nemcsak az akaratnak. Proust nagy tanulság az akarat nemeseinek. Senkit se csábítok arra, hogy életét utánozza, mégis jó nevelő lehet. 203Fogyatkozásairól még beszélni fogok, ezt a két tanulmányt inkább a magam s a magunk fogyatkozásának szenteltem. Proustom azokhoz szól, akik azt akarják, hogy nemességük harmónia legyen s ne meghasonlás.

Joyce Ulyssesének két főalakja van. Egyik Stephen Dedalus (maga az író); összefogott, magát görcsösen tartó egyén, az aszkéta és ír mai változata; a másik Bloom, a dublini zsidó a szétfolyó, lazább, ősibb emberiség: a mai Odüsszeusz. A két alak úgy viszonylik egymáshoz, mint Gide és Proust, janzenizmus és „hebrohellenizmus”; író és dilettáns.

Példakép Proust? Semmi esetre – de Bloom!

Proust jövője
Problematikus írók

A figyelem éppen annyira nem figyel, mint figyel; az érdeklődés célszerű színvakság, mely kizár színeket, hogy másokat megragadjon. Eszmék világítanak bennünk, s az író, ha ezeknek az eszméinknek a közelébe kerül, maga is világosabb lesz. Vannak eszmék, melyek ostobák, mint egy tolvajlámpa, s vannak hatalmasak, mint a nap; de a nap mögül is lehet rejtőzködni, s minden világítás fény és árnyék hazugságát lopja a világba.

Az érték bizonyára „abszolút”. Mi azonban csak az árfolyamot látjuk, s ez annál jobban lüktet, ingadozik, minél közelebb esik érdekkörünkbe az író. Ez a lüktetés az író élete. Nincs iszonyúbb, mint egy irodalomtörténet-könyv, melynek az értékítéleteit a kritika nem tudja többé megmozdítani. Kriptafödél minden dicsérete és minden elmarasztalása. Azok az írók, akik olyan nagyok, hogy már nem is vitatkoznak fölöttük, nyugodtak lehetnek, hogy elfelejtették őket.

Bizonyos fokig minden író „problematikus”, de míg más írók problematikussága a kritikus helyi álláspontjának a következménye (az ingadozás a megfigyelők különböző földrajzi helyét fejezi ki), vannak írók, akiknek a tehetségük olyan, hogy a megítélést ingadozásra kényszerítik, s ugyanabból a szemlélőből is ellentétes véleményeket csalnak ki. Ezek az igazi problematikus írók.

Mi ez a problematikusság? A nagyság alkati hibája. A műélvező részvétele nélkül nincs művészet. Oda kell adnunk magunkat a játéknak, különben nem villan fel előttünk a mű. Vannak azonban, akik ezt az odaadást túlságosan megkövetelik, annyira, hogy az odaadás már-már elnézés. Ha megadjuk nekik, s elnéző lelkességgel szövetke204zünk velük: nagy írók, igen nagy írók, ők a legnagyobb írók, de ha megvonjuk tőlük, összeesnek, s a hitel örvényébe zuhannak. A bruttó teljesítményt érezzük, de azt is érezzük, hogy túlságosan ki vannak szolgáltatva a jóindulatunknak. Érdekes írók, ők csak az érdekes írók, de problematikusak. Problematikusságuk évezredeken át fennállhat s nem oldódik meg. Az ítélet ingadozik és nem tud megnyugodni. Szophoklész nem problematikus író, Euripidész az. Euripidészről Nietzsche éppolyan megvetéssel beszél, mint Arisztophanész.

Feltűnő, hogy az utolsó félszázad világszerte hány problematikus írót dobott fel. A kor alkati hibával szülte legnagyobb gyermekeit. Ha vannak völgykorok, melyek nem érintkeznek az idő nagy tájával, ez ilyen volt; külön kis világ a völgyi világok szűk látóhatárával és nagyzó hóbortjaival. Aki e kor legnagyobb teljesítményét meg akarja érteni, osztoznia kell az idő lokálpatriotizmusában. Nézzük a Nyugat irodalmát. Ady, Babits problematikus írók. Tóth Árpád nem. Adyn, Babitson, a „nagyokon” ötven év múlva is vitatkozni fognak, mert művük rászorul a jóindulatunkra, míg Tóth Árpád, a „kismester” megél érdeklődésünkből.

Elmondtam, hogy mit tartok Proust módszeréről és világáról. Itt az ideje, hogy magam ellen forduljak és megkérdezzem, nem volt-e túlzott a hozzájárulásom. Nem osztozik-e Proust is a kortárs írók problematikusságában, s vajon hajlandó lesz-e részt venni az utókor műve színjátékában olyan lelkesen, mint mi.

Az olvashatóság határai

Még előttem van a párizsi hotelszoba, melyben öt éve a Du Côté de chez Swann első kötetét elolvastam. Az asztalon a vásárolt könyvek tornya, s én késsel a kezemben falom az egyenként felvágott oldalakat. Besötétedett, anélkül hogy villanyt gyújtottam volna. Félhomályban lázasabban olvas az ember, egy elvesző szöveget akar megragadni, s énelőttem nemcsak a betűk táncoltak, maga az olvasmány is. A szöveg megmarkolt, de homályos maradt, noha minden mondatát értettem. A bizonytalanság láza vert ki; nem tudtam, lelkesedjem-e vagy panaszkodjam, hogy becsaptak.

Bámulatos részletek, de egymás hegyén-hátán; felfedező mellékmondatok, de minden mondatot kétszer kell végigolvasni; ha emberi adatot keresek, izgalmas, ha regényt, olvashatatlan; megfigyelések halmaza, melyből sok nagyszerűt szemezgethetek ki, de nem mű. Igaz, hogy a gyöngysorban a legértéktelenebb a zsinór, de a gyöngyből so205hasem lesz zsinór nélkül nyakék. Proust eldobja az esemény buta és olcsó zsinórját, de kár eldobnia, mert a gyöngyök így szétszaladnak.

Ez volt az első benyomásom Proustról. Azért írom meg ilyen részletesen, mert sok olvasónak ez az utolsó is. Proust módszeréről szólva megmutattam, hogy mennyire téves ez az első benyomás. Kevés mű van, melynek a szerkezete ennyire átjárná a legapróbb részletet is, mint ez a tizenhat kötetes regény. Csak fel kell fedeznünk a szerkesztés természetét. Proust az emlékezés lélektanára bonyolult elbeszélő módszert épített, melyhez az ember lassacskán alkalmazkodik, s akkor az első olvasás fejfájdító kettőslátása megszűnik.

Alkalmazkodik, így mondtam; de nem kell-e félnünk ettől az alkalmazkodástól? Proustból részleteket csipegetni könnyű, aki azonban igazán a Temps perdut akarja olvasni és részleteiben is az egész építményt tartja szemmel, annak egy újfajta olvasót kell kinevelnie magából, az olvasás új élettani ritmusára kell rászoktatni az eszét. De vajon jogos-e Proust módszerének az igénye; nem követel-e túl sokat az olvasótól?

A kérdés nem az, hogy Proust módszere valóban magasrendű, átgondolt-e, hanem hogy nem sérti-e az olvasás lélektanának elemi törvényeit. Michelangelóról mondják, hogy egész hegyből akart szobrot faragni. Képzeljünk ilyen óriási szobrot olyan helyen, ahol a nézőnek sohasem férhet el a látóterében egyszerre az egész szobor. Vagy a lábát látja, vagy a fejét, de az egészet csak behunyt szemmel tudja összegezni. Szobor-e ez, akármilyen nagyszerű különben? Írásművek nem mérhetők fel egy pillantással; az időben folynak s nem férnek el egy valóságos látótérben. De van látótér az időben, s Proust ezen a látótéren követ el hasonló, sőt többszörös erőszakot.

Proustnál minden nagy. Oldalasak a mondatok, tízoldalasak a bekezdések, százoldalasak a fejezetek. S azt ne higgyük, hogy itt a mondatok a bekezdések s a bekezdések fejezetek. A mondat mondat, a fejezet fejezet, maguk az elemek óriásiak. A tizenhat kötetnyi tömeget nem a molekulák nagy száma, hanem a molekulák nagysága okozza. Az olvasás feltétele, hogy az ember a mondatot a bekezdés felől, a bekezdést a fejezet felől nézze. Proustnál azonban a figyelem lefelé húzódik a kisebb egységek felé. Egy óra hosszat ülök a könyve mellett, elolvasok harminc oldalt, s ezalatt egyetlen alakot mutatott be. Életrajz volt ez a bemutatás? Nem; öt, hat nagy vonás. Lehetséges, hogy ez alatt az idő alatt számon tartsam, a regény melyik pontján vagyok s mit keres itt pont egy Norpois vagy Cottard?

Az ember persze utólag visszahelyezi a mondatot a bekezdésbe, a bekezdést a fejezetbe, a fejezetet a regénybe: olvas és utána „rekonstruál”. Ez a visszahelyezés azonban a természetes látókör mögött, a 206Proust számára csinált látótérben történik, s aki ezt a látóteret nem hajlandó vagy nem képes megcsinálni, annak a regény nagyszerű szerkezete ellenére is csak részletek halmaza s a módszer, mely az olvasás élettani határait nem tiszteli, mint regényírói módszer nem válik be.

Az ellenpont hiúsága

Azonban, ha fel is csapok Proust mellé olvasónak s vállalkozom e másodlagos számontartás állandó gyakorlatára, a Temps perdu még nem mondott le további jóakaratomról. Amikor a Du Côté de chez Swannban észrevettem, hogy Marcel esti szorongásai mint térnek vissza Leonie néni állapotában, s Swann szerelmében hogy csírázik Marcel első szerelme, boldog voltam, mint aki rímeket talál egy egyvégtében írt szövegben s észreveszi, hogy amit prózának vélt, költemény. Azonban a regény dereka felé, ahol a motívumok már minden elképzelhető módon osztódtak s az alakok egy partitúra fejes kottáiként jelentek meg előttem, majd a szopránban, majd az altban, majd a nyolcad kották zászlóit lengetve, majd kinyújtva a legmerészebb modulációk ütemein át; érezni kezdtem, hol is van az írói és zenei szerkesztés határa.

Kitanult operalátogatók némi gyakorlat után megtanulják, hogy mikor kell szomszédjukat megbökni és mennyei várakozással pillantani a zenekar felé: hallod, a Siegfried-motívum; itt van, megérkezett. A felületesebb Wagner-rajongóknak ez a tized perc a boldogságuk. Proustnál négy-öt köteten túl az ember már szinte karmestere a motívumoknak, bizonyos helyeken előre figyelmezteti magát, megjött a Charlus-motívum Saint Loupba transzponálva. Nem véletlen, hogy a regény motívumai közül a legfontosabb, tényleg zenei motívum: a Sonate de Vinteuil néhány hangja, mely elébb Swann, majd Marcel életén át új és új áttételekben bujkáltatja a szerencsétlen combray-i zongoratanár boldogságvágyát és bánatát. A Sonate de Vinteuil egy szonátán belül magának a Temps perdunek a mása, s Swann és Marcel kedvenc motívuma tulajdonképp a „prousti motívum”, mely a zenéből a regénybe nyúlik, s az irodalmi szerkezet mögött a zenei szerkezetre figyelmeztet.

E motívumos szerkesztésnek megvan az előnye. Egy szonátában minden hang egymásra utal, s Proustnál a motívumok révén a legtávolabbi részletek is érintkezhetnek; azonban megvan a veszedelme is: a szerkesztés bőbeszédű lesz. A motívumok, miután kialakultak, kereszteződni akarnak, parancsolnak. Titkos arabeszkjüket az író 207folytatni kénytelen. Itt vannak, szólniuk kell, hacsak az író súlyos szerkezeti hibát nem követ el. A kontrapunkt leigázza az irodalmat. Helyet a Vinteuil-motívumnak s a Vinteuil-motívum valóban beköszönt s rákényszeríti Proust regényére Proust szonátáját.

Beállításom túloz, de a regény erényeinek a visszáját akarom éreztetni. A Háború és békének is van partitúrája, de ez halvány, nem tolakodó. Proust partitúrája, mint a Wagner-operáké, rikít. A motívumok jönnek, mint Siegfried kürtje, az író ott ül előttünk, térdén a műsor és magyaráz. Az utolsó rész hatalmas bálja mi más például, mint a prousti motívumok összefoglalása; hangos partitúraolvasás.

Én bizony el tudok képzelni olvasókat, akik nem követelik meg egy regénytől, hogy tanulmány legyen önmagáról, s az író törekvéseiről sem kívánnak a művel párhuzamos tartalomjegyzéket. Nem fogják-e ezek az olvasók majd túl hangosnak találni a rímeket, melyekben Guermantes hercegnő csendül össze Françoise-zal és túl élesnek a rokonságot, mely Albertine-t a méséglise-i galagonyagallyakhoz fűzi?

A dilettantizmus hátrányai

A nagyság két részből áll: fel kell fedezni valamit, „szűzvizekre” kell jutni, s nem szabad túlbecsülni a felfedezést, a szűzvizeken nem szabad megrészegedni. A gentleman nem csodálkozik semmin, a nagy író nem csodálkozik önmagán. Minden felfedezés túlzás, s az író, aki túlságosan odadobja magát a felfedezésének, még beljebb lovalja magát a túlzásba, melynek egy-két évtizedig tart a hatása s örökké a hibaigazítása.

Amikorra odáig értem, hogy Proust regényében a motívumok feszélyezni kezdtek, olvasói örömöm alján is megérett az aggodalom, nem „túlfelfedező”-e Proust, nincs-e meg benne a korszerűnek az a túlzása, melyet az írói öröklét romlékonyságának lehetne nevezni? A túlságosan leves gyümölcsök romlanak meg legelébb. Ami az egyik nemzedék mohó ajkán mint mézes lé folyt le, nem undorodik-e attól a másik? Proust módszere túllépi az olvasás lélektani határait, motívumaiban felismerjük az ellenpont hiúságát. Nem mélyebb betegsége ez a hiúság a prousti műnek, nem hiányzik-e belőle a nagy felfedezők időálló mérséklete?

A dilettantizmus hősének neveztük Proustot, s megmutattuk, hogy kerülhetett egy dilettáns a céh fölé. Itt az ideje, hogy a céh aggodalmait is elmondjuk a dilettánssal szemben. Proust megkerülte a mesterséget, élete és természete közvetlenül tört át a művészetbe, de nem hiányzik-e mégis ebből a műből a százados mesterség ellenárama? Proust nem 208tud megállani, regényét három kötetre tervezte, s tizenhat lett. Így rántották el őt műve csodálatos felfedezései is. A motívumok nagy elburjánzása csak az egyik példa. Nincsen-e meg ez a túlburjánzás lélektanában, leírásában, szociológiájában is?

Proust nagyszerű leíró, oldalakat tud beszélni a hársfatea szárából és fonnyadt virágaiból kialakuló rajzokról. Ezek a leírómesék: felfedezések. De mégis úgy érezzük, hogy az író felfedezése minden cseppjét kiszürcsöli és sajnálja otthagyni, amit megtalált. Elágazódó mellékmondataival odadörgölődzik a virág porzóihoz, s pákosztosan döng a kép szirmai közt.

Pszichológusnak nagy és finom. Freudisták továbbképzésére kitűnő iskola az ő regénye. Freud az elnevezések lasszójával fogja lélektani igazságait, Proust varázspálcával idézi meg. De ha nem is csökönyös, ő is mértéktelen. A lélektan a lélekismeret tudománya, de a léleknemismerők szenvedélye. Korunk pszichologizáló hajlama a kisemberek bosszúja az emberi lelken: a kisember fölfejt egy szálat és csodálkozik, holott a szőttesen kellene csodálkoznia. Mint lélekelemző, Proust is kora gyermeke. A mindennapok pszichopathológiáját űzi, ízlésesebben, mert gazdagabban, mint mások. Feltevései sokfélék s így nem olyan egyoldalú. De a rajtakapás, az elemző megfejtés neki is szenvedélye, s bő magyarázatainak gyakran elengedném a felét.

Ki adott olyan teljes társadalomképet, mint ő? Egy új szociológia megélne biztatásaiból. De nem kell-e itt is félnünk, hogy túlságosan bebizonyítja tételeit? Az arisztokráciában éppúgy a 16. századi főúr szokásait látja viszont, mint a francia parasztban. Egyik a céljavesztett, másik a félreértett hagyomány. Két távoli osztályt Saint-Simon világának elévedt szokásai fűznek össze. Egy rejtett Franciaországot tár fel ez az egyetlen tétel, de nem volna-e jó, ha nem tárná fel annyira, el-elmulasztana egy alkalmat, amikor újra figyelmeztethet rá? Nem a legfinomabb észrevételek kívánják-e meg a félhomályt és a mérsékletet?

Proust nem akar kétségben hagyni szándékai felől. Furcsa vád egy íróval szemben, aki félreismerten halt meg. De Proust nem az egyetlen író, akiben egykor túl világossá válik, ami a kortársak szemében túl homályos volt. A művészetnek, mely magyarázatra szorul, hátránya, hogy egyszer csak megértik, míg a magyarázatra nem szoruló nagy művekben mindig marad egy darab megfoghatatlan. A művészet az örökkévalóság mérsékletére inti azt, ami a jelenben forró és túlzó. Kérdés, hogy Proust, jelenére hivatkozva, nem sértette-e meg ezt a mérsékletet, és nem dobta-e oda magát a túlzásokkal elbánó időnek? Valéry, a céhnagyság írja, hogy számára a Temps perdu teljesen élvezhetetlen.

209
Az utókor

Az aggályaimról írok, nem az örömömről. Akit az ember megszeret, félti a mások csalódásától; akihez közünk van, lelkesedés és aggodalom kettős világításában látjuk. Két éve, hogy Proust olvasását befejeztem, és két év alatt együtt nőtt az ember és az árnya: Proust egyre nagyobb lett és egyre problematikusabb. Ki mondja meg, hogy a kor Dantéja ez a regény, vagy csak egyetlen nemzedék életét befolyásoló injekció?

Jelentéktelen íróknak vannak erényeik és hibáik. A nagy íróknak az erényeik a hibáik, és mikor egy nagy író sorsán töpreng az ember, az erények mulandóságán tűnődik. Proustot az ölheti meg az utókor szemében, ami számunkra érdeme volt. Lelkesedtünk módszeréért, ők természetellenesnek érzik; a dilettantizmus hősének neveztük, ők dilettánsnak fogják bélyegezni; mi a földszint erkölcsét fedeztük fel benne. Nem lesz-e egyszer ez az erkölcs túlságosan alacsony?

Egy kiváló fizikus nem tartotta lehetetlennek, hogy a mai fizika finom eszmemenetei végképp elvesznek egy durvább utókor számára. Proustot olvasva én is a szellemi javak mulandóságát érzem. El próbálom képzelni az ötven év múlva élő esztétikus véleményét. Tegyük fel, hogy akkorra az állam végképp gyámsága alá helyezte az embert, tisztességesen fizetett munkások és a kettős könyvvitel hivatalnokai forognak egymással szemben a jól olajozott gépben. Az élő szülők gyermekeit árvaházakban nevelik, s fogházbüntetés terhe mellett kényszerítik a maradi embereket a fogkefe használatára. Ez a kor türelmetlenebb évtizedek után már a szellemi türelem némi fényűzését is megengedheti, s Proustot nem fogja egyszerűen különc milliomosnak tartani. Proust különc volt ugyan, mondja ennek a kornak az esztétikusa, a francia polgárság rothadás-terméke, akit mitőlünk egy világ választ el, de egymaga is megmagyarázza, hogy a polgári társadalomnak mért kellett alulmaradnia. Egy osztály ereje attól függ, hogy mennyire tudja rákényszeríteni eszméit és modorát fiaira. Goethe is sznob volt, mint Proust, de Goethe holtáig a frankfurti szenátor fia maradt, míg Proust szinte osztályon kívül született, a polgárság nem köti többé, a különös hajhásza lett; az akkori elhülyült francia arisztokráciába menekül s imbecillis hercegeken át a középkort sóvárogja vissza. E kor írói közül egyik a gyarmatokra megy kereskedőnek, a másik érthetetlen metaforákba sáncolja el magát, a harmadik a katolicizmust élesztgeti, Proust a szalonokban keres menedék-álomvilágot. Kora romlását ő maga is látta, s talán megdöbbentőbb halotti levelet állított ki, mint gondolta. Mint lélekbúvár messze áll kortársától, Freudtól, aki a polgárerkölcsben ta210lálta meg egy csomó idegbetegség okát. Míg Freud tételei világosak, egyszerűek, meggyőzőek, Proust túl sokat finomkodik, alakjai dekadens-bonyolultságát állítja oda mint általános emberit. Művéből ma már csak részleteket lehet elolvasni. Az egykori polgári ifjúság Proust-rajongására jellemző, hogy ebben az összevissza hányt könyvben bonyolult szerkezetet vélt felismerni, s mint regényírót Gorkij vagy Zola fölé helyezte.

De lehet, hogy amit mi a minőség forradalmának nevezünk, előbb tör át, mint reméltük. Az ember föllázad s képességei szabad gyakorlatát követeli. A munka vállalkozássá nemesedik s a társadalmi rend a vállalkozások mellérendelésében egy változatos humánum igényeihez tágul. Ennek a világnak a kritikusa ilyesformán ír majd Proustról: Proust meg volt győződve, hogy remekművet írt, de a szemébe nevetett volna annak, aki azt mondja, hogy a század úttörői közé tartozik. Pedig az utóbbi az igaz. Olyan forrása ő a mi korunknak, mint a 19. századnak Rousseau. Hajlamait követte, s a század hajlamait fejezte ki. Egy elszürkült világban élt, mely egyenruhába bújtatta az embereket, s anyagi és egészségügyi kérdésnek tekintette a boldogságot. Proust ennek a világnak a minőség szomjával esett neki. Egy természeti lény elfogulatlanságával kereste maga körül és varázsolta maga köré azt, ami méltó hozzá, s egy forradalmár tiszteletlenségével mulasztott el minden felhajtást a középszerűség babonái előtt. El merte követni azt a vakmerőséget, hogy egy kihaló osztályba vetette magát, s „likvidálandó” embercsoportokat és típusokat nagy érdeklődéssel írt le. Csakhogy nála nem az a fontos, hogy hol élt, hanem hogy mit keresett. Világában az emberi tulajdonságok, hibák és erények fejlettebbek, csillogóbbak, a teremtés színesebb, az indokok színvonala magasabb. Mint Rousseau az érzelem éhségével, úgy ajándékozta ő meg korát a minőség éhségével. Kortársait a dolgok kopársága fojtogatta. Ő megmutatta, hogy a képzelet és vágy a legmostohább kopárságot is benépesítheti. Míg körülötte az egyszerűség együgyűséggé kezdett válni, ő azt éreztette, hogy a rend, amelyben az emberi igazán elfér, bonyolult. A Nouvelle Héloïse az érzelmi életet kívántatta meg az emberekkel. A Temps perdu az élettevékenységek nemességét. Kora nyárspolgárai sznobnak, royalistának tartották. De egyike ő is azoknak a 20. század eleji szellemeknek, akik az ellentett szempontok mellérendelésére nevelték a szellemet, s így közvetve forradalmárok is voltak. Lehetővé tették, hogy a társadalmi rend egy gazdagabb humánum befogadására tágulhasson ki.

211
Összegezés

Tulajdonképp rettegnünk kell az időt, melyben egymás hegyén-hátán alszanak az ellentmondó ítéletek, és gyűlölnünk az utókort, mely csodálatunk tárgyát többé nem a mi csodálatunkkal nézi. Nincs őrökké élő mű; a művek meghalnak és feltámadnak. Hogy fel tudnak támadni, ez a halhatatlanságuk.

Mi vár Proustra e két ítéleten túl? Megjön-e a fellebbezés kora az egyikkel, a visszahatás kora a másikkal szembe? Egyike-e a Temps perdu azoknak a műveknek, melyek vele bukdácsolnak az emberiséggel, néhány századon vagy ezreden át? Úgy érzem, e műben nagyon sok olyan elem van, mely csak a mienk, amelyre nem nyílik fel többé a szem és nem élesedik ki a hallás. Proust egy korszaknak sem fog annyit jelenteni, mint nekünk, akiknek az egyetlen nagy kortárs mű volt, s ifjúságunk néhány esztendején át iskola. Azonban hiába megyek előre az időben, nem tudok elképzelni öt-hat értelmes nemzedéket egymás után, mely Françoise vagy a nagyanya alakját meg ne csodálja s e mű legszebb lapjait unatkozva forgassa át.

A problematikus művek az olvasó nagy hozzájárulását követelik, de mi ezt a hozzájárulást már megadtuk, és ha látjuk is, hogy hozzájárulás nélkül széthull, magunkban nem tudjuk szétdúlni többé. S ha az utókor szétdúlja, a törmelékek mellettünk vallanak.

1932/33
212
Három Goethe-tanulmány

Miután megírtam a magam ünneplő vagy ünneprontó Goethe-tanulmányát,*3 elolvastam a másokét is. Amilyen zavaró az irodalom az irodalomról, amíg az olvasó és élménye közé tolakodik, olyan tanulságos, amikor az ember megírta már a maga úti naplóját s látja, hogy ugyanabban az országban másféle tapasztalatokat is lehet szerezni.

Az esszéirodalomnak az a nagy nemzetközi vására, melyet az idén Goethe tiszteletére tartottak, néhány kivételesen jó kontroll-darabról gondoskodott az ilyenféle összehasonlítás számára. Tulajdonképp elég ostoba dolog az évekre és a tízes számrendszerre bízni, hogy érdeklődésünk számára hőst válasszanak, a Goethe-évfordulón ennek ellenére sok okos ember szólalt fel s talán nem mind azért, hogy az okos emberek sorából ki ne maradjon. Annak a három írónak legalább, akinek a tanulmánya engem leginkább érdekelt, Goethe nem erre az esztendőre beiktatott ügye volt, s a jubileumi tanulmány nem ünnepi túlmunka, hanem alkalom egy régen kész vallomásra.

Ez a vallomásjelleg André Gide visszaemlékezésében a legszembetűnőbb. Ő Goethét mint ifjúsága felszabadítóját állítja elénk, s jellemzés helyett legmagasztalóbb jellemzésül rövid életrajzi vázlatot ad: a goethei kovász erjedését egy fiatal emberben, aki kissé túl szorosra gombolta kabátját s túl feszesre az erkölcseit. Öngyötrő szigor vagy önmagát letaroló cinizmus, Pascal vagy Voltaire: két kopárság közt választhatott az ifjú, aki legalább a nemesebb kopárságot akarta választani. Goethe feloldotta ezt a vagy-vagyot. Megmutatta, hogy az ember eldobhatja a pólyáit s nem kell meghűlnie, elvetheti gyermeki hiszékenységét s nem kell elszegényednie, lehet szkeptikus, azaz kutató, s maradhat teremtő, sőt teremtőnek is kell maradnia. Goethe anélkül, hogy eltérítette volna saját magától, emberibb, lakhatóbb tájékra vezette. Ez a költő többre becsülte a fenséges emberfeletti ormainál a napsütött lankát, melyen a búza és a szőlő terem, a tápláló és a részegítő, az önmegtagadó és a boldogság-kereső élet közt is megmutatta a kettőt kiegyenlítő életet: a szó mély értelmében vett kultúrát. Isten, aki eddig a könyvek kürtőjén át kiáltott le hozzá: a természetből, az érzékein át áradt belé. S ahogy omoltak körüle a tilalmak, úgy nőtt belül a bátorság önmagához.

213

Mint előre gyanítottuk, e janzenista számára, aki a L’immoraliste írója lesz, a Római elégiák forrón dobbanó hexameterei jelentették Goethét; s Goethe a teljes gyönyör jogát. Gide első nevelője: a kereszténység elítéli ezeknek az elégiáknak az íróját, Goethe viszont az emberiség nagy erői közt megbecsüli a kereszténységet. Újabb vonzerő Gide számára, akinek ez a türelem, legalább egyelőre, a fölény jele. A természet és a humanizmus tágassága várja őt ebben a fölényben; egy aggálytalanabb és ölelőbb világhoz talál vissza: határolt énjéből határtalan önmagához.

Amint látjuk, Goethe inkább idea Gide-nek, mint költő, s ez az idea nem tudom, honnan merített többet: Goethe természetéből vagy Gide janzenizmusából. Minden szabadítón rajta van a börtön szépsége, s Gide Goethéje attól a börtöntől olyan végtelen, amelyből Gide-et kivezette – vagy kikísérte. Goethéje ideának gyönyörű, de Goethének idealizált.

Azonban a közhelyeknek olykor csodálatos szerepük van életünkben s egy nagy ember félreértése termékenyítőbb lehet, mint megértése. Így vezeti Gide-et is ez a kissé közhelyszerűen idealizált Goethe a tilalmak aszkézisétől a hősiesség aszkétájához: Nietzschéhez. Goethe feloldja az előírás vétóit, hogy megalkuvó türelme ellen kihívja a meg nem alkuvás türelmetlenségét. Nietzsche (legalább Gide-ben) Goethére épül. A valóságban is? Úgy szokták mondani. Maga Goethe azonban semmi ellen sem tiltakozott volna oly hevesen, mint hogy Port Royal és Sils-Maria közt Corydon írójának legyen vezetője.

Kevesebbet köszönhet Goethének, de talán épp ezért hívebben jellemzi őt Valéry, aki a Sorbonne Goethe-ünnepének volt az előadója. Ő Goethében az utolsó teljes embert csodálja, teljest a szónak már-már monstruózus értelmében; a változatok mondai szörnyét, akinek egy hosszú élet megengedte, hogy alvó lehetőségeit egymás után mind kifejtse s két nagy korszak határán, egy csodálatosan változó Európában, a változatok képtelen ellenpárjait egyesítse magában. Goethe az élet nagy borkóstolója, aki azonban egyik hordó alá sem telepszik le megrészegedni. Minden lehetőség után elindul s mindegyiktől megszökik a lappangó többiért. „La conservation du futur”; így nevezi Valéry Goethe démonját, mely minden nőtől és minden jelentől megmenti őt a kimeríthetetlen jelennek: a jövőnek. Ennek a démonnak a jóvoltából lesz egy testben költő és botanikus, műkedvelő és alkotó, tudós és gavallér, szemérmes és cinikus, szabad és hivatalnok. Kedve szerint házasítja össze Appolót Dionüszosszal, a gótikát az antikkal, Istent az ördöggel, a mágiát a kísérleti tudománnyal és mindent mindennek az ellentétével. Mások kössék meg magukat ostobasággal és hűséggel, ő szabad marad a szerelemmel szemben, szabad a tanítással 214szemben, szabad a tragédiával és szabad Hegellel, Fichtével, Newtonnal, szabad a racionalizmussal és szabad a gondolatra irányított gondolattal: a pszichológiával és a logikával szemben. A szabadságért újra és újra megszökik a választás elől, s a válogatást s a szökést olyan rendszeresen űzi, mintha csak ellentéteinek a gyarapítása lenne a gondja.

Valéry, a hűtlenség óriásainak kijáró csodálattal nézi ezt a diadalmas szökevényt; ugyanazzal a csodálattal, amellyel Napóleont. Tanulmányát az erfurti találkozónak a Sorbonne falára illő festményével fejezi be, s a párhuzamban, melyet Goethe és Napóleon közt von, azt hiszem, pontosan azt a pálmát nyújtja Goethének, melyre életében vágyakozott.

Hű a Valéry jellemzése? Hűnek kell tartanom, hiszen Goethéről írva ugyanezt a Próteuszt mutattam be, ugyanezzel a Napóleonnal a háta mögött; annyira, hogy tanulmányom néhány részletét, ha más írásában találok ekkora egyezést, alighanem gondolatkölcsönzésnek bélyegezem. Az én cikkem azonban rég a szerkesztő fiókjában feküdt, mikor Valéry beszéde megjelent, s a különös egyezés nemcsak a gondolatkölcsönzésről alkotott fogalmamat rendítette meg, de bizonyos fokig a morfológiába vetett hitemet is. Amilyen bámulatos volt az egyezés alakban, olyan megdöbbentő volt a különbözés indulatban. Valérynál egy futó árnyék sem borul erre a Próteusz-Goethére; magától értetődik, hogy aki ilyen, az csak csodálatraméltó lehet. Előttem viszont épp ez a minőség volt problematikus, s erről a szökésekkel megőrzött szabadságról nem tudtam, hogy nem aranyrácsos rabság-e vagy valami még rosszabb. Engem, a kritikust, aki bizonyos fokig a változatok nyomorékja, a lehetőségek elhurcoltja vagyok, talán épp a lappangó írói bűntudat uszított Goethére, aki költőnek született, s a legkülönbözőbb műfajokban tulajdonképp egy kritikus életét élte. Hát mi több? Választani vagy rendszert csinálni abból, hogy nem választok? Az ilyen szabadság nem százarcú alibi-e, az alibik bámulatos jelenete? A magzati sejtből lehet izom, ideg, kötőszövet, az ember sejtje már csak az lehet, ami. A serdülőből millió út vezet ki, a felnőtt körül elfogynak az utak. Erény-e hát a sokféleség? Akinek gyorsabban fejlődnek a képességei, mint a sorsa, egyszerre lesz változatokban gazdag s egészben valahogy mégis infantilis. Úgy érzem, ez a Goethe esete is, szédületes méretekben. Ember, akinek a képességeit nem fogta össze a sors. A weimari bölcs: aggastyán, aki alapjában véve mindvégig serdülő maradt.

Valéry azonban lelkesedik s milyen ragyogóan, milyen felhőtlenül lelkesedik! Mégis úgy volna hát, hogy valami homályos indulatátvitellel egy Goethétől idegen sorsot kevertem a pontos Goethe-rajzba? 215Minden kritika tévedések kockázata; Ortegának a Neue Rundschauban megjelent levele mégis azt mutatja, hogy ha tévedtem, tévedésem oka nem bennem, hanem a tárgyban van. Ortega visszautasítja, hogy Európa bomlásának évében a klasszikusok közül épp Goethét ünnepelje. Tanulmány helyett tanácsot ad a németeknek: nézzék meg egyszer Goethét belülről, nem a világ, hanem önmaga felől. A Gundolfok közös hibája, hogy körüljárják, mindenfelől megcsodálják Goethét, mint egy kész Himaláját, melytől az ember esetleg idegenkedhet, de nem kifogásolhatja (mert nincs értelme kifogásolni) a keletkezését. Pedig az író nem hegy, hanem vállalkozás. Képességeivel szerepet teremt magának; követheti a sorsát, de meg is szökhet előle. Megszökhet, mert a sors nem hajlam, s az embernek nem mindig arra van rendeltetése, amerre a hajlamai viszik. Hogy a képességeinkben preformált szerepet betölthessük, sokszor nagyon is meg kell zaboláznunk a hajlamainkat, hiszen hajlamaink szöktetnek meg legkönnyebben a sorsunk elől. Ortega Goethében ilyen sors-szökevényt lát. Legszebb képessége a költői volt. Arra született, hogy egy új világ hajnalának az énekese legyen. Ifjúkori művei, ha tökéletlenek is, legalább ígérik azt a nagy német lírikust, aki az időnek s Európának épp arra a pontjára kívánkozott, ahol Goethe vetette meg a lábát. Weimar és a változatok szenvedélye azonban megszöktette őt önmaga elől. Hajlama a dilettantizmus felé lejt, s verseinek a gyűjtő szolgálatába kellett állniuk. Goethe megszökött, a sorsa azonban megbosszulta magát rajta; a fényes, nehezen viselt álarc mögött az önmagukkal elégedetlen emberek tartós lehangoltsága gyötri, homlokán a sors-szökevények borúja.

Ez Ortega véleménye! Igaz a kép? Ez is igaz. Valéryé hívebb, ez igazabb.

1932
216
Kritikai napló
Ortega: La rebelión de las masas

A jelen történésze, így neveztem Ortegát néhány éve, s terjedelmes tanulmányomban ez az összefoglaló jellemzés volt talán az egyetlen élesebb kifogás is. Ortega a korát mint történelmi kort akarta ábrázolni. Egy enciklopédista csodálatos készültségével kutatta fel élet, művészet, tudomány, politika legújabb jelenségeit, s az új csillagokat összekötve a latin stílus meggyőző világosságával, rajzolta ki a „Huszadik század” csillagképét. A kép meggyőző volt, a csillagász egész Európában a legjobb távcsövekkel rendelkező; számomra azonban, aki nem vagyok történész, épp a biztonsága volt nyugtalanító. Nem bízom a történelem „eszében”. Legalább olyan valószínűnek tartom, hogy a nagyszerű kezdetet eltapossa, a pompás erőfeszítést megsemmisíti, mint hogy megjutalmazza. A jelen nem kor. Inkább válaszút. A történelemnek sokkal több abortusa volt, mint szülése s nem kis hajlama a szörnyszülésre. Ortega azonban logikusabbnak tartotta a kelleténél és feltételezte róla, hogy amit a művészetben és tudományban csíráztat, a társadalmi életben, államrendben is kivirágoztatja. Proust és Einstein, nemcsak két nagy mű, de bizonyos fokig a jövő: a jövő szórakozásai, kormányzati rendje és tűzhelytípusa.

A La rebelión de las masas című új kötete azt bizonyítja, hogy Ortega is elvesztette a jelennel szemben történészbiztonságát. A gondosan kirajzolt csillagképből ő maga is több ellentmondó ábrát olvas ki, a jelen nem olyan egyértelmű többé. A figyelő: az Espectador, aki, mint Jónás próféta, hűvös töklevelek alól nézi, hogy teljesedik be Ninivén jóslata, a sok idegen 20. század közt szorongani kénytelen a maga 20. századáért; logikája ide-oda veti a szálat, hogy az új jelenségeket régi állításaiba szője: magatartása harcos, optimizmusa szorongatottan heroikus.

Azt a korjelenséget, mely Ortegát a tenyérből jóslás nagyszerű nemében: a jelen történeti analízisében megzavarta, ő a tömegek felkelésének nevezi. Ne tévesszen meg a kifejezés: nem a munkástömegek forradalmáról van szó az államban, hanem az átlagember forradalmáról az élet minden terén. A tömeg nem a proletariátus, hanem a napról napra, a legkisebb ellenállás irányában élők (esetleg épp arisztokrácia); a nemesség, az elit pedig a feladatokat találó, a túlmunkát végző, az alkotó.

Ortega nagy újítása a társadalom szemléletében, hogy ő a hatalmat 217nem anyagi, hanem szellemi kényszernek tekinti: csak az az erőszak tud tartósan uralkodni, amely a tömegek szemében utánzásra méltó.*4 A társadalmi élet alapjelensége a kiválók utánzása. Az elit megteremti egy kor életstílusát, kitűzi céljait, az átlagember pedig átveszi, nem is annyira külső, mint belső kényszerből: azért, mert maga nem tud a hatalom céljaival szemben önálló célokat kitűzni. Akármelyik történelmi korszakot nézzük, elit és tömeg közt megtaláljuk az utánzás társadalomfenntartó kötelékeit. Ortega szerint a mi korunk hallatlan újsága, hogy a tömeg elit nélkül kezd élni, maga szabja meg szórakozását, életmódját, felkel a kiválóak ellen, fittyet hány ideáljaira, hetyke és renitens.

A tömegek felkelésének Ortega szemében két oldala van: egy örvendetes és egy veszedelmes. Ortega nem makacs „írástudó”, aki abból, hogy a költészet hanyatlik s a filológusnak fogy a becsülete, az élet hanyatlására következtet. Az élet a 19. század folyamán megnő. Többen élnek emberhez méltón, több a szórakozás, tágabbak az élet keretei, a fizikum többre képes, tudomásunk a világról szélesebb, a kombinatív erő nagyobb. Az élet megduzzadt, a lélek ifjúságtól, önbizalomtól csordul. A jelenség negatív oldala, hogy ez a nagy ifjúság nem tud mit kezdeni magával. Célok híján napról napra teng, nem szégyelli tömeg-voltát, nem akar különb lenni magánál. Az elit sugallata helyett a maga természetét követi, nincs múltja és nincs jövője: barbár.

Mi idézte elő a vertikális barbárságnak ezt a betörését? Épp a 19. század csodálatos haladása. Ez a század előző századok szellemi tőkéjéből bámulatos bonyolult társadalmi kereteket teremtett, a technika és demokrácia társadalmát, úgyhogy az új keretek közt Európa lakossága száz év alatt megnégyszereződött, hatalmas embertömeg vált a civilizáció élvezőjévé. Ez a tömeg azonban nem teremtette a világot, amelyet élvezett. Elfelejtette, hogy a társadalom nem természet, nincs magától, mint a föld és az erdő: a társadalom fenntartásához erények szívós összjátékára van szükség. Ez a tömeg, mint a barbárok, természetnek tekinti a kultúrát; élvezni akarja s veszni hagyja az erényt, mely létrehozta. Megszállja Rómát s vandál módra táboroz benne. Aki a palotát lakja, elfelejti az építészetet, aki a vízvezeték vizét issza, nem tudja többé jó karban tartani.

A kultúra fejlődése is olyan, hogy a barbárság féktelen önhitének kedvez. Politikában a demokrácia, tudományban a specializálódás 218egyre zsugorítja az elitet, s egyre jobban megerősíti a tömeget önbizalmában. Mind kisebb azoknak a száma, akik az államgépben kiismerik magukat s ki tud a tudomány labirintusában tájékozódni? A század politikában, tudományban, sőt művészetben is szakemberekkel pótolta az elitet. A szakember a szakján kívül azonban maga is tömeg: az igazi elit született ellensége. A bonyolult masina tehetetlenségénél fogva jár tehát; az emberek élvezik áldásait, amíg lehet, de egyre fogynak, akik értenek a géphez s ha valaki tervekkel jön, nincs aki elfogadja a tanácsait. A tömegek felkelése: a tartalékok felmorzsolása, lassú géprombolás, a napról napra élés szentesítése. Tüneteiben elfér az utolsó évek minden szembetűnő jelensége: a túlzott sportkultusz, az alacsony szórakozások, a növő közöny nemcsak az irodalom és az elméleti tudományok, de a 19. század vívmányait teremtő természettudomány iránt is; politikai téren a tömegakarat közvetlen megvalósítása egy tömegbizalmi útján, a direkt akció, a különféle fasizmusok, az állam megmerevedése, a politikai tervtelenség.

Felületes dolog Európa válságát a gazdasági válsággal azonosítani. A gazdasági válság is csak egy nagyobb tehetetlenség tünete. Európa igazi betegsége, hogy megduzzadt életereje számára nem képes megfelelő programot találni. Nincs vállalkozás, amely méltó járomba fogná a magukra maradt tömegeket. Ortega a társadalom életét dinamikusan látja. Jelvénye a nyíl, amely emelkedik vagy esik. A társadalmak addig élnek igazán, amíg új programokban tudják felülmúlni a régieket; a céltalan társadalom elpusztul vagy megdermed. Ha Európában egy új nemesség szolgálatra nem tudja szorítani azt a friss barbár erőt, melyet a tömegek felkelése hoz, az európai kultúrának vége; ami annál nagyobb baj, mert örököse sem nyugaton, sem keleten nincs.

Ortega ismert csillagképéből ma három ábra bontakozik ki: 1. Az európai műveltség végveszélye összeveri s a tömegek fölé dobja a lappangó, de értékes elitet; Európa túlteszi magát fojtogató nemzeti kényszerképzetein, egy új nemesség új munkára forrasztja össze s méltó programot ad a világnak. 2. Míg korábbi cikkeiben Ortega az orosz forradalmat a marxizmustól is idegen, ázsiai jelenségnek tekintette, mely Nyugatra nem harapódzhat át, ma Európa nagy pangásában el tudja képzelni győzelmét. Tartalma Európa múltjához méltatlan, mégis meghívó nagy erőfeszítésekre s ha nem állítunk ellene nemesebbet, hipnotizálni fogja Európát. Az élet megszűkítését, a legszebb lehetőségek feladását jelenti, de egy alacsonyabb szinten mégis stabilizál. 3. Ha a kommunizmus is életképtelen, jön a fejetlenség, a barbárság. A tömegek fölélik tartalékjaikat, visszasüllyed219nek egy múlttalan, jövőtlen világba. A civilizáció elpárolog az emberek körül, s visszamarad egy megfogyatkozott félvad világ „az örök szürkület népeivel”.

Schlumberger: Saint-Saturnin

Aszkézis magyarul gyakorlatot jelent, test és lélek állandó tréningjét. Saint-Saturnin az aszkézis regénye. Tulajdonképp egy százéves tömör épület s a hozzátartozó normand birtok: a Colombe család gyökere az életben s kirepítő fészke a nagy vállalkozások felé. E családot a kötelesség és felelősségérzet emelte föl. Igazi tőkéje nem földje és részvényei, hanem a magas morális szint. Nemzedékeken át vállalták a nemes élet áldozatait s elérték, hogy mindennapi életük is magas fennsíkon folyik, a lazaság, ernyedtség alacsony bűnei fölött. Saint-Saturnin azt az önfegyelmet jelenti, mely masszív épületeket bonthatatlan ácsmunkával tetőz s a kultúra igaz értékeit fenntartja.

A kultúra azonban a legmúlékonyabb virág, s az aszkétának nincs tartós békéje. Fölötte a világos ég, lába alatt a földrengés; állandóan rettegnie kell az élet bosszújától. Őt egy pillanat ernyedése mélyebbre vetheti, mint ernyedt élet a napról napra élőt. Minél magasabb az önmagunkra mért követelmény, annál mélyebbre bukhatunk. Ahogy egy kultúra nagyságát az összeomlás döreje, úgy méri egy aszkéta erejét bukásának a gyorsulása. Saint-Saturninben ezek a kifeszített rugók szaladnak vissza. Saint-Saturnin a regény: az élet bosszúja Saint-Saturninen, az aszkézis művén. Az aszkézis tragédiája.

William Colombe-ot alig egy évvel előzi meg a halálban felesége. Ez az egy év lesz a rés, melyen át Saint-Saturninbe a zavar erői behatolnak. William Colombe szép férfi volt, és ötven év alatt egyszer sem csalta meg a feleségét; közéleti pályára hivatott, s állhatatosan szolgálta a családját és Saint-Saturnint. A kötelesség foglya, kit nem a tehetetlenség, hanem erényei szorítottak vállalt medrébe. Azonban minél több fallal veszi körül az aszkétát a kötelesség, annál drágább neki az a darab ég a feje fölött, melyet szabadságának hisz. Ez a szabadság az aszkéta igazi veszedelme; nem az, hogy sóvárog utána, hanem hogy eléri. William Colombe-bal ez történik. Felesége, a jóságos, kissé együgyű Erzsébet, akit sose bírt volna megbántani, leszakad róla, s az aszkéta gyászában fellélegzik az ember. Az aggastyán úgy érzi, visszakapta a szabadságát, melyről fiatalon Saint-Saturninért lemondott. Már elég öreg ahhoz, hogy helyzete fonákságát ne lássa s a visszaszaladó rugók hevét új ifjúságnak érezze; viszont még elég ép az értelme, hogy ezt a lelkes közérzetet „nagy gondolatok”-kal tömje s gyen220geségét a fenség retorikájával ékesítse. A lélek ép és elaggott részei e visszanyert szabadság felszabadulásában különös tébolyba keverednek, mely Saint-Saturnint csaknem teljesen elpusztítja. William Colombe elfordul gyermekeitől; esztelen építkezésekkel „impozánssá” akarja fújni Saint-Saturnint; szerelmével üldözi ápolónőjét; nagy politikai terveket forral, s egy sajtóféreg áldozata lesz, aki részvényeiből kiforgatja s a bandához tartozó ápolónő segítségével már-már megszökteti családja köréből is. A szöktetést megakadályozzák, a vagyon nagy része elúszik; a gyermekek óriási erőfeszítése tudja csak Saint-Saturnint megmenteni. Az öreg, akit gyors tébolya teljesen kimerített, idegenül, életéért reszketve hal meg a házban, melynek életét szentelte.

A regény igazi tárgya ennek a katasztrófának a tükröződése William Colombe gyermekeiben. Ők is Colombe-ok; mind a hárman aszkéták, de mind a hárman másképp: szivárványszínei az öreg aszkézisének. Louis, a család büszkesége, apja tiszta eszét, céltudatos vállalkozókedvét örökölte. Ő a nagy ipari főnök, a pozitív mérlegek embere, aki életét látható eredményekre akarja beváltani. Értékekre, melyek nélküle is folytatódnak. Belső, igazi életét elfödi a munkával,s csak álmatlan éjszakái, egy-egy makacsul visszatérő emléktöredék figyelmezteti a mélyebb rétegek nihilizmusára. Amikor látja, hogy apja, az ideál, elvész egy bolondos, veszedelmes aggastyánban, szinte sietteti a tébolyt, hogy a helyzetet értelem és értelmetlenség harcává egyszerűsítse. Talán ő érez a legfelületesebben, s mégis ő csinál elméleti kérdést apja összeroppanásából. Az öreggel szemben ő a leghatározottabb és leghidegebb, de ő érti meg egyedül, hogy mi történt. Agilitása rendbe szedi Saint-Saturnin ügyeit, de apja sorsa fenyegető belső rémmé válik benne. Hogy védje meg magát apja katasztrófája ellen? Hogy adja kellő időben a pisztolyt a maga kezébe? Az észember naiv és iszonyú furfangjával küzd a mementó ellen. Leírja apja rettenetes történetét, és bátyja kötelességévé teszi, hogy évről évre elébe tartsa: mai értelmét, jövő értelmetlensége elé.

Jourdaine-ben, William asszonyleányában, Erzsébet engedékenysége száll tovább, de benne is ott erjed egy csepp a Colombe-ok aszkéziséből. Ami Erzsébetben természet volt, benne áldozat. Míg anyja védtelensége kierőszakolta férje hűségét, az ő mártír vére férje hűtlenségét hívja ki. Szelídebb Antigoné a kötelesség lágyabb törvényeivel. Odatapad szerencsétlen apjához, passzív jelenlétével fékez, s míg fivérei csak ingerlik az öreget, ő az egyetlen, aki hatni tud rá.

Nicolas, az édesgyermekek közt a mostohafiú. Ő a belső hűséget: a Colombe-ok alaptermészetét örökölte vállalkozókedv nélkül; a gyökéreresztés kényszerét az illatozás hiúsága nélkül. Ő a család parasztja, a földjeinek él, a napokkal múló munkának s a csillagoknak, ame221lyek Saint-Saturnin fölött ragyognak. Benne lélegzik Saint-Saturnin: az erdő irtásai, a vetések közé szorult gyümölcsszigetek, amelyeket nincs szíve kiirtani; a cselédség, a normand falu. Apja sose szerette, bár igazságos volt vele. Az elernyedés napjaiban őt gyűlöli meg legelőször, s az ő helyzete lesz legelébb tarthatatlan. Neki fáj legjobban elmenekülni s ő vágyik legjobban elmenekülni. Mert ő is aszkéta, a középszerűség aszkétája, Lao-Ce mondatával a homlokán: „Aki ismeri erejét s belenyugszik a gyöngeségbe, az a világ közepe.”

A harmadik nemzedék szellemét Gilbert képviseli, Jourdaine fia, ez a sebesen élő, jóvérű katona, aki Marokkóban hadnagyoskodik s karlövéssel szabadságra ruccan haza. Őt nem köti a szülők tisztelete, az ő erényei a szabad ember erényei. Átszökik a fronton, hogy az ellenséges arab törzsfő fiát kuruzsolja, és Borneóban megáradt folyókon szeretne fát úsztatni. Tulajdonképpen az ő határozottsága menti meg Saint-Saturnint, noha semmi köze a „dohos házhoz”. Kedvessége visszatartja a menekülő aggastyánt, s vadászszenvedélye lefüleli az aggastyán szöktetőit. De ő mutatja meg a saint-saturnini erények fonákját, s ő lesz az aszkéta honvágy szabad ege Nicolas lelkében, akin átcsap néhány hétre unokaöccse szabad vére, de végül mégse megy el Borneóba fát úsztatni, hanem otthon marad ősei munkája mellett, önmagához híven s az ifjúságtól megvetetten.

Eddig a regény. Semmi tüntető újdonság s mégis érezhetőn más, mint mindaz, amit olvasni szoktunk. Mi benne az új? Elsősorban halk emelkedettsége. A 19. században a regényíró arra büszke, hogy az emberi érzések „mélyébe tud nyúlni”. Nos, ez a regény az érzelmek magaslatain jár, anélkül hogy erőlködőn magas, azaz fellengős volna. Maga a tárgy már milyen szokatlan magasan választott s az érzelmi közeg, melyben lefolyik, a gyermekek döbbent tehetetlensége, mily nemes! Mit csináltak volna egy múlt századbeli regény gyermekei ezzel a bolond aggastyánnal? Ki lett volna a bolondhoz ilyen fitogtatás nélkül lojális? Ábrázolásában ki állt volna ily magasan minden lélekelemzés fölött? Az aszkézis történetében ily távol minden szexuálpatologiától? A regény nagy újdonsága, hogy kiváló emberekről szól, a kiválóságukat megbecsülő és megvédő emberek nem mindennapi, de nem is különc érzéseiről.

A hang újdonságát akkor érzi az ember, ha a hozzá legközelebb eső írók hangjához hasonlítja, a Gide-éhez például. A Saint-Saturnin sokban emlékeztet Gide módszerére; gyakoriak benne a levelek, a meditációk. Rokon az elbeszélőstílus majdnem dolgozatszerű fegyelme, színes gondossága is. A lényeges különbség: egy alig észrevehető kacér fintor, mely Gide-nél s más úgynevezett neoklasszikusoknál (inkább pszeudoklasszikusoknál) megvan s Schlumbergernél nincs. 222Azok folyton éreztetik az írás játékát s minden eszmeközlés önkénytelen iróniáját, Schlumberger komoly, határozott, nem hívja fel a figyelmet a közlés eszközeire. Apró mozaikjai, leírásai Gide iskoláját mutatják, de szabadabb, néhol csaknem tolsztoji a levegőjük.

Virginia Woolf: Orlando

Míg nálunk a regény napról napra szegényedik, merevedik, s a formai találékonyságot regényíróink már-már földrajzi találékonysággal pótolják, úgyhogy Hajdú megye után Jász-Nagy-Kun-Szolnokról, a Dob utca után a Kazinczy utcáról, a nagyvendéglő után a kelmetisztítóról, a szanatórium után a börtönről s a vasutas után a postásról írnak regényt, külföldön a műfaj a zseniális kísérletezés korát éli. Üvegházi, de ne felejtsük el, hogy üvegházban készül a legnagyobb hozamú borsó és a legszebb rózsafajta s ez az üvegházi regényfaj, melyet kiadóink kivételesen sem engednek a magyar közönség elé, előbb-utóbb kiszorítja harmaton edzett vadcserjéinket.

A barbárság nem ismer középfokot, s aki nálunk az újat érzékeltetni akarja, túloznia kell. A regényírás új irányairól is úgy adhatok képet, ha a felsőfokot, a szélső esetet veszem, s egy olyan külföldi műről számolok be, melynek a Hajdú megye és a Lipótváros néprajzához szokott olvasó már a tartalmán is megütődik. Ilyen az Orlando, egy színes iróniájú angol írónő kis remekműve. Ártatlan, nemes ízlésre valló mű, a képzőművészeti kiállítások ordító feltűnési vágya nélkül – olyan hőssel mégis, aki Erzsébet királynő idejében volt serdülő fiú s ma javakorú asszony, a történelem négy évszázada alatt harminchat évet élt s közben minden valószínűségre rácáfolva fiatalemberből nővé alakult.

Elismerem, hogy ennek a Lord, illetőleg Lady Orlandónak a története ilyesformán összegezve még akkor is megdöbbentő, ha a tekintélyek honában hozzáfűzöm, hogy szerzőjét sokan a legkiválóbb angol írónak tartják. Zavaromban magam is valami elfogadható legitimációja után keresgélek ennek a megdöbbentő hölgynek, s hamarjában az öröklés elméletébe kapaszkodom. Nálunk még ismerik ezt az elméletet, s tudják, hogy az ősök visszajárnak az utódokban, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy mai angol hölgy tulajdonságai először egy Shakespeare korabeli fiatalemberben bukkanjanak fel. Minden pillanatunkban igen távoli eredetű erényeket és hibákat gyakorolhatunk (különösen, ha a történelmi osztályhoz tartozunk) s őseink vére Shakespeare, Dryden és Shelley korát tarthatja ébren jelenünkben. Mi akadályozhat meg hát egy szellemes írónőt, hogy saját tulajdonságainak a 223rajza helyett e tulajdonságok történelmét írja meg. S mivel nemzedékről nemzedékre szállva a sok keresztelő és esküvő miatt ez igen hosszú és unalmas „Forsyte saga” volna, nemzedékeken átszálló, egymással szövődő tulajdonságait mért ne személyesítse meg egyetlen, magány és társaság közt imbolygó alakban, ebben az Orlandóban, aki Shakespeare korában, mint kisfiú vetette papírra a Tölgyfa című költemény első sorait s 1928-ban nyeri meg vele a kétezer fontos irodalmi díjat.

A regény tehát egy egyén története, egy egyéniség történelme helyett, s Orlandónak ez a pedagógiai magyarázata talán nem egészen idegen Virginia Woolf szándékától. Nem idegen, de jóval durvább annál s csak az utolsó oldalakon bizonyítható rá. A mű goromba igazolása ez a magyarázat, a valódi maga a regény: az a finom perspektívajáték, mely a lassan pergő egyéni élet és a gyorsan pergő történelem közt alakul. Képzeljünk el két közös tengely körül forgó korongot, amilyet a luna- és angol-parkokban látni. A belső, az egyén élete, lassabban, a külső, a történelem, gyorsabban forog. Az elején Erzsébet királynő korában csaknem együtt haladnak még, aztán egyre nő a sebességek különbsége. A századok egy-két év alatt siklanak el a folyton új korokhoz alkalmazkodó Orlando körül: a külső körön az egész angol történelem elsuhan, s belül egy tétova lélek kapkod, mint kisfiú, udvaronc, szerelmes nagykövet, cigánylány, a Dryden korabeli irodalom védnöke, kalandornő, Viktória királynő szerelmes alattvalója, s motorvezetőnő a keringő idő után. A regény az angol történelem szellemes kis tükre s ugyanakkor a korokon idegenül átvándorló magányosság költeménye. Egy-egy új történelmi korszak pillanatok alatt köszönt rá Orlandóra. A Viktória-korral például beborul az ég, a fal nyirkossá válik, a borostyán fölszalad az ablakok köré, a bútorok pompázkodóvá puffadnak, a szerelmesek a hűségtől összetapadva járnak, s Orlandónak reszketni kezd az ujja a karikagyűrű után, anélkül, hogy a reszketéssel együtt valóban meg is honosodna az új korban.

Virginia Woolf kitűnő leíró. Apró képei az ironikus képzelet termékei. Néhány szóval fényes vízfestékszíneket csillogtat meg; ábrázol s mindjárt túloz is. Szinte a saját képzelete gazdagságán gúnyolódik, ettől lesz szégyenkező és szűkszavú, meseszerű s egyben csúfondáros. Az egész művecske alig kétszázötven oldal s hány egymásba oldódó felejthetetlen kép, mint a nagy fagy leírása, vagy Orlando vándorlása a cigányokkal. A regény elején még valószerűbbek a képek és helyzetek, a fantasztikum inkább csak az írás ütemén érzik, később nő, dagad, s az író egyre vakmerőbben használja ki képecskéiben a kétféle idő perspektívajátékát, anélkül hogy mérsékletét, önuralmát egy pillanatra is elvesztené.

224

Már Virginia Woolf másik regényében, a Mistress Dallowayben is az ízlés önkénytelen biztonságát becsültem a legtöbbre. Nála az ízlés egyben szerkezet is, s ha igazán nőies vonást keresünk rajta, ez az. E regény nem úgy íródott, mint a férfiak regényei, akik terv után építenek. Ez a regény azzal a csínnal készült, mellyel a nők öltözködnek. Itt kihúz egy fodrot, ott átdob egy szalagot; csalhatatlan ösztönnel igazítja a mese pántlikáit és redőit. Egy végrehajtott terv sohasem lehet ily tökéletesen zilált, ilyen geometriátlanul egész. Játék: talán nem is egy nagy szellem játéka, de játéknak páratlan. A mi ragasztott bajszú asszonyíróink tanulhatnának tőle.

Roger Martin du Gard: Les Thibault

A kései gyümölcsök nem mindig csenevészek. Lelkesedünk az úttörőkért s csodálkozunk azokon, akik megelőzték korukat; de az irodalomban sokszor nagyobb bölcsességre vall hátramaradni s néhány verőfényes őszi nappal korunk mögött érni be.

Roger Martin du Gard nagy regénye: a Les Thibault ilyen kései gyümölcs. A 20. századi regény mestereire gondolok: ő szegényebb náluk egy nyugtalansággal s gazdagabb egy örömmel. A többiekben ott bujkál egy izgatott, csípős íz, valami az új klíma részegségéből, amit benne hiába keresek. Viszont kortársai közül ő az egyetlen, akinél a regény önmagáért íródik s a regénycsinálás, a részlet-alakítás boldogsága az első.

Proust, Gide, Schlumberger, Woolf, Huxley, Joyce, Ayala, Ramos nem igazi regényírók. A 20. század írója nagy formaérzéke ellenére is műfajnélküli író. A költőknek házi prozódiájuk van; a regényíróknak külön elbeszélő módszerük. Az írót a megváltozott szellemi táj a maga erejére utalja, s a mű alakja is a tájékozódásnak ezt a magányosságát érezteti. A regényforma ürügy, a regény álcázott lírai tanulmány.

Roger Martin du Gard nem fut ki a műfaj biztos mólói mögül és nem keresi a nyílt tenger izgalmát. Van benne valami derűs önkorlátozás. Nem a Valéry aszketikus fegyelme ez; a természet mérsékli itt magát, nem a szándék a természetet. Az aszkéta megtagad magától valamit, ő lemond. Lemond, mert elég neki, ami megmaradt. Középszerű vérmérséklet? Ha az is, annál nagyobb művész.

A 20. század íróinak különös álszemérme, hogy nem mernek a polgársággal foglalkozni. Ha hőseik polgári származásúak, akkor csak emberek és nem polgárok; ha pedig polgárok, akkor nem emberek, csak torz képek. Mintha nem akarnák a pusztuló polgársághoz 225kötni mondanivalójukat, az örök emberihez fellebbeznek. Roger Martin du Gard hősei azonban polgárok. A három Thibault, az apa és a két fiú egy nagymúltú osztály három törzsalakja. Ez az író nem fél tőle, hogy a polgársággal műve is elsöprődik; regényt csak zárt embercsoportokról lehet írni, s ő kihasználja e szorosan szervezkedett osztály megállapodott élettörvényeit.

A polgár korlátolt, s a mi korunk írója semmitől sem fél úgy, mint hogy a korlátoltság ügyvédjének tartsák. Du Gard vállalja a korlátoltságot és megmenti a szót. Oscar Thibault, az apa, korlátolt ember. Gyermekjóléti társaságokban elnököl, javítóintézetet alapít s M. le Fondateure-nek címezteti magát. Maga készíti el gyászjelentését, felsorolja rajta minden címét s megköveteli, hogy a legnagyobb pompával temessék el. Vakbuzgó ember, de csak a halálos ágyán kerül Isten közelébe. Magas fogalmai vannak az apai kötelességről, de fiairól annyit sem tud, mint akármelyik kollégiumi barátjuk. Bálvány; – zsarnok és képmutató. A polgárság ellenségei M. Thibault-n szoktak gúnyolódni. M. Thibault mégis hatalmas ember, egyéni hiúsága is társadalmi erő, képmutatásának is nagy felelősségtudat a magja. Folyton gondolkozik. Folyton cselekszik. Eszméit le lehet mosolyogni, tetteiért meg lehet gyűlölni, de el kell hinnünk, hogy Franciaországot az ilyenféle emberek emelték fel. Lelke redőiben váratlan gyöngédségre bukkanunk; nem rendkívüli és mégis monumentális. A három Thibault közül ő a legellenszenvesebb és mégis ő a legnagyobb.

A két fiúban az apa bomlik elemeire. Antoine és Jacques a két nagy francia polgártípus: Voltaire és Rousseau, az értelmes és az érzelmes, az egészséges és a beteg, a beilleszkedő és a szökevény. Antoine előtt a világ világos, éles körvonalú, szikrázó; Jacques lelke gőzkörében botorkál. Antoine-t céltól célig viszi heves, de reális nagyravágyása; Jacques egyszerre akarna leszámolni sorsával, kapkodó mozdulatokkal keresi, fojtogatja és elereszti. Antoine élete eredményes munkanapokból áll; Jacques-é a szenvedély rohamaiból és összeomlásokból. Antoine figyelme és lélekjelenléte millió konkrét ponton érintkezik a valósággal, a tevékenység öröm neki, a részletfeladatok megkímélik a szorongató egésztől; Jacques az egésznek ugrik neki és az egészről hanyatlik vissza, ő nem ismer részletfeladatot. Antoine hitetlen s jól érzi magát a hitetlenségben; Jacques kárpótlást keres az elveszett hitért. Antoine a szerelemben eszesen érzéki, messzire sodródik, de nem veszíti el a lélekjelenlétét, könnyen gyógyul; Jacques tétova, emésztő és akadozó, érzékisége mélyebb és szemérmesebb, a szerelem szellemi kínjára született, nem tud kigyógyulni egy emlékből. Antoine kitűnő orvos, Jacques írónak készül s a 20. század Sturm und Drangján küszködik előre. Antoine az apa büszkesége, Jacques a család aggo226dalma és szégyene. Antoine sem az a teljes-polgár már, aki az öreg Thibault volt, de mint harcteret és környezetet elfogadja a polgárságot s fölénye és vagyoni függetlensége vígan viszi a polgári karrier útján. Jacques-ot fölveszik az Ecole Normale-ba, de megszökik a karrier elől, gyűlöli a polgári életet, s a svájci forradalmárok körében talál egy időre munkateret s némi boldogságot. Csupa ellentét a két fiú, mégis nyilvánvalóan testvérek. Ők maguk is tudják, hogy senkihez sem fognak úgy hasonlítani, mint egymáshoz. Közös bennük az, amit az egyik elfogad és a másik elutasít. Ellentett természetüknek egy a gyökere. A polgári siker fia és a forradalmár összefonódva, egymást fojtogatva éltek hat évtizeden át az öreg Thibault lelkében.

A regény idáig hat részből (hét kötetből) áll. E hét kötet tárgya: Jacques két szökése. Megszökik mint serdülő fiú s megszökik, öngyilkosság látszatát keltve, mikor az École Normale-ba kellene lépnie. A líceumban szenvedélyes barátságba keveredik egy kortársával. Titkos levelezésüket leleplezik, a nevelő félreérti, romlottságra magyarázza a levelek zaklatott hangját, melyben egy vad, érzékeny gyermek kárpótolta magát a rideg családi életért. Szökésébe magával rántja barátját, Afrikába készülnek s Marseille vidékén kóborolnak, amíg elfogják őket (Le cahier gris). Elszakítják „megrontójától”, a „hugenotta” fiútól, apja javítóintézetébe dugják, ahol ő az egyetlen úri fiú. Egy évet tölt ott, ezalatt látszólag sikerül megtörni. Valami fegyenc sunyiságot borítanak természete tűzmagjára s Antoine követelésére hazaengedik. Bátyja tíz évvel idősebb nála s az ő tapintatos irányítása mellett tűrhető tanuló lesz; az École Normale-ba pedig mint harmadikat veszik föl. De szerelem, pályaiszony, apai kegyetlenség megint kiugrasztják a polgári élet sínéből, s egy nap nyoma vész (La belle saison). Évek múlva árulja el első álnév alatt megjelent könyvének tartalma, hogy él. Lausanne-i barátai közül apja halálos ágyához hozza vissza őt Antoine, kiújítva polgári lénye és menekülő ösztönei közt a meghasonlást (La Consultation, Sorellina, La Mort du Père).

Ez a kivonat persze a vázlat vázlatának is kevés, csak a könyv motorját, a polgárfiú lázadását akartam megberregtetni egy kicsit. De e lázadás a polgárság belügye marad. Jacques a forradalmár is a „polgárság” nagy szociális tünetcsoportjához tartozik s a fejlett szervezetek menthetetlenül föllépő s elhatalmasodó halálösztönét jelképezi. A Les Thibault-ban ezt a lázadást még a polgári élet gazdag vegetációja szövi. A három Thibault-t ki nem billent, életrevaló alakok veszik körül (az apa 1913-ban hal meg); a polgári élet finom szokásjoga a regény minden kis részletében ott rezeg. Ezek a részletek rendkívül gazdagok s mint ha az az öncélú regényírói öröm is, mellyel elmerül 227bennük (egy kötet Antoine egyetlen rendelőnapja) a polgár-élet fénykorának volna csillogó tünete – emléke.

A Les Thibault-t a francia polgárság irodalmi sírkövének tekintem. Ez az utolsó regény, melyet valóban ennek az osztálynak szenteltek. Kiderül, mire gondolok, ha Schlumberger Saint Saturninje mellé állítjuk. A Saint Saturninban is egy kiváló polgárcsalád sorsáról volt szó: elpusztítja-e Saint-Saturnint az aggastyán hóbortja vagy sem. De ott a polgári élet csak keret volt, a regény az ifjúkora fegyelme ellen fellázadt aggastyánról szólt, akinek tragikuma független helytől s osztályoktól. A polgárin, mint tiszta üveglapon világított át az emberi: Roger Martin du Gardnál homályos üvegbe zárva dereng ez a fény, az osztályélet magába szívja az életet.

A Les Thibault maholnap Franciaországban is történelmi regénynek fog hatni. A mi számunkra pedig már-már egzotikus mű. A magyar olvasó, míg e regény abbéi és fennkölt polgárasszonyai között jár-kel, két dolgot érez. Egyik, hogy a polgári élet legszebb kivirágzásában előítéleteknek, kötelezettségeknek és szokásoknak magasrendű szövete volt. A másik, hogy Magyarországon ilyesféle polgárság sose volt és nem is lesz. Ha indián történetek vagy Walter Scott regényének a díszletei közé téved, a „magyar polgár”-nak nem kell jobban kivándorolnia magából, mintha a polgárságnak ezt a nagy regényét olvassa.

Sigrid Undset: Kristin Lavransdatter

Jó négy-öt éve áll a könyvespolcomon Sigrid Undset háromkötetes regénye. Egyetlen műért sem adtam annyi pénzt, mint ezért. A norvég könyv méregdrága, s ahányszor rápillantottam a szép szürke borítékra, bocsánatot kértem gondolatban a családomtól s a föld minden koldusától, mert a három kötetből csak egyet vágtam fel, s abból is csak hetven-nyolcvan oldalt olvastam el. A szótáramat is okolhattam, gyakran csődöt vallott a régies szöveg előtt. De ahol nem vallott csődöt, ott sem nagyon ajánlotta az egyik oldal a másikat. Az ember ne erőltesse az érdeklődését, gondoltam, nem az én feladatom, hogy a Nobel-díj bíráinak az ízlését igazoljam.

Mikor a regény első része magyarul megjelent, nekem is megküldték. Hasonlítgatni kezdtem a fordítást, s lassú kortyokban elolvastam az egész Koszorút s a második rész nagyobb felét. Norvég tudományomat, ha kellett, meg-megkente a magyar szöveg. Lassan az erényeit is kiízleltem a könyvnek, de a mű derekán mégiscsak lemondtam róla, hogy miután szegény Krisztin leánykori botlásainak cinkosa let228tem s néhány gyermeke születését végigbábáskodtam, a sírig elkísérjem.

Pedig e regény jó tulajdonságai nem mindennapiak. Legnagyobb erénye, hogy van ráérő ideje, úgy készült, mint egy hatalmas perzsaszőnyeg, amelyen minden szálacskát oda kell csomózni a maga helyére, s a csomókat sem siettetni nem lehet, sem elmulasztani. A cselekmény lassan mozdul a részletek alatt, nem is figyelsz a mozgásra, de érzed, hogy előbbre jutsz. Eltalálja unalomnak és érdekességnek azt az arányát, amelyet epikai nyugalomnak szokás nevezni. Mint a természetben, ebben a regényben is érzed, hogy mindennek megjön az ideje. Ha új alak jelenik meg, leírják a szemét, a haját, az orrát, a ruháját. Ha új tájra tévedsz, külön-külön megtudod a fák, a mező, az ég és a hegyek színét. Az évszakok beállítanak és elköszönnek, s a tempó ugyanaz marad. Aki az első karcsapásokat gyengéllte, az első kötet végén már elismeri, hogy az írónő igazi távúszó. Nem cifráz, nem remekel. A norvég parasztforma nyelv s egyszerű nyelvtani kötésekkel tapogatja körül a bonyolultabb dolgokat. Ez a norvég nehézkesség is jól illik Sigrid Undset epikai nyugalmához.

A regény a 13. századba visz, s történelmi érzékeltető erejéről is csak jót mondhatok. A történelmi regények kétfele szoktak eltévedni. Elsinkófálják azt, aminek a múltban értelme volt s ma nincs: a múlt érthetetlen, csak a múltból megérthető jelenségeibe mai izgalmakat pumpálnak vissza, másrészt a történelmi hatás kedvéért halmozzák az apró vonásokat, amelyek olyanok azután, mint angolnán a ragasztott pikkely. Sigrid Undset egyik hibát sem követi el, az ő középkori emberének nincs mai magyarázata. Ha babonás, ő nem racionalizálja a babonáját. Nem mondja, hogy ez látszólag babona, de ilyen és ilyen mély jelképes értelme van. A babona hozzátartozik az alakjaihoz s nem válnak nevetségessé tőle. A történelmi elem egy pillanatra megüt, érezzük, hogy valami visszanemtérőbe, egyszervoltba ütköztünk, amelyet az író sem igazolni, sem enyhíteni nem iparkodik, de egzotikussá se fokoz. Megállapítja és továbbmegy. A kis koccanások időnként ismétlődnek s hozzászoktatnak, hogy ez a szokatlan valamikor a megszokott része volt. Nem halmozza a középkori elemeket, elfogadtatja. A történelem őt nem feszélyezi és nem izgatja föl, olyan nyugodtan adja tudtunkra, mintha nem is ismerné a jelent.

Ekkora nyugalommal persze lehet építkezni, s ami követ összehordott, Sigrid Undset azt bele is rakja a maga székesegyházába. De egy székesegyház mégsem pusztán kő, tervszerűség és nyugalom dolga. Sigrid Undsetben megvannak azok a másodlagos erények, amelyek egy monumentális műhöz kellenek. Munkájának monumentális a hangulata, de a mű nem az. Mert ebben a könyvben az anyag, minden 229méltósága ellenére sem több, mint középszerű. A középszerűség katedrálisa, ezt gondoltam, amíg olvastam.

Egy pillanatra meghökkenek, nem optikai csalódás ez a középszerűség. Ahol minden nagy, ott semmi sem lep meg a nagyságával. A Szent Péter-templom első pillantásra középszerű templom, mert csak egy óriási térrel, óriási oszlopsorral tudom mérni. Nem ilyen középszerűség-e a Sigrid Undseté? Tagadhatatlan, hogy vannak írók, akik azért nem látszanak nagynak, mert arányosan óriásiak; ilyen Tolsztoj, ilyen legjobb műveiben Goethe s ilyen egy-egy novellájában Móricz Zsigmond. De elég az ellenpróbát beállítani, hogy rögtön megnyugodjak. A Szent Péter oszlopsorában elég egy oszlop alá állnom, Tolsztoj művéből elég kiemelnem Pierre-t, Levine-t vagy akár egy muzsikot, s rögtön látom, mily nagyságot hangolnak itt össze a leplező arányok. Sigrid Undsetnek ezek a kiemelt alakok ellene vallanak. Krisztin, Lavran, az anya, a férj, Erlend barát gondos, sok vonással elmélyített alakok, de nincs külön teremtés a mellükbe zárva. A művészet nagy alakjai ismerős ismeretlenek. Minden vonásukat láttam már, s mégis megoldhatatlan természeti rejtélybe vesznek. Sigrid Undset lapos sémákból indul ki, s azokat lágyítja, barázdálja egyéni vonásokkal. Tolsztojnál kép, alak, helyzet a magja fele ízesedik, itt a héj ízes, s a mag a banalitás.

Monumentális mű? A hasonlóság külsőséges. A forma olykor Herkulesre hasonlít, de rögtön meglátod kicsoda, ha a mesék cingár vitézével állítod szembe. Művekre gondolok, melyek nem monumentálisak, sőt vékonypénzűek s mégis kitűnőek. Mért kitűnőek azok, s mért középszerű ez? A remekmű alaki csoda, nemcsak az anyaga egyszerű, hanem a mértana is. Ha elfelejted a mű tartalmát, egyénisége megmarad, megőrzi az a rendező elv, mely anyagába szállt. Azt szokás mondani, a mű tartalma a lélek s formája a test. De fordítva van: a forma az egyéni, irányító rész; a telivér nemessége és alakja ugyanaz. A művek közt is vannak telivérek és mecklenburgiak, s úgy hiszem, Krisztin Lavransdatter pedigréje nem a legjobb. Egy szemvillanásig kell csak a mai legjobb nyugati regényírókra gondolnom s rögtön érzem a nemesség-különbséget. Ez a regény nemcsak méltóságos, hanem lassúvérű, alacsonyabb fajta. Nem látszik meg rajta a szellemi tűz mindennapi tornája; a teste hatalmas, de az egyénisége homályos.

S mégis úgy hirdetik, hogy itt a regényírás teteje. Hogy tévedhetnek ekkorát? Lélektani tanulmányt lehetne írni Sigrid Undset szerencséjéről. Kevesen olvassák a könyvet a könyvért, a legtöbben megrögzött s visszavárt borzongásaikért. Vannak durva, pornográf, Nick Carter-borzongások, de vannak félirodalmi borzongások: a mi Krisztinünk ezeknek a hősnője. Hatalmas regény, mondja az olvasó. Való230ban három hatalmas kötet s izgatott kedélyekre az epikai nyugalom is megteszi a magáét. Aztán Norvégia, fjeldek, saeterek, fenyők, csikorgó hó, sirályos tenger. Boldog író, aki az itthonmaradt utazókhoz szól. S a középkor, a gótikus középkor! És a kereszténység, keresztény századok tömjénfüstje! Ahhoz valóban elég jó Sigrid Undset, hogy idegrendszerünk kísérteteit megidézze.

A kiadó mindenesetre jót akart. Barokk-Magyarországon is szétnézett, de az irodalmi kiadó címére is törekedett. S kiadói viszonyaink mellett ez is érdem. Irodalmunkból hiányzik legalább húsz külföldi regény, amelyet ki kellene adni. Krisztin Lavransdatter nem tartozik ezek közé. De tagadhatatlanul nemesebb olvasmány, mint amilyennel közönségünk szórakozni szokott.

A fordítót már nem dicsérhetem meg. Aki norvégből fordít, nem számít arra a véletlenre, hogy valaki együtt olvassa könyvét az eredetivel. De talán nem árt, ha Hajdu Henriket újabb fordításai érdekében figyelmeztetjük erre a lehetőségre. A Koszorú fordítása nagyon rossz. Nem tudom, oldalakat kellett-e megtakarítania, de minduntalan csonkít s áthidaló ás-éses, ság-séges szerkezeteivel legázolja Sigrid Undset tárgyilagos, részletező mondatait. Vannak kész, tubusban tartott fordítói ízei, ritka szavai, s ezeket minduntalan belenyomja az idegen szövegbe. Prózája a Nyugat kamaszkorára emlékeztet. Nincs helyem, találomra idézem az egyik fejezet végét: „Krisztin hazaszaladt, s Kortelin kaffogva, ezüstcsengősen cibálta körül”. Az olvasó gondolkozik, hogyan lehet ezüstcsengősen cibálni. A mondat azonban így hangzik: Krisztin hazaszaladt, s Kortelin ott táncolt a lába körül, el-elkapta ruhája szegélyét, kaffogott s rázta kicsi ezüstcsengettyűit. Azt hiszem, lojálisan idéztem, jellemzőt, de nem a legrosszabbat.

Bontempelli: La Famiglia del Fabbro

A La Famiglia del Fabbro a kisváros regénye. Az ember, amikor egy könyvről ezt hallja, ásít, s megesküszik, hogy nem olvassa el. Vannak köztünk, akik három, vannak akik tíz és vannak akik húsz éve nem olvasnak el egy könyvet sem, amelyről azt hallják, hogy a kisváros regénye. A La Famiglia del Fabbrónak azonban van egy előnye: nem hasonlít egyikhez sem.

Mint tudjuk, a kisvárosi regénynek nem azok a hősei, akiknek az örvén a regény íródik. A kisváros regényének a hőse: maga a kisváros, vagy ha úgy tetszik, a kisváros lelke. Így van ez Bontempellinél is. Sőt Bontempellinél talán még inkább mint Flaubert-nél vagy Móricz Zsigmondnál. A kisváros lelke itt nem kendőzi magát, nem búvik 231gondos lélektani rajzok, fülledt párbeszédek mögé; – olasz városban vagyunk – ott táncol a szemünk előtt.

„Valoria, vidéki város, szórakozni akar, s szórakozásaihoz és nagyszerű látványaihoz engedelmes szereplőkre van szüksége: ez a kovács és családja történetének az alapja.” Majd: „Tudnunk kell, hogy Valoria ízlése egyszerű és különösen: állandó; ezt bizonyítja azoknak a jeleneteknek az egyformasága, melyeket hű krónikánkban bemutattunk.” Így ír a szerző a regény utolsó oldalain. Tökéletesen igaz; de vigyázzunk, nehogy mást kapjunk, mint amit várunk.

Valoriában a szórakozás: látni, találgatni, csoportokba verődni, pártokat alkotni, lehurrogni, bravókat kiáltani. A kisváros lelkének erre van szüksége, s ezt megteszi a regény minden oldalán. Ezért egyformák a jelenetek. Legalább húsz felvonulás, ivás hajnalig van ebben a regényben, minden egyformán kezdődik és egyformán végződik, s mégis kevés izgalmasabb regényt olvastam, mint a La Famiglia del Fabbro. Mért izgalmas? Mert a „kisváros lelkének” nem kell alakoskodnia, odadobnak neki egy családot, s ő hányja, sodorja, mint víz a dióhéjat – még a valószínűség sem feszélyezi. Ha a kisváros regényét akarjátok olvasni, engedjük el a kisváros lelkét láncairól, mondja Bontempelli – oldjuk ki a valóságból –, s nézzük, mit csinál abban az oxigéndús térben, ahol a valóság következetessége helyettesíti.

Valoriában megölnek egy embert. A vizsgálat nem találja meg a gyilkost, az aktákat tovább küldik, s a város itt marad nyomasztó aggodalomban; a polgárok este elreteszelik házaikat, a társasélet elapad, Valoriában mindenki gyanakszik és nyomoz. Ekkor jön be a városba vidéki birtokáról Eteokles, akit régi mesterségéről a kovácsnak neveznek. Semmi köze a gyilkossághoz; még a látszat sincs ellene – a gyanú mégis rácsap, a kisváros meggyőződése börtönbe veti. Nem kell megijednünk, a regény nem az igazságszolgáltatást üti. A kovácsot felmentik, a tömeg diadalmenetben viszi őt szállására, látszólag minden rendben van. De a regény még csak most kezdődik. A kovács azt veszi észre, hogy az emberek továbbra is őt tartják gyilkosnak. A bíróság felmentette, s a kisváros megnyugszik az ítéletben; csakhogy megnyugvás és hit közt széles a rés, s a kovácsnak és családjának ebben a résben kell élnie. A fölmentett gyilkos napjait százak szeme őrzi; az emberek felháborodásából is a kovács bűnösségére következtetnek, s minél biztosabbak bűnösségében, annál lelkesebb malíciával veszik körül őt és családját. A kovács pörfelvételt követel. Elkergetik. A királyhoz, a pápához ír, nem érkezik válasz. A gyanú, mely annál fölényesebb, mert megbocsátott, az őrület szélére kergeti a családot. A kovács, felesége, eladó leánya és gimnazista fia belopóznak a törvényszék épületébe, bezárkóznak a vádlottak ketrecébe, amikor meg232találják őket, ordítva követelik a pörfelvételt. A város lelke ott tombol a ketrec körül s ünnepli a kovácsot, aki visszaverte a csendőrök ostromát. Végre is egy párolgó vacsorával törik meg a kiéhezett nők ellenállását; a kovácsnak sem az ártatlanságát nem hiszik el, sem a pörét nem tárgyalják újból. A többiek meggyógyulnak, a leánya meggazdagszik s elveszi egy tanár, csak ő maga nem tud helyzetébe belenyugodni, lánya esküvőjén röpcédulákat dob le a toronyból, s még egyszer megszerzi városának a szórakozást, amelynek áldozatául esett.

Ez csak a váz. A regény minden fejezetben más arccal fordul felénk; az előadás csillogóan világos, az író szándéka újra és újra megugrik előlünk s a végén egy fölényes mosollyal vesz búcsút. Az ember Pirandellóra gondol. De csak azért, hogy a futó hasonlóságon át a különbséget fölfedezze. Pirandello színdarabjai furfangosan megszerkesztett mesék, melyek filozófiája egy-egy tételét szemléltetik. Pirandellónál a mag: a tétel, a mese a gyümölcs, a darab a művészi csomagolás. Bontempelli tétele hasonlít a Pirandellóéra. Nem az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy mit hisznek a történet szemlélői. Ez a tétel nála azonban csak varázspálca, rásújt vele az életre s kiszabadítja megszokott összefüggéseiből. Bontempelli nem a filozófiáját szemlélteti, hanem az „életet ábrázolja”, a kisváros életét, ahogy 19. századi elődei. De ő tudja, hogy az ábrázolásnak két útja van, egyik a hűség és a másik a túlzás. A hűség művészietlenül túloz; viszont a túlzás, ha művészi, hű is. S a Bontempelli műfajának épp az az érdeme, hogy az élet lelki és társadalmi szövetét a művészi túlzás felelőtlenebb magasán újra tudja szőni.

Akik a Tanút olvassák, emlékeznek, hogy Arisztophanészt a legmodernebb drámaírónak neveztük. Az ő vígjátéka a színpad terét, idejét, cselekményét a vígjátéki ötlethez alakította, burleszkjeiben az egész természet a komikus ötlet szolgálatába állt. Kíméletlen, célratörő, a valóságon áthágó költő, akit bátran állítok a fiatal drámaíró mögé ösztönzőül. A regényt (az Orlando-féle kísérletek, Gide sotie-jai ellenére) a valóságba szorosabban befont műfajnak tekintettük, semhogy az elrugaszkodás arisztophanészi dobogójára mertük volna bocsátani. Bontempelli kovácsa gondolkozóba ejt: nem lehet a lélektanilag valószínűtlen lélektanilag jellemző is (mint ahogy e kisváros „oktalan” hangulatváltozásai közben gyakran láttuk)? Nincs-e a „szürrealizmus” mintájára „szürpszichológia” és „szürszociológia”, amely az indokolatlanban rejlő jellemző erőt használja ki?

Bontempelli regényében persze épp az a szép, hogy nem hajt neki az ehhez hasonló elméleteknek, éppen csak kilátást nyújt rájuk. Ha akarom, a kovács története csak egy eleven, vidám elbeszélés, melynek torzító kristályát egy fölényes latin forgatja az ujjai közt.

233
Lawrence: Apocalypse

Az Apocalypse Lawrence utolsó könyve; a bevezető szerint már-már haldokolva írta. Az ember nézi a címet,k és nehezen hiszi el, hogy a könyv valóban az Apokalipszisről, a Biblia utolsó könyvéről szól, s nem a mai „apokaliptikus” dolgok valamelyikéről. De Lawrence angol író, s egy angol íróról mindig föltételezhető, hogy írói végrendeletét bibliamagyarázat alakjában hagyja ránk.

Annyit mindenki tud Lawrence-ről, hogy nem tartozik a vasárnapi iskolák kedvenc bibliamagyarázói közé. Azt hiszem, a hitirodalom kevés olyanféle bibliamagyarázatot ismer, mint ez a könyv. Egy haldokló találkozik itt másodszor azokkal a mondatokkal, melyeken át gyermekkorában a bibliától megcsömörlött. S nem mondhatjuk, hogy a Patmosz szigetén ülő Szent János jobban járt vele, mint gyermekkorában.

Az újtestamentumban Lawrence kétféle kereszténységet talál; egyik a Jézusé, a másik a látnok-Szent Jánosé. Jézus az egyéniség vallását hirdette, a szeretetet, magányt, a hatalom megvetését; Jézus kereszténysége tömegvallás; a gyengébb vallása az erősek ellen; a meghiúsult hatalomvágy vallásnak öltözött bosszúszomja a valódi hatalom ellen. Mit mutatott Jánosnak a hang? Róma végét, a mártírok uralmát; az egész világ pusztulását, az üdvözültek Új-Jeruzsáleme alatt a pokolban égők seregét. Szent János Lawrence szerint azoknak a prófétája, akik elveszejtenék, ami után hiába óhajtoznak, s a menny üdvösségét sem bírják ki, ha ellenségeik kínjai fölé nem könyökölhetnek a párkányáról. Lawrence igazat ad a keleti egyházatyáknak, akik az Apokalipszist nem akarták fölvenni a szent könyvek közé. De bekerült, mint Júdás az apostolok közé; ő képviseli a kereszténység kollektív oldalát. A húsosfejű angol semmit sem hallgat olyan szívesen a Bibliából, mint a Bárány bosszúját s a húsosfejűek bejósolt millenniumát.

Az Apokalipszist Lawrence szerint egy törzse előítéletében elfogult, gyűlölködő zsidó írta, akinek a Bárányából még Júda meggyapjazott oroszlánja ordít. A könyvnek több rétege van. Az utolsó simítást később keresztények végezték el rajta (imádság illatával helyettesítve a pogány tömjént). Maga Szent János a régibb zsidó világvéglátomások valamelyikét állította a meghaló és feltámadó Jézus szolgálatába. De a régi látnok sem az első az Apokalipszis szerzői közt. A zsidó befelé néz, s ha láttatni akar, a pogány világtól kér kölcsön képeket, s bár a csillagokat beviszi a templom belsejébe, a törzs véneit odaülteti Isten köré, látomásaiba mégis beszivárog valami a kaldeusok, egyiptomiak 234nagy kozmoszvallásából, az Apokalipszis jelképei kereszténység és zsidóság mögé nyúlnak.

Lawrence tulajdonképpen ezekért az ősi emlékekért ásta fel az Apokalipszist. A világvégét szomjazó zsidó látomásában a kozmosz mellén élő népek természet-jelképeit keresi. Gyermekes boldogsággal fedezi fel Jézus trónja körül az eget a hét planétával, a szemekkel telehintett szárnyú állatokban a négy világtájat, a hét pecsétben az ember természetét, a hét trombitaszóban a teremtett világ halálát és feltámadását, a két olajfában Kastor és Polluxot és a többi. Szent János maga sem értette egészen azt a hatalmas pogány jelbeszédet, amelyet világvég-szomjas látomásaiban a zsidó templom és az új kereszténység gyengébb költészetével kevert. Lawrence-nek ezek a jelek arról a boldog időről beszélnek, amikor az ember még nem tépte el összefüggéseit a világgal, nem volt kereszténysége és tudománya, de tisztelte és ápolta a természet testébe ömlő befolyásait.

Nem szeretem azokat az embereket, akik kimondanak egy szót, s epileptikusan rázkódni kezdenek. S különösen nem szeretem: ha ez a szó úgy hangzik, hogy kozmosz. A szavak susoghatnak, dobbanhatnak, konghatnak, csak ne vonagoljanak valami bizonytalan lelkesedéstől, amely nincs arányban azzal, amit jelentenek. Semmi sem biztosabb jele a betegségnek, mint a rajongó életszerelem, a kozmosz azokat vonzza, akiket a föld undorít. A természet melléről le-leszakad az ember, ennek a leszakadásnak vannak hátrányai, de aki vissza akarja vetni magát, kongó frázisokkal felidézett mámorába zuhan. Az igazi szerelem nem nevezi meg magát. Az igazi kozmosz-szerelem sem. Felszívódik az életbe. Lawrence, mint kozmosz-szerelmes valahol Rousseau és Szabó Dezső közt áll, a csillagok iránti szerelmével legcélszerűbben a keresztény Anglia iránti gyűlölete mérhető.

De valamire mégis jó ez az undorból táplálkozó lelkesedés: megnyitja Lawrence számára a kultúránk előtti kultúrákat. Az európai műveltség családjából kiszakadt, városra költözött testvér; divatos öltönyében fitymálkodva áll meg falun maradt rokonai közt. Útja kiszakította az emberiség ősibb észjárásából, valódi és látszatsikerei felmentették őt a megértő elmélyülés alól. Valahol a görögségben kezdődött meg ez a kiválás, ott, ahol Apolló és a hexameter született, s Athénnak a forradalma, mely Szophoklész és Euripidész közé Szókratészt állította, befejezte a szakítást, Európa a maga útjára lépett. A mai ember vére mintha megint keresni kezdené az elszakított köldökzsinórt, az egyiptomi szobrok és a khaldeus csillagok egyre barátságosabban néznek ránk. Nietzsche szenvedélyes állásfoglalását a Szókratész előtti görögök mellett, az emberiségnek ezt az ősibb rétegét kereste, s Joyce Ulyssese, Írországból e barbár görögség felé hajózik. Lawrence et235ruszkimádatát lehet beteges honvágynak nevezni, bizonyos, hogy ez a honvágy sok mindenre megtanította. Könyvének talán a legszebb része, ahol az ősi népek képgondolkodását a mi fogalmi gondolkozásunkkal hasonlítja össze. Ők körbe gondolkoztak, mi előre. Kialakult bennük egy kép, a gondolat körüljárta, s a képet felváltotta az új kép. Minden kép elég volt önmagának, egymagában teljes, míg a mi fogalmaink stafétafutásában egyre tovább szalad a cél. A régiek gondolkozása „kozmikus” volt, a miénk természetellenes.

Feltűnhet, hogy Kritikai naplómban Bontempelli mögé épp Lawrence-et állítom. De hadd álljanak itt egymás mellett, mint két iránymutató: a latinságára büszke olasz és az etruszkokhoz visszavágyódó angol. Aki ismeri egy kicsit ezt az ellentétekben beszélő kort, nemcsak azt tudja, hogy az etruszkok földje ma olasz föld, hanem azt is, hogy ez a kristály latinság s ez a kozmosz mellére vágyó etruszk honvágy, nem is annyira egymásnak ellentétei, mint a sem latin, sem etruszk langyosságnak.

1932–1933
236
Korányi Sándor

Nincs véletlen felfedezés. Az új természeti igazságnak előtte jár gondolkozásunk természete; a véletlen elolvad annak a kezén, aki nem várt rá. A felfedezés hasonlít ahhoz, aki felfedezte, hiszen ez a hasonlatosság volt a kulcs hozzá. Akármily „kollektív”-nek hisszük a tudományt, tudásunk gazdagsága tulajdonképp a humánum gazdagságát fejezi ki.

Korányi Sándor fényes példa, hogy egy szellemi alkat mint talál rá arra a darab természetre, melyet csak ő közelíthet meg, s az érdeklődés új formái hogy bővítik ki ismereteinket. Van valami egy tudós természete és elmélete közt, amit előelméletnek lehetne nevezni. A tényekbe még nem kapaszkodott bele, de már felismerhető rajt az elmélet dinamikai váza, mint egy mértani alakban a kristályosodás szelleme. Korányi Sándor azért nagy tudós, mert előelméletei termékenyítőek és magasabbrendűek; felfedezései már csak a magától értetődő adó, mellyel a természet ezeknek az előelméleteknek hódol.

A 19. század orvostudománya a kórbonctanra épül. A beteget megfigyelik, betegsége feltűnő adatait kórtörténetbe foglalják, s miután meghal, szervezetét átkutatják, sorozatos metszetekben feldolgozzák. Tüneteihez, melyeket a klinikus észlel, felkeresik a bonctani jeleket, klinikus és kórboncnok összeülnek, a betegség kettős könyvvitelében egyik oldalon az elváltozott szerv lesz, másik oldalon az észlelt tünet.

Ennek a kórbonctani iránynak (melyet leginkább az asszociációs lélektanhoz lehet hasonlítani) megvolt az az érdeme, hogy a beteg szervet pontosan leírta, tünet- és szervi elváltozás közt párhuzamot állított fel. Ezt a párhuzamot azonban meghagyta párhuzamnak, a két parallel vonal közt a széles, fehér zónát nem tudta eltüntetni. A vesehám elfajult, a bőr alatt vizenyő van; kórbonctani lelet és klinikai tünet összetartozik, de összetartozásuk csak időbeli párhuzam: nem jellemzi a betegséget.

A tünet túl magasan van, a kórbonctani elváltozás túl mélyen. A kettő közti hézagot tölti ki a beteg élet, mely ha bonctani elváltozásokból indul is ki, maga is elváltozásokat csinál, s nagyon előre kell haladnia, hogy szemléletünk szintje alól a tünet sztereotípiájában merüljön fel. Szervi elváltozás és tünet értelmetlen rúnák; ami mozog és írja őket: a beteg élet.

237

A kórtannak nyilvánvalóan ezt a beteg életet kellene elsősorban tanulmányoznia. Nemcsak azért, mert itt értheti meg a betegséget, hanem mert itt avatkozhat bele. Ha csak a bonctani elváltozást és tünetet látja, kezelése is vagy tüneti vagy bonctani (sebészi). A betegségbe csak az élettanon át nyúlhat bele. Hogy az orvostudomány mégis oly nehezen tolta át figyelmét a kóros szervről a kóros életműködésre, azt épp a sémáknak az a belső elfogultsága okozta, melynek a korok nagy vívmányaikat és elakadásukat köszönhetik.

A 19. század tudósa egyszerűen nem méltatta figyelemre a szervi elváltozás és tünet közt a beteg élet bonyolult zónáját. Ez a tudomány, mely az elmebajok magyarázatát is a górcső alatt kereste, visszautasított minden kutatást, amely nem az anyagra vonatkozott. Ő az okot kereste, s az ok csak az anyagban lehet. Pedig a betegségnek az életműködések a nyelve, s a folyamatok láncszemei a mondatai. Még akkor is, ha kezdeti okuk az anyagban van, jelentőségük csak itt érthető meg. Valószínű például, hogy a hisztéria „okával” az idegrendszer anyagába merül. A hisztériához azonban csak a hisztériás szellemi folyamatokon át lehet hozzáférni. A 19. század orvostudománya azonban naiv, rámenő tudomány volt, amely nem akart a folyamatoknak ezzel a bonyolult dialektikájával bíbelődni. Kiesett figyelme köréből, nem volt rá előelmélete. Hogy a tudomány hozzájuk férhessen, olyan emberekre volt szükség, akiket általános műveltségük, más tájakon megtornáztatott eszük új előelméletekkel állított az orvostudomány elé. Ezek közt az úttörők közt a legnagyobbak közé tartozik Korányi Sándor.

Korányi filozófus természet. Filozófus az, aki a részletet az egész felől látja, akiben minden új tény az egész gondolattenger hullámzását indítja meg. A kórboncnoknak az ember: máj, vese, tüdő, melyet az életműködések éppen csak hogy összefércelnek. Korányinak azonban az élet egyvalami. Szoros belső miliő, mely a szerveket az élet nagy egységében mossa össze. A szakember szigetelni szereti a tényeket, a filozófus összekapcsolni. Míg tehát a kórboncnok orvosok szenvedélye a lokalizálás volt (gócokba szorították a betegséget), Korányi az élet nyílt medrein át szétfolyatta az egész szervezetbe. Egyik életműködés tovább rezdül a másikba, s mivel szemléletében az élet minden megnyilvánulása összefügg, a betegségnek is ki kell terjeszkednie az összes életfolyamatokra. A kórboncnok orvos a gyermek biztonságával nyomul be a szervezetbe, hogy a baj fészkét megtalálja. Korányi visszahúzódik a baj fészkétől, neki az egész élet a baj fészke; ha csak egy ponton támad, biztos felőle, hogy máshonnan hátba támadják. A betegség sokváltozójú függvény, melyet a változók billenése állandó lüktetésben tart. Az ő figyelme nem annyira a szervek állapota 238felé nyomul, hanem oldalt az összekapcsolt folyamatok felé. A betegség neki nem egy bonctani tény közvetlen következménye, hanem bonctani vagy más okból megindult circulus vitiosusa az életfolyamatoknak, melyben egyik folyamat megromlása önmaga okát súlyosbítja, vagy egy másik folyamatot ránt circulus vitiosusba. A bonctani elváltozáson lehet vagy nem lehet segíteni, de hogy a folyamatoknak ebbe az egymást rontó örvényébe bele tudunk-e avatkozni, az attól függ, hogy át tudjuk-e őket tekinteni. Korányi ennek az áttekintésnek a művésze. Mint egy sakkozó lépése várható következményeit tíz vagy húsz húzáson át, úgy látja ő egy életfolyamat megbillenése mögött a felcikázó élettani módosulásokat: a belső miliő leszaladó rugóit.

Mint az élettan nagy szimultán játékosa lép a kórtanba, s természetes, hogy a „vak esetek” odaterelik, ahol az ilyen szimultán biológiára a legnagyobb szükség van. A pozitivista tudomány bukása óta az orvostannak talán egyik ága sem fejlődött olyan hatalmasat, mint a vesekórtan, s nem véletlen, hogy ennek a fellendülésnek az elején épp Korányi Sándor áll. A vese az a sikamlós szerv, amely a két tenyér: a kórboncnok és klinikusé közül föltétlen kisiklott. Miért? Mert a vese a szervezet belső miliőjébe a legszorosabban beszőtt szervünk. A vese bizonyítja be, hogy szervek csak a bonctanban vannak, az életben csak működések, melyek a legkülönbözőbb szervek közt oszlanak meg. Regényt lehet írni úgy, hogy a hőst napról napra, utcáról utcára vonszoljuk, s lehet nagyobb logikai vagy víziós egységekben haladni, melyekben feloldódik tér és időrend. A kórboncnok orvosok úgy tettek, mint a térben-időben döcögő naturalisták, a vese azonban (problémák komikus azonossága!) prousti módszert követel. A kórboncnok kezében a vese marad; a szervezetnek azonban nem vesére van szüksége, hanem arra, hogy a vér egyensúlyát megőrizze s a fölös nitrogént és klórt kidobja. A vese a kiválasztásnak a szerve, a kiválasztás azonban a vesén túl az egész belső miliő ügye.

Korányi fő érdeme, hogy a tudományos figyelmet a veséről erre az egész szervezetben megoszló folyamathálóra terelte. Oldott molekulák folyadékban éppolyan nyomást fejtenek ki, mint a gázok molekulái a térben: ezt nevezzük ozmózisnyomásnak. A vér ozmózisnyomása éppúgy, mint a hőmérséklet, állandó, annak ellenére, hogy az anyagcsere folyton új és új molekulákat dob belé. A vér ozmózisnyomását részben a vese szabályozza, részben a szövetek. A vese tehát egy nagyobb ozmózisszabályozó rendszernek egyik tagja csak, működése nem érthető meg a rendszer többi tagja nélkül. Az oldott molekulák leszállítják az oldatok fagyáspontját, a fagyáspont-csökkenéssel tehát az ozmózisnyomás mérhető. Korányi azzal, hogy a vér és vizelet fagyáspont-csökkenését tanulmányozni kezdte, a vese vizsgálatát az 239ozmózisszabályozás vizsgálatává szélesítette ki, a vese munkáját a kiválasztás igénye felől, belülről közelítette meg.

Hogy vesz részt a vese az ozmózisszabályozásban? Úgy, hogy vizeletet készít. A vizelet ozmózisnyomása változó; aszerint, amint a vérben víz van több a kelleténél vagy oldott molekula, a vizelet ozmózisnyomása is változik, rendesen azonban nagyobb a vérénél. A vese tehát kisebb nyomású oldatból nagyobb nyomásút készít, ahogy a szivattyú ritkább gázból sűrűt. Az ép vese óriási szélességben tud a vér igényéhez alkalmazkodni, a beteg vese már nem. A beteg ember vizeletében a molekulák száma állandó és közelebb áll a vérééhez (a szivattyú rosszul sűrít), a vér megterhelését (víz-, só-, fehérjebevitel) a vesék vontatottan követik. Ez a hypostenuria. Később egyáltalán nem követik, az ozmózisnyomás a vérben felszökik, beáll a veseelégtelenség. E két fogalmat Korányi vezette be, s ezzel a vese anatómiai vizsgálatát, mely többnyire tökéletlen, kiegészítette a működés vizsgálatával, egyben a tüneteknek is mélyebb élettani magyarázatát adta.

Tudjuk, hogy az újabb pszichológia akkor lendült fel, amikor lemondott a bonctani alapról s a lélektani folyamatokat kezdte követni. Korányi ilyenformán függetleníti magát az anatómia gyámsága alól, mikor a vesék funkcionális vizsgálatát bevezeti. Ilyen alapon a gyógyítás sem lesz bonctani és tüneti, hanem funkcionális. Az életet kell a beteg veséhez igazítani, a folyadék és molekulák bevitelét a vese képességeihez szabni, hogy a kimerítő túlterhelést elkerüljük.

Ozmózis reguláció, funkcionális vizsgálat és gyógykezelés azonban csak a magja Korányi kórtanának. A szivattyút, mely a vérből vizeletet készít, a vérkeringés löki; az ozmózisszabályozásban a vesén kívül a szövetek is részt vesznek; mint legfőbb szabályozó belekapcsolódik az idegrendszer is. Vér, szövetek és idegrendszer többszörösen beleszövődnek a kiválasztás élettanába (e bonyolult szövődést már csak orvos követheti, ő is csak ha az élettan kitornáztatta az eszét), úgyhogy Korányinál nem is lehet vesekórtanról beszélni, csak a beteg vese irányába fordult élettanról. Ahogy élettana az életre alkalmazott filozófia, úgy vesekórtana a vesére irányított élettan.

Ő, aki orvosi irodalmunknak talán legemelkedettebb dolgozatát írta a szervezet circulus vitiosusairól, maga is belekerült a filozófia fölfele vivő circulus vitiosusába, filozófiai hajlamai terelték a vese kórtana felé, s vesekórtana még jobban belehajtotta az általános élettanba s azon át a filozófiába.

Sivár egyetemi vendégéveimnek vigasza volt az a négy félév, melyen át az ő belgyógyászati előadását hallgattam. Derék orvosiparosok közt egy nagy szellem! Azontúl a felépítésnek rendkívül művésze. „Abban rejlik a tudományos orvostan lebilincselendő volta, hogy a 240kiépítéshez szükséges elemeket céltudatos munkával gyűjti össze távoli területekről. Összetartozásuk akkor tűnik ki, amikor már együtt vannak.” Áll ez nemcsak munkájára, hanem motívumszövő módszerére is. Ő mutatta meg nekem először, hogy a szerkesztés a művészeten kívül is mennyire elárulja a szellem előkelőségét, s hogy hasonló szellemi alkatú emberek hogy találnak rá rokon szerkesztési formákra hihetetlen távolságokon át.

Korányi fellépése óta az orvostudomány más ágaiban is megingott a kórboncnokszellem. Újfajta képzettség, újfajta előelméletek törtek fel s találtak rá a forradalmosító természeti tényekre. A legfeltűnőbbekről a művelt laikus is tud. Az alkattan s a vele jövő élettani relativitás, melyet a hormonok zúdítottak ránk, Freud–Adler–Jung lélektani iránya s az elmekórtan és alkattan határán mozgó kretschmerizmus már az irodalmi szalonoknak is beszédtárgya. Ezekben az irányokban azonban van valami barbár egyoldalúság, mely hódít és átüt, de megbosszulja magát. A lendület hatalmas, de hiányos a gondolatok ellenárama, nem elég nemesek az előelméletek. Korányi nem csinált ilyen nagy zajt. Eredményeit csak a szakemberek ismerik, korjelentőségét talán azok sem. Aki azonban a sarlatánságnak abban a zűrzavarában, melyet erre a pozitivizmusra épült tudományban az új szellem betörése okozott, vezetőt keres, jól teszi, ha az ő példájához fordul. Míg a többiek inkább csak nomádjai a filozófiának, ő valóban filozófus szellem, álláspontja magasabb, mint ezeké a szektariánusoké. Mint az orvostudománynak minden új iránya, ő is megrendíti hitünket az orvosi gyakorlatban. A régi gyógyszerautomata orvostudomány után az ő elméletében az élet oly bonyolult, hogy csak nagy belgyógyászati lángelmék, vagy még azok sem kerülhetnek fölé. Egy tudomány megnőtt reménytelensége azonban a fejlődés jele. Maga az orvos, aki a Korányi-féle kóros élet fölé akar kerülni, emberi és orvosi értékében nyer, s az orvostudomány, melyből épp az a szellemi képzőerő hiányzik, mely a görög nyelv vagy a matematika érdeme, Korányi szimultán élettanában találja meg magasabb szemléletfejlesztő diszciplínáját.

1932
241
Európa földrengéstérképéhez
1.
Cahier de revendications

Az idő mozog, fogalmaink azonban tehetetlenek: ha meg nem lökjük őket, állanak. Nyilván ez az oka, hogy Franciaországot sokan még mindig a polgárság fellegvárának képzeljük: ha Európában a demokrácia visszafejlődik, legtovább Franciaországban és Angliában tartja magát. A fiatalság képviselőinek az a tizenegy tanúsága, melyet a Nouvelle Revue Française decemberi száma főhelyen közöl, azt bizonyítja, hogy nincs igazunk. Franciaországban a demokrácia még uralkodik, de már megbukott, s alig akad egy valamirevaló fiatalember, aki ragaszkodjék hozzá.

Ez az első meglepetés. A második, hogy ez a tizenegy tanúság a Nouvelle Revue Française-ban jelent meg. A múlt szám vezetőcikkében (Új nemesség) elmondtam, hogy ejtett engem hatalmába az a felelősségérzet, melyet a füzet összeállítója „Acte de présence à la misère du siècle-nek” nevez. Úgy látszik, a francia írástudók lapja is érzi a történelem légtölcsérének ezt a szívását. A Nouvelle Revue Française írói (Baudelaire és Mallarmé utódai) is visszautasították annak idején a körülöttük lévő életet. Magatartásuk ítélet is volt; a művészi életforma ítélt a társadalmi felett. Az ifjúság nem éri be ezzel a szenvedő tiltakozással, mely sok volt huszonöt év előtt, egy látszólag megállapodott korban, de kevés ma, a közvetlen veszély előtt. Az ifjúság eldobja a művészet álarcát s közvetlenül avatkozik a kor zavarába. Hallatlan vállalkozás, különösen francia írók körében, de az idők is hallatlanok. Mallarmé megfordul a sírjában, de a Nouvelle Revue helyet ad az ifjúság szorongásának.

Nem ismerem a legfiatalabb francia írónemzedéket; Gide, Valéry, Proust elfogták előlük az érdeklődésemet. Nem tudom tehát, hogy az ifjúság illetékes képviselői vonulnak-e fel a tizenegy nyilatkozatban. De ha nem is a legméltóbbak, mégis elég sokan és elég sokfelől. A tizenegy nyilatkozat teljes szivárvány a jobboldaltól a marxistákig s főként az Ordre Nouveau, Combat, Esprit, Plans vezéreit szólaltatja meg. Mind a tizenegy nyilatkozó egyetért abban, hogy a polgári társadalom végét járja. Lassan az eszmei szépítőszert is lemossa róla a válság, s az elégedetlenséggel szemben a rendőrállam nyílt erőszakához kell fordulnia. Afölött, ami van: nincs véleményeltérés. Mindnyájan csak romokat látnak s a romok közt előjogaikkal büszkélkedő államférfiakat, akadémikusokat, papokat, tábornokokat. Mind242nyájan megegyeznek abban, hogy a forradalom elkerülhetetlen. De milyen forradalomra van szükség: itt válnak szét a marxisták és a nem marxisták.

Denis de Rougemont, a sorozat összeállítója, udvariasan előrebocsátotta a marxistákat: Lefebvre-t és Nisant. Célzatosan, mert eszmei szempontból az ő érveik a legkönnyebbek. Csakhogy olyankor a legkönnyebb érvek kapják a legnagyobb helyzeti súlyt s Lefebvre és Nisan érvei pontosan azok, melyek régi rend és marxizmus közt a „harmadik utat”, valóságos kálváriajárássá teszik. Az az élet, amely ellen Baudelaire utódai művészetükkel és magatartásukkal tiltakoztak, ma már nem unalommal, hanem fájdalommal teli. A kapitalista pokolban a szellem emberének tiszta magatartása s a munkás kenyérharca közt elapadt a távolság, s mivel egyetlen erő van, mely azt a pokolt megszüntetheti: a szervezett proletariátus, az ifjúságnak Nisan szerint ehhez kell csatlakoznia. Az egyéni élet, a boldogság kérdését el kell napolni s alázattal kell vállalni a mára kiosztott feladatokat. Akik a marxizmuson kívül csinálnak forradalmat, a régi rendet fedezik. Az utópisták, Morus és Campanella kora elmúlt. A munkásság lekötötte magát Marx világa mellé, s minden más világ, amelyet e fiatalemberek kiokoskodnak, egy a sok elképzelhető világ közül: regény. Nisan szerint ezek a fiatalemberek csak a forradalmár szó mámorát élvezik, s könnyen élvezhetik, mert veszélytelen forradalom az övék; lepiszkolják a rendőrséget, s nem ismerkednek meg a rendőrséggel.

Ez az álláspont nyilván dogmatikus. Egy irány, melyet bátor gondolkodók csináltak, nem engedi, hogy gondolkodásra kényszerítsék. Megszervezett milliókra és az orosz sikerre hivatkozik s a siker legendája felmenti a megfontolás alól. A marxizmus elindította a tömegeket, ebben az árban csak sodródni szabad. Módosítani szeretnétek a forradalom eszméit? A tömegek megmozdultak, nem lehet. S ha lehet, gondoskodunk róla, hogy ne lehessen. A dogmatika árkát vonjuk a tömegek és a gondolkozók közé s ti ott lézenghettek az árok túlsó partján. A szocializmus győzni akar, nem habozni. Veszedelmes álláspont, de nincs-e mégis valami nyers igazság benne? Nem kell-e felőrlődni annak az ifjúságnak, mely akkor csinál vallást, amikor a hívőket rég elszervezték mögüle? Marxizmus vagy nem marxizmus? Csak az elméleti dölyf hiszi, hogy erről van szó. A lényeges, hogy az anyagi zavarból a szenvedők kivágják magukat. Ha meglesznek az új anyagi feltételek, majd kibontakozik a teljes ember; mint Lamour hiszi, forradalom és humanizmus megint egymásra talál.

Ismerős érvek, csaknem egy évtized óta emésztenek. Ahogy kiújulnak bennem, szinte gyanakodva fogadom az ellenérveket, amelyek talán még ismerősebbek. Mintha nem is mások véleményét közölném, 243hanem saját írásaimból mutatnék be szemelvényeket. Mi kifogásuk a francia fiataloknak a marxizmus ellen? Az, hogy csak látszólag szakít a tőkés világgal, s tulajdonképp annak a munkáját fejezi be. Kapitalizmus és kollektivizmus ugyanannak a tévedésnek a két neve. A szocializmus félforradalom. Csak a tőkés rend igazságtalanságait bírálta, nem érintette szellemét és értékrendszerét. A tőkés nemzeti államban az emberből eszköz lett, termelő- és fogyasztóeszköz, aki arra jó, hogy a hatalmas gazdasági és államgépet forogva forgassa. Tulajdonképp már a tőkés rend feláldozta az embert a kollektív életnek. A személy gazdaságban, hadseregben, pártlistán elvont szám lett, a közös élet minőségben egyre kevesebbet, mennyiségben egyre többet kívánt az egyéntől, kihasználta és lealacsonyította. A szocializmus átveszi a tőkés világ értékmércéjét és számolási módját. Sőt, mivel most minden a munkásságért történik, még kíméletlenebb lehet. Az ötéves terv, ahogy Maulnier mondja, egy nagy gyarmatosítási manőver képét nyújtja; a távoli jólét módszere alig különbözik a pillanatot kizsákmányoló imperializmusétól.

Marx Károly körülbelül hat évtizeddel a francia forradalom után lépett fel; ezalatt a gyáripar teljesen átalakította a viszonyokat. Akik az új viszonyok közt is a francia forradalom eszméin rágódtak, tulajdonképp a nagyipar szövetségesei voltak. Ezeket nevezték Marxék kispolgároknak. Azóta újabb hét-nyolc évtized telt el; a termelés őrülete mindent elsöpört, az egyéniség kollektív megsemmisítése rohamlépésben haladt. Akik ma még az államgazdaság korlátlan kiterjesztésén törik a fejüket, megérdemlik a kis marxista nevezést. Robert Aron nehezen ellenőrizhető véleménye szerint: Marx, ha ma élne, nem lenne marxista. Ő s az első forradalmárok fölötte állnak áltanítványaiknak. Ahogy a negyvenes évek szabadelvűjében a francia forradalom, úgy merevedik meg a mai marxistában Marx, Bakunyin és Proudhon forradalma. Elsikkasztják az anarchizmusnak azt az elemét, mely az első szocialistákban még eleven volt. Marx nem azért akarta hatalmába keríteni az államot, hogy korlátlanná tegye, hanem hogy az államtalanságot megszervezze. A mai marxisták az eszközből csináltak célt, s úgy viselkednek, mint a 19. század demokratái, akik egy rablótársadalomban a verseny korlátlan szabadságáért küzdöttek.

A kapitalizmus, főleg a kései kartell kapitalizmus, az elvont diadala volt a konkrét felett. Számok srófjaiból, a hivatalnokrend közömbös kerekeivel, a termelés bonyolult gépezetét építették fel, melyben az ember nem emberekkel, hanem logarlécekkel áll szemben. A nemzeti állam központosította a közigazgatást, az oktatást, pénzügyet. Beledarálta az államgépbe az egyént, bekapta a sokszínű vidékit s egy át244lag franciát, átlag németet dobott ki. A marxizmus folytatja ezt a munkát. Tovább központosít s egyre kevesebb embernek engedi meg az ízlést és a kezdeményezést. A marxisták azt hiszik, hogy a gépezetet kell továbbfejleszteni, a társadalomnak ezt az óriási telefonközpontját kell átszerelni. A forradalom feladata azonban az, hogy gondviselése alól a személyes konkrét erők közé helyezze. Az új forradalomban a kézzel fogható üt vissza az elvontra, az emberi tényező a közönyös gépezetre. A marxizmus az elosztás forradalma. A mi franciáink forradalma az emberé.

A nyilatkozatok rövidek, inkább az elvet tisztázzák s csak néhány jelszót adnak a gyakorlatból. De aki az elveket a magáénak érzi, a jelszavak mögött is a maga elképzelését tapogatja. Jól-e vagy rosszul, csak akkor tudom meg, ha folyóirataikat átolvastam. Lehet, hogy e fiatalok mozgalma még éretlen, viselkedésük kapkodó. Egy bizonyos: terveik előtt, mint előelmélet ugyanaz a gondolkodásmód jár, melyet Proustról, Korányiról, a szellemtörténetről szóló cikkeimben próbáltam megközelíteni. Míg a fasizmusokban egy megszorított osztály kapkodott szétszakadt foszlányai után (harmadik római birodalom, germán fajtisztaság), itt a 20. század szellemi természete iparkodik társadalmi eszmékben áttörni. Ezek a fiatalok az egyéni, a helyi, az egyszeri számára keresnek teret egy abszolút, de lazább szerkezetben. Meg akarják erősíteni a kis társadalmi egységeket, a tájhazát, amelyet a bennlévő valóban ismer s amelyben ő maga is, mint személy számít; de nem akarnak megfulladni a táj nedveiben. A mai rend bonyolult, alig áttekinthető alárendelő körmondatát akarják érthető mellérendelésekre bontani, de úgy, hogy a mondat szét ne hulljon.

Kibontakozhat-e a fiatalok „francia forradalma”? Kitérítheti-e az elmélet a „mozgásban lévő tömeget”? Európára mindenesetre áldás volna, ha a marxizmussal szemben, mely a jövőtlen fasizmusok fölött óriási elméleti fölényben van, a minőség forradalma lobogna fel Európa másik oldalán. Lehet, hogy ezek a fiatalok elkéstek, azonban az az „előelmélet”, melyet ők társadalmi eszmékre akarnak lefordítani, oly mélyre ette magát gondolkozásunkba, hogy a marxizmuson belül is érvényesülni fog, mihelyt e rendszer lényege, az unalom áldozatait hatalmába ejti.

2.
Curtius és a Die Tat

Curtius a Deutscher Geist in Gefahr című könyvében élesen támadja a Die Tat folyóirat fiataljait. A Die Tatra engem Ferdinand Fried könyve figyelmeztetett, melyet a Tanúban is ismertettem. Azóta 245számról számra olvasom a Die Tatot s látom Curtius féligazát, és látom a Die Tatét. Összeütközésük nem véletlen. A mai intellektuel hasadt itt ketté s Curtius bírálata két féltudat küzdelme. Engem nem is a harc ijeszt meg, inkább a küzdők színvonala.

Curtius könyve a La Trahison des Clercs fattyúgyermekei közé tartozik. Az a nemzedék, mely a háború előtt öltötte fel az írástudó talárját, elég kényelmes helyről nézi az összeomlást. Fölényes arcára Jeremiás ráncait vonja, a megsértett próféták haragjával csapja össze köpenyét, élvezi a szép „attitűd”-öt és el-elmordulja magát: barbárság, árulás, világvége. Az írók dolgozószobája egy-egy sziget, melyen olcsó Szent Jánosok jövendölik az apokalipszist. Mindenesetre könnyebb, mint széttekinteni ebben a barbárságban, vállalni a tájékozódás kötelességét, s általános rosszallás helyett olyasmit mondani, ami a jelenségekbe kapaszkodik.

Curtius az „örök érték”-ek nevében emeli fel szavát. Platóntól Goethéig műveltségünk minden nagy alakja hitt az örök értékekben. Az értékek világa álló, amely alatt nem lehet, mint a Dia Tat akarja, az örök mozgást, a forradalmat állandósítani. Az ég Istentől van, a folyók Lucifertől, s ezek a fiatalok a csillagokat a folyó árjába akarják keverni. A tájékozódás minden égi ábrájáról lemondanak, s csak a pillanatra figyelnek és a kilesett pillanatban találják meg igazukat.

Én is hiszek az örök értékekben. Van part, s a csillagok vezetnek, írtam a Tanú első számában, midőn mint hajótörött a Curtius kifogásolta habokra ereszkedtem. De attól félek, hogy „örök értékek”-en mást értek, mint Curtius. Az ég csillagjai nem az emberen kívül, hanem az emberben vannak. Azt, ami örök, nem intézmények, sőt nem is alkotások őrzik, hanem maga az emberi természet. Az örök: természetünk rugalmassága, mely a tartós kitéréssel szemben visszaüt. Helyzetérzés, amely bárhol riadjon fel, lassan felfedezi, merre van fönn és lenn, bal és jobb, s fönn csakugyan az eget találja, lenn a földet. Az „örök”-öt az ember minden helyzetben újrateremti; intézmények és művek ennek az igazodásnak nagy emlékei. Egy új igazodásban, mint az emlékezet támaszpontjai, használhatók vagy nem. Nem szabad megvetni őket és nem szabad isteníteni. A cél, hogy új helyzetünkben kiismerjük magunkat s munkánk égtájait megtaláljuk. Arisztophanész-tanulmányomban megmutattam, mire való egy klasszikus és hogy örök egy klasszikus. Van egy hagyomány, mely tájékozódó ösztönünkhöz szól és egy hagyomány, amely félrevezet. Egyik megtanít úszni, a másik a süllyedő hajó szalonjába tessékel, mert ott idáig is jól lehetett ebédelni. Nos Curtius, azt hiszem, ebben a szalonban üldögél s föl van háborodva, hogy az ételhordók ingben-gatyában futkosnak s a matrózok a feje fölött dübörögnek. Könyvéből látom, mi246lyen tehetetlen a régi idők nagy intellektuelje ebben a világban. Megdöbbenése a tanáré, aki előtt felugráltak a diákok s neki néhány vérszegény fiú előtt kell méltatlankodni, hogy elárulták a szellemet. Racine-t sem akarják olvasni, Horatiust sem! A barbárok! Azt azonban nem kérdi meg, hogy miért ragadtak botot, miért rohantak ki. Illetlenség, hogy a német ifjúságot a Goethe-évben Németország bajai jobban érdeklik, mint a Goethe-tanulmányok, de menthető. Curtius német hagyományai nagyon egyetemszagúak; európai kapcsolatai Pen Club-ízűek. A válságtól nem az embert félti, hanem azt, amit egy élet során megszokott, hogy műveltségnek nevezzen. Deutscher Geist in Gefahr: a Gefahr szó túl sekély itt. A veszély csak veszélyke az igazi veszéllyel szemben, mihelyt arra korlátozza, amit ő német szellemnek nevez. Egy nagy kor szemébe az írástudó durcásságával néz s a látvány megszálltjaiban ördögi fickókat lát, akik a nihilizmus számára hódítják meg az ifjúságot.

Igazságot kell szolgáltatnunk a Die Tatnak. E lap íróiban jogos szorongás szólal meg, melyhez a régi német értelmiség eszméi, szótára s magatartása alkalmazkodott, megsemmisült; éppen csak az eszmék, a szavak és a magatartás maradt meg. Látni kell végre mi van, le kell írni a megváltozott körülményeket, ki kell tapogatni, hogy fogadja a néptudat a változást. Az „eszmék cselszövénye” által széttagolt tömegben meg kell keresni a közöst. A Die Tat a 19. század szótára ellen küzd, amely még ha akarja sem tudja néven nevezni azt, ami van. De küzd az importált forradalom szótára ellen is, amely lehengereli a német valóságot. Oroszország nagy tanulság nekik is, de nem akarnak másolók lenni. Oroszország most építi ki kapitalizmusát, Németország nagy ipari állam, melynek nincs szüksége ötéves tervre. Az orosz élet kétnyelvű: marxistául beszél és oroszul ért. Ők nem akarják Marx nyelvén szólogatni a német viszonyokat. A régi renddel szemben a német helyzet és német nép valódi követeléseit akarják megfogalmazni, az orosz tanulság elé pedig egy félig áteresztő hártyát feszítenek, mely visszautasítja a német viszonyoktól idegent.

Ez még aligha luciferi hajlam. A kalimpáló test szédül s ezek a fiatalok a helyzetérző szerv szerepére vállalkoztak. Készültségük alkalmi, de nagy. A társadalom ingott meg; a gazdaság került csődbe; a politikától várják a segítséget. Főleg a gazdaságtanra és szociológiára vetették magukat. De ha elemeztek, nem kész segédfogalmakat használtak, hanem az adott helyzethez csináltak segédfogalmakat. Ferdinand Fried könyvén láttuk, hogy ez az elemző művészet mint hántotta ki öröklött fogalmainkból a mai gazdasági helyzet valódi értelmét. A folyóirat másik főembere, Hans Zehrer elvontabb, a tényekkel szemben tehetetlenebb ember s filozófiai igényei ellenére is kevésbé247mély, de a német politika elemzésében nagyjából azt a munkát végezte el, amelyet Fried Zehrer a világgazdaság állapotrajzában.

Nem fitymálhatjuk le tehát sem a vállalkozást, sem az eszközeit. Hol botlott el mégis a Die Tat? Épp egyoldalúságában. Ezek az írók azt hitték, hogyha a gazdasági élet inog, akkor elsősorban a gazdasági életet kell tanulmányozni. Válság volt és ők felcsaptak a válság szakembereinek. A szellemi élet azonban nem tűr lokalizálást. Ha a válság szakembere akarok lenni, nem tudom, hol kezdjem: Kruppék vagyoni viszonyainál vagy Theokritosz idilljeinél. Az agy nem mozaikkockákból áll, mint régen hitték. Összefüggő hullámterület az elme, melyben minden gondolat az egészet mozdítja meg s az autarkiáról szóló ítéletemben a mitológia istenei is részt vesznek, amennyiben tudok róluk. A műveltség egy csomó haszontalan tudás, amely megvéd tőle, hogy hasznos tudásunk elsekélyesedjék. Ha valakinek, a társadalom szakemberének csak negyedannyit szabad azzal foglalkoznia, ami a szakja, mint azzal, amihez semmi köze. Akinek nincs ideje arra figyelni, ami messze van tőle, azt se látja, ami előtte van. Curtius szociologizmusnak nevezi a mai ifjúságnak ezt az egyoldalú figyelmét s a szociologizmus kárhoztatásánál kezdődik az ő igazsága.

A Die Tatot az egyoldalú szociológiai érdeklődés mindig közelebb nyomja a napok tényeihez, úgyhogy a lap utolsó számai már nem is mások, mint a politikai és gazdasági élet időjárás-jelentései. Elfelejtik, honnét jöttek, mi az, ami a hátuk mögött van s az előttük lévő egyre kevesebb és zavarosabb lesz. Jellemző, hogy jártak Hitlerrel. A hitlerizmus hatalmas morzsolási folyamat, melyben a Hohenzollern-idő elszegényedett kispolgársága áramlik át, mint infusoriák katódtól az anódhoz, a nemzeti eszmétől a szociálishoz. Hitler azokat választotta le a régi rendből, akikhez a szocializmus nem férhetett hozzá. Mihelyt a hangsúlyváltás végbement s a hitleristák észreveszik, hol vannak s mit akarnak, a hitlerizmus emberanyaga más mozgalmakba ömlik át. A Die Tat írói ezt látták is, s látszólag ezt a másik mozgalmat készítették elő. De gyenge volt a filozófiai alapjuk s engedményeket tettek. Már kezdetben összecserélték a nemzetit a helyivel. A fasiszták fajnemesítésről, ultranémetségről ábrándoztak, a Die Tat a helyi szellem és a helyi viszonyok figyelembevételét, a német minőség felszabadítását követelte. De mindketten a nemzeti szót használták, s ahogy Hitler görbéje emelkedett, úgy szívódott ki a Die Tat gyenge filozófiafedezékéből. Most, hogy Hitler inog*5, meglehetős tanácstalanul néznek egymásra. Nem voltak hitleristák, s mégis minden elemző tudományuk 248ellenére delejtű nélkül lebegnek. A földrajz tudósaiból időjárás-jelentőkké váltak, s az időjárás nem követi a jelentésüket.

Curtius kitart tegnapi szokásai mellett, s azt hiszi, az „örök”-öt védi, Die Tat a pillanathoz tapad, s a politikai hullámzás játékszere lesz. A szellemi tehetetlenség két mai faja ez. Két intellektuel, sorsuk nemcsak Németországnak, nekünk is tanulság.

3.
Egy árnyék Ortega mögött

Az újabb spanyol irodalom emlékeztet a magyarra. Emlékeztetnek a viszonyok, amelyek közt támadt, s emlékeztet a szerep, amelyet betölt. A francia író művelt földön termeli növényeit, s nincs másra gondja, csak a gazdálkodásra. A spanyol, mint a magyar, földet tör, magot hozat, a talaj természetét kémleli, kereskedik és fogyasztót toboroz. Van gazdag klasszikus irodalma, amelynek mostohább éghajlati viszonyok között magja szakadt, s vannak európai törekvései, melyekkel szemben az egész Spanyolország egyetlen ugar. Az újabb spanyol írók 1898 óta (a Nyugatnál is nyugatabbra) olyasformán nyugatosak, mint mi 1908 óta. Európai szempontokkal fedezik föl s az európai műveltség injekcióival élesztgetik Spanyolországot. Az első kezembe került spanyol könyvön megéreztem ezt a helyi és erkölcsi rokonságot, s egyetlen európai irodalomban sem honosodtam meg olyan könnyen, mint a spanyolban.

Ez még Alfonz király idejében történt. A forradalom óta nemigen jutottam spanyol könyvhöz, csak Ortega néhány írása került a kezembe. Föltűnt, hogy mennyire megváltozott ennek a játszva tanító gondolkozónak a hangja. Ő, aki az európai élet és műveltség távoli tünetei közt oly biztosan dobálta a szálat, míg egymást kereszteződve egyetlen ábrába csomóztak, most rángatja a fonalat, fejt és toldoz, szókratészi fölényét a közvetlen veszély szorongása reszketteti meg. Mint a mozidrámák távírásza mögött egy sapka s egy revolvercső árnyéka a falon, úgy emelkedik föl e fölényes filozófus mögött egy árnyék. Morse-gépét nem hagyja ott, de mellé-melléüt, s homlokát elönti a verejték.

A minap az árnyékot is megismertem. Elolvastam César Falcón könyvét a spanyol forradalomról (Crítica de la Revolution española), s megértettem Ortega homlokán a verítékcseppeket. César Falcón könyve majdnem háromszáz oldal, de amit mond, két íven elfért volna. Bőbeszédű író, s szótára a nemzetközi nevelés és spanyol szülőföld hátrányait egyesíti, elvont és dörgedelmes. Fölényes ő is, de fölénye azoké, akiket dogmáik minden érv ellen megvédenek. A spanyol for249radalomról ír, s egyetlen arcél sem villan fel könyvében. A nép nevében beszél, és spanyol népe olyan vérszegény, egynemű tömeg, mintha most bukta volna föl egy penészes bánya mélye. Semmi konkrét szín, csak a szociológia durva segédfogalmai kattognak, mint a gépfegyverek, s egy-egy fellebbezhetetlen, nagy szó pukkanásától tartozunk zsigereinkben megremegni. Írónak, gondolkozónak durva; egy a hiba, hogy a főkérdésekben mégis igaza van. Minden ember halandó, Péter ember, tehát Péter is halandó: César Falcón igazságai ilyenek. De ez épp elég ahhoz, hogy Péter hördüléseit és rugódozásait a haláltusa alatt nevetségessé tegyék.

César Falcón háromszáz oldalon két dolgot mond: 1. A spanyol forradalom nem volt igazi forradalom. 2. Ahhoz eléggé forradalom volt, hogy az igazi forradalomnak ne állhasson többé ellen.

Spanyolországnak – mondja César Falcón – a nyugati népekétől elütő törzsi kormányzata van. A falu nyakán ül a nemzetségfő, a hatalomnak egy bizalmija, a nemzetségfők nyakán ül egy törzsfő, így föl a legfőbb törzsfőig, a királyig. Ezt a rendet nevezi Falcón a caciquéről (törzsfő) caciquismónak. Ahogy az élet többirányú lett, több caciquismóra lett szükség egymás mellett. A rendszer, a háromszáz éves spanyol kormánybölcsesség remeke alkalmazkodott az időhöz, s lehetővé tette, hogy a király hangulatos alkotmányokat adjon az országnak. A választásokat a caciquismo intézte, s a parlament csak cifra gipszciráda volt a valódi rend épületén.

Önálló polgárság Spanyolországban nem volt. A nagyipar a feudalizmus kegyelméből élt. Egy megvont kedvezmény a legnagyobb iparvállalatot is összeroppanthatta, s egy királyi rendelet gyárkéményeket húzott föl. A tőkés nem szeret függeni, ha mégis függenie kell, gyűlöli azt, aki előtt megalázkodik. A beidomított tőkés rend csöpögött a királyhűségtől, de a marokkói kudarc idején alattomban ő tüzelte a közvéleményt, s ő idézte fel Primo de Rivera egyeduralmát. Támogatta az egyeduralmat, s leste az alkalmat, amikor Alfonzzal elbánhat.

A kapitalizmusnál jóval ártalmatlanabb ellenfelei voltak a királyságnak a forradalmárok. A polgári pártok sok kapkodó csoportra forgácsolódtak, a szocialisták gyengék voltak s a diktatúrával is megegyeztek. Gyengítette a forradalmárok erejét, hogy a köztársasági pártok Primo de Rivera bukása után szövetséget kötöttek, s egységükre, mint fétisre, vigyáztak. A közös frontban a langyosabb pártok közömbösítették a tüzesebbeket, a forradalom vezetői elszakadtak a nép követeléseitől, ankétokon tervezgették a forradalmat, s ha a „rend emberei” közül egy-egy (Zamora, Maura) hozzájuk csatlakozott, boldogságukban vezérszerepet juttattak neki.

1930 decemberében a kormány a hadsereg egy részének a felkelését 250játszva leverte, de kivégeztetett két katonatisztet, akik közül egyik a forradalmárok parlamenterje volt. Ezzel magára zúdította a spanyol lovagiasságot, melyet századokon át a maga céljai érdekében ápolt. A forradalom vezérei börtönbe kerültek, s börtönük jobban lázított, mint ők maguk, ha szabadon jártak volna. A kormány az utolsó órájukat élő kormányok vakságával pont ekkor fordult a közvéleményhez, alkotmányos többséget akart összekovácsolni, s 1931 márciusára kiírta a választásokat.

A király és kormánya a caciquismóban bíztak. Ez azonban a kapitalisták jeladására elpártolt Alfonztól s felajánlkozott a forradalmároknak. Ez volt a spanyol forradalom. A régi törzsi kormányzat a forradalmároké lett, vagy ha úgy tetszik, a forradalmárok lettek a régi törzsi kormányzaté. Az évszázados szervezet erősebb volt, mint királyság és forradalom, s a köztársaságiak, akik nagy népi reformokról ábrándoztak, belenyugodtak, hogy a feudalista Spanyolországból a törzsi kormányzat segélyével kapitalista Spanyolországot csináljanak.

César Falcón beállításából le kell számítani a célzatos gúnyt és az elvont szótár önkéntelen szélhámosságát. Megmarad a tény, hogy amikor a kapitalizmus az egész világon haláltusát vív, egy satnya, kis tőkés csoport nem építhet fel angol vagy francia mintára életképes polgári államot. Ha el is pusztítja a főnemességet és az egyházat, nem tarthatja gépfegyverrel féken a rohamosan szervezkedő munkásokat. Olyan országban, ahol nincs történelmi polgárság, nem lehet polgári forradalmat csinálni, Alfonz király és a népfelkelése közt minden kormány átmeneti.

Hogy látja Falcón a jövőt? Az utolsó fejezetig azt hittem, hogy egy kommunista könyvét olvasom. Falcón azonban több, mint kommunista (egy helyen meddőnek nevezi a kommunisták messianizmusát), ő törik-szakad forradalmár, aki azt tartja, hogy a forradalom elemi erő, amelyet nem lehet előírásokkal megnyargalni. A spanyol népnek van három-négy ősi követelése. Meg akarja kapni a földet; meg akarja szüntetni a központi kormányzatot (föderalizmus) s ki akar szabadulni az angolok kezéből. Ezt el is éri, akármennyi vérbe kerül. A pusztítás munkáját el kell végezni; idő és kényszerűség majd kialakítják az új intézményeket.

Vaskos agy, de van benne valami az árvizek logikájából. Mi ennek az árvíznek a szegény egyetemi professzor? Kiöntött, ide-oda futkosó patkány. César Falcón magasztalja az angolszász imperializmust, csodálja munkáját, de nincs az a megvetés, amelyet kevésnek tartana az intellektuelekkel szemben, akik a „kultúrát szembeállítgatják a civilizációval, a mechanizmust a szellemmel”. Ortega neve elő sem fordul a könyvben; Európának egyik legnagyobb gondolkozója egy 251nyálkás gyűjtőnévbe vész. Az ember kisebbíteni iparkodik, ami nincs meg benne; érthető, hogy Falcón a szellem emberét tartja a legutolsó emberfajtának.

Más kérdés, hogy vélekedik az intellektuel őróla? Az árvíz elviszi az épületet és meghozza az iszapot. Mit ér itt gondolkodni. A spanyol irodalom a hősiesség kis szigete volt. Viszonyaikkal vívódó írók küzdtek itt egy különb Spanyolországért s egy különb Európáért. Polgár? Kapitalista? Ortega a 19. századi kapitalizmus legfélelmesebb bírálója. A kortárs tudomány és kortárs művészet jeleiből leste az új, 20. századi élet dobbanását. Új eszméket, új örömöt, új keretet keresett az új élethez. De itt az árvíz, s mindez talán csak egy finom elme fércműve volt?

Minden rémlátás jogos, amíg rólunk van szó, akik egyszer élünk. De ha a gondolatok sorsát nézem, optimista vagyok. Nem volt olyan életrevaló gondolat, amelyért az idő bosszút ne állt volna. E cikk írása közben került a kezembe Ilja Ehrenburg közleménye az orosz ifjúságról: naplók, vallomások, vélemények. Ha ez az anyag nem ravasz ember hamisítása, aki sokat ült párizsi kávéházakban, s tudja, mivel kell puhítani a francia értelmiséget, úgy minden optimizmust igazol. Tizenöt éves az orosz forradalom, s a szakemberek már kultúremberek szeretnének lenni. A szociális munkára befogott fiatalok Görögországról szeretnének hallani, amelyről sose hallottak. Hogy habzsolná ez az ifjúság Ortega tanulmányait. Az emberi természet elbír egy kis kibillenést. Üt az órája a forradalmárnak és üt a gondolkozónak. A fő, hogy ne áruljuk el azt, amiben hiszünk. Aki ölni született, öljön; de aki gondolkozónak született: nézzen a dolgok szemébe és tanúskodjék.

1933
252
Négy tanulmány 1936-ból
1.
A Glastonbury romance és a 20. századi regény

Még hozzám is eljutott a nesze annak a szerzőverésnek, melyre Szerb Antal legújabb könyve adott alkalmat. Pedig a Hétköznapok és csodák nem érdemtelen könyv; szerzője műértő, van szeme, füle, szaglása az alkotáshoz, s még így, kissé nyeglén is közelebb jár az igazsághoz, mint bírálói legtöbbje járna, ha hasonló feladatra egyáltalán vállalkozhatna.

Már csak a könyv alapgondolata is megérdemli, hogy megforgassuk. Eposz és regény, Szerb Antal szerint sajátságos történelmi viszonyban állnak: egy időben kizárják egymást. Az eposz, szerinte, annak a kultúrfoknak az elbeszélő műve, amelyen még hisznek a csodában; a regény azé, amelyen többé nem hisznek, de szeretnének hinni. A regényolvasó esze nem tűri, hogy őt egyenes, ordító csodákkal tartsák. De hálás, ha a tapintható valóság színe alatt valami csodaként felizgatót lopnak belé. A Hétköznapok és csodák: realitásnak és irrealitásnak társulása a regényben. Az ember pszichoanalizáltatja magát, de a pszichoanalitikustól azt várja, hogy ördögöt űzzön belőle. A 19. századot annyira lenyűgözte a tudomány, hogy a regényben is csak a valóságot akarta megörökíteni: a hétköznapok jegyzője szégyellte, rejtegette a csodát. Az új regényre Szerb szerint az a jellemző, hogy a valóságot megint csak dobbantó dobogónak tekinti, melyről a csoda elugorhat.

Ez az elmélet így nem túlságosan mély, de tenyerében az igazság kulcsa. Szerb beállításában a regény olyanféle, mint a polgári eszményfeleség: nappal kitűnő gazdasszony, éjjel ötletes szerető. Attól félek, hogy elmélete teljesen csak azokat a műveket fedi, melyekben a feleség egy séta közben a mezőn hirtelen rókává változik, a férj hazaviszi s úgy becézi, mint addig az asszonyát. Ilyen is terem ma s a legnagyobbak is rokonai egy kicsit, körülbelül olyanformán, mint Szerb Antal elmélete az igazságnak. Az új regényben kétségkívül ott nyugtalankodik az a kettősség, amelyről Szerb Antal szól. A regény vemhes ma valamivel, ami már nem regény. Miután a líra kivételével a nagy kultúrák minden műfaját befalta, mintha újra meg készülne szülni őket. Alaktalanságában új alak vívódik, a regényíróban a költő. Költő ma kizárólag a lírikus. De: Szophoklész, Arisztophanész, Homérosz, a fabliau-k írói nem voltak lírikusok. Hova lettek ilyenféle költők, mint ők? Egyszerűen nincs a számukra hely. A lírikus még csak megél a 253maga keserűségében is; lángja alatt szíve a borszeszlámpa. A drámaíróban, epikusban, meseköltőben azonban mindig egy társadalom olaja vet lobot. Szophoklésznek sokkal több Athén kellett, mint Baudelaire-nek Párizs. Nem a csodán múlik az eposz sem, legföllebb a kultúra csodáján! Az eposz ott van a fában, felhőben, folyóban és ott van a kivételes szívben. Egy szívem szerint való forradalom után annyi csoda sem maradna a földön, mint ma van, s a tragédia és az eposz mégis megjelenne, teret kapna. A 20. századi regényben ezek a bábájukat váró tragédiák, burleszkek, eposzok, fabliau-k végzik magzatmozgásukat. Proust két kedvenc olvasmánya, a művében újjáköltött két mű: Saint-Simon emlékiratai és az Ezeregyéjszaka. Az Orlando: az angol történelem kis tükre s költemény egy lélek geneziséről. Joyce nagy regénye fölött Ulysses az eposzhős neve: a legcsattanóbb regényprogram.

Az elmúlt hetekben olyan regényt olvastam, amely mindazt, amit a regényről gondoltam, álmodtam, újra az agyamra szalajtotta: Powys A Glastonbury romance-át. Ezzel a regénnyel Szerb Antal is foglalkozik, s szerzőjét a 20. századi regényírás legtovább merészkedett élharcosaként ünnepli. Jellemzéséből nem látom eléggé, azért-e, mert meggyőződött, vagy azért, mert meggyőzték róla. Bizonyos értelemben igaza van. Proust je például mindenképp nagyobb regény; de sokkal egyetlenebb annál, semhogy műfaji fejtegetéseket lehetne hozzáfűzni. A Glastonbury romance azonban elsősorban épp ez: az új regényműfaj, ahogy a szerző azt elgondolta s egy konkrét regényben megvalósította. Nem ismerek még egy munkát, amelyen azt, hogy többé mi nem, már mi s még mindig mi nem a regény, kényelmesebben és szemléltetőbben lehetne bemutatni.

Glastonbury Anglia nyugati partvidékén: a bristoli öböltől délre, Sommerset tartományban fekszik. Ezt a tartományt az angolszász hódítók elég későn, a 8. század elején ragadták el a nyugatra szorult kelta bennszülöttektől, s a mélyen fekvő vízár járta völgy, melyből a Tor-hegy mint sziget nyúlik föl, továbbra is gyűjtőmedencéje maradt a bennszülött nép költő és mágus ösztönének. Amikor a hódító Ine wessexi király 710-ben a Tor-hegy tövén megalapítja a Glastonbury apátságot, már egy régi, „nem kéz építette” kegyhelyet talált ott, melybe ír zarándokokat is terelt egyházuk hagyománya. S a germán Glastonbury kútfoglalatjából továbbra is az ősi Inysvitrain mesével és magnetizmussal tele forrása önti el időnként Angliát, mint ahogy a brit szenthelynek is tisztes ősei vannak itt, az ötezer év előtti tóváros lakójáig. A Glastonbury apátság tövén szerette meg Dunstan, a dán hódítás előtti kor nagy egyházi államférfia a pogány költészetet és zenét; ez a szülőföld vonta a boszorkányság vádját az udvarnál e 254nőbűvölő művész-apátra, akinek a jelenlétében érintetlenül is megszólalt s dalolt a falra akasztott hárfa. A13. század elején erről a vidékről támad föl megint, legalább a költészetben, a breton reváns-vágy századokat bujdosó hőse, Arthur király, Geoffroy of Monmouth mesés Brit történetében; a képződő mondák vonzásával ragadva magához Tristan és Gawayne, majd Lancelot mondáját s a bűvész Merlin jóval ősibb történetét, végül magát a világi költészet egyházi ellenszeréül költött Grált is, melynek láthatatlan edényében most már Arthur király tizenkét lovagja kergeti földön, tengeren Krisztus vérét, a tisztaszívűeknek megmutatkozót. Arthur király sírját a közhit már akkor Glastonburybe helyezte. Itt volt köldöke e kelta mágneses térnek, ide zarándokolt, mint egy ellen-Rómához II. Henrik király: Becket Tamás ellenfele. Powys is ebbe a völgybe rakta regényét. Szándékosan választott olyan helyet, ahol az újabb protestáns-kapitalista rétegek alatt még ott a középkor; a középkor alatt ott a brit mondavilág s azon túl a barlanglakókig visszanyúló őstörténet. Glastonbury: a legteljesebb múltú folt Angliában. Nemcsak mert minden rétege megvan, hanem mert itt minden réteg jelen még.

E mélytörténeti alap tesz lehetővé három egészen különböző kísérletet ebben a teljességre törekvő óriás regényben. Geard, a volt utcai prédikátor, akiből egy mesés örökség s egy összeesküvés polgármestert csinált, nyugat új vallását akarja itt megteremteni. Egy világgá dobolt „passió”-val búcsújáróhellyé teszi Glastonburyt; a rákos asszony meggyógyításával hitelt szerez a völgyben rejtező delejnek, túlvilágnak s mágus lényével és zavart tanításaival kinyilatkoztatója lesz a kelta, Krisztus-vér vallásnak. Philip Crow, a gyáros, gyűlöli ezt a visszaidézett középkort. Ő, a norfolki dán-vér, az alumíniumot akarja kihasználni; hidat, országutat épít, festéket gyárt, repül; vállalkozik. Glastonbury az ő kapitalista álmaiban: a kereskedelem útjain egész Európára szétsugárzó ipartelep. De munkásai közt ott bujtogat Vörös Robinson, a nyers izgató s Dawe Spear, a finom, elméleti kommunista. Ők Glastonburyből kommünt akarnak csinálni. A furcsa magántulajdon-viszonyok és az új polgármester segítségükre vannak. A város ipari területeinek, üzleteinek nagy része egy földesúré, aki szeszélyből, bosszúból bérbeadja nekik; a polgármester pedig egyszerre magnetikus szörnyeteg és visszatért Arthur király, mint a leszorult bennszülött nép hőse: barátja, sőt feje lesz a kommünnek, anélkül hogy sokat törődne vele. E három kísérlettel szemben a valóságos, védekező Anglia: Mat Dekker, az egyházi férfi, akit Powys „a nap ellenségének” tesz meg. Ő a nehéz angol fizikum: az ösztöngyilkos puritanizmus; a természetbarát természettagadás. A regény főalakjai mint támogatók vagy nehézkedési nyomatékok e három kísérlet körül, il255letőleg a Dekker-övben helyezkednek el. Csoportjaikat, mint kötőszövetet, cselédek, aggok, gyerekek, nyomorultak futják körül, az élet beágyazó alapanyagaként.

E társadalmi teljességen belül Powys erotikus teljességre is törekszik. Könyve a férfit asszonyhoz, sőt embert emberhez fűző szerelmi kapcsolatok nagy gyűjteménytára. Szerelmi panoptikumából négy főcsoport válik ki. Egyiknek a gócában Nelly Zoyland gyönyörű nősténymelle áll. E körül helyezkednek el férje, a rabelais-i egészségű és durvaságú hím; a homályos ösztönéletében a szentségre készülődő Dekker-fiú, akit éppen nagy szerelmi győzelme taszít az önmegtagadás útjára; végül hátul a sötétben a kenetessége mögött kikoplalt étvágyával küzdő Dekker-apa, fiának erkölcscsősze és be nem vallott vetélytársa. Nelly Zoyland tulajdonképp férjének a párja; ép asszonyteste végül minden fuzsitja ellenére is odaszívódik a nyers lordfattyú éhsége alá; de közben a megvilágosító gyönyör szerepét is eljátssza Szent Samu életében (ahogy a nyomortanyákra kiköltöző Dekker-fiút proletár társai gúnyolják) s míg férjétől elváltan, Sam gyermekével, kedvesétől érintetlenül az öreg pap házában él, a merev anglikán vonalak mögött is leleplezi az élethazugságot és a nyomorúságot. A második csoport középpontja: Perszephoné, ez az Artemis-szabású nő; sűrű szerelmeiben örök menekülésben a szerelem elől. Férje az érzékeny lelkiismeret: Dave Spear, a kommunista. Szeretője a férfiönzés: Philip Crow, a kapitalista. Második szeretője: a férfiétvágy, az özvegyen hagyott Zoyland. Perverzitásba átjátszó örök szüzességének párja: egy Angela nevű lány. Utolsó útja a regényben: a szerelmeit temető Oroszország. A harmadik csoport: két unokatestvér, a Crow-család két szegény tagja, John, a polgármester farsangjának cinikus rendezője és Mary, egy öreg hölgy mellett fizetett cseléd és imádott barátnő. Unokatestvérek, de testvérek is lehetnének. Azoknak az egynemű lényeknek a szerelmét írja meg bennük Powys, akik a szerelemben is magukat keresik. A régi germán balladák hideg ösztöne vergődik bennük s azon túl is ősi mítoszok testvérszerelme. Nemcsak hajlamaikban hasonlítanak; nemükben is. John és Mary nem férfi és nő; mind a ketten fiúk. Kimondatlan vérfertőzés és törvényesíthető homoszexualitás fűzi őket össze. Az utóbbi ösztönéletük másodszólamában is ott lappang. Azon az estén, amikor Mary az urához költözik, barátnőjéből eszeveszett kétségbeeséssel tör ki a szerelemféltés; John pedig maga se tudja biztosan, hogy első erotikus élménye, egy gyermekkori birkózás a csónakban, Maryre vonatkozik-e, amint az emlékezetében megmaradt, vagy legjobb barátjára, Barterre, amint az Mary féltékeny rémületére feldereng előtte. A leghátrább e perverzitás rezgéskörével körülvett csoportok közt: Evansé áll, az antikváriusé. 256Ő (akinek kedvenc könyve Arthur halála, a pincében őrzött titkos olvasmánya a Megbocsáthatatlan bűn, s életműve: Merlin életrajza) a megromlott kelta vér. Ördögök és angyalok harcának állandó színtere a lelke. Szadista, akinek egyszer agyon kell ütnie valakit; mazochista, aki a Geard passiójában, Krisztus szerepében, úgy feszítteti ki magát, hogy valóban élet-halál határáról kiáltja eszméletét veszítve az Eloi! Eloi!-t. Őmellette Geard idősebb lánya, Cordélia áll: a részvét-szerelem s Finn Toller, az eszelős gyilkosjelölt. Evans, már mint Cordélia férje, a féltékeny eszelős kezébe szuggerálja a vasrudat, mellyel neki kellene ölni, s miután imbecillitás és véletlen Tom Barter fejét szétloccsantotta, megnézi a szétloccsant fejet, megtörli a véres szerszámot, hányni kezd, órák alatt megőszül, s egy végleges bűntudatban megnyugodtan, mint tehetetlen vénember él tovább felesége oldalán. E négy csoport azonban még távolról sem a teljes panoptikum: körülöttük és köztük nyílt és burkolt szerelmek hemzsegnek; szerelmek a szó legszorosabb s legtágabb értelmében: Robinson házasságától, Barter cseléd kalandjain, kamasz fiúk homoszexuális szövetségén át Geard flegmatikus vonzalmáig kisebb villanymacska leányához. Ebben a regényben nincs határ szerelmesek és ismerősök közt. Powys bűvös völgyében a szerelem minden emberi viszonyban ott setteng, bár a „kimondott” szerelmi viszonyokból is mindig hiányzik egy kicsit.

Teljes társadalom és teljes lélektan tehát. De ez a teljesség mégsem a 19. századi regényóriásoké: a Comédie humaine-é, Háború és békéé vagy Rougon-Macquart-é. Azok mégis csak egy családot, osztályt, népet mutattak be, szétszedve elébb, majd a regény falai közt megint összerakva. Az alakok az élethűség gondos szövete alatt hordták szimbolikus jelentőségüket; az általános érvény rejtett bordázata volt az egyszeri esetnek. Powysnál nem így van. Az ő alakjai furcsa körben állnak egymás mellett. Ha belülről, Glastonbury utcáiról nézem kifaragott vonásaikat, egy régifajta társadalmi regény szereplői, ha kívülről (a regényben gyakran emlegetett Ősok vagy a nap felől például) nyitva hagyott hátukat s mögötte az óriás árnyékot: egy mitológia istenei. Aki Glastonburyben egyházi férfiú, az a mítoszban a nap ellensége. Aki Glastonburyben polgármester, az a mítoszban egy delejességével birkózó istenszörny. Aki Glastonburyben beteg régiségkereskedő, az a mítoszban: kétlényű, magát marcangoló Kain-Ábel állat. Nelly melle a társadalmi regényben botrányforrás. Nelly melle az eposzban egy keleti Aphrodité, férfiakat, mint csecsemőket magára szívó melle. A Perszephonék, Holy Samek, Philip Crow-ok hol mint frigid nők, vallási háborodottak, rideg gyárosok állnak elénk, hol mint futó Dianák, angolszász Romualdok, vagy a vállalkozás 257szellemei. Powys egész regényírói módszere ezt a kétféleséget szolgálja. Nem annyira a feltűnő külsőségekkel, inkább az alakjai körül felejtett magánnyal. Igaz, hogy az Ősok és az isten-nap állandóan beleszólnak vagy legalább belevibrálnak a kisvárosi történetbe. Nemcsak Holy Sam látja meg a Grált, de a cinikus John is Arthur kardját. Maguk az események is túlnövik a realitást. A régi regényben mindig olyasmi történik, ami megtörténhetett. A valóságos Glastonburyben azonban nem alapítottak sem új vallást, sem kommünt. A valóságos Glastonburyt nem öntötte el e regényvég jelképes árvize, mondhatnám özönvize. A földrajz és történelem Glastonburyje egy irreális Glastonburyt dob föl itt magából; maga a város is kétlényű, mint lakói. Ezek a fogások azonban mind csak teret csinálnak a mitológiai fölnagyítás számára. Maga a polgár-félisten kettősség az alakábrázolásban csírázik. Powys fedezte fel a magány csodálatos perspektívateremtő erejét. A magány messze tolja az embert az embertől, s ezzel helyet csinál köztük. Amikor mégis kinyúlnak egymás felé: mozdulatuk e magánnyal kitágított lélektani térben megnő. A magukban emésztődő szörnyek mitológiai jelenetekben ölelkeznek. Paradoxonnak látszik: Powys épp azért ábrázolhatja olyan nagyszerűen az emberi kapcsolatokat, mert hősei sokat ténferegnek magukra hagyatva. Magányában lesz mindenik különálló élet, egy magára utalt világerő szimbóluma, s amikor távoli társa felé hajol, mintha nem is ember fonódna emberbe, hanem e világerők viszonya óriás képletekbe. Nem magányosak-e a görög istenek is? Jupiter, Athéné, Herkules: nem leng-e ott mindeniken a magával elfoglalt, magának elég világverő elhagyatottsága, mely az eposz isteneiről a görög tragédia hőseire is átszállt? S nem ez az elhagyatottság teszi-e képessé őket, hogy minden kozmikus viszonylatot megörökítsenek? Powys sötétebb és mágiásabb istenhősei a polgárarcok mögött ebben reájuk emlékeztetnek. Nemcsak eposz vajúdik ebben a regényben, hanem a görög értelemben vett mítosz is: a valóság istenekben elbeszélve.

Míg Proust módszere (az emlékezés élettana mint regényszerkezet) éppoly egyszer alkalmazható, mint a dantei Színjátéké, a Glastonbury romance módszere kultúrvívmány; mint a chartres-i katedrális építkezése. Más építészek a maguk katedrálisát másképp építik, de az elv fennmarad s alakulásaiban is tovább virágzik. Be kell vallanom, hogy nekem az adott esetben az elv sokkal jobban tetszik, mint maga a székesegyház. Az első oldalak után, amikor ezt az új s mégsem váratlan elvet a regényben felismertem, azt hittem, ez a könyv lesz legfelszabadítóbb olvasmányom. Valójában egyike volt a leggyötrőbbeknek. Ez a gyötrelem részben a mesterségé, részben a léleké volt. Powys alakjai verejtékező apától születtek. Egy irányban minden nagyságuk ellenére 258is gyengék: intellektussal nemzették őket. Ha valaki, én szeretem az észt; egy helyen nem szeretem, ahol embert csinálnak. Hogy keletkeznek a Powys-alakok? Erőgócokból. A regény terében erőcsomópontok jelennek meg: a kapitalista, a kommunista, a szadista s lassan maguk köré szívják a megfelelő emberi vonásokat. E vonások rendeződésében az ember elég gyakran ismer könyvhatásokra: John Bartert nyomta le a csónakba s mint felnőtt úgy emlékszik, hogy Maryt. Agyunkban Freud neve ugrik ki. Evans és a vasrúd készülődéseiben: a Dosztojevszkijé. Sehol sem dől el olyan biztosan, ki művész és ki intellektuel, mint amikor istent kell teremteni. A művész egy erős emberemlékből, emberlátványból indul el s abból fejti ki esetleges vonások fölött az örököt. Az intellektuel egy ideára szerel idegrendszert, az idegrendszerre ágyaz rá húst, életet. E sokféle szerelésben azonban valami mindig lötyög: a tudomány nem varázsolhatja embereire a látomás folytonos bőrét. Powys nagy művész az árnyalatokban. Egy-egy olyan részlet, mint a szeretkező Zoyland és a szüzességét őrző cseléd jelenete a holdas éjszakában, látomásnak is felejthetetlen. De a nagy helyzetekből s a nagy alakok belsejéből igen gyakran kikattog az elgondolt mechanizmus. Annál furcsább ez, mert az intellektualitás itt okkult erőkkel tartja a szövetséget. Az író hol az életen innen merít, hol túl rajta. Vajon természetellenes-e ez? Nem voltak-e a bűvészek mindig feltalálók is s az ideákba veszők egy kicsit bűvészek? Merlin bizonyára szívesebben delejezett volna életre egy gépgyermeket, mint hogy egy anyaszültnek legyen apja. Platón is szívesebben hálatta volna ideákkal az asszonyokat, mint férfiakkal.

A másik dolog, ami Powysban gyötört, maga Powys. Ő az az ember, akinek az istene egyszerre a legfőbb jó s legfőbb gonosz. Amit másképp úgy is mondhatunk: világa értelmetlen. Egy egész mitológiát vetett ki s abban mindenki értelmetlen. Az emberi értelmetlenség változatai botorkálnak előttünk; a világ-értelmetlenség homályában. Micsoda elgyötört és rettenetes figura ez a Dekker-fiú például, akinek a Grál megjelenik. Milyen gyönyörökből zavarja fel őt a Grál; Nelly és a fia közt ülhetne s egy nyolcvanéves, szorulásos aggastyán végbele körül űz egy éjjeli edény után kiáltó irgalmasságot. Minden ember egy láthatatlan alagútban törtet, s az alagút végén egyszerre csak szemben áll vele a fal. Hogy hajszolja őket Powys s milyen biztosan ismeri ezt a falat? Az egész regénynek talán két rokonszenves alakja van: Zoyland, a homo rabelaisianaeus és Dawe Spear, az elméleti kommunista. A tiszta étvágy és a tiszta részvét. Zoyland: elveszett paradicsomunk: az állati test, Spear az emberiséggel meggyötört lelkiismeret. De egyikük sem igazi főalak. A két határán állnak a powysi világnak, a po259koltölcsérszerű Glastonburynek, melynek alján a nagy delej, babona, humbug angyal ül: Geard, a polgármester.

Mi minden még az ember azonkívül, ami ebben a regényben. Milyen egyoldalú e Glastonbury-mítosz s mennyire más mítoszokkal vemhes lelkünk s a regény!

2.
Fatalizmus vagy veszélytudat?

A Magyarság és Európa bírálói közül többen is leírták Spengler nevét. Egyesek azt hányták szememre, hogy én nem írtam le. A Magyarság és Európa alapgondolata szerintük Spengler-átvétel. E Spengler-gyanú nem is az érzékenységemet birizgálta, hanem a kíváncsiságomat. Spengler nagy műve tudniillik még gyerekkoromban jelent meg s engem mindmáig elkerült. Újabb munkája: a Jahre der Entscheidung, mellyel a Tanúban hosszasan vitatkoztam, úgy éreztem, fölment az alól, hogy műveltségem e hiányát pótoljam. Ha Spengler ide jutott, gondoltam, nem lehet túlságosan fontos, honnan jutott ide. Ez az állítólagos „átvétel” azonban kíváncsivá tett.

Spengler könyvének két célja volt: egy általános és egy időszerű. Meg akarta teremteni a kultúralaktant és meg akarta jósolni a következő évszázadok történetét. A mű címe és híre az utóbbira figyelmeztetett; valójában az előbbi az értékesebb. Spenglernek a kultúrákra vonatkozó tanítását három tételbe lehet sűríteni: 1. A történelemben nincs ok és okozat, mint a természettudományban. Minden történelmi jelenség szimbólum csak; értelme nem önmagában van, hanem abban, amit kifejez; a kultúra lelkében. 2. Minden kultúrának más lelke van; ugyanazok a fogalmak (tér, szám) mást jelentenek benne; igazság, jó, szép normái csak egy kultúrán belül érvényesek. 3. A kultúrák lesznek és elmúlnak, mint a növények és az állatok. Ifjúságuk vissza nem hozható, vénségük el nem kerülhető; sorsuk, ha életkorukat analógia útján felismertük, éppúgy megjövendölhető, mint a deres haj, a ráncos szemhéj után. A három tételt összefoglalva: az igazi történettudomány: a kultúrák alaktana (pontosabban: fejlődéstana). Minden történelmi jelenség a kultúra alaki jegye; minden változás: a kultúra fejlődésmozzanata.

Nem akarok e három tétellel részletesen vitatkozni. Elmondom, mi volt a Magyarság és Európa álláspontja ugyanezekkel a kérdésekkel szemben. A kultúra nem örökölhető úgy, mint egy ház vagy egy eke. A kultúrát minden embernek, minden nemzedéknek, minden népnek újra kell megszereznie. Minél hatalmasabb erőkifejtést kíván ez a megszerzés, annál frissebb a kultúra, minél jobban hasonlít az örök260léshez, annál bágyadtabb, gépiesebb, jószágszerűbb. Ha Spengler kultúra és civilizáció szavának van értelme, a kultúra: a kultúrateremtés szaka; a civilizáció: az öröklött kultúráé. Mikor teremtődik és mikor öröklődik a kultúra? Teremtődik, ha nagyobb, eddig elzárt tömeg tör be s néz szét egy régi kultúrában (a görögök a mükéneiben, a latinok a hellénben, a germánok a latin keresztényben), s teremtődhetik, ha egy kultúrnép körül hirtelen új világhorizont tárul fel (perzsa háborúk, keresztes háborúk, reneszánsz), melyben a tájékozódás hősi kínját elölről képes kezdeni. Az új kultúra: vagy új, friss biologikum vagy új, fölmérést követelő világ. Amikor az utódok vérben és láthatárban egyaránt örökösök csak: a világ hajnalfénye nem válthatja ki többé az emberből azt a pátoszt, amely maga a kultúra. Frissen kicsikart kozmosz-képek s az új igényből született szerszámok helyett az átvett fogalmak és szerszámok kopnak tovább: maga a készség is romlik-hanyatlik. Egy-egy kultúra története: a kultúra teremtése, fényes napjai s közben és alatta a hanyatlás árnya. A kultúra (minőségben, de kiterjedésben is) megnő s aztán minden vívmányával együtt válságba kerül. Ebből a válságból csak új teremtő alkalmak ránthatják ki. Ha ilyen nincs több, a válság halálba vagy legalább tetszhalálba megy át.

Növés és válság tünetei valóban nem okolhatók meg úgy, mint a fizikában az erő nagyságával s irányával a teher pályája. Ok és okozat mindig csak akkor magyaráz meg valamit, ha két idegen rendszer hat egymásra. Az élet önmagukból fejlődő rendszereiben: épp a spontán fejlődés az oksággal csak körüljárható, de meg nem magyarázható. Mi a serdülő kor mögött az ok? Az ivarmirigy? S az ivarmirigy műkődésoka? Megint a serdülés, úgy-e? Marad a tény, hogy az emberben fölemelkedik egy hullám, kinő a szakálla s nők láttára elszorul a lélegzete. Éppilyen hozzáférhetetlenek oksággal a kultúrák növés- és válság-lökései is. Lovagok mennek a Szentföldre; vitorlásokat építenek Genovában, több a vásár a Champagne-ban, az apátságok körül jongleurök szebb költeményeket énekelnek; a pápaság tekintélye nő. Hogy függenek össze ezek a dolgok? Nem mint ok és okozat. Vagy ha igen, olyan finom szövésében az okságnak, amelyet többé nem lehet követni. Spengler szerint csak analógiával lehet követni. A növény- vagy emberélet analógiájával. A kultúra hajt, él s elagg, mint a virág. Én ezt a hasonlatot aggályosnak tartom. Aggályosabbnak, mint a tudományos hasonlatokat általában. Hiszen már a szerves fejlődés sem egészen sima kifejlődés és visszafejlődés; hanem kifejlődés és visszafejlődés a legszeszélyesebben összekeverve. Nem gyermekből leszünk felnőttek, hanem meghal bennünk a gyermek s felülkerekedik egy felnőtt; kiugrik egy tendencia, s meglódulunk egy irányban, aztán az 261egész fejlődés elakad, míg egy másik forradalom megint tovább idomít bennünket. Ilyesféle, mint láttuk, a szerkezete a kultúra fejlődésének is. Ilyesféle, de mennyire más mégis. Az analógia belebeszél valamit a történelembe, amit belőle magából nem lehet kiolvasni. A növény és az állat olyan, hogy válságain, az infantilizmus esetétől eltekintve, átküzdi magát, föl a teljes kifejlődésig s onnan zuhan vissza. A szervezetnek kész növésterve van, amelyet a faj sorsa írt elő. A kultúrákban ez a növésterv sokkal lazább, szabadabb. Nincs egy szerves dinamika, amely a kultúrát válságain egy ideig átviszi, s azután nem. Egyik kultúra elakad első válságánál; a másik – Bizánc például – a végtelenségbe nyújtja „aggkorát”. Ha az analógiához ragaszkodunk: a kultúrák története: csupa infantilizmus, pubertas praecox, gyermekkori klimaktérium és Voronoff-műtét. Akarat és alkalom a kultúrák növéstervét megváltoztathatják: a margaréta kötött marsrutával nő. A történész feladata Spengler szerint a kultúra morfológiáját jellemezni. Mi fejeződött ki tünetein át, melyik volt ifjú-, melyik öregkora, milyen korában van most, mi a várható jövője. Én nem ezt tekintem a történész feladatának. A történelem folyás, és nem lehet alakká változtatni. A történelem feladata: egy-egy kultúraalakulás szerkezetét vizsgálni. Milyen növésjelenségek törtek fel benne, min akadtak el, s hogy nőtt struktúrájukból a mi világunk törekvésrendszere. Túl kicsiny történelmi egységeket önmagukban vizsgálni nem nagyobb hiba, mint túl nagyokat egy jellemzésben összefogni. Spengler az utóbbi hibát követte el. Az okolgatás kicsinyességeitől nem úgy szabadul meg a történész, hogy óriási idő-alakokat, egész kultúrákat ír le. Részlet okolgatás és kultúra leírás közt van egy „szerkezetlátó” történetírás, mely a kifejlődésükben leírt növéslökések szerkezetét állítja vissza, s ezzel az okolgatás racionalista kicsinyességét éppúgy elkerüli, mint a kultúrmorfológusok történelemellenes torzítását. Dilthey, de a mi Szekfűnk is, különféleképp, de ezt a módszert követték. Spengler nem történelmet ír, hanem kultúraszimbólumokat alkot. Egyiptom, India, Antik, Nyugat úgy ülnek nála egymás mellett, mint egy-egy mitológiai személyiség. Éppen hogy az idő jár el felettük.

Módszerének hibái a legmeghökkentőbben ott derülnek ki, ahol a mi nyugati kultúránkra alkalmazza. Ennek az Abendland nevű kultúraszemélyiségnek ifjúkora a gótika volt, férfikora a barokk, öregsége: a rokokó; a 19. századdal pedig átfordult tetszhalál állapotába: a civilizációba. Ami következik: előre kiszámítható, s a brutális latinság civilizatórikus erejét dicsérő Imperium Romanum az előképe. Meggyőző az utolsó ezer év Európa történetének ez az interpretálása? Én azt hiszem, csakis annak, aki a spengleri analógia előítéletével lép elé. A struktúralátó történész, ha a hármas tagolást el 262is fogadja, ifjú-, férfi- és öregkor helyett három óriási növéslökést lát: s közéjük eső nagy válságokat. Az első lökés az ezredfordulótól a 13. századig tart, s középpontjában a keresztes háborúk mozgalma áll. A második a 15–16. századra esik, s fő jelenségei: reneszánsz, reformáció, Amerika felfedezése, angol Erzsébet-kor. A harmadik előkészítője a felvilágosodás, nagy tényei: francia forradalom, német idealizmus, romantika, kora kapitalizmus. Mind a háromban: új népek, új világhelyzet, új felfedezések tették lehetővé a „megfiatalodást” (mert hiszen Nagy Károly vén lombú Európája után Nagy Ottó korszaka valóságos fiatalítás), s népek felőrlődése, bezárult láthatár, elrekedt világ váltotta ki a válságot. Ha mindenáron ifjúságban és öregségben akarunk gondolkozni: mindenik növés-kornak megvolt az ifjúsága és öregkora, merném mondani a civilizációja. Mi más például a skolasztika a késő középkorban, mint öröklött jószágkultúra: civilizáció? S van korélet, amelyre a civilizáció szó jobban ráillik, mint a 18-ra, annak ellenére, hogy ez az új „lökésnek” a laboratórium-kora is? Spenglernek külön balfogása, hogy még az elméletéhez illő korszakokat sem helyesen választotta meg. Miféle életmenet az: amelynek a gótika ifjúságát jelenti? S ami a gótikánál is furcsább: Dante, ez a csodálatos korepilógus? Schiller idejét én mindenképp fiatalabb kultúrstádiumnak érzem, mint a 13. század bomlással terhes érettségét. S ha a barokk csakugyan férfikort juttat az eszünkbe, nincs-e ott közvetlen előtte: a hozzátartozó fiatalság?

De a gótika-barokk-rokokó hármas még valamit elárul: Spengler nemcsak az időbeli struktúrát, de a társadalmit sem vette kellőképp figyelembe. A Nyugat kultúráját nemesség és polgárság egymástól elég függetlenül, néha más-más országokban teremtette (Hollandia, Spanyolország); s nemesi és polgári kultúra ugyanabban az időben igen nagy korkülönbséget mutathat. Bonyolítja a dolgot, hogy a polgár fiatalság sokszor épp a túlérett nemesi formákon át tör föl: a gótika katedrálisaiban például vagy a felvilágosodás parókás forradalmáraiban. Az életkorok visszahozhatatlanok: az ember folyton vénebb; a kultúra azonban hol vénebb, hol fiatalabb, s kifiatalodásai és megvénülései nem évei számától függnek.

Egyben mégis igazat kell adnom Spenglernek: a három növés jelenségén át én is egy mindjobban kiélesedő ökonómiazavart figyeltem meg kultúrteljesség és kultúrkiterjedés közt. Európa szétfutott a világon, de a tőkéskor lelke határozottan sekélyebb, mint a Roland-éneké volt. A kultúra mintha elhasználta volna, befektette volna Isten rábízott pénzét: vannak alkotásai, de nincs mindent tápláló vallása. A három növéskor egyre inkább a méreteivel imponál s egyre kevésbé 263embereszményével és embervalóságával. Ha csak a végpontokat nézzük: VII. Gergely valóban közelebb állt az aiszkhüloszi görögséghez, s mi közelebb az Imperium Romanumhoz. A különbség a két felfogás (a kultúralaktani és a strukturális közt) akkor ugrik ki: amikor e sivárodás alapján jósolni akarunk. Spengler szerint az aláhanyatlás egy caesari civilizációba elkerülhetetlen. Egyetlen vigasza: hogy ennek a világbirodalomnak poroszokra van szüksége. Aki az európai kultúra időbeli szerkezetét ismeri, e kultúrfatalizmust nem oszthatja. Bírálóim fölhányták, hogy még spengleriánusnak sem vagyok következetes; zárókövetkeztetéseim elől megokolatlan optimizmusba csapok át. Nem vették észre, hogy erre az „átcsapás”-ra éppen az európai kultúráról alkotott képem kötelez.

Az európai kultúra: összetett. Létük egy részével összefüggésben maradt nemzeti lánykultúrákból áll. Ilyesmi a világon megelőzőleg nem volt. A görög kultúra, ha államocskákba szétosztva lüktetett is, de végre is egy nép és egy szellem nyelve volt. Európában minden nemzet kultúrája: nemzeti és európai. Azontúl, hogy a maga sorsára felel, a kultúrsugallatokban átveszi a többi nemzet sorsát is. Az ilyen többsejtű, telepes kultúrát kevésbé fenyegeti a civilizatórikus megmerevedés, mint az egysejtűeket. Egyetlen teremtő nemzet is átsegítheti válságain. Az európai történet nem is más, mint teremtő állapotba jutott nemzetek sorozatos belépése az európai kultúrfolyamatba. Mindig más nép volt a szív, mely az egészet vérrel eltartotta, mindig más népben égett az egészért a tudat. Az európai kultúrának már ez az egyetlen szerkezeti sajátsága is lehetetlenné teszi, hogy más, akár magas (Spengler), akár primitív (Frobenius) kultúrák sorsáról következtessünk az övére. Elmondta-e már a maga szavát Európában a gyermekkorából most feltörő szlávság? Nem nyerik-e vissza, európai világunkba kapcsolódván, kultúrateremtő erejüket a színesek? Spengler álláspontjában van valami fonák: azon panaszkodik, hogy nincsenek barbárok, s amikor jelentkeznek, húzódik, mint a Gellért-fürdő amerikaija, aki nem akar négerrel egy medencében ázni. Ugyanígy viszolyog a világforradalomtól. Pedig megint egyetlen európai jelenség, hogy osztályok szervezkedhetnek hatalommá osztályok alatt, s tömegek, amelyek hajdan mint rabszolgák maradtak a kultúravivők alatt, onnét új kultúra teremtésére törhetnek elő. Egy világforradalom másnap reggelén nincs-e együtt új tömeg, új helyzet s újra fölfedezendő örökség? A forrongóban lévő technika környezetalakító erejét is korai lebecsülni még. Ha Spengler a „nagyváros: civilizáció” egyenletet állítja fel, nem szegzi-e maholnap a „vidék: kultúra” egyenletet neki a technika, mely kiüríti a gyárakat és szétszórja a városokat, miután megtömte és fölhúzta őket? Mindezzel nem azt akarom mondani, 264hogy Európa megállíthatatlanul fölmenőben van. Ez fonákjáról megint spengleriánusság volna. Nagyon is érzem a veszélyt, nagyon is sínylem a hanyatlást. Múzsám: a gyötrő veszélytudat. De ez a veszélytudat épp ellentéte a fatalizmusnak (mint hősiesség a gépiességnek). Látja a szakadékot, de nem ismeri el, hogy belé kell esni. Még Spenglerben is egy olyan, igaz elfajult, európai erényt becsülök, amely fatalizmusa ellen szól: a tudatosságot. Könyvének egyik legszerencsésebb helye, ahol a Nyugat történelemérzékét az Antik ahisztorizmusával állítja szembe. De történelemnek látni magunkat és a világot: épp az a tudatosság, amely kultúra és civilizáció határán mindig eszeveszetten csöngetni fog. Az az ötven-hatvan év, amely az Untergang megjelenését megelőzte, a legmagasabb művészetben nem is más, mint eszeveszett vészcsengetés. Nincs az a bolsevista, aki jobban megvetné e csengetés hangzavarát, mint Spengler. Pedig ő is a csengetők közé tartozik, csak elpártolt tőlük. Nehéz megmondani, mi pártoltatta el. Egy elhatalmasodó rémlátás, vagy a „porosz hivatás” rögeszméje.

Most hallom, amíg e sorokat írom, hogy meghalt. S kegyeletből arra gondolok, ami nagy volt benne: ide-oda villanó tekintetére s összemérő erejére. Kultúralaktan helyett tulajdonképp kultúralkattant kellett volna csinálnia: a különböző kultúrák összehasonlító lélektanát. Munkásságából az örök nyereség a gondolkoztatáson túl, néhány nagyszerű összehasonlítása lesz. Azt, hogy mit mondott Nyugat haláláról, mint különcséget elfelejtik; de azon, hogy mi a különbség az apollói, fausti és mágikus térfogalom közt; mit jelentett a szám a görögnek, nyugatinak, indusnak, minden utóda gondolkodni fog. Történelmi relativitáselmélete éppúgy tovább rezeg a szellemben, mint a fizikai relativitásé.

3.
Hendrik de Man: A szocialista eszme

Hendrik de Man nevét először Hort Dezső tavaly megjelent Új szocializmust! című könyvében olvastam. Noha a szerző méltatásában legalább annyival innen maradt de Man szándékán, amennyire a címben túllőtt rajta, már akkor az volt a benyomásom, az igazi de Man sokkal közelebb állhat hozzám bármelyik szocialista gondolkozónál. Hort ha be is hódolt de Mannak, sokkal többet szítt a marxizmus tejéből, és sokkal kevesebbet más tejekből, semhogy amikor az új mester helyreigazításait és kiegészítéseit a régi tanon ismertette, igazi jelentőségét felismerhette volna. Néhány idézete így is belémnyilallt. Most végre kezembe került egyik főműve, a Die sozialistische Idee. A legjobbkor.

265

A Tanúnak egyik főgondolata, hogy Európában a 19. századi kapitalizmus ránk hagyott világát két forradalom feszíti: egy társadalmi és egy szellemi, s a mi szerencsétlenségünk, hogy e két forradalom egymással nem képes szövetségre lépni. Egyik oldalon ott állnak: Nietzsche, George, Proust, a német történészek, kultúrfilozófusok, az angol regény, az új lélektan, új fizika, az Ortega-féle enciklopédikusok: egyszóval mindaz, ami a 19. század szellemtelen szelleme ellen felkelt. A másikon a 19. század embertelen és egyre esztelenebb rendjével élet-halál harcban ott áll a szocializmus. S e két forradalom nem tud egy tanban vagy ami fontosabb: egy emberségben egyesülni. Tunyaságból, hiúságból és bizalmatlanságból végzetes félreértés nő a két forradalom közt; mely az egyiket tévutakra dobja, a másikat elsekélyesítheti. A marxizmus teljesen elzárta a munkásmozgalmat az „intellektuelek” gondolatai elől. A szocialista vezetők egy század hősi szellemiséget intézhették és háríthatták el azzal, hogy mindez a polgári haldoklás tükrözője csak a szellemben. A proletariátusnak nem lehet köze hozzá, hisz ő úgyis új Überbaut épít új társadalmára. Amilyen kényelmesen bújhatott el az ilyen álláspont mögé a renyheség és korlátoltság, éppoly könnyen megbokrosíthatta a gondolkozót és művészt. Hiszen épp a legkiválóbbaknak kellett a maguk bőrén érezniök, hogy a szellemi alkotás sosem volt kevésbé a polgárság anyagi életének a kifejezője, mint a múlt század ötvenes évei óta. Alkotónak lenni többnyire meghasonlás volt a polgársággal, kitaszíttatás különc sorba, megaláztatás a polgárságot kifejező alj-intellektuelek köpködésében. E vesszőfutás különcei természetesen nem nagy gyönyörűséggel hallották a népszerűsített marxizmus ítéletét, s sérelmükkel eltelten, mely egyszersmind a szellem sérelme is volt, könnyen odacsapták a tiszteletlen forradalmárokat a többi plebejus közé. A marxista megvetette a polgár előjogok irkász-védőjét, a szellem embere pedig megvetette a marxi biblia elfogult írásmagyarázóit. A szomorú az volt, hogy mindketten olyan circulus vitiosusba kerültek, amely a kölcsönös megvetést egyre jobban igazolta. A szellem embere, a maga osztálya ellen lázadóban, az új osztálytól konok papok által elzárva egyre inkább csak a rászállt hagyományból táplálkozott. Nem volt igazi közösség, melyből megtermékenyülhetett, melyet megtermékenyíthetett volna. Az eszméknek nagy felületen kell a valósággal érintkezniök; hogy jobban támadhassanak és sokat mozgathassanak. A meghasonlás csak akkor alkot, ha keze alatt van az új életanyag, amelybe megsértett igényeit belegyúrhatja. Aki az élet helyett hagyományhoz, példához, volt kultúrállapotokhoz fellebbez: többnyire egy részigazságot duzzaszt áleszmévé, mely őt dacos mámorába ejti, de igazán meg nem nyugtat266ja. S mivel a szocializmus ellenfelei épp ezek mögött a féleszmék mögött szokták megvonni önzésüket – éppen mert részlegességében ott a kibúvó is – alapjában igaz, szenvedő emberek akaratlanul s néha különös szaltó mortáléval a sötét erőknek lesznek szövetségesei.

A legértékesebb emberanyagnak ez az elzüllése nem közömbös a szocializmus sorsára. Gyengül, mert gyengül a szellemi fegyverzete; s gyengül, mert erősödik az ellenségé. A hitványak felülkerekedése a tömegmozgalomban s a kiválóság elzüllése a tömegmozgalmon kívül egyik fő oka, hogy a szocializmusnak, ellenállhatatlan belső igazsága ellenére is, időnként oly rosszul áll a szénája, s győzelme elé sokszor azok is szorongva tekintenek, akik elkerülhetetlennek tartják. Én magam is ezek közé tartoztam, s mikor a Tanú első tájékozódó esztendeje után meglehetős rögtönzésszerűen nekivágtam, hogy ezt a két forradalmat a magyar reform elméletébe összekapcsoljam, tulajdonképpen olyan folyamatot igyekeztem fogalmakban is eldadogni, amely bennem, furdalt lelkiismeretű magyarban, a friss Nyugat mohó utasában már be is fejeződött. A minőségszocializmus lehet botrányosan rossz szó, de amit kifejezni akart, ez: szocializmus beoltva a szellem forradalmával. Akiben magában nem él hasonló igény, nevetett. De Mant olvasva, azt látom, jogtalanul nevetett. Akkor látom, amikor már-már magam is nevetni kezdtem.

A távolság a Hitler előtti Németország (a belga de Man a fasiszta államcsínyig itt élt) s Budapest közt sokkal nagyobb, semhogy a régi szakszervezeti ember s a magyar irodalmi kritikus rokon igénye hasonló formák közt bontakozhatott volna ki. Nálunk számbavehető szocialista mozgalom nem volt. A szakszervezeteket egy elpolgárosodott, háború előtti, levitézlett csoport tartotta hatalmában. A mozgalom vadevezősei csaknem egytől egyig faji sérelmekkel telített zsidók; annak, amit de Man vulgármarxizmusnak nevez, a legtöbbjük egy még vulgárisabb fajtáját képviselte. Mit tehetett itt ez az új igény? Alávetette magát és megsemmisülhetett. A magyarországi szocializmus múltja sem volt valami dicsőséges. Kapcsolata a nemzettel pillanatnyilag semmi. Ez az új igény, mint a szocializmus belügye, egy eretnek tárgyaláson úgy elintéződik, hogy arról a nyilvánosság meg nem tud semmit. Ezzel szemben a szocializmuson kívül, többnyire földosztó tervek formájában, ott erjedt a derekabb értelmiség lelkiismerete, melyet a szocialista eszme fölzaklatott s a magyar forradalom bukása magára hagyott. Ez a sok magára hagyott lélek: gyúrható anyagnak látszott, és én úgy éreztem, hogy egy szemünk előtt alakuló eszme: a 20. századi szocializmus eszméje, nemcsak e szerencsétlen ország számára nevelhet belőlük hű erjesztőket, de a bolsevizmus és fasizmusok közé szorult Kelet-Közép-Európának is irányt 267szabhat. Igyekeztem elszigetelni ezt az új szocializmust a külföldről beáramló hatásoktól. Nem azért, hogy valami magyar nemzeti szocializmust szítsak fel (hiszen egy Duna-európai internacionálé lebegett előttem, mely a szocializmussal nem hadilábon áll, de azt megtermékenyíti), hanem, hogy egy új kísérlet kezdődhessék itt, melyből e kétféle forradalom együtt áramlik szét. Kezdetben megtéveszthetett volna a fasizmusok által kihasznált „új szellemiség” egy-egy foszlánya. Büszke vagyok, hogy a szigetelés errefelé az első pillanattól tökéletesebb és elutasítóbb volt, mint az elmaradtabb vulgármarxizmus felé. Lehet, hogy erre a szigetelésre kritikusi múltam és ifjúságom is hajlamossá tett. A kritikus nem alkalmazkodik, hanem ütközik. A maga felfogását más felfogásokkal szemben fejezi ki, a különbségek kihangsúlyozásában végez tiszta munkát, s ha politikára adja a fejét, ott is a minden mással világosan szembeállított eszmét tekinti tiszta munkának.

De Man érettebb fejjel s érettebb viszonyok közt állt elő a maga igényével. Amikor 1926-ban első nagy műve a Zur Psychologie des Sozialismus megjelent, Németország fele szocialista volt. A tudományos szocializmusnak itt álltak Heidelbergjei és Wittenbergái, a szakszervezetek mint második államszervezet őrizték egy nagy múlt eredményeit. Ha Hendrik de Man be is vetette a jelszót: el a marxizmustól, csak egy erős „lélektani lökés” előnyeit akarta kihasználni, hogy a marxizmusban és a marxizmus körül befagyott vizeket megbolygathassa. A marxi elméletet valló mozgalomtól ő sosem szakadt el, még csak megbontani sem igyekezett. Ő meg tudta különböztetni a valóságot az elmélettől. A valóság: a szocialista eszme egyre nagyobb lelkiismeret-indukáló ereje volt híveiben és ellenségeiben. Az elmélet: egy szűk, légzésgátló mészkéreg: marxi hagyomány, marxi hő és rugalmasság nélkül. De Man sosem lépett ki a szocializmus medréből. Ő csak a szocializmus szellemét akarta megújítani, s ehhez kellett átalakítania elméletét. Ezt az átalakítást minden mást mutató jelszó ellenére is csodálatos, konzervatív bölcsességgel végezte. Csak ott bontotta meg a marxi tant, ahol a szocializmust gazdagító erők befolyását zárta el. Mint az egyházi hitújítók, akik századuk lelkét úgy lopták be, hogy Jézusra és az evangéliumra hivatkoztak: de Man is szembeállítja Marxot a marxistákkal, sőt a neki kedvesebb forrongó Marxot is az öregedővel. Ez a szembeállítás kétségkívül jogos. Marx éppen mert annyiféle irányt egyesített, sokkal több árnyalatú szellem volt, semhogy a sematizáló utódok korlátoltságai ellen belőle magából ne lehetne idézeteket felsorakoztatni. De Man Marx-kritikája, legalább annyira Marx-felfedezés is. Kibontja őt a „vulgármarxizmus” múmiaszalagjaiból, s a maga lélegzetét adja neki, hogy hozzánk érjen a hang268ja. Így a mozgalom nagy prófétája marad ő. Nemcsak szenvedélyével lökte el a világtörténelem legnagyobb tömeg-mozgalmát, de mint gondolkozó is sok tekintetben előfutára s rokona a marxisták által lebecsült szellemi forradalomnak. Marxból csak az esik el, aminek tulajdon elmélete szerint is le kell hámlania: az „egy kor igazságának” az ő korához, a tizenkilencedik századhoz tapadó része. A bűnösök a mai marxisták, akik renyheségükben ehhez a részhez is, mint szentséghez ragaszkodnak, s a marxi betű exegétái lesznek, ahelyett, hogy a marxi szellemben állnának szemben koruk egész valóságával. Ezeknek a durva kátéiról mondja: „Amiről a marxista munkás azt hiszi, hogy igaz tudáskincse, sokszor maga is csak ideológia. Néha kifejezetten menekvés-ideológia. Ez mondható egy pártpapság fatalizmussá kihegyezett gazdasági determinizmusáról, ez szellem és kezdeményezésmentes opportunizmusáról, menekvéséről a támadás kockázatától, melyet azzal okol meg, hogy a politikai fejlődés a gazdasági fejlődés egymást követő konjunktúra szakaitól függ s ezek mindig a tétlenséget igazolják, jó időben nem lévén, ami a munkásokat harcra ösztönözze, bal időben nem lévén lehetőségük a harcra. Ez mondható egy bizonyos ellenzékeskedésről, amely bírálatát régmúlt idők alapelveivel támasztja alá, ahelyett, hogy a harcot a tények közben megváltozott talaján viselné, melyet ellenfelei jogtalanul maguknak követelnek. Ez mondható áldozataira egy lamaisztikus munkásképzésnek, amelynek alapelve menekvés a konkrétból az elvontba, a cselekvésből a vitába, a tényismeretből a dogmába, a felelős cselekedetből a világnézeti párbajba, a személyes gondolkozásból a meg nem értett gondolatok imamalom darálásába.” Szerencsére ezek az emberek nem tartoznak hozzá lekaparhatatlanul a szocializmushoz. A marxista munkásnak van egy nagy előnye ellenfeleivel szemben: nem kell félnie az igazságtól s így veszélytelenül leválthatja elaggott vezetőit. Egy bátor szembenézésből a megváltozott viszonyokkal csak az ő megnőtt igazsága világosodhat ki. S de Man óriási jelentősége a 20. századi szocializmusban épp az, hogy e szembenézést Marx óta meg nem kísérlett, de nem is igénylett szélességben vállalja, s e fölmérés során az ellenfél minden használható fegyverét a szocializmus oldalára vonja. Rendkívül olvasott, műveltségben a kor vezető intellektueljeivel vetekvő elme, akinek nem kell Nietzschét azzal elhárítani agyától, hogy bolond volt, Spenglert, hogy fasiszta, Joyce-ot, hogy polgári bomlástermék, Freudot, hogy rothadt polgárlelkekben vájkáló. Ő tudja, hogy egy nagy szellemi jelenség azzal, hogy megbélyegezzük, még nem semmisült meg; kitaszítva legföllebb a benne lévő alkotóerő válik rombolóvá. De Man azzal, hogy nyílt megbecsüléssel, de a szocialista valóság sodrából nézi: a maga malmára hajtja őket. Kihasználja azt a 269helyzeti előnyét, hogy ő szocialista, s az eszmék élő magját olyan érdekkel kapcsolhatja össze, amelynek igazságáról meg van győződve. A vegytanban katalizátornak nevezik azokat az anyagokat, melyek elemek egyesülését jelenlétükkel siettetik. De Man gondolatrendszerében ilyen katalizátor szerepe van a szocialista igazságnak, mely a kor magukrahagyottan kóválygó és sokszor rossz helyen rossz célra befogott nemes elemeit, platinataplószerűen szintézisre kényszeríti.

Ne képzeljük, hogy ez valami olcsó egyezkedés, alacsony taktikázgatás! De Man helyesen ismerte fel a két forradalom viszonyát. A társadalmi forradalom: a vadalany, a szellemi: az ojtás. Az ojtóágnak kell beleforrnia a készgyökerű, élő nedvkeringésű fába, különben sosem járhatják át egymást; a fa: vad marad, s az ojtóág elszárad. De Man, mint szenvedélyes mozgalmi ember és nagy intellektuel, a legalkalmasabb volt, hogy e beoltás természetes előképe legyen. A mozgalmon belül természetesen egy időre kényes helyzetbe került s eretnek büntetéseket nem háríthatott el feje fölül. Egy gondolkozót azonban nem lehet úgy kizárni egy eszme áramlásából, mint párttagot egy pártból. A gondolkozó oda tartozik, ahova lelkiismerete köti, s ahhoz szól, amihez lelkiismerete szerint szólnia kell. De Man szerepe épp ezért például szolgálhat minden gondolkozónak, aki a szocializmus jövőjében hisz (de olyan értékekhez is ragaszkodik, amelyek abban helyet még nem találtak), hogy lehet egy ügy képviselőinek a feje fölött magára az ügyre fellebbezni.

Hendrik de Man a szocialista gondolatvilágot elsősorban azzal tágította ki, hogy az Überbau-elméletet lebontotta. Ez az elmélet s a mindennapi magyarázgatásában megnyilvánuló durvaság sokkal több nagy tehetséget riasztott el a tömegmozgalmaktól, mint a polgári osztályöntudat, melybe hatvan-hetven év óta, maguk vesztére, úgyis mind beletiportak. Hogy a termelés termi-e az eszmét, vagy a termelés mögött is kifejlő eszmék állanak-e: ma annyira együgyű kérdésnek látszik, hogy a felvetésétől is viszolyog az ember. Az élet nem mondja, én most anyag vagyok, most szellem, s ha már olyan bonyolult jelenséget, mint egy kor, az okság vonalain járunk körül, bizonyára nagy elfogultság kell hozzá, hogy az okokat egytől egyig az anyag, vagy a szellem oldalára állítsuk, a következményeket pedig az ellenkezőre. De Man, érezve, hogy a szocialista elmélet kényes pontjához nyúl, nem sajnálja a pedagógus fáradságot. Igazat ad a marxizmusnak abban, hogy az eszméknek anyagi előfeltételük van. De ebből még nem következik, hogy maguk nem valóságok, csak tükröződései az egyedül valóságos anyagi viszonyoknak. Egy dolog attól még nem valótlan, hogy oka van. Valótlan akkor volna csak, ha ő maga nem lehetne más jelenségek okává. Az eszme s általában a szellemi tartalom azonban 270lehet. Épp a szocialista eszme a legjobb bizonyság rá. Ha neki magának előfeltétele is a kapitalista gazdálkodás; ő maga is visszahat erre a gazdálkodásra. Azzal, hogy emberek lelkét megszállja, akaratukat célok felé tereli, új történelmi erőt iktat be a meglevők közé, mely sokszor erősebben befolyásol, mint a világgazdasági helyzet. Oroszországban például nem az történt, amit a gazdasági kényszer diktált, hanem amit a szocialista eszmétől megszállt erős egyéniségek akartak. A technika, mely a marxi eszme anyagi oka volt, maga is nem „megvalósulás szaka-e a gondolkozás hosszú fejlődésének. Az ember e téren semmit sem talált, amit előbb nem keresett.” Csakhogy a vulgármarxizmus szerint az eszme nemcsak egy anyagi helyzetet tükröz, hanem még szorosabban: egy érdeket is. Minden embercsoportnak van egy érdeke s az érdekhez tartozó igazsága. Ezt jelentené a marxi: „Wahrheit einer Zeit”. Kétszeresen veszedelmes felfogás! Minden igazság mögött érdekeket keres, s ha azt megtalálta, nem törődik magával az igazsággal. Az igazságkutatás helyett beéri az érdek ideológiai átfordításával, s maga is lemond a legnemesebb emberi szenvedélyről, az igazság érdekmentes kutatásáról. De Man elismeri, hogy az eszme, ha nem köt szövetséget egy erős érdekkel, tehetetlen; de az igazság mégis fölötte áll, előtte jár az érdeknek. Marx előbb ismerte fel az igazságot s csak aztán kötött szövetséget a proletariátussal. „Az igazság az osztályok fölött áll, de azoknak az oldalán küzd, akik érte küzdenek.” Igen mély része könyvének az, ahol az igazság marxi viszonylagosságát az igazság kényszerítő erejével egyezteti össze. „Az igazság nem egy darab valóság, amelyet csak meg kell világítanunk, hogy megismerjük, hanem maga a fény, amelyet a valóságra vetünk.” A fényvetés teremtő folyamata: ez az, ami az igazságban abszolút. S ha az, amit megvilágítottak vele, változik is, maga az igazság (s eredménye: az eszme), egy bennünk felidézett föltétlen parancs, mely életünknek egy feladat és egy elkötelezettség jellegét adja. Az igazság kutatása tehát már csak azért sem lehet egyszerű érdek-kifejezés, mert nem mindig van a kutató keze ügyében olyan nagy csoportérdek, amely igazságával szövetséget köthet. A kultúra teremtéskorában (Hendrik de Man némi megszorítással elfogadja Spengler kultúra-civilizáció ellentétét) az igazság könnyen szövetkezhet annak az osztálynak, embercsoportnak az érdekével, amely a kultúrát teremti. Amikor azonban a teremtő erők felőrlődtek, megkezdődött a kultúrafogyasztás (civilizáció), az igazságkutatás és a csoportérdek közt egyre nagyobbra nő a táv. Ez a magyarázata, hogy a szellem éppen a hanyatlás korában kénytelen a maga lábára állni, a csoportérdektől elszakadni. Nem kis örömömre szolgált, hogy de Man épp a Szókratész utáni kort – a platóni pillanat korát – hozta fel e kultúrszakadásra 271például. Ilyen kultúrszakadás kővetkezett be a kapitalizmus alatt Európában is.

Az Überbau bölcs átfogalmazása a szocializmust gazdag örökséghez juttatja. Ez az örökség kilenc évszázad története. Marxistáink a mai polgárság iránt érzett haragjukat az egész polgári művelődésre kiterjesztik. Szocialista kötelességnek tekintik, hogy a polgári múlt értékeivel szemben értetlenül álljanak. Hendrik de Man a történelemvakságot nem tartja nélkülözhetetlen szocialista erénynek. Kitűnő történelmi érzékkel ő a szocializmust éppen úgy fogja fel, mint a polgárságban működő eszmék meghasonlását a 19. század elaljasodott polgári valóságával. Marxban a kultúrhasadás kezdetén autonómmá vált polgári szellem tombolt, tiltakozott s keresett új történelmi testet a proletariátusban. Meg kell tehát különböztetni a polgári kultúra véghelyzetét, melynek a szocializmus elsöprője, a polgári kultúra csúcsteljesítményeitől, melyeknek a szocializmus örököse kell, hogy legyen. A helyes szocialista felfogást Jaurès fejezte ki: mi szocialisták a lángot örököltük, ti konzervatívok a hamut őrzitek. A történelmet s főleg a polgárság történetét megérteni a szocialista számára „gnothi seauton”. Csak polgári eszmék és polgári valóság fokozatos szétválásából értheti meg a kultúrhasadást s az eszmék elrekedt, de tovább törekvő pályájából a maga helyét benne. A szocialista eszméről szóló, nagyszerű arányérzékkel fölépített mű ezért szól felerészben a polgári kultúra történetéről. Nekem különösen nagy gyönyörűségem telt e történelmi áttekintésben; hiszen a de Man által befutott időszak pontosan ugyanaz, melyet én a Magyarság és Európában azzal a megokolással tekintettem át, „hogy magatartásunk lényegében attól függ, hogy vélekedünk e kor egyes szakaszairól”. De Man, a szocialista, e kilenc századon át, mely a modern polgárság életkora, elsősorban a szocializmus jogelődén tartotta a szemét; én, az író, az egész európai művelődés állapotán. A két kép – az eltérő szempont ellenére is – nagyjából azonos.

De Man is fokozatos elsivárodást lát e műveiben növő és szélesedő kultúrában. A középkort, mely Marxnak még az emberiség állattörténete volt, ő az újabb kutatás alapján, rendkívül nagyra becsüli. Nem olyan durva szellem, hogy a vallásos értéket a kor hiedelmeiben gyökerező s a valláshoz is hozzátapadó babonákkal mérje. „A középkorban a vallás még nem volt ópium a nép számára. Úgy hatott inkább, mint egy erősítő, a szellem minden mozgását, még a megismerés vágyát is feltüzelő folyadék.” Az élet ekkor még teljes élet; ezért jöhetnek létre bölcseleti rendszerek, mint Szent Tamásé, melyhez képest a későbbi hasonló kísérletek (Spinozától Hegelig) meglehetős részlegesek, a legújabbakról: Comte-ról, Spencerről nem is beszélve. A polgári 272kultúra későbbi győzelmeiben, terjeszkedésében épp ez a teljesség bomlott meg; ez a mindent átjáró folyadék apadt el. A folyamat egyes szakait is hasonlóan ítéli meg, mint én a Magyarság és Európában.11-13. század, reformáció kor, kapitalizmus a nagy növéslökések nála is, szerepük a kultúra kibontásában, elsivárodásában ugyanaz. A hasonlóság mellett van egy nagy különbség is: de Man azzal, hogy az európai kultúrán belül a polgári kultúrára szorította figyelmét, pontosabb lehetett vázlata elején, a nyugati érzésvilág foganásánál. A polgári kultúra a középkor eltokolt városaiban, e meglehetős független kézműves köztársaságokban fogant meg. Itt támadt az első munkavallás: rabszolgákkal dolgoztató századok után itt alakíthatta ki először a szabad munkás a maga hitét, hogy az ember munkával szolgálatára kényszerítheti a természetet s önmaga lehet célja a világnak, melynek idáig szorongatottja volt. A középkori kereszténység szerinte e városi hit hatására lesz félelemvallásból igazán szeretetvallássá. E városi ész lopja bele a kinyilatkoztatás vallásába az ész vallását, s ez telepíti be az Istent a mágikus világból a hívő lelkébe. Az igazi protestantizmus is a középkori városok pietista mozgalmaiban bontakozott ki (tours-i Berengár, Pataria, kathartisták, waldensek, albigensek), Isten és ember közvetlen személyes viszonya itt vívatott ki. A későbbi protestáns egyházalapítás a folyamatnak inkább a vége. „A protestantizmus azzal, hogy egyház lett, megszűnt protestálni.” A polgárság sosem olyan kultúrateremtő, mint e nagy középkorban. Székesegyházai szobraiban, mint a görögség, az istent ő is az emberibe zárva mutatja fel. Annak ellenére, hogy a lehetőség már most is megvan rá, igazi kapitalizmus a 13. században még nem fejlődik ki. A középkori polgárságot megvédi a polgári kultúrának ettől a betegségétől tilalmakban kifejezésre jutó jó ösztöne. A kapitalista fejlődésre a polgárságot a 16. század készítette elő, mely falai mögül az új nagy monarchiákba csalta ki; az addig alapjában egyenrangú városlakókat mint vállalkozókat állította egy szolgaréteg fölé, s a protestantizmusban e gazdaréteg fölé a gazda lelkiismeretét rendelte gazdául. A vallásháborúk után a természettudomány felé forduló érdeklődés ennek a protestáns polgári szellemnek (mely puritanizmusával is a vállalkozás és üzlet felé nyomta az ösztönt) hatalmas eszközöket játszott a kezére. Az ipari vállalkozás hőskora pedig végleg szentesíti a munkától elváló vagyont; a munka polgársága után a tőke polgárságát. A nagyüzem szocializált munkamenete és aszociális birtokosai közt napról napra kiáltóbb az ellentét. A tőke előbb csak nem dolgozik, azután már nem is alkot. A munka polgára, miközben tőkés polgár lett, kultúrateremtőből henye kultúrafogyasztóvá vált. Akiben a polgárság nagy eszméi tovább hajtanak, nem számíthat rá.

273

De Man ma még fölmérhetetlen szolgálatot tett azzal a szocializmusnak, hogy ezeket a kultúra-fogyasztó kései polgársággal meghasonlott gondolkodókat (helyesebben: továbbgondolkodókat) méltányolni merte. Ő maga is igazi intellektuel, s így ismeri a fajtája természetrajzát. „Die Leidenschaft die sie treibt, entsteht aus einem Leiden unter dem was ist.” A kritikai szenvedély kényszere alatt állnak; „nem szabad szócsövei egy máshonnan jövő hangnak”. Míg az aljintellektuelek nagy tömege a fogyasztók igényét elégíti ki, „az igazi szellemi termelés független a kereslettől”. Ez csinál belőle forradalmi hatalmat. „Reakciós és haladó”: semmitmondó sablonok egy nagy gondolkozóval vagy művésszel szemben. Az orosz irodalom „finoman reszkető szociális lelkiismerete” akkor is forradalmasító erő, ha Dosztojevszkij és Tolsztoj nem is üdvözülnének egy marxi utolsó ítéleten. „Mert nem kiinduláspontjuk a maradi, csak a kiút, melyen át a társadalmi labirintusból kijutni vélnek.” A nagy intellektuel, éppen mert olyan megoldásra tör, amely őt, a minden alatt szenvedőt, teljesen kielégíti: a kész megoldás-terveket, mint hiányosakat s rosszul képviselteket, könnyen lebecsüli. Nietzsche magas szellemi igényével mi mást láthatott a kortárs-szocialistákban, mint kis eszme-szatócsokat? De ha túlcsigázott igény s egyoldalú szellemtudományi figyelem őt a szocializmus helyett a „nihilizmusba” kergeti is: ez a nihilizmus, mely eszme és intézmények felismert ellentmondásából fakadt, tulajdonképp a szocializmus tétovább, de mélyebbről beszélő Pythia-testvére. „Der klare Blick genügt”: a gondolkozó elég, ha egyoldalú szenvedélyével egy ponton mélyebbre pillantott, mint mások. E világos pillantások eredményeit a mozgalom hasznára fordítani már a szocialista gondolkozó dolga. Így lesz de Man munkájának némi enciklopédista jellege. Mivel abból az előfeltevésből indul ki, hogy minden alkotó gondolat, még ha reakciós fejben született is meg, a szocializmus testvére: keresi a szocializmust gazdagító oldalát. Nemcsak a kapitalista fejlődés történészeinek a munkásságát olvasztja bele a szocialista tanba, de kinyújtja kezét a mélylélektan, sőt az új fizika felé is. Freud segélyével a szocializmus olyan felfogását alapozza meg, „mely a szociális bűntudatból, a félelem fölülmúlásából s a közösség parancsteljesítésére hívó ösztönzéséből indul ki. A szocialista akaratot nemcsak a környező világ változásából magyarázza, hanem a cselekvő személyéből is.” Az új fizikában figyelmét az ragadja meg, hogy a megismerés művelete nem választható el többé a cselekvőétől. „Az új kopernikusi átalakulásban az emberi szellem a csendes szemlélő szerepét az aktív résztvevőével cseréli fel.” A teremtés teremtődőben van, s az emberi aktivitásra nem egy hideg törvény-dolog világ néz vissza, hanem egy alakítókat kereső. Nem mondom, hogy e szocialista en274ciklopédia fogásai mindig jogosak és meggyőzőek. A fordított eljárás, mellyel én próbálkoztam, az enciklopédiához csinálni szocializmust, föltétlen könnyebb s kevesebb erőltetéssel jár; legföllebb tömegeket nem lehet találni hozzá. De Man azonban, óvatosan, a tömegmozgalomból indul ki s ehhez igyekszik azt, amit, mint intellektuel értékesnek érez, hozzábogozni. Egy-egy gondolat reakciós híre nem riasztja el. „Maradi hajlamú írók is hathatnak forradalmian.” A spengleri kultúrahervadás gondolatból ő szocialista fegyvert kovácsol. „…Föltéve, hogy az előző kultúrák teremtő erőinek a kimerülése földrajzi fölváltást s más népeket követel, miért ne tehetné meg ugyanezt egy szociális fölváltás és egy másik osztály.” Első pillanatra frivolnak tetsző fogás, de alapjában igaz gondolat. A kultúrának valóban mindig újra kell kezdődnie, hogy újra foganhasson. A régi államszerkezet, ahol a szociális fölváltás nagy tömegekben lehetetlen volt, elitjével sorvadt: Európában azonban népek élnek a nemzet alatt, barbárok a civilizáció alján: mért ne törhetnének fel ezek egy új kultúrateremtésre. „A történelem Európa népeit s még azon belül is az egyes osztályokat nagyon különböző mértékben nyűtte el”, pendítettem meg én a Magyarság és Európában ugyanezt, egy pesszimista helyzetkép s egy bizakodó közérzet összeegyeztetésére.

De Mannak ez a szocialista enciklopédiája egy igen lényeges pontban különbözik más kortársak enciklopédizmusától (az Ortegáétól például). Ő nem ismereteket kapcsol össze, nem a korra jellemző problémafelvetést keresi, hanem a különböző szellemi kísérletek mélyén feszengő erkölcsi erőket igyekszik a szocialista eszmében összefogni. Összefűzött részismeretekből csak korkép lesz; összefűzött erkölcsi erőkből: vallás. A vallás szótól a marxista jogosan irtózik. A szocializmusra de Man se használja sehol. Ennek ellenére is kétségtelen, hogy az eltűnt vallás az európai lelket szétesésben hagyta, s annak, ami megint eggyé teszi, akár ismer Istent, akár nem: vallásszerű valaminek kell lennie. De Man a szocialista eszmét ilyen vallásszerű hatalommá akarja teljesíteni. Az eszmének nála ugyanaz a jelentése van, ami a szókratészi vagy a protestáns vallásban az Isten hangjának, a belső parancsnak. „Eszme minden képzet, amely bizonyos lélektani sajátságai alapján akaratot irányít s ezzel a cselekvést meghatározott célok felé tereli.” Máshol: „A szocialista eszmének ugyanazzal az elemi erővel kell előtörnie, mint hajótörötteknél a menekvés eszméjének.” „Pszichológiai valóság” az eszme, ahogy a vallásos érzés is az. A cselekvést egyértelműen meghatározó, ahogy a vallásos érzés is az. Ami azonban ennyire cselekvés-megszabó, az egyben egyetlen is: a szocialista eszme mellett egy másik eszme csak alárendelt helyzetben, vele összeegyeztetve kaphat helyet. Két Isten nem beszélhet egy ren275dezett lélekben egyszerre, egyforma súllyal. De ahhoz, hogy a szocialista eszme ilyen első eszmévé, vallássá lehessen, ahhoz elég magasnak és nagynak kell lennie erre az alárendelésre. De Man hallgatólag igazat ad a Nietzsche nyomán járóknak, akik a vallástalanságot tekintik a kor nyomorúságának, s a maga fölhágó osztályát nem akarja, nem meri vallás nélkül győzelemre engedni. Ezért keresi ki a szocializmus humanista gyökereit vissza a középkori szeretetvallásig. Ezért villantja fel az új „gazdasági rend” követelménye mögött sokkal gazdagabb értelemben a marxi „ugrást a kényszerűség birodalmából a szabadságéba”. A szocializmus az neki, amit én egy írásomban „néma vallásosságnak” neveztem. Néma: azaz egy állapot a lényege s a tett a nyelve. Ha a szocializmus nem tud ebben a legmagasabb értelemben vallás lenni, győzhet mozgalmában, de elbukik eredményében. A szocializmus igazi ellensége nem a tőke: hanem belső hajlama az eliszaposodásra. Százéves s már milyen merev egyháza van, milyen konok papjai, betűszajkó teológusai! Ahelyett, hogy új értékek felé fordulna eleven szomjjal, régi értékekért küzd régi módszerekkel. Pedig igazi célja: „nem nagyobb rész meglevő értékekből, hanem egy új értékrend”.

Nem ernyeszti el de Manban ez a sokfelől beszivárgó „polgári bölcsesség” a cselekvő szocialistát? Új művét, a Plant csak Hort könyvéből ismerem; hogy Belgiumban mit csinál, nem tudom. Ennek az 1933 januárjában megjelent hatalmas munkának az állásfoglalása azonban világos és férfias. Közvetlen a hitleri összeomlás előtt ő a szociáldemokrata–kommunista ellentétet igyekezett megszüntetni, amely a német szocializmus veszte lett. Tulajdonképp a szociáldemokratákkal szemben keményebb. Vezetőik, szerinte, elaggottak és elpolgáriasodtak: a szocializmus nagy helyzeteit nem használták ki; a szocializmus megvalósulása karácsonyfa nekik a messze jövőben, melyről álmában mindenki azt tépi, ami jólesik. Szocializmusuk jelene azonban: bérküzdelem, sivár árokharc, bürokrataszervezet és minél több képviselő a parlamentben. A kommunistáknak azt hányja a szemükre, hogy mozgalmuk motívumaiban erősebb a bosszúszomj, mint az eszme; minden álmuk kimerül egy győzelmes polgárháborúban; a munkanélküli tömegek kétségbeesésére spekulálnak az egész munkásság érdeke helyett. Már akkor úgy látta, hogy mindenféle revizionizmusnak befellegzett. A két pártnak közös feladatot kell találnia a szocialista követelések azonnali megvalósításában. E feladatok jelképe: a terv. „A terv, mint a szocialista mozgalom új korszakának kifejezője, azt jelenti, hogy a termelési rend átalakítása közvetlen követelménnyé teendő. Előtérben áll: a bank- és hitelélet társadalmi közjószággá tétele, közvetlen utána azoknak a nagy kapitalista kulcsiparoknak az államosítása, amelyek a monopolkoncentráció állapotába léptek, 276végül azokban az országokban, ahol még nagyagrárius osztály van, a nagybirtok kisajátítása.” A termelésnek abban a zónájában, ahol a nagyüzemi munkamenet a tulajdont a bérmunkától még nem választotta el (birtokos és munkás egy, vagy csaknem egy): az államosítást nem erőltetné. Ez az az öv, amelyet én is a „szövetkezetek övének” szántam. Hogy a munkást tisztviselővé tevő államszocializmusnak ő is ellensége, egy elejtett megjegyzéséből látom: „nem akarja, hogy a bérmunka magánjogi alárendeltségét az új rendben csupán egy közjogi alárendeltség váltsa fel”. Azaz ne tisztviselője legyen a munkás a vállalatnak, hanem részese. Ez volt a „minőségszocializmusnak” is egyik alapgondolata.

De Mannak egyelőre csak ezt az egy könyvét olvastam. 1936 tavaszán e könyv a sors szerepét játszotta életemben. Ha Ady hatását gyermekéveimre tolom vissza, Szophoklészt mint művész-ösztönöm formálóját tisztelem; egyedül Ortega volt rám hasonló sorsdöntő hatással. Egyikük sem lenyűgöző nagyságával, inkább lenyűgöző időszerűségével. Ortega enciklopédista tájékozódó hajlamomnak adott leckét és igazolást. De Man erkölcsi imperativus és intellektuális világkép közt mutatott egyeztető megoldást. Hogy az Ortega-hatás még inkább lecke volt, ez pedig inkább találkozás már: némi belső elégtétele egy szenvedélynek, mely külső elégtételt úgysem várhat.

4.
Európa antropológus szemmel

Antropológiát tanulok: Eickstedt hatalmas Rassenkundéja van előttem. Különös, hogy orvos létemre ebben a tudományágban csaknem teljesen újonc vagyok. Az ok talán épp az, hogy mint orvos, nagyon is a szomszédságába kerültem: alkattan és embertan két szomszédvár, s mint Kretschmer és a fajkutatók vitáiból kitűnik, elég dühös szomszédvárak. Mind a kettő tünetcsoportokat hajszol embereken: ezért szomszédok. Mind a kettő más-más beállítottsággal: ezért riválisok. Alkat- és fajkutató közt körülbelül az az ellentét, ami kritikus és irodalomszociológus közt: az egyik az egyéniséggel szemben vállal felelősséget, a másik a csoporttal. Az alkatkutató, akár a kritikus, betolakodásnak érzi, ha egyént csoportjával határoznak meg (általában utál ezekkel a szétfolyó csoportjellegekkel bánni), a fajkutató az egyénben csak a varietas további hasadását látja, s az egyéniséghez mindig biológiai csoportján át közeledik. Én mint kritikusagyú ember, a természettudományban is csak az alkattant választhattam (helyesebben az alkattani iskola tett kritikussá). Egyéniségekben gyorsan 277tájékozódom, de a csoportkutatással járó pontatlanság szédít és lever.

Hogy most mégis beleharaptam az antropológiába, annak egyik oka épp ez a két szomszédvár viszony. Mint iskolaorvos egy év óta csaknem kizárólag alkattani munkát végzek, eszközökkel és módszerekkel, melyeket részben az antropológustól kölcsönöztünk. A szomszédomba nemrég egy fajkutató is odatévedt: ez is hozzájárult, hogy nyugtalanító nómenklatúrájának mögéje nézzek. Rakott ki azonban ennél enyvesebb lépet is számomra az embertan, s ez a lép nem volt kisebb dolog, mint a világtörténelem. A történész gyakran érezheti úgy, hogy szellemtudományi képletei körül egy különös, másnemű együttható setteng. A vulgárlatin a középkor elején rokonnyelvtanú, de rendkívül elütő jellegű testvérnyelvekre szakad. Mért szakad? A területi szétválással jár ilyen mérvű táji elfajulás, óriási gau nyelvek csak ezek s nem alkotások inkább? Nem valami mélyről feltörő követel teremtő erőszakot a történelem által odadobott nyelven? Új nyelvek társadalmi úton (mint hatalommal szétfutó divat) terjednek; de születhetnek-e társadalmilag? Egy új nyelv: új szájtartás, s a szájtartás: biologikum. A román nyelveket a latint hatalmába kerítő idegen biologikum teremtette: a szellemtörténet mögött ott lappang a vér története. A mi korunknak épp legfontosabb jelenségeit nézve, a vérnek ez a settenkedő x-e gyakran kísértett. Legyőztem végre egyéniség- és szellemtisztelő elfogultságom, s megidéztem. A legcsodálatosabb, hogy Rassenkunde és Rassengeschichte, legalább Európára, milyen kevés újat mondtak. Csak egy zoológiai zsargont kaptam tőlük, melyen régismert dolgokat új nyelven mondhatok el.

Hol van a határ állattan és társadalomtudomány közt? Erre a különös kérdésre épp a fajkutatónak nem ártana szabatosabban felelnie. Nézetem szerint vitatható, hogy amit a Rassenkunde fajnak nevez, valóban állattani (azaz embertani, hiszen az embertan az ember állattana), vagy társadalmi egység-e. Biztosan állattani egység a species, mert két különböző species keresztezéséből nem támadhat szaporodásra képes új egyén. A Neander-völgyi ember azért nem hagyott basztardokat a mai emberiségben, mert más specieshez tartozott, mint a homo alluvialis. Csoport és csoport közt itt tökéletes a biológiai szigetelés: egyik a másikkal nem keveredhet. A faj nem ilyen tiszta állattani egység. A fajok: emberi beltenyészet termékei. Egy-egy földrajzi gátakkal vagy kulturális gátlásokkal elszigetelt embercsoportban a plasztikus emberanyagot nagy alakító erők veszik munkába. Kívülről: föld, klíma, életmód; belülről: párzás és kultúra kiválasztása. A táj tulajdonságokat sugall, az összeházasodás megerősíti őket, a kultúra eszménnyé emeli. Így tenyésztődik ki, a természet és kultúra 278domesztikációjában, a közös vonásokkal összekötött faj. Az antropológia e vonások közül a fizikaiakat tartja számon, de a fizikai vonásokat e zavartalan tenyészetben csak a módszer választhatja el a szellemiektől: a valóságban összetartoznak. A faj: tiszta fajokban egy-egy embercsoport szoros érzés- és gondolkozás-rokonsága is. Az Alpok vagy Wales elzárt tájházaiban ma is tanúi vagyunk faj-alakulásoknak. Zoológiai, társadalmi, sőt kulturális csoportképződés ezekben szétválaszthatatlan. A vér szellem is, és a szellem vér.

Hogy ilyen friss, elzártan-tenyészett fajok berobbanása idegen kultúrterületekre mit jelent a történelemben, arra az antik világ kezdete éppúgy példa lehet, mint a keresztény középkoré. A görög világ egy északról délre sodródott nép széttekintése volt a földközi-tengeri kultúrában. A középkor görögjei: a germánok s különösen a normanok, éppígy vetik be vérüket, amely szellem is, az örökölt civilizációba a hanyatlást teremtéssé változtatva. Ágoston korától Szent Bernátig a világ hét századot öregedett, de a kereszténység legalább ugyanannyit fiatalodott. Nagy Károly világa fiatalabb volt, mint Nagy Teodoriké s Nagy Ottóé fiatalabb, mint Nagy Károlyé. A vér, mint szellem egyre inkább hatalmába kerítette a műveltséget. Azt a Rolandot, aki Nagy Károly kortársa volt, attól a Rolandtól, aki a Roland-énekben féktelenkedik: egy új faj vére s egy új szellem nagyszerű emberreceptje választja el. Nem is lehet ez másképp: a faj az ember testébe-lelkébe írt óriás előítélet. Amíg a beletartozók szét nem cibálódnak, éppúgy hatnia kell az örökölt kultúrjavakra, mint nemünknek a belénk csorgó természetre. S a szétcibálódás után is hathat még soká. Hathat mint varázslat, mely a többi legyőzött, fölkavart fajtát is saját lelke ellen babonázza meg, s hathat az uralkodás tehetetlenségével: itt marad, mert a többit elpusztította.

A fajnak ebből a felfogásából igen egyszerű dolog következik, amit a közfelfogás és köznyelv régen észrevett: a fajiság nem mindenkiben egyforma erős; vannak fajosabb és fajtalanabb emberek. Race: mondjuk arra, akin olyan tulajdonságokat látunk szoros kapcsolatban, melyeket csak erős faji domestikáció hozhatott össze. Máson a fajiság nem ilyen világos: a megnyílt földrajzi vagy kulturális karám, keveredés, táj- és szokáscsere elmosta fajiságát. Csak alkata van, s nincs kifejezett faja. Úgy is mondhatnám: a világ lemosta alkatáról a fajt. Ez a faji felőrlődés nem következhet be nagy, zárt, egynemű tömbökben, de mindig bekövetkezik ott, ahol a történelem kisebb csoportokat ékel, rendesen mint nemességet, másfajú tömegekbe. Felőrlődik a faj különféle fajtörmelékek együttélésében is. Az ókori történelem háttere vérben kétségkívül a kultúrateremtő bevándorlók faji felmorzsolódása volt. A Római Birodalom, mint vad hegyi patakokat 279keblére fogadó tó, nivellálta a fajiságot, s nivellálta volna még tovább, ha beszivárgásukkal a zárt csoportjaikban fajiságukat is megőrzött germánok össze nem döntik. Ez az összeomlás azonban, mint tudjuk, másképp ment végbe Nyugaton és Keleten. Nyugat a germánoké lett, Keleten, Bizáncban, egy darab kínai fal mögé szorult Római Birodalomban tovább folyt a fajok nivellálása. Kisázsiai törmeléknépek: görögök, szlávok, bolgárok morzsolódtak a fajták óriás tégelyében. Ha Nyugat a fajiságé, Bizánc (nem rosszallólag használom e szót) a fajtalanságé. Az északi fajta Germániában s Angliában mint tömeg, délen mint (különösen a longobárd és norman hódítás után) elég tömeges nemesség fuvallta át vérével-szellemével a későrómai civilizációt. Bizáncban ez a civilizáció ilyen faji felfrissítés nélkül folytatódott, a kevert nép fajtalanságához alkalmazkodva, fonnyadtan, de a balzsamok konzerváló bölcsességével. Villehardouin műve a negyedik keresztes hadjáratról, melyben a latinok Jeruzsálem helyett Bizáncot vették be, azért volt egyik legérdekesebb olvasmányom, mert a műveltségben elmaradtabb, vérben „progresszívabb” fajiság parádéját és bukását mutatta be egy fajtalanságában bölcs, tudós és romlott világban.

Nyugat és Bizánc (bár a török hódítás néhány századra az ellentét való jelentőségét eltakarta); Európának azóta is legfontosabb „antinómiája”. A helyzet azonban Villehardouin óta nagyon megváltozott, mondhatnám megfordult. „Párizs alatt horgonyoz új Bizánc”: írtam versben; az északi faj védekezésbe szorult, írhatnám, ha antropológus volnék. Entnordet: elészakiatlanodott; ezt a szót használja az én szerzőm. Hogy mit jelent ez: az irodalomismerő rögtön megérti; gondoljunk csak Dantéra s utána az újabb olasz irodalomra. Vagy a chanson de geste-ek, fabliau-k nyelvére és a 17. századi franciára. Dante azt jelenti, hogy a gótikának volt olasz pillére is; a középkori francia nyelv, hogy valami szép és erős nincs, végképp kiveszett a franciaságból. Villehardouint kétnyelvű kiadásban olvastam. A bal oldalon az a laterna magika ragyogott, melyben a gyermek Proust nézte a középkori francia hercegnőket, jobb oldalon a 18. század szabatos, merev, analitikus nyelve: Voltaire. Olaszországban ez a felszívódás lassú-folytonos lehetett, s a humanizmus északellenes lázadása csak nyilvánvalóvá tette. Franciaországban ugyanekkor Froissart, de még kétszáz év múlva Rabelais idejében is: uralkodó ez az északiság. Az irodalom világítása Rabelais és Racine közt változik meg. Mért? A fajtörténész többek közt a kivonuló hugenottákra mutat.

Mi történt ez alatt Keleten? Elesett-e igazán Bizánc? A törökség formát, tudjuk, akkor kapott, amikor Konstantinápolyt elfoglalta. 280Uralma nem is volt más: mint sivár folytatása az elbukotténak. A másik keleti örökös: a cárizmus, egy másik sivárabb Bizánc. E két sötét erő védelmében indult meg Kelet új támadása. Vallásban, géniuszban: egy merevebb Bizánc vonja meg a kereteket. De a merevség alatt, csudálatos ellentétképpen, fiatal vagy a nyomorban megfiatalodott fajok burjánoznak fel mohón. Nekünk magyaroknak nem kell erről a burjánzásról beszélni: ez tett kisebbséggé bennünket országunkban. Északabbra egy másik burjánzás középpontja a Dnyeszter–Volga közti táj. A 19. század elején szlávok, latinok, germánok száma körülbelül egyenlő volt. A „szlávok” száma 1932-ben megközelítette az európai germánokét és latinokét együttvéve. Hogy közben a román nép lélekszáma hányszorosára emelkedett, nehéz volna megállapítani. S mit mond az antropológus? Hogy e keleti népburjánzás mögött tulajdonképp két ember-varietás emelkedés áll. Délen a Balkán és a Kárpátok hegylakói: a dinárok ömölnek le a völgyekbe: ez a kisebb hódítás. Északkeletről a kelet-balti faj nyomul be Ázsia felé, de még erőteljesebben Európa szívébe: ez korunknak a leghatalmasabb faji tüneménye. Az „északi”, a vezető német réteg, már Németországban is talajt veszt vele szemben. Míg délen az alpesi németség őrzi nyugalmát és helyét; a kelet-balti elem Magdeburg vidékéig nyújtja le szigeteit, s különösen elszaporodott a német proletariátusban.

Ez a faji eltolódás sokat megmagyaráz a mai Európa művelődési és politikai tüneményeiből. Nem kétséges, hogy míg mi az Abesszínia fölött vívott olasz–angol pingpong partit figyeljük, vagy a locarnóiak „ki fél jobban” társasjátékán mulatunk: ketten már tudják, hogy a jövő nagy háborújában csak egymással szemben állhatnak, s ezek a németek és az oroszok. Az antropológia azt mutatja, hogy ez a háború nem lesz olyan értelmetlen, mint azok képzelik, akik szerint Hitler: szocialista, s „ma már” Sztálin is nemzeti. A német–orosz mérleg nyelvén ma valóban Európa sorsa lebeg. A németség ebben a párbajban a tragikus pozíciót volt kénytelen választani. A német fajvédelem több mint zsidóhajsza. Hitler felismerte, hogy a németséget németté tevő elem országában is visszaszorulóban van. A zsidóságra azért vetette rá magát a nemzeti szocializmus, mert a lappangó faji ellenzéket a zsidóság vezette az osztályharcban, rohamra ellene. Kivetni a zsidóságot, német állammá markolni össze a lazábban kapcsolt csoportokat, eugenikával és neveléssel egy új „északi” jellegű beltenyészetté alakítani Németországot, újra vitalizálni a külföldön, elsősorban Angliában azt az antropológiai elemet, mely a közép- és újkori kultúrára, mint vére párájára tekinthet: ezt akarja a német nemzeti szocializmus. Akármilyen sikereket ért el s érhet még el, ez a kísérlet na281gyobb távlatból reménytelennek látszik. Olyan fajt védeni, amely uralkodik és mégis visszaszorul: már magában is természetellenes és reakciós dolog. Védeni így: vereség a döntés előtt. A nemzeti szocializmus kísérletében a legtragikusabb, hogy azt a kultúrateremtő északiságot, amelyet meg akarnak menteni, megafonok ezreivel sem tudják önmagukban fölébreszteni. A nemzeti szocializmus önmagában is alá van aknázva azzal, ami ellen küzd. Európára hivatkozik s nem tud nagy hagyományához visszatalálni; az északi fajról szaval, de gondolkozásában már maga is „kelet-balti”.

Az oroszok helyzete előnyösebb, mint a németeké. Erejük egy szolgasorban tartott, szapora, idegen területre mélyen betolt faj, amely most próbál először történelmet csinálni. Neki nem kell „fajvédelmet” űzni; megvédi az ő faja magát a születésben. Mint minden alulról emelkedő emberelem, csak teret, egyenlőséget, a kollektivitásban a fajok számára szabad versenyt kíván. Ő egyetemes, emberséges, felszabadító lehet. Ösztönében elpusztítására tör a szembenálló emberelemnek, de nem faji gyűlöletből irtja ki. A munkás a kizsákmányolót pusztítja el, a dialektikus materializmus a „polgári dekandenciát”. Hogy a kizsákmányolókban már Marx is a maga vér- és gondolkozásbeli ellenlábasát gyűlölte öntudatlan, s a polgári dekadencia gyűlöletében elfér az egész kultúra, amely a rivális faj öröksége s előjoga: kívülállók észrevehetik, az adekvát eszmére talált vér soha. Oroszországban a zsidó ressentiment Bizánc örökölt merevségével találkozott, a törvényekben gondolkozó tudomány az ortodoxia hevével telt meg. Kitűnő vértezet ez egy fiatal fajnak, amely intellektusát már csak helyzete miatt sem fejleszthette ki oly kitűnően, mint indáit, s magasabbra nézni akkor is ráér, ha ellenfeleit már agyonverte. Egy határok alatt folyó új népvándorlás az ő vérével szállta meg messze Európát; a zsidóság hatalmas befolyása csak mellette hathat; a fajtalanodás állapotában lévő népek (a francia például) az ő humánusabb álláspontjához húznak; elitellenes, szintező jelszavai lassan minden ország proletariátusát mellé állítják; elavult nemzeti gyűlölködések befolyást biztosítanak neki nyugaton is diplomáciai összeugrasztásokra. A harc aránytalannak ígérkezik, de ami a védekezőből mégis komoly ellenfelet faraghat: épp tragikus helyzete s történelemben szerzett fegyelme. Németek–oroszok: világuralom forog itt kockán: nem az, hogy németek vagy oroszok legyenek-e a világ urai, hanem hogy két vér és két szellem közül melyiké a jövő.

Németek és oroszok közt mi más lehet Magyarország mint csatatér? A Tanút épp az a hit hozta létre, hogy más is lehet mint csatatér. A Duna-álom s ami összefügg vele, humanizmus és minőségszocializmus, a két ellenfél közé szorult kis népeket akarta hagyományuk, 282szellemük és érdekük védelmében mint egy testet, talpra állítani. Én magam két nagy tény bűvöletében álltam. Egyik „Nyugat szelleme” volt, másik a szocializmus. Ami a görögök óta Európában s különösen a Nyugaton történt: engem megmámorít. Vér, babona, rabság, elenyészik ahol egy soha nem volt minőség lobbant föl s lobog elmúlt fájdalmak fölött, mint szellem – ihletve örökké, aki ihlethető. Európát a szenvedély; a szocializmust a bölcsesség és emberség parancsolta rám. Új tömegek tolongnak jogosan az élet magasabb fényébe, a világ gazdasági behálózásával a kapitalizmus holtpontra jutott, a fokozódó szellemi sivárság egy gazdaságra pazarolt század után álló keretek közt érdeklődéscserét követel. Nem lehet ráparancsolni a kiújult európai szellemet magára a szocializmusra? – ezt feszegette százféle módon a Tanú. A marxista azt mondja: hisz ezt „kapcsolta össze” a nemzeti szocializmus is. A mérhetetlen különbség azonban épp a németektől vett, fajtudományi zsargonban, rögtön kiviláglik. Én apró népek, egymásba zilált törmelék-fajok övében kerestem a megoldást, nem egy visszaesőben lévő, nagy múltú, tehát ösztönéletében sok tekintetben „reakciós” fajtába akartam hagyományt és forradalmat összekapcsoltan látni. A hagyományt nem mint vért védtem, hanem mint szellemet, s e legmagasabb szellemmel faji válogatás nélkül vágytam a szocializmus új tömegeit fölemelni. A fajiság nivellálódása: kényessé, igényessé tenyésztett fajok belemorzsolódása frissebbekbe, igénytelenekbe: elkerülhetetlen. De az elkerülhetetlen nem végzetes, ha a magas szellem elébük siet a lentről jövőknek s épülő életkereteikbe már beveszi magát. A jelek azt mutatják, hogy ez az összekapcsolás a németek és oroszok közt nem sikerül. A Duna-öv maga is teli van a románhoz hasonló faj-eleven népekkel; az orosz szuggesztió a zsidóságot és a proletariátust erősíti meg gondolkozásbeli türelmetlenségében; az erkölcsileg zsugorodóban lévő középosztályok pedig, ahelyett hogy értékes erjesztőelemeket hasítanának le magukból, mint gyarmatot adják át országukat a nekik maguknak védelmet ígérő fasiszta szomszédoknak. Hogy a Duna-gondolatnak a Duna mentén mi lesz a sorsa: nem valami víg dolog megjósolni. Csakhogy a Duna-gondolat: európai gondolat is. A rücskös világrész nagy hagyománya támaszt benn igényt a szocializmusban előretörő népelemek lelkére, tekintet nélkül arra, hogy van-e fajuk vagy nincsen, türelmesek vele szemben vagy türelmetlenek. Megbukhat-e ezen a fokon a Duna-gondolat? Nem hiszem.

1936
283 284
2.
Új enciklopédia felé
A kapitalizmus vége

Azok a tanulmányok, melyeket Ferdinand Fried Das Ende des Kapitalismus címen adott ki, 1929 októbere és az elmúlt év tavasza közt jelentek meg a Die Tat című folyóiratban, s összegyűjtve épp akkor hagyták el a sajtót, amikor a Hoover-moratórium a lappangó gazdasági válságot kipattantotta. Az azóta eltelt év alaposan próbára tette a könyvet, s ha az ismerős hang nem is tapasztana oda érveléséhez, az események igazolása rákényszerítene, hogy gondolataival foglalkozzunk.

Kolumbusz-kor, írtam a kapitalizmusról, s itt szóról szóra ugyanezt a képet találom viszont. Kolumbusz utódai egy új világrészt fedeztek fel a tengeren túl s Watt utódai a tengeren innen. A földnek nem volt több szűz kontinense, de bizonyos fokig minden kontinens szűz volt még, mert nem ismerte a saját energiáit. Kolumbusz kora a mesék heverő kincseit aknázta ki, a kapitalizmus a valóság heverő kincseit: a gőzt, az elektromosságot, a benzint, a fém, a kátrány alvó tulajdonságait. S ahogy Kolumbusz kora rajokat bocsát a tengeren túlra, fölszedni az aranyat s fölszántani a földet, mely V. Károly és II. Fülöp idejében szinte korlátlanul látszik nőni ott a tenger túlsó partján, a kapitalizmus is rajokat bocsát, s az elektromosságnak éppúgy megvannak a maga Cortezei, mint a fémiparnak a Kruppjai. A nehézipar, a Farbenindustrie, az A. E. G.: Mexico és Brazília Európa testében. S ahogy Amerika felfedezése (legalábbis Európa nyugati partjain) megbontja a régi statikus gazdasági életet s anyagok és emberek oda-vissza áramlásával mozgó gazdasági életté alakítja át; úgy oldja fel még szédületesebb mértékben a kapitalizmus az állandó egzisztenciák korát az áramló egzisztenciák korává. Amerika mindig ott volt a portugál erkéllyel szemben, csak emberek kellettek, akik áthozzák az óceánon; Archimédész is csinált már gőzmasinát, de csak Watt és Stevenson fedeztek fel a gőzgéppel új világrészt. Mind a két kor előfeltétele a vállalkozó és szervező kedv, mely Amerikát talál és felosztja Amerikát.

Fried igen ötletesen tagolja a kapitalizmus korát textil, gép, közlekedési, elektromos, vegyi, benzin és utótermékek korszakára. Lökésekben jönnek a fölfedezések (az új földterületek), utána harmincéves szakaszokban a kiaknázás (a gyarmatosítás). Az emberiség elé egyre új kincseket szórnak, s lassan az egész emberiségnek, egyeseknek és államoknak, e kincsek megemésztésére kell fordítania a figyelmet. Nem 285elég Amerika, kellenek, akik fogyasztják Amerikát. Így lesz a kapitalizmus az étvágycsinálás kora. A mesterségesen szított és szítható étvágy a kapitalizmus másik nagy feltétele. Az emberek azért kaptak vonatot, mert megvolt bennük a hajlam, hogy vonatra üljenek s ha már egyszer vonatra ültek, felültek a villanyosra, az autóra és a repülőgépre is. A kapitalizmus igényeket teremtett, s az igények rákényszerítették az államot, hogy Amerika és a spanyol gyomor, az élvezhető kincsek és a kincsekre éhes igények közt megkönnyítse az utat. Így lesz a kapitalizmus a 18. század szabadságeszméinek a pártfogója, ahogy e szabadságeszmék viszont a kapitalizmus elősegítői voltak. Az államnak föl kell adnia a hűbériséget; szabad ipar, szabad kereskedelem és szabad fogyasztó lesznek az új demokrácia jelszavai. Az államnak a kapitalizmus századában egy feladata van: visszavonulni. A közvélemény azoknak a nagy kalózoknak a pártjára áll, akik a maguk egyéni erejével többet alkotnak, mint a közösség a maga törvényeivel. Az érdek nagy teljesítményei mellett minden eltörpül ebben a században, s nem véletlen, hogy most születnek meg azok az elméletek, melyek a történelmet a gazdasági élet függvényének látják. Ennek a kornak a történelme valóban a gazdasági élet függvénye.

Teljes virágzását ez a rendszer 1860–1900 közt érte el. 1900 óta hanyatlik s elpalástolhatatlan zavarokkal küzd. A mesebeli kincsek kiaknázása több időt vett igénybe, mint a szemünk előtt heverő kincseké. Kolumbusz kora szinte ma is tart, a kapitalizmus azonban már nem tud újabb étvágyat teremteni. Nincsenek új, nagy fölfedezések, a heverő energiákból nem lehet többé új vállalkozásokat összeütni. A repülőgép, rádió, műselyem az utolsó felfedezések, s jelentőségük nem mérhető a gőzgép, vonat, elektromosság vagy a vegyi ipar nagy fölfedezéseihez. A kapitalizmus vérkeringésének a fölfedezések voltak a szisztoléi, s ezek a szisztolék kimaradtak.

Hogy keletkezett a kapitalista jólét? Egy Siemens vállalkozott rá, hogy az elektromosságot kihasználja; elhitette, hogy a vállalkozás bő zsákmánnyal fog járni, s a hitelezők vagy inkább hívők összeadták a vállalkozáshoz szükséges összeget: a tőkét. A befektetés rengeteg munkást foglalkoztatott, a munkások megfelelő bért kaptak, az üzletek megteltek. Az emberekben megvolt a hajlam új igényekre, s a vállalkozás épp ezekre az igényekre számított. Az invesztálás (az, hogy az emberek odadobták a vállalkozásba a pénzüket) biztosította a sikert. A kapitalista jólét a hitből fakadt. A pénzben kifejezett hitet: a hitelt nemcsak a vállalkozó, de a társadalom is arra fordította, hogy a vállalkozást segítse. Vállalkozó és fogyasztó egymással versenyezve növelték egymás étvágyát és egymás vállalkozó kedvét. A túlméretezést 286egészséges krachok csapolták le. Befektetési konjunktúra és túltermelési krach: ez a kapitalizmus üteme.

Ebben az ütemben persze van valami valószínűtlen s az egész korban valami lakodalmian kivételes. Az emberiség elé mindennap egy fogással többet tesznek, s neki egyre több szájjal és tágabb torokkal kell zabálnia: ezt kívánja a kapitalizmus. Azonban úgy látszik, az emberi étvágy még évszázadokig bírta volna ezt a tempót (a kapitalizmus legalábbis úgy mutatja, hogy az igények irányában korlátlanul rontható állatfaj vagyunk), a baj nem csömör alakjában jelentkezett, hanem mint a szakácslelemény csődje; nincs több új fogás, Amerikát megszálltuk és felszántottuk, legföllebb néhány fűszerszigetre tűzhetjük ki a lobogót. A kapitalizmus hódító kora véget ért, megkezdődik a kései kapitalizmus: a tiszttartók, az alkirályok kora.

A kapitalizmus eleme a szabad verseny volt; mindenki ott veti meg a lábát, ahol tudja s azzal eteti meg zsákmányát, aki hajlandó megvenni. Mihelyt azonban nincs új inger a vállalkozó kedv számára, nem marad más verseny, mint küzdeni a meglevő étvágyért. Mire kell vezetnie ennek a versenynek? Áresésre, csődre, a legkevesebbet kérő pirrhuszi diadalára. Hogy védekezzenek ez ellen a vállalkozók? Paktumokkal. Föl kell osztaniuk egymás közt az emberek étvágyát. Ezt jelentik a kartellek. Kartell és szabadverseny: fából vaskarika. A kartellben a kapitalizmus föladta önmagát, s míg eddig az újból élt, most a régit akarja biztosítani. Tudjuk, mennyi fogy, megszabjuk, ki mennyit termelhet. Hol pezseg itt a kapitalista vér? Hogy lehet a jövedelmet fokozni? A jövedelem fokozásának egy módja van: nem a terjeszkedés a vállalatban, hanem a megtakarítás a munkán; a racionalizálás. S a racionalizálás, mint befektetés az utolsó nagy kapitalista szívverés, persze már kapkodó, kihagyó; hiszen árt a munkásnak, aki a fogyasztó is s így közvetve magának a vállalkozónak.

A kapitalizmus a kartellek uralmával bürokratizálódik. Az egyénileg érdekelt vállalkozó helyébe a különféle igazgatók, ellenőrző bizottságok lépnek. A vállalatot nem az anyagiakhoz, hanem a számoláshoz értő emberek kormányozzák; a vér helyét a szellem foglalja el, a vállalkozó helyét a hivatalnok. Fokozza ezt a bürokratizálódást a tőke rejtélyes szerepe ebben a kései kapitalizmusban. A tőke hajdan a vállalkozónak és hitelezőinek pénze volt s a pénzen vett mozgó gépek. A részvénytársaság bevezetésével ez a tőke egyre személytelenebb lett s a részvényesek kiszorításával egész eltűnt a felhők közé. A vállalatnak nincsenek tulajdonosai, csak intézői; maga a vállalat forog-pörög a számok kacsalábján, mint egy mesebeli vár. A kapitalizmusnak a bürokrácia lesz a lelke és a kamatélvezője: a végcél többé nem a vállalat, hanem az évjáradék.

287

Major domusoknak nevezi Fried a kései kapitalizmus vezéreit. A major domusok az elsatnyult frank királyok, a különféle Pipinek első házicselédjei voltak, akik később a koronát is a maguk fejére tették. Az első nagy kapitalista nemzedék örökét is ilyen Pipinek vették át, akiknek az első hivatalnok, a megbízható szolga, a Generáldirektor egyre jobban a nyakukra nőtt. Nem is annyira képmutató szívósságuk emeli fel őket, mint a kor szelleme. A kettős könyvvitel könyvelőt kíván, s a kései kapitalizmus a kettős könyvvitel diktatúrája.

Mi a szerepe e kései kapitalista rendben a szociáldemokráciának? Többször hangoztattuk, hogy két ember, attól, hogy egymást gyalázza, még hasonlíthat egymáshoz. Kapitalizmus és szocializmus: az egymást fojtogató ikrek, egymás kiegészítői és tükörképei. Fried pompás érveléssel mutatja ki, hogy ez a mímelt fojtogatás hogy válik testvéri ölelkezéssé. Miből született a szocializmus? A korai kapitalizmus hatalmas embertömeget toboroz egy-egy energia kihasználására. Azokat, akik egy ilyen felhágó konjunktúrába belekerülnek, aránylag elég jól ellátja, már csak azért is, hogy fogyasztói legyenek. Akik azonban nem elég gyors csillangójú véglények s nem tudnak egy konjunktúra áramába belesodródni, ott tapadnak a halálra ítélt iparágban, földönfutókká lesznek. Megkezdődik a mozgékonyság kiválasztása. Viszont a kapitalizmus invesztálásai is mindig túlzottak, s a krach, a visszaépítés egy csomó munkást szélnek szalaszt. Mivel az állam visszahúzódott a gazdasági élettől, a munkások ellátatlanok és védtelenek. A kapitalizmus jólét és nyomor mélyebb hullámzásán táncoltatja a munkást, igényeket ébreszt benne s bizonytalanná teszi a helyzetét. Ugyanekkor azonban a demokrácia, melyet a kapitalizmus a maga kényelmesebb mozgására csinált, a munkásnak is megengedi a szervezkedést. Ez a szervezkedés elvben mereven antikapitalista. Amire az egyik azt mondja: igen, a másik azt mondja: nem. A magántulajdon szentség, vallja a kapitalizmus. A magántulajdon rablás, vallja a szocializmus. Szabad verseny, kiáltja a vállalkozó; államgazdaság, feleli a munkás. Fehér és fekete azonban néha közelebbi rokonok, mint sárga és zöld. Két szám előjele különbözhet, abszolút értékük azonban még azonos marad. Akár rablás, akár szentség a tulajdon, még mindig az élet legfontosabb tényezője. A szocialista, aki gyűlöli kora gazdasági rendjét, e gazdasági rend előítéleteivel gondolkozik. Morál és indulat szemben állnak; az értékrendszer azonban ugyanaz, a munkás fogalma a földi és mennyei javakról azonos a vállalkozóéval.

A szocializmust a kereszténységhez szokták hasonlítani. Szocializmus és kereszténység közt épp az a lényeges különbség, hogy a kereszténység új értékrendszert állít a meglevővel szemben: szellemit az anyagival, mennyeit a földivel, míg a szocializmus ellenfele érték288rendszerét veszi át ellenkező jellel, s épp ez a közös értékrendszer biztosítja a gyűlölet alatt a 19. század mély emberi egységét. Ez a magyarázata annak is, hogy a szakszervezetek fejlődése párhuzamos a kartellekével, s a kifejlett szakszervezet a kifejlett kartell viaszlenyomata. Mind a kettő hivatali masina, szorosan egymásba illő fogaskerekekkel, s mind a kettő egyre függetlenebb az anonim tömegtől, melyet képvisel: a kapitalizmus a részvényesektől, a szociáldemokrata párt a munkásoktól. A szociáldemokratát az országos listával éppúgy kizárták a beleszólásból, mint a részvényest a vállalat irányításából. Egy ember a pártban épp annyit jelent, mint egy részvény a vállalatban: anyag a számok részére, aranyfedezet a bürokráciának. Érthető, hogy a kétféle bürokrácia mind mélyebben kapaszkodik egymásba, s megszületik a történelmi paradoxon: a kapitalista államot fenntartó szocializmus. A 19. század szelleme védi a 19. század szervezeteit.

A kétféle bürokrácia közt a kiegyenlítő szerepet egy harmadik bürokrácia játssza, az állam. Az állam a múlt század derekán teljesen visszavonult a gazdasági élettől s áldását adta a szabad iparra, szabad kereskedelemre és szabad fogyasztásra. A hetvenes évektől azonban megint gyakorolnia kell ellenőrző szerepét, s ő maga is mint vállalkozó lép fel (posta, vasút). A krachok és a munkásság mozgalma rákényszeríti az ipar és a munkás védelmére. Minél merevebbé válik a kapitalizmus s minél szervezettebb a munkásság, annál többször veszik igénybe az államot. Az állam két fő feladata az iparnak megrendeléseket, szubvenciókat adni s a munkanélkülieket segélyezni. A munkásság és a tőke egyaránt az államba kapaszkodik, szükségük van erre az óriási pumpkasszára, viszont az állam mind mélyebbre nyúl a gazdasági életbe; a két fogaskerék mellé odailleszkedik a harmadik, s a három bürokrácia a parlamentarizmus bonyolult gépezetében összeforrva igazi irányítás nélkül, az órakerekek végzetes törvénye szerint forog egymással szemben, míg az egész gépezet le nem jár.

Hogy a három bürokrácia államformájának robbannia kell, bebizonyították a háború utáni gazdasági krízisek. Egy lépszerűen beosztott társadalmat elkormányozhatnak a mandarinok, egy végzetesen áramló világban nevetségessé válnak. Fried szerint a háború utáni válságok lényegben különböznek a háború előttiektől: azok a növekedés válságai voltak, ezek öregkori működési zavarok. A kapitalizmus ifjú- és aggkora közt a háború meggyorsította az átmenetet; a kapitalizmus, mint sok frontharcos, egy éjszaka megőszült, de ez a hirtelen megöregedés szemléletesebbé teszi ifjúság és öregkor válságai közt a különbséget.

Milyenek voltak a fejlődő kapitalizmus válságai? A túlméretezett 289vállalat összeroppant, a túlfeszített hitel menekülni kezdett, az ár esett, munkásokat kellett elbocsátani. Az áresés s egy új találmányt követő új vállalkozás átsegítette azonban a gazdasági életet a mélyponton, s a növő kapitalizmus lassan belenőtt a túlzott keretekbe is, mint kamasz a két számmal nagyobb cipőbe. A krach a fejlődés biztosító szelepe volt, egyetlen végzetes szerepe, hogy a középosztály vagyonát felőrölte.

Milyen volt ezzel szemben az első háború utáni krízis, az 1920-as? Hogy megérthessük, tudnunk kell, hogy a kapitalizmusnak az értékesíthető találmányokon kívül még egy előfeltétele volt. Az ipar a világ igen kis részére, Nyugat-Európára és Kelet-Amerikára szorítkozott. Az ős világ ontotta a nyersanyagot, s a kapitalista világ, az „Atlanti gyár” szállította az árut; a nyersanyagtermő országok örültek, ha az árukat nyersanyaggal meg tudták venni. A kapitalizmus tehát két irányban is átmeneti kor: meg kellett merevednie, mihelyt az alvó energiákat sorban fölébresztette s szét kellett robbannia, mihelyt az egész kereskedelemmel összekapcsolt világon elterjedt. A háború, ez a szédületes túlmegbízatás, nagy alkalom volt a kapitalizmus elterjedésére. A nyersanyagtermő országokból a háború szinte előszívta az ipart, az idegen áru versenye megszűnt, a nyersanyagnak szédületes ára nő, a maximális export és minimális import világában a nyersanyagtermő államok iparosító törekvései könnyen megvalósulhattak. Japán, Dél-Amerika, Új-Zéland, az Egyesült Államok nyugati részei eliparosodnak, tiszta nyersanyagtermő ország alig van többé. A régi kapitalista világgal szembenálló új kapitalista világ nem tud annyi árut fölvenni, mint amennyi nyersterményt el szeretne adni. A háborúból átszervezkedő európai ipar nem talál az áruinak piacot s így nyersanyagot sem vásárolhat. A tengeren túl dagad a termény, Európában éheznek az emberek.

A túlméretezés válságai után így köszönt be 1920-ban az első leépítő válság. A rendszer kerekei iszonyúan csikorognak, s érezhető, hogy a gépészek a bevált olajhoz folyamodnak. Elindul Amerikából Európába a hitel. Amerikának nem kell az európai áru, viszont a háború alatt Európa Amerika adósa lett: két ok arra, hogy Európa ne vehesse meg az Európában felhalmozódott nyersanyagot. Viszont a nyersanyag dagad: újabb ok, hogy Amerika friss kölcsönt tukmáljon Európára, melyen nyersanyagát is megveszi s haditartozását is törlesztheti. A kora kapitalizmusban a hitelező azért hitelezett, mert hitt a vállalkozásban, ama kényszerűségből, hogy amit termel, a saját pénzén megvegyék tőle. Az Európába özönlő hitel óriási, nemcsak törlesztésre és a nyersanyagszámla fedezésére elég, hanem befektetésre is futja. A kapitalista akkor is invesztál, ha az invesztálásnak nincs értelme. Mibe 290öli például pénzét a pénzhez jutott Németország? A racionalizálásba. Túlfejleszti a gyárait, melyek mihelyt a racionalizálási konjunktúra megszűnt, s még kevesebb munkára lesz szükségünk, mint elébb, föltétlen megállnak. Ez az ipar csak addig működik, míg épít, s addig fog építeni, amíg a hitel tömi. Mihelyt az amerikai pénz megfordul, a racionalizálásnak vége, kezdődik a kamatfizetés, az álló gépek kamatjának a fizetése. A felpuffadt iparnak nincs piaca, s a munkáselbocsátásokkal egyre kisebb piaca lesz. Ez következett be 1929-ben. Ugyanebben az évben óriási gazdasági csapás: rekordtermés! Az ipar raktárai tömve, Európa gépekbe építette a hitelét, törlesztenie kell s ha a nyersanyagot nem tudja megfizetni, a friss üzemek leállnak s a munkanélküliség nő.

Mi segíthetne itt? Ha a nyersanyag ára addig esne, míg nemcsak Chicagóban, hanem Berlinben is meg lehetne venni. Azonban itt lép közbe a mi három bürokráciánk, ez a nagyszerű gépezet, melynek az a hivatása, hogy az árakat akkor is magasan tartsa, mikor a gazdasági élet áreséssel akar a nyomorgókon könnyíteni. A kartell védi a vállalat fix kiadásait; a szakszervezet a munkabért; az állam az adót. A kartell kiszámítja az álló és mozgó gépekbe beleölt összeget, a bürokrácia megint belekerül egy összegbe, az „ár” akkora lesz, hogy e két fix kiadást fedezhesse. A szakszervezet, melynek forradalmisága a bérharcra zsugorodott, nem enged a bérből, az árnak olyannak kell lenni, hogy a bérek állandóságát is elbírja.

Az így keletkezett belföldi árat azonban egész fantasztikus védővámmal kell megvédeni a külföld ellen. Erre jó a harmadik bürokrácia. S mivel a magas belföldi árakat, különösen Németországban kevesen tudják megfizetni, a kartellnek két árat kell megszabnia: egy belföldi igen magasat s egy külföldi igen alacsonyat. A német vas ára Németországban háromszor olyan nagy, mint Franciaországban. Ha még így se tudja a vállalat az álló gyár s a rozsdás gép kamatát fizetni, ráparancsol az államra, s jön az ipartámogatás. Mit követel a parlamentben benn ülő szakszervezet ezért az ipartámogatásért? Munkástámogatást: munkanélküli segélyt. Honnan szedi az állam ezt a sokféle segélyt? Adóból s kölcsönből. S mi a következménye az adónak? Hogy az emberek még kevésbé tudják a magas árat megfizetni s a belföldi piac csökkenése miatt még feljebb kell srófolni a belföldi árat. Az ipar leépít; a munkás földönfutó lesz; az állam eladósodik; az új kapitalista országokat pedig elönti a nyersanyagok özönvize.

Kérdés, hogy ezek a bajok, melyek a kapitalizmus szemszögéből hanyatlást, bomlást, megkövesedést jelentenek, nem sejtetik-e más oldalról egy új rendszer körvonalait. A társadalmak életében ritka a teljes halál, sokkal gyakoribb a metamorfózis; ami az egyik forma halála, a másik születése már.

291

Fried azzal, hogy a kései kapitalizmus fejlődését gondolatban folytatja, két folyamatot jósol be: egyik a kartellek államosítása, a másik a világkereskedelem megszűnése: a nemzeti szeparáció.

A kapitalizmus ifjúkorában minden vállalat szabadon szervezkedett és garázdálkodott, ez az ipar nomád korszaka. A kartellekben már a tervszerűség kényszere jelentkezik. Legalább egyes iparágakon belül fel kell osztani a munkát és a piacot, különben legyilkolják egymást a vállalatok. Amint nő a nehézség, úgy dagad a kartell. Ma már azonban a kartellek vétkes, öncélú szervezetek, szükség van egy kartellek fölötti kartellre, mely az egész gazdasági életen áttekint s a termelés kvótáit megszabja. Ez a kartell nem lehet más, mint az állam; az új gazdasági rend: a tervgazdaság. A kapitalista vállalatok éppoly természetesen torkollnak az államba, mint a folyók a tengerbe. Ha a nyomornak olyan türelme volna, mint a vezérigazgatóknak, előbb-utóbb a kapitalizmus maga is szocializálná magát.

Jóval meglepőbb Fried másik jóslata, hogy a világkereskedelem megszűnik s a zárt földterületek megint szeparálódnak. Bár a kapitalizmus ellenségei voltunk, örültünk, hogy a népek élete szorosabbra fűződik, lelkesedtünk a nagy nemzetközi gondolatokért, még a népszövetségért is. Azonban különös paradox jelenség folyt le itt is. Amikorra a bűnös gondolatokból kívánatos gondolatok váltak, elvesztették értelmüket. Amikorra a nemzeti kormányok összebarátkoztak a nemzetközi kereskedelem gondolatával, a világkereskedelem jóformán meg is szűnt; ott tartunk, hogy világkereskedelemről beszélni legalábbis túlzás.

Fried gondolatmenete talán itt a legeredetibb. Az új kapitalista államok önállósulnak, Oroszország leszakad, a hatalmas védővámok megbénítják a kereskedelmet: a kapitalizmus szempontjából ez a gépezet szörnyű üzemzavara, másfelől azonban már egy új rendszer is. Világkereskedelemre addig van szükség, míg az egész földterület egyetlen gazdasági egység, azaz az első rangú ipari és mezőgazdasági cikkek csak egy nagy, világrészek közti forgalomban kerülhetnek el mindenhová. Mihelyt a világ nem egy, hanem tíz, húsz vagy harminc gazdasági területre szakad, melyek közül nagyjából mindegyik önálló s csak néhány egzotikus cikk az, amit máshonnan kell beszerezni: a világkereskedelem oda zsugorodik, ahol kétszáz év előtt volt, elefántcsontot hozunk Indiából, fűszert Kubából, esetleg salétromot Chiléből.

Azzal, hogy az „újkapitalista államok” ipart csináltak maguknak, ezeknek az önálló területeknek a bezáródása megindult. Oroszország az idő előtti forradalmi kikapcsolódást rettenetes nyomorral fizette meg (négymillió halott a Volgánál), de mihelyt óriási erőfeszítéssel be292pótolta iparát s szeparálódott, az őskapitalista államok védővámtusáiból is nagy önálló gazdasági területek bontakoznak ki. Mivel kivinni nem lehet, minden állam vagy államszövetség gazdasági élete arányos fejlesztésére törekszik, arról, amit nem tud előállítani, inkább lemond, hogy a mérleget ne rontsa. Mint Gandhiék, bizonyos fokig minden nép úszónadrágban kezd járni. A döntő szó Németországtól várható. Ha Németország is kilép a világkereskedelemmel egybefűzött országok sorából s áttér a tervgazdaságra, amire minden oka megvan, a folyamat megállíthatatlan, a szabadkereskedelem torz formái az Atlanti-óceán északi partvidékére szorulnak, az őskapitalista államok elvesztik gyarmataikat, Anglia elszegényedik. A rendszer, mely fölemelte, el is süllyeszti őket, míg az új rendszer más nemzeteket emel magasra. Fried szerint a kibontakozó gazdasági egységek Oroszországon kívül 1. a Balti államok, 2. Skandinávia, Hollandia, Belgium, 3. a legfontosabb: Közép-Európa, melyben Németország záródna az őt kiegészítő mezőgazdasági területtel, a Duna-államokkal egy gazdasági egységbe.

Kapitalista szempontból a világ cserepeire törik. A tervgazdaság szempontjából egy zavaros, örvénylő világ kikristályosodik, megnyugszik. A gazdasági élet, mely a 19. század mindent szabályozó jelensége volt, háttérbe szorul: ami tartalom volt, keret lesz, akár a hűbériség korában, mikor a gazdasági élet állandósága lélek és hóbort fényűzéseire hagyott szabad teret.

Minket, akik jórészt a19. század eszméibe nevelkedtünk, ebben a panorámában épp az döbbent meg, amit Fried elkerülhetetlennek tart: a nagy, teljesen önállósult nemzetek egymás mellett. Milyen lélekkel néznek ezek egymásra? Mint Kína és India a közöny Himalájáján át. Vagy mint vadállatok, felelőtlen rablódühhel. A kultúra szép anyagcseréjével kell megfizetnünk érte, hogy egy áramló korból a nyugodt egzisztenciák korába léphettünk. Különös paradoxon: a tervgazdaság rendszerének, melyet nemzetközinek tekintettünk, lényege a nacionalizmus. Azzal, hogy függetleníti egymástól az emberiség részeit, el is különíti. Kikapcsolja a világot átfogó gazdasági kényszereket s ezzel elszabadítja a helyi szellemet. Milyen lesz ez a helyi szellem; ez az új nacionalizmus? Dühödt fajgőg, vagy ez a kor is megtalálja a nemzetek fölött álló szellemi gyámot, mint a feudalizmus a pápaságot?

A gazdasági élet bizonyos utakat elzár, másokat megnyit. A választás végül is az emberen áll. Nézzük, milyennek látja Fried a kapitalista összeomlás nagy robajából füstös fejét fölütő embert.

293

A kapitalizmus legnagyobb bűne Fried szemében, ami a mienkben is, hogy a társadalmat tömeggé süllyesztette. Fried statisztikája bámulatosan részletes és szemléletes s iszonyú mélyre reped benne a szakadék, mely a mamut vagyont a vagyontalanságtól elválasztja. A kapitalizmus krachjai mindig a középen fekvő réteget, a kisvagyont őrölték; a kapitalizmus fejedelmei kiláboltak a bajból, a részvényesek fillérei azonban elúsztak. Az invesztálásban a vállalkozó vagyona nőtt, a krachban a kisrészvényes vagyona veszett el. Ami megmaradt, elvitte az infláció, de magán a nagyiparon belül is megkezdődött a kiválogatódás. Aki nem szervezkedett idejében kartellbe, tönkrement. A válságok lerázták a magukra hagyott vállalatokat s megerősítették a szövetkezeteket. Így a vagyon egyre följebb vándorolt, egyre kevesebb ember kezébe, akik parkjaikba zárkózva elszigetelt életet élnek s autóikban suhannak el a plebs fölött. Németországban négyszáz embernek ugyanannyi jövedelme van, mint két és fél milliónak, s hetvenezernek több vagyona, mint hatvankétmilliónak. Már nem is felsőbb tízezrekről, csak felsőbb százakról lehet beszélni. S ki ez a felsőbb egy-kétszáz? Néhány befolyástalan nagybirtokoson kívül: a kapitalista vállalkozók utódai, meggazdagodott major domusok, pénzspekulánsok: csaknem valamennyi aggastyán. Az első kapitalista nemzedék tagjaitól egy részük abban különbözik, hogy ölükbe hullott a vagyon, a másik, hogy nem vállalkozói, hanem szolgai vagy szélhámos erényekkel szerezték. Ezek az emberek a bizalmatlan aggastyánok elszántságával képviselik a kései kapitalizmus két fő erényét: a tehetetlenséget és a kíméletlenséget. Ezekkel az elszánt aggastyánokkal áll szemben a német nép három rétege: a független középosztály, a függő középosztály és a tömeg.

A független középosztály, valamikor a németség gerince, csaknem teljesen megsemmisült. A szabad pályák (orvos, ügyvéd stb.) függővé váltak, a kisvállalkozót elnyelte a kartell. Ami tartja magát valahogy: a kvalitatív ipar. Jellemző az a szeretet, mellyel Fried a kvalitatív ipar mestereit nézi. Mi a különbség tömeg és minőségipar közt? Az egyik azt mondja: a harisnya ára nem lehet több két márkánál, úgy állítom elő, hogy két márka legyen. A másik előállít egy kitűnő selyemharisnyát, aztán kiszámítja az árát. A tömegiparban a vállalkozó eltűnik a számok és hozzánemértés fellegvárában. A kvalitatív iparnál a vállalat nem lehet nagyobb annál a körnél, melyet a vállalkozó áttekinthet s személyes munkájával irányítani tud. A kvalitatív vállalat nagyobb fajta műhely; a vállalkozó a régi mesterek szorongatott utóda a felpuffadt tömegtermelésben. Németországban ez az ipar, akárhogy fojtogatják, él. A német alaposságnak, munkának a nagy amerikanizmus hullámaiban ezek a szigetei, s mihelyt a nagy özönvíz, a kapitalizmus, 294elvonult, meglesz a hivatása a német ipar átszíneződésében. Míg a 19. század kapitalista szellemű szocializmusának eszébe sem jut a tömegtermelési elv jogosságában kételkedni s természetesnek tartja, hogy egy ország minden lakosa ugyanabban a nadrágban járjon, a Fried szocializmusa, melyet a minőség forradalma fűt, noha a tömegekért küzd, a tömegekben lappangó egyéni változatokat, az „emberi minőség”-et akarja termelésben és életben felszabadítani.

Az egész társadalmi erjedés igazi fermentje azonban a függő középosztály. Míg a független középosztály elolvadt s a tömegek arányszáma is csökkent, a függő középosztály, a szellemi proletariátus, hihetetlenül megszaporodott. Az egyetemek és akadémiák gyártják a művelt embert, a háromféle bürokrácia kiosztja számára a munkát. Az egyetemen művelt emberré képezik őket, bizonytalan szellemi szomjúsággal, a hivatal beállítja őket a mozgó láncba, gépkeréknek. Az a munka, melyet ma az orvos, vegyész, ügyvéd végez, semmivel sem magasabbrendű, mint az utcaseprőé vagy a gyári munkásé. A hivatal szemében a diploma képesítés; a művelt alkalmazottban azonban eszme, érdeklődés, jogcím a nemesebb munkára. A munkából azonban kiveszett a minőség: csak tömegmunkát szabad végezni; tizenkét évi tanulmány után beledobnak egy munkakörbe, melyet félóra alatt kiismerhettél volna. Senki sem kíváncsi rá, hogy ki vagy és mit tudsz. Az egyetlen kérdés, amit rádszegeznek: a mennyi. Mennyi képesítés és mennyi munka. Az előmenetelnek egy faja marad meg: a hivatali. S ennek egy feltétele, kartellnél, szakszervezetben, államnál: a szolgalelkűség. Légy műveletlen s öld ki az egyéniségedet. Az egyetem az olvasmány, az emberhez méltó munka jogcíme azonban ott erjed a szellemi mozgó lánc munkásaiban s a nyugtalankodó tanultság a három bürokrácia kovászában.

Elszigetelt ez a nyugtalanság? A szellemi proletariátus magánügye? – Fried szerint, amit a megalázott szellemi munkás érez, ott erjed a tömegben is. A nép műveltsége nő, munkája azonban egyre alacsonyabb rangúvá válik. A munka nemcsak teher, de megaláztatás is. Fried szerint Németországban egyre mélyebbre hatol a megalázott egyéniség tiltakozása a tömegkultúra ellen. Marxista barátaimmal vitatkozva gyakran mondtam, hogy akár az amerikanizmus eszi meg a világot, akár a szocializmus, az unalom, amely mindkét rendszer lényege, olyan reakciót fog felkavarni, amilyenre a kereszténységen kívül nincs példa a történelemben.

1932
295
Három kortárs
Oswald Spengler: Jahre der Entscheidung
1.

Spengler a „tragikus életérzés” nevében szól hozzánk. Az élet veszély s veszélyretermett lelket kíván. Az embernek, mint az atlétának „formában kell” lennie; az önfegyelmezés állandó gyakorlatával kell fenntartania ezt a „formábanlét”-et. Az emberhez méltó élet: készenlét és helytállás. Az életet lehet életbiztosítássá átalakítani. Tragikus életérzésű emberek állandó erőfeszítése családokban, nemzetekben néha hatalmas tartalékokat halmoz fel, úgyhogy az utódok előtt a látszat csábjátéka elfedi az élet valódi természetét; azt hiszik, a végzet törvényei megkönyörültek, az élet kisebb erőfeszítések árán lazább diszciplínával is fenntartható, de a tragikus életérzésnek ez a feloldódása híg optimizmusba, a sorsnak nyújtott együgyű békejobb: a hanyatlás jele. A sors mindenkinek fölteszi a kérdést: hős akarsz lenni vagy pária, s a hősjelöltnek a valóságot és a szenvedést adja iskolául, a páriáknak pedig a hazugságot és a szolgabékét.

Sehol sem olvastam az együttérzés olyan heves dobbanásaival Spengler könyvét, mint ahol közvetlenül erre a tragikus életérzésre hivatkozott. Úgy érzem, az, ami a történelemben a legjobb, maga is egy Óda a reménytelenséghez, mely lehordja körülünk a kis célok dombocskáit, de föltárja az emberhez méltó távlatot. Az ember nem boldogságra született, hacsak nem arra a boldogságra, amelyet boldogtalanságában talál. A boldogság, ahogy gyenge lelkek elképzelik, légüres tér, a nihilizmus világvége. Természettudósok jósolják, hogy egykor minden erő hővé alakul, a világegyetem, mint egy óra, lejár – nos, a boldogság valami lelki hőhalál felé hajt bennünket. Az emberhez méltó boldogság épp ellenkezőleg: nem fél a szenvedéstől, sőt sokszor épp a legnagyobb szenvedések tövén terem. Az ember hű marad magához, szenved s szenvedésében győz. Prométheusz oldalába az Isten keselyűt ültet – de a keselyűk nem rághatják ki májával együtt tragikus győzelmét, az egyetlen győzelmet, amely embernek jár. A görög történelem jó alkalom a tragikus és az optimista életérzés történelmi szerepének összehasonlítására, és Spengler jól ismerte az emberét, amikor Aiszkhülosz és Szophoklész szavaival szólított meg.

De valamire azért mindjárt itt a megszólításnál fel kellett figyelni. Az ember életérzése elárulhatja magát abban, ahogy egy virágra néz s abban, ahogy köpenyét hősi mozdulattal a mellén összecsapja. Épp a tragikus életérzésnél nem nagyon szeretem a köpenyösszecsapást. Van 296a tragikus életérzés, és van a tragikus életérzés gőze. Az ember élhet és érezhet tragikusan és összecsaphatja teleszítt mellén a tragikus életérzést, mint valami hatásos köpönyeget. Azokon, akik a 19. század ostoba reményeivel szemben prédikálták a tragédiát, sokszor érezni a mozdulatnak ezt a részegségét. Mintha tragikusan érezni csak egész népek tudnának; az egyén nagy korok utáni honvágyában mindig mozdulattal akarja pótolni az élet mélyére húzódott érzést. Nem ez a különbség Nietzsche görögsége és az igazi görögség közt? Épp Spengler hangsúlyozza az ideálok és ideák közti különbséget. Az eszményt látjuk és lengetjük, az eszme rajtunk át, észrevétlenül bontakozik ki. Valami hasonló különbség van az élt és hangoztatott tragikus életérzés közt. A tragikum nincs sziklákra kárhoztatva; összefér a fölötte sarjadó virágokkal. Spengler úgy érzem, aiszkhüloszibban szólított meg, mint szerettem volna. Aiszkhülosznál aiszkhüloszibban.

2.

Mit tart a tragikus életérzésű ember a történelemről? Aki tudja, hogy az egyén sorsát és a történelmet ugyanaz az isten, a „Veszélyek istene” csinálja, éppolyan otthonos lesz a történelemben, mint a saját sorsában. Akinek sorsa van, azaz vállalta a sors farkasszemét, az vállalta a történelemét is. A tragikus ember történelmi ember is; a maga ellen felidézett erőkben a népek végzetét pillantja meg s önmagáért is történelmi erőkkel szemben áll helyt. A nap ellen van napernyő; a valóság ellen nincs. A valóság átég a gyáva emberek hazug, árnyéknyújtó szerkezetein, a történelem elől nem lehet ábrándok alá bújni. Spengler gyűlöli az utópiákat. Az utópiákat gyenge emberek költik, hogy lelküket a valóság érintésétől elpólyázzák. A népek erőállapotának, kondíciójának legbiztosabb mértéke, hogy néznek a történelemre. Az erős nép vállalja a játék nehéz föltételeit, tudja, hogy minden pillanatban elpusztulhat, küzd, és mert kihívta a pusztulást, esetleg nyer. A gyenge nép enyhébb játékfeltételeket kér, különbékét akar kötni a valósággal, történelemfeletti békéről álmodik, melyben a nyúl az oroszlán farka bojtjával játszik – és elpusztul. A tragikus ember tudja, hogy a háború rettenetes, de azt is tudja, hogy van valami, ami még rettenetesebb lehet nála: a béke. A népek erényeiket a történelemtől kapták, s ha a történelem elalszik körülöttük, erényeik is kialusznak.

Azt hiszem, igaza van Spenglernek abban, hogy a „történelmi realizmus” veszélyek közt felébredt erő jele, s ha az újabb történelem, mint a fizika szorosabb fogalmi hálóval keríti a történelmi valóságot, ennek 297csak örülhetünk. A történelemnek a szemébe kell nézni; de más szembenézni és más szentesíteni. A történelem: végzet, de az emberiség legnagyobb alakjai sosem írták alá a végzetet. Ha Spengler ennek a végzetnek a szívósságára, sajátos természetére figyelmezteti azokat, akik viaszként gyúrják képzeletük ujjai közt, csak helyeselhetünk. De nem fenyeget-e az ő történelemszemléletében a másik veszély: a történelmi erők istenítése? Ha a tragikumot túlságosan hangoztatjuk, póz lesz, ha a történelmi erőket túlságosan tiszteljük, emberi természetünket tagadjuk meg. Handabandázni a történelem ellen: nevetséges; handabandázni a történelemmel együtt még nevetségesebb. A történelem természete és az ember természete nem egészen azonosak; az ember alkalmazkodik a történelemhez, de ellenállva alkalmazkodik. Ezt az ellenállást nem szabad az emberből kibeszélni; a sorsa erősebb, mint ő, de ő több a sorsánál, így érezték ezt a görög tragikusok s így is kell érezni. „Ismered Agamemnont, akit Zeusz folyton bajba kever, míg keblében megvan a lélegzet s térde mozdulni tud.” Trója alatt virrasztva magáról beszél így Agamemnon. Zeusz: a természet (vagy az időben az ember ellen fordult természet, a történelem), Agamemnon a tragikus életérzésű ember,s s ez a sóhaj a történelmi alkalmazkodásban feszengő emberi vád. Enélkül a vád nélkül nincs tragikus érzés és nincs történetismeret.

Az embert hányja-veti a történelem, de csak a hullák feje volt a vízben, az úszók válluk és nyakuk kétségbeesett erőfeszítésével tartották legalább az orrukat, szemüket és homlokukat a víz fölött. Mint a fóka, az ember is a vízben élt, de a levegőt nem a vízből szívta. Spenglernek igaza lehet, amikor megvet egyes mai híg utópiákat – de csak azért van igaza, mert hígak. Az utópia legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény. Ki van szolgáltatva a történelem rángatásának, de ki van szolgáltatva orra fölött a levegőnek is. A szophoklészi alakok istengyűlöletében éppúgy ott szorong ez az „utópia”, mint a keresztény lovagkor hőseiben, akik egyszerre voltak katonái Isten országának és a maguk hazájának. Ez az utópia nem ellenkezik a valóság ismeretével, sőt mintha kiegészítené. A kettő együtt sűrűsödik meg s együtt hígul fel. Nagy történelmi feladatoknak csak az felelhet meg, aki többet is akar, mint történelmet csinálni. Utópia nélkül a történelemben csak alámerülni lehet.

3.

Mi tartja fenn az erős népeket a történelem színén? Történelmi erényeik. Az erős nép idegeiben, anélkül hogy számon tartaná, állandóan ott reszket a történelem veszélye és a zsákmány lehetősége. Éb298ren néz körül, izmai szemmeltartják a bokrok rezzenését, magatartása a nagy ragadozóé, akit a természet kegyetlensége nevelt természetismeretre. Az erős nép tudja, hogy egy szerencsétlen pillanatban minden elpártolhat tőle, mert a történelemben megvan a hajlam, hogy egész váratlanul, pőrén maradt erényeinket fogja vallatóra. Az erős nép épp ezért az önnevelés állandó készenléte. Fegyelmezett.

Ez a fegyelem nem puszta „drill”. Inkább összehangoltság, mint engedelmesség. Az akarat, amely aláveti magát, fel is horkanhat; az igazi fegyelem az akarat alatt fészkel, a szokások és idegválaszok szövevényében. A szokásokban ott lappang a tettek természete, s a lélek mindennapjai készítik el a választ az idő ünnepi kihívásaira. Egy nagy nép viselkedése történelme nagy pillanataiban a vérébe oltott „etikettből” következik. Egy nagy nép fegyelme: „kultúra”, s az igazi kultúra a történelemre készen álló, testet-lelket átjáró fegyelem.

A fegyelem alárendeltség, de amelyik fegyelem kultúra is, az az alárendelésnek is magasabb értelmet ad; nem osztályok vannak osztályok, emberek emberek alá rendelve, hanem mindenki a történelmi kötelesség alá; az emberek: szerepek; a nemzet nem személyek, hanem szerepek hierarchiája. Uralkodni és engedelmeskedni: természeti kényszer; a kultúra feloldja, „spiritualizálja” ezt a természeti kényszert; az uralkodás nem önkény, hanem nagyobb kötelesség; a hatalom nem csak fizikai erő, hanem szellem is.

Semmiről sem ismerhető fel úgy egy nép történelmi kondíciója, tehát a kultúrája, mint arról, hogy mennyire képes átnemesíteni, kötelességgé változtatni a kiváltságok előjogait. A vagyon a puszta bírástól a szolgálatig sok mindent jelenthet. Az egyiknek jog a habzsolásra, a másiknak felhívás a teherviselésre; az egyik lefölözi a javakat, a másik hordja őket, mint pap a miseruhát. Az igazi „nemes”-nek a vagyon élvezése csak részben önkielégítés, jórészt szertartás, melyben az alárendelt munkának és a hatalmába eső javaknak alkalmat nyújt a tündöklésre. Igazi kultúrákban a magánélet örömei is a közösség erőjátékai; a fényűzés: a történelmi készenlét hadgyakorlata.

Spengler többször hivatkozik a 18. századra. Az, amit Spengler kultúrának nevez, nem is állt soha olyan magasan, mint a 18. században, legfeljebb a „történelmi készenlét” ébersége van már itt hanyatlóban, mintha a szokások nemessége tovább tartana, mint a ragadozóösztönöké. A 18. században Nyugaton legszebb érettségét érte el a hűbérvilág nemessége, a polgárság a sznobizmus iskolájában oltja friss, elhasználatlan vérébe a nemesvilág etikettjét, míg a parasztság mozdulatlan tömegei a leszivárgott úri hagyománnyal átjárt paraszt-szokásjogban élnek. Vonzó kép, s hogy e vonzóságot nem csak a mi eszméink vetítik vissza a századra, bizo299nyítják e kor fennmaradt írásművei, melyek közül még a jelentéktelenebbek is nemes szokásjog illatával kedvesek.

Furcsa volna, ha épp én szólnék a kultúrának ilyen 18. századi értelmezése ellen, aki még a mi keleti irodalmunkban is a Kazinczy és Csokonai korát szeretem legjobban. Csakhogy a gyanú, a tragikus köpönyeg gyanúja már föl van keltve, s a 18. század emlegetése sem szelídítheti meg azt a barbárkongást, amelyet Spengler szájában e kultúreszmefuttatások végén a „konzervatív” szó kap. Konzervatív az, aki a fegyelem és a történelem érintése alatt, az ösztönökből fakadt kultúra pártján áll. De hol van ez a fegyelem? Hol van meg ez a kultúra? Azon a szigeten, amely a 18. századból még megmaradt?

Spengler szerint ott. Mindaz, ami nem ez a sziget, az özönvíz martaléka. Amikor konzervatívot mond, ő erre a szigetre menekszik. De vajon nem egy süllyedő Atlantiszra száműzi-e magát? S nem azért-e, hogy Atlantisz retorikáját élvezze?

4.

Metternich herceg szerint, ha a régi nemesség kiengedi kezéből a kormányt, a káosz következik. Spengler beállításában a 19. század ennek az elhatalmasodó káosznak a kora, s mi a végelszámolás hősei vagy áldozatai.

Amíg a társadalom egészséges, a kultúra nemcsak gondolkozás, hanem ízlés, hajlam, előítélet, reflex. Az igazi kultúrában a gondolatok csaknem olyan elkerülhetetlenek, mint a tettek; a kultúra inkább kötöttsége a gondolkozásnak, mint szabadsága. Az ember nem követheti szabadon a gondolatait, mert magát kell követnie; úgy a társadalom is. Ahol a gondolkozás önkormányzatot kap s kiszabadul az élet szokástörvényei alól, ott ezeknek a szokástörvényeknek meg kellett gyengülniök. Arra, hogy a tragikus görög kultúra elvesztette kötőerejét, Szókratész fellépése volt a bizonyíték. Megyünk amerre a gondolkozás szele visz, mondja Szókratész az Államban. Csak a fájukról leszakadt lelkeket viszi el a gondolkozás szele, felelhetné Szophoklész.

A racionalizmus, Spengler szerint, a gondolkozás elhatalmasodása az életen. Az emberek érzés és ösztön dolgaiban is gondolkozni kezdenek, bizonyára mert nincsenek érzéseik és ösztöneik. A racionalizmus rák; egy elem a többi fölé nő s megmérgezi a szervezetet. A 18. század vége óta eltelt 150 esztendő a racionalizmus kora. Az emberek életfeltételeik ellenében gondolkoznak s tönkre300teszik saját társadalmukat. Egy társadalom annál magasabbrendű, minél tökéletesebben tagozott: a racionalizmus beveti az egyenlőség gondolatát, lemorzsolja a régi „becsület”-eszmével összekötött osztályokat, hogy az egyenlőség helyett a „pénz” torz-osztályait teremtse meg. A népek élete sokágú s elsősorban politikai; a racionalizmus kora ezt az egész bonyolult szenvedéllyel irányított életet a gazdaság automatizmusává fakítja; a munka nem hivatás többé. Az angol „shopkeeper”-eknek ez az életszemlélete, mint kapitalizmus az egész századot megejti, lerombolja a nemesebb munkát s kikezdi a még zárt kultúrközösségeket. A vallásosság elapad, s a vallás rangjára emelt tudomány az egészségtelen munkamegosztás piaca lesz; az irodalom egy híg naturalizmus irányába halad, minden, ami kultúra, egyéniség, elkopik; az élő szervezet, melyben minden szövetnek és sejtnek külön hivatása volt, alaktalan sejthalmazzá válik.

A nyugati civilizáció, míg mamut méretekre váltja régi minőségét, elkápráztatva önmagától egyre inkább csak régi presztízséből él. Alatta a világforradalom, körülötte a színes fajok forradalma, s ő sorra föladja erődítményeit.

Alig van valami, amit Spengler jobban gyűlölne, mint a szocializmust. A szocializmus az alsó néposztályok kapitalizmusa; ugyanaz az életszemlélet s hozzá a társadalom alulról nyíló perspektívája. Hivatásos forradalmárok csinálták, hogy bosszújukat a magasabb osztályokon kielégítsék. Kinevezték „munkássággá” a városokba özönlő gyülevészt, hogy az állam gócpontjaiból emelhessék mértéktelen követeléseiket. Szakszervezeteikkel „politikai munkabérek”-et kényszerítettek a gazdaságra, a világháború alatt bevették a kormányszékeket; a glorifikált munkás nevében, aki lassan a legkevesebbet dolgozott az országban, kiszipolyozták a társadalmat, nyomorba döntötték a parasztságot, tervszerű vaksággal készítették elő az összeroppanást. Spengler szerint nem kell a bolsevizmustól félni; Oroszországot kivéve, ahol a volt forradalmárokból a legszigorúbb uralkodók váltak, mindenütt bolsevizmus van már; a legalacsonyabb színvonal rémuralma bekövetkezett.

A színes népek, akik a hódító európaiakat egykor isteneket illető rémülettel fogadták, felcsillanó szemmel figyelik Európának ezt a hanyatlását. A kapitalizmus megmutatta nekik a Nyugat bűneit s kezükbe nyomta fegyvereit; a szocializmus felkínálta nekik szövetségét. A japán–orosz háború óta ez az óriási elnyomott világ, Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában ugrásra készen várja a bosszú pillanatát. Egyelőre meglehetős mindegy nekik, hogy milyen eszmék alatt szervezik meg nemzeti revánsukat, tanítójuk Oroszország megmutatta, hogy a marxista nemzetközi nyelv alatt milyen szépen kitenyészhet egy 301egész más természetű valóság. Felszabadítás? Csak a gyermek hiheti, hogy a színes ár, amely fel tudta szabadítani magát, felszabadulásával beéri. A százados szenvedés a leszámolás óráját várja, s valószínű, hogy ebben az órában színes és fehér forradalom egyszerre borítja el a „művelt Nyugatot”.

Spengler e két forradalom morajlása közt Nyugat „konzervatív” elemeihez szól. A kor nagy kor; de éppen mert nagy: az emberek csak boldogtalanok lehetnek benne. Aki ma él: vagy szenvedő vagy cselekvő áldozata a kornak; eltiportja vagy hőse. Ez az a kor, amelyben a tragikus életérzésű ember, a fegyelemmel összetartott marék-nép az idő urává válhat. Az idő nagy és nyitott; bukásra és győzelemre sosem voltak ilyen korlátlan lehetőségek.

Mondjam-e, hogy Spengler korlátomásában sok az igazság? Hiszen a 19. századnak ilyesféle felfogása, néhány év előtt még vakmerő újdonság, ma már szinte hírlapi közhely. Spengler tételeit én magam is „házifogalmazásban” adhatom, nem az ő szavaival, hanem régibb tanulmányaim formuláival, annyira kész mederbe ömlött, amit mondani akart. Hanem a tragikus köpönyeget itt még jobban érzem, mint elébb. Spengler jól érzi magát e kétféle forradalom örvénylésében, melle úgy dagad, ahogy a láthatár sötétedik. A 19. század kétségkívül a bomlás kora; de ez a bomlás mégsem annyira egyértelmű, mint Spengler hiszi. Nem tiszta züllés, szétesés; kötött erők szabaddá válása, kínálkozása is. A rendezett energia megfogyott, de a szabad felhasználást váró megnőtt. Hány ember van a helyén? Kevesebb, mint százötven év előtt. Hány emberben van meg egy nagy vállalkozás lélektani lehetősége? Többen, mint százötven év előtt. A marxizmusnak nem vagyok barátja, de a marxi nyelv alatt élet is tudott keletkezni; szervezetek támadtak; s az idegekig ivódó fegyelem, ha kezdetleges is: kultúra. A 18. század csak kopott, s a káosz itt-ott mégis megmutatta, hogy ő is ki tud dobni a történelemre kész, kultúra-teremtő csoportokat. Fegyelem, kultúra, kormányozni tudó nemesség kell, mondom én is. Kell, de honnan kell? A hűbérvilág maradványaiból kell, vagy onnan kell, ahonnan jelentkezik? Tapasztalataim és az utolsó tizenöt év példája alapján én nem tudom máshonnan várni ezt a nemességet, mint a káosz vállalkozó elemeit földobó „mozgalom”-ból. Munkásságom célja épp az, hogy e mozgalom számára minél „tragikusabb” magatartást alakítsak ki. De Spenglernek mások a tapasztalatai. Ő nem hisz a mozgalmak nemességében, ő csak a történelem kész nemességében tud hinni, amelytől a két forradalom zavarában, Európa megmentését s egy világbirodalom megszervezését várja. Akik ismerik őt, tudják, hogy ez a nemesség: a poroszság.

302
5.

A Die Jahre der Entscheidung már a Hitler-uralom alatt jelent meg; de az első száz oldal már ki volt nyomva, amikor az új rend beköszöntött. A könyv fél lábbal a weimari Németországban, fél lábbal a harmadik birodalomban áll. Spengler becsületére, elég keményen áll mind a kettőben. Bár nem kétséges, hogy a két rend közül Spenglerhez melyik áll közelebb, az előszó nem nagyon édesítheti meg a nemzeti szocializmus teoretikusai számára az „első száz oldalon” lenyelt orvosságot. A weimari alkotmány uraiban Spengler nem látott mást, mint a nemzet gyengébb felét, amely ellenséges segítséggel sáncolta el magát a nemzet erősebb része fölött; de Hitlerék jelszavai is meglehetős zavaros elegy neki, poroszság és bolsevizmus habarcsa. A „harmadik birodalom”: álmodozás; a történelem farkasszeme elől menekülő németség Wunschtraumja. A fajelmélet sületlenség; a történelem nem a pedigrét nézi, hanem a készenlétet, a race-nak a történelemben nem élettani, hanem erkölcsi jelentése van. Maga a szocializmus pedig veszedelmes játék a szóval, amikor a nemzet történelmi kondícióját kell felfokozni.

De ha ostobák is a jelszavak; a vér jó, és Spengler ehhez a jó vérhez szól, melyhez Frigyes Vilmos és Nagy Frigyes teremtették meg az illő magatartást. Ez a vér kiütött már Bebel munkás-szervezkedéseiben s ma élet és fegyelem aranyfedezetét állítja a nemzeti szocialista frázisok mögé. Aki porosz, az tudja, mikor hogy kell viselkedni. Porosznak lenni Spengler szemében annyi, mint Krisztus előtt kétszáz évvel rómainak lenni.

A történelem sok jó vért, sok kiválóságot emészt fel; mindenütt a legkülönbek kockáztatnak; a túl sok történelem elpazarolja a nagy szerepet kapott népek emberanyagát. Az angolok, a franciák, spanyolok kifáradt nép, Amerika első gyarmatosító „nemessége” olvadóban. A németek történelme csupa vidékies huzavona; de legalább megkímélődtek a nép kiválóságtartalékai; megvan a jó vér és megvan a porosz példa. Ennek a vérnek és ennek a példának most ütött az órája. A világháborúk korába léptünk, ahol a világuralom a tét. A Nyugat utolsó reménye a kétféle forradalom összecsapásában: a poroszság s a poroszság minden áldozatot megérő reménysége: a világuralom.

Így szól Spengler a poroszokhoz, s csak itt vesszük észre, hogy azért csapott meg már első szavainál a tragikus köpönyeg szele, mert már akkor sem mihozzánk beszélt. Vér beszélt a rokon vérhez, megvetés a megvetéshez – azt hittük, Európáról hallunk s egy nemzeti próféta könyvét tesszük le.

303

Spengler minden oldalán éreznem kell a történelmi alapfogalmak igazságát s minden oldalán a módosító erőt, amely a tiszta fogalmakat kongatni kezdi s egy nemes magatartásába patetikus pózt kever. A legkeményebb történelmi látás mélyén ott ül a Wunschtraum, pontosan az, amelyet a nácikban gúnyol. Van valami giccsszerű ebben a rendkívül okos könyvben, s ha Mars-lakó lennék s nem európai és magyar, kíváncsian várnám: mi is hát a németség igazi természete, ez a giccs, mely Spengler bölcsességét is el-elkeni vagy az a római fegyelem, amelynek a világbirodalmat kínálja. Mint európainak és magyarnak félnem kell, hogy a valóság a kettő közt van.

Maritain: Primauté du Spirituel
1.

Ha Spenglerrel szemben arra kellett vigyáznom, hogy retorikája el ne sodorja éberségem, a spengleri hangulat mindenestől be ne vegyen, Maritain, félős, hogy túlságosan defenzív hangulatban talál, s régi küzdelmek emléke mint felolvaszthatatlan előítélet húzódik meg az olvasóban. Csúnya dolog „csukott szívvel” olvasni. Aki előre tudja, hogy úgysem győzi meg a könyv, az okosabban teszi, ha ki sem nyitja. Viszont lehet-e előre nem gyanítani egy szellemi reakció eredményét, mely egyszer már lezajlott bennünk, sokkal védtelenebb lélekben, sokkal hevesebb tünetek kíséretében, semhogy egy könyv újra kiválthatná?

Pedig Maritain könyve megérdemli, hogy kiújítsuk érte az elintézettnek érzett belső vitát; az eszme, mely minket is kísértett életünk egy szakaszában, aligha fejezhető ki szebben, hevesebb meggyőződés sugallatával, mint a Primauté du Spirituelben. Vallás vagy egyház; csak vallás vagy egyház is: így állt szemben akkor, a 19. századból való kiábrándulás éveiben, a két kínálkozó eszme, s én csaknem oly szélsőséges híve lettem az előzőnek, mint Maritain az utóbbinak. Felpuhíthatja-e annyira az élmény magvát ez a tüzes skolasztika, hogy ne csak az érvek vonuljanak ki ismét egymás ellen, hanem szívem is meg tudjam osztani a kétféle érzés közt? Remélem. Az ember választ, de minden választása lappangó meghasonlás, s a legyőzött érvekkel sosem némulnak el a kísértő hangulatok.

Maritain könyve: „az egyház dicsérete”. Himnusz az egyházhoz, amely a hívőnek nem csak egy szervezet kerékrendszere, de Krisztus szétoszlott teste s a hit tárgya. A könyv három tanulmánya Maurras és az Action Française kárhoztatása, majd indexre helyezése köré szövő304dik. A középső megvédi a pápa kárhoztató ítéletét, az első az egyházi hatalom körének a kijelölésével előkészít rá, a harmadik pedig, anélkül hogy Maurrasékkal vitázna, kiragadja az Egyházat az ő latin-koncepciójukból, s visszaajándékozza az egész emberiségnek, latinnak, szlávnak, színesnek, mint az egyetlen egyetemességet, amelyben önmagukra és egymásra rátalálhatnak. A könyv a francia katolikusság válságos óráiban jelent meg, amikor Szép Fülöp és Jeanne d’Arc hagyománya, a nemzeti nevében lázadó, s az engedelmességében nemzeti közt kellett választania, s az egyházeszme teljes fényére volt szükség, hogy a mozgalom és a pápa szava közt meghasonlottak túllássanak pillanatnyi döbbent zavarukon.

Annak, akit sosem járt át (vagy érintett legalább) a katolikus egyházeszme, az a kellemetlen érzése támadhat Maritain s más újkatolikus írók olvasása közben is, hogy ezeket az írókat jobban lelkesíti az egyház, mint maga a kereszténység. S ez a benyomás nem is egészen hamis! Vallás sok van a világon, de egyház, mely a birodalmak gyámjának az évezredes, sokszor érvényesített igényével állhatna a népek fölé, csak egy. A katolicizmus ereje ma éppen az, hogy egyháza van, ő kínálja a lelkeknek a legtágabb egyetemességet, ő az egyetlen hatalom, amely természeténél fogva nincs alávetve semmiféle nemzeti hatalomnak s a nemzetek szakadásában az egy képre teremtett emberiség magasabb egységét jelképezi. A Maritaineket a kereszténységnek ez az univerzális igénye bűvölte meg, és alaktalannak éreznek minden kereszténységet, mely nem a nemzetek fölött terjeszkedik s a világi hatalmak fölött nem képes egy szellemi hatóságot teremteni.

A kereszténység legnagyobb érdeme az ő szemükben, hogy a „szellemit” elkülönítette s az időbe ágyazott, „mulandó” fölé emelte. Az ember két irányban él: Istennel szemben és az emberek közt. Mint polgár boldogulni akar, mint lélek üdvözülni. Mint boldogulni akaró az állam tagja, mint üdvözülni akaró az egyházé. Boldogulás és üdvözülés nem állnak egymással szemben (az élet a katolikusság szemében nem „tragikus”), csak egymás alatt; az embernek elsősorban üdvözülnie kell s egy alacsonyabb síkban, mint polgárnak boldogulnia is. Az egyház nem ellensége a birodalmaknak, hanem ellenőre; meghagyja szabadságukat a boldogulás ügyeiben; de ellenőrzi, hogy ez a boldogulás ne forduljon a polgárokon át a hívők lelkiismerete ellen, végeredményben az állam se vezesse másfele őket, mint az üdvözülés küzdelme. Az egyház szellemi hatalom, tehát közvetlenül intézkedik az üdvösség és lelkiismeret ügyeiben; az egyház a szellemieket védő hatalom, tehát közvetett befolyása van a világi ügyekre is, amennyiben azok a szellemieket fenyegetik. Az ókor nem választotta el a szellemit a mulandótól, ezért az állam felszippantotta az egyházat, a csá305szárok természetszerűen istenek lettek. Tibetben az egyház nemcsak közvetve, hanem közvetlenül is beleavatkozott a világiakba, az államot felszívta az egyház; a mulandó viszonylagos önkormányzata nélkül, az államból papállam lett. A kétféle hatalom közt a természetes ízesülést a keresztény középkor találta meg az egymás fölött nyugvó két kard, az államok fölött őrködő egyház eszméjében. Ez az eszme az, mellyel az egymás ellen zaklatott nemzeteket a katolicizmus ma ellentéteket átölelő karjaiba hívja.

Az egyházeszme a hierarchiák eszméje. Minden dolog egy bizonyos értékkörbe tartozik, a morál például a politika fölé. A bölcs rend célja, hogy a körök összezilálását megakadályozza s az alacsonyabb értékeket a magasabbak világításába helyezze. Az ellentéteket fel lehet oldani harccal és fel lehet oldani a viszonylag önállók érték szerinti alárendelésével. Ennek az alárendelésnek az őre a pápa; legnagyobb tanítómestere: Aquinói Szent Tamás. Egyház és skolasztika, ugyanannak a rendnek építménye és tudománya s mint ilyenek elválaszthatatlanok és elmúlhatatlanok. VIII. Bonifác Unam sanctam bullájától XIII. Leó Immortale Dei és XI. Pius Quas primas enciklikájáig éppolyan töretlen a nagy pápák hagyománya, mint a Summa theologiae-tól Maritainig a skolasztika bölcsész hagyománya. Az emberek tökéletesebbek vagy tökéletlenebbek; az egyház és a tanítás, ott, ahol a lelkek és az értelmek fölérik, ugyanaz.

Maurrasék a rend és a hierarchiák iránti tiszteletük révén, megragadtak valamit ebből az egyházeszméből, de hozzábogozták az ő francia patriotizmusukhoz, a latinságról alkotott képzeletükhöz. Az egyháznak elég egy szárnycsapás, hogy elszakítsa az ilyen vidékies láncokat. Az egyház nyugaton a Nyugat véréből táplálva fejlődött ki, de nincs a Nyugathoz kötve; kész vándorolni is ő s új pogány népeket olvasztani magába. Európában ő az egyetlen életképes hagyomány, de ha a hierarchiák köreit összezavaró Európa elvész a lába alól, új tanítványokat szerez ennek a hagyománynak a világ más részein, kész a pusztába húzódni, s a vadak közt is megveti lábát, mert ő, akinek emlékezete a történelem egész tanulsága, mindig meg tudja különböztetni igazi útját a sugallt utaktól s végeredményben győztes marad mindenkivel szemben, aki harcot kezd ellene.

2.

Így Maritain. Az ember első érzése, hogy ez bizony gyönyörű megoldás, a második, hogy gyanúsan könnyű. Bizony elkelne e sok összevissza futkosó nép, zavart csirke fölé egy kotlós, de mindaddig nem 306mondhatom rá a Maritain fölébredt egyházára, akárhogy terjesztgeti a szárnyát, hogy itt van az isteni kotlós, amíg el nem hittem, hogy a csibék el is férnek alatta.

Az egyház, mint Maritain mondja, hit-tárgy. Ez tökéletesen igaz. Azok számára, akik nem hiszik el, hogy az egyházat Isten alapította, az egyház földi szervezet, történelmi termék. Az egyház csak azok számára van, akik isteni eredetében hinni tudnak. De mi ez az isteni eredet? Minden másféle eredettől különböző eredet vagy dogmává emelt stilisztikai fordulat? Olvasok egy könyvet, s valaki azt mondja mögöttem: ez isteni kijelentés. A nyelv zsidó vagy görög, a műfaj és gondolkodásmód egy bizonyos történelmi korra jellemző, a világról alkotott képzetek összhangban állnak az emberi szellem egy bizonyos állapotával. Hogy értsem, hogy ez a könyv isteni kijelentés? A gondolat, amelyet kifejez, függetlenné tudott lenni a zsidó és görög nyelv árnyalataitól, salaktalan tudott maradni a kortól, melyben írták s az agyvelő előítéleteitől, amelyen átszűrődött? Mert ha nem tudott független maradni, akkor ez lehet istenibb eredetű mint más könyvek, de nem lehet egészen más eredetű. A gondolat már maga is keveredése az isteninek az emberivel és a korszerűvel; az Isten gondolkoztat, de nem gondolkozik; „Isten gondolata” éppoly képes kifejezés, mint Isten szeme, füle, lába. „Szól általam az Úr”: nem árad ebből a kifejezésből a stilisztika?

Az Isten egyházat alapított; az Isten az egyházra bízta kijelentését. Ezek a mondatok azt jelentik, hogy alakult egy egyház, amelynek alapítói Isten unszolását érezték magukban, s van egy könyv, melyet időállóbbnak tekintettek minden más könyvnél. A könyv igazolta az egyházat, s az egyház védte a könyvet. Ahogy az idő múlt, ez a szövetség csak erősebb lett; az egyház a történelem fölé helyezte a könyvet s a könyv az egyházat. Mivel? Egy metaforával. A metaforák hasznosak, ha nem túlságosan szívósak. Egy metafora, amely a történelem fölött akar lebegni, megbosszulja magát.

A kereszténység „Isten szavaiban”, a metafora védelme alatt örökölte mindazt, ami a könyv íróinak szokása, a kornak, melyben éltek, előítélete, a nyelvnek, melyen szóltak, szólama volt. Az egyház mindezt a „temporel”-t (Maritain szavaival) az idő fölé emelte s mint dogmát kényszeríti minden jövő ember tudatára. A vallás: érzés, a világkép: tudomás. Az egyház érzés és tudomás közt veszedelmes kényszerviszonyt teremtett; mert a világkép módosultával válságba taszította az érzést. Az ember természetes világképe és természetes érzése közé odatolakodott a könyv mesterségesen ébren tartott világképe; a hitből, mely tulajdonképp érzés, a helytállás érdemességének az érzése, az elhívés tortúrája lett, ha el nem apadt.

307

Mindez nem lenne baj, ha a kereszténység könyve és egyháza „csak” mulandó időbeli képződmények volnának; babonás korok maradványa, ahogy egy marxista mondaná. Akkor az időszerűséggel az élet is kiszivárogna belőle s magától összeesne. Csakhogy a könyv és egyház fogva tartanak valamit, ami örök: a vallást. Egy-egy kiváló ember vallásos érzése megállhat az egyházon kívül magában, a tömeget az érzés be-becsalja az egyházba s az egyház szellemi kényszere el-elűzi. Könyv és egyház szövetsége: a dogma az embereket a megtérés és aposztázis sarkai közt ide-oda áramló véglényekké tette. Ez Európa egyik legnagyobb szerencsétlensége.

Maritain szerint az egyház serken, terjeszkedik, az egész emberiséget akarja leányaivá fogadni. De várható-e ez olyan anyától, aki a maga gyermekei boldogtalanságát sem tudta megelőzni? Az a baj, hogy az egyház a Könyv betűit őrzi? Nem, hanem hogy nem tudja felülmúlni. Az egyház miután az idő fölé helyezte, a szimbolizmus minden művészetével szentesítgette az erőszakolt világképet, de nem volt annyi ereje hozzá, hogy e jelképeket történeti hüvelyeiből igazán kiszabadítsa. Csak egy percig kell gondolkozni, s az ember érzi, hogy a katolicizmus erre nem is lesz képes. Betű és egyház szövetsége sokkal szorosabb, semhogy felbontható volna. Az egyház, amely örök tartalmát ki tudná tépni a dogma gúzsából, már nem is volna katolikus, talán egyház sem.

Az egyház legnagyobb baját én abban látom, hogy lehetetlenné teszi az újabb „isteni kijelentés”-eket. Pedig éppen mert a kijelentésben mindig ott setteng az agy, melyen átszűrődött, a régiek mellé minden kornak új isteni kijelentésekre van szüksége, a vallásos érzés átplántálására érthetőbb jelképekre, korhoz szólóbb teológiára, új szentekre. De a katolicizmus az idő felett van, s így csak magyarázni lehet; újabb szentjei epigon szentek lesznek, a szentség friss sugárzása nélkül.

Persze, az ember ma is lehet azért katolikus. Lehet katolikus úgy, hogy vállalja a hívő kételkedésnek pascali szenvedéseit s lehet úgy, hogy az egyházat, mint intézményt, csodálja s azért a magasabb rendszerért lelkesedik, melyet a nemzeteknek kínál. Attól tartok, hogy a hierarchiáknak ez az öröme: a katolikus formalizmus semmiképp nem tekinthető egy igazi vallásos megújhodás jelének.

3.

A vallásosság pótolhatatlan. Rabelais mögött Kálvin, Erasmus mögött Melanchton: a mély emberi gyökerű enciklopédia nyomán a vallás. A műveltség nem helyettesítheti a vallásos érzést, legföllebb 308megtisztíthatja. Ha nem tévesztjük össze a vallást a mesterséges valláspótlékokkal, mint amilyen a természetimádás vagy a racionalizmus „isten”-hite, kétségkívül a hittételek alatt lakozó vallásos érzés az, amiben az emberek legjobban hasonlítanak egymáshoz, a vallásos érzésre épült láthatatlan egyház a legegyneműbb és legállandóbb gyülekezet. A történelem során igazán problematikussá csak a látható egyház válhat, s az új kor elején, a vallásos fellendülés két legnagyobb alakjában: az Isten és ember szabad érintkezési formáit kereső Kálvinban s az egyházeszme mellett kardoskodó Loyola Ignácban éppen ez a problematikusság ölt testet.

A 19. század végkiárusításával járó szellemi fellendülés megint a vallás felé vezet, de azt hiszem, hogy az az egyházeszméért lelkesedő katolikus formalizmus, amelyet Maritain képvisel, ennek a visszatérő vallásosságnak első, elsietett tapogatózása csak a régi otthon körül. A hierarchiák legfőbb szabálya, hogy a hitet ne zavarjuk össze a tudománnyal s a nagy szívek titkos hasonlóságát intézmények előírásaival. Egy „néma” vallásra van szükség, amely nem a nyelvet szállja meg, hanem sorsunk gyökereit.

Hogy értik meg a néma szavát? – kérdi Maritain. A néma szavát tetteiből értik meg. A szentség új virágzását várja az egyház? Mi is. Emberekre van szükség, akik magatartásukkal tesznek bizonyságot amellett, ami bennük van, de kivezet az élet kétszerkettőjéből. Harcot és szenvedést vállalnak, melyet csak az vállalhat, akinek a számára az élet nem csak véletlen, hanem megmagyarázhatatlan eredetű küldetés. A vallásos érzéstől megszállt embereket várom, s ha lesznek, nem félek, hogy példájuk és a szenvedésben talált boldogságuk nem teremt gyülekezetet.

Sztálin: Les questions du Léninisme

Oroszország érdekel, de az Oroszországról szóló könyvek nem nagyon érdekelnek. Nem szeretem a moszkvai utasokat s nem tudok mit kezdeni a helyszíni megfigyelésen alapuló kritikákkal. Meghallom, hogy mit hozott haza a tanulmány-utas, de nem tudom, hogy mit vitt ki. Hol kezdődik a tapasztalat és hol végződik az előítélet? Aki Oroszországról igazán meg akar tudni valamit, ne a kritikusokat olvassa, hanem magukat az oroszokat. A kritikusok még ha igazat akarnak is mondani, ferdíthetnek; ők maguk, még ha ferdíteni akarnak is, igazat mondanak. Az oroszokat gyakran vádolják azzal, hogy Patyomkin-városokba vezetik a külföldit. Ha úgy is van, Patyomkin-könyveket nem írhatnak a számukra, mert Patyomkin-könyvek nincsenek. A té309nyeket lehet hamisan csoportosítani, a szellem elárulja magát s aki előtt a szellem számít, nem a statisztika, annak a számára az önigazolás a legfényesebb önkritika, hisz a magunk mellett felhozott érvek nemcsak hadakoznak, hanem akaratuk ellenére vallnak is. Ha egy költőről meg akarok tudni valamit, nem bírálója kifogásait olvasom el, hanem magát a művet, melyben szépnek és sebezhetetlennek érezte magát – amelyet „önmaga propagálásá”-ra írt. Ilja Ehrenburgnak a Nouvelle Revue Française-ben megjelent „orosz adalékai”, ez a Patyomkin-gyűjtemény például szándékán túl is megmutatta az új Oroszország erényeit és hibáit. Sztálin Les questions du Léninisme-je még inkább. Az orosz pápa írásai, a megszemélyesült orosz politika önigazolása mennyivel meggyőzőbb védbeszéd, mint a szerző maga is gondolta, s mennyivel ártalmasabb vádbeszéd, mint a kritikusok kifogásai és rágalmai.

A forradalmakban engem a káték és a valóság viszonya izgat a leginkább: mit mondott az elmélet, és mit akart az élet; miben állt szövetségük, és hol csapták be egymást. Egy forradalom természeti tünemény; az embereket a legtervszerűbb izgatás sem lázíthatja fel, ha a természet fel nem lázította és sorsuk szabadjára nem engedte elébb. De ez a természeti tünemény szavakból táplálkozik. Világosan akarja látni saját homályos indokait, mint ahogy egy hirtelen indulat néha egészen körmönfont érveket keres a maga igazolására. A dadogó természet rá van utalva a káté formuláira s az elmélet, mint egy lovatlan lovas, lesi a megnyargalásra váró szörnytermészetet. Az igazi forradalmár az, aki önmaga lesz egyszerre lovas és ló; természet és írás, indulat és érv. Akinek a káté végcél, együtt handabandázhat a forradalommal, de nem értheti meg; „intellektuel”-je a forradalomnak, még ha elvben antiintellektuális is; aki viszont megveti a kátét s nem érzi az eszmei önigazolás szükségét a természet szomjas felhorkanásában, mi lehet más, mint szörnyeteg. Az igazi forradalmár: politikus természet; ismeri a valóságot és ismeri a szót s ösztöneiben hordja összeműködésük szabályait.

Lenin, azt hiszem, nagy politikus volt. Úgy emlegetik, mint Marx mellett a szocializmus másik nagy tanítóját, a marxizmus továbbfejlesztőjét az imperializmus és forradalmak korában. Én inkább politikusnak látom őt, mint tanítónak, aki azért vezethette győzelemre az orosz forradalmat, mert a használt elmélet s Oroszország forradalmi valósága benne magában is együtt volt, a marxizmust elfogadta, mint alkalmas eszközt, de az esze alatt az orosz valóság ült s feszengett, úgy, hogy a tételen nála mindig átsugárzik egy idegeiben hordott helyzet, s a valóság ellen forduló tétel sosem egész idegen attól a valóságtól, melyhez szól. Lenin orosz volt; a cárizmust akarta megdönteni, a cár 310szolgáit elsöpörni, az orosz milliókat emberi élethez juttatni. A lappangó orosz indulat volt ő; mint forradalmár erre az indulatra apellált s ezt állította maga mellé. A marxizmus ennek az indulatnak csak a fölvett nyelvjárása volt; ebben különbözött ő a Trockij-féle nemzetközi forradalmároktól, akik ismerték Marxot, de sosem tudtak volna Oroszország nyelvén beszélni. A marxizmus – felismerte – leghatásosabb eszköz a cárizmus megsemmisítésére s alkalmas diszciplína tömegek összetartására. De a marxizmus neki nem bölcselet volt, hanem politika. Egy-két zseniális módosítás elég volt neki, hogy ezt a nemzetközi irányt az orosz forradalom szolgálatába állítsa s arra a feszengő valóságra, amelynek ő maga is inkarnációja volt, szorosan ráillessze. A marxizmus világforradalomra készült; ennek a forradalomnak a legfejlettebb iparú országokból kellett volna átharapóznia a többiekre. Lenin „az imperializmus tanulmányozásából” azt a tételt vezette le, hogy a forradalom nem egyszerre fog bekövetkezni s nem a legfejlettebb iparú országokban, hanem ahol a polgárság a leggyengébb. A forradalom nem harapózik el rögtön az egész világon, az első szocialista államoknak polgári államok közt kell felépülniök, s felépülhetnek a világforradalom támogatása nélkül is. A szocializmus egy országban, a szocializmus Oroszországban nem abszurdum, hanem „elméletileg igazolható” lehetőség. A másik fontos módosítás: a proletárdiktatúra értelmezése volt. Oroszország parasztállam, orosz proletárdiktatúra: diktatúra proletariátus nélkül. Orosz forradalom a parasztság nélkül nincs; az orosz forradalomnak a parasztokat is be kell foglalni az új rendbe: az orosz proletárdiktatúra tehát az orosz dolgozó osztályok (parasztok, kézmívesek, intellektuelek, ipari munkások) demokráciája a dolgozók javára, a proletariátus vezetése alatt. A nemzetközi forradalmárnak a paraszt „reakciós osztály”, a forradalmat nélküle kell csinálni s ellene. Lenin, aki tudja, hogy az orosz forradalmi valóság: az orosz parasztság, az osztályharcban helyet enged a „dolgozó osztályok együttműködésének” s a proletariátus számára csak a példaalkotás és nevelés jogát tartja fenn.

Az orosz forradalom Lenin politikai tehetségének a műve. Ő állította az orosz nép homályos követeléseit az elenyészően kicsiny bolseviki párt mögé; ő tette az orosz népet a kommunista párt „bűntársává”, ő tartotta fenn a szocializmust a polgárháborúk korában; ő alakította át a dialektikát a történelmi valóságot szemmel tartó taktikává, s ő biztosította a NEP-évek elején, ha visszavonulás árán is, a szocializmus taktikai fölényét az orosz gazdaság kapitalista elemei fölött. A leninizmus az ő fogalmazásában megőrzi marxista eredetét és nemzetközi érvényességét vagy legalább ennek az érvényességnek az igényét, de ugyanakkor alkalmazkodik ahhoz a nagy darab élethez, 311amelyet Oroszországban készen talált s elméletnek és valóságnak olyan szimbiózisát teremti meg, amely egyikre sem halálos.

Sztálin: Lenin tanítványa. Örökli Lenin műveit és örökli Lenin megbízását „Oroszország elektrifikálására”, de nem örökli Lenin politikai fölényét. Nem a politikai képesség hiányzik Sztálinból, hanem a politikai zsenialitás. A Trockijhoz szító nyugati marxisták szerint ő kisiklatta, eloroszosította az orosz forradalmat. Én ezt nem hiszem. Az orosz forradalom kezdettől fogva orosz volt, legfeljebb nem beszélt oroszul, s Sztálin jobban megőrizte eredeti vonalát, mint ahogy Trockij és Zinovjev, vagy Buharin, ha rájuk száll a forradalom vezetése. Sztálin érzi az orosz forradalom természetét; a leghívebb tanítványa Leninnek – az a baj, hogy semmivel sem több, mint a leghívebb tanítványa. Káténak és valóságnak a kapcsolata nála is megvan, jobban, mint a régi gárda „kevésbé korlátolt” tagjainál; de ez a kapcsolat már sokkal merevebb; kevesebb tér jut köztük a politikai leleménynek s kevesebb beleszólás az eredeti megfigyelésnek.

Nem állítom, hogy Lenin nem hitt a marxizmusban, de ez a hit másodlagos volt; mint ahogy a lángész mindig elébb hisz egy szavaknál mélyebben bontakozó eszmében, mint az eszme megfogalmazásában. Sztálin, a tanítvány és az örökös elsősorban a betűben, a fogalmazásban hisz. Lenin szavakat talált a történelem számára, Sztálin a szavakkal akarja összhangzásba hozni a történelmet. Mint egy teológus, állandóan idéz. Ha támadják, Lenin-idézetekkel védekezik; ha kezdeményez, Lenin-idézetekkel nyugtatja meg magát. Van az Írás és van Oroszország; az ő életfeladata, hogy az Írás minél jobban ráilljék Oroszországra. De az Írás kétféleképp illeszthető rá az országra: alkotásokkal és fogalmazási műfogásokkal. Sztálin alkotásai csak részben alkotások, részben az Írás stilisztikai önmegnyugtatásai.

Kétségkívül korlátolt ember, de mint ahogy korlátolt emberek közt néha kitűnő orvosdiagnoszták akadnak, neki is biztos a politikai helyzetérzése. Lenin ebből a helyzetérzésből irányító eszméket: leninizmust csinált. Sztálin rácsap a saját helyzetérzésére, lefüleli, lefogalmazza őket; lát és mégsem lát, mert csak egy nyelvjáráson át mer látni. A valósággal ő csak akkor néz szembe, ha azt a lenini fogalmazás már átöltöztette, a tények megjelentek előtte, de a nómenklatúra egyenruhájában. Mint a legtöbb makacsfejű ember, túlbecsüli az elnevezések értékét, a segédfogalmakat összekeveri az eseménnyel, a nyelvet a világgal. Maritainnél már feltűnt egy sajátság, amit a „befogalmazás eufóriájá”-nak lehetne nevezni. Az írónak van egy szép fogalmazási rendszere, s e rendszer annyival erősebb a kíváncsiságánál, hogy az új jelenségeket nem is kutatja, csak beilleszti. Nem természetükhöz keres szavakat, csak azt nézi, hogy rendelheti természetüket a meglevő sza312vak alá. Maritain a fogalmazási rendszernek ezt az elsőbbségét a valóság fölött: skolasztikának nevezi. Ha így van, Sztálin a legnagyobb skolasztikus.

Igazi sikereit annak köszönheti, hogy a skolasztika kesztyűi alatt sem vesztette el teljesen a tapintó érzékét; ki tudja tapogatni a történeti helyzeteket; de sikereinek nagy része mégis csak álsiker, inkább a fogalmazásban vannak meg, mint a valóságban, a betű szentesíti őket, nem független természetük. Sztálin a leninizmuson át látja a világot s ez megfosztja őt a másféle látásmód ellenőrzésétől. Hozzá van kötve saját „koordinátái”-hoz; a tünemények „invariáns” lényegét eltakarják előle fogalmi hálói. Az ember egy ellen-Sztálint, egy tanulatlan együgyűt szeretne mellé adni, akit, noha Oroszországban élt, felmentettek a leninizmus kurzusai alól, semmit sem tud a szocializmusról, de látja, amit lát. A királyok bolondokat tartottak maguk mellett, gondolkozásuk és viselkedésük állandó ellenpróbájául; nem tűrhetne meg Sztálin is egy ilyen bolondot, aki a tudatlanság szavaival nevezné meg, amit ő a tudomány szavaival elkertel?

Mit csináltok ti? – kezdené ez a házibolond felkeléskor. Abbahagyattátok a néppel a háborút, amikor abba akarta hagyni és odaadtátok a parasztnak a földet, mikor elvette. Aki ellenállt, elpusztítottátok s mikor a nép visszavonult békéjével és zsákmányával, ti lettetek az állam. Valamikor nemesek voltak és jobbágyok; ti a nemességet pártnak neveztétek, a jobbágyságot dolgozó tömegnek. Mivel éppolyan kevesen voltatok, mint a cár nemessége s még jobban féltetek a dolgozó tömegektől, mint ők; szaporítani kezdtétek magatokat s gyárakat építettetek, ahol munkásokat csináltatok a parasztok pénzén. Ki építette fel a ti iparotokat? A föld népe, amely az alacsony munkabér és a ti méregdrága ipari termeléstek közé szorult. Most a földből is gyárat akartok csinálni. De ki tartja fenn az országot, ha a föld népéből is henyélőket csináltok? Mert jegyezd meg, kétféle ember van a világon, az egyik akkor is kap pénzt, ha lazsál, a másik csak akkor, ha dolgozik. Nincs elég hivatalnoktok, hogy a dolgozókból is hivatalnokokat akartok faragni? Lehet egy országban mindenki hivatalnok? Nem, barátom, ahol mindenki hivatalnok, ott az emberek nagyobb feléből rabszolga lesz, a kisebbikből pedig munkavezető.

Az ilyenféle beszéd nem lenne egészen igaz, de egészen felesleges sem. A Les questions du Léninisme-ből semmi sem hiányzik úgy, mint a gondolkozás és fogalmazás ellenpróbái. A könyv „elméleti dolgozatokon” kívül beszédeket, beszámolókat s Sztálinnak a különböző küldöttségek kérdéseire adott feleleteit tartalmazza. A hang eleinte rokonszenves: egyszerű ember magyaráz egyszerű embereknek; mintha a szilasbalhási tudós masinásgazdát hallanám, amint a része313seknek felel. A legtöbb marxista könyv kiállhatatlanul „polgárias” észjárású, ebben a könyvben csakugyan a nép fia beszél; a nép, aki megtanult marxistául. Felteszi magának a kérdést s a válaszban iskolásan elismétli, kipontozza mondanivalóját: először, másodszor, harmadszor s végül azok számára, akik még kételkednek, Lenin idézetpecsétjét üti rá; a mi nagy tanítónk, Lenin is ezt mondta. Néha még egy-egy hasonlat is előkerül. Láttátok az evezősöket, amint nem néznek sem jobbra, sem balra, csak eveznek előre a folyón? Én sokszor elnéztem őket a Jenyiszejen. Mindez szép volna egy száztagú külvárosi szakszervezetben, de elgondolni, hogy ez az ember Oroszország fölött ül s egy-egy diadalmaskodó vitája végén, melyben ellenfeleiről sorra bebizonyítja, hogy nem igazi marxisták, az egész Oroszország „üdvözli a szónokot”. Látszólag csak arról van szó, ki értelmezi helyesen Marxot, vagy Lenint; valójában szívós hatalomharc dühöng az érvek mélyén.

Ilja Ehrenburg gyűjteményét említettem az elébb. Van abban egy diákleány, akinek a leninizmus kurzusaira kell járni, a férjét elvezénylik tőle s ő maga sem tudja biztosan, hogy marxista dolog-e ezen szomorkodni. Másutt diákokról van szó, akik közt csempészáru a görögökre vonatkozó írás, mert Oroszországban a „feudalizmus”-nál kezdődik a történelmi oktatás. Volt valami sivár mélabú ebben a kedvgerjesztő cikksorozatban; nyomás, amely ott ül minden mellen és minden pillanatban, amelyben az ember magával négyszemközt marad. A Les questions du Léninisme-ből megtanultam e nyomás nevét is: Sztálin. Nem egy ember neve, hanem az emberi természet és hagyomány nagy forrásaitól elszakadt konokságé.

1934
314
Dilthey, egy német tudós

A németségről manap nálunk kétféleképp szokás gondolkodni. Az egyik felfogás szerint a német alapos, megbízható, rendszeres nép. Aminek egy német tudós utánanézett, annak nem kell még egyszer utánanézni; amit egy német gazdasági ember vagy tábornok megszervezett, azt nem kell reorganizálni. Ezt a felfogást vallja minden volt katona, aki a világháborúban velük harcolt; ezt közoktatásügyünk, amely német iskolába járatná a magyar diákot; ezt tudományunk, amelyről szállóige, hogy ha két testes német könyv párosodni kezd, kilenc hónapon belül itt van a magyar magántanár. A másik könnyedébb ellenzéki felfogás, melyet a franciás műveltség, sokszor csak e műveltséggel való kacérkodás táplál, a németben Tacitus germánját látja, aki túllakik a légiók vonalán, amelyen Pannónia még innen esik. A németek lomposak, homályosak, szőrszálhasogatók. Asszonyaiknak nagy lábuk és nagy problémáik vannak, tudományuk az ülep diadala. A német tilt, szabályoz, rendszerez, meghatároz ott is, ahol a tilalom senkinek sem érdeke s a rend nem szorul rá, hogy rendszerezzük. Ahogy egy kiváló írónk gúnyiratában olvastuk: Németországban nemcsak a tenger felé vezető út nyilai mutatják a tengert, hanem a tengerparton is ott áll a tábla s rajta a felirat: tenger.

Melyik felfogásnak van igaza? Természetes, hogy egyiknek sem. Az igazság egyik csücskét tartják a markukban, s félős, hogy országok sorsát akarják kötni-oldani ezzel a csücsökkel. Mégis csak úgy volna szép, ha népeket mélyebb ismeret fűzne, vagy választana el s nem repülőutakon nyélbeütött „orientációk”. S nemcsak szép, de fontos is ez, ha a kis nép, amelyről beszélünk, rokontalan is, úgy, hogy más néphez csak „választott rokonság” kötheti.

Azokban az orientációkban, amelyeket repülő országnagyok kötnek, nincs beleszólásom. De a választott rokonság igazi megválasztói számára hadd mutatom meg a németséget úgy, ahogy én látom egy nagy alakján át. Diltheyről lesz szó, a klasszikus német hagyomány őréről s az új németség úttörőjéről. Ember, aki elég nagy ahhoz, hogy népéért álljon s talán nem annyira nagy, hogy egy népért többé ne állhasson.

315

A leeső alma: természeti tünemény; a szorzás és négyzetre emelés: értelmi művelet. De amikor az eső alma mögé az algebrai műveletek úgy állnak oda, hogy minden esés mögött ugyanazokat a műveleti jeleket pillantjuk meg, az, ami keletkezik, már nem természet és nem értelem, hanem természettörvény. Ami a természetben van: van; ami az értelemben van: annak muszáj lennie. A természettörvény ezt az értelmi muszájt igyekszik a természetre rákényszeríteni. Semmi sem természetesebb, mint hogy az értelem önmagát akarja a világban megtalálni; olyan antropomorfizmus ez, melyre az értelmet eredete is följogosítja, hiszen a természet gyermeke ő, akit azzá, ami lett, a természet nevelt. De amilyen természetes, hogy önmagát kereste a dolgokban, éppolyan meglepő, hogy megtalálta. Az újkor igazi csodája Kepler egyenletével s Galilei kísérleteivel kezdődik, ott, ahol világ és ész közt a matematika hidat vert s az értelem törvénye a természetben ősidők óta feltételezett szabadságot leigázta.

Ennek a leigázásnak megvolt az áldása; az alma, miután esése törvényét kivallotta, kivallott mindent, ami benne törvényszerű vagy olyan, mintha törvényszerű volna. Ebből a vallatásból az embernek tömérdek haszna lett: új anyagokhoz jutott, új gépekhez, új igényekhez, új problémákhoz. De elvesztett valamit, amihez szokva volt magában s maga körül: a szabadságot. A matematika a kényszerűség tudománya, de ehhez a kényszerűséghez, mely eszének vele született előítélete, az ember hozzászokott. Most azonban, hogy a matematika belebújt a jelenségekbe, a jelenségek is kényszerűek lettek, s az egész világra oly iszonyú kényszerűség nehezedett, hogy nem maradt benne hely többé az akaratunkban érzett szabadságnak. A matematika képletekből épül fel; de ha a képlet kiköltözik a természetbe, egy hihetetlen méretű gépet csinál belőle. S ebben a gépben az embernek kevés reménye lehet, hogy egy kényszerűség hajtotta csavarnál több legyen. Elhiheti-e az ember, hogy ő csak egy csavar? Nem hiheti el. Szabadulhat-e mindaddig, amíg természettörvényekben, tehát értelem és természet azonosságában hisz, a világgép víziójától? Nem szabadulhat. Gépet és szabadságot tehát valamiképp össze kellett illeszteni; szubsztanciát kellett a csavar helyére csavarni. A 17. század nagy metafizikai rendszerei ezen a kísérleten véreztek el.

Míg ezek az egyeztető rendszerek sorra buktak, a természettörvény folytatta diadalútját; bölcsőjéből, a mechanikából kikelve, bevette magát az életfolyamatokba: keletkezett egy élettani mechanika; legyűrte a lelki életet: keletkezett egy lélektani mechanika; kiterjeszkedett történelemre, társadalomtudományra, gazdaságtanra: keletkezett egy szellemtudományi mechanika. A csillagok törvénye az asszociációké s az anyagcsere törvénye az államháztartásé. Az ember bele316nyugodott, hogy önmaga tetteit ugyanabból a kényszerűségből magyarázza, amelyből az inga lengésidejét vagy a vegyületek szerkezetét. A lélek érzékletek atomjaiból épült fel, a népek a népekre ható természeti erők lenyomatai. Ember, faj, társadalom, mint puha viasz várták a nagy mechanikai kényszerűség pecsétnyomóját.

A természettörvénynek ezzel a nyomasztó túlsúlyával szemben a leghatalmasabb harcot a németség indította a 18. század második felében. Ma gyakran vitatkoznak rajta, hogy franciás műveltségű racionalista volt-e Kant vagy német irracionalista. Ha van értelmük ezeknek a szavaknak, mind a kettő. Fegyvere a természettörvény volt, de a szabadságnak tört vele utat; az értelem fogalmait vetette érzésre, hitre, akaratra, de azt igazolta bennük, ami értelemmel meg nem fogható. Módszere racionalista volt, s mégis a rációt korlátozta. A Ding an sich világ kibújt az ész hatásköréből; a természettörvény, mely eddig a természet sajátsága volt, nála a tiszta észé. A világot úgy, ahogy van, nem ismerjük, mindaz, amit világnak látunk, mi magunk vagyunk, ez a következtetés ott lappangott Kant tanításában, s a német idealizmus ezt a következtetést vonta le. Nem az ész magyarázható a természetből, hanem a mi természetképünk az észből, hangzott Kant tétele. De ha az értelem törvényszabó a természettel szemben, nem éppilyen törvényszabó-e az érzés és az akarat abban, amire ő irányul (Istenben és az értékekben, mondjuk), folytatta az idealizmus. A 18. századi németség, amint azt a Sturm und Drangtól a romantikusokig minden nagy írója s műve mutatja, az ember felkelése a kényszerűség világában.

Ezt a felkelést a természettörvény a 19. század közepére csaknem teljesen elnyomta. A technika az érdeklődést a gyakorlati eredmények felé fordította, s mivel a természettörvény volt a kulcs, mellyel a természet kamrái sorra nyíltak, az ember megbecsülte a kulcsot és megvetette a „rendszerek”-et. A „fölkelés” nagy írói meghaltak, egy vérszegényebb nemzedék a felkelés csapásán, amint azt az Eckermannal beszélő Goethe is panaszolta, a világból az űrbe rohant ki, s Hegel nagy költeményével a történelemben bontakozó eszméről, az akarat világában megvalósuló gondolatról, a felkelés végleg összeomlott. Amikor Dilthey fellépett, az emberrel és társadalommal foglalkozó tudományokban erősebb volt, mint valaha a törekvés, hogy az emberi jelenségeket természettörvényekkel magyarázzák s lélektanból és történelemből fizikához és kémiához hasonló „szolid” tudományt csináljanak.

Dilthey ezt a végleg levertnek látszó német fölkelést indította meg újból új alapon. Ő annak a valóságnak a pártjára állt, amelyet a természettörvénynek ezek a terroristái, a Spencerek, Stuart Millek, 317Comte-ok le akartak gyűrni. A történész valósága az emberi élet, s ő az élet nevében kel fel a történelmi és társadalomtudományokban a természettörvény ellen. Azok az életet akarták betörni a törvénybe, ő a törvényt szabó észt akarja az élethez hozzáidomítani. Das Lebendige in das Begriffliche auflösen: ez a feladat, de nem úgy, hogy az élőt, amelyet föl akarunk oldani, hamis alkimisták, már az oldás előtt valami fogalmival helyettesítsük. Hegel a történelmi életbe az eszmének a hosszú öndemonstrációját látta bele; Dilthey angol és francia kortársai az életet természeti erők erőparallelogrammáival helyettesítették. Dilthey húzódik mindenféle történetfilozófiától és „szociológiától” s az igazi, teljes életet akarja egy lassú fogalmi étetéssel magába oldani. Az élet: szilárd valóságtömb, s ezt tajtékozza, gyöngyözi, vássa körül az ész, az idegen elem.

Kant (Dilthey úgy látja), fél munkát végzett. Neki csak a természettudomány volt tudomány, a megismerés csak a természet megismerése, s mivel a természetet az ember az értelmével ismeri meg, nála nincs is más megismerés, mint értelmi; a megismerés szabályai az értelem természetéből olvashatók ki. Csakhogy a tudomány nemcsak természettudomány. A történelem- és társadalomtudományok tárgya nem az emberen kívül eső természet, hanem maga az ember, s a megismerés szerve nemcsak az értelem, hanem megint csak az ember, értelmén kívül múltjával, együttérző képességével, akarati mivoltával. Reine Vernunftnak nevezte Kant azt az észt, amellyel a megismerő a természet elé siet, s historische Vernunftnak akarta nevezni Dilthey azt az észt (tulajdonképp az egész embert), amely az emberéletet igyekszik megérteni. Einleitungjának, mondják, a kanti művel replikázó Kritik der historischen Vernunft címet akarta adni. A szándék nagysága éppúgy benne van ebben a címben, mint a szándék lehetetlensége.

Miért nem vette figyelembe Kant Kritikjében a történettudományokat? Azért, mert a történelem akkor még nem volt tudomány. Voltak történészek és történeti munkák, de hiányzott az ismeretelméleti alap, amely a tudományt tudománnyá teszi. Dilthey főművében, a befejezetlenül maradt Einleitung in die Geisteswissenschaftenben ezt az alapot akarta a történelem s általában a szellemtudomány alá odaépíteni. A szellemtudomány nem természettudomány és sosem lehet azzá. A természettudomány tárgya: egy tőlünk elütő világ, amelyet önmagunkból sosem érthetünk meg; a szellemtudomány tárgyát viszont önmagunkból kell megértenünk. A kőbe, fába, tulajdon sejtjeinkbe nincs bejárásunk; történelmi, társadalmi jelenségekbe van, hiszen mi is emberek vagyunk. A természet valósága Ding an sich, szabályok ráolvashatók, de lényege kifürkészhetetlen; a szellem való318sága viszont kifürkészhető, hiszen a másik ember, a vizsgált kultúra is én, az ember vagyok.

A természettudomány „exakt”, mondta Dilthey kora. De lesiklik a dolgokról, felelte Dilthey, míg a szellemtudomány a maga tárgyába beléhatol. Mi ennek a behatolásnak a feltétele? Az, hogy vizsgáló és vizsgált, alany és tárgy (legalább az elemekben, amelyekből össze vannak téve), azonosak legyenek: az élet figyelje az életet, az élmény tükrözze az élményt, s a megértésben éppúgy benne legyen az egész ember, mint ahogy a megélésben is benne volt. Minden életaktus az értékek más rendje felé tör, más csatárláncban. A megértés ezt a csatárláncot: a struktúrát érti meg, úgy, hogy magában is elindítja, s azonkívül hogy elindítja, fogalmakkal térképezi fel. A szellemtudomány a megértés tudománya, ami két dolgot jelent: megéli a más élményét s fogalmi nyelvre fordítja a magáét.

Azt hiszem, nem kell sokat magyarázgatni, hogy miféle örvények fölött táncol a historische Vernunft, amely az életet oldja fogalmakká. A metafizika, melynek a hatásköréből Dilthey a történelmet ki akarta tépni, a természetben éppúgy mint a történelmi világban, a létezőt kereste, s a „létező” éppúgy fogalmi dolog volt, mint a fogalmak, amelyekkel leírta. Ugyanez a helyzet Kantnál is, legalábbis A tiszta ész kritikájában. Az ész önnön gyökereibe néz vissza, de amit lát s amivel látja: egynemű. Dilthey azonban az élőt akarja fogalmakká feloldani; amit leír és ami leír, lényegileg különbözik; a fogalom, ha a diltheyi életbe néz, a saját tükörképe helyett csillogó sötétséget lát; belemeresztheti a szemét, szólongathatja, sohasem nyugodhat meg fölötte, lévén az értelem egyedül értelemmel megnyugtatható. Az életet kifejezheti a kifejező élet: a művészet. A tudomány fogalmaival csak vergődni tud az idegen mélység fölött. S Diltheynél a fogalmi gondolkozásnak ez a vergődése a teljes élet fölött, az Einleitung folytatásának harminc éven át röpködő szilánkjaiban valóban hátborzongató méretet ölt.

A szellemtudomány, azt hisszük, épp abban különbözik a természettudománytól, hogy olyanféle módon, ahogy Kant Kritikjében a természettudománnyal tette, meg nem alapozható. Dilthey érezte a különbséget, de ragaszkodott a „megalapozás”-hoz, s ez volt az a lehetetlen feladat, amelyen munkássága szétforgácsolódott. Viszont talán éppen mert lehetetlen volt, ez volt az a feladat is, amelyet izgatott szelleme egyre termékenyebb hiperemiával vett körül, úgy, hogy ha a kísérlet meg is bukott, mellékterményei kárpótoltak a bukásért; a mű vázlatokra foszlott, de a vázlatokból egy hatalmas mű állt elő.

Mivel Dilthey szerint a szellemtudományban a megismerés alapja az, hogy az emberben minden emberi megvan és felidézhető: ebben a 319tudományban minden megismerés önalakítás is. Goethét, a tárgyat csak akkor foghatom fel, ha magam is Goethévé leszek, még tágabban: a történelmet csak akkor érthetem meg, ha én magam is egy emberben megvalósult történelem vagyok: historische Vernunft és Geschichte egyet jelentenek. Dilthey szellemtudósnak és szellemi jelenségnek ezt az azonosságát halálos komolyan vette, a tüneményeket ő úgy akarta megérteni, hogy magára öltötte őket. A történelemkutatás nála lélekalakítás is; a kutatás eredménye nem egy könyv, hanem maga a kutató. Mint methodikus a „historische Vernunft” természetét kereste, ezt akarta rabságából kiszabadítani s ismeretelméletileg biztosítani. De ez a historische Vernunft ugyanakkor ő önmaga is volt, a benne felidézett történelem; a szellemtudomány alapvetése s egy közösségek múltjával megterhelt szellem önigazolása az ő művében szétválaszthatatlanok.

Nyilván ez a magyarázata, hogy ennek a páratlan tudású történésznek a művében oly ritka az öncélú történelmi ábrázolás. A történelemmel ő többnyire módszertani kérdéseket szemléltet, még Goethe is a képzelőerő módszertani problémájához lesz mutató-ábra. Einleitungjában, miután szétválasztotta a természet- és szellemtudományokat s az utóbbiakat felosztotta, a „historische Vernunft” jellemzéséhez fog. De a történelmi ész maga is történelmi termék; az embernek mitológiai és metafizikai korszakokon kellett átlábolnia, hogy a szellemi jelenségekben a mögöttük álló istenek vagy a rajtuk át megnyilatkozó világ-ész helyett a bennük rejlő immanens tartalomhoz férhessen végre hozzá, önnön emberi tartalma segítségével. Dilthey (= a történelmi ész) a történelmi ész gyökereibe visszatekintve: álláspontját (= önmagát) a mitológiai és metafizikai történetszemlélet korain át kénytelen végigkísérni, s az Einleitung hatalmas torzója: tulajdonképp a történetszemlélet története az ókoron át a skolasztika bomlásáig.

Hányadrésze ez a tervezett műnek? Csak a bevezetése, hiszen Diltheyt a történelmi ész hosszú rabságánál jobban kellett érdekelnie a rövid szabadságharcnak, melyet az újkor három-négy századában vívott. Az élet az új korban tanul meg metafizikai beavatkozás nélkül nézni önmagába, s most indul meg az a hosszú függetlenedési folyamat, amely alatt a filozófiából, aki ancilla theologiae volt, az élet öneszmélése lesz. Manapság divat az új kort kisebbíteni; Dilthey ebben a tekintetben nem előfutára az újabb gondolkozásnak. Ő újkori ember; az új kor talaján, mondhatjuk, az új kor csúcsán érzi magát, s a világ-értelem hűségéről az élet hűségére térő újkori gondolkozásban, melyet egy Maritain az anarchia betörésének tekint, az ember felemelkedését ünnepli. Mi az oka hát, hogy könyvének az újkori része, a historische Vernunft fejlődéstana (embiologia, amely keletkezőben 320lévő bonctan is) nem fejeződött be? A magyarázat nem az, hogy Dilthey kedve az új kor küszöbén elakadt. Épp megfordítva: annyira megduzzadt, hogy nem lehetett többé egy mederben tartani, s egy ág helyett sokágú deltával szakadt – önmaga életügyébe. Dilthey összegyűjtött munkáiban (kisebb, az élet öneszmélését egy-egy téren követő tanulmányokban) száz külön mederben az Einleitung fut tovább s hatalmas munkásságának egész hátralévő része nem más, mint ennek a kritische Vernunft-nak, azaz Diltheynek az érlelődése, magzatmozgása az újkor szellemi mozgalmaiban. A halála után összegyűjtött mű összeállítása is ezt emeli ki: az Einleitung utáni kötetbe a 16–17. századi vázlatok kerültek; a következőkben a 18. századra és a német romantikára vonatkozók s végére maradtak az Einleitungban megindított s a többi kötetben történelmileg követett metodikai és filozófiai kérdések: az öreg Dilthey gondolkodói agóniája.

Dilthey anyag- és személyismerete rendkívüli. Fontos történeti és irodalomtörténeti felfedezések zsúfolódnak műve zugaiban, de ezek mindig másodhelyre, a mű mellékmondatába kerülnek; a főmondat az élet öneszmélésével küzdő Dilthey problémáié, a problémák százados gyökereié. A 16–17. századról szóló részben nem Luther vagy Grotius a főhős, hanem a gyámság alól kiszabaduló emberélet, amely közvetlenül néz bele élményeibe; vallásos élményéhez csinál vallást s önnöntermészetéhez törvényt. A felvilágosodásban, az ész büszke s kissé pökhendi teológiája alatt ő az életnek ezt a nagykorúsodási örömét szereti, melyben éppen, mert friss, sok naiv hetykeség is van. Ma kevés embernek van érzéke az iránt a boldogság iránt, amely a természettudományok első igazi győzelmeinél az embert elfogta. Diltheynek, a szellemtudomány szabadságharcosának, volt. Reformáció és felvilágosodás határai nála elmosódnak; a felvilágosodás gyökereit a holland reformációig nyomozza vissza s a felvilágosodás alatt (egy Lessingben például): a vallásos érzés tovább folyó szabadságküzdelmét is észreveszi. E tágabb újkoron belül, melynek minden nagy alakját átfutják lelke gyökérrostjai, igazi, legotthonosabb hazája az a harminc-negyven év, amely Lessing wolfenbütteli remetesége és Hegel, Schleiermacher, Novalis ifjúkora közé esik. A historische Vernunft, a szellem műveiben önmagát felfedező szellem emelkedett ki itt a mechanika világuralma alól, s ez a sziget az, melyen néhány évtizedre összezsúfolva egy Herder, Goethe, Schiller, Fichte, Hölderlin élhették múlttól megszállt s jövőt teremtő életüket. Nagyon jellemző, hogy az ifjú Dilthey kedvence épp Schleiermacher, a hermeneutika megteremtője, aki a műveket nemcsak megérteni akarta, hanem jobban 321megérteni, mint írójuk. A német idealizmust Dilthey valóban jobban megértette, mint akik csinálták. Nem valami rokonszenves, ha egy írót két, századokelválasztotta jelenség közé raknak összekötőnek (például Herdert Luther és Nietzsche közé), de Diltheyt valóban a német klasszikus kor s az új 20. századi németség közé kell állítanunk. Kortársai, Heine, Marx alig éltek az ő számára. Igazi kortársai azok voltak, akik közül az utolsók (Goethe, Hegel) születése körül dőltek ki, és talán épp ezért érezhetik kortársnak őt azok, akik halála előtt kevéssel születtek.

Mint ahogy az eddigiekből is kiderül, Dilthey a nagy horizontok embere. Tanulmányaiban sokszor bántó is, hogy mindent Ádám és Évánál kezd: Einleitungját a mitologiánál, az újkori embertan történetét a skolasztika lélektanával, a 18. század történészeiről szóló írását Polübiosszal. Tanulmányainak már tárgya is olyan, hogy a nemzeti irodalmak és történetek határai felett ide-oda kell cikáznia: egy európai láthatár közepén áll, s amit keres, az mindig az európai ember számára érvényes megoldás; személyes ügyébe az Ágostoné vagy Petrarcáé éppúgy belefut, mint a Leibnizé vagy Goethéé. S mégis soha senki sem volt kevésbé kozmopolita, mint ő. Miközben a múltból a jelen felé áramló európai problémakört a maga „üdvösség” küzdelmébe bevonja s az újkort a maga álláspontja felé csúcsosítja ki, nemcsak ő kerül a jelenségek végére, hanem maga a németség is Európa gócába. Műve példátlanul széles misszió-igazolása önmagának – de éppolyan nagy misszió-igazolása a németségnek is.

A németség az ő műveiben Európa tengely népe lesz. Mint tudós, az „öneszmélés” útját követi, s közben minden szándékosság nélkül a németség felé vonja őt súlyosabb problémavállalás, komolyabb egyéniség, méltóbb feladat. A középkorból az újkor felé nyomul; a humanizmusból Luther felé; Descartes kora alatt a német protestantizmus útját követi; a felvilágosodásnak Leibniz, Nagy Frigyes, Lessing lesz főútja s az újkor értelmét kivalló korszak: Goethe és Hegel német nemzedékei. A sovinizmus hiú mellverései nélkül is minden nagy kérdés a németség felé fordul, a döntő válasz mindig itt hangzik el. Dilthey protestáns. Teológusnak készült, s az egyházatyák története vezette át a filozófiához, a kereszténység kérdése Schleiermacher köréhez. A német népet ő a protestantizmus népének tartja. Ez a nép kezdett először közvetlenül beszélni Istennel; ez a vallásos élményéhez és vallásos alaptermészetéhez konokul ragaszkodó fajta vállalta az újkor hosszú küzdelmét a vallásos élet metafizikamentes közvetlenségéért. A német ember, még ha felvilágosodott volt is, az üdvösségéért harcolt, üdvösségéért a vallásos érzés 322túlvilági és értelmi ballasztjai ellen is. A német négyszemközt akart maradni Istenével, négyszemközt úgy, hogy önmagába fordította a szemét. A vallásosság ebben a népben egyre közelebb kerül ahhoz az öneszméléshez, amelyet Dilthey a szellemtudomány alapfeltételének tart s a szellemtudomány, ahogy Dilthey csinálta, valóban épp annyira üdvösségügy, mint tudomány. Aki az életébe igazán belenéz, Istennel beszél, ezt a felfogást, amely nekünk Adyból ismerős, Dilthey sajátságos német felfogásnak érzi; s ez a felfogás az oka, hogy az utolsó szót az ő számára minden ügyben német ember mondotta ki.

Akármilyen nagy köpönyeg Diltheynél a történelem, aki beleburkolózik egy nép: a német. Érdeklődése európaivá tette őt, de természete a németségbe szorította. Minden egyetemessége mélyén egy szűk közösség előítéleteit érezzük: megértése csupa makacsság, érdeklődése csupa exkluzivitás. Tulajdonképp komoly, egyszerű lélek, azoknak a polgároknak a fajtájából, akik évszázadokkal Kant, a nyerges fia előtt a kategorikus imperativus mentőkötelén úsztak a világban. Ez a komoly, egyszerű lélek makacsul kitart tartalma mellett, szereti a zenét és a költészetet, s akárcsak turista honfitársai a „kilátást”; tiszteli élményeit, a nagy Aussicht-pillanatokat. Ez az áhítat azonban nála nem néhány jellemző, élmény töviről szakadt szóban tör ki, hanem egy szívós értelmi hadjáratban, amely a fogalmak és segédfogalmak aránytalan mozgósításával igyekszik az élményt lefülelni. Ha ismeri is, nem használja ki a konkrét színek tolvajnyelvét, a szavak résein át szűrődő jellemzést, mondatok váratlan nyilallását, mely a dolgok közepébe visz. Ő egy óriási fogalmi apparátussal veti magát az élményre: „das Lebendige in das Begriffliche auflösen”. A német tudósban van valami, amit fogalom-epilepsziának lehetne nevezni: belenéz az élet egyik örvényébe, s száját elönti az absztrakciók habja. Mi csak egy-két makacs szót hallunk: de ő a titkok titkába látott bele. Dilthey nómenklatúra-küzdelme sokszor emlékeztet erre a német epilepsziára. A nagy fogalmi állványozás közepén gyakran elég pici épületecskét találunk. Érezzük ügye nagyságát, de a legáltalánosabb érdekű kérdésnél is egy törzsi természetbe vagyunk zárva; a csillagokat nézzük, de gödörből nézzük a csillagokat. Elolvastam egy japán tudós Dilthey-könyvét (Wilhelm Diltheys Methode der Lebensphilosophie), szinte láttam a buzgó japánt, amint a kútba lemászik, s nem beszélek-e én is a kútból ebben a tanulmányban – az elvontságok kútjából, aki a színeket és rostokat szeretem.

Dilthey érdemét nem kell nekünk összefoglalni: kijelöli azt hatása. 1. Az újkori filozófiának két ága volt; egy hivatalos, szakszerű és egy megvetett, népszerű; az első a „tiszta ész” ügye volt, tiszta ő maga is; a 323másik az életé, az egész emberé, s zavaros, mint az élet. Dilthey, az ő Lebensphilosophie-jában Nietzschétől távol s némiképp mégis az ő rokonaként, ennek az életet eszméltető filozófiának szerzett becsületet ,s ha újabb német filozófusok le is nézik „életbölcseletét”, zavaros nedveiből az ő fegyelmezettebb gondolkozásuk alá is több csapott be Dilthey óta. A filozófia általa s ellene is teljesebb lett, a lélek nagyobb visszhangjaira épített. 2. Mint a megértés metodikusa, Dilthey nem elégedett meg egyének ábrázolásával, hanem az egyéniség-leírás lélektani módszerét igyekezett megállapítani; a struktúrlélektan és Spranger életformái az ő műveiben elméletüket éppúgy megtalálhatják, mint alkalmazásukat. 3. Végül s ez a legnagyobb érdeme, az egész életre irányuló figyelmével a történetírókat rászoktatta, hogy az élet teljes szövetét nézzék. Azt követelte tőlük, hogy egész emberségükkel, mint gondolkozó, érző, akaró, üdvösségükért küzdő lények, vessék magukat a történetírásba, s az egész embernek ez a jelenléte a történetíróban a történelmet is egészebbé és emberibbé tette. Mindaz, ami szellemtörténet néven folyik a világban (a helyes szó tulajdonképp „élettörténet” lenne) a diltheyi, történelemmel együtt vívott üdvösségküzdelem folytatása, utánzása nagyokban s kicsinyekben.

Más kérdés, hogy az életnek ez a felszabadítása, illetőleg beleszabadítása filozófiába, lélektanba, történelembe nem mehetett volna-e végbe anélkül a módszer-furor nélkül, amely Diltheynek nyugaton bizonyára sok tisztelőt szerez, de kevés olvasót. Élet és módszer megférnek, ha a módszer: a művész-szerkesztő módszere, aki az életjelenségek számára jelöl ki egy nagyobb tervben megfelelő helyet, de aligha férnek össze, ha a módszer a tudós filozófusé, aki az életábrázolás ismeretelméletén vergődik s a történeti ész kategóriáira gondol, miközben Goethéről ír. Das Leben: ez a szó áll az egész diltheyi mű közepén, de maga az élet bizony elég halvány benne. A diltheyi paradoxon: fogalmakkal ragadni meg az életet a szerző törekvésének és képességének a paradoxona. Lelke előtt az élet nagy látomása van, de amivel ezt a látomást bekeríti, birtokába veszi, a fogalmi gondolkozás elefantiázisa. S ahogy erényeiben: az élet komolyan vevésében, a történelmi világgal együtt folytatott üdvösség harcában, egyházakkal el nem állítható protestantizmusában a német küldetésnek talán legtudatosabb képviselője volt, fogyatkozása is törzsi germán fogyatkozás; amely nem utolsó magyarázat arra, hogy ez a világmissziójával birkózó nép miért marad újra és újra, épp amikor magára talál, Európában egymaga.

Dilthey különféle csatornákon újabban a magyar tudományba is beszivárgott. Sajnos, amit mi átveszünk tőle: jobbik esetben a törté324nelmi szempontok nagyobb változatossága; rosszabbikban módszer-düh s az élet ellen indított fogalmi tankháború. Pedig Diltheytől mást is lehet tanulni, s nekünk magyaroknak azt kellene eltanulnunk; azt a történelmi önalakítást, melyben egyéni üdvösség, nemzeti küldetés és embertörténet egyet jelent és egyet akar. Ehhez az önalakításhoz persze Dilthey szenvedélye kell, s kiben van meg köztünk Dilthey szenvedélye!

1934
325
Emberi változatok és tudomány
1.
Az ember és az emberek

A 19. század tudósa, amint a tudomány friss önhitével emberi kérdések felé fordult, tárgyul az embert választotta és nem az embereket. A biológus az ember vérkeringését figyelte; az orvos az ember és a baktérium harcába akart beavatkozni; a lélekbúvár az ember lelki reakcióira vetette magát, a közgazdaságtani és szociológiai törvények szenvedő egysége az ember lett; az egyéniségnek még a történetírásban, ebben az irodalmi műfajban is vissza kellett húzódni a századból visszavetített, tömegtörvényeknek engedelmeskedő ember elől, sőt a naturalizmus elméletében a regényhős is környezettel impregnált „ember”.

Amikor a tudománynak ez az emberkutató rohama, biztató ígéretek után váratlan elakadt; a 19. század tudósai összenéztek s először kérdezték meg, hol is van hát az ember, akit mi kutattunk. De abban a pillanatban, ahogy így összenéztek, csoda történt velük, 20. századi tudósokká alakultak át. Nyilvánvaló, hogy az az ember, akit ők eddig szabtak, elemeztek, nincs sehol, vagy ha van, az emberekben van elrejtve. S a 19. századi tudós épp azért mehetett neki olyan délcegen a megismerésnek (s talán azért is ért el néhány szép eredményt), mert erre nem akart gondolni. A 20. századi tudós pedig épp azért ejtette ki a bűnösen bűvös kérdést, mert strammsága megtörött, az első roham után, a tények ellentámadása óvatosságra kényszerítette. Az az egy szív, amelyet eddig néztek, szétfoszlott sok millió egyéni szívre, az emberi lélek emberi lelkekre, a történelem törvényei korok és csoportok törvényeire. A tudományba behatolt az emberi változat; a prizmán túl megjelent a szivárvány. A 20. század emberkutató tudománya a jelleg szivárványszíneiben kezdett jelentkezni.

2.
A háló és a hal

Mi emberek sokkal többet tudunk egymásról, mint amennyit elmondani képesek vagyunk. Nem kell a művész mindent fölmérő tekintete ahhoz, hogy egy másik ember hangjából, hanglejtéséből, gondolatbotlásaiból karakterológiai összbenyomást vonjunk ki. Állandó súrlódásunk egymással, a másik nem testében-lelkében vadászó te326kintetünk mindnyájunkat karakterológusokká tett; a pincér a borravaló, a nő az ágy nyelvére fordítja le járásunkat, büszkeségünk egy dobbanását vagy a rovatot, melynél az elénk tett újságot kinyitjuk. Karakterológia nélkül nem lehet élni. Az „idealistákat” azért mosolyogja meg mindenki, mert rossz a jellemszimatuk.

A tudós, ha jelleg- és jellemkutatásra adja a fejét, hátrányban van a nőkkel és költőkkel szemben. Intuíciónak szokás nevezni az embernek azt a tudását, amelyet használ, de nem ismer. A jellem sokkal bonyolultabb szövet, semhogy másképp, mint intuícióval meg lehetne ragadni; nyelv és tett már csak e körül az intuitív tudás körül botladozik. A nő szerelemre és szemjátékra váltja, a művész leírásokra, vonalakra, a tudósnak azonban fogalmakra kell váltania.

Mit érhet el a tudományos karakterológia a művészet jellemmegragadó ereje nélkül? Csinálhat egy tudományos cellát, amelyben szűkebben-tágabban már csak egy ember férhet el. Az a cella nem ember lesz, hanem négy fal, de az ember csak bennszorul. A tudomány máskor is kerül olyan helyzetbe, hogy fogalmai segélyével csoportokat kell alkotnia, a jellegkutató tudománynak azonban olyan csoportokat kell csinálnia, melyek egy embert határoznak meg. Ilyen egyénítő „csoportképzés”-re hiába keresnénk a természetrajzi szisztematikában példát: még legokosabb, ha szorultságunkban az analitikus mértanhoz fordulunk. Sokszor gyönyörködünk az ő szép magyar beszédükben, hogy ez a pont, vonal ilyen és ilyen koordinátákkal, függvényekkel „van jellemezve”. Egy térbeli pont jellemzéséhez például mi kell? Egy kezdőpont s három irány, amelyben az előrehaladás mértékét megjelöltük. A tudósnak az egyéniséget is kezdőpontokkal, irányokkal s az irányokra felrótt indexekkel kell jellemezni. A kezdőpont az emberi változatok tudományában a „normotípus”, az irány pedig a választott rendszer fogalmi hálója.

A koordinátarendszereknek a fizikában nincs nagy becsületük: mindenik jó, ha a másikra átszámítható. Az ember az új középpontot ott veszi fel, ahol akarja: az átszámítás szabályai játszva ültetik át az egyik jellemzést a másik jellemző rendszerbe. A karakterológiai rendszereknél a kezdőpontot, a normálist nem lehet tetszőlegesen tologatni, s az átszámításnak sincsenek megnyugtató képletei. Az emberi változatok rendszereinek épp ezért két gyökérbetegségük van: egyik a kezdőpont nyomorúsága, a másik a rendszerválasztásból ki nem irtható önkényesség.

Mi a normális? – kérdik a 20. század tudósai, miután emlékezetes kérdésüket feltették s összenéztek. A normális persze körülbelül ugyanaz „az ember”, akit az előbb faképnél hagytak. Mert normális nincs. A „statisztikai-átlag” népek, tájak, csoportok szerint változik – 327s nagy kérdés, hogy normális-e egy ember, akinek a szemöldök szőrétől a lábujja hosszáig minden testadata átlagos. Ha pedig a „normotípus” nincs vagy legalábbis imbolyog, akkor az indexek nem pontos mértékei az eltolódásnak, legföllebb halványabb, erősebb jelzői. Az antropológusok büszkék a mérőléceikre; de a mérés bizony olyan az alkattanban, mint a lelkiismeret-furdalás, arra figyelmeztet, ami nem mérhető. A „szellemtudományos” kutatónak persze könnyebb; neki nincs és nem is lehet mérőléce, s így lelkiismeret-furdalása sincs. Mert ha testünkről tudjuk is néha, hogy gyatra, lélekben mindnyájan normotípusok vagyunk (vagy legalább magunk szabjuk meg abnormitásunk helyét), s lehetnek-e egy normotípusnak kezdőpont-aggodalmai.

A „normálisnál” jóval kényesebb kérdés a választott rendszereké. Irány természetesen minden lehet, amit irányul választhatunk; az embereket fülük vagy körmük tulajdonságai szerint is lehet egyéníteni, s az ilyen jellemzés (például a daktiloszkópia) néha egész kitűnően be is válik, ha a személyazonosság megállapításával beérjük. Az egyén ujjlenyomatával együtt az egyént is letartóztatják; a tudomány azonban olyan rendszert keres, amely nem az ujjánál, hanem a lényegénél fogja meg az embert. A karakterológiai rendszerek versenye: verseny a legleleplezőbb irányválasztásért. Ha már merevek a fogalmak, válasszunk éles fogalmakat, amelyek mélyre vágnak. De a mély más és más, aszerint, hogy ki vág vele. Mindenki azt a fogalmi hálót becsüli legtöbbre, amely az ő halát fogja meg. Az orvos a betegséghajlamot, a pszichiáter az elmebajt, a lélekbúvár a „struktúrát”. Az egyéniség szerencsére elég nagy tó, hogy minden halász kifoghassa belőle a maga halát.

3.
Orvosi alkattan

A gondolkozó ember mindig tudta, hogy az én tüdőgyulladásom nem a te tüdőgyulladásod, s az ipecacuana más munkát végez, ha én veszem be és mást, ha te. Bethlen Miklós a 17. században ezt írja: „Az emberek közt, talán az egész világot felmustrálnád is, nem találnál kettőt egyábrázatút egészen; de ámbár a történet legyen is, mint írják, hogy volt egy pár inasa Antonius triumvirnek, egyezett-e egészen termetek minden külső, belső részek, tagok, indulatjok, természetek? Nem szólván semmit azokról, amelyek az elme vagy lélektől származni szoktak. Már ebben a kimondhatatlan különbségében a subjektumoknak hogy-hogy tudhatná a medicus a praescriptiót kihez-kihez jól alkalmaztatni, még ha tudná is a subjectumnak minden in hoc casu tudásra szükséges kvalitásait?” A régi orvosok persze még 328inkább tudták ezt. Hippokratész felismerte, hogy a betegségek keletkezése és lefolyása a testalkattól függ, maga is csinált alkati felosztásokat, észrevette, hogy az alkat az élet folyamán módosulhat, a törések nem egyformán gyógyulnak s a tüdővész testalkat szerint válogat. Tudják azt a következő kétezer év tudósai is, ha nem is igen jutottak tovább. Csak a 19. század hárította el magától ezt az ősi tapasztalatot, mely szerinte csak útjában lehet annak, aki a betegségek igazi okát keresi. A baktériumok felfedezői sokkal közelebb képzelték magukat a betegségek gyökeréhez, semhogy az ősi hippokratészi nedvek beszivárgását ebbe az alkattól jól szigetelt kórtanba megengedjék. Az alkattan első úttörőit, mint eretnekeket üldözték s jogosan: az ő vallásuk hanyatlását hirdették.

Az orvosi alkattan az egyéniség élet- és kórtana. Elsősorban a klinikust kell támogatnia, aki a betegágynál a betegségben összesodródott szálakat, az úgynevezett kórokokat keresi; kórjóslatába a betegségen kívül a betegség talaját is beleszámítja, s úgy akar beavatkozni, hogy előírásai ne csak a kóralakhoz, hanem a szervezet reaktív hajlamaihoz is szóljanak. „Irányait” az orvosi alkattan úgy veszi fel, ahogy azt a beteg emberekről szerzett intuitív tudás sugalmazza. De a beteg ember nem különbözik annyira az éptől, hogy ami kórtanilag jellemző, élettanilag ne legyen az. A betegség a szervezetnek nemcsak háborúja, hanem vallomása is, mint ahogy az igazi háborúk is vallomásai a népek életerejének. A betegek alkatát sokkal nehezebb lenne ép állapotukban szerzett tapasztalatok alapján jellemezni, mint az egészségeseket a betegágynál szerzett tapasztalat alapján. Az orvosi alkattan irányai: a hajlamok, s mivel ezek a hajlamok a betegségben lobognak fel, az orvosi alkattan a klinikáról megy ki az életbe.

A legősibb alkattani rendszer egy habitus phtisicust s egy habitus apoplepticust különböztet meg. Vannak hosszú, sovány emberek s vannak széles, kövérek; azokban a tüdővész ver szívesebben tanyát, ezeket a guta üti meg. Hogy ez a két habitus van, nyilvánvaló. Hogy az emberi változatok jellemzésére kevés, még nyilvánvalóbb. Az emberi változatok java a tüdővész és gutaütés közt botorkál; vegyes vagy bizonytalan alakok vagyunk. Két irányú az az újabb funkcionális rendszer is, amelyet a zsigeri idegrendszer tanulmányozói szerkesztettek. Az ember zsigerei (szív, belek, hörgők, szivárványhártya) kettős beidegzésűek; s a két beidegzés sok tekintetben ellentétes. A szívet például a szimpatikus ideg ingerlése szapora, felületesebb mozgásra sarkallja, a vaguszé lassítja s végül, szinte görcsben, megállítja. Mivel a zsigerek viselkedését a vagusz és szimpatikus szabályozzák s azontúl a „hippokratészi nedveknek” is jelzőkészülékei, a Hess és Eppinger által felállított vagotonia és szimpatikotonia (vagusz túlsúly, szimpatikus 329túlsúly) az egyén élettani magatartásába elég mélyre világító fogalmak, olyan mélyre, hogy jelentkezésük mögé egységes értelmet nem is írhatunk. A franciák (mintha előre látták volna Spranger struktúrlélektani elméletét), azt találták ki, hogy noha minden ember eszik, lélegzik, gondolkozik, mozog, nem mindet csinálja egyformán. Az egyik szervezetben az evés, a másikban a lélegzés, gondolkozás vagy mozgás veszi át a vezetést, az arányos test kibillen egyensúlyából, egy hatalmas emésztő csatornává, agyvelővé, szippantó készülékké, izom-tömbbé készül alakulni. Noha a rendszer kiagyalt volta első pillantásra látszik, egyénítő rendszerezésre nem egészen alkalmatlan – hiszen azzal, hogy az egyik szervcsoport hegemóniája alatt a többi hogy helyezkedik el, a kombinatorika tanúsága szerint elég árnyalatosan lehet, elméletben, egy egyént körülírni.

Rendkívül tetszetős és változatos rendszert kínál az orvosi alkattannak a század első negyedében felfedezett belső elválasztás. Vannak a testünkben mirigyek, többnyire ősi hámszigetek, melyeknek kivezető csövük nincs, váladékukat a vérbe öntik, s kiirtásuk, csökkent vagy túlzott működésük feltűnő anatómiai, élettani és lélektani eltorzulást okoz. Ezek a vérmirigyek, hormonjaikkal az alkatnak épp azokat a vonásait billentik ki, amelyekből a mindennapi karakterológia örök idők óta madárjóskodott: a test hossznövekedését, a csontvégeket, a szőr- és zsíreloszlást, a bőr jellegét, a test festéktartalmát, az izmok tónusát, a zsigeri idegrendszer, az elme izgékonyságát, a magatartást, a mozgáskészséget. Ezek közül a mirigyek közül egy: a here nagyon is élénken szól bele az ember alkatába és jellemébe, semhogy hatását réges-rég észre ne vették volna. A nemi érés és a kiherélés olyan váratlan, új jelleget húznak ki az emberből, hogy a legjámborabb halandó házikarakterológiájából sem hiányozhat a „nemi érték” megérzése. De az ember szervezete tele van rejtettebb és alamuszibb herékkel, melyek ébrednek s esetleg ki is alusznak, megvan a belépési és kiesési tünetcsoportjuk, s túlzásaikkal vagy kasztrálódásukkal feltűnő kórképeket idézhetnek elő. A pajzsmirigy – gyenge: kretén lesz, a túlbuzgó pajzsmirigy Basedovot okoz; az agyfüggelék túlzott működése óriásokat húz föl s megduzzasztja a csontvégeket, a mellékvesék pusztulása bronzkórt, a hasnyálszigeteké cukorbajt idéz elő. Ezek a mirigyek egymással is összefüggenek, bonyolult egyensúly-játékban vannak; a csecsemőmirigy visszatartja a nemi érést, s a terhes nő arca akromegáliásan felduzzad. Vitatható, hogy ezek a mirigyek forrásai-e a velük összefüggő tulajdonságoknak (mintegy a petesejt változatszínezetét őrizve durván differenciált tömegükben), vagy mögöttük van a „forrás” s ők is csak a szervezet mélyebb impulzusait szolgálják, ahogy Jendrassik gondolta – de ez nem változtat azon, hogy az em330bernek vannak összefüggő here, mellékvese, pajzsmirigy, csecsemőmirigy ízű tulajdonságai, s bizonyos tulajdonságszövetek, melyeket az intuitív tudás rég összeszőtt, egy-egy vérmirigy irányában helyezkednek el. Pende volt az első, aki egy tiszta vérmirigy-karakterológiát állított fel, a vérmirigyek fokozott vagy csökkent tónusával jellemezve az egyént. Hacsak öt-hat vérmirigy tónusát vesszük is figyelembe, már nagyon finom irányhálónk van, egyének leírására is alkalmas. Más kérdés, hogy a tünetcsoportok kereszteződésében el tudunk-e mindig igazodni.

Nagyon valószínű, hogy az orvosi alkattan, mely végre is nem egy rendszercsináló gondolkozó önelégültsége, nem érheti be egy alkati rendszerrel, s a rendszerek következetes kiépítésénél mindig többre becsüli majd az igazi tapasztalatra támaszkodó rendszer-töredék váltogatását. Ezt látom például Borchardt Klinische Konstitutionslehréjében is, amely elfajulás, élettani válaszérzékenység (status irritabilis), vérmirigyhatás és fejlődés irányait mind sorra veszi alkattanában s ahelyett, hogy egy kulcsot erőltetne (legyen mégoly zseniális az a kulcs, mint a Pendéé), egy kulcscsomót tart, s azzal nyitja az egyéniséget, amelyikkel épp nyílik. Mondtuk, hogy karakterológiai rendszerekben nincsen átszámítás egyik rendszerből a másikba. Ennek előnye is van: egyszerre több rendszert használhatunk egymástól függetlenül. Amit orvostudománynak neveznek, igen kicsiny ahhoz képest, amit orvosi művészetnek kell neveznünk. Egy nagy orvos ismereteinek a legértékesebb része intuitív. Az orvosi alkattannak alig lehet más feladata, mint hogy e tudást fogalmakban is elhebegje, s e fogalmakkal az önmaga ismeretlen tudásától rettegő orvost intuíciója használatára bátorítsa. A 19. század gépei elvették az orvostól a szemét; az alkattan talán visszaadja.

4.
Alkat és jellem

Az orvosokat ma falura küldik, a klinika csak szakorvosokat tűr meg. Mivel minden szak más tapasztalatanyagot jelent, más és más lesz szakok szerint az a tudás is, melyet az orvos „használ, de nem ismer”. Mivel az alkattani rendszerek ezt a tudást akarják fogalmilag föltárni, minden szaknak meglesz a maga alkattani hajlandósága, olyan rendszert iparkodik teremteni, amelyben intuíciója otthonos. Az eddig említett rendszerek belgyógyászati eredetűek; s ez természetes is, hiszen a belgyógyászat az a szak, ahol emberi változat és orvosi intuíció a legtöbbet kergetőzik. De ne higgyük, hogy más szakokban nincs meg a hajlandóság rá, hogy alkattani rendszereket követeljenek 331ki. Egy bőrgyógyász például, aki az emberi változatok tanulmányozására vetné magát, egész biztos fölkavarná a tudományt. Egy zseniális elmegyógyász, aki rávetette magát, már föl is kavarta.

Az elmegyógyászat a sóhajok hídja az orvostudomány és szellemtudomány közt. Az elmebajok egy része a testből „ered” s a szellemben tükröződik; egy másik részük a szellemből „ered” s a testben tükröződik, legtöbbről nem tudjuk, honnan ered s mind a kettőben csak tükröződik. Az elmeorvos nagy szimultán játékos. Előtte a test alaki és élettani felülete s előtte a lélek felülete: a tudat. Képet lát itt és képet lát ott, s éreznie kell, hogy a két tükör ugyanazt a lényeget veri vissza, anélkül, hogy a lényeget láthatná. Érthető, hogy az elmeorvos „intuíciója” efelé a lényeg felé tapogatózik s a két felületet iparkodik valahogy egybevillantani.

Kretschmer világhírű műve a Körperbau und Charakter már beosztásában is az elmeorvosi hivatás szimultanizmusára figyelmeztet. Két részből áll: az első rész a Körperbau, a második a Charakter. Ad egy testalkatfelosztást s ad egy jellem-felosztást, s a kettőt úgy tolja össze, hogy egy-egy testalkat fiókjába egy-egy jellemcsoport kerüljön. Ősi tapasztalat, hogy az emberek alkata jellemükkel összefügg: „Az ördög ösztövér, és keskeny szakálla s vékony álla van – mondja Kretschmer munkája első soraiban –, az intrikus púpos és köhécsel, az öreg boszorkány száraz, madárarcú. Ahol mulatnak, megjelenik a kövér Falstaff lovag vörös orral s fejbúbja kopasz tükrével. Az egészséges értelmű parasztasszony alacsony, kerek s csípőjén a keze. A szentek túl nyúlánkok, hosszú tagúak, áttetszők, haloványak”. A Körperbau und Charakter azt magyarázza meg, hogy miért ilyenek.

Említettük, hogy a betegség leleplezi az épet. Különösen feltűnő ez az úgynevezett alkati betegségeknél, amelyek másból sem állanak, mint kórosan felfokozott „hajlam”-ból. Az elmének is van két alkati betegsége: az egyik a mániás-depressziós elmezavar, a másik a szkizofrénia. A mániás-depressziós elmezavar a hangulat betegsége. Mintha a szellemi élet alá szerelt érzelmi önszabályozó készülék működne rosszul, circulus vitiosusokba hajtva magát s az egész lelki életet: majd túlderült, túlizgékony állapotok felé csigázva, majd a melankólia öngyötrő mozdulatlanságára kárhoztatva. A szkizofrénia a valóságtagadás betegsége. Serdüléses elmezavarnak is nevezik, mert többnyire fiatalokat taszít le, gyermekkor és férfikor – játékélet és valóságélet közt – a balladai „keskeny palló”-ról. A serdülőkorban minden élet betüremkedik, a lélek figyelme és öröme befelé menekszik. Ha ez a betüremkedés elszakítja szociális kocsányát, a lélek „lefűződik”, akkor lép fel a szkizofrénia, a tudathasadás vagy helyesebben a tudatzáródás állapota.

332

Az elmeosztályok lakóinak nagy hányadát ez a két elmekórforma juttatta oda. Egy elmeorvos a napi beteglátogatása során magukban hapatyoló, jelképes mozdulataikat ismétlő szkizofréniások és üldöztetési eszmékben elmerült, sóhajtozó vagy épp nyughatatlanul ingerkedő mániás-depressziósok közt jár-kel. Ha nyitva a szeme: millió homályos benyomása van róluk; hiszen itt diagnózistól a bánásmódig szinte mindent az érzék irányít. Kretschmer mérőléccel, családkutatással, történelmi életrajzok és irodalmi alkotások tanulmányozásával nyomozott utána két ilyen benyomásnak. Az egyik benyomása az volt, hogy a mániás-depressziós elmezavar másfajta testalkatú embereken lép fel, mint a szkizofrénia; a másik, hogy a tébolydán kívüli emberiség is lappangó szkizofréniásokból, illetőleg mániás-depressziósokból, vagy ahogy ő nevezte el, szkizoidokból és cikloidokból áll. E két benyomás bizonyítása: a Körperbau und Charakter.

Kretschmer négy testalkat típust különböztet meg. A piknikus: mellben szélesebb, mint vállban, rövid nyakú, testes, sok tekintetben a habitus apoplecticus utóda; a leptoszom (vagy aszténiás), közepes vagy alacsony termetű, nyúlánk, beesett mellű, a habitus phtisicus rokona; az atléta, vállban jóval szélesebb, mint mellben, lefelé nyúlánk, az átlagosnál magasabb; a negyedik csoportba a diszpláziások tartoznak, a feltűnő belső elválasztásos zavarok folytán félrefejlettek. Kretschmer gondos és sokszorosan ellenőrzött statisztikája azt mutatja, hogy míg a mániás depressziósok nagy többsége a piknikusok közül kerül ki, a szkizofrénia inkább a másik három csoportból soroz.

Az elmebaj és testalkat közti összefüggést a szkizoid és cikloid fogalom bevezetése jellem és akarat összefüggésévé tágítja. Szkizoid jellemek: a finomérzésű hűvös arisztokrata, az eszmék patetikusa, a hideg zsarnok, az érzékeny érzéstelen; cikloid jellemek: a könnyű, túl eleven, a csendes elégedett, a nehézvérű. A művészetben cikloidok: a realisták és humanisták; szkizoidok: a patetikusok, romantikusok és a formaművészek. A tudományban a piknikusok leírók; a szkizoidok: elvontak, rendszerezők, metafizikai hajlamúak. A vezetők és hősök közt cikloidok a népszerű Draufgängerek, a nagy szervezők, a békés közvetítők; szkizoidok: az idealisták és moralisták, a zsarnokok, fanatikusok és hideg számítók.

Az elmebetegek karakterológiai családfája azt mutatja, hogy az elmebetegség ott lép fel, ahol a nemzedékeken át bujkáló, félig kóros hajlam – egy egyénben két ágról fut össze. Szkizofrénia és mániás-depressziós elmezavar a jellem búvópatakja, s ott szökik elő, ahol keveredés és körülmények életképtelen szélső eseteket tenyésztenek ki.

Kretschmer szkizoidja és cikloidja kétségtelenül olyan fogalmak, melyek életből és történelemből rég előkívánkoztak. A meglepő pár333huzam alkat és jellem közt azt mutatja, hogy ez a két fogalom rendkívül mélyre nyilall le a jellem alá, az egész emberben kifeslő jellegig. A párhuzam egyelőre hézagos, két tünetcsoport áll a két oldalon, de az igazi összefüggés hiányzik. Ismerjük Lavatert, Goethe barátját, aki a testből olvasta ki a lelket. Amíg a piknikus és cikloid, leptoszom és szkizoid közt az összekötő tagok hiányzanak, a kretschmerizmus is csak lavaterizmus, egyetemes grafológia. Aki olvasott már tanulmányt, mely Adyt a cikloid és szkizoid fogalmak segélyével írja le, azt is tudja, hogy ezek a leírások vagy nagyon együgyűek, vagy régi jellemzések szájából húzzák ki a cikloid vagy szkizoid szalagot. Két fogalommal nehéz egy embert leírni. Ha a jellemek szkizoidok vagy cikloidok, akkor én, te és ő minden valószínűség szerint szkizo-cikloid keverékek vagyunk.

5.
Változatok test nélkül

A belgyógyász az egyéniséget a testben keresi, az elmegyógyász szeme ide-oda futkos test és lélek közt, a szellemtudomány művelője pedig már ízléstelenségnek tartja egy „szellem” jellemzésénél a testet is figyelembe venni. Emlékezzünk csak a Péterfy–Grünwald párbajra s e párbaj új változatára. Egy francia Napóleon-életrajzban olvastam, hogy amikor a szemérmes Napóleon testét a halál a profán érdeklődésnek kiszolgáltatta, a világhódító szemérmessége igen egyszerű magyarázatot nyert nemi szervei csökevényességében. Ez a fogyatkozás Napóleon számára bizonyára nem volt közömbös, de hol van a „komoly” történettudós, aki közömbösséget ne erőltetne vele szemben. Amikor az ember Kretschmertől Sprangerhez átkelőben a csónakját visszarúgja, érzi, hogy lelkek földjére, egy szellemtudományi alvilágba ért. A testek itt lélekből vannak, s életműködéseikkel nem levegőt és táplálékot, hanem igazságot, hasznot és Istent szívnak.

A test elvesztésének hátránya, hogy a könyv, amelyben járunk, lengébb és bágyadtabb benyomást kelt, viszont tagadhatatlan előnye, hogy a rendszerek, irányok hálói sokkal könnyebben boríthatók rá a változatokra. A test ellenáll, nem tűri a rendszerek retusát; a lélek engedelmes s a legelvontabb irányokban is szépen igazodik.

Spranger rendszere a struktúrlélektanra támaszkodik. A struktúrlélektant ő az „elemek lélektaná”-val állítja szembe. Az elemek lélektana a lelki működéseket végső egységeire bontja, s azt hiszi, hogyha az elemeket ismeri, a lelket ismeri. (A régi lélektan tulajdonképp éppúgy elemek lélektana, mint a pszichoanalízis.) Csakhogy egy szétszedett gép: nem a gép, hanem egy csomó csavar, kerék. A gépet nem elemei334ből lehet megérteni, hanem rendeltetéséből, nem önmagából, hanem amit önmaga fölött csinál. Ez a feladat szabja meg: az elemek viszonyát, a struktúrát, melyben a részek értelmet nyernek. A struktúrlélektan a törekvésekből s a törekvések rétegződéséből magyarázza a lelket. A lélek nem önmagában teng, hanem önmagán túltesz, hogy kedvenc szavamat helyettesítsem be a struktúrlélektanba: a lélek vállalkozás. E vállalkozás erővonalát az illető belső értékrendszere rajzolja ki. Az ember arra törekszik, amit értékesnek tart, ha a szervezetnek életműködései vannak, a léleknek értékműködései.

Azok az értékirányok, amelyek felé a lélek struktúrája elhelyezkedik, Spranger szerint az igaz, a szép, a hasznos, a vallásos s e négy egyéni értékirányon kívül: a hatalom és szeretet hajlamából összesodródó szociális. A tudós általános összefüggéseket keres, a művész a konkrét érzékit ragadja meg, a vállalkozó legkisebb erővel a legnagyobb eredményt akarja elérni, a szent, az egész értelmét hajszolja önmagában, az agitátor befolyásolni akar. Csakhogy mindenkiben van valami a tudósból, művészből, vállalkozóból, szentből és politikusból s egyéni struktúráját, életformáját éppen az jellemzi, hogy miképp rendeli egymás alá őket s vállalkozó kedvét hogy osztja meg a különféle értékirányok közt. Spranger karakterológiája a törekvések eloszlásával és szövődésével jellemez.

Könyvében részletesen leír öt alaptípust, egy-egy irodalmi arckép finomságával rajzolva ki bennük a szélső emberi változatokat, akikben egy-egy értékirány egészen a többi fölé került. De ezek a gondosan kirajzolt alaptípusok, az elméleti, esztétikus, ökonomikus, vallásos és társadalmi ember csak törzsszínek vagy inkább törzsstruktúrák, melyekből minden egyes esetben külön kell kikeverni, összeszerkeszteni az elénk került emberi változatot.

Egy ember törekvéseinek a szövetét kibogozni: körülbelül ez az, amit megértésnek szokás nevezni. Spranger karakterológiája a megértésé. Az ő alaptípusait alig tekinthetjük többnek az öt legfeltűnőbb emberi változat megértető leírásánál. Megértésre serkentenek, de tulajdonképpen mindenkit a maga megértő képességére utalnak… Szó sincs itt arról, hogy az embereket egyik vagy másik csoportba osszuk, de még arról sem, hogy egy-egy embert, mint két vagy három alaptípus kereszteződését mutassunk be. A struktúrát minden esetben újra kell rétegezni, amit az emberi változatban láttunk, azt az adott öt matringból, de egészen eredeti mintába kell szőnünk. A Spranger életformái annyira támogatnak csak, mint az irkában a vonalazás, a jellem diktandóját magunknak kell beleírnunk.

Spranger könyve rendkívül érdekes. Az öt változat ürügyén a nagy elmék természetrajzi rendszerét adja, egyéniségekbe szétszórt kultúr335történetet. Az ember csak azt nem tudja biztosan, hogy tudományos munka-e még, amit olvas, vagy már művészi. Szabatossága a tudományé, a rendszerező fogalmak is a tudomány felől érkeznek; mégis az a benyomásunk, hogy a tudományos látszat alatt művészi törekvések mozognak. A tudomány vagy leír valamit, vagy előírásokat ad. Önmagában végződik (például egy földrajzi, természetrajzi, történelmi mű) vagy feladatok egyöntetű megoldására képesít (matematika). A Spranger karakterológiája leírásokat tartalmaz, amelyek nem végződnek önmagukban, s bár feladatok megoldására ad utasítást, a feladatokkal szemben csaknem teljesen magunkra hagy. Egy Spranger nyomán készített jellemrajz éppúgy tükrözi a rajzoló egyéniségét, mint a modellét. Láttuk, hogy ez a kétirányúság az orvosi alkattanban is ott lappang, de a Sprangerénak már a legfeltűnőbb vonása. Ember és ember farkasszeme csaknem teljesen meztelen; az öt értékirány nem az élményt, csak a nyelvet, az élmény kifejezését köti meg. Egyéniségeket a művész ábrázolhat kőben, fában, szavakban; Spranger szerint tudományos műnyelvben is.

6.
A fejlődés kétértelműségei

Emberi változatok és tudomány küszködését én szinte gyermekkoromtól figyelem; egyike volt sorsdöntő élményeimnek. A serdülő született karakterológus; élettani titkok után nyomoz s minden arcra alkati hieroglifet lát felírva. A vérmirigyek tana orvostanhallgató koromban borult virágba, s én, anélkül hogy Pendét ismertem volna, minden ismerősömön végigpróbálgattam a módszerét. Az elmeosztályon már Kretschmer szemével nézelődtem, s első tanulmányom az orvosi alkattan szempontját követelte a kórházi gyakorlaton. Amikor a kritikába beugrattak, az emberi változatok iránti szenvedélyemet kapcsoltam össze az irodaloméval, s kritikai műnyelvemből mai napig sem haltak ki az alkattanra emlékeztető szavak. Még a műben is emberi változatot láttam, magasabb esztétikai jegyekben kikristályosodva. De minél több emberi változattal kerültem szembe, mint kritikus, annál kevesebbre tudtam becsülni az emberi változatokra kivetett tudományos hálókat. A 20. század tudománya ott kezdődik, ahol az emberi változatok a tudomány érdeklődésébe bevonulnak? Valamikor azt hittem, hogy a figyelemnek ez a tágulása föltétlen haladás, ma sokszor elgondolkozom, nem veszedelmes kétértelműsége-e a fejlődésnek, melyet jobbra és balra is lehet magyarázni.

Spranger szerint a megismerés „a dolgok általános azonos lényegére irányul”, az esztétikai élmény, arra „amit értelemmel nem lehet ki336meríteni, az érzékire, a képszerűre”. Nem a karakterológus ítéli el itt a karakterológiát? Általános azonos lényege csak két dolognak lehet; egy ember egy dolog. Nem olyan jelenség a karakteriológia a tudományban, mint a naturalizmus volt a művészetben, azzal a különbséggel, hogy ott a tudós tolakodott be a művészetbe, itt pedig a művész a tudományba?

A felelet rendkívül nehéz, s azt hiszem, csak egy teljes szellemi helyzetképen belül adható meg. A 19. század végét az emberi változatok új felfedezése jelzi; ennek a felfedezésnek minden téren voltak túlzásai. Különbözünk: ez a felfedezés; de hát mennyire különbözünk: ez a felfedezés kontrollja. Irodalomban az egyéniségimádat, történelemben a „korlelkek” önkormányzata ennek a gazdagító felfedezésnek a legfeltűnőbb túlzása. Az előttünk járó nemzedék majdnem az egész világon ennek a felfedezésnek a lázában élt, a mi számunkra már épp az a meglepetés, hogy az ember a különféle változatokban aránylag nagyon kevéssé különbözik. A Tanú olvasói emlékeznek a nyelvekről írt cikkemre; azzal azt a nagy csodát akartam éreztetni, hogy az emberiség a nyelvi széttagoltság ellenére is tulajdonképp egy nyelvet beszél. Irodalomtörténeti tanulmányaimban azért hajszolom az „idő metaforái”-t, hogy az állandót a változatban kimutassam. Nekünk épp az elődök túlzásainak a jóvoltából csodálatos élményben volt részünk: minden korban és minden fajban otthon vagyunk.

1934
337
Orvostörténet és szellemtudomány

A logika új vívmány, s az emberiségnek aránylag elég kicsiny rétege él vele. A logikus gondolkozás kétezer esztendejét a logika előtti gondolkozás százezer évei előzik meg; a műveltek észfegyelme keskeny kéreg a népi észjárás olvadt mélyei fölött. A szellemnek az a fegyelme, mely a tudományt megteremtette, a technikát kifejlesztette, még azokban is, akik egész életükön át benne edzették maguk, az ősi gondolkozás beláthatatlan zónáját hagyta érintetlenül. Freud, aki ebbe a mélyzónába az elsők közt világított bele, azért rázta meg úgy művelt olvasóit, mert a bennük lappangó vadembert leplezte le.

A „primitív gondolkozásnak” olyan nagy szerepe volt és van az emberiség életében, hogy feltárására aránylag távol eső tudományok szövetkeznek. Az őstörténet nem értheti meg nélküle a történelem előtti népek kultúrmaradványait; a néprajzos a népszokások nyitját keresi benne; a nyelvész a nyelvtanalkotás logika előtti erőit; a gyermekkel foglalkozó a gyermeki következetlenségek következetességét; az elmegyógyász az elmebetegséget. Mindaz, amit a történet előtti vagy „vad” népek orvoslásáról tudunk, a kuruzslás beláthatatlan tudománya: a „primitív gondolkozás” terméke. Ez a gondolkozás semmiben sem volt találékonyabb, mint a veszedelem- és betegségűző szertartások kitalálásában. A logika a halál és a rettegő ember közé tudott legutoljára odaférni. Ez az oka, hogy az orvostudomány magával hurcolja – egész a legújabb időkig – őstörténetét; a primitív gondolkozás a következtetés és megfigyelés pallóit újra és újra elmossa. Az orvostudomány azonkívül, hogy az ősi betegségűző mágiából indult ki, magas műveltségű korokban is félig-meddig mágia maradt; története a primitív gondolkozás gazdag emléktára. Hogy ez a primitív gondolkozás, mely az ember vegetatív életéhez sok tekintetben közelebb állt, mint a miénk, az emberi természet milyen rejtett erőire támaszkodott, sehol sem érthetjük meg jobban, mint e mágia sikerének és szívósságának történetéből, mely egyszersmind e sikerek és szívósság magyarázata is. Az orvostörténet, ha találó nevet keresek a primitív gondolkozással foglalkozó tudományok számára, mielőtt történet lenne, az emberi lélek alapjaiba néző „őslélek- vagy mélylélek-tudomány”.

Mint a történetírás egyik segédtudománya, az orvostörténet kétféle szerepet tölthet be. Tudjuk, hogy az újabb történetírás nem éri be az338zal, hogy dinasztiák, intézmények, államok sorsát kövesse; az élet története akar lenni, az életet irányító értékek változását, vágyak, szokások, félelmek, örömök egy-egy korszakra jellemző szövetét vizsgálja, melyben a háborúk és alkotások a szálak kereszteződéséből kialakuló ábrák csupán. Az ilyen történetírásnak, melynek igazi tárgya a történelmi élet, természetesen nagyobb szüksége van az egyes szaktörténetek anyagára, mint annak a parádés történetírásnak, mely a népek sorsát az országnagyokkal játszatta el. A történetírás ma mohón nyúl ki irodalomtörténet, képzőművészet, zene, gazdaságtörténet, történeti földrajz, nyelvészet, régészet eredményei felé; azt akarja, hogy az az élet, melyet olvasói előtt föl-le hullámoztat, tömegével és gazdagságával valóban az élet hitelét keltse. Az orvostörténet, amely az ép embert a járványok pusztításában vagy a harcterek kötözőhelyein mutatja be, jó kiegészítője ennek a szintetikus módszernek; hívebbé, nyersebbé, életszerűbbé teszi a képet, amelyet az irodalom vagy politika csúcsteljesítményei alapján hajlandók vagyunk eszményíteni.

De nemcsak az élet színező adataival szolgálhatja a történetírót. Minden múlt talányos. Nem az emlékek hézagossága teszi azzá, hanem az ember, aki eltűnt s az emlékeket maga mögött szétdobálta.

Minden kultúra lényege egy magatartás, a problémafölvetés bizonyos módja, mely a mienktől különbözik. Az igazi történetírót ez a különbség nyugtalanítja, ezen horzsolja fel a lelkét, ez serkenti ki belőle, mint húsból a vért, ítéleteit. Aki csak egyfajta életmegnyilvánulásból akarja ezt a magatartást megérteni, könnyen megtéved. Az az idealizált görögség például, amelybe Goethe emigrált, a görög szobrok és a homéroszi istenek nyugalmát rezgette tovább az örvények nélkül, melyekből kiemelkedtek. Az egyoldalúságnak ezeket a torzításait semmi sem igazítja ki szebben, mint a különböző kultúrterületek összehasonlítása. A tudós leleplezi a költőt, a babona a bölcseletet. Egy kor irodalmi művei, politikai felfogása és tudományos elméletei közt titkos rokonság lévén, az orvostörténet, miközben a betegséghez közelítő orvos magatartását figyeli, a költő, a szobrász, a politikus lelkébe is bevilágít. Az orvostörténeti kutatás különösen alkalmas ilyen ellenőrző összehasonlításokra. Az orvos művészettől, politikától messze működik, az irodalmi műveltségtől független iskolában nő fel, s mint gyógyítónak mégis az egész emberre, egy mélyebb, a betegségben lemeztelenedő humánumra kell hatnia, ami csak a közös kultúra sűrű, ősi közegében lehetséges. Az orvostörténet, mint az orvostudomány története, a kor elméleti leleményét, problémaforgató bátorságát mutatja meg; mint kiváló orvosok története, a szentek és vezetők mellett az egyes korszakok legirracionálisabb alakjait.

Ahogy a történetírás a jelenhez közeledik, jellege megváltozik, a 339befejezett helyett a keletkezőt figyeli, a meglevőt indokolja. A történész, aki eddig nyugodt helyről figyelt nyugodt tájat, a történelem alakuló erői közé lép, kormagyarázó lesz, társadalomtudós, politikus. Ez a sorsa az orvostörténésznek is, ha könyve utolsó fejezetét, a jelenre vonatkozót meg meri írni. Ő, aki annyi kor szaktudományát hasonlította össze annak a kornak egyéb életjelenségeivel, a saját kora orvosi érdeklődésében s szakeredményeiben is a kor mélyén mozgó nagy, közös erőket keresi, a hormonok tana, az individuálpszichológia vagy a prevenció nemcsak orvosi tanok lesznek a szemében, hanem a mai szellem fontos tünetei. Az emberiség egy időben aránylag kevés dologra tud figyelni, és feladatait arra keresi, amerre figyelni tud. Az orvostörténész, aki az orvosi figyelem és munkatér vándorlását a saját koráig kísérte, aligha tud itt megállni s az orvostudomány törekvéseit szívesen illeszti be nagyobb szellemi vagy társadalmi mozgalmak törekvése közé. A szellemtudományok képviselőjét érdekelniök kell ezeknek a gondolatmeneteknek. A gondolkozó, aki a korszellem közepén áll, kíváncsi rá, mi történik a szaktudomány perifériáin; a jogászt az egészségügyi törvények háttere érdekli, a társadalomtudóst a népegészségügy legfrissebb története, az államférfit az újabb orvostudomány államélet-alakító követelései. Az orvostörténet, amint a „jelen orvostörténetévé” válik, a lélektan és történelem után a szellemtudományok harmadik csoportjával is összeköttetésbe kerül, azokkal, amelyeket a szó legtágabb értelmében „társadalomtudományok”-nak nevezhetünk.

Egy kiváló írónktól hallottam, hogy őt kevés dolog rendítette meg úgy, mint egy japán paranoiás kórtörténete. Ugyanazt a sztereotipen visszatérő tünetet találta meg benne, mint amelyet elmegyógyász barátai által idehaza bemutatott betegektől hallott. Az elmebaj más fajban, más világrészben, más tájon és más szokások közt is ugyanaz maradt; mintha olyan mélységből merült volna fel, ahol még nincs japán és magyar, teamunkás vagy államtitkár, csak a közös emberi lélek van. S ez a jelenség nemcsak őt lepte meg; meglepetésében a legkülönbözőbb tudományágak képviselői osztoztak, akik a „primitív gondolkozás” természetével foglalkoztak. Régész, történész, nyelvész, lélekbúvár, társadalomtudós mind azt tanúsítják, hogy a primitív gondolkozás a föld és történelem hosszúsági körein szétszórva, mindig ugyanaz volt, szokásai, babonái azonos indokúak, s a nagy kulturális különbségeket a magasabb műveltség hozta létre.

A „néplélek”-nek ezt az azonosságát nem kell rousseau-ian értelmezni. A kultúra nem egy romlatlan, egyszerű néplélekre rakta rá bo340nyolult bilincseit, vagy ha bilincseket rakott, inkább a bilincs volt egyszerű s a néplélek bonyolult. Aki az angol nyelvet a náma-négerekével hasonlítja össze, meglepődve látja, hogy a vad nyelv mennyivel bonyolultabb, mint a civilizált. A „primitív gondolkozás” nem egyszerű, sőt talán épp az a jellemző rá, hogy rendkívüli erőfeszítéssel űzi maga körül az ellenséges homályt s fölösleges szertartásokkal engesztel, édesget, tart számon a meglévők mellett képzelt erőket, a jelentősek mellett véletlen különbséget. Innen a szokások, intézmények, védekező eljárások végtelen sora, melyet a műveltség inkább ritkít, mint szaporít. A vadak és az egyszerű nép kuruzslóinak az észjárása a föld minden pontján ugyanaz volt, de eljárásaik, gyógyszereik száma szinte beláthatatlan – az orvostudomány nagy munkája épp az volt, hogy néhány egyszerű elv uralomra jutásával a gyógyeljárásoknak és materia medicáknak ebben a zűrzavarában rendet csinált.

Aki él, mozog, tehát aki mozog, él: ez volt a primitív ész első természetes tévedése, s ez népesítette be fölötte az eget s körülötte, alatta a lombot és a vizet élőlényekkel, szellemekkel. Ahogy az ő mozgását az akarat villanása előzte meg, a mozgó természet is tele lett körülötte villózó akarattal, az az engedelmes, törvények tengelyén forgó rend, amelynek mi a természetet látjuk, számára nem létezett. Az ő természete csupa természetfölöttiből állt; a törvény, melyet nem ismert, éppoly szeszélyes, leküzdhető vagy kibékíthető vad volt, mint a tigris, amelyet verembe ejtett. Ebben a szeszélyes, független akaratokkal tele világban a dolgok összefüggése is szétszakadt; ok és okozat közt gyengébb volt a kapcsolat; ami egymás után következett, már egymásból is következett. Az okság, amelyet Kant a tiszta észben bennlakó rendező igénynek: kategóriának tartott, a primitív emberben még lazább, önkényesebb. A jelenségeket az ő esze nem fűzte szorosan össze, s a laza szálat, ha kellett, önkényesebben vetette. A természettörvény törekvése az, hogy minden függetlenséget eltiporjon, s a dolgokat a kényszerűség közös útjára terelje. A primitív gondolkozás előtt minden szabad, s az egymásra hatásnak rendkívüli útjai vannak. Nemcsak a dolgok élnek, hanem járulékos tulajdonságaik is önállósulnak az agyban, s szín, szám, alak szubsztanciává válnak, melyből hatások indulnak ki. Az ember még nem különbözteti meg azt, ami a világban van, attól, ami a gondolkozásban keletkezett. A tárgy olyan valóság, mint képe, a dolog, mint neve. A természetben meglévőt a róla alkotott hasonlat helyettesíti, s a hasonlat visszahat a természetben levőre: a szimbolizmus, mely ma játék és művészet, itt még uralkodás a dolgok felett.

Várhatjuk-e, hogy a betegséget ez a gondolkozás a szervezet állapotának tekintse s ne valami kívülről rávitt rossznak, igézetnek vagy 341hiánynak? Az emberbe vagy belebújt valami, vagy elvittek belőle valamit, vagy valami bűbáj betegíti. A betegség lefejthető a szervezetről, nem az élet baja, hanem egy különálló, kártékony élet bevándorlása vagy beavatkozása az életfolyamatokba. A gyógyítás: ezt a kártékony életet űzi ki, ezt az életrabló, életbénító befolyást töri meg. Mi segíthet a betegen? Segíthetnek, akik hatalmasabbak a betegségnél: az istenek s bizalmasaik, a sámánok, és segíthetnek azok a bűvös praktikák, amelyekkel az ember a rossz szellemek fölé tud kerülni: a mágia. Mint a görög istenvilág, a primitív ember szellemei fölött is ott ül a kényszerűség. Bizonyos körülmények közt: a szertartás révületében jelképek befolyása alatt az ember maga mellé vonhatja ezt a kényszerűséget; az ártalom engedelmeskedni tartozik neki. A mai ember szemében a kényszerűség: a természettörvény; ezt lesi ki s ezzel kényszeríti a látszólag szabad dolgokat. A mágia ezt a kényszerítő szabályosságot szertartásaiban közelíti meg; áltudomány tehát, mellyel az emberi szellem először próbálta maga alá gyűrni a természetet. A primitív gyógyítás: vallás és mágia; kérleli is a természetfölöttieket, de amellett kényszeríteni is próbálja őket; meghunyászkodik előttük, s közben valami még magasabb szövetséges felé tapogatódzik, aki rajtuk is úr: így fedezi fel lassan ördögűzésen, amulett-akasztgatáson, ráolvasáson, ürülék-étetésen át a tudományt.

Ennek a primitív orvoslásnak a babonáit ma szörnyülködve halljuk, s az emberiség mégis egész a legújabb időkig megvolt velük. Komikus gyógyszerekért az emberek nagy pénzt fizettek, sőt meg is gyógyultak tőlük, akárcsak ma. Ennek az egyik oka, hogy a mágia védelmében már a legősibb népeknél ott jár, mint a parókás orvostudósok mögött a sebészkedő borbély, az empíria. Az istenek, rossz szellemek és rontások megkapják hókuszpókuszaikat, de ahol a baj nyilvánvaló: az ember maga próbál segíteni. A kőkés vagy a szálka jó tályognyitó; őskori sírokban trepanált koponyákat találunk; az egyiptomi festményeken orvosok sebészkednek és betegek jajgatnak; a javasnénék gyógyszerei közt pedig ott van: az ópium, kinin, dohány. Az ember imádkozik s olyan vízzel gyógyítja a szembajt, melybe a kovács izzó vasat mártott, közben azért amputál, fájdalmat csillapít, füvészkedik. A beteg pedig, akinek a javára mindez történik, hisz. S a hit a legnagyobb gyógyszerek egyike. Amióta tudjuk, hogy a lélek indulatai, reményei, izgalmai nemcsak az idegeket ráncigálják-zsongítják, hanem a belső elválasztásos mirigyeken és az érmozgató idegeken át szinte minden sejtünket beavatják lelkiállapotunkba (az ember megőszül a félelemtől s angina pectorist kap ismétlődő indulattól), a régi furcsa gyógyulások hírét is több hiszékenységgel hallgatjuk. Hisztériásokon csodálatos példáit látjuk, hogy a lélekben lévő fogalmak 342hogy ütnek át mint itatóspapiroson a testen, s megint óriási tévedése a rousseauizmusnak, hogy primitív ember nem lehet hisztériás. Sőt az igazság épp az, hogy a primitív és az idegbeteg sokkal jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az igazi vad és a művelt vadevezős. A mágia az idegrendszer felől támadta meg a betegséget, s szertartásai (melyek sok tekintetben az idegbetegek önkéntelen, védekező szertartásaira emlékeztetnek) olyan emberekhez szóltak, akikben a föltétlen hit s a befolyásolhatóság a sejtek élete s az elme képzetjátéka közt az utat rendkívül megrövidítette. Tudjuk, hogy az ideggyógyászat sikerei ma is nemegyszer a „mágia” javára írandók, s orvosi szertartás s a bennünk élő beteg vad „mágikus” együttműködése mindig fontos tényezője volt az orvosi hatásnak.

A primitív orvoslás mellé szegődő lelki erőket nem lehet lebecsülni, de mint ahogy ma egy új gyógyászati-nihilizmus tüneteképpen szokták, túlozni sem szabad. Az emberi szellem egyik legnagyobb teljesítménye, hogy (mint a fizikai jelenségek világából) a biológiai tüneményekből is száműzte a kezdeményező szeszélyt, s az életet a természettörvény szigorú, következetesen csomózott hálójába csalta. A természetkutatás itt talán nem nyomott olyan hatalmas, gyakorlati fegyvert az ember kezébe, mint amilyen ajándéka a fizikának a technika, de mégis egy hatalmas mocsár lecsapoló munka indult meg: kísérlet és következtetés levezették azokat a vadvizeket, amelyekből a babonának az a változatos, lápi flórája sarjadt, melyet épp az orvostörténetben csodálhatunk meg.

Más kérdés, hogy a lecsapolás után nyert szántót mindörökre megvédtük-e a sziktől s vadvizektől. A természettörvény, úgy ahogy a 17. században kialakult, alkalmas-e az életjelenségek megnyugtató magyarázatára? Néhány évtized előtt ezen a téren még a kétely is lehetetlen volt. A fizikai világkép gyors alakulása ma gondolkozóba ejt. A klasszikus természetmagyarázat Galileiék mechanikus természetmagyarázatából indult ki, s alapjában a biológia is egy magasabb fajta mechanika maradt. Az életjelenségek: ok és okozat, erő és anyag fogaskerekein járnak. Ma, amikor a klasszikus fizika alapfogalmai alól is új, viszonylag „szabadabb” természet bontakozik ki, kérdés, hogy a biológia kényelmes „embergépét” nem dobja-e szét egy új „ultramechanisztikus” biológia? A démonok kipusztultak a világból, de az életben maradt valami démoni, amit a mechanikán alapuló tudomány megközelített, de nem fogadott meg.

Mindaddig, amíg az ember a betegséget a primitív gondolkozás előítéletével nézi s a baj természete helyett a baj mögött lévő természetfölöttire irányítja figyelmét s gyógyeljárásait, orvostudományról 343nemigen lehet beszélni. De ha a régi, keleti kultúrák a primitív gondolkozásnak nem is tudtak fölébe kerülni, s így orvostudományuk nem is volt, az orvoslásról alkotott helyes és helytelen nézeteik mégiscsak valami rendszerfélét alkottak, a kultúra külön természete az orvoslás céljában és módjában is megnyilvánult. Hegel vitázó, eszmékben kibontakozó történelemképéről gondolkodjék ki-ki a maga módján, abban azonban, hogy minden kultúra lényege egy kifeslő törekvés, ha úgy tetszik eszme, mely mint erdőt a szél, az összes élettevékenységeket egy irányba hajtja, igaza van. A „kultúrát” a vad népek egy helyben topogó életétől épp az elkülönülésnek ez az állandó iránya választja el – ha a primitív élet lényegében mindenütt ugyanaz, egy-egy önálló kultúrában valóban valami külön, egyszer fellépő kristályosodási elv érvényesül.

A tanár, aki egy-két órán át kénytelen Egyiptom és a keleti népek történetéről beszámolni, ezt a „külön elv”-et az orvostörténet néhány adatával igen jól szemléltetheti. A halottakat megölő második halál ellen piramisokkal védekező egyiptomiak ismerték fel a szárazság és a vegyi szerek „konzerváló” hatását, a balzsamozást. A chemia, a „fekete művészet” Egyiptom régi nevét őrzi, s ez az az ország, melyben (mint Hérodotosz második könyve beszámol róla) minden betegségnek külön orvosa volt. Ez az utolsó adat megérdemli, hogy megjegyezzük. Egy megállapodásra ítélt kultúra belülről megszabott határaira figyelmeztet; ebben a kultúrában megvan a differenciálódás igénye, de nincs meg a fejlődés lendülete, s úgy tagozódik, hogy közben mint élő szervezet, szétesik. A babiloni népből, mely minden más népnél jobban csüggött a csillagokon, a csillagok vándorlásában felismert szabály s emberi sors és csillagállás közt feltételezett összefüggés jósokat nevelt. Jósoltak májból, köpetből, vizeletből, s míg a testváladékokban a sors szavát keresték, időnkint mint tüneteket is értékelték őket; ördögöket űztek, s megtanulták, hogy a lepra ördögével megszálltakat okosabb a városba vissza nem engedni. A zsidó, ez az állandó félelemben és bűntudatban élő nép, a tisztátalan dolgok borzalmában (a tisztátalanság nála egyszerre szellemi és anyagi) a megelőző higiénét találja fel, s a megtartóztatást étkezésben és szerelemben az erkölcsi élet nagy parancsai mellé írja törvénykönyvében. A hindu, mint kézzel és lélekkel különösen megáldott árjafajta, ismeri a legfontosabb sebészeti műtéteket az amputációtól az orrplasztikáig, s az angolok tőle tanulják el a hipnózist. A kínaiak orvostudománya elefantiázisban szenved, az elmélet pótolja a szabad vizsgálódást: embert nem boncol, de hatalmas anatómiája van, melyben a szerveket barátság és számmítosz rendeli egymás alá, tízezer féle lázat ismer, s a német ipart megszégyenítő, fantasztikus gyógytára van. Ő találta fel a daktiloszkópiát, a betegségek344ről háromezer éve vezet statisztikát, s bár tudománya óriási s haszontalan, bölcsességéhez a személyes egészségápolás is hozzátartozik.

A görög szobrok és Szophoklész drámái előtt állva az inkább lelkes, mint tudós görögrajongó nem szívesen gondol a görög természettudományra, melyben a „primitív gondolkozás”-közelség sokkal jobban sérti őt, mint a megkínzott Prométheusz vagy őrjöngő Aiasz bukásában a monda közele. A mondában ő a jelentést nézi: Prométheuszban az emberiség sziklára szögezett barátját, Antigonéban az isteni törvénycsapásán halálba haladó leányt: – ami a görögnek izzó valóság volt, azt ő a szimbólum mesehüvelyének tekinti. A természetrajz lehetetlen állataiban vagy a püthagoreusok hideggel, meleggel, nedvességgel, szárazsággal játszó kórtanában már nem lát ilyen magasabb jelentést, s a görög tudományt kitagadja eszményítő lelkesedéséből. Pedig a görög természettudomány nagyon is kiegészíti a képet, amelyet a görög művészetben nyerünk. A görög szellem csúcsteljesítményeiben a barbárság és a babona frissen leküzdött örvénye nyílik fel. Legmagasabb elvek és a legkezdetlegesebb kiindulópont az orvostudományban a zsenialitásnak ugyanazt az egyszerű és gyors hágcsóútját mutatja, mint amely a görög politikában vagy művészetben megrendít. Minden kultúra halad, de a haladás tévelygés, tehergyűjtés, minden betegségnek külön orvos, tízezer láz és skolasztikus orvoslás lesz, ha abban, aki haladni akar, nem lappang ott egy magasabb természet, mely tulajdonképp csak önmagát fejti ki, amikor halad. A görög nép érési éveiben éppoly csodálatos egyszerűséggel nyúl az orvostudomány örök alapelvei után, mint amily gigászi közvetlenséggel dübörög föl az attikai Dionüszosz-ünnep tákolt deszkáin a Perzsák drámai kórusa és történelmi tárgyilagossága. Homérosznál még a hősök doktorkodnak az istenektől ajándékba kapott füvekkel; az első filozófusok, mint az Etnába ugró Empedoklész is, orvosolva vonulnak városról városra, mint a peonia gyökerét hozó istenek; Püthagorász a szám és a világrend összefüggésétől megittasodva, élettanában is éppúgy, mint szféráiban számokkal iparkodik megközelíteni az arányosság érzetét, melyet a görögökben az élet szemlélete kelt, s mindebből a javas- és áltudományos orvoslásból a knoszi és knidoszi recepttáblák közül hirtelen emelkedik ki a hippokratészi könyvek mögött álló orvos óriás, aki a betegséget a betegből akarja megérteni, az orvostudomány alapjává a gondos kórtörténetet teszi, akiben belgyógyász és sebész természetes egységbe s egyensúlyba kerül, az orvosi hiúságot a tudós igazságszeretete nyomja el, s orvos és beteg viszonyát az orvosi etika legnemesebb elvei szabályozzák. A görög orvostudomány, mint általában a görög kultúra, nem volt olyan kínos gonddal, annyi tévedés verejtékével megalapozva, mint az újkori. Emberek ki345válóságán emelkedett fel s hozzá volt kötve e kiváltsághoz. De éppen mert egy rendkívüli kiválóság vetette fel benne először Európa nagy problémáit, az első találkozásnak és rátalálásnak a frissessége és ereje még ma is átvilágít a tévedéseken. Hippokratész, a görög orvos, eszmény marad, ha tanainak fölébe kerekedtünk is.

A görög tornásznép volt, s palesztráiban a torna nemcsak az arányok ápolója, hanem az aránytalanságok gyógykezelője is. A görög szobrásznép volt, a test kívülről figyelt tárgy a számára, melynek szemléletében szívesen merült el. A görög a változatok népe volt, s mindenben a különvaló dolgot nézte és becsülte; föld, éghajlat, hagyomány egyszeri találkozóját, úgy ahogy volt, önmagáért. A görög jósnép volt, amely a jövőbe nézett s minden helyzetben a rá következőt kereste. A görög világosságra törekvő nép volt, amely ha nem is irtotta ki isteneit, de a maga józan eszével bizakodón állt meg közöttük s idővel a félig-hitt költészet homályába szorította őket. A hippokratészi orvostudományon a görögségnek mindezek a vonásai rajta vannak. Az egészség: arányosság, a betegség: az arányok megbomlása. Minden ember külön alkat, külön arányossági elv, melyet a környező természet ezerféleképp módosít. A görög orvos betegét, mintegy önmagában zárt tünetcsoportot figyeli. Állapota mögött nem egy nevet, diagnózist keres, hanem magát az állapotot írja le, s a tünetekben rejlő jóslatot iparkodik kihámozni. Belgyógyászata nem diagnosztika, hanem prognosztika, s orvoslása, melyből a józanság kiszorítja a babonát, elsősorban megelőző (gimnasztika), azután pedig tüneti és sebészi; alkalmazkodik a természethez s beavatkozásában nem gyógyít, hanem segít. Ilyen a görög orvostudomány, s körülbelül ilyen volt minden orvostudomány, amely a tudomány nevét megérdemli. Amit a görögök elmulasztottak, az az eredmények bebiztosítása volt. Hippokratész úgy állt századok orvosai fölött, mint Szophoklész a jövő drámaírók fölött; ő volt, de attól azok nem tanultak meg drámát írni. Jellemző, hogy egész a 16. századig nem ő, hanem a tanítványok számára hozzáférhetőbb Galenus volt az orvosok mintaképe.

Külön latin orvostudományról, éppúgy, mint latin irodalomról vagy képzőművészetről alig lehet beszélni. A régi rómaiak beérték a javasok füveivel, védő tárgyakkal és templomi áldozatokkal; a görög orvostudomány csak azután szivárgott be Rómába, hogy Polübiosz, a görög történetíró Scipio, a latin hódító mellé szegődött – s a rómaiak jóval kevesebbre becsülték, mint Scipio Polübioszt. Az orvos szemeikben kenőcsökkel babráló ember volt, valami fürdősszolgaféle, esetleg méregkeverő, s római uraknak, akik mint Celsus, orvostudományi kompilátumokat készítettek, a gyógyításhoz még kevesebb közük volt, mint a Georgicon-író Vergiliusnak a földműveléshez. A rómaiak 346szerettek fürödni, egészséges villákban laktak, melyekbe még a központi fűtést is bevezették; mint hadviselők, megbecsülték a sebészetet s mint szervezők, figyelmüket a közegészségügyre is kiterjesztették; de magát a tudományt a görögökre hagyták. E kései görög orvostudomány, mint a hellenista kor tudománya általában, tudománynak testesebb volt, mint a Hippokratészé, csak a lélek volt vékonyabb a testben, a nagy enciklopédiákban a betegágy mellett szemlélődő természettudóst nem látjuk sehol. Galenus, e kor legnagyobb orvosa Hippokratészhez képest valóságos virtuóz. Elméleteit éppolyan könnyen vágja ki, mint amilyen bátran kísérletezik az élettel. Kórtörténeteiben a kápráztatni akaró orvos dicsekszik, de állatkísérleteiben az életet kikérdező, aktívabb tudós szellem jelentkezik. Később szentírásként forgatott könyveiben veszedelmes babonákat hagyott a tekintélytisztelő középkorra, de ő idézett elő gerincvelő átvágásával először mesterséges bénulást, megfigyelte a kivett szív dobogását, a lekötött ér mögött elállt érlökés pedig a vérkeringés titkához vitte őt közel.

A Róma bukását követő „sötét kor” népgomolyogása a tudomány gyenge pallóit természetesen megint elsodorta. A „primitív gondolkozás”, melynek a görög kiválóság éppenhogy föléemelkedett, megint bebizonyította, hogy a legszebb kultúra is milyen megbízhatatlan mélységek fölött himbál, s germán javasok és keresztény papok varázsigékkel és imádságukkal mennyivel ősibb orvosai az emberiségnek, mint az ágy mellett ülő, kórtörténeteket készítgető Hippokratész. Aki úgy hisz, ahogy e középkori orvospapok, Jézus egyetlen gyertyájánál gubbasztva hittek abban a világtalan korban, annak Isten jóakarata az egyetlen érdemes orvostudomány, s igazat ad az egyháznak, amikor az abhorret sangvine, irtózik a vértől, különösen, ha azt felcserkedő papok ontják. A középkor zsúfolt városai piszkukkal és poros falaikkal persze gondoskodtak róla, hogy ezt a böjttel, önkorbácsolással és ereklyékkel gyógyító orvostudományt az emberiség történetében példátlan járványok tegyék próbára. Salerno, ahova a német irodalom Szegény Henrike zarándokolt áldozatkész útitársnőjével, mint egy elsüllyedt világrész csúcsa emelkedik ki ebből a tengerből: rejtélyes folt a nápolyi öböl partján, ahol a túlélő ókor hagyományát talán csak a régi Magna Graeciához tartozó vidék magyarázza, melyen még Krisztus után ezer esztendővel is görögül beszéltek. Ebben a világi orvos iskolában kereszteződött a 12. században a kétféle orvosi hagyomány, egyik, amelyet Salerno őrzött, a másik, amely a bagdadi kalifa udvara felé tett kitérőt s Avicennának, a fiatal orvosfejedelemnek száz könyvén át szűrte felénk az elrontott Galenust. Középkori és arab orvostudomány közt sok a hasonlóság; nemcsak azért, mert az arab hatott az európaira, hanem mert aki hatott, 347hasonlított arra, akire hatott. Itt is, ott is nagyobb volt az írott szó tisztelete, mint az igazi kutató hév; az orvosok Koránt és Bibliát kerestek, melyben mindenre lelhető idézet, s ahelyett, hogy a valóságokat fogták volna vallatóra, az írást okoskodták körül. A logika, mely a középkor műveltebb századaiban az araboknál, majd a keresztényeknél megint szenvedély lesz, mint Platón és Arisztotelész korában, itt a gondolkozás és a szemlélet közé veszi be magát s zavaró, fogalmi rácson át nyújt kilátást arra a természetre, amelyre az orvosnak szüksége van. A 13. század, a középkor nagy francia százada fölött kevélyen áll a skolasztika fellegvára: az új Sorbonne, s ha igazi természettudóst keresünk, Angliába kell mennünk a polihisztor Roger Baconért, ha orvost, a józanérzékű sebészek közt nézünk szét, akik mint Henri de Mondeville először vetették fel az aszepszis gondolatát. A középkori orvostudományt elébb a babona, azután a betűrágás és a tapasztalatoknak elébevágó logika vezette félre, de a társadalom nagy kollektív erényei még a tudomány hanyatlásában is érvényesülnek: a középkornak nincs igazi orvostudománya, de vannak mindenki számára nyitott kórházai: a beteg mellől hiányzik e korban az orvos, de ott ül mellette a felebarát.

A 15. század, lázadóban a skolasztika ellen, kitépi magát a középkor hatalmas rendjéből, s közben leszaggatja természet és tekintet közt is a rácsot. Mint Van Eyck oltárképének fákkal, madarakkal telerakott „paradicsomi”-táján, a lélekben is egy paradicsom nyílik ki: a természet. Az ember feladja a nagy, sokszor nyirkos és sötét, de mégiscsak megbízható otthont, melyet a teológia nyújtott neki, s tárt karral, fényes szemmel rohan ki az élményt és kalandot kínáló szabadba. Mint ahogy a székesegyházak falára festett freskó, melynek helyét és módszerét az egész templom szabta meg, elválik a faltól s külön keretbe zárt mű: kép lesz belőle, mely a perspektíva új tudományával önálló teret teremt magának, a világismeret templomfalairól is leszakad a természet képe, s a tudomány lassan megtalálja a hozzá illő perspektívát. Ez a szenvedély, mely a mennyei üdvösségtől elfordultan a természetre veti magát, egyelőre persze nagyon mohó és iskolázatlan ahhoz, hogy tudománya a mi tudományunk lehessen. A reneszánsz ember valami olyat akart kitépni a hallgatag dolgokból, amit onnan kitépni lehetetlen: a természet titkát, a fausti formulát, amely a jelenségek urává teszi. Ha a középkor sámánkodott, a reneszánsz tudósa mágus akar lenni. A legfurcsább kulcsokkal próbálja végig a titkok zárát, s lassan jön rá, hogy melyik kulcs használható és melyik nem. Még Kepler is csillagász és csillagjós egyszerre, s az algebra, a fizika nyelve már bűvös nyelvek közül vált ki, mint egyetlen, amelyen a természet szóba áll velünk. A kor orvostudományára is a naturalizmusnak ez a 348Sturm und Drangja a jellemző. A humanizmus, amely eredetileg a régi kéziratokkal együtt e kéziratok szellemét akarta feltámasztani, a 15. század második felében kiszélesedett, a latin után a nemzeti nyelvek felé fordult, Cicero és Vergilius után Celsus, majd Hippokratész felé. Az orvoshumanisták közé olyan emberek tartoznak, mint Linacre, aki Angliába vitte be az új műveltséget vagy Rabelais, akiről azt, hogy megszálltja volt az anatómiának és növénytannak, Pantagruel kacagtató és mégis tudományos, sőt lexikális leírásainak minden olvasója tudja. A 16. század három nagy orvosa: Paracelsus, Ambroise Paré, Vesalius az orvostudománynak azt a korszakát képviselik, amelyben jóslásból csillagászattá, mágiából tudománnyá kezdett válni. Paracelsus Shakespeare-nek és Cervantesnek testvére. Alakja csavargóköpeny- és mágustalárba burkolódzik, élet- és kórtana tele furcsa, magacsinálta bűvszavakkal, de ő vezette be a gyógyításba az egyszerű vegyi anyagokat, szakított Galenussal és szembeszállt sok népi babonával. Ha a kor orvostudományának ő a Faustja, Vesalius a fausti gőzök oszlását jelzi. Hányatott, dacos életének egy alapvető orvosi munka az eredménye, az új kornak talán első igazán tudományos műve, a bonctani atlaszok őse: a Fabrica. Mellettük Ambroise Paré, a vidéki borbélyinasból lett sebész, népnyelven írt fecsegő könyveivel és hatalmas ösztönével e háborús korban a műtőkést kezébe kaparító „őstehetség”.

Annak, hogy az ember az életműködésekről helyesen gondolkodhassék, bizonyos előfeltételei voltak, és ezeket az előfeltételeket a 17. század tudta először összehozni. Ez a kor az, amely a természettörvény és matematika közt az összefüggést megtalálta és a tudományos gondolkozást a számok szigorával fegyelmezte. A tudósok érzik az elmélet felelősségét és tételeikben és kísérleteikben a fizika tételeire és kísérleteire gondolnak. A bonctan, mint a holland festők képein is láthatjuk, mindennapossá és tiszteltté válik. A fizikusok felfedezik, hogy a lencse nagyított képét egy másik lencse újra megnagyítja; Loewenhoek és Swammerdam ezt az összetett nagyítót, a mikroszkópot, élő szövetekre irányítják, Malphigi pedig megteremti a szövettant és embriológiát. A szervezetről most kezdünk csak tudni valamit, s most jut el a kémia és a mechanika is odáig, hogy az életműködések magyarázatában segítségünkre lehessen. Hogy érthettük volna meg a légzést, amíg Boyle ki nem mutatta, hogy az égéshez levegőre van szükség, mások pedig, hogy a tüdőben megpirosodó vér a levegőből von el valamit? Nem felelt meg addig a feltevés, hogy a lélegzés a munka közben felmelegedő szívet hűti le. A gépek fizikai elemzése megmutatta az életműködésben a gépet; a természetet kikérdező fizikai kísérlet pedig élettani kísérletekre bátorította fel a tudósokat. 349Kétségtelen, hogy a diadalmasan előretörő mechanikának a szomszédsága az élettanban éppúgy, mint a filozófiában vagy a lélektanban, túlzásokat is okozott; az iatromathematikus iskola például, amelyhez Descartes is tartozott, az életműködéseket gépműködésekkel próbálta helyettesíteni, s az „embergép”, mellyé ezek a tudósok az embert leegyszerűsítették, burkoltan a mai természettudomány mélyén is ott kísért. De az előző idők bizonytalansága után, melyben a helyes felismerés a felismerővel együtt, mint személyhez kötött művészet merült alá s nem mint független tudomány, milyen hatalmas alapvetés volt, amit Galileinek ezek az orvos utódai végeztek! Az új „természettudományos szellem” még a babonán aratott friss győzelemre emlékeztet, mely nemcsak e tudósok előtt, de alatt is ott tenyészett (hiszen ez a nagy tudományos kor a legvadabb kuruzslások kora). Egyoldalúságaiban az ész nagy reményére ismerünk, hogy a természetet a maga természete alá vetheti, s ha vannak is túlzásai ennek az egyoldalúságnak, a természetnézés tárgyilagosságával jól összefér. Harvey, e század legnagyobb fiziológusa, mennyiségtanilag vezeti le a vérkeringés helyes elméletét, s Sydenham Hippokratész óta az első klinikus, aki abban a legnagyobb, hogy le tudja írni, amit a betegen lát.

A 18. század, az előző kor hatalmas kezdetei után, ha nem is altatja el száz esztendőre az orvostudományt, de sok mindent félretesz a következő század számára; a 19. század klinikusainak Sydenhamnél kell folytatniok, s a mikroszkóp igazi kihasználása is csak ekkor következik be. Az orvostudomány fejlődése az újkorban a polgárság térhódítását kísérte, s XV. Lajos százada, ahogy Voltaire elnevezte, a kirekesztett tömegek fölött, vékony rétegben úszó előkelő társaságával, melybe a polgárság csak a sznobizmus útjain juthatott be, nem volt a vérbeli orvos számára teremtett küzdőtér. A század elméletgyártó hajlama is ránehezedett az orvosi szellemre, amelynek legengedelmesebben kell a természet arcát nézni s a legvakmerőbb fogásokkal kell ezt az arcot áruló rángásokra bírni. A felvilágosodásnak is megvolt a maga teológiája, mint a középkornak. A tudósok néhány nagy észtörvény alá akarták vetni a történetét és a természetet, de míg általános szabályaik a történelmet mégiscsak a nagy szempontok tiszteletére szoktatták, az orvost ezek a nagy szempontok elrántották a megfigyeléstől és a gyakorlattól. A rendszerező hajlam, melynek a botanika Linné rendkívül hasznos, de mégiscsak túl merev rendszerét köszönheti, az orvostudományban nem vált be. Az előző században matematika és orvostudomány még megférő szenvedélyek voltak; ez a század a matematikát választotta. Az orvostudománynak ez a mellőzése természetesen nem lehetett már bántó és végzetes. A természettudományok alapjait megvetették, amit fel350építettek, állt, s amit hozzáépítettek, rajt maradt. Az újkori tudomány megcsinálta azt, amit a görög elmulasztott; biztosítani tudta eredményeit, s a fizika és vegytan szomszéd felfedezései, mint az oxidáció felfedezése a lélegzés élettanára vagy a galvanizmusé az elektrofiziológiára, az orvostudományra serkentően hatottak. E korszak kivételes polihisztorai közt voltak elsőrangú orvostudósok is, mint a berni Haller, akiről most látjuk csak, hogy hány élettani felfedezését kellett azóta újból felfedezni; de magára a század szellemére mégiscsak az jellemző, hogy két legnagyobb orvosa, John Hunter, aki a régi borbélykodó sebészetből tudományt, kísérleti sebészetet csinált s Jenner, aki a himlő elleni védőoltás régi szokását tudományosan megalapozott preventív eljárássá emelte, az akkori orvostársaságból kiütköző figurák. Hunter nyers, kocsmázó skót fiúból lett sebész, Jenner a tipikus angol vidéki úr.

A szabadság szót a kései liberalizmus lejáratta, s ha a 19. századról azt mondjuk, hogy a szabadság százada volt, a fülünk egy frázist hall pukkanni, melyet a történelmi valósággal senkinek sincs kedve összefüggésbe hozni. Pedig elég a tudománytörténetben szétnézni, hogy a szabadság szónak megint értelme támadjon. Szabadság és tudomány ebben a században váltak igazán szövetségesekké. A szabadság, mely a francia forradalom után az előkelő társaságot az egész világon a polgártársak széles társadalmává tágította ki, helyet teremtett a polgári származású tudós számára, a tudós felfedezései főként a technika gyors haladásával megváltoztatták az életet; az új élet viszont tovább lazította a hűbéres társadalmat, úgyhogy a tágabb keretek új népmilliók születését és felemelkedését tették lehetővé, s ezek az új tömegek pedig, akik a tudományban előtörésük eszközét látták, még följebb csavarták a tudós népszerűségét. Ebbe a népszerűségbe a fizikusok és technikusok mellett első helyen az orvosok álltak. Ha Európa lakossága ebben a században megháromszorozódott, az orvostudós munkaterülete megtízszereződik. Az orvosi intézetek, laboratóriumok, klinikák gombamód szaporodnak. Anyagilag is lehetővé válik az a munkamegosztás, amely a szakokat megteremtette. Nemcsak szakok vannak most már, hanem emberek is, akik a szaknak szentelhetik az életüket. Az orvostudomány fokról fokra hatalmas üzemmé válik, a legkülönfélébb osztályokkal, amelyek országhatárokon át is számon tartják egymást, s eredményeiket az óceánon át korrigálják. Mint a 19. században, most is a szomszéd természettudományok lendítik előbbre az orvost. Helmholz 1847-ben állítja fel az energia megmaradásának a törvényét, Darwin tíz évvel később fejlődéselméletét. Felfedezik az altatószereket; kifejlődik a szerves kémia, tökéletesednek a mikroszkóp és a szövettani eljárások, a tech351nika haladásával megjelentek az orvosgépek, s még ez a század aknázza ki Röntgen sugarait. A szomszéd természettudományoknak ez a rohama éppúgy, mint a társadalmi és gazdasági átalakulás a 19. század második felében éri el tetőpontját, s az orvostudományban is ez a századfél a kápráztató eredmények kora. Az ötvenes-nyolcvanas évek orvosaié a szüret, de a hernyózást, nyesést a század első felének a kiváló klinikusai, leíró anatómusai és szövettanosai végezték el. Különösen a francia, ír és angol belgyógyászok munkája volt rendkívül termékeny. Ők bontakoztak ki elsőül a 18. század meddő elméleteiből, s bennük jelenik meg újra a nagy hippokratészi erény: le tudták írni azt, amit láttak. Ezeknek a klinikusoknak, a Laenneceknek, Addisonoknak, Stokesoknak, Brighteknek, Parkinsonoknak a nevét minden medikus tudja; klasszikus kórtörténeteik örökre összekapcsolták a leíró orvos és a leírt betegség nevét. Míg nyugaton így lassan kinyílt az orvosok szeme, a németekét annál jobban elködösítette a Schellinggel a természettudományokba is beözönlő német filozófia. Érthető, hogy Hegel félelmetes szomszédságában az orvosok is „eszmék”-ben kezdtek gondolkozni, s ahelyett, hogy a valóságot a szemükkel lesték s a találékonyságukkal faggatták volna: az eszükkel igyekeztek elvont „lényegét” kipárolni. A német hisztológusok úttörő munkája, a bécsi iskola kiábrándító szkepticizmusa, Johannes Müllernek, a nagy fiziológusnak egy nagyszerű tanítványgárdán át szétfolyó hatása, a Semmelweis későn megértett tanítása azonban Németországban is átbillenti az érdeklődést. A németség két természete: az elvont filozófus és a pontos, szorgalmas szakember helyet cserél. Virchowval, a nagy kórboncnokkal, aki az újabb orvostudomány igazi megalapozója, a németek szerzik meg a vezetést. A 12. század óta folyó orvosi munkának most jönnek meg, alig egy-két évtized alatt példátlan gyümölcsei: Koch és Pasteur a baktériumok kórokozó hatását fedezik fel; a bakteriológiára egy új tudomány épül: a baktérium-mérge ellen küzdő serológia; Lord Listerrel az érzéstelenítésre és antiszepszisre támaszkodó új, hasonlíthatatlanul bátrabb és eredményesebb sebészet kezdődik; a kísérleti élettannak olyan óriásai támadnak, mint Karl Ludwig és Claude Bernard; a szerves vegytan formulával új anyagokat hív életre, új gyógyhatással, melyet a Magendie-vel kezdődő kísérleti gyógyszertan tudományosan is ellenőriz; Charcot tudománnyá teszi az elmekórtant, s először tekint a hipnózissal megnyíló rejtettebb lélekbe; az ő búcsújáró hellyé vált klinikája a legújabb lélektani irányok bölcsője. Az orvosokat soha így el nem árasztotta még a siker és szerencse, s a világ gúnyos szeme sohasem csüggött még ilyen tisztelettel rajtuk.

352

A 19. század orvosi gondolkozása egyszerű volt és eredményes. Sportkifejezéssel: „rámenő” gondolkozás volt. Mikroszkópját közelebb csavarta a jelenségekhez, a bonckés odametszett a kórágynál észlelt tünetek mögé, kísérleteivel sokszor szinte brutálisan fülelte le az életjelenségeket. Nagyszerű eredményeit ennek az egyszerű, anyaghoz tapadó, bátor kutató szellemnek köszönheti. Ez kutatta fel a baktériumokat, fejlesztette ki a kórbonctant, a kísérleti élettant és a serológiát, és ez húzta fel a tudományos munkamegosztás hatalmas épületét. Amit életből és betegségből lencse, kémcső és csipesz kitéphettek, ez a bátor, egyszerű gondolkozás azt kitépte. Az elmélet szinte csak arra volt jó, hogy a gyors sikereket a tudomány számon tartsa.

Sajnos, a természet az ilyen vakmerő előnyomulást csak egy ideig tűri; a gondolkozásmód, melynek egy ideig csak az eredményességét láttuk, bizonyos időn túl a természet bonyolultságához képest túl egyszerűnek bizonyul. A régi orvostudomány homályos fogalmai, melyekkel a világos, egyszerű felfedezések örömében azt hittük, örökre leszámoltunk, újra felötlenek. A baktériumok nem magyarázzák meg egészen a fertőző betegségeket, a sterilisatio magna szép álma elfoszlik, a kórbonctan nem a betegséget, csak a betegség nyomát fényképezte le; a betegségek helye a bizonytalan belső környezet, a milieu interieur lesz; a hippokratészi nedvek visszaszivárognak felfogásukba; hajlam, meghűlés, lelki befolyások visszanyerik jogaikat; az elmegyógyászok otthagyják az agyszövettant, s lélektani spekulációkba merülnek: a lencse, kémcső és csipesz körül ott lebegnek a Galenus pneumájához és Paracelsus archaeusához hasonló fogalmak, tudomány és természet más voltára figyelmeztetőn.

A 19. század egyszerű, optimista orvosi szelleme megtorpant. Az új orvosi törekvésekben és hangulatban az élet üt vissza a kutatókra: bonyolultabb, rejtélyesebb vagyok, mint gondoltátok. Ha a felfedezések jellemzők a felfedezőkre, korra és egyénre egyaránt, a belső elválasztás tanának nagy előnyomulása (melynek a felfedezése tulajdonképp még Brown-Seguardig nyúlik vissza) méltán vezeti be az orvosi érdeklődésnek ezt az új korszakát. A testfelület felé nyíló mirigyeken kívül, mint amilyenek a nyálmirigyek, vannak kivezető cső nélküli mirigyeink, mint a pajzsmirigy, mellékvese, amelyeknek a váladéka a vérbe szívódik fel, s a szervezet távoli pontjain fejt ki hatást, serkenti a szellemi életet, a növekedést, a festékképződést, fokozza a vérnyomást, cukrot tart vissza, a nemi életet irányítja. Ezek a vérmirigyek az idegrendszert megfeszítik, ellazítják, ők maguk is az idegrendszer hatása alatt állnak. Életműködés, belső elválasztás, idegrendszer: bonyolult vegyi-fizikai gubanc lesz, melyben egy szál meg353rántásával az összes többi szál vele rándul. Az, ami a szervezetben lényeges: a késsel metszhető, mikroszkóppal vizsgálható szervekből ebbe a gubancba rejtőzik el. A szervezet nem összetákolt szervek csoportja, hanem valami a szervek előtt és fölött, egy bizonyos reagálási mód, amely minden emberben más és más. Az alkattan, az egyéni sajátságok tudománya, korunk egyik jellemző orvosi diszciplínája. A durva betegségokozó erők mögött, mint amilyenek a mérgek, baktériumok, felfedezzük a szétfolyóbbat, ősibbet: az alkatban rejlő hajlamosságot. Az alkat jellemzésére, aszerint, hogy a kutató a belső elválasztás, a zsigeri idegek vagy az elmekórtan felől vág neki a rejtélynek, különféle alkatrendszerek keletkeznek, s prognózis, gyógyszerhatás képletében az új x, a szervezet külön kémiája egyre nagyobbra taksált tényező. A 19. század orvostudománya a kórbonctanra épült s a kórbonctan a szervek meglehetős nagy önállóságára, az újabb orvosi gondolkozás a szerveket összemossa, a szervezet számára nem veséből, májból, szívből áll, hanem az egész szervezeten szétosztott kiválasztásból, ozmózis regulációból, cukorforgalomból stb. Elég Korányi Sándornak a vérnyomásról, vagy a veseműködésről adott egy-egy előadását elolvasni, hogy az ember megérezze, milyen összetett folyamatsorozatokba vész a legegyszerűbb életjelenség is, s a minden hat mindenre anarchiája felett milyen fáradsággal tartja fenn magát az elemző orvosi értelem. Alkattan és kórélettan előnyomulása mellett a vele rokon orvoslélektani irányok jelzik a nagy fordulatot. Az ember, aki reflexekből akarta felépíteni a gondolkozást, a lélek alig járható szövedékeibe, komplexumaiba keveredik, éppúgy, mint belgyógyásztársa életfolyamatok és alkat „komplexumaiba”. Élet és lélek kifogtak a mi egyszerű fogalmainkon és szerszámainkon. Ritkulni látszott az erdő, s csak sűrűbb sűrűbe értünk.

Akik a szellemtudományban járatosak, érezniök kell, hogy az orvosi gondolkozásnak ez a fordulata, melyet itt egész felületesen írtam le, a gondolkozásnak egy nagyobb fordulatával függ össze, s azt jelenti, hogy a természettudományos gondolkozásnak a kényuralma, mely a múlt század derekán Spencer és Stuart Mill korában a szellemtudományt is maga alá gyűrte, magában a természettudományban is megroppant. Ez a 17. század óta előre-előretörő tudományos szellem, melynek a természettudomány nagy vívmányait köszönhetjük, a fizika törvényeihez hasonló egyszerű törvények alá iparkodott szorítani az életet, a társadalmat, a történelmet, sőt az erkölcsöt és vallást is. Az ő fiatalos szorítása préselte ki a szabadságáért küzdő lélekből a 17. század metafizikai rendszereit, ez ellen küzdött költészetben és filozófiában a 18. századig a német idealizmus, s ez ellen emelte fel szavát Dilthey s utána a szellemtörténeti 354iskola a múlt század derekán. Ez a régi fajta természettudományos gondolkozás azóta a szellemtudományokból csaknem egészen kiszorult. A társadalmi és történelmi valóságot jobban tiszteljük, semhogy egész egyszerű törvényeket mernénk ráerőltetni, de átalakulóban van a fizikában és az orvostudományban is, mert ha jó is volt a fizika – és élettani valóság első megközelítésére, a valóság bonyolultabbnak, „irracionálisabb”-nak bizonyult, mint módszerünk és fogalmaink. A fizikában ma javában folyik a diadalmas forradalom; az orvostudományban átmenetileg inkább valami önbizalomkrízis-féle lépett fel. Az orvosoknak a régi iskolában felnőtt tömegeit készületlenül érte az alkattani s az új élettani irány mélyén lappangó: ignorabimus. Ők gyógyszert akartak beadni, és hatást akartak látni, s itt álltak az alkattan személyes titka és a kórélettan egymásba kapcsolt folyamatkörei előtt. Érthető, hogy az új légkör – mely végre is csak a gyors siker hamis illúzióit pusztította el s nem a tudományos kutatás lehetőségeit –,egyesekből valami gyógyászati nihilizmus-félét váltott ki.

Az ilyenféle nihilizmus nem újdonság az orvostudomány történetében (idejutott a bécsi iskola is a múlt század derekán a teoretizáló német irányok, a „Naturphilosophische és Naturhistorische Schule” csődfelszámolása után, s épp ez a nihilizmus volt a Semmelweisszel, Rokitanskyval, Virchowval kezdődő fellendülés előkészítője), ma inkább az a baj, hogy a szakokra osztódott orvostudomány még a tudós orvost is eltereli tudománya általános kérdéseitől, s a gépeit mozgató mesteremberek közt aránylag kevés az olyan kutató, aki az orvostudomány gyökérproblémáihoz le tud hatolni s kísérleteit az elmélet „keresztpontjaira” tudja beállítani. Az orvostudománynak egyelőre nincsenek Planck-jai és Einsteinjei. A röntgenernyő, vércukormérés, mandulakivétel mellé lekötött orvosi gyakorlat s az alkat, hajlam, milieu interieur, szuggesztibilitás bűvszavaival játszó orvosi elmélet közt olyan ellentét van, amely megtöri a gyakorlóban az egyszerű mesteremberi hitet, az elmélet nagy kérdéseivel pedig nem állít szembe megfelelő elméleti hajlamot és készültséget. Az orvostörténet s vele együtt az orvosi ismeretelmélet tanításának épp azért volna nagy jelentősége, hogy az orvosi gondolkozásnak ezt a kettős veszedelmét: az elszakosodást és az elködösödést a történelmi helyzetkép feltárásával és a problémák kijelölésével megakadályozza s a többi tudományok közt pillanatnyilag kissé visszamaradt orvostudományt a hátrány behozására serkentse.

De ha az orvoselméletben ez a fellendülés késik is, az orvosvilág nem maradt azért nagy és nemes program nélkül. Ha a múlt század rohanó orvostudománya meg is lassította a lépteit, az élet még mindig messze jár mögötte, a betegségekről való tudásunkat nem érte be. Ha a 355közegészségügy sokat is fejlődött az utolsó évtizedekben, Hügiené, Aesculap lánya még nem végezte el ezt a munkát, amelyet apja, a fertőző betegségek, a vitaminózisok, örökölt és alkati bajok, elmebetegségek természetének alaposabb felismerése után rábízott.

A betegségek okait az emberiség mindig a „megelőzés” szertartásaival és intézményeivel tisztelte. A rossz szellemeket sámánkodással, mágiával, a rossz nedveket köpölyözéssel, a baktériumokat fertőtlenítéssel és mosakodással. Az orvosvilág, a betegségokokra vonatkozó nagy felfedezések után, jogosan remélhette, hogyha a megelőzés szertartásai és intézményei követni tudják a felfedezéseket, a betegségek kisebb részt haraphatnak ki az emberi életből, és a teljes kondíció és a természetes halál gyakoribb lesz a földön, mint eddig volt. A kerteket a védekezés megóvhatja az almamolytól és a pajzstetűtől, az orvoslás prevenciós iránya azt vallja, hogy az emberkert éppígy megóvható. Mint a diftéria anatoxint, a közegészségügyi érzéket is be kell oltani a társadalomba. Ez a munka, ha nem is oly dicsőséges, mint a felfedezőké, de rendkívül sikeres lehet. S mivel a felfedezések tempója átmenetileg úgyis meglassúdott, érthető, hogy az orvosi érdeklődés egyre komolyabban fordul a közegészségügy feladatai és intézményei felé – az orvostudós mellett ott vannak az orvosszervezők, a gyakorló orvosok mellett a megelőzés orvosai, a klinikusok mellett a szociálhigiénikusok.

Sajnos, ennek a közegészségügyi iránynak hatalmas akadály állja útját: a tömegek siralmas helyzete és fogyatékos műveltsége. A közegészségügyi intézmények csak akkor érhetnek el eredményt, ha meg is tudnak kapaszkodni a néprétegben, melynek szántuk őket. Éhező, ostoba tömegek fölött, minél nagyobb igényűek, annál szánalmasabbak, komikusabbak. Hiába mondjuk, hogy az egészség tőke, amelyet a szegény embernek kétszeresen kell gondoznia, magát az egészségvédelmet a szegény ember fényűzésnek érzi, melyre csak a jólét és műveltség bizonyos fokán kapható. Minek mossa a fogát, akinek két nap nem volt étel a szájában, s mit érdekli azt a kertes lakások előnyeiről szóló előadás, aki csak a lépcsőház alatti odút tudja megfizetni? A legfényesebb közegészségügyi intézet is csak egy szép árvaház, ha a népiskolák maguk nem külön kis közegészségügyi intézetek. A szanatórium a protekciós betegek halál előtti paradicsoma, hacsak annyira hasonlít a szegény emberek mindennapi életéhez, mint paplanos ágy a lyukas lópokróchoz. A prevenció, amíg egyik kezét a népművelés, másikat a mezőgazdasági reform meg nem fogta, bizony egy helyben topog csak; intézményei egy nagy igényt, szent követelést jelképeznek, de aránylag keveset használhatnak.

Az orvostudomány ráeszmélt alkat, életfolyamatok, lélek bonyolult 356összjátékára, de gépei közé kárhozottan, külön szűk iparokra szakadva, egyelőre nem képes olyan általános műveltségű orvosgárdát nevelni, amely a szervezet bonyolultságával az orvosi elemzés, az intuíció művészetét állítaná szembe. Meghirdette a prevenció társadalom-talajjavító harcát, de egyelőre nem találja meg a társadalmi rendben gazdasági és kulturális előfeltételeit. Ezt a két „egyelőré”-t csak két reform hidalhatja át: egyik a szellem reformja, a másik a társadalomé. Amint tudják, ez a két reform nem az orvostudomány, hanem az egész európai élet követelése, s az orvostudomány állapota és igénye is azt bizonyítja, amit a mai Európa egész válsága: hogy a magasabbrendű, művészibb, arisztokratikusabb munkáért való küzdelem: a „minőség forradalma” és a tömegek gazdasági boldogulásáért és kulturális emelkedéséért folyó küzdelem: a „tömegek forradalma” egymás ellen nem játszható ki, és ha érnek, csak együtt érnek valamit. Elitgondolat és szociális mozgalom nem ellentétek. Az orvosművész, ha a tömegek lenn maradnak, sosem itathatja át az életet felfedezései áldásával, s a gazdaságilag „megváltott” tömeg fölött a higiéné, ha az orvosi szellemet a gépek és a preventív íróasztalok húzzák magukhoz, unott, gépies, nyűg lesz, hőmérős bürokrácia.

1934
357
A fizika átalakulása
1.
Bevezető

Az a kör, amelyben az ember fogalmait és ismereteit szerezte, nem nagy. Bolygója felszínéhez van kötve, s a méretek mérsékelt égöve veszi körül. Érzékszervei elől elvész a kicsiny s a folyamatok közül a túl sebes. Azok közt a jelenségek közt van otthon, melyek nem esnek messze életviszonyaitól; nyelve a világnak azt a végét tükrözi, melyben eszével széttapogatott. A mindenség szempontjából „vidéki”, aki makacsul ragaszkodik egy kis világfolton szerzett előítéleteihez.

A tudomány kitágította az ember körét; de nem mondott le egészen vidékies ítéleteiről. Sok mindent megtudott arról, ami a falun túl van, de nem kételkedett benne, hogy a falujában nyert szempontok az egész világon érvényesek. Fogalmaink, melyek segélyével az álló földön élő, közel hat láb magas és percenként százat lépő ember hebegte el benyomásait, a csillagok s az atomok világában hűek maradtak az „öv”-höz, melyben keletkeztek. A fizikus, amikor e fogalmak mellett megkötözködött, helyi előítéletét erőltette rá a mindenségre.

Az ember nem szívesen mond le azokról az előítéleteiről, melyek körülményei megbírálásában hűen szolgálták. S nem húzott-e épp elég hasznot a fizikus abból a fogalom-teológiából, mely a tapasztalás segédeszközeiről azt hitte, hogy a természet lényegéből erednek s elménk kinyilatkoztatásszerűen jutott birtokukba? Magának a tapasztalásnak kellett a segédeszközök helyi eredetére figyelmeztetnie; csak súlyos rejtvények kényszeríthették rá a fizikát, hogy bevált vidékiességén túltegye magát.

2.
Az Einstein-elmélet

Még egy ilyen szűkre szabott tanulmányban sem mondhatunk le róla, hogy a gondolkozásnak azt a kényszerhelyzetét, melybe az Einstein előtti fizika szorult, fel ne idézzük. A relativitáselmélet felállítására a fizikusokat a fény terjedési sebességének a vizsgálata kényszerítette. Mivel nap körüli pályáján a föld maga is halad, föltehető volt, hogy a földön leadott fényjel terjedési sebessége a haladás irányában kisebb, mint más irányban; annyival kisebb, amilyen sebességgel a föld az „éter”-rel szemben elmozdul – úgy, hogy egy másodperccel a fényjel leadása után a szemlélő nem 300.000 km-re lesz a haladás irá358nyába eső fényhullámtól, hanem kevesebbre. Ha tehát nagy távolságokba felállított tükrök segélyével egymásra merőleges irányokban figyeljük a fény terjedési sebességét, azt kell találnunk, hogy a mért fénysebesség egyik irányban kisebb, a másikban nagyobb. A Michelson–Morley kísérlet kimutatta, hogy ez nem így van, a fény terjedési sebessége a földön (s valószínűleg más mozgó testen is) minden irányban egyforma. Hogy ez a felfedezés milyen elképesztő volt, még jobban megértjük Russel hasonlatából. Egy ember 6 km óránkénti sebességgel halad egy úton, a vele egy időben induló autó 60 km-rel. A távolság köztük egy óra múlva 54 km lesz, ha ellenkező irányban haladtak, 66. Ha azonban az ember: a föld s az autó: a fény, akkor az autó távolsága az embertől egy óra múlva 60 km – tekintet nélkül, hogy milyen irányban ment. Hogy lehetséges ez? Hogy ebből a szorítóból szabaduljanak, a fizikusok kénytelenek voltak föltételezni, hogy a haladás irányában a tárgyak s így a mértékek is megrövidülnek; a 300.000 km táv fény és leadó közt azért lesz meg a másodperc haladás után is, mert maguk a méterek lettek rövidebbek. Ez a Fitz–Gerald-féle kontrakció, melynek számértékét a Lorentz-féle transzformációs szabály adta meg. A Lorentz-transzformáció segélyével, ha ismerjük a mozgó test sebességét, ki tudjuk számítani a rövidülést, amelyet a hosszúságok a mozgó testen szenvednek. Kissé furcsa magyarázat ez a megrövidülésről szóló, de a legfurcsább, hogy a Lorentz-transzformáció képlete nagyszerűen szuperált.

Einstein ismerte fel elsőül, hogy a Michelson–Morley-féle kísérlettel a régi fizika épülete meglazult, s a fizikai alapfogalmakat újra át kell gondolni, hogy a Michelson–Morley-féle paradoxon s közben fölmerült egyéb tapasztalatok a fizika rendszerébe biztosan beleilljenek. A régi fizika gyenge pontja az abszolút idő, mely Newton szerint óráinktól független egyértelműséggel folyik az egész világban, s minden megfigyelőre nézve ugyanaz. Arra, hogy a világban valami ilyesmi volna, semmi bizonyíték nincs. Amit mi abszolút időnek hiszünk, az a Föld ideje, s egyáltalában nem biztos, hogy az egymáshoz viszonyítva őrült sebességgel száguldó égitestek egy világűri jelenségről (még a fény terjedési sebességét számba véve is) ugyanazt az időbeli ítéletet hozzák. Einstein épp abból indult ki, hogy ahhoz az időhöz, melyet Newton az egész mindenségre kötelezővé tett, a mi helyi viszonyaink is hozzátapadtak, s egymással szemben elmozgó testek ideje különböző. Ez a különbség kis sebességnél csekély, a föld színén elenyészik, de nagy sebességeknél, a csillagászatban figyelembe kell venni. A Russel hasonlatához visszatérve, ha az autó: a fény, a föld: a gyalogos, akkor az autó távolsága azért lesz ugyanaz a gyalogostól, mint attól, „aki helyben maradt”, mert a két észlelőnek az ideje más, másképp jár az 359órájuk, minden sebességhez más idő tartozik, míg a fény terjedési sebessége (mely egyben az elérhető legnagyobb sebesség), minden mozgó testre, bármilyen az iránya és sebessége: ugyanaz.

Ha két különböző csillaglakó észlelőnek más-más az ideje, két jelenség időbeli viszonyát is különbözőképp ítélhetik meg – ami az egyiknek egyidejű, a másik szerint egymás után következik be. Mivel a távolságmérés két térbeli pont egy időben történő összehasonlítása a hosszúság egység segélyével s az egyidejűségről különböző észlelők másképp vélekednek, a távolság sem lehet minden észlelőre egyértelmű, úgy, hogy a „hely” fogalma is elveszti fizikai állandóságát. Azzal, hogy a fizikust a Föld „nyugvó” viszonyairól kidobták az űrbe, ahol minden mozog mindennel szembe, s az észlelő helyek valamelyikét csak egész önkényesen lehet a többivel szemben kitüntetni, abszolútnak hitt fogalmaink, idő, hely, távolság, egyidejűség önkényesekké válnak, az észlelő pontot hozzátapasztalják a vizsgált jelenséghez, a szemlélet lesiklik a valóságról. Az észlelőket köti helyük előítélete; a hely belopózik az észleltbe: ez a relativitáselmélet „relatív” oldala. De van egy abszolút is.

Ha idő, hely, távolság a választott nézőponttól s a vele járó koordináta-rendszertől függenek; olyan fogalmakat kell találnunk, amelyek közelebb esnek a természeti tényhez és függetleníthetők az észlelővel változó tér-idő koordinátáktól; műszóval: invariánsak. Mi invariáns a világban? Két esemény (tehát nem hely) egymáshoz való viszonya: az intervallum. Mért invariáns az intervallum? Mert található egy olyan mérték a számára, mely bármely koordináta-rendszerben ugyanaz marad. A matematikának van egy hatalmas ága (a közönséges vektoranalízisből a szimbólum-matematika felé kinőtt) Tensor-számítás. Ez épp arra tanít, hogy cserélhetik ezek az intervallumok méret-öltözéküket a különböző koordináta-rendszerekben. Eddington szerint (A relativitás elmélete matematikai feldolgozásban) „Tapasztalati tudásunk minden része, amely a térbeli helyzettel függ össze, tehát mindaz, amit események konfigurációiról tudunk, eseménypárok kiterjedés-viszonyában foglaltatik. Ez a viszony az intervallum.”

Az intervallum tehát nem az, amit mi távolságnak nevezünk. Először: nem pontokat, hanem eseményeket köt össze; másodszor: ez az összekötés nemcsak térbeli, hanem időbeli is lehet. Ha lehetséges, hogy egy fénysugár mindkét eseménynél jelen legyen (például egyik esemény a fényjel, másik annak a látása), akkor az intervallum nulla. Ha két esemény úgy következik be, hogy semmiféle észlelő sem juthatna közben egyiktől a másikhoz, mert arra a fényénél nagyobb sebességre volna szüksége – de elképzelhető egy megfigyelő, aki a két 360eseményt egyidejűnek látja: akkor az intervallum az a térbeli távolság, melyet ez az észlelő a két esemény közt megállapít. Ilyenkor azt mondjuk, hogy az intervallum térszerű. Ha pedig a két esemény úgy következik be, hogy egy észlelő kellő sebességgel mozogva, mind a két eseménynél jelen lehet, akkor az intervallum az az időtáv, amelyet ez az észlelő mér. Az ilyen intervallum „időszerű”. Az intervallumok, amint látjuk, szorosabban szövik azt, amit mi idáig térnek-időnek neveztünk. Tér és idő: az intervallumok rendszerében: a „világ”-ban olvad össze.

Az intervallumok differenciálegyenletek formájában írhatók fel. Ezeknek a differenciálegyenleteknek van egy egyszerűbb és egy bonyolultabb alakjuk. Az egyszerűbb alak nagyobb gravitáló tömegektől távol érvényes, a bonyolultabb, melyet „g” tényezők komplikálnak, az anyag közelében. Amikor azt mondjuk, hogy az anyag erőteret létesít, azt értjük, hogy az intervallumok természete az anyag közelében megváltozik. A gravitáció az a módosulás, amelyet az intervallumok egyenletei az anyag közelében szenvednek. Az egyenlet egyszerűbb, speciális alakja (innen speciális relativitáselmélet) mértanilag azt jelenti, hogy az intervallumokat derékszögű koordináta-rendszer segélyével számítjuk ki – a tér ott euklideszi –; az általánosabb alak, hogy a derékszögű rendszer az anyag közelében csődöt mond; az intervallumok jellemzéséhez arra a geometriára van szükségünk, amelyet Riemann tanulmányozott.

Tér, idő, távolság – csillagászati viszonylatban – az észlelőponttal változnak, míg két esemény viszonya: az intervallum: invariáns. Az intervallumokkal jellemzett világ összeházasítja a teret és időt. E világban a gravitáció nem misztikus, tereken átható erő, hanem a tér helyi tulajdonsága. – A világ fő jellemvonása pedig, hogy kényelmes; a magára hagyott test a legkényelmesebb pályán halad. Ennyit érthet meg a relativitás elméletéből, akinek nincs kedve, hogy ezeket az egyszerű tételeket a Tensor-számítás meredekein küzdje ki.

3.

Míg az Einstein-elmélet a fizikai alapfogalmakat bírálta fölül, s „vidékiességünket” a csillagok viszonyaihoz pallérozta, a kvantumelmélet, mely vele egy időben bontakozott ki, az anyag és a sugárzás természetére vonatkozó nézeteinket alakította át, megingatva a 19.361 századi fizika épületét, mely az elektronelméletben a fénytani, elektromagnetikus és mechanikai jelenségeknek már-már összefüggő magyarázatát adta.

A kvantumelméletet a hősugárzás tanulmányozása vetette fel. Fekete testek spektruma hősugarakból áll; a sugárzás energiája a sugarak rezgésszámának és az abszolút hőmérsékletnek a hányadosától függ. Ha ez a hányados kicsiny (tehát a hullámok hossza nagy s a hőmérséklet magas), a „klasszikus” fizika képlete fedi a kísérleti úton nyert eredményt; rövid hullámoknál s alacsony hőmérsékletnél a képlet, akárhogy forgathatják, csődöt vall. Planck olyan képletet ajánlott, mely a tapasztalattal megegyezett, de egy szokatlan tényező szerepelt benne, mely a régi mechanikával és optikával sehogy sem volt kibékíthető. Planck azt tételezte fel, hogy az energiacsere atom és környezet közt csak egy elemi energiamennyiség egész számú többszörösei szerint történhet, s ez az elemi energiamennyiség nem más, mint a rezgésszámnak és egy kiszámítható állandónak, a „kvantum”-nak a szorzata. Tudjuk, hogy a teljes számsor folytonos, az egész számok közt azonban hézagok vannak, egyről a kettőre, kettőről háromra ugrani kell. Ha az energia, mely atom és környezet közt sugárzás közben kicserélődik, az elemi energiamennyiség egész számú többszöröse, akkor a csere nem lehet folytonos, mint ahogy idáig képzeltük, hanem ugrásszerű. Az energia kontinuitásának az elve (lega