Dobos László
Szakirodalom
Görömbei András
Dobos László
[in: G. A.: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Budapest, 1982.]

Abban, hogy a hatvanas évek folyamán a csehszlovákiai magyar irodalom kinőtt a sematizmusból és provincializmusból, Dobos Lászlónak kivételesen nagy szerepe volt. Az Irodalmi Szemlét ő szervezte meg, egy évtizeden keresztül ő irányította, s tette színvonalas, tág horizontú folyóirattá. Főszerkesztői szerepkörében a csehszlovákiai magyar irodalom felelős gazdájának tudta magát, s rendkívül aktívan dolgozott azért, hogy ez az irodalom minél előbb teljes értékű szellemi rendszerré legyen, megszabaduljon töredékességétől, gyermekbetegségeitől, létrehozza a maga alapvető fórumait, megteremtse az irodalmi életet, a tágabb horizontú irodalmi közgondolkodást és a szigorúbb szakmai ítélkezést. A hatvanas években Dobos László valóban tíz ember helyett dolgozott a csehszlovákiai magyar kultúráért.1 Szemléletében elválaszthatatlanul összefügg a csehszlovákiai magyarság élete és irodalma, a művészetet a csehszlovákiai magyarság nemzetiségi tudatának legfontosabb forrásaként ápolta és vizsgálta. Így vált az Irodalmi Szemle a csehszlovákiai magyarság olyan fontos fórumává, amely az irodalom speciális gondjain túl is felelősséget érez a nemzetiség sorsáért.

Dobos László kritikusként kezdte pályáját, majd három regényével (Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967; Egy szál ingben, 1976) szépíróként vált a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójává. A hatvanas évek elején és közepén kifejtett széles körű esszéírói, kritikusi munkásságának az a jellegzetessége, hogy legtöbbször nem egy-egy művet vizsgál, hanem az irodalomnak a művekből kiolvasható folyamatait, az irodalmi tudat egyes problémáit elemzi. A távla252tot, a szükséget és lehetőséget veszi számba. Írásai az irodalom felnevelő ösztönzései. A csehszlovákiai magyar irodalom jellegzetességeit térképezi fel, de sohasem áll meg a leírásnál, hanem megjelöli azt az utat is, amelyen a megmutatott jellegzetességből újabb minőség felé lehet törni. A Szlovákiai magyar elbeszélők antológiájáról írva kifejti, hogy az újságírás és a szépirodalom még mindig nagyon erősen keveredik a csehszlovákiai magyar prózában, s ennek a következménye a téma értékmeghatározó privilégiuma, végeredményben a korszerűtlen szemlélet, a sablonok szívós megőrzése, a múltnak és jelennek mechanikus hasonlítgatása, a leírásnak és anekdotizálásnak a túlzott szerepe. „Prózánk nyelvét a dinamikusabb kifejezési formák felé kell továbbfejleszteni… A hosszadalmas leírások helyét ma már dinamikus cselekmény, a cselekvés, párbeszéd, belső monológ, a tudatmetszet stb. veszi át.”2 Dobos László a csehszlovákiai magyar szellemi életet hiányosnak minősíti, s rámutat arra, hogy a közgondolkodás az élet legtöbb gondját a nemzetiségi létezés, a nemzeti érzés problémájára redukálja a hatvanas évek elején. Ennek pedig a hagyománynélküliség és a múltról alkotott kép amorfsága az oka. Helyes hagyományszemlélet és alapos múltismeret, progresszív történelemlátás nélkül a szellemi élet kibontakozása lehetetlen: „Történetszemléletünk mai formájában egy sérelem-vonulat. Ez pedig önmagában is szűklátókörűség és determináltság… Igaz, amit mondunk, csak kevés. Leszűkül bennünk a világ és ezáltal ítéletünk s világképünk is leegyszerűsödik.”3 Hagyomány és folytonosság című írásában 1964-ben az ellen emel szót, hogy a csehszlovákiai magyar szellemi élet elhanyagolja hagyományait, hagyományszemléletén még mindig a sematizmus jegyei láthatók, pedig a nemzeti irodalmak a sematizmussal való küzdelmük idején legfontosabb feladatuknak tekintették a korszerű hagyományértelmezés megteremtését, a progresszív hagyományok bekapcsolását a szellemi élet 253áramkörébe. Ezzel szemben a csehszlovákiai magyar irodalom az előző korszakok haladó törekvéseivel, még a kommunista és antifasiszta hagyományokkal sem tudott közvetlen kapcsolatot és folytonosságot teremteni.4 A korszerű hagyományszemlélet – melyben a forradalmi szempont kizárólagosságát felváltja az irodalmi folyamat tárgyilagosabb vizsgálata – összekapcsolva a történetiség elvével, a szellemi érvényesülés területének a kitágítását hozza, s végső soron egy magasabb szintű szellemi élet előfeltételeit teremti meg. Dobos László a csehszlovákiai magyar irodalom szellemi mozgását figyelve, a jelenségeket összetetten értékelve mutat rá, hogy amikor 1963 táján megindult ez a szellemi mozgás, akkor az első mozdulata a védekezés volt, de ez „védekezés s egyben szabadulni akarás egy depresszív szellemi közérzettől”5. S ezen a ponton is bizonyítja, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomra a nemzetiségi lét politikai és etikai védelme is tartozik. Az irodalomban bekövetkezett szellemi mozgás elsősorban a nemzeti lét veszélyeztetettnek hitt területeire – a nyelv, irodalomtanítás és történelemtanítás stb. kérdéseire – irányult. „Mindez nem szorosan vett irodalmi kérdés. Történelmi, illetve nemzeti sérelmek korrigálásáról, de ugyanakkor a humánum és az emberi méltóság védelméről van benne szó. Így, ha látszólag nem is irodalomról beszélünk, erkölcsi magatartásunkat befolyásoló és érintő dolgok ezek, amelyek végső fokon, ha közvetve is, összefüggnek az irodalom fejlődésével.”6 Ez az irodalomszemlélet egyértelműen vallja, hogy az irodalom nemzetiségi küldetését fontosnak tartja, az irodalom felelőssége a társadalom fejlődésében jelentős, s nemzetiségi irodalom esetében fokozottan az. Mert az irodalom kérdései mindig túlmutatnak közvetlen tárgyukon. Ezért hangsúlyozza az 1963-as sematizmus vitában – még Fábry összegzése előtt –, hogy nem elég az irodalmi viszonyokat és az írókat elmarasztalni, hiszen a 254döntő szerepet éppen irodalmon kívüli, az irodalomra ráerőszakolt feltételek játszották.7 Az irodalom közvetlen társadalmi és politikai küldetését vállaló író nem szűkíti le szemléletét, tudja, hogy egy megfelelően képzett tudományos és politikai értelmiség hiánya rója ezeket a feladatokat a szükségesnél nagyobb mértékben az irodalomra. De az irodalomnak nem elsődleges feladatai ezek. Dobos kritikai írásainak egyik kulcsproblémája éppen az, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmat „irodalmasítani” kell, az irodalomkritika figyelmét pedig az irodalompolitika kérdéseiről műfaji, esztétikai kérdésekre kell irányítani.8 Csökkenteni kell az irodalmi gondolkodás megosztottságát, a művészi koncentrációt, „irodalmunk irodalmiasodásának szükségét kell hangsúlyoznunk”9. Ez az elv az alkotás művészi színvonalának emelése mellett azt is jelenti, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak, főképpen természetesen a prózának, új területeket kell felfedeznie, nem szűkülhet érdeklődése csak a paraszti, illetve polgári életre, hanem az értelmiség számvetését is el kell végeznie, ezzel összefüggésben a leírás, anekdotizálás helyén a modern művészi formák révén az intellektuális világértelmezésnek is szerepet kell kapnia.

Az esszékben és tanulmányokban körvonalazott koncepciót sikerült Dobos Lászlónak regényeiben megvalósítania. „Szabálytalan trilógiája”10 a nemzetiségi tudat feltérképezésének, megtisztításának és felemelkedésének a könyve, összetett és progresszív történetszemlélet, jelent és jövőt formáló felelős gondolkodás tükre, s a korszerű modern próza egyik változatának megteremtése is a csehszlovákiai magyar irodalomban. A nemzetiségi önismeret enciklopédiája, a csehszlovákiai magyarság történelmi élményeinek legmélyebb ábrázolása és értelmezése. Dobos László élményeiben felgyűlt a történelem, a nemzetiségi 255létezés és kultúra perspektíváit, lehetőségeit kutató elemző, gondolkodó éli újra és értelmezi ezt a történelmet, s vallatja tanulságait, de a múltat a jelenből szemléli, a jelen múltbeli motivációinak törvényrendszerét kutatja fel. A három regényben egyre erőteljesebb a felmérő személyiség gondolati aktivitása.


„A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják… s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”11 Illyés Gyula idézett szavainak igazságát példaszerűen bizonyítja a csehszlovákiai magyar irodalom, melynek több mint fél évszázados életében régóta visszatérő igény a par exellence szlovákiai magyar regény megteremtése, a szlovákiai magyarság történelmének, karaktert meghatározó útjának összetett felmérése. A kultúra létkérdésévé vált ennek a szintézisnek a megszületése. A felszabadulás utáni szlovákiai magyar irodalom éppen akkor tudott kilépni a provincializmusból és sematizmusból, amikor módja nyílott a történelmi igényű felmérésre. Nem divat, hanem a nemzetiségi tudat belső szüksége hívta életre azt a regénysort, melynek központi témája a szlovákiai magyar nemzetiség történelmi sorsa. A heveny szükség teremtette az önkorlátozást is: a szlovákiai magyar tudat harmonikus fejlődése érdekében mindenekelőtt a legutolsó, fájdalmasan eleven történelmi sérelemmel, a második világháború évtizedével, főképpen pedig az 1945 utáni diszkriminációs évekkel kellett számvetést végezni, hogy oldódjanak a hallgatással merevített görcsök, s a szlovákiai magyarság is otthonra találhasson a szocializmusban. Ebből magyarázható, hogy a 256nemzetiségi történelem témakörében születő regények leginkább erre a néhány évre összpontosították figyelmüket, s így a szlovákiai magyar szintézis-regény igényéhez képest elsősorban annak részfeladatát vállalták. Dobos László regényei a modern, különféle idősíkokat egyszerre felvillantó ábrázolói módszer révén továbblépnek ezen az úton, hidat építenek a jelen és a múlt között. Egyre szélesebb társadalmi és történelmi képet adnak, az Egy szál ingben pedig már a csehszlovákiai magyarság egész történelmét átfogja időben, s egyensúlyba kerül benne a paraszti múlt és jelen bemutatása az értelmiségi főhős elemzésében.

„Mi minden van a lélek mélyén-perifériáján, nagy isten” – kezdi Dobos első könyvéről írott kritikáját Bata Imre.12 A Messze voltak a csillagok (1963) valóban a lélek rejtelmeibe vezet, fájdalmas mélységek felé tör. Jó másfél évtizede vége már a háborúnak, a hamar felejtő emberek, akikkel a regény mindvégig perlekedik, igyekeznek már nem is emlékezni rá. De nem szabad felejteni, nemcsak azért, mert felejthetetlen dolgok történtek. Azért sem, mert a háború lépten-nyomon beleszól életünkbe. A parasztgyerekből képzett mezőgazdásszá emelkedett férfinek, Ács Kálmánnak a lelkében szüntelenül ott tolonganak a fájdalmas emlékek. Régi, gyermekkori barátjával, Györke Antival találkozik, s a barát jellemének nagy átváltozása emlékek áradatát nyitja meg benne. Az egykori „Nyilas Misit” fontoskodó, ravasz, önző figurává, Györke Antivá jellegtelenítette a sors, a történelem megalkuvásra hívó zajlása és saját, erkölcsi gyengesége. Ács Kálmán mélyen gondolkodó, nagy szenvedésű ember. Az egyforma indítású, de ellentétes irányba kinyíló két élet találkozása motiválja Ács Kálmán meditációit. Az így elindult révedezést az emlékezés visszafoghatatlan áradásává növeli a váratlan hír: fia kezében felrobbant egy gránát. Ez a szomorú esemény jelképes is: azt példázza, hogy a háborút nem lehet elfelejteni, hiába menekül a lélek, örökös számvetésekre kényszerül. Az új seb régieket idéz. A regény expozíciója a mából 257okokért nyúlt vissza a múltba. Ács Kálmán ismét megérkezik a nagy nyárfa alá, oda, ahol életének legnehezebb számvetéseit készítette, s megindul az emlékezés, feltárul a lélek mélye. A lassan hegedő emlékek ismét felszakadoznak, s megelevenedik előttünk a második világháborúba belehajszolt kisember összes szenvedése a kisebbségi sorsba ágyazva. Az emlékezés atmoszféráját a fájdalom, igazságtalanság és létbizonytalanság összefonódása adja. Fogság és szökés váltakozik, s közben megsebződik, megalázódik az ember. „Megfojt az a tudat, hogy az urak viselt dolgaiért a magunkfajta pórnépet számoltatják.” Ha magyarságát megtagadná, ha csehnek vagy szlováknak vallaná magát, megszabadulna a kényszermunkától, így azonban a fasiszták bűneiért lakol, a romba döntött szovjet falvakat, városokat építtetik vele. Megszökik, s kegyetlen út után egy nagy nyárfa alatt várja az estét, hogy hazaszökhessen a határon. A hatalom és háború áldozata volt, útjában szegény emberek segítették, főként oroszok, akiknek fogolytáborából menekült.

Az emlékezés objektív ideje két-három óra csupán, szubjektíve azonban éveket fog át, ezer kilométereket vándorol be, míg végül a múltra emlékeztető és a jövő felé néző jelenben újra lehorgonyoz, megállapodik az érzések és gondolatok áramlása. Az írói nézőpont ismét a jelen, innét tekint előre és hátra. A cselekmény tulajdonképpen mindvégig két szálon, a jelenben és a múltban fut, csak súlypontja váltakozik. A keretet modern időszemlélettel, belső monológ alkalmazásával, friss cselekményességgel tölti ki az író. A múltbeli történések és azoknak a jelenből való esszészerű meditatív bemérése, értékelése, elhelyezése a csehszlovákiai magyar irodalom modern kisregényét teremtik meg. Az emlékezés-irodalom nagy lehetőségét fedezi fel az író, de mivel sok személyes elemet vetít hőse sorsába, s mivel ezek az emlékek még nagyon közelről fájnak, a regényvilág mindkét egybejátszó síkját kissé erőltetett pátosz lengi be. „Szakadozott hátú padláson éreztem magam, a nyíláson beszüremlő fénycsíkok mind az én sebeimre világítottak.” A képi látás ilyen túlzásai jelzik, hogy a látomás és gondolat szintézise olykor még 258botladozik, túlárad a líra, a lélek fájdalmaktól akar szabadulni, s olykor féktelen áradásba csap. Ez a líraiság azonban az első személyű előadás révén a főhős jellemének, látásmódjának része. Ács Kálmán mindvégig hangsúlyozza, hogy ő emlékező, moralizáló típusú ember; élettörténetéből az is megérthető, hogy ennyire érzékennyé alakult, hiszen sorsának meghatározója az ártatlan szenvedés, a bűntelen bűnhődés és az örökös tehetetlenség volt. Éppen érzékeny és lelkiismeretes egyénisége állítja szembe egykori barátjával, a gyorsan feledő emberrel. Ez a lelki finomság mélyíti szenvedéseit, de ez óvja meg emberségét is. A kisregény szigorúan szerkesztett világa így tágabb perspektívákat nyit: egyetlen hős emlékeinek tükrében ad számot a háború és a változó országhatárok okozta sebekről, s mindezek legyőzése, túlélése talán jelzi azt is, amit hiányaként róttak fel kritikusai: a jövő reményét. Jelen esetben a kisregény-formával az is összefügg, hogy a mű hangulata, atmoszférája egységes, szomorú és fanyar. Feketeségén itt-ott átragyog a messzeségből egy-egy kedves női arc, de mivel a fájdalom indította az emlékezést, az ilyen motívumokban is az a domináns elem.

Az emlékezésre épített szerkezet, a kronologikus cselekményvezetés megbontása, az első személyű elbeszélésnek belső monológként való alkalmazása lehetővé teszik, hogy a hős életének csak néhány meghatározó pontjára emlékezzen. „A belső monológot a képzettársító gondolkodás rendezi, az pedig ebben az esetben csak a személyiséget legmélyebben érintő eseményeket idézi fel. Ez a tény tömöríti az életanyagot, a hős emlékezése egyik fontos motívumról a másikra vált.”13 Az események megidézése a főhős töprengéseibe van építve. A töprengés egyenesen következik mostani helyzetéből és passzivitásra kényszerített életéből. A mostani balesettel szemben tehetetlen, de a megidézett történelmi pillanatok is ezt a tehetetlenséget mutatják. Kiszolgáltatott helyzetében lázadásra, sorsának szuverén alakítására sohasem volt módja. Legpozitívabb tette mindig a 259menekülés volt minden embertelen helyzetből a passzív paraszti életformába.14 Ez a menekülés, kényszerű passzivitás a következő regényben még élesebb fényt kap, egy nemzetiség kényszerű jellemvonásává válik. A regény címe is erre vonatkozik.

A Földönfutók (1967) témában, módszerben, sőt mondanivalóban is közel áll a Messze voltak a csillagokhoz, de sokkal érettebb annál, és a történelem széles mezőjében legélesebben a speciálisan kisebbségi problémákat, élethelyzeteket világítja meg. A Földönfutókban is az emlékezés szabad asszociációiból, filmszerű képsorok modern és átgondolt összevisszaságából bomlik ki a gazdag cselekmény fő iránya, de a hagyományoktól való eloldódás itt merészebb és gazdag eredménnyel jár. Az emlékezés oka tipikusabb és motiváltabb, nem olyan véletlenszerű, mint a Messze voltak a csillagokban, s a keret „annyira el van rejtve, oly szervesen beépül az emlékezés természetébe, hogy már-már elfeledteti magát”.15 Gyerekek ugrálnak a folyóba. Az egyik szerencsétlenül esik, vállát töri. Fiatalos arcú, őszes férfi menti ki. Az írónak úgy tűnik, mintha látta volna valaha ezt az embert. Vallatóra fogja emlékezetét, keresi ezt a különös arcot. Serdülőkorába, a háború utáni évekbe érkezik tűnődő emlékkeresése, abba az időbe, amikor: „Nyelvük szerint különválasztják az embereket jókra és rosszakra, győztesekre és legyőzöttekre… Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell.” S a tizenöt éves gyerekek Magyarországra próbálnak szökni, azt remélvén, hogy ott majd nem kell a felszabadultságság érzését hamuba írniuk. Tiszta gyermeki logikájuk azonban megcsalatkozik, mert Magyarországon is aggasztó helyzetük lesz, itt sem találnak otthonra. „Megtűrtek és megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is.” Ráadásul a határon elfogják őket. Az író emlékezete a mostani keserű arcú életmentőben, a repülősben az akkori határőrt véli felismerni. Ezért ismerkedik meg vele. Nehezen induló beszélgetésük során feltá260rulkozik előttünk életük háború utáni szakasza, az ő sorsukba fonódva pedig az egész határmenti hontalan magyarság helyzete. Töredékesen, mozaikszerűen, az ősi balladák hézagos építkezésére emlékeztetően rakódnak össze az emlékképek. A két főszereplő, az író és a repülős ellentétes irányból indult. Az egyik hontalan magyar volt, a másik a hatalom embere. Szándékaik és eredménytelenségeik hasonlósága azonban döbbenetes. Az emberi méltóság igényével indultak, de a történelem és egyéni életük buktatói kegyetlenül megcsúfolták őket. Más volt az alaphelyzetük, így a bodrogközi táj más-más emlékeket idéz bennük. A repülős nem itt született, számára idegen volt az itteni nép gyötrődése. Emlékei ezért is jönnek túlságosan a magánéletéből. Itt kezdődött balszerencsés szerelme, ebben a korban kapta azokat a lelki sérüléseket, amelyek öngyilkossági kísérlethez vezettek, és amelyek szimbólumszerű emlékét máig hordozza. A repülős azonban képtelen elmesélni végső összeomlását, az író elfoglalja az ő helyét is. Sorsát továbbgondolva, az értelmetlen pusztulás ellen tiltakozva azt próbálja feltárni, hogyan juthatott el a repülős az öngyilkosság megkísérléséig. Bár a kor valóságos buktatóiból építi fel a tragédiához vezető lépcsőket, a repülős egyébként sem hibátlan jellemrajza itt törést szenved. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az író egyedül próbálja megfejteni a katasztrófához vezető út rejtelmeit, hanem valamiféle azonosulásról. A repülős ily módon az író másik énje, hivatása pedig az volna, hogy általa az író a másik fél szempontjából is bemutassa az eseményeket. A repülős azonban túlságosan sok helyet foglal el a regényben anélkül, hogy alakja jelentőssé növekednék, vagy sorsának üzenete az íróéhoz hasonlóan világossá válna, inkább csak sugallja, mint igazolja, hogy a hatalomba tartozó pilóta s a kiszolgáltatott magyarság kálváriáját ugyanaz a törvénytelenség okozza.16 Mellékfigurává minősül, pedig a regény struktúrája szerint párhuzamos főszereplő. Szerelmének története érdekes, a maga módján tanulságos is, de 261részletes boncolgatása távol esik a regény alapvető kérdéseitől, inkább csak színező elemnek tetszik.

Az író sorsának rajza a vele kapcsolatba kerülő emberekével együtt eleven és meggyőző. Dobos László élővé varázsolja a történelmet, a múltat. A színes cselekmény sok-sok szála egy irányba mozdítja tekintetünket: bárhonnét figyelünk, mindig a kisebbségi magyarok háború utáni életének legnehezebb kérdései tárulkoznak elénk a modern próza eleven lüktetésében. A földönfutókat rendkívül szemléletesen, néhány sorban is feledhetetlenül állítja elénk: „…tehetetlenek. Képtelenek mozdítani a sorsukon: megrekedt bennük az élet. Gondolataik mozgási tere ijesztően kicsiny, mintha kacska kezű, törpe emberek fenyegetnék a magas téli eget. Megalázottak. Gyengeségük taszító. A férfiak isznak, az asszonyok rémülten lesik amazok zavaros tekintetét. Kábulatuk magyarázkodás és félelem egyszerre”. Ilyen körülmények között mit tehet az életre vágyó fiatalember? Örökké menekül. Hontalanul bújkál az országhatár két oldalán. Keresi a hazát. Fájdalmasan kalandos útjába sorsverte emberek tragédiáinak láncolata kerül. Emlékeit, élményeit idézve róluk beszél, hiszen az ő tehetetlen vergődésük volt a legmegrázóbb élménye. S ezek a sokszor csak sóhajtásnyi időre felvillanó arcok – az öreg Bereitől a dohánycsempésszé dehumanizálódott zenészig – kettétört életek vonszolói. Másoknak a nevüket is csak haláluk után tudjuk meg. Addig csak egy-egy voltak a nevenincs emberek éhhalál elől menekülő seregében. Az emberek egyik csoportját elpusztítja a történelem, más részüket farkassá teszi, de mindannyian tehetetlenek. A repülős fő bűne talán az volt, hogy nem tudott ellenállni. Az író-szereplőt ellenállóként alázza meg a történelem. Évekig bujdosott az emberibb életért, végül az ő számára sincs kiút: a törvény oldalán, lesütött szemmel vesz részt a kitelepítésben. A Földönfutók nagy érdeme, hogy a történelem nyomait az emberi lélekben képes felmutatni, nem idealizált hősöket, hanem igaz emberi sorsokat rajzol. Az embertelenséget mutatja meg, hogy örökre elmúlttá tegye. Megidézi, hogy legyőzze, föleleve262níti, hogy örökre elpusztítsa. Nem elmondja, hanem jelen időben előttünk pergeti, megszólaltatja, megjeleníti a múltat, a történelmet. Drámai atmoszférájának „epikán túli telítettsége”17 a helyzetek és jellemek hangulatát, lélekmélyét ragadja meg, adja vissza. Miközben együtt görget magyar, zsidó és szlovák sorsokat, életeket, szimbólumszerűen egyetemes jelentésűvé érlelődik üzenete. Az író megtalálta azt a formát, melyben „a történelmi tények még eleven mivoltukban s mégis egy tisztább helyzet értelmezése szerint fejeződhettek ki”.18 Az idősíkokat szabadon váltogató emlékezésben kifejeződik a közelmúlt és a jelen kapcsolata, a közelség és a távlat, a megnyugvás és az elintézetlenség szorongása. Az ismétlődő motívumok – zsidók és magyarok életében – elősegítik, hogy a „zsúfolt anyag metaforaszerű tömbökké álljon össze, s a bodrogközi események kelet-európai érvényű példázattá”.19 Már a Messze voltak a csillagokat is úgy értékelte a kritika, hogy benne szakmailag éretten, művészileg kiegyensúlyozottan a csehszlovákiai magyar próza új fejlődési irányai nyilvánulnak meg.20 A Földönfutókkal Dobos László a magyar irodalom élvonalába emelkedett,21 s a magyar prózának ahhoz az új hullámához tartozik, mely a „számvetés és a szembenézés élményei, az állásfoglalás erkölcse felé sodorja az olvasót”22. A kor színvonalán kapcsolódik az egyetemes magyar irodalom folyamatához, szintetizálva a valóságmegközelítés nemzeti-irodalmi hagyományait és a nyugati modern regény eredményeit.23

Az Egy szál ingben (1976) már teljességre tör, teljes múltat mér föl a maga összetett bonyolultságában. A mai szlovákiai magyar értelmiség nemzetiségi élményeit és tudatát, karakteré263nek múltból levezethető vagy eredeztethető vonásait rajzolja meg. Két síkja van a regénynek. Az egyik a mai, falusiból városivá, parasztból értelmiségivé lett, a kelet-közép-európai kis népek nemzetiségi életének modelljét próbálgató emberét mutatja meg, a másik pedig ennek tudatában, élményein keresztül a szlovákiai magyarság történelmét méri fel 1918-tól az 1950-es évek elejéig, de lényegében egészen máig.

A hagyományos nagyepikát és a modern regénytechnikát ötvözi. A gyermekkor intenzív élményei rezdülésnyi pontossággal elevenednek meg, máskor egy élet foglalatát néhány sor adja. Az emlékezés szakaszos, természetszerűleg nem igazodik kronológiához, az idősíkok szabadon váltakoznak egy-egy esemény és annak következményei, vagy egy-egy jellem rajzának törvényei szerint. Ez az összetett regénystruktúra egészében kirajzolja a történelem folyamatát. Az emlékképeknek a filmszerű montázstechnikát idéző „bevágásai” rendkívüli történelem-sűrítésre adnak alkalmat az írónak, megteremtik a totalitás lehetőségét. A jellemek és helyzetek kivételes gazdagsága és árnyaltsága a szlovákiai magyarság lehetséges, történelmileg tényszerű magatartásmódjainak érzékletes bemutatását adja. A regény hőse a rendkívül sokféle jellemből és mentalitásból megteremtődött szlovákiai magyarság. A jellemek egyik speciálisan szlovákiai magyar vonása az, hogy a gyakori fordulású történelemhez való viszonyukban mutatkoznak meg legteljesebben. A határmenti nép sohasem élhetett történelem nélkül, a történelem naponta beleszólt életébe.

Ennek a regénynek nem kiemelkedő hősei vannak, hanem bizonyos magatartásformák állítanak benne előtérbe bizonyos embereket. Az emlékmontázsokból az egyes jellemek egész története összeáll, s ezeken a jellemeken a vizsgáztató vagy tragikus vonást a történelem éles fordulói húzzák. A számtalan alak közül nagyon sok az emlékezetes. Kormoskendi, a szolgálat és alázat nyomorult embere a császár képét családtagnak tekintette, aztán 19-ben megpróbálta keresni az igazságot, a „veresek” közé állt, s harcolt a csehek ellen. De jött a „cseh világ”, s 264Masaryk képe került a falra, majd 1938 után Horthyé… Berki Sándor, vagy jellemzőbb nevén Kőmíves Kelemen egész életében a munkának élt, beleépítette életét a falakba, csak vígságból jutott neki kevés, fél életét elvették az urak, a háborúk, a többit meg a munka. Róza ifjúságát még cseresznyevirág díszíti, aztán áldozat lett egész életében, végül fiát is elvesztve a háborúban, eszelőssé és részegessé vált. A zsákutcában lakó három suszter is három különféle magatartásforma képviselője: Szipcsay vad nacionalista, Balázs tartózkodó, énekes kedvű, Tőkési kommunista, szervezkedő. Az író nagyapja háborút járt, sokat tapasztalt ember. Amikor harmincnyolcban ácsolják a diadalkaput a bevonuló magyar seregek köszöntésére, neki a keresztfa jut az eszébe. Az ő fájdalomra érzékeny elmélkedése mélyen belevilágít a történelem abszurditásába: „a saját fajtánk ellenség? vagy mi ellenségek vagyunk itt együtt élők?” – kérdezi a cseh katonától. Az író édesapját mindig katonának viszik. Leveleinek, képeslapjainak körbélyegzői tartanak történelemórát a fiának: Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós… aztán másik évben Szabadka, Zombor, Újvidék… és végül – már Moszkvának is háttal – az egyszerű parasztkatona magányos éjszakai őrségen elmélkedni kezd a történelemről, s a kisember sorsáról a történelemben. „Hangosan is kérdem néha, hol az ilyen sok kis ember őriző pásztora?” Ez a kérdés sokszor elhangzik a regényben, mindig akkor, amikor a történelem erősen zajlik, tragikusan fordul. Miből áll ez a történelem? Háborúk; reményteljes forradalom és annak gyors bukása; mennek a hivatalnokok, jönnek az újabbak, egyiktől jobban szenved a kis ember, mint a másiktól; magyarok bevonulása, diadalkapu, kikötött katona, háborús áldozatok, menekülő lengyelek; viszik a zsidókat, nincs ember, aki védené őket, mindenki csupa félelem és menekülés; erőtlen ellenállás óriási áldozatokkal; reményteljes felszabadulás, majd kitelepítések, megcsúfolás, néma iskolák, jogfosztottság. S közben elmúlik annak az élete is, aki nem esett áldozatul gyors halállal. Ez a forgatag már nemcsak a szlovákiai magyarság történelme, hanem 265a kelet-közép-európai kis népeké is – lényegében azonos sorsként.

Ezen a szálon is kapcsolódnak a mai élmények, jellemek a múlthoz: az író mai, városi környezetének szlovákjai mögött is hasonló sors sejlik föl. Branyó számára annyira nyomasztó a múlt – édesanyjának örökös helyezkedése, igazodása, alakoskodása a megmaradásért –, hogy teljesen összeroppantja a gyakran rátörő emlékezés. Mája különlegességének és kiszolgáltatottságának múltbeli motívumait is felrajzolja az író. Az író-hős ebben a mai környezetben bizonytalanabb és idegenebb, mint a falusi múltban. Az élet nagyobb törvényei helyett ebben a világban csak a felületet látjuk. Mélységei csak a tragikus vonású jellemeknek vannak. Az életélvező szépfiúnak és hasonszőrű társainak nem gondja a múlt. De a jövő sem. A regény epikus gazdagságából a múltnak egész folyamata bontakozik ki, a jelenből pedig csak aprólékosan rajzolt pillanatképeket látunk. Ezek is erősen hasonlítanak egymáshoz. Annyira csak a mulatozásban és kártyázásban él ez a jelen, hogy az író-hős rosszul is érzi magát benne eszmeibb igényei következtében. Nyilvánvaló, hogy a jelen ábrázolására Dobos László nem mozgósította élményeinek és tudásának olyan gazdag világát, mint a múlt bemutatására. A történelmi távlat hiánya is gátolhatta ebben. Az ábrázolás is bizonytalanabb itt.

A regény két világát az író-szereplő személye kapcsolja össze. Ő az, aki mindkettőnek részese. Nagy írói leleménnyel választotta Dobos László ezt az önéletrajzi vonásokban gazdag figurát a szlovákiai magyarság történelmi bemutatásának médiumául. Strukturálja a regényt, összekapcsolja a két világot, jelenné sűríti a félszázados történelmi folyamatot, és megteremti a regény változatos és gazdag eseményvilágának intellektuális értelmezését. A szubjektív érdekeltség gyorsítja fel helyenként az elbeszélés dinamikáját, a vallomáskényszer, az íróra nehezülő sorsokhoz való személyes, családi közelségű kapcsolat teszi lehetővé, hogy a széles áradású epikát, a számtalan jellemet egy-egy kivételesen feszült pillanatban összevonja, együtt idézze az írói 266képzelet. Seregszemlét tartson felettük. Az ilyen csomópontok világítanak a regényben előre és hátra. Megkönnyítik az olvasó tájékozódását a zajló történelmi folyamatokban.

Az író-hős asszociációi révén épül ez a regény az ismétlés dramaturgiája szerint: ez a történelem folytonos ismétlődések révén igazán tragikus és lázító. Az író-szereplő asszociációi töltik meg jelképiséggel is a regényt, sűrítik történelmi levegőjét. Az egész regényvilágot egy nagy jelkép fogja össze: a csallóközi árvíz látványával indul, s az árvíz a regény folyamán a történelem képeivel olvad egybe. A kelet-közép-európai ember történelmének jelképévé válik az árvíz. A regény rendkívül komor, tragikus. A múlt az ember szenvedésének sorozata az árvíz-történelemtől. Ezt a fojtogató világot az író-hős érzelmi és intellektuális állásfoglalása, lázadása teszi elviselhetővé, ez old bele reménykedőbb színeket. A regény intellektuálisan sűrített, értelmező rétegében az író „összegzi” ezt a történelmet, és vállalva tagadja meg. Ebben a történelemben nincsenek hősök, csak megtört emberek, akikben az élet engedelmességgé és alázattá halt. Ebből a vesztes baka-történelemből emel ki az író egyetlen ellenállót, aki „egy szál ingben” is vállalta az igazság kibontakoztatását, élete árán is. Kivétel volt ő, de az új világ teremtésének első napját az ilyen emberek tetteiben jelöli meg az író. A történelemértelmező szándék már az új világ perspektívájából vet ezzel számot. Ezért válik szemrehányássá ez a történelem, az író megtagadja ezt a tehetetlenséget, lefokozottságot, kisemmizettséget. Nem akarja, hogy bénító szégyenérzéssé alakuljon benne. Vágyaiban, indulataiban és gondolkodásában egy szabad szocialista ember eszménye rajzolódik elénk, aki cselekvő emberként maga alakítja sorsát. Az íróban „otthonépítő elszántság működik, regénye egyszerre folytatás, összefoglalás és újrakezdés.”24 A folytatás és összefoglalás a témára, a múltra vonatkozik elsősorban, az újatkezdés pedig a gondolati ered267ményre, az állásfoglalásra jellemző. Dobos László ebben a regényben a Messze voltak a csillagok tehetetlenségérzete, a Földönfutók hiábavalóság-érzete után olyan helyzetek elé is tudja állítani a hőseit, amelyek az emberi cselekvés értelmét és felelősségét bizonyítják. A kiszolgáltatottság tudatával egyensúlyba kerül a reménység, az „otthonteremtés szép emberi esélye”25. A Messze voltak a csillagok Fábry keresztelte önmarcangoló lírai realizmusától Dobos László eljutott a „hitét a szocializmusnak adó író lírájáig”26, amelyben már nemcsak a közösség gyötrődésének az alapmodellje az „önvívódás”, hanem a közösség, a csehszlovákiai magyarság ama igényének is, hogy otthonra találjon a szocializmusban. Ilyen értelemben emelkedik ez a regény annak a kelet-közép-európai irodalmi áramlatnak a legfontosabb könyvei közé, melyek „a szocialista szóértés élő igazságát keresik és bizonyítják.”27

268
[Jegyzetek]

1 Czine Mihály: Harmadvirágzás. Kortárs, 1971. 1125.

2 Dobos László: Szlovákiai magyar elbeszélők antológiája. ISz. 1962. 97.

3 Dobos László: Nem középiskolás fokon. ISz. 1964. 536.

4 Dobos László: Hagyomány és folytonosság. ISz. 1964. 716.

5 Dobos László: Gondolatok egy vitaindító előadásból. ISz. 1966. 658.

6 Uo. 658.

7 Dobos László: Az irodalmi gyakorlatról. ISz. 1964. 154.

8 Uo. 155.

9 Uo.

10 Márkus Béla: Dobos László: Egy szál ingben. Alföld, 1977. VII. 8.

11 Idézi Béládi Miklós: A múltteremtő. In: Érintkezési pontok. Bp. 1974. 339.

12 Bata Imre: Dobos László: Messze voltak a csillagok. Alföld, 1964. 1044.

13 Tomis, Karol: A szlovákiai magyar irodalom 1964-ben. ISz. 1965. 56.

14 Koncsol László: Szlovákiai magyar irodalom 1964-ben. ISz. 1965. 159.

15 Kovács Kálmán: Dobos László: Földönfutók. Kritika, 1968. 10. 52.

16 Kiss Ferenc: Két könyv a szlovákiai magyar kisebbségről. Valóság, 1969. 108.

17 Kovács Kálmán i. m. 52.

18 Kiss Ferenc uo. 108.

19 Uo. 109.

20 Tomis, Karol i. m. 55–56.

21 Vö.: Kovács Kálmán i. m. 54.

22 Pomogáts Béla: Dobos László: Földönfutók. Jelenkor, 1969. 175.

23 Vö.: Varga Rózsa: Dobos László: Földönfutók. Kortárs. 1969. 1144.

24 Czine Mihály: Otthonépítő elszántság. Dobos László: Egy szál ingben. Új Írás, 1977. 8. 113.

25 Márkus Béla i. m. 79.

26 Pálfy G. István: Őr a strázsán. Tiszatáj, 1977. VII. 77.

27 E. Fehér Pál: Nehéz igazságok regénye. Népszabadság, 1977. III. 27.

Görömbei András
Dobos László
[in: G. A.: Kisebbségi magyar irodalmak (1945–1990). Debrecen, 1997.]

Abban, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom a hatvanas évek folyamán kinőtt a sematizmusból és a provincializmusból, Dobos Lászlónak igen nagy szerepe volt. Pályáját kritikusként, esszéíróként kezdte, az Irodalmi Szemlét ő szervezte meg, és egy évtizeden keresztül ő irányította s tette színvonalas, tág horizontú folyóirattá. Igazi sikert azonban regényeivel ért el. Trilógiává összeálló első három regénye egyre táguló térben és időben mutatja be a csehszlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát. A nemzetiség önismerete felől nézve Dobos László a korszerű múltteremtés hatalmas munkáját végezte el, egyre mélyebb és nagyobb összefüggéseket, törvényeket föltárva értelmezte a csehszlovákiai magyarság mibenlétét. Regényeiben plasztikusan áll előttünk az a nemzetiségi kisember, aki számtalanszor vált földönfutóvá saját szülőföldjén. Körülményei ellenére próbált tisztességes maradni a gyorsan változó időben, de csak „bakatörténelem” jutott neki, idegen érdekek áldozata lett, ellenségeinek bűnét is rajta kérték számon. Arról is gazdag képet adnak regényei, hogy ilyen körülmények között milyen hatalmas az értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás. Ha a hős státusa a menekülés, akkor aligha remélhető tőle személyiségének teljes kibontakoztatása, harmonikus megteremtése. A Messze voltak a csillagok (1963) főhősének emlékezését szinte teljes egészében a menekülés, a háború tölti ki. Az emlékezés atmoszféráját pedig a fájdalom, igazságtalanság és létbizonytalanság összefonódása adja, s az a tudat, hogy mindettől a háború után tizenöt évvel sem tud megszabadulni. A Földönfutók (1967) is az emlékezés szabad asszociációiból, filmszerű képsorok mozaikjaiból bontja ki a „megtűrtek és megalázottak” élettörténetét. A két főszereplő, az író és a repülős ellentétes irányból indult, az egyik hontalan nemzetiségi magyar volt, a másik a hatalom embere. Mindkettőnek zátonyra 168fut az élete, de míg a nemzetiségi magyar hős sorsát nemzetiségi helyzete determinálja, a repülős magánéletének áldozata.

Egy szál ingben

Az Egy szál ingben (1976) Dobos László szintézisregénye. Térben és időben a teljes szlovákiai magyar múlt és jelenkor felmérésére vállalkozik. Két síkja van a regénynek. Az egyik a mai, falusiból városivá, parasztból értelmiségivé lett, a közép-kelet-európai kisnépek nemzetiségi életének modelljét próbálgató emberét mutatja meg szinte riportszerűen, a másik pedig ennek tudatán, élményein keresztül a csehszlovákiai magyarság történelmét méri fel 1918-tól az ötvenes évek elejéig. A hagyományos nagyepikát és a modern regénytechnikát ötvözi ebben a művében is Dobos László érettebben, hibátlanabbul, mint a korábbiakban. A gyermekkor intenzív élményei rezdülésnyi pontossággal elevenednek meg, máskor egy-egy élet foglalatát néhány sorban mondja el az író. Az emlékezés szakaszos, természetszerűleg asszociatív, tehát nem igazodik időrendhez. Az idősíkok szabadon váltakoznak egy-egy esemény és annak következményei szerint a tények és értelmezések egymásmellettiségében. Ez az összetett regénystruktúra egészében kirajzolja a történelem folyamatát. Az emlékképeknek a filmszerű, montázstechnikát idéző „bevágásai” rendkívüli történelemsűrítésre adnak alkalmat az írónak. A jellemek és helyzetek gazdagsága lehetséges, történelmileg hiteles magatartásmódjainak érzékletes bemutatását adja. A regény igazi hőse tulajdonképpen a sokféle jellemből és magatartásformából megteremtődött szlovákiai magyarság a történelem állandó vizsgáztató tényeivel való küzdelmében. A számtalan alak közül sok az emlékezetes. Kormoskendi a szolgálat és alázat nyomorult embere a császár képét családtagnak tekintette, aztán vöröskatona lett, harcolt a csehek ellen, de jött a „cseh világ”, Masaryk elnök képe került a falra, majd 1938 után Horthyé. Berki Sándort Kőmíves Kelemennek nevezik, ő egész életében a munkának élt. Róza ifjúságát még cseresznyevirág jelképezi, aztán áldozat lett egész életében, eszelőssé és részegessé vált. A zsákutcában lakó három 169suszter is három különféle magatartásforma képviselője: Szipcsay vad nacionalista, Balázs tartózkodó, énekes kedvű, Tőkési kommunista, szervezkedő. Az író nagyapja háborút járt, sokat tapasztalt ember, amikor harmincnyolcban ácsolják a diadalkaput a bevonuló magyar seregek üdvözlésére, neki a keresztfa jut eszébe; minden változás szenvedést hozott még a kisembernek az ő emlékezete szerint. Az író édesapját mindig katonának viszik, leveleinek, képeslapjainak körbélyegzői tartanak történelemórát a fiának: Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Gyergyószentmiklós… aztán a másik évben Szabadka, Zombor, Újvidék… és végül – már Moszkvának is háttal – az egyszerű parasztkatona magányos éjszakai őrségen elmélkedni kezd a történelemről, s a kisember sorsáról a történelemben. „Hangosan is kérdem néha, hol az ilyen sok kis ember őriző pásztora?” Ez a kérdés sokszor elhangzik a regényben, mindig akkor, amikor a történelem erősen zajlik, tragikusan fordul. Miből áll ez a történelem? Háborúk, reményteljes forradalom és annak gyors bukása, mennek a hivatalnokok, jönnek újabbak, egyiktől jobban szenved a kisember, mint a másiktól; magyarok bevonulása, diadalkapu, kikötött katona, háborús áldozatok, mindenki csupa félelem és menekülés; esetleg erőtlen ellenállás óriási áldozatokkal; reményteljes felszabadulás, majd kitelepítések, megcsúfolás, néma iskolák, jogfosztottság. Ez a forgatag már nemcsak a szlovákiai magyarság történelme, hanem a közép-kelet-európai kis népek közös sorsa. Ennek a jelképévé válik a regény folyamán az árvíz.

A regénynek a mai életet mutató síkja lazább, de a sok alak itt is színes körképet mutat, s valamennyi jellem életérzése, világlátása mögött gyökérzetként hasonló múlt él. Olyan múlt, amelyikből kiszakadtak, amelyik számunkra már szinte mítosszá, egységes pusztulás- és menekülésvízióvá állt össze. Bizonytalanságuknak, helyt nem találó nyugtalanságuknak, esettségüknek, átgondolatlan gesztusaiknak is ebben a múltban van az első számú magyarázata. Az író-hős idegennek is érzi magát ebben a közegben, éppen azért, mert ő tudatosan, elemzően és értelmezőn éli át a múltat, s a múlt törvényeiből a jelen számára változtató szándékot, érveket, programot teremt magában. A regény két síkját az író-szereplő kapcsolja össze, ő részese mindkettőnek, ő sűríti jelenné a félszázados történelmi folyamatot, és megteremti a re170gény változatos és gazdag eseményvilágának intellektuális értelmezését. Epikailag a mítosz (múlt) és a riport (jelen) különnemű rétegeit így kapcsolja össze a gondolati átvilágítás. A regény sűrített, értelmező reflexióiban az író-szereplő összegzi ezt a történelmet és vállalva tagadja meg. Igényli és megteremti a múlt pontos ismeretét, de az a „bakatörténelem” metaforában összegezhető. Megtagadja a bakatörténelmet, az apák sorsát, a tehetetlenséget, lefokozottságot, kisemmizettséget. Az új világ lehetőségét abban a magatartásban, abban az emberben jelöli meg, aki „egy szál ingben” is ellenállt. Dobos László nem akarja, hogy a múlt bénító hatalommá váljék az emberben, az író-főhős vágyaiban és gondolati eredményeiben egy szabad ember és közösség eszménye rajzolódik elénk történelmi szükségként, aki cselekvően maga alakítja és nem csupán elszenvedi a sorsát. A nemzetiség korszerű modellje ez az eszmény, Sütő András felemelt fejű hősei éppúgy ezt igazolják, mint Kányádi Sándor vagy Gál Sándor versüzenetei.

Dobos László regényében riportelemek, emlékek, víziók és reflexiók egységében válik az árvíz a közép-kelet-európai történelem jelképévé. Ezt a sorsszerűséget akarja kiirtani a tudatos elemzéssel, önismeret-teremtéssel, rossz beidegződések legyőzésével és történelmi igazságszolgáltatással, igazságkereséssel. A Hólepedő (1979) című regénye is a küzdelem könyve, de amit a trilógia történelmi síkban vizsgál, az ebben a regényben mélylélektani elemzésben, mai léthelyzetben jelenik meg. A Hólepedő hősét a teljes kilátástalanság súlyos életveszélybe sodorja, s innen küzdi fel magát újra emberré, különbbé, mint valaha volt. Ebben a küzdelemben elsősorban az segíti, hogy tudatos önelemzéssel képes kiszabadulni a rátelepedő rossz múlt alól. Kialakítja magában a megőrző, sugárzó „belső tájat”, s innen tud „szembeszegülni a sorssal”. A hiteles ábrázolás révén szimbólummá is emelkedik a regény: az újrakezdés, az önmagunk jobb lehetőségeire ébredés jelképévé. Az emberi méltóságtudat olyan megteremtését látjuk ebben a kisregényben általános emberi érvénnyel, amilyet az Egy szál ingben író-hőse a történelem poklaiból fölemelt fejjel fogalmazott meg.

171
Sodrásban

Sodrásban (1985) című regénye szervesen illeszkedik a tudatosan épített pályaképbe azzal is, hogy elintézetlen, megoldatlan és megíratlan dolgok közepébe vág. Dobos László nemzedéke a csehszlovákiai magyar irodalom 1945 utáni korszakának első generációja. A rendszerváltás mellett a parasztból értelmiségivé, falusiból városivá alakulás gyors folyamatában ért felnőtté, de közben alapvető világnézeti korszakváltást is át kellett élnie, új erkölcsi normák, új hagyományszemlélet teremtése is történelmi feladata volt. Mindez átgondolatlan koncepciók gyors megvalósításának szakaszában s felfokozott ütemben történt. A negyvenes évek végén a csehszlovákiai magyarság többéves diszkrimináció, többéves iskolanélküliség, megnyilatkozási fórumok hiánya után vehetett lélegzetet. A fiatalokban a felszabadultságnak az élménye akkor elhomályosította apáik életre szóló sérüléseit is, különös módon jelentéktelenné vagy elhallgatnivalóvá minősítette azokat az egyéni élményeket is, amelyek később a hatvanas évektől kezdve például Dobos László könyveiben is erőteljesen kifejeződtek.

A Sodrásban hőse, Jeromos, a fiatal főiskolai oktató, aki az egyetem padjaiból egyszerre lép a szellemi élet és a mozgalom élvonalába az ötvenes évek legelején.

A regény cselekménye egymást váltogató, olykor egymásba ékelődő módon két szálon fut: egy magánéleti (nősülés, családalapítás, lakásküzdelmek) és egy közéleti (mozgalom, viták, Sztálin-kultusz) vonulat szövődik egymásba. Ez a koncepció szerencsés, mert a magánéleti szál reflektálja a közéleti vonulatot. A biblikus nyugalmú, mélyen a protestáns magyar kultúrában gyökerező feleség, valamint a magára hagyott otthoni világ, megtagadott egyház, Jeromos személyiségére béklyóként nehezedő múlt szűkszavúan szólal meg, így a regény szinte a maga alkatában jeleníti meg Jeromos újat kereső türelmetlenségét, minden korábbi értékkel, hagyománnyal szakítani igyekvő buzgalmát. A magánéleti szférában mindenki jobban szenvedi meg a korváltást, mint az elvakultan új embert teremteni akaró Jeromos. Volt egy sokszázados hagyományrend, amely a maga rítusai szerint boldoggá is 172tudta tenni az embereket. A közösségnek ezek a hagyományos ünnepei a létezés nagyobb áramába vonták, s végül a sírig elkísérték a közösség tagjait. A faluban, s az ehhez erősebben kötődő fiatalasszonyban, ezek a képzetek élnek, s ezek sorra összetörnek a gyors időben, a politikai türelmetlenségben, a szükségszerűnek tetsző változásban. Mindezeknek kicsinyített, fakóvá silányított mását élheti át az a közösség, amely fölnevelte a fiatalokat: nincs lakodalom, nincs utána hová költözni, az elképzelt boldog fiatalasszony szűz feleségként megy vissza a kollégiumba, majd a mindenüket jelentő bőrönddel vándorolnak otthontalanul. Közben a szülőknél, a gyermekkor világát is őrző faluban meleg étel és rokonok, barátok várnák őket. Az esküvőn csak annyian vannak, hogy úgy érezhetik magukat, mintha bíróságra idézték volna őket tanúnak. A feleség rokonsága által mégiscsak kikényszerített templomi esküvőn is „halkan szól az orgona, rejtőzködve kissé, nem az egész templomnak, kevés embernek”. A hasonlóképpen kényszerű keresztelőn is idegenül érzi magát Jeromos. Ebben az átmenetiségben senki sem boldog: a hagyományok szerint élőknek fáj a megtagadás, fáj az ellenkezés, Jeromosnak fáj, hogy minden a mások elgondolása szerint történik, nem élheti teljesen a maga életét. A gyermeke is a felesége szüleinél születik az ország másik végében, s mikor először meglátogatja – két hét után –, hamarosan magányos sétára indul, s ahogy korábban a bőrönd vált otthontalanságuk jelképévé, most az általa üldözött vadnyúl kínálkozik sorsának szimbólumául.

A generáció- és szemléletváltás tragikumát, a személyiséget magányra, rossz közérzetre, „kétlelkűségre” kényszerítő hatását többen megírták már, a csehszlovákiai magyar irodalomban leggazdagabban Duba Gyula. Az egyetemes magyar irodalom klasszikus remekeként pedig Juhász Ferenc talán legnagyobb verse, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából szól erről, mítosszá érlelve az átváltás tragikumát és a kiszakadás szükségszerűségét.

Dobos László regényének mellékszála ez a kiszakadás, de éppen az adja meg karakteresen egyéni színét, hogy a gazdagon megrajzolt, összetett, mai szemmel nézve fölöttébb ellentmondásos személyiség sorsába simulva jelenik meg. Jeromos ugyanis a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének tipikus csehszlovákiai magyar mozgalmi figurája. A sematizmus és a személyi kultusz vaksága a csehszlo173vákiai magyar fiatal értelmiségben még nagyobb károkat okozott, mint máshol, mert a diszkrimináció alól fölszabadulva már magát az anyanyelven való szólás lehetőségét is ünnepnek tekintették. Beléjük sulykolták korábban, hogy tehetetlen, bűnös nép fiai, most túlzott hűségnyilatkozataikkal akartak túltenni szlovák társaikon. Egész világképük a frissen tanult frázisokból épült. Nagyobb gondot fordítottak a múlt megtagadására, mint a használható értékes hagyományok átmentésére, asszimilálására. Jeromos úgy érzi, benne él a nagy idők sodrában, a történelemcsinálás jutott neki is osztályrészül. Évszázados tehetetlenséget, lassúságot, magyar paraszti mozdulatlanságot akar eltörölni, s nagyratörő álmokkal igyekszik helyettesíteni a gondokat. Büszke arra, hogy az elvtársak felismerik tehetségét, hogy egyre emelkedik a társadalmi ranglétrán. Különleges gyökértelenség jellemzi, személyiségének nincs belső kultúrája, többre becsül egy-egy frissen kapott – egyébként rég elavult, frázissá silányult – könyvet, mint a történelmi idők folyamán kikristályosodott tapasztalatokat, hagyományokat. Nyilatkozatban lép ki az egyházból, de Sztálint vallásos kultusszal tiszteli, istenként becsüli. Sztálin halálát nagyobb személyes tragédiának érzi, mint a nagyapjáét. Nem képes fontossági sorrendet tartani. Történelmi hibának tekinti a passzivitást, de az okos mérlegelést is; ítélkezni, cselekedni akar, s közben ítélkezése alapja emberi képtelenség. Ártatlan embereket, diáktársakat, kollégákat egzisztenciálisan sújtanak, vagy lelkükben mélyen megbántanak. Mindezt jónak hitt ügyek önfeláldozó harcosaiként teszik, észre sem véve, hogy örökös sietésük, gyűlésezésük fontoskodás, hiúság, törtetés is, nemcsak történelemalakítás.

Dobos László ezt az ellentmondásos korszakot, s benne a korszak vonásait sűrítő személyiséget, Jeromost, remek írói leleménnyel mutatja be: sok-sok írói nézőpontot alkalmaz: belső monológ, párbeszédek, reflexiók, külső jellemzések simulnak egymásba. Ily módon egyszerre jeleníti meg hősét a maga belső igazságai, elszánásai felől, s a külső nézőpontok ítélete szerint. Jeromos egyenesen idézett felszólalásai, érvelései kommentár nélkül is öniróniába és történelmi iróniába fordulnak, hiszen nyelve az ötvenes évek elejének frázisgyűjteményéből épül. Az auktoriá174lis írói nézőpont is erősen ironikus, a fölény pozíciójából ítélő: „Gyakrabban nézték meg a lányok is: haját, homlokát, arcának vonásait, ruháját, menését, s mindezt lopva. Az októberi forradalom emlékünnepélyén megfigyelték, hogy kezét kabátgombjába akasztva tartja – ahogy Sztálin.” Belső monológjai, tűnődései is leleplezőek: a szülei nyomorúságára csak addig hivatkozott, amíg ez jópontnak számított, amíg a múlt számlájára lehetett írni, de amikor a jelenkor sérelmeit panaszolják az anyai levelek, dugdossa, szinte önmaga előtt is szégyelli azokat. A regény gazdag szövetében Dobos László sokrétű feszültségeket mutat meg, de jól érzékelteti azt is, hogy a történelem sodrásában élő fiatal személyiséget úgy elkapta az idő, a történelemcsinálás szédülete, hogy vakságra, történelmi korlátoltságra is ítéli. Jeromos jelképesnek érzi a nyakkendőtáncot is: a lassúság, kimértség helyett a szédületig való lendület az idő szava. Csakhogy ezt a történelmi szédületet túlságosan sok orvosolatlan sérelem, történelmi vétség kíséri, s a minden ellen való hadakozás közepette mintha éppen az értékóvás és értékteremtés mozzanata maradna ki az új emberek életéből.

Jeromos figurája nem egyértelmű, mert nem lehet az. A nézőpontváltások – olykor egyetlen mondaton belül is – néha már zavaróak a regényben, de ez a mozaikos szerkesztés éppen a sokrétű ábrázolást teszi lehetővé. Mintha arra figyelmeztetne: a történelemcsinálók eltévesztik küldetésüket, ha vakon rohannak vezényszóvá avatott frázisok után az okos mérlegelés, felelős cselekvés helyett. Jeromos szándékai nyilvánvalóan jók voltak, mégis, társaival együtt nemritkán vált az emberi méltóság karikatúrájává.

Egyedül

Regénytrilógiájában Dobos László elsősorban a csehszlovákiai magyarság történelmi tudatát vizsgálta, Hólepedő című regényével viszont a lélektani elemzés a jelen időhöz közeledett. Publicisztikai írásaiban – jelentős részüket Gondok könyve című gyűjteményében is kiadta – is hangsúlyozta a történelmi számvetés 175fontosságát, de éppígy számon kérte a csehszlovákiai magyar kultúrán a történelmi jelen időt, a „társadalmi történés” és az „irodalmi idő” összhangját. Engedelmével (1987) című elbeszéléskötete nemcsak műfajtágítás a pályáján, hanem tematikai-szemléleti gazdagodás is: összetett, kritikus számvetés az újabb idő erőpróbáival a megértés és az ítélkező irónia egységében. A kötetet záró Egyedül című kisregénye ilyen értelemben a Hólepedő és a Sodrásban szemléleti szintéziseként is értelmezhető.

Iskolaigazgató a hőse, aki a maga sorsanalízisét tragikus autóbalesete után végzi el. Felesége meghalt a karambol következtében. Darabos a balesetig sikeres, megbecsült ember volt. Számvetése összetetten világítja meg útjának belső feszültségeit. Egykori dinamizmusának külső megítélését is érzékelteti. Amíg munkáját siker koronázta, addig rend volt körülötte. De a tragikus baleset elegendő volt környezete számára a teljes átértékelésre. Mintha csak arra vártak volna az „egéremberek”, hogy szétrágják őt, akit nemrég még – látszólag legalábbis – megbecsüléssel vettek körül. Kitúrják állásából is, s ebben a kisemmizésben a helyére törő egykori helyettese, ez a tipikus „brosúra-ember” attól sem riad vissza, hogy érvényesülése érdekében a nemzetiségi történelem, nemzetiségi hagyományok feladását szorgalmazza, hogy nacionalizmussal vádolja volt igazgatóját. A Darabos alakja körül megelevenedő társadalomkép a csehszlovákiai magyarság közelmúltjának és jelen idejének hiteles metszete. Az írói szemlélet gazdagsága folytán ez a társadalomkép a belső felelősséget erősíti: nem a nemzetiségi sors következménye csupán a kisregényben megjelenő élet, hanem éppen az erkölcsi nívótlanság teszi lehetővé, hogy a nemzetiségi közösség a maga belső gyengeségei miatt kiszolgáltatott, önromboló legyen, s hogy a közösség érdekeit küldetésként képviselő ember egyedül maradjon ebben a társadalomban. Dobos László szarkasztikusan mutatja meg a hamis ideológia elvtelen szolgálatának rombolását is, a diktatúra légkörét, melyben az elvtelen helyezkedés a karrier talapzata lehet. Jól érzékelteti a morális romlottság nemzetiségi külön lehetőségeit: a nemzeti identitás elleni vétség karriert biztosító tényezővé válhat. Darabos balesete után helyettese, a szintén magyar Suhajda legfontosabb gondja az „ideológiai vonal” és a szlovákosítás erősítése a magyar iskolában. Majd miután sikerült Darabost kitúrnia 176állásából, az érvényesülés iskolája jelszavát hirdeti meg, s figyelmezteti beosztottjait: „Azok a kollégák, akik a történelmi igazságokért szállnak síkra, ne felejtsék el, hogy nem a történelem ad nekünk kenyeret. Ne sugalljunk gyermekeinknek tragikus magyar sorstudatot. Alapállásunk csak optimista lehet. Itt élünk, itt kell érvényesülnünk, ennek kell alávetni mindent: gondolkodásunkat, magatartásunkat, érzéseinket.” Dobos László nemzetiségszemléletének rokonszenves vonása az ironikus tárgyilagosság révén nyert összetettség.

177