Lázár Ervin
Szakirodalom
Vathy Zsuzsa
Paradicsommadár
[in: V. Zs.: Életünk, halálunk. Bp. Helikon. 2007.]

Lázár Ervin emlékének

Rántottát eszünk vacsorára.

Hű, de jó, kiáltanák a gyerekek, ha otthon volnának, de a kisebbik konditerembe ment, a nagyobbik a volt osztálytársaival találkozik – hol is? – a Sir Lancelotban.

Az mi?

Étterem, ahol skót ruhában skót ételeket szolgálnak fel.

Azt hittem, egy Shakespeare-darabból lép ki Sir Lancelot.

Akik beszélgetnek, a konditeremben és a Sir Lancelotban lévő, nagyobbacska gyerekek szülei, az egyik a Férfi (Apa), a másik a Nő (Anya). Együttlétük apropója az az öröm, hogy a Férfit az orvosok nemrég építették fel, vágták, metszették, varrták, belevarrtak két igen értékes fémbillentyűt, nem is akárhova, a szívébe; a lábából pedig, a bokájától a combjáig kivágtak egy eret, feldarabolták, és fontosabb helyekre varrták. Mielőtt hazaengedték, egy áramütéssel beállították a szívét, hogy pont annyit verjen egy perc alatt, amennyit kell.

Fél évvel később már lehetett rajta nevetni. Milyen hülyék vagyunk, panaszkodunk, hogy kifele megyünk az életből, ahelyett hogy azt mondanánk, egy nehéz és 111fáradságos út végére értünk! Éljen! Hurrá! És már lehetett az orvosokat dicsérni, szidni a nem mindennapi mutatványért. Áldani a szerencsét, mert ismerjük el, az ilyesmi nem kevesebbet jelent, mint hogy újrateremtjük magunkat, ha kell, egy kicsit jobb szívvel, jobb tüdővel, jobb vesével, mint az első változat volt, még egy kis idő, és a Teremtőénél jobb embert fabrikálunk.

A Férfi és a Nő lassan visszatértek a hétköznapi életbe, az ismerős szavak, szokások, mozdulatok világába. Örültek egymásnak. Örültek, hogy újra együtt lehetnek, beszélgethetnek, játszhatnak, elmondhatják, miről mit gondolnak. Ha gondol valamit az egyik, továbbgondolja a másik. Hogy Vaskútról a Férfinak egykori kedvence, a vaskúti nagyburgundi jut eszébe, a Nőnek Vaskuti nevű, egykori osztálytársa, és a somlói juhfark, mert ő meg azt szereti.

Újfajta együttlétükben, ha nem is látványosan, de mindig ott volt, hogy a Férfi, akinek szívbillentyűit kicserélték, nem ugyanazt az utat járja, mint korábban, például néha olyan jókedve volt, amilyen régebben sose – akárcsak ő volna Jákob, akit az Úr megkent az öröm olajával, máskor viszont olyan szomorúság látogatta meg, amilyent csak azok érezhetnek, akik – akárcsak gondolatban – megjárták a Léthe mindkét partját.

Így lesz ezek után a beszélgetés, a hagymavágás, az ünnepre való készülődés, a főzés, a tisztálkodás akaratlanul is szakrális aktus, tanult és őrzött tudás, és olykor talán az is megfordul a fejükben, hogy nem ártana felkészülni – mire is? – a távozásra. Biztos nem holnap 112lesz, nem jövőre és nem most, de ne tegyünk úgy, mintha nem tartozna ránk.

Kezdem a rántottát. Hány tojásból legyen?

Négy.

Kettőnknek?

Talán sok?

Dehogy. Kevés.

Rám másfél jusson.

Akkor öt.

A Férfi, ha főz, mindig jókedvű, talán az ujja hegyében is ott a jókedv, ezért tudja a hagymát úgy vágni, hogy a széléből is ugyanolyan kicsi kockák legyenek, mint a közepéből, és kivárni, hogy pont addig pörkölődjön, ameddig kell. A szalonna, amit a cecei piacon vettek, ideális a rántottához, két vékony húscsík megy át rajta, finom, ropogós lesz, ha a sütés a legjobbkor marad abba.

A Nő, ki tudja, hányadszor, újra megállapítja, minden ember másféle mozdulattal vágja a hagymát, ő például sokkal gyorsabban és szórakozottabban, nyilván azért, mert már sokat kellett vágnia. Ha főz, ő inkább csak akkor izgul, amikor először készít valamit – ezért, az ételei az első főzéskor a legjobbak, később már kevésbé figyel oda, másra gondol és sietve csinálja.

Ezzel szemben főzéskor a Férfi mindig izgatott, mintha a tét a konyhaművészet Nobel-díja volna. A tojást felverni édesanyjától látta, olyan magasra emelte a villával a fehérjét-sárgáját, hogy minél nagyobb karika jöjjön ki belőle, a szemét közben le nem vette róla, mintha a szemével bűvölné a sárgákat, fehérjéket egybe.

113

A Nő kinyitja a konyhaablakot, ő is szereti a sült szalonna és a hagyma szagát, de csak akkor, ha az ablak is nyitva van. Hamarosan meghallja az ismerős sercegést a háta mögött, ahogy a forró zsíron a tojások szétterülnek, tudja, egy-két forgatás, hajtogatás, és már lehet is enni.

Amikor a rántotta az asztal közepén van, mintha harsonák szólalnának meg.

Nagyon finom, mondja az Asszony.

Király, mondaná a szlengben (is) gondolkodó kisebbik gyerek, baró, mondaná a másféle szlenget használó nagyobbik.

Készíteni volt igazán jó, mondja az Apa, de hogy enni is jó, árulkodnak róla a mozdulatai. A Férfi mindig lassan, mély átéléssel eszik – tudja, nemcsak az ünnep velejárója az evés, hanem az evés maga is ünnep. A serpenyőt végül egy darab kenyérrel kitörli, ez a rituálé utolsó mozdulata.

Mesélj valamit, mondja a Feleségének.

Az Asszony kihoz a kamrából egy szatyrot, spenót van benne, a leveleket az asztalra önti. Megtisztítjuk. Jó? – Ő ilyen. – Egyedül sokáig tart és unalmas, beszélgetés közben észrevétlenül elfogy, és még örömöt is okoz. Miért okoz örömöt? Ezt most hirtelen nem tudná megmondani.

A spenót szétterül az asztalon, levelei nagyok és erősek, mintha nem tél, hanem nyár közepe volna, vízcseppek csillognak rajtuk, a száruk vége rózsaszín-lila.

Képzeld, mondja. – Képzelem, mondja a Férfi. – A Vásárcsarnokban napokon át kerestem spenótot, és nem volt, 114pedig máskor télen is szokott lenni. Tegnap vidékre mentem – a piac egy szép, új épületben, a Főtéren van –, bemegyek, és már az első sorban látom, hogy gyönyörű spenótot árulnak. Honnét szerezték, kérdezem az eladótól. Melegházra vagy effélére gondoltam. Azt mondja az eladó, miközben egy zacskóba gyűrte, gyömöszölte a leveleket, hogy a budapesti „elosztóhelyről” hozta, a vidékiek mindig ott vásárolnak. És mert ők régi vásárlók, legelőször kapnak, és mindenből a legjobbat. – Képzeld, mondja a Nő, faluról felviszik a fővárosba, és onnét visszahozzák falura.

A spenótlevelek fogynak, a konyhai óra tizenegyet üt.

Éjszaka a Bábszínházzal álmodtam, mondja a Férfi. – Be kellett ülnöm a nézőtérre, mint egy döntőbírónak, de nem csak nekem, másoknak is. Heten voltunk, mind csíkos fürdőköpenyben. – A fürdőköpenyen nevetgélnek egy kicsit. – Mintha az álom összefüggésben lett volna egy másik álomsorral, amelyben azt álmodtam, hogy szerepelnem kellett, és ez egyfelől természetes volt, másfelől félelemmel teli, mert mindig elfelejtettem a szerepemet, vagy egyáltalán nem is tudtam. Az előadás előtt szerettem volna megnézni a szövegkönyvet, de sohasem sikerült.

Aztán? – Az Asszony, mert ritkán álmodik, kíváncsian várja a folytatást.

Az álom valamiért Rácpácegresen folytatódott, de valahogy megfordult a puszta – a fölső ház és a lóistálló közötti disznóólak a kertünkbe kerültek. Egyszer csak valakik feltűntek a távolból, valamiből sejteni lehetett, 115hogy engem akarnak elkapni. Előbb félelmetes volt, majd kiderült, hogy a bábszínháziak futnak felém. Azt kiabálják, hogy „fogjuk meg az aprót” vagy azt, hogy „gyerünk, aprók, kapjuk el”.

És? Mi történt?

Nem tudom, mert felébredtem. Tudtam, hogy telihold van, azt képzeltem, bevigyorog az ablakomon. De éreztem, ez azért nem igaz. Ha nem vigyorog, gondoltam, akkor szigorúan néz. De se így, se úgy. Nem nézett be. Egyszerűen érdektelen voltam a számára.

A Nő elképzelte a teliholdat, az álmot, a fényes sötétséget, és azt gondolta, ő is épp ilyen álomra vágyna. Talán egyik éjjel ő is álmodik majd. Beérné azzal is, hogy azt álmodja, nem álmodik semmit, vagyis csak annyit, hogy álmában tudja, nem álmodik.

A spenót Ázsiából jött, mondja a Férfi.

Spenót, spicc, Spinoza, spárga, mondja a Nő.

Paraj, Paracelsus, paradicsommadár, válaszol rá a Férfi.

Spinózáról azt olvastam, mondja a Nő, hogy kitanulta a lencsecsiszolást. Optikusként kereste a megélhetéshez a pénzt, így visszautasíthatta a heidelbergi egyetem meghívását. Szemüvegkészítő és filozófus… Képzeld el, bemész az Ofotértba szemüveget csináltatni, és ott Spinoza vár.

Igen, mondja a Férfi. – A paradicsommadár pedig, ha nem tudnád, Batanta szigetén él.

A nősténynek kell fészket építeni, egyedül költ, és egyedül neveli a fiókáit. Mit szólsz hozzá?

116

Nem szép dolog.

Onnét a neve, hogy amikor Európába került, a szép, színes tollai miatt azt gondolták, egyenesen a paradicsomból jött.

A spenót gyorsan fogyott, a nagy, húsos levelekből már csak egy maréknyi volt az asztalon.

Ezt is húzd le. – A Férfi visszavette az egyik megtisztított levelet, és kihúzta a nyelét. – Ha benne hagyod, mondta, nem fő szét, kemény marad. – Kivett egy másikat is, felmutatta. – Ezt sem vetted ki, látod?

Ó, te Fara Muci, mondja az Asszony a Férfinak, akivel több mint harminc éve nemcsak a spenótot tisztítják együtt, hanem ezt is, azt is, mindent, amit kell. – Ó, te Fura Muci, vágja rá a Férfi. – Erre az Asszony incselkedve azt kérdezi tőle:

Nem szeretsz, ugye? Nem tudok spenótot tisztítani?

A Férfi, kezében egy zöld levél, előtte, kis kupacban a letépett szárak, szálak; a szeme meleg barna, meleg és komoly, a hangja pedig, mint aki fontos dolgot akar tudtára adni a Feleségének, lassan azt mondja:

Nagyon szeretlek.

Megáll a keze a levegőben, és mintha mindennél fontosabb volna, amit hozzátenni akar, még komolyabban mondja:

Ha meghalok is szeretni foglak.

Egy másodpercre eláll az Asszony lélegzete a földön inneni és földön túli ígérettől. A Férfi szeme fényes, és még fényesebb lesz, mintha, amíg a szívét vágták, varrták, faragták, elsétált volna egy – a saját létezésén túli – 117világba is, és megtudott volna valamit, amit mi, az itteniek nem tudhatunk.

Az Asszony – igaz, nem azonnal, csak később – megérti, hogy soha nem várt ajándékot kapott a Férjétől. Amit mondott, nem mást jelent, mint hogy a szeretet túléli a testünket, nem földi tájakra, tájakról is átsugárzik. És nemcsak van, hanem lesz is, semmi nem tüntetheti el. Időtlen.

A Nő nem tudta levenni a szemét a Férfi arcáról, akinek keleties szeme most egy másféle világot is felidézett, ott volt benne a tüneményes fény, ami ember voltunk jele, ha jótettek, jó cselekedetek és jó szív is tartozik hozzá, és nem fog elveszni, csak még nem tudjuk, hova lesz, mi őrzi meg.

A megmaradt levelek szárát szó nélkül tépték le. Ezek már erősen földesek voltak.

Föld, föld!, mondta az Asszony, az ujjai között pörgetve a porszemeket.

A Férfi egy fekete bogarat figyelt. – Amikor operálták a szívemet – mondta –, a húgom azt álmodta, hogy anyánk nagy, szürke tavon egy csónakban ül, a kezében evező vagy lapát, és nem enged senkit a vízre, de a közelébe se. Húgom szerint ez azt jelentette, hogy anyánk vigyázott rám. Nem engedte, hogy bármi bajom essen.

Én se, mondja az Asszony. – Azután: spenót, spicc, Spinoza.

A Férfi felnevetett, szeme, fogai, szája gyerekek és felnőttek nevetése volt. – Paradisaea rubra – mondta –, paradicsommadár.

118
Vathy Zsuzsa
Életünk, halálunk
[in: V. Zs.: Életünk, halálunk. Bp. Helikon. 2007.]

Ez két történet. Életről és halálról szól. Az egyik huszonöt-harminc év feljegyzéseiből önkényesen kiválasztott mondatok, szövegrészek. S reméli (a válogató), hogy aki írta, ha nem is pontosan így válogatná, de nem mondaná, hogy rossz!, rossz! – beleegyezését adná hozzá. Túlzás volna azt mondani, hogy írója életútja nyomon követhető ezekből a feljegyzésekből, sőt egyáltalán nem, de nem fontosabbak-e a tényeknél az ilyen mondatok, hogy: „Álmomban egy idegen emberrel beszéltem meg találkozót. Tejeskávétengerben úsztam.” Vagy: „Fura Muci – Fura maci.”

A másik egy napló, fél évet ír le, akkor kezdődik, amikor az első véget ér. „E. ma fél hétkor kelt, éhgyomorra bement a SzeMa Kórházba, gyomortükrözésre, tízkor megyek érte.” Ezzel a nem vidám, de nem is elkeserítő ténnyel indul a napló. Az eredményről annyit tudunk meg, hogy még a nyáron műtét lesz, ha minden jól megy, tíz-tizenkét nap a gyógyulás, utána hazajöhet. A nyarat, ha igaz, nem kell átrendezni. Lábjegyzet: négy hete harmincfokos hőség van, nemcsak a cipők, gatyák, ingek, a falak is izzadnak. Ilyen melegben kórházba menni! Pfuj!

119

A két történet szerzője egy férfi és egy nő, író mind a kettő, ilyen is van, író és még egy író, sőt gyermekeik is vannak, először kisebbek, azután nagyobbak. Az író dolga, hogy mesét, novellát, regényt, tárcát, esszét írjon, ezért nem ír (hosszú) leveleket, ha teheti, nem ír köszöntőt, nem szeret kiállítást megnyitni és (szégyellje magát) temetésen búcsúztatót mondani. Természetesen a temetést sem szereti. Az egyik szerzőt nevezzük úgy, hogy LÁVA, nem azért, mert köze volna a tűzhányó kráterén feltörő, izzó, folyós kőzethez, hanem mert ebben a szóban mind a kettejük neve benne van – LÁ a Lá és VA a Va –, a másikat ÁRVÁ-nak, mert ebben is benne van mindkettőjük neve.

Nagyvárosban laknak, de van egy falusi házuk is. A falusi ház vályogból épült, és mert nem állandóan lakják, télen is, nyáron is fűteni kell, szóval igazi reumagyár. De nagyon szeretik, lehet benne pókokat kergetni, a cserépkályhában, vaskályhában tüzet rakni, füvet nyírni és kutyaugatásra ébredni, tücsökciripelésre elaludni.

Az íróembernek az a szokása, hogy ami eszébe jut, fölírja. Pedig lehet, hogy nem is fontos, de ez csak utólag dől el. A falusi füzetek bejegyzései hosszabbak, mint a városi füzetekéi – itt nem szól tízpercenként a telefon, viszont szólnak a madarak: lehet töprengeni, és köszönni, ha egy-egy ember elmegy az utcán.

A másik fél feljegyzései, mint mondtuk, akkor kezdődnek, amikor az egyikéi abbamaradnak. „Az a bizonyos műtét, vagyis kórház.” Itt tegyünk pontot.

120

A feljegyzések mindenekelőtt az életről szólnak. Az élet van, természetes, hogy van. Ami van, arról lehet beszélni. Ami nincs, arról is lehet.


I. LÁVA, vagyis E. feljegyzései

(Első bejegyzés: 1984)


Megírni Szotyori Pisti madárrá változását.

Alababcsi. Ezt a szót álmodtam.

Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom. Szorítja a szívemet.

Álmomban Indiában vagy Pakisztánban voltam. Gyalog indultam haza, s bár tudtam, hogy induláskor ottfelejtettem egy fontos igazolványt, mégis, nagyon hosszú idő után fordultam csak vissza.

Fruzsi (tizenegy éves) tanítást játszik. „Itt kell aláírni a szülőnek. Hogy hívják, anyuka? Szivarné.”

Zsiga (ötéves) kérdése: Papa, én hol voltam, mielőtt megszülettem? – Gyermeki bizalommal örök életűnek képzeli magát. Miért ne lenne igaza?!

Ma egy lapot írtam a szécsényi tejüzem igazgatójának: Tisztelt Igazgató Úr! Legyen szíves, közölje velem, hogyan tudnak ilyen radírgumiszerű, emberi fogyasztásra alkalmatlan pálpusztait gyártani?! Valamikor ez a 121világ legjobb sajtja volt. Az önök módszere, úgy látszik, nem ismer lehetetlent: amit csinálnak pálpusztai néven, az a világ legrosszabb sajtja. Vagy abba kéne hagyni, vagy visszatérni a régi módszerhez. Üdvözli: L. E. Teljes cím. Erre persze sohasem válaszoltak.

Zsiga: Az olaszok azért nem szeretik a németeket (nyaralás Jesolóban), mert a németek olyan ÖSSZEFÜGGŐEK!!!

Tegnap egy verset akartam írni. Egy halott verse lett volna arról, hogy milyen szép volt élni. Még fázni is jó volt, pedig esküszöm, nem szeretek fázni. Ennek ellenére a halál utáni állapot, ez a föld alatti meleg mégiscsak jó volt.

Néha nagyon valóságos álmaim is vannak. „Menekültünk”, mint ’45-ben, amikor bejöttek az oroszok. A menekülés abból állt, hogy becsomagoltunk, szekerekre raktuk a ládákat, és a lovas kocsival mentünk vagy negyven-ötven kilométert, Fehérvár felé. Apánk egyre gondterheltebb lett, talán honvágya is volt – otthagyni a földet! a házat!, három gyerekkel nekiindulni a nagyvilágnak, mi lesz ebből? –, nézett maga elé, egyszer csak felkiáltott: Nem! – Mit nem? – kérdezték a többiek. – A Dunán az oroszok nem tudnak átjönni. Nem létezik! – A dőripatlaniak, az örspusztaiak, a mezőszilasiak, akik ugyanolyan nyomorultul érezték magukat, mint mi, felkiáltottak: Ugye, nem? Mi is azt gondoljuk! – Legutoljára anyám szólalt meg. – A Dunán? Az oroszok? Persze 122hogy nem tudnak átjönni. – Megfordultunk, indultunk haza, apám az első kocsmában minden gyereknek vett egy sós perecet. Nyolcéves voltam, a bátyám tizennégy, a húgom három.

Mondjuk, ez a Rimapénteki Rimai Péntekh nyit egy patikát, amelyben irigység, fösvénység, nagyképűség, rosszmájúság stb. ellen lehet orvosságot kapni.

(Zsiga csetepaté helyett azt mondja: CSETEPATA.)

Hernádi Gyula, Galsai temetésén: „Tulajdonképpen a halál egy jópofa dolog.”

Most a tudományos elméleteimet akarom leírni. Miért ne lehetnének egy dücskő-laikusnak (ez jó!) tudományos elméletei? Lehet, hogy némelyik tudományos (?) vagy tudománytalan elméletemet leírtam már, de a kergemarhakórral kapcsolatosat még biztosan nem. Arra gondolok, hogy ez a betegség nem csak az állati eredetű őrlemények etetésével kapcsolatos, szerintem a mesterséges megtermékenyítéssel is. Végül is természetellenes, és minden természetellenes visszaüt valamiképpen. A természet pazarló, avagy pazarlóan gazdag – mondják, de én azt gondolom, a természettől idegen a pazarlás. Jó oka van annak, hogy a megtermékenyítésben sok millió sperma vesz részt. Majd a „győztes” megtermé123kenyíti a petesejtet, a legkiválóbb, a legalkalmasabb, a leggyorsabb, a legerősebb. A többi: futottak még! Esélyük sincs… A természet azért ilyen bőkezű, mert előrelátó. Tudja, sok millió változata van a petesejteknek, és úgy alakítja ki a spermakészletet, hogy bármely petesejt esetében ott legyen a legalkalmasabb spermium, amely legjobban illik a petesejthez. A petesejt választ! A sok millió közül a „legalkalmasabbat”. Mit tudunk erről? Bizonyára majdnem semmit. Amikor egy bika spermáját adagokra osztják, megszüntetik ezt a gazdagságot. Vagyis alkalmasságot. A petesejt kénytelen beérni egy másod-, ötöd-, századrangúval. Valami hiányozni fog az utódból. Az a kis (…) teljesség, ami a természetben megvalósul. Valami hibádzik, és ha ez halmozódik, kész az új, ismeretlen torzulás, amit a tudósok vadul tanulmányoznak, és fogalmuk sincs, hogy ők maguk idézték elő. Ezt előadtam Pityu bátyámnak (állatorvos), nagyot röhögött rajtam. Pedig ha megvizsgálnák a szarvasmarha-állományokat – meg mindenféle állatfajt, amit mesterséges megtermékenyítéssel szaporítottak –, statisztikákat készítenének, összehasonlítanák a természetesen szaporított állományokkal, gondolom, nagyon érdekes eredmények látnának napvilágot. – Görcs állt a kezembe! Lehet, hogy egy felsőbb hatalom azt akarja, hogy hagyjam abba?! Vagy csak a kezem nem bírja a réges-régen nem gyakorolt írást?

A felsőbb hatalom, természetesen, csakis az lehet, akit Istennek nevezünk. Ezt fontos ideírni, mert jól tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését kérdőjelezi. 124Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –, mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet… Emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz, ahova az út vezet. Évmilliárdokon keresztül.

És mindeközben az emberi szív és az emberi jóság, a szeretet átalakítja a teljes anyagi világot. Egy magasabb rendűvé. Mert hihetjük-e azt, hogy az anyag, amivel táplálkozunk, átmegy a szervezetünkön, s éppen olyan természetű marad, mint korábban? A táplálékból nemcsak ürülék lesz, hanem mosoly is. Fájdalom és öröm, együtt érző cselekedet. Szeretet. Az anyag megmaradásának törvénye szerint ez azt jelenti, hogy valamilyen magasabb rendűvé tudjuk átalakítani a kézzelfoghatót. Kézzelfoghatatlanná! Istenhez közelítővé.

Évmilliárdok múlva a teljes világegyetem anyagát, köveket, fémeket, gázokat, nyomelemeket, mindent ezzé a magasabb rendűvé alakítunk. Aki szeretetben él, megmarad. Aki csak magának él, elveszik. Visszahull az anyagba. Igyekezzünk, hogy minél több fény legyen belőlünk.

Az utónévkönyvben az áll, hogy az első magyarországi Ervin nő volt. Ajjaj! Fruzsina lányunk – 1987-es bejegyzés – megrendelte a Szegény Dzsonit, az elvarázsolt királylány, illetve kacsafiú és kacsalány történetét. Azt mondta, ha megírom, ő ír egy verset.

Négyéves korában még nem rendelt mesét, de min125dennap elmondta, mi történt az óvodában. – Ma megint – mondta, amikor hazajött. Kutatóan rám nézett, hogy teljes valóságában átérzem-e a tragédiát. Semmi kétség, az óvodában megint tejbegríz volt ebédre. (Ríz Tejbeg, a norgol óriás.)

Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom. Szorítja a szívemet.

Cuca. Egy hegyes, mutatóujj nagyságú fadarab. A tompa végére egy akkora darab madzaghurok van rákötve, hogy csuklóra lehessen akasztani. Kukoricaszedéskor ezzel hasította meg a szedő a csövön a csumát, hogy könnyebben le tudja fejteni.

Vízhordó fa (vízhordó kampó?). Valamikor három kút is volt Alsóban, de emlékezetem szerint, amikor mi ott laktunk, csak egy volt használható. Abból itatták az állatokat, és onnan hordták a háztartásokba is a vizet. Jó száz-kétszáz métert kellett mindenkinek cipelnie a vödreit. Ezt a cipelést megkönnyítendő használták ezt a vízhordó fát, amely állott egy karvastagságú, kb. másfél méteres rúdból, aminek mind a két végére egy-egy hosszú szárú vaskampó volt szerelve. Erre a vaskampóra akasztották a fülüknél fogva a teli vizesvödröket, majd a vivő a vállára vette, s úgy vitte haza, szükség esetén egy harmadik vizesedényt is tudott így vinni, mert egyik keze felszabadult.

Gyalogszék. Egy téglalap alakú, vastag deszkába négy rövid lábat csapoltak, és már kész is volt az ülőalkalmatosság, lehetett rajta morzsolni, fejni, de ücsörgésre is 126kiválóan alkalmas volt. Az uradalmakban viszont nem gyalogszéken ülve fejtek a fejőgulyások, hanem egy szíjjal a kezükhöz csatolt, egylábú, kerek széken, ez volt a fejőszék.

(Továbbiak: petróleumlámpa, faszenes vasaló, klumpa, pacsker, tutyi; hogyan kellett két lovat kocsiba fogni, lajttal a kút alá állni.)

Szájpadlásom és szájpincém. Mellkasom és hátkasom.

Ámi Lajos. Csukló helyett: kezebokája.

Phenjan, Korea.

Megérkezésünkkor, még a repülőről a rizsföldek látványa. Mint egy csupa sárgával festett absztrakt kép. Igen szép látvány, és azt is sugallja egyben, hogy itt szorgalmas nép lakik.

A földeken éppen aratnak, és kepéket csinálnak. Kézzel aratnak persze, ahhoz, hogy a szerszámukat is megfigyeljük, túl messze van a busz.

Valamelyik nap mandulatejjel leöntött húst kaptam ebédre. Utána zöldséggel töltött barátfüle.

A szocializmus kísérlete többek között azért bukott el, mert száműzni akarta az istenhitet. Az emberek közötti megértés csak a hit által érhető el.

127

Reggel még élesen emlékeztem valamennyi álmomra, kora délutánra kislisszantak a fejemből. Néhány nappal ezelőtt egy verset akartam írni, így kezdődött: „Szolga szerettem volna lenni, / Nagy jó uramnak megfelelni.” Ma eszembe jutott a folytatás: „De hitehagyott úr lett belőlem, / Fázok magányban, fővök a gőgben.”

Feleségem megtiltotta, hogy rosszat álmodjak róla. Vagyis hogy ő rossz legyen benne.

Fellázadtak a zoknik.

Demokratikus zokniadagolót!

Zoknikrácia.

Szigligeten is kitaláltam egy verset, amikor szélvihar volt, és nem tudtam aludni:

Beszéltem a széllel,
Ne fújjon az éjjel.
Azt sziszegte kéjjel,
Téged fújlak széjjel.

Séta a Kerepesi temetőben. Húszéves koromban, amikor összeroppantott, hogy mindenkinek (nagy em128berek) meg kell halnia! És most, amikor boldogan nézi az ember, milyen jó társaságba távozik.

Lélekvándorlás. Már olyan sok ember van, hogy nem mindnek jut lélek.

Tegnap volt a napfogyatkozás. Kicsit nagyobb volt a fölhajtás, mint ami bekövetkezett. Igaz, síri csend volt előtte, a madarak elhallgattak, de az állatok viszonylag nyugodtan viselték… a kutyák se vonítottak, csak néhány tyúk kárált ijedten a harmadik szomszédban. A teljes fogyatkozás két percéből egyet elvett egy alattomos felhő, de ez a maradék mégis felejthetetlen volt, bár semmiféle protuberanciát nem láttunk, ámde a korong jobb felső szélén volt egy égővörös folt – mintha valaki harapni akart volna a napból –, nagyon személyes volt és – hogy is mondjam? – megindító? megrendítő? vagy a kettő keveréke?

Görcs úr már nem pofátlankodik. Cserébe műanyag szívem van. A huszonegyedik század első éve, első hónapja.

129

Eddig tartott egy üveg tinta. Éppen hét esztendeig. Nem nagy tintafogyasztó vagyok. Akármit csinálok, holnap huszadika.

Disznóképző iskola:

Röf mangalic,

Ref Yorksír.

Sokan számon kérik rajtam a „nagy művet”. Csak azt tudom rá válaszolni: az én nagy művem ez a kicsi.

H. M. moszkvai tudósító: ezeket a képeket most láthatja először a világ közvéleménye.

Csak az orrom ne vérezne ilyen gyakran. Halál úr kopogtatta a szívemet. Vérnyomásom kétszáz körül van.

Délután ötkor a horgoson keresztül fölmentem a Babaszó hátára. A kanyar után már hallottam a gyurgyókákat. Megbántam, hogy fehér pólót vettem magamra, biztos feltűnő, nemsokára meg is láttam őket, szinte egy helyben lebegtek a fészkelőhelyeik fölött, s nyilván engem figyeltek. A drótkerítésen négy vagy öt üldögélt, mind a völgy felé nézett, akár a kottafejek. Májerék lu130cernása mellől egy gébics lendült el egy bokor csúcsáról, leült a következőre, és várt, megálltam, én is vártam, jó sokáig vártuk egymást, kár, hogy a távolság miatt csak a zömök fej és a homloksáv látszott, a többi szín nem.

Visszafele a lucernagöngyölegre egy ragadozó madár röppent. Karcsúbbnak látszott az ölyvnél, de nem tudom, mi lehetett, a melle világos volt. És akkor eszembe jutott, hogy itt tavasszal mindig hallottam pacsirtát, az idén azonban nem, vagy mert keveset jártam erre, vagy azért, mert nincsenek az idén pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is szólalt, mintha csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor távolodott, és erőltetni kellett a szememet (a vérbe fulladtat), kegyesen megfordult, és úgy énekelt, hogy közelebbről láthassam; s nem is húzta sokáig, nehogy elfáradjon a kék égen sötétlő pontocska követésében, előbbre hozta a látványos zuhanást. És persze hallgatott leesőben, ahogy Arany János előírta neki.

Ilyen madaras délutánom volt, miközben fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését, majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!

Két napig olyan voltam, mint az őszi légy. Csak aludtam meg aludtam, az alvás szünetében Németh Lászlót olvastam. A fényes ész mindig ráébreszt, hogy milyen buta vagyok.

Ma reggelre, mintha mi sem történt volna, úgy ér131zem, újra egészséges vagyok. Még némi energia is van bennem.

Mondd, hogy NEM! Nem akarok az európai, ázsiai és afrikai írók találkozójára elmenni! Nem akarok Afrikába menni!

Mezőhegyre szívesen elmennék.

Egy beszélgetés a gyerekekkel, 1985-ből.

Fruzsi kérdezi (tizenkét éves): Apu, mi a pufajka? Hát… – megmondom neki.

Zsiga (hatéves): Papa, mi az igazorvány? – És hazugorvány? Olyan is van?

Fruzsi (énekel): Ó, be szép az élet és minden más madár…!

Zsiga: A tanító néni azt mondta Bekének, ha nem eszi meg a tízóraiját, nyámpic alak marad.

Fruzsi: Erre te mit mondasz, papa?

Én azt, hogy: Nemeuk Lideszi.

Az mi?

A neve valakinek. – És kicsoda az a Lideszi? – Álomfelelős. – Az mi? – Álomcsősz. Vagy álomijesztő.

Nyolc felé közeleg, már erősen homályosodik a világ. A vendégek (Ratkók, tegnap jöttek) elmentek Zs.-vel sétálni, én meg leírnám az álmom, amit annyi siker132telen álommegjegyzés után végre sikerült reggelre nem elfelejtenem.

Egy idegen településen villaszerű házak, az egyikhez lehetett valami közöm, mert benne voltam – majdnem otthonosan. Valamilyen ruhaneműt akartam a század eleji, faépítésű vécébe belegyömöszölni (olyan volt, mint a rácegresi fürdőszobában lévő, soha nem használt klozet), mire az, mint egy masina, megindult, és elkezdett magától mosott s kivasalt ruhákat okádni. Tele lett a helyiség tiszta ruhakupacokkal, amikor megjelent odakint egy tarisznyás katona, akiről azonnal láttam, hogy erdélyi székely. Azt kérdezte: ez a gyilkos ház? Rögtön tudtam, melyik házról van szó, bár nem az volt a neve, hogy gyilkos ház, hanem valami hasonló. Nem ez, mondtam neki, mire azt kérdezte, leülhet-e a meredek partra a ház mellé. Az istenért, ne, mert még leesik, ijedeztem, s akkor ez is gyilkos ház lesz. A part mellett ekkor megjelent három különös, vörösesbarna figura, de mintha valami egzotikus álarc volna az arcuk. Mind a három nő volt – kettő közülük kislány. „A húgom!”, kiáltott a katona, és abban a pillanatban tudtam, hogy a húga már régen meghalt. A három figura közé leszaladt a katona, közben a hátuk mögött megjelent egy bivaly, mintha háziállatnak jelentkezne.

De abban a pillanatban előugrott valahonnan egy vadállat, egy hiéna és egy párduc keveréke. Én – miközben a vad nekiugrott a bivalynak – a felnőtt nőt próbáltam felelősségre vonni, de gyanítottam, hogy kísértet. Meg akartam markolni a vállát, de megéreztem, hogy a 133ruha alatt nincs test. – Ekkor felébredtem, egy nagy repülőraj húzott el Kisszékely felett, olyasféle búgással, mint a háborúban a liberátorok. Később jött egy másik, kisebb raj is. Elég baljós éjszaka. Kimentem az udvarra, a Mars vörös gőzben ragyogott a szomszéd kéménye felett.

De jó lenne, ha újra tudnék éjjel dolgozni!

Semmi, semmi, a nagy Semmi
tudományom éppen ennyi
ejnye Ervi, ejnye Ervi
ruszin, gót és kárpátukrán
selyemkendő lóg a bokrán.
Azt a bokrot ki kell vágni
lárifári, lárifári.

Elég rossz állapotban vagyok. Úgy két év óta. Elfogyott az energiatöltetem. Az ember belegondol: lassan hetvenéves, és küszködik, azért, hogy még három évig élhessen (szenvedhessen). Milyen hülyék vagyunk! Panaszkodunk, kapaszkodunk. Ahelyett hogy azt mondanánk: egy nehéz és fáradságos út végére értünk. Hurrá! Ott is várnak bennünket. Hát megjöttél? Örülünk, megöleljük egymást.

134

Szeretnék megszabadulni attól az embertől, aki vagyok. Megváltoztatni a nevemet. Valami mást kezdeni.

Szívmelengető ősz. Zs. szedi az almát, a szilvák mézédesek, már repedezik a dió zöld burka. Tegnap Nádasladányban voltam, Lyukasóra irodalmi esten. Megtudtam, hogy Aletta Vid leány, Zita a keresztneve.

Csak nem képzeled, hogy igazságtalan vagyok? A legnagyobb igazságtalanságnak látszó eseményről is kiderül majd, hogy az az IGAZSÁG maga. Hol derül ki? Neked lehet, hogy sehol. Ott derül ki, ahol ki kell derülnie.

A segítségedet kérem, amit tudom, ingyen nem kap az ember, csak a saját erőfeszítése árán. Akkor segíts, hogy legyen elég erőm. Hogy elég erőm legyen. Hogy erőm elég legyen!

Hát azt képzeled, hogy aki tiszta szívű Herkuleshez, Zeuszhoz vagy akármilyen más kutyafejű vagy sasszárnyú istenhez imádkozott hittel és áhítattal, azt nem hallgattam meg? Még keményebbet mondok, azt hiszed, törődöm azzal, hogy hisz bennem vagy sem, ha tetteit a szeretet vezeti?

Aki tiszta szívű, az az én pártfogóm és pártfogoltam. Csak nem képzeled, hogy kényem szerint különbséget teszek ember és ember között? Mindenki maga állítja elő érdemeit és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értel135mű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöt, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés súlyosabb mindennél.

Ezt nem mondhatod komolyan, amikor annyi példa van a megaláztatásra, kínzatásra, a szinte leírhatatlan esztelenségre. – Erre nem kapok magyarázatot.

Az ördög meg a halál miért hímnemű? Mennyivel könnyebb volna meghalni, ha a halál nőnemű volna! Írni most nincs kedvem.

Lehetséges, hogy az az energia, ami a szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban teljesül meg, nem vész el – mint ahogy az energia nem vész el –, hanem valami magasabb rendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot a mainál magasabb rendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül is belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett.

136

Azt álmodtam, üldöz egy medve. Nem erdőben voltunk, hanem házak között, az utcán, valamilyen városban. Egyszer csak feltűnt Bertha Bulcsu. – Eltévedtem, mondom, Bulcsu, hol a szálloda? Te mindent tudsz. – Bulcsu megmutatta. Bementünk, csakhogy a szálloda a túlvilág volt.

Gyönyörű idő van. Ilyenkor élni is jó, meghalni is.

Most el kellene mondani, mekkora öröm a természettel való találkozás. És megkérdezni, hogy bírja az ember nélküle. És hogy érdemes-e? Vagy egyáltalán tudjuk-e, hogy mi érdemes? Nem valószínű.

Könyvhét. Dedikáláskor, a Vörösmarty téren egy tíz-tizenkét éves formájú kislány egy cédulát csúsztat a kezembe. Ez volt ráírva: „Kedves Ervin bácsi! Nagyon örülök, hogy élsz. Azt hittem, múlt századi író vagy.”

Este a rozsdafarkúak odacikáztak a kukszli alá, ahol ültem. Az ember azt várná, hogy idejöjjenek és bemutatkozzanak: „Mi keltünk ki a villanyórátokban.” A villanyórába építették a fészküket a szülők.

137
Engemet egy idő óta
Követ három idióta
Hátranéztem és megláttam
Hogy én vagyok mind a hárman

Új autónkat összetörtem. Három hete sincs, hogy elhoztam a piros Suzukit. Ócsára mentünk, az előttünk lévő szabálytalanul befordult balra, hirtelen fékeznem kellett, a mögöttünk lévő belém jött. Autószerviz, Dózsa György út. Uram, mondom elkeseredetten, összetörtem az új autót! A szerelő kedvesen rám nevet: „Az autót mi megcsináljuk. Az autót össze lehet törni. Magát ne törje össze, uram.”

Este sokáig ücsörögtem a konyhában (kukszliban) azon gondolkodván, hogy miért lett ilyen bizalmatlan hozzám a fikciós irodalom, avagy fordítva, bennem miért rendült meg a kitalált történetbe vetett bizalom. Azért-e, mert ahogy tizennyolc éves koromban a versíró múzsám elhagyott, most meg, hetven felé közeledve, a loncsos prózaíró múzsám is elhagy? Akárhogy is van, írni nem tudok, igaz, nem is erőltetem, az odaülésig sem jutok el, pedig ha leül az ember, akkor túl van a legnagyobb akadályon.

138

Azt írta Pál apostol: „A szeretet nem múlik el”, és ezt szerintem nem hétköznapi értelemben gondolta, hanem úgy, hogy a szeretet mint anyag fölötti fluidum, összegyűlik, és megváltoztatja majd a világot. Ha lesz bennünk elég szeretet.

Ma vendégek voltak nálunk, elmeséltem, hogy álmomban felébredtem, elkezdtem a Himnuszt, de nem tudtam folytatni. Tudjátok, melyik sor nem jutott eszembe? „Balsors akit régen tép.” Zs. azt mondta, nem véletlen, ki akarja lökni az emlékezetem. Lehet, mondtam, gyerekkoromban is kihagytam a könyvekből a vesztes csatákat.

Fiunk délben hazajött. „Megvédtem a diplomámat.” Hányasra? Ötösre. Akkor már doktor vagy? Igen, mondta zavartan.

A parajnak nincs paraj íze, a tükörtojásnak nincs tojás íze.

Egyik gyerekünk diplomaosztásán sem tudtunk ott lenni. Amikor Fruzsinát avatták, Stockholmba hívott meg bennünket a Svéd–Magyar Társaság. Ottlétünk idejére esett az év leghosszabb éjszakája, este tízkor még 139nem is alkonyodott, azt mondták, éjfélkor egészen sötét lesz, de két-három óra között már felkel a nap. A Kalevaláról beszélt Szente Imre, az új fordítója. Pelyhes kis sirályokat láttunk a tavon, megtanultam svédül számolni húszig. Zsiga diplomaosztására ugyan elmentünk, de nem tudtuk meg, hogy normális körülmények között milyen rítus szerint történik, mert bombariadót jelentettek be. A szép Makovecz-épületből kitereltek bennünket, hosszú gyaloglással elmentünk a park vagy kert végébe, és ott adták át a száz? kétszáz? diáknak a diplomát. Voltak szülők, akik hajnal óta utaztak, hogy részt vegyenek a gyerekük avatásán.

A kapunk előtt, Kisszékelyben, egy döglött harkály feküdt. Ragyogott teljes szépségében, a piros homlokával.

Józsi bácsi – kovács volt, borért mentünk hozzá – azt mondja: azért csak a Kádár-kor volt a legjobb! Aki itt a faluban házat épített, az mind akkor építette. – Én, csak magamnak: Közben a török hódoltsággal felérő lelki és gazdasági hátrányba került az ország.

Pesten – festik a lakást – minden a feje tetején. Idelenn harminckilenc fok és dög párásság.

140

Pörkölt. Ma pörköltet főztem. Tisztázzuk: semmiféle tudományos megalapozottsága nincs a főzésemnek, holott a minap egy lapban (talán a Zászlónk?) olvastam egy szakácsról, ő elmondja, hogy komoly tankönyvek foglalkoznak a főzéssel… Fogadok, hogy a háziasszonyok és „háziférfiak” túlnyomóan nagy része nem olvasott ilyen könyvet. Sőt nem is látott. Saját tapasztalatain meg az anyjától meg másoktól tanultakon alapszik a főzése. Meg a lehetőségeken, mint nekem ma.

A villanytűzhelyen egyetlen karika működik, a másik kettő már réges-rég befuccsolt. Ez az egy vagy a legerősebb fokozaton működik, vagy sehogy. Egy fél percre elfordulsz, már oda is égett, ami odaégős. Lassú tűzről szó sem lehet. Paradicsom – mint kiderült – nincs. Mindegy, fogjunk hozzá. Olyan háromnegyed kilónyi sertéslapocka van a hűtőben, kettőnknek ugyan sok, de meg kell főzni, mert ebben a dögmelegben, hűtőszekrény ide, hűtőszekrény oda, nem áll el. Otthon, a gáztűzhelyen nyugodt lélekkel odatehetném az olajra az összevágott hagymát (jó sokat persze, mert valamiért úgy képzelem, sok hagyma kell a pörköltbe is, gulyásba is, sőt a paprikás krumpliba is; kivéve persze a tél időszakot, amikor már csak fagyott hagymát kapni a Csarnokban, és édes lesz tőle az étel), de itt előbb megtisztítom a három, közepesnél kisebb hagymát, aztán kockára vágom a húst, és csak azután kezdem a hagymapárolást, oda ne kapja a zabolátlan rezsó, miközben én a húst aprítom. A félig párolt hagymába odahajítok néhány csövespaprika-karikát is, ha volna, egy fél para141dicsomot is beletennék, holott anyánk a lelkemre kötötte, hogy a paradicsomot és a csöves paprikát a főzés vége felé tegyem az ételbe. Ezt be is tartom, de előlegbe azért mindig teszek a párolandó hagymára is. Megszórom tört paprikával, kb. a felével, mint amennyit beleszánok, a másik felét majd ha már majdnem elkészült az étel, állítólag így szebb lesz a színe. (Most egy halványzöld mezei poloska került a füzetemre. Nem nagyon szeretem a szagát, ezért megpróbálom lependeríteni az asztalról, de csak nehezen sikerül, mert ragaszkodik a papírhoz…) Hol is hagytam abba? Ja, megszórtam a megfelelő mennyiségű tört paprikával, elkevertem, majd azonnal belerakom az összevágott húst, jól elkeverem a paprikás-hagymás lével, s mivel a „láng” nagy, továbbra is kevergetem, oda ne kapja. Amikor a hús kifehéredik, megsózom, s megvárom, amíg levet ereszt, és most már hosszabb időkre is magára lehet hagyni a lábost, hadd puhuljon. Na hát, ez aztán puhulhatott volna rendesen, de nem akart. Mitől? Az erős tűztől? Öreg volt a disznó? Nem kellett volna nyakon önteni a sárbogárdi üzletben vett „bordeaux” feliratú, bűnrossz borral? Szóval nem nagyon akart megpuhulni, de azért ehető lett, miután néhányszor aláöntöttem egy kis mennyiségű vizet. A jó hús megfő a saját levében is. Ez nem. A nagy melegben semminek az ízét nem éreztem. Nem tudom, milyen pörköltet állítottam elő.

142

ÜRDÜNGÖS. Az ürdüngös pedig nem fog menni. Ahhoz kitárt lélek kell! Derű. És nagyobb fény.

TENYÉSZIK

ENYÉSZIK

Úgy látom, nem vagyok hangadó semmi lényegessel kapcsolatosan. Se fontossal, se fontatlannal. Alakítok majd egy politikai pártot, és kampányolni fogok: emberek, nehogy megőrüljetek és rám szavazzatok! Abból semmi jó nem fakadhat.

Tegnap Mezőszentgyörgyön voltam. Semmire sem ismertem rá, csak Ilus néni házára, de az is olyan volt, mintha megfordult volna a falu, én a másik irányba képzeltem.

A pesti, két-három nappal ezelőtti álmomat akarom leírni. Egy sivár tájban egy ismeretlen férfi vagy nő közeledett. Rossz szándék sugárzott róla. Szembetalálkozott egy másik nemű emberrel – tehát ha nő volt, férfival, vagy fordítva –, az érkező meg akarta ölni a szembejövőt. Én csak mint néző, könnyen lehet, olyan néző, aki tulajdonképpen ott sem voltam. A következő pillanatban már egy sivár folyót láttam bal felől, és a két küzdő fél kissé távolabb bent volt a folyóban, a férfi a nő mögött állt egy stílfűrésszel, vagy hogy is hívják a motoros fűré143szeket, csak egy mozdulat kell, és szétvágja a nőt. A nő kezében kés, egy hirtelen mozdulattal megszúrja a férfit, aki beledől a vízbe, a nő közben is beleszúr, de valószínűtlen lassan. Nem tudom, melyiknek a pártján vagyok. A halott férfi eltűnik a vízben, közben megjelenik Alföldy Jenő, gázol a folyóban a nő felé, mintha csak fenyegetésképpen, nem komolyan, de azért én vadul ordítok: Menekülj, Jenő! – Sötét álom. Nyomasztó!

Húsvéthétfő. Egy seregély sípol, berreg és fütyörészget, egy-két sárgarigó trillázást is kiprésel magából. Meg kellene írni a szárnyas kisördögöt és a patás, távol álló szemű angyalkát, Lacit, aki látomásként bejön a függőfolyosóról a (konyha)ablakon, és még egyet. Tervezgetem a három kis írást, de látszik, félek tőlük, mint a tűztől.

A glória, A kisördög és a kisangyal, Bolond Laci az ablakrácsnál.

Meg mozog bennem A kisember is. A mutatóujj nagyságú egyedekből álló család, aki hozzád költözik, és meg kell óvni őket a világtól. Vagy valamit kezdeni velük.

Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba. Lehet, hogy a jövő héten már meg is műtenek. Mikor látsz újra, Kisszékely? (2006. június 17.)

144

II. ÁRVA, vagyis Zs. feljegyzései

(2006. június)


A SzeMá-ban napi nyolcezer forintért lehet egyágyas szobát kérni. Van benne saját zuhanyozó, tévé, fotel, asztal és – mert déli fekvésű – szörnyű meleg.

Délután bementem, E. éppen meccset nézett, az idő lassan telt, láthatóan az egyedüllét nem tett jót neki.

Mennyivel jobb volt a szívműtétkor!, mondja. Két nap alatt felkészítettek, és már vittek is a műtőbe. Miért is mentem el a gasztroenteorológushoz! Most nem kellene itt lennem. Az utolsó héten a szennateától már minden normálisan működött a gyomromban.

Így beszélgettünk, háromnegyed hétkor, hétkor vizit lesz. E. kikísért. Azt mondta, látja a többiek arcán, hogy utálják a különszobáért. Meg is érti. Míg beszélgettünk, egy nagyon idős, leépült, kicsit vak férfi benyitott a szobába, azt mondta, az ágyát keresi.

Amikor jövök haza, a villamosmegálló melletti parkban, az Egészségügyi Szakközépiskola előtt észreveszek egy mellszobrot. Odamegyek, Thomas Manné. Váratlan öröm fog el, megsimogatom. Arra gondolok, csak jót jelenthet, hogy ő is itt van.

A villamoson még eszembe jut, milyen szemtelenül szabad a látogató, hozzá képest a beteg fogoly, a kórház foglya.

145

Herend-könyvem körül – a porcelángyár privatizálásáról szól – megjelenése óta nagy a csend. Hogy aggályomat eloszlassam – szociográfia? csak egy szociografikus írás? riportkönyv? –, átnéztem a Magyarország felfedezése sorozat könyveit, elolvastam Remenyik Zsigmond 1936-ban megjelent Bűntudat című írását. „Marcangoló bűntudatot érzek elmúlt korok birtoklóinak magatartása és felelőtlen mulasztásai miatt, magam fajtájának semmirevalósága miatt… Nem osztottuk meg a földet a nincstelenekkel, nem tanítottunk, betegséget nem gyógyítottunk, hagytuk, hogy tífuszosokká váljanak a kutak, mi ástuk meg az árkot magunk alatt, mi kerítettük magunkat körül gonosz határokkal, mi pusztítottuk ki az utakról a fákat… És mindig csak hallgattunk, a bűnösök hallgatása a miénk.”

A herendieké példamutató történet: a dolgozók maguk veszik meg a gyárat, és komoly erőfeszítés árán meg is tartják. Nem akármikor, hanem a nemzeti vagyon elherdálásakor, a rablóprivatizációk idején. Bár novellákat szeretnék írni, örülök, hogy nem tértem ki előle. Hadd tudjanak róla minél többen. Nagyképűen: késői hozzájárulásom a rendszerváltáshoz.

E. nyugtalan és rosszkedvű, éjjel meglátogatták a lidércek. – Az egyik lidércem – mondja – valamiféle óriási víziállat. Vonszolja magát, forog, kihemperedik a vízből, teljes súlyával rám nehezedik, és igyekszik agyonnyomni.

146

P. Ágnes, építész, aki a szemközti házban lakik, egyik este átjött, érdeklődött, mikor operálják E.-t, majd azt kérdezte, hogyan ismerkedtünk meg. Hogy kezdődött a közös életünk?

Egy kicsit zavarba jöttem, mert harminchárom évvel ezelőtt kezdődött, és bizony régen beszéltem róla. Hogyan is? Két felnőtt ember, mindegyik járja (keresi) a maga útját. Az utak kereszteződésénél vagy elágazásánál – véletlenül?, nem véletlenül? – összetalálkoznak. Mindegyik megörül a másiknak, aztán hamar rájönnek: egyáltalán nem egymáshoz valók.

Te azt mondod, a játék a lélek természetes állapota. Én viszont nem tudok játszani. Szeretnék, de nem tudok.

Dehogynem tudsz.

Szeretek mozogni, sportolni, szeretek versenyezni, győzni is szeretek. Olvasni, táncolni… és mit is még?

Majd én megtanítalak játszani.

Milyen jó volna.

Nekem pedig leginkább arra van szükségem, hogy szeress. Jobban szeress, mint saját magadat.

Jobban szeresselek, mint saját magamat? Tényleg ezt gondolod? Azt akarjam én is, amit te? Az kelljen nekem is, ami neked? Ami nekem fontos, felejtsem el? A tiéd mindennél fontosabb legyen?

Ilyen csak egyszer-kétszer adódik az életben. Sokkal többször lesz, hogy neked is az jó, ami nekem.

Csak azért akarod, hogy jobban szeresselek, hogy 147mindent megengedj magadnak. Bármit követsz el, elfogadjam.

Vagy te követsz el ellenem.

Vitatkoznak, elmennek, visszajönnek, megint vitatkoznak, egyszer csak azt veszi észre az egyik: soha nem érezte ilyen boldognak magát. A másik: reggel is boldog, délben is, este is. Álmában is.

Hát így, mondtam P. Ágnesnek. Egyszer csak elmúlt harminchárom év. – Erre a Csopaki Kéknyelűből megiszunk egy pohárral.

Ma László napja. Nekem László most már mindig barátunkat, F. Lacit fogja jelenteni. Aki már nincs. Élete kudarcait és József Attila iránti rajongását úgy kapcsolta össze, hogy végigment a Korong utcán, ki a Zugló megálló menti vasúti sínekhez. Megállt a kanyarban, ahova nem lát be a mozdonyvezető, és amikor már remegett a föld, letérdelt, rátette a fejét a sínre. Pontos forgatókönyvet dolgozott ki magának, tudta a menetrendet, a napot is kiválasztotta, február 29-e, szökőnap volt, vasárnap. Házasságai, négy szép gyermeke, a siker nagy-nagy tisztelete és hatalmas adósságai… Ötvennégy év… ennyi volt az élete.

Este nyolckor harmincöt fokot mutat a hőmérő, kín a lakásban lenni.

148

E. telefonált, reggel lesz a műtétje, délnél előbb ne menjünk be.

Éjfélig fenn vagyok, nem tudok olvasni, próbálom elképzelni, hat évvel ezelőtt hogy is volt a szívműtét… Nem izgulok, csak az arcizmaim remegnek. Eldadogom: „Az igazat mondd, ne csak a valódit, az igazat mondd, ne csak a valódit… a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

Amit nem írok le a naplómba, elfelejtem, az agyam önkényesen szelektál, csak azt jegyzi meg, amit ő tart fontosnak. Például nem emlékszem rá, hogy a műtét után voltam-e az intenzív osztályon, E. aludt vagy nem, milyen volt az arca. Csak a következő napra tudok visszaemlékezni.

Cseng a telefon, E. beszél, hangja olyan, mint akinek jókedve van. Jól érzi magát, mondja, és felsorolja, mit vigyek.

Ihat citromos teát, limonádét, vehet tiszta hálóinget, mosakodhat. Igaz ez? Tényleg igaz? A szívem érzi mindenekelőtt az örömöt, zakatol, mintha egy forgalmas pályaudvaron lennék, ahol szünet nélkül ki-be rohannak a vonatok.

Amikor bemegyek a sebészetre, éppen alszik, rossz lelkiismerettel, de felébresztem. Azt mondja, jót evett álmában, amikor felkeltettem, éppen akkor vágott le egy 149szelet húst. Félálomban mindig azt hallja, a nővérek holnap mit főznek, a hét végén milyen ünnepi ételt készítenek. A liftig saját lábán kísér ki. Hát lehet ez? Igaz ez?

E.-t visszavitték az intenzívre, kiszáradás miatt. Lehet, hogy újra bele kell nyúlni a hasába, talányos, miért jön belőle a zöld, iszapszerű, nagy mennyiségű folyadék. Nem is fogom fel. Nem értem. Ezt motyogom magamban: „A demokrácia: rend. Közös akarattal létrehozott rend.” Nem tudom, kinek mondom, azt sem tudom, miért. Olvastam vagy hallottam?

Reggel megyek a kórházba, útközben magammal beszélgetek. Miért nem imádkozom inkább, amikor E.-hez jövök? Húsz-harminc évi töprengés, közeledés és távolodás után miért nem tudtam olyan kapcsolatba kerülni Istennel, hogy szóljak hozzá, a segítségét kérjem? Isten mint Ősok, mint Teremtő már létezik számomra, de olyan Lénynek, aki sorsom személyes intézője, akire rábízzam – rábízhatom – magam, máig nem tudom elfogadni.

Ratzinger bíboros (XIV. Benedek pápa) könyve húsz éve itt van a polcomon. Tegnap, hosszú idő óta, újra levettem. „A világ mai ismerete nem adja meg számunkra a lehetőséget a lét megértésére. A HIT döntés amellett, hogy elfogadom azt is, amit nem látok, nem foghatok, érzékszerveimmel nem érzékelek. Az Isten-hit annyi, mint magunkat Isten mellett megtartani.”

150

Igen, megvolt a második műtét, szonda E. orrán, infúziók rákötve, de élénken pislog, ettől megkönnyebbülünk. Azt üzeni a bátyjának, ne jöjjön fel még meglátogatni, mert akár sírnak, akár nevetnek, mindenképpen fájni fognak a varratai.

Tizenöt év után először autózom egyedül Kisszékelybe. Ha csak nekem volt dolgom, inkább vonattal jöttem. Miért is? A pénz miatt? Vagy mert a vonatozás, buszozás kaland? Most is, amint várok a stornyai „presszóban” a helyi járatra, semmiért nem adnám az ottani beszélgetést.

A villamos végállomásánál leülök egy padra, ráz a sírás. A dühtől vagy a kétségbeeséstől? Nem tudom. E.-től jövök, lázas, oldalán zacskó, véres váladékkal, inni nem tud, de napközben többször is hány. Valamilyen fertőzés? Műhiba? Az operáló sebészprofesszor a múlt héten jelentette be, ugye tudjuk, hogy hétfőtől szabadságra megy? Évi rendes szabadságára. Semmi ok az aggodalomra. Akire rábízza – a helyettese –, kitűnő sebész, mindent ugyanúgy megold, mint ő.

Ki érti ezt? Miért nem mondta a professzor úr, amikor először találkozott a hozzá „beajánlott” beteggel, hogy elvállalja a műtétet, de egy héttel később elutazik, még nem volt szabadságon. Miért nem mondta? Miért 151nem tulajdonít jelentőséget az orvos és a beteg kapcsolatának? Miért becsüli le a bizalom gyógyító erejét? A nyomasztó érzés kárát, hogy nem tartozom senkihez? Miért? Mert a betegek túl sokan vannak? Mint a pelyva, mint a nyúlszar?

Vagy azt gondolja: megoperállak, örülj neki. Az én erőm, az én tehetségem a kezemben van. A fejemben és a kezemben. Mást ne várj tőlem. Hogy ez kevés? Ne gyerekeskedj. Tudod, hány ember életét mentettem már meg?

A parkban, ahol ülök, a padokat hajléktalanok foglalják el. Balra tőlem egy erősen borszagú férfi papírzacskóból eszik valamit. Egy asszony az újságban álláshirdetéseket jelöl meg. Ő nem hajléktalan, munkanélküli. A lépcsőt egy szemüveges, értelmiségi formájú férfi söpri. Galambszar mindenhol, szemét, csikkek, falfirkák. Lassan Dél-Amerika leszünk.

Hashártyagyulladás. Talán sosem tudjuk meg, miért. Hibás előkészítés, kevés antibiotikum, a kórház magas fertőzöttségi szintje vagy valami más okozta a fertőzést? Csak sikerüljön elmulasztani. Egyre több ismerős szól, hogy kérjünk konzíliumot. Fogalmam sincs róla, mikor van joga konzíliumot kérni a betegnek vagy hozzátartozóinak. Mi vagyok én? Tanult ember? Értelmiségi?!

Mikor eljöttem, E. rám nézett, és azt mondta: „Meghalok.” Még nincs egészen két hete, hogy a kórházban van. Tekintetében egyszerre látni a komolyságot, józan152ságot és egy másik, irracionális vonulatot, amit a kábulat, félálom, ébrenlét hoz létre és alakít, dagaszt kedvére.

Két hét óta „vagyunk” kórházban. Két hét tizennégy nap. Háromszázharminchat óra, egymillió-kétszázhétezer-hatszáz másodperc.

Fruzsi születésnapja. Ezúttal gyümölcstorta, üzletben vett tortalappal. Megköszöntjük, este előveszem a régebbi naplóimat.

Fruzsi (tizenhárom éves) karácsonyra egy ezüstláncot, egy kabalát és valamilyen plüssállatot kér. Horoszkópjában az áll, családi melegre, dédelgetésre, nagyon sok szeretetre vágyik.

Zsiga (hétéves) regényt akar írni. Majd azt mondjuk, a Papa írta, tudatja velünk. Miért?, kérdezzük. Ha azt mondjuk, hogy én, kinek kell?

Öt évvel később. Szeptember, Zsiga osztálya kirándulni megy. Csomagolunk. Cipőt, trikót, futball-labdát, törülközőt, szappant is. Megrökönyödve néz rám. – Csak nem gondolod, hogy ez alatt a két nap alatt mosakodni fogok?

Nyaralunk Szigligeten. Nézem Fruzsina lányomat, olyan szép, hogy ennél szebb csak akkor lesz, ha első gyermeke megszületik. És ennek a világszép Fruzsinának fájdalmas unalom van az arcán. Elmegy mellette egy autó, húsz év körüli belga fiatalember vezeti, le nem veszi 153a szemét Fruzsináról, majdnem nekimegy a járdaszegélynek, ő pedig néz maga elé, fájó unalommal.

E. szerencsére látványosan erősödik. Éhes! Járkál! Húsgombócot vittem neki ebédre. Megette. Ma a francia forradalom évfordulója van.

Délelőtt megnéztem Rembrandt grafikáit a Szépművészetiben. 1606. július 15-én született, épp négyszáz éves (és egynapos) volt, amikor bementem „hozzá”. Ha csak a nyolc (kilenc?) önarcképét látom vagy az aktokat – sehol ilyen csúnya női testek –, vagy a Tékozló fiú reszkető, megtört, de gonosz (!) bűnöző(!)arcát, szóval a négyszázból tíz-tizenöt képet, az is gyönyörű lett volna. De így olyan örömöt szerzett, amilyet csak a nagyon nagy mesterek. Apja molnár volt, anyja molnár lánya. A molnár latin iskolába járatta a fiát, utána három évig rajzolni taníttatta. Képzeljük el, hogy 1606-ban Magyarországon – akár a törökök által meg nem szállt Nyugat-Magyarországon – egy molnár egyetemi szinten rézmetszést, rajzolást taníttat a fiának.

E.-t meg kell győzni arról, hogy ami most következik – a gyógyulás, a felépülés –, felerészben rajta múlik. Tegnap mérges volt: miért nem hagytátok, hogy befejezzem ezt a hülye, szar életet?

154

A vidám képű hajléktalan (újságárus) a kórház előtt ma azt mondta: „Utálom a büdös kurva anyámat. Nem kellettem neki. Az apám nevelt, amikor születtem, anyám aláírt egy papírt, hogy elvihet. Nem kellettem neki. Az öcsém se.”

Eltelik egy hónap, a gyógyulás reményében.

A kórházban olykor érezhető feszültség van E. és közöttem. Miért? Talán mert a látogatástól csodát remélünk mind a ketten? Mindig, mindennap, minden alkalommal akkora örömöt akarunk szerezni egymásnak, amekkorát nem lehet? Érjem be annyival – legalább egyszer-kétszer –, hogy a látogatás nem más, mint egy szatyor papírszalvéta, ásványvíz, tiszta törülköző, esetleg még valami meglepetés? Elvárnánk magunktól is, a másiktól is, hogy elbűvölő legyen, jókedvű, kedves, végtelenül türelmes, ezenkívül valami más is. Szóval minden. A metróban harmincnégy fokos meleg van, lucskosra izzad mindenki, ennél csak az rosszabb, ha légkondicionált busszal kell folytatni az utazást. A kórházban ugyanez. Ráadásul a látogatásokkor kiderül, bárki több örömöt tud szerezni a betegnek, még egy telefonáló is, mint a harminchárom éve mindennapos társ. Vagy csak mentséget keresek magamnak, mert mire ideérek, rettentő rosszkedv tör rám? Miért nem inkább jókedv? Játékosság? Derű? Ahogy közeledem a kórházhoz, iszkol belőlem a derű. Menekül.

155

Megjött a szövettani vizsgálat eredménye: a daganat rosszindulatú, mint ahogy várni lehetett, de az öt nyirokcsomó negatív, vagyis egyikben sincs rákos sejt. És a fokozat is olyan, hogy komoly esély van a gyógyulásra. Ugye, nemhiába reménykedtem? E.-hez még a betegség sem lehet rosszindulatú.

Négy nap volt az első itthonlét. A doktornő odaadja a jelentést, én E. Hét szeretőm című könyvét adom neki. A fiatal főorvosnő egy kicsit meghökken: ő írta? Kérem, hogy nézze meg a dedikálást. „A legrosszabb és a legjobb indulatú daganat műtöttje…” Mikor odaér, hogy „tisztelettel”, elneveti magát. Megmutatom a kollégáimnak, mondja, és elviharzik.

Dél lesz, mire hazaérünk. Egy hónap telt el a „bevonulás” óta, és ha minden jól alakul, egy hónap múlva kell visszajönnünk, a záró műtétre. De az már semmiség, csak éppen pontot tesz a történet végére.

Az első otthoni nap mozgalmas és szokatlanul jókedvű. Mindennek örül a hazatért beteg, és mi is mindennek örülünk. Egyszer mintha E. szeme is könnyes volna.

Két nap múlva ki kell mennem egy jelentésért a SzeMá-ba. Rendkívüli módon élvezem, hogy amikor az épület elé érek, nem rándul össze a gyomrom, és nem gondolok rá, mi lesz, ha fölmegyek a lifttel, és az 531-es szobában üres az ágy. Megszerzem, amit kell, a metróújságot áruló hajléktalannak adok egy ötvenest, ő megígé156ri, hogy legközelebb elmondja az életét; az Egészségügyi Szakközépiskola előtt, a parkban megsimogatom Thomas Mann mellszobrát, vagyis az arcát; amíg a buszra várok, a fa alatt lakó másik hajléktalant is megnézem, fehér haja, ősz szakálla és okos, ravasz arca olyan, hogy akár görög filozófusnak is nézhetnénk, a peripatetikusok iskolájából, és az jár az eszemben, de jó, hogy E. otthon van, és én is csak „vendégként” járok már ide.

Ez volt pénteken. Szombaton E. már nem érezte jól magát, nem bírt reggelizni, de ebédelni és vacsorázni sem. Folyadékot alig ivott. Felkelt, de sápadt volt, a szeme nagy és karikás, felerősödött az arcán a keleti vonás, amiről talán csak annyit tudhatunk biztosan, hogy ázsiai elődeinktől ered. Nemcsak a szeme volt karikás, de mintha az arcán is karikák lettek volna. Este már hányt, az ügyeletes orvos a SzeMá-ból azt tanácsolta, ha éjjel is hány, reggel menjünk be.

Komisz éjszaka után, amikor reggel felébresztettem, E. belekapaszkodott a párnájába, és kérte, csak öt percet hadd aludjon még. Amikor felültetni próbáltam, azt mondta, inkább meghal, mint hogy a kórházba visszamenjen. Oldalt feküdt az ágyában, takaró nélkül, olyan vékony volt, amilyennek sose láttam. Mint egy kamasz gyerek. Öltöztetni kezdtem, és sírva fakadtam, de ha nem akarja, bizony nem tudom rá feladni a ruhát. Gyenge vagyok, próbálkozott az utolsó érvvel, nincs annyi erőm, hogy az autóig elmenjek. Szerencsére amíg az au157tóig eljutottunk, nem találkoztunk össze senkivel, furcsa szédelgésünket a házbeliek sem látták meg.

Ha hallgatok rád, és tényleg nem megyünk vissza a SzeMá-ba? Esetleg a tőlünk tíz percre lévő klinikára megyünk? Csak előbb felhívjuk az ottani ismerős orvosokat? De legalább az egyiket? Ha a neves, kitűnő sebész elmulasztotta megmondani, hogy szívesen megoperál, de utána elmegy egy hónap szabadságra, akkor ugye meg lehet ezt tenni? Döntsd el, válassz! De nem mersz dönteni. Nem segít a véletlen, és az ösztönök biztonsága sem. Pedig hányszor segített! Ennyi volt, négy nap. Az ügyeletes orvos azonnal jött, a nővérek megvetették az ágyat, a vézna kis takarítólány őszinte együttérzéssel kifaggatott, hogy miért kellett visszajönnünk, mi történt, az új szobatárs pedig elmondta, mi baja, miért van itt – hasnyálmirigy-gyulladás? –, de hiába hallgattam végig, bizony nem emlékszem rá.

Hazajöttem, visszamentem, bevittem a kórházba, ami kell, aztán elmentem a Papnövelde fél egyes miséjére, hogy megpróbáljak Istennel beszélgetni. Valamiért nem sikerült.

Amikor E. nem telefonál, muszáj arra gondolnom: miért nem? Amikor bemegyek hozzá, és eljutok a kórház bejáratáig, kezd összehúzódni a gyomrom: fenn van-e, ébren van-e, magánál van-e? Van-e? Amikor az arcát 158meglátom – van! –, az új vonások tűnnek fel először, amelyek „karikássá” teszik, nem a szemét, az arcát. Fekete és fehér karikák egymáson, ettől furcsa, nem anyagszerű dimenziót kap az arca és a szeme. Szép és félelmetes is.

A metróújságot áruló hajléktalan ma azt mondta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem.” Mintha azt mondta volna: „Szegény vagyok, szegénynek születtem.”

Amikor legközelebb bementem, E. hanyatt feküdt, a hasán lévő sztómát cserélték. Mariann nővér ragasztót mosott le benzinnel, azután a kifolyó váladékot itatta fel. A sötétvörös, élőlényre emlékeztető, láthatatlanul és láthatóan is mozgó valami a vastagbél volt. Az elvágott vastagbél. Két szálon jött belőle a váladék. Húsunk, élő hús.

Eltelt a július, minden másodperce vánszorgott, az egész hónap mégis érthetetlen gyorsan elrohant. Tegnap uszodában voltam, egy hároméves kisfiút úszni tanított az apja. A gyerek ráfeküdt a vízre, csapkodott a két karjával, és hogy a félelmét palástolja, azt mondta az apjának: jó vízszaga van. A víznek.

159

Harminchárom napig tartott a hőség, a harmincnegyediken megjött a vihar. „Megperzselt Európa” – írták az újságok. A Balaton vize – Siófoknál – 30,9 fok volt.

Augusztus hónap a belgyógyászaté. A szobában lévő betegek közös jellemzője, hogy nem tudnak kimenni a dolgukat elvégezni, ágytálra van szükségük. E. ebben a kivétel. A szobában nők és férfiak egyaránt. Éjszaka meghalt az egyik férfi, előtte való este bejött a család, elbúcsúzott tőle. Jobb volna egy másik szobában lenni, az egyedüllét viszont mindennél rosszabb.

Egy esti viziten sikerült benn maradnom, a helyettesítéssel megbízott orvos egy teljes percig foglalkozott „az én” betegemmel.

Thomas Mann, akivel újra mindennap találkozom, azt írta a nekem olyan kedves Józsefben: az ember (Ábrahám) a Legfőbb iránti vágyból megteremtette magának az Istent. Istent, aki nem jó vagy rossz, hanem: minden. Nem született, mint az ember, hanem mindig volt. – Zavarban vagyok. Thomas Mann Istene közelebb áll hozzám, mint a Legfőbb Jó. Hiába szeretném, nem tudom elképzelni Őt, aki „személyesen” intézi a sorsomat.

Ma is sokan telefonáltak. Már tudom, hogy az érdeklődőknek két fajtája van, az egyiket E. érdekli, a másikat 160a betegség mint téma, a kórházak működése, az egészségügy, a lehetséges ellátás. Érdemes róla beszélni, beépíteni az ismereteink közé, felhasználni. A hipochonderek pedig kéjes örömüket találják abban, hogy napról napra mindent halljanak, hogy ellenőrizzék saját szervezetüket, igazolják döntéseiket, hogy jól tették, amit tettek, vagy nem tettek.

E. rosszul aludt, az arca szürke, mintha belül, a testében folyamatosan rossz dolgok történnének. Lejárt a szavatosságom, mondja.

Az elmúlt hat hét tanulsága számomra, hogy fiatalon öröm egyedül lenni, szabadságot jelent, később inkább csak akkor, ha nincs más megoldás. Ártunk a világnak, mert nem adjuk oda magunkból, amit odaadhatnánk, és ártunk magunknak is, mert lemondunk a közösség minden öröméről, előnyéről.

E. bámulatos türelemmel és figyelemmel viseli a fogságot. Szóba kerül, hogy esetleg újra hazaengedik, de csak éppen felröppen a hír, azonnal eltűnik, mintha nem is lett volna.

161

Hinni és érteni nem tagadhatják egymást! Ezt a mondatot ismételgetem a Ratzinger-könyvből, mint aki felfedezte a spanyolviaszt. Ezen kellett több mint húsz évig gondolkoznom? Hogy a hit döntés amellett: elfogadom, amit az érzékszerveimmel nem érzékelek, amit nem látok.

Milyen éjszakád volt?, kérdezem E.-t. Rémes, mondja. A szemközti ágyon lévő férfit újraélesztették, aztán elvitték. Talán meghalt.

Az operáló tanár – a hírek szerint – megjött a szabadságáról, igaz, senki nem látta, reggeltől estig operál, vizitelni sincs ideje. Külön kérésre, unszolásra a második napon megnézi E.-t, a látogatás eredménye: még két hét. Két hetet még biztosan várni kell, hogy folytassa (befejezze) a műtétet. E. arca megint szürke, újra ott van rajta a furcsa vonás, ami akkor jelent meg, amikor vissza kellett vinni az intenzívre.

Belegondolni sem bírok, mondja, hogy még két hétig itt kell lennem!

Ma legalább tízen telefonáltak, érdeklődtek E. állapota iránt. Őszinte szeretettel és aggodalommal kérdezték, hogy van, ettől derűlátó lettem: nem lehet, hogy ennyi szeretet, érdeklődés, figyelem kárba vesszen.

162

Mennyit változott a helyzet egy hónap óta! Júniusban egyszer-egyszer azon háborogtam: más nyaral, napozik, úszik a Balatonban, mi, én ebben a forró városban verejtékezem, és várom, hogy múljon az idő. Most nagyon szégyellem magam emiatt, és jó ideje mindent betölt, mindennél fontosabb E. gyógyulása. Bármiről lemondok, csak itthon lehessen.

E. a folyosón Čapekot olvas. Felnéz a könyvből, azt mondja: Talán jobb is, ha nem engednek haza, csak felfordulást csinálnék, vigyázni kellene rám. Itt könnyebben ellátnak… Nagyon szomorúan nézi a könyvet.

Itthon vagyok, mégis hontalannak érzem magam. Nincs senkim, mondom. Szerencsére tudom, hogy nem igaz.

Pénteken váratlan jó hír: a beteg állapota „stabil”, mégis hazajöhet két hétre. Áron, a szakvizsgára készülő, fiatal orvos odajön, elbúcsúzik E.-től, nekem pedig odasúgja: amikor azt mondták, mégsem mehet haza, könnyes lett E. bácsi szeme.

163

Az itthonlét valóban majdnem két hét lesz.

A reggelinél E. azt mondja: Utazom. Hova?, kérdezem. A Styx folyón. Mivel mész?, kérdezem, hogy ne kelljen komolyan vennem. Legszívesebben azt kérdezném, csak nem tudom, kitől: miről vesszük észre, hogy az életből kivezető út elkezdődött? Észrevesszük egyáltalán? Honnét tudjuk, hol tartunk?

Ez a tíz nap itthon: evezés. Föl, le, ide, oda. Egyik nap étvágy, jókedv, látogatók, másik nap gyengeség, rosszkedv, rosszullét.

Ma, reggeli előtt E. ráborult az asztalra. Le kell feküdnöm, nem bírok enni, mondta. Később jóízűen megreggelizett, saját készítésű rántott levest, pirított kenyérrel. Kisiskolás korában, a székesfehérvári kollégiumban kapták reggelire, azóta szereti.

A tíz napból másfelet a Tokaji Írótáborban töltök, E.-re a három gyermek, Fruzsi, Zsiga, Zsófi és barátok vigyáznak. Az idei konferencia témája – 2006 nyara – a forradalom ötvenedik évfordulója. Már az első nap estéjén, talán a nyíregyházi diáklányok kórushangversenye után elfog az öröm, jó újra az emberek között lenni, jó megszabadulni önmagamtól. Egy rövid sétahajózás is belefér ebbe a másfél napba – alattunk a Tisza, a Bodrog, P. Tibor Párizsról mesél és az ő ’56-járól.

164

Délelőtt Sz. Á. előadást tartana ’56-ról és a „nemzeti önrendelkezésről”. Az október 23-tól 31-ig létrejött (önszerveződő) közösségek 12 ezer nyilatkozatot adtak ki a nemzeti függetlenség, a társadalmi igazságosság, a demokrácia érdekében és nevében – rosszulléte miatt azonban az előadást nem tudja megtartani. Könnyek között meséli: felesége nemrég meghalt, előtte nyolc hónapig kómában volt. Őt most infúziós kezeléssel próbálják felerősíteni. Előadása kéziratát lemásoljuk, majd az úton, hazafelé elolvasom.

A vonatról leszállva legalább tízéves nyári kabátomat a vonaton felejtem – lakáskulccsal a zsebében –, félúton hazafelé észreveszem, rögtön visszafordulok érte. A vonaton nincs – már kitakarították –, a talált tárgyak osztályán pedig, nem kis kárörömmel, tudatják velem, hogy évek óta nem adtak le semmit.

Itthon szerencsére semmi rendkívüli nem történt. Még másnap reggel is érzem, hogy erős és jókedvű vagyok, olyan közösségben voltam, ahol senki sem akarta becsapni, megalázni a másikat, mindenki arra törekedett, hogy valami fontosat, emlékezeteset, igazat adjon.

E. időnként odaül a számítógépéhez, válaszol a levelekre. Máskor egy meglévő írás lábjegyzetét írja. Töltőtollával, egy fehér lapra: „Az olvasó kószáljon el a nyelv üveghegyen túli tájaira, oda, ahol egy új dimenzió nyílik, 165ahol találkozik és összeölelkezik a vidámság és szomorúság. Mert B. nemcsak remek költő, hanem varázsló is.”

Visszatért a hőség, E. étvágya, kedve, ereje hirtelen lezuhan. Mintha éles kanyarba, kereszteződésbe értünk volna. Még a nemzeti ünnep is rosszul végződik ebben az évben, a vihar miatt több haláleset. De miért? De mi ez? Hogyan lehetne megállítani?

Se reggeli, se ebéd, se vacsora, csak egyre erősebb fájdalmak. Megismétlődik, ami egyszer már megtörtént. Reggel visszamegyünk, mondom. E. a fejét rázza: „Többet nem megyek kórházba. Nem megyek sehova.” Azután mégis öltözködni kezdünk. Mikor felhúzzuk a zokniját, E. azt mondja: A hajamat azért megmoshattátok volna. Eszembe jut, mikor anyámat utoljára láttam, ő is ugyanezt mondta. Visszanyelem a sírást, és nagyon szégyellem, hogy eszembe se jutott a haját megmosni. Támogatjuk E.-t a hetvenkét kilójával, elvékonyodott lábával, riadt, karikás szemével.

Amikor megérkezünk a kórházba, fáj a sebe, a gyomra, az egész belseje. Leül a legközelebbi székre. – Valami baj van – mondja. – Meghalok. – Másnap, érthetetlen nyugalommal: – Ha belegondol az ember, hogy hetvenéves, és küszködik azért, hogy még három évig szenvedhessen.

166

Vizsgálatok, E. lázasan készülődik – készülődünk a záró műtétre. Már csak az időpontját kell kitűzni. Az egyik nővér úgy tudja, kedden, a másik, hogy szerdán lesz. Előkészítik. Egy nap koplalás, az izgalom miatt egy kis szívgörcs, nem számít, holnap ilyenkor már mindenen túl leszünk.

Szerda, E. fekszik az ágyában, vár. Senki nem mond semmit vagy annyit: nyugalom, majd jönnek… Délben fölkerekedek, átmegyek a főnővér folyosójára, bekopogok, nagyon illemtudóan megkérdezem, mire számíthatunk, mikor lesz a férjem műtéte. – Ma biztos nem lesz, mondja. – Lehetetlen. Azt mondták, ma lesz. Előkészítették. – A főnővér átnéz a „másik” folyosóra. – Szerdán nincs műtét, mondja. Nem teszi hozzá, csak magában: ők is tudhatnák.

Remeg a lábam, várok egy kicsit, aztán visszamegyek E.-hez, megmondom neki. Nem nézünk egymásra, hallgatunk. Csak a megalázottság.

Délutánra szedem össze magam. Otthon kikapcsolom a telefont. És ő mit érez? Akinek „véletlenül” rosszul mondták? Belefér, mondanák a hozzáértők. Szóra sem érdemes.

Ujjongani kellene az örömtől, csak még nem fogom fel: megvolt a műtét. Kitolták E.-t, nyitva volt a szeme, aztán csukva, milyen volt, kérdeztem és megpusziltam, semmire nem emlékszem, mondta, és már vissza is merült az álomba.

167

A sebésztanár arcán csak annyit láttam, elégedett. Minden rendben, mondta. Ez egy kis műtét volt.

Én pedig arra gondoltam, akkor a sztómát elfelejthetjük. Csak soha többet látni se kelljen.

Négy nap? Öt? E.-t újra műtik, varratelégtelenséggel. Kezdődő hashártyagyulladás, a második. Ezután két kivezetés, nem egy. E. negyvennyolc órája fekszik, hanyatt az ágyon, torkában lélegeztető, karjában antibiotikum és ki tudja, milyen infúziók.

Lehet, hogy csak az öntörvényű szervezet az oka mindennek? Van egyáltalán biológiai öntörvényűség? Megtörténhet, hogy a szervezet maga dönti el, mit akar? Hogy nem hajlandó együttműködni az orvosokkal? Azért se?

Egy hónap (!) az intenzíven, a halál előszobájában. A gyulladásból szepszis lesz, vagyis vérfertőzés. Miért? Csak. A szervezetből bizonyos baktériumok rendszeresen bejutnak a vérbe, magas láz és többféle, súlyos tünet – írja az orvosi lexikon. – Fertőződött sebből is kiindulhat, a sebváladék is terjesztheti. Ma már nagyon ritka, a modern sebészet meg tudja előzni. Sterilitással elkerülhető – írja az orvosi lexikon.

168

„A szakrális és a démonikus embert egyaránt tudomásul kell venni.” (Hamvas) Vajon miért írtam fel magamnak? Épp ekkor? Épp ide?

A szepszis nagyon veszélyes betegség, mondja a kedves, fiatal orvosnő, és – talán szándékosan – kerüli a szót, hogy „életveszély”. E. fekszik az infúziók, tasakok, üvegek, a hasára kötött zsákok között, feje párnával feltámasztva, arcán derű és nyugalom, szinte mosolyog, mint aki szépet álmodik. Simogatjuk a kezét, az orvosnő szólongatja, végül azt mondja: nincs annyi ereje, hogy felnyissa a szemét.

Négy vagy öt nap, E. állapota folyamatosan romlik. Néha az arcát se látjuk, oxigéndúsító műanyag maszk van rajta. Valami szüntelenül vérzik a hasában. Vér be, vér ki.

Fruzsi, Zsófi, Zsiga, én. Fruzsi az apja fülébe mondja: „Meggyógyulsz, nincs semmi baj, itt vagyunk, szeretünk, vigyázunk rád.” Elmondja újra és újra. E. szemhéja – vagy az arca – egyszer csak megmozdul. Nem jelenthet mást, érzi, hogy itt vagyunk. A szeme sarkában egy könnycsepptöredék jelenik meg. Nézem, hátha mégsem az, de mi lehetne? Könny, a szeme belső sarkában.

Hét órakor kezdődnek az intenzíven az esti kezelések, elmegyünk. Otthon Fruzsina görcsösen sír: – Menjünk vissza! Miért hagytuk magára?

Reggel újra ott vagyunk a gondoskodásáról példamutató intenzív osztályon, a szemekben „készüljenek 169fel a legrosszabbra”. De Fruzsi újra E. fülébe mondja a varázsszavakat: „Meggyógyulsz, vigyázunk rád, nincs semmi baj.”

Megjön a sebészprofesszor: műteni fogja E.-t, mondja, vérömleny van a hasában, ki kell vennie, különben elvérzik. Öt napja ezen töprengenek orvosok, nővérek, csak ez lehet a megoldás.

A műtőben éppen ikerszülést vezetnek le, császármetszéssel. Néhány óra múlva sorra kerülünk, viszonylag hamar kitolják E.-t a műtőből. A sebész megkönnyebbülten mondja, feltehetőleg sikerült, abba fog maradni a vérzés.

Boldogok vagyunk valamennyien, a közös öröm sokkal nagyobb öröm. Még az sem tudja beárnyékolni, hogy muszáj felmérni a folytatást: és ha újabb ödéma, láz, szeptikus sokk, gyulladás vagy más, nem várt dolog? Mi lesz? Még egy sokkot, még egy műtétet nem bír ki. Minden szála szétszakad az életünknek…! Nem! Nem! Nem!

Hétfő? Kedd? Szerda? Tizenkét nap után abbahagyják az altatást. Néhány óra múlva E. felébred. A nővérkék simogatják és puszilják, E. bácsi, E. bácsi! És ő, tizenkét nap után, beszél! Még nem érteni minden szót, talán nem is mindig azt mondja, amit akar, de szemlátomást örül, hogy hosszú idő után újra összetalálkozik a szavakkal. Tőlem ásványvizet kér, de amikor csepegtetek a nyelvére, azt mondja, rossz, adjak inkább „rendes” 170vizet. A feje alá még egy párnát kér, és meg kell ígérnem, hogy hozok neki zoknit, többször arra ébredt, hogy fázik a lába. Vidám és örömteli az arca, amit mond, a szemével, mimikájával kíséri. A nővérek, az orvosok többször visszajönnek, megsimogatják. Mi ez? Csoda? Az! Csoda! Azzal búcsúzik tőlünk, most már elég volt, haza akar jönni. Mint a mesében, olyan volt ez a délután.

Két nap múlva újra műtő. Lyuk a nyombélen, nem is egy, hanem kettő, újra lélegeztető, oxigén, infúzió, altatás. Két napig tartott a csoda, de fel sem tudjuk fogni, mi történt, okkal vagy ok nélkül, reménykedünk. Sőt néhány nappal később érthetetlen optimizmus vesz rajtam erőt. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyul. Ha ki tudta védeni a szervezete a két szepszist, be tudja forrasztani a sipolyt is. Ismerősök ajánlják fel a segítségüket, bármit, ami kell, és balga derűlátásom azt diktálja, nem maradhat eredménytelenül ennyi szeretet, aggodalom, fáradozás.

Az sem rendíti meg a bizakodásomat, hogy Tolna megyei falunkban egy döglött őzikét találok a „horgosban”. Két pici szarva van, hasa felszakítva, talán kutya marcangolta szét. A hátán, vagyis egy kicsit oldalra fordulva feküdt, lábai mintha a megadás pózába merevedtek volna. A szeme ugyanúgy.

171

Szervezetünk – olykor – tényleg öntörvényű, hivalkodik is vele. Receptet mentem felíratni az orvoshoz, a nővér elkapott, megmérte a vérnyomásomat. – Kétszáz. – Nem lehet, mondtam, mindig nevetségesen alacsony a vérnyomásom. Újra megmérték, ugyanannyi volt. Kaptam egy orvosságot, kétszer a nyelvem alá fújtak, amikor lement száznyolcvanra, elengedtek. Másnap ugyanez, három nap múlva megint.

És a gyomrom is ugyanolyan akar lenni, mint E.-é. Különféle furcsaságok után (aki látott nyestszart, tudja, mire gondolok) engem is meginvitál gyomortükrözésre a SzeMa gasztroenteorológusa. Meg vagyok ijedve, mert volt már részem benne – de ez nyomába sem lép a húsz évvel ezelőttinek. Semmi nem fáj, semmi sem hátborzongató, nézzük a képernyőt, mint egy filmet, majdhogynem szórakoztató. Két-három polip, pikk-pukk, a doktor úr szétpukkasztja őket, voltak, nincsenek.

Hát így. A szívem, a gyomrom, a teljes belső részem ezzel akarja kimutatni: ő is szereti E.-t. Sőt, jobban szereti, mint én! Sántítás, lábfájás, izomgörcs, ezek már csak mellékkörülmények.

A négy hét intenzív alatt – nem egyedül, hanem barátok segítségével – mégiscsak sikerült megszervezni egy konzíliumot.

E. nagyon nehezen lélegzett, a nővérke kiküldött, hogy leszippantsa a torkáról a váladékot. Ültünk a váróban, a huszonhét éves izomsorvadásos „kisfiú” édesap172ja és én, beszélgettünk. Az apa foglalkozása ácsmester, de már nem dolgozik tíz éve, a fiát gondozza. Jocó számítógépes tanfolyamokat végzett, most főiskolára szeretne beiratkozni. Otthon villannyal hajtott tolószékben ül, kérdés, lehet-e így iskolába járni. Talán valahogy mégis. Az anyáról nem beszélünk.

Néhány perccel tizenegy után megérkezik két szürke köpenyes férfi, ősz a hajuk, arcuk szerény és szigorú. A másik klinika professzora az egyik, helyettese a másik. Villamossal jöttek. E.-t a professzor ismeri, egyszer már találkoztak.

Megérkezik a mi sebészprofesszorunk is, odamennek a beteghez, engem kiküldenek.

Félóra múlva behívnak, a konzulens professzor – a laikus számára is – érthetően elmagyarázza: egy orvos pályáján csak néhányszor fordul elő, hogy minden beavatkozás bajt is teremt. A szívgyógyszerek rontják a sejteket, a daganat a szervezetet, amit E. eddig kibírt, és amit – az intenzíven – megtettek érte, maga a csoda. Bízzunk benne, azt is kibírja, ami ezután következik, a kis lyuk magától beforrad a bélen, a szervezet sipolyokat növeszt. A professzor úr pedig az ország legjobb vastagbélsebésze.

Viszontlátásra. Elbúcsúznak, elmennek. Nézek utánuk, olyanok, mint két apostol. Hiúság, becsvágy nincs bennük. Amit tudtak, elintéztek, mennek tovább. Operálni, sebet kötözni, testet, lelket gyógyítani. A lélek gyógyítása nélkül haszontalan lehet a legjobb beavatkozás is.

173

A statisztika szerint egy műtétnek négy-öt mellékhatása is lehet, a hat műtét miatt mi most harmincnál tartunk. A szervezetet apró lépésekben kell felépíteni, visszapótolni a harminc kilót, az elveszett belső energiát és mindannak a következményét, amit a három hónapos fekvés, nem evés okozott.

Megkeressük az ismert természetgyógyászt, mondja meg, honnét tudnánk szerezni egy kis energiát. Ki tudna átsugározni rá? Kit keressünk, hova menjünk? Tárgyalások erre, arra. Egyik nap a Legismertebb, Legfőbb Doktor fogad bennünket.

Energiaátadók? Isten ments! Kívánják nagyon, hogy meggyógyuljon, gondoljanak eddigi életükre, imádkozzanak érte, és szeressék. Isten akaratából élünk, és az ő akaratából halunk meg.

Kifelé jövet fojtogat a sírás. Akkor miért tanítják (a guruk) az energiaátadást? Csak bűvészek volnának? És mire gondol a Mester, amikor azt mondja: honnét tudjuk, hogy amíg ott áll az ágya mellett az energiaátadó, közben mire gondol? A betegnek mit kíván?

E. húga meséli, egyik éjszaka azt álmodta, csónakban, egy nagy tavon édesanyjuk ül.

Úgy ül, mint aki őrködik, a tartása, a két keze, az arca is azt fejezi ki: azért van itt, hogy vigyázzon a fiára. Őrködik, hogy senki se mehessen be hozzá. Egyszer feltűnik egy másik csónakos. Sebesen közeledik, a férfi 174hosszan farkasszemet néz az anyával, egyszer csak megfordul, és elmegy. Azt jelenti az álom, magyarázza, hogy E. meg fog gyógyulni. Amíg Anya ott ül, nincs olyan lény, aki bejuthatna hozzá. Nincs olyan ember, aki árthatna neki.

Október közepe van, Merci doktornő jó hírt mond, de nem pontosan értem. Csak annyit, hogy valami történt, ami jó.

E. három napja lélegeztetőgép nélkül lélegzik. Fruzsi fáradhatatlanul beszél hozzá: „Ne félj, meggyógyulsz, jövünk, nem hagyunk itt, hazaviszünk, csak akarj meggyógyulni te is.”

Amikor bementem E.-hez, aludt. Szólongattam, egyszer csak kinyitotta a szemét, olyan boldogság volt az arcán, mintha az „Üveghegyen túl” járt volna. Aztán papírt kért, azt írta fel rá: „Saját felelősségemre haza akarok menni.”

Október 23-án táblát avattunk a Bajza utcában (Írószövetség) Gérecz Attilának. Attila húszéves múlt, amikor letartóztatták, kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták. A perben – huszonnyolc vádlott – három halálos ítéletet hoztak, köztük egy nő is volt. A Fő utcában, a Legfelsőbb Bíróság udvarán végezték ki őket, amikor 175a „sétahajó” a Dunán hangos énekléssel és zenével végigvonult.

Gérecz Attila – letartóztatásakor esztergályostanuló és élsportoló volt – tizenkét évet kapott. A börtönben költővé lett. A forradalomkor kiszabadult, november 4-én beállt a harcolók közé, a Corvin Áruháznál két orosz tankot felrobbantott, majd egy géppisztolysorozat megölte. Hősi halált halt huszonhét évesen – ebből csaknem hetet börtönben töltött.

Nem kellene megírni az életét? Volt iskolatársa – szerelme?, szomszédja? – odaadta a névjegyét, talán megkeresem.

Délután az ügyeletes orvosnő beültette E.-t egy kerekes székbe, levitte a parkba, fél órát sétált vele. Isten áldja meg! Azután bejött Panni barátnőnk, a hivatásos gyógytornász, hatalmas energiával megtornásztatta E.-t, úgy, hogy neki is örömöt okozzon a talp, a boka, a térd és a csípő mozgása. Fruzsi kenőcsöt hozott, E.-nek már a sarka is sebes a felfekvéstől.

Itthon euforikus örömmel jön-megy mindegyikünk, mintha a gyógyulás nagy léptekkel közeledne. Vagyis mi közelednénk hozzá.

Egy hét múlva a sebészprofesszor óvatosan azt mondja: „Megfordult.” A sipoly kialakult, az erőnlét lát176ványosan javul, ha így folytatódik, egy hét múlva megpróbáljuk a gyomrán át táplálni.

A részegséghez hasonló öröm fog el valamennyiünket.

E.-t elengedik az intenzívről. Az orvosok és a nővérkék mint kedves hozzátartozójukat búcsúztatják. Újra fenn fekszik a sebészeten, ez már a harmadik szobánk, lassan végiglakjuk a folyosót.

Én csak azt tudom: az öt hónap alatt egy szikrányit sem féltem attól, hogy E. nem gyógyul meg. Igenis meggyógyul. Meg kell gyógyulnia. Gondolni sem szabad rá, hogy a betegség legyőzi. Miért győzné le? Ő győzi le a betegséget. – Ez is a gyengeség egyféle jele lehet.

Elmúlik október. Mert az intenzívről átkerültünk a „rehabilitálandók” kategóriájába, előfordul, hogy napokig nem mérnek pulzust, vérnyomást, lázat, csak beírnak egy számot – azt is másnap. A betegre, aki nem tud felkelni, fél napon át senki se néz. Semmi sem működik, ágyneműt nem cserélnek. A kórház viszont ajándékba adja a háromágyas szobát, nem kér érte különdíjat.

Reggelente azzal ébredek, valamit tenni kell. Ez nem gyógyítás, ez lassú kivégzés.

Jön november.

Egy hét telik el így, egyre szorongatóbb, rémesebb. 177Visszajutottunk oda, ahonnét három (négy?) hónapja elindultunk, és gyors gyógyulást reméltünk.

November a lassú kivégzés hónapja. Fél Magyarország a betegek országa, ahol az utak egy része – ok nélkül! – a halálba vezet. „A műtét sikerült. A beteg belehalt a gyógyításba.” Egyik barátunk mondja, negyven év orvosi tapasztalattal a háta mögött.

Csodálatosan nem működik semmi, megtervezhetetlen ez a kedélyes, jó lelkiismerettel végzett szörnyűség. A tehetséges ember munkája, a jó szándékú erőfeszítés ugyanúgy semmivé válik, mint a középszer, az ostobaság, a nemtörődöm hanyagság.

Lassú kivégzések, azt hisszük, másokat végzünk ki, de közben magunkat is kivégezzük. Bármit el akarsz érni – természetesen magadnak kell rájönnöd, mi az, ami kell –, kétszer beszélsz segédápolóval, asszisztenssel, nővérrel, és hogy teljesült-e, megtette-e, azt is kétszer megkérdezed. Ha székre akarod ültetni, veszel széket, ha sétáltatni akarod, tolószéket is veszel – hacsak nem figyelmeztet egyik jó szándékú nővér, hogy a függöny mögött is áll egy, senki se használja. És három hét után tudod meg, hogy itt egy osztályos orvos is dolgozik, nem csak az ügyeletesek. Neki kellene megszervezni mindent, kideríteni, hogy a beteg miért nem tud enni, hogy az, akinek az immunrendszere védtelen, és egyetlen bacilus, egyetlen vírus is elviheti, hogyan, mivel védhető meg – de valamiért még egyszer sem találkoz178tatok, nem is akarsz hinni a fülednek, amikor megtudod, hogy itt ő felel mindenért.

Amikor E. már három napja nem eszik, acetonszagú a lehelete, zavart a tudata, és csak azt az egy szót mondja egész nap, hogy „halálidegen” – akkor fogod fel, majdnem három hét után, hogy azonnal el kell menni innét, de addig is hozni hozzáértő ápolókat, akik minden pillanatát figyelik, etetik, és azonnal szerezni egy fizetett gyógytornászt.

De az is nagyon fontos: úgy ítéld meg az embereket, ahogy megérdemlik. Egy önmagát túlélt, ostoba rendért ne a fiatalembert, fiatal lányt hibáztasd, nekik évek kellenek, amíg felfogják, miben élnek, miben működnek közre.

És tudd, mit csinálsz rosszul, nem tévedhetsz.

De tévedsz.

Például ahelyett, hogy leborultál volna a professzort helyettesítő, nem „saját” orvos előtt, ahelyett, hogy a lába elé térdeltél és azt mondtad volna: Főorvos Úr! Mindennek Ura! Tudom, hogy nem Maga operálta, mégis, tegyen meg mindent érte, mintha a saját betege volna. Szeresse, törődjön vele! Amikor bemegy hozzá, dicsérje meg, mint egy kisgyereket. Ha csak rákiabál, hogy többet enni, többet inni! – semmire se megy vele. Legeslegfőbb Doktor! Mindennek Ura! Akarja, hogy a lá179bát megcsókoljam? Vagy a lába nyomát? Abban az edényben mi van? Vér? Ha kell, megiszom. De ha más van benne, genny, vizelet, akármi, megiszom, csak használjak vele. Vagy hozzak pénzt? Százezer forintot? Kétszázezret? Könyörgök, fogadja el! Ne utasítsa vissza! Bármit kér, megteszem! Gyógyítsa meg, Mindennek Ura! – és ahelyett, hogy a nagy seggű nővérbe belerúgtál volna! Egyik délelőtt a sztóma valamiért lejött – talán akkor, amikor E. átfordult a másik oldalára, vagy azért jött le, mert nem jól volt föltéve, vagy csak azért, mert le kellett jönnie –, szóltál a kötöző nővérnek, baj van, legyen szíves, jöjjön be. Ő betolta a kocsiját, és amikor felhajtotta a paplant, rákiáltott az elgyötört betegre: Mit csinált? Nem szégyelli magát? Mi vagyok én, hogy óránként mosdassam és cseréljem az ágyneműjét? Ennyi pénzért?! – E. pedig kérlelve nézett rá, a mérhetetlenül sokat szenvedett szemével, hogy ne haragudjon, nem akarta, nem tehet róla – akkor kellett volna valagba rúgni az ápolónőt, úgy, hogy levegő is menjen a hatalmas valagába, fölszálljon, kimenjen az ablakon, és a levegővel teli, mozdony nagyságú alsórészével ott keringjen az épület felett, míg csak ki nem pukkad – helyette „Elnézést kérünk”, ilyesmit motyogtál.

Mikor elment, E. könyörgő tekintettel nézett rád: „Vigyetek el innét!”

180

„Meg fogol gyógyulni” – mondja a kedves tordai asszony E.-nek. Filmforgatásról jön át a kórházba segíteni – ott takarít, mint később megtudjuk, a vécéket tisztítja. Kedves ügyetlenséggel adja a szívószálat a beteg szájába, megigazítja a párnáját, biztatja, mesél neki. Látogatóba jönnek az intenzív orvosai is, a sebészprofesszor extra tápszert hoz – ilyent kapnak az űrhajósok. Persze hogy nem tudott E. enni, amikor átmenet nélkül akarták átállítani az infúziók után a szájon keresztül való táplálkozásra! De mostantól lesz vitamininfúzió is, vért is kap, és dupla kalóriaértékű tápszert.

Látványos javulás. Kilátások: a következő héten átmehetünk egy másik kórházba, ahol teljes erővel folytatják a roborálást, figyelnek rá, dolgoznak rajta, hogy felépüljön.

Még két hét, és fél éve jöttünk be a kórházba.

Amikor E.-vel kettesben maradunk, elmosolyodik, és elmondja, mit álmodott. – Egy szót álmodtam: Csömödérpáka. Amikor felébredtem, gondolkozni kezdtem, mit jelenthet, egyszer csak eszembe jutott, akivel korábban egy szobában laktam, az a férfi mondta, hogy ott született. Csömödérpákán.

181

További javulás. A következő héten mégis átmegyünk egy másik kórházba, ott mások a lehetőségek, nagy gyakorlattal és teljes erővel dolgoznak rajta, hogy E. felépüljön.

Addig is: barátok, rokonok, kollégák. Ha E.-nek jó napja van, a kórteremben olyan a hangulat, mint egy kávéházban, a törzsvendégek asztalánál. Egyik nap Sefi, az író-újságíró hazulról hozott lavórral, samponnal, szivaccsal megmosta E. haját!

Zsiga vidékről jön, fehér ing, sötét ruha, nyakkendő van rajta. Viccelődünk a ruháján – ha hazulról jön, térdén elszakított farmert vesz fel –, most nyilván tárgyalása volt. (Ügyvédjelölt.) Elmeséli, hogy az ügyfelük egy válogatott bokszoló, drukkerei szerint technikája talán nem a legjobb, „de bárkit kettétör” – a tárgyalásra farmerban és pólóban jött, mintha edzésre menne. A bíró, amikor meglátta, vékony fejhangon felszólította, hogy álljon fel. „Örülök, hogy megtisztelte öltözékével a Köztársaság bíróságát. Máskor szíveskedjék rendesen felöltözni.” A bokszoló – felperes – csodálkozva nézett a bíróra, azután az ügyvédjére, nem értette, miről van szó. Abban sem volt biztos, hogy ő a felperes.

A SzeMá-ból Kisszékelybe megyek, szerencsére nincs köd. December van, és még csak most szedem le a fákról az almát. A táj még mindig késő őszi, levelek a földön, és felszántott, száraz föld.

Útközben rádiót hallgatok, világhíreket és itthoniakat.

182

Milyen világ is ez, amiben élünk, a második évezred hatodik éve? Csak annyi biztos: az ember (átlagember) a választás illúziójában él. Naponta, reggeltől estig. Pedig azok közül választhat csak, amiket felkínálnak neki, annak is egyetlen célja, hogy ki vegye ki a zsebéből a pénzt. Én! Mi! Én! Ne ő! A világról, saját magáról, életéről, otthonáról nincsenek fontos ismeretei, olyannak látja, amilyennek a média lefesti, vagyis amilyennek láttatni akarják. Szabadnak hiszi magát, holott az öltözködéstől az étkezésig, a szórakozástól a munkáig, a hasznos időtöltéstől a nyaralásig mindent megterveztek neki, egy kis túlzással: belecsalogatják, belerángatják. Ó, te szép világ!

Egyik legmeghittebb délelőttöm E.-nél. Magas hőemelkedése van, beszéde a lázálom és az éber tudat keveréke. Azt mondja: ő most gyengéllőben van. Eldúdoljuk, hogy „Gyengéllőben jártam, kék ibolyát láttam…”. Újra mondja a Csömödérpákát, aztán álomtöredékeket, sejtéseket és gondolatfoszlányokat. Egy árokról beszél, majd azt mondja: „Ez egy másik út lesz. Meg kell próbálni.” Mikor megkérdezem: vizet, teát, mit szeretnél? – rám néz, és lassan mondja: vigyél oda, ahol építkezel. Ijedten hallgatok, nem építkezem sehol! dehogy építkezem! De nem merek megszólalni. Megszorítja a kezem, és elismétli: „OdaAholMostÉpítkezel.”

183

Még kétszer találkozunk, utoljára már csak azután, hogy megállt a szíve. Újraélesztették, fél órával később újra megállt. A szigorú arcú és kedves doktornő, aki megpróbálta visszahívni az életbe, azt mondja: „Még nem tudtam végigolvasni a zárójelentését, de szörnyű, min ment keresztül. A fele is sok lett volna.”

Szeretném még egyszer látni, kérem. A doktornő nagy szeretettel vezet, E. egy ágyon fekszik, az orrában piros lélegeztető, arcán gyermeteg csodálkozás.

A napot – itthon – az tette könnyebbé, hogy akik telefonon érdeklődtek E.-ről, valamennyien elsírták magukat. Vagy hosszan sírtak.

Egy hét múlva a kórház kórboncnoknője, barátunk, úgy döntött, mégsem bízhatja másra a boncolást; ha szerette E.-t – és szerette –, akkor neki kell elvégeznie. – Képzeld – mondta –, miközben dolgoztam, a boncterem erkélyére egy feketerigó szállt. Trillázott, énekelt, fölrepült, visszajött, és nem ment el, amíg be nem fejeztem a munkát.

Ezt jólesik hallani. A feketerigó ül az erkély korlátján, a sárga csőrével, a cipőgomb szemével, a szurokfekete tollaival, és trilláz. E.-nek énekel.

184
Vathy Zsuzsa
A seholse ideje
[in: V. Zs.: Életünk, halálunk. Bp. Helikon. 2007.]

Az asszony, aki a feljegyzéseket írja, a soron következő fejezetnek ezt a címet adta: Nyelvgyakorlat, avagy a történet folytatódik. Nézegette, majd áthúzta és föléje írta: Feljegyzések az élők házából. Ezt is áthúzta, harmadszorra azt írta be: A seholse ideje.

„Kivágtuk a szilvafát, mert megdőlt, ráhajolt a bejárati ajtóra, később elállta volna az utat is. Szomszédunk kiásta a gyökereit, a helyén lyuk lett, a tátongó gödör szinte kiáltozott, hogy tegyetek ide egy másikat, ne hagyjatok így.

Tettünk. Húsos besztercei szilvát, amiből aszalt szilvát is lehet készíteni, és az íze messze földön híres. Virágföld, kanna víz, ünnepélyesen körülálltuk, én kimondtam, hogy kié a fa, kinek az emlékére ültettük, és egy szalagot kötöttem rá. Elképzeltük, amint a csemete gyökerei megkeresik a helyüket a puha földben, a rögök hozzájuk tapadnak, és a víz megerősíti az egymásba kapaszkodást.

Ültetni jó. Gyümölcsfát, fenyőfát, olajfát, díszfát. Beletenni a földbe, elindítani a növekedés útján, azután ápolni, öntözni, kipucolni alóla a gazt, a földjét trágyázni. Mintha egy egészen kicsit mi is hozzátennénk a teremtett világhoz.

185

Addig se gondolunk a születés fordítottjára, az eltávozásra. Ha elmegy valaki közülünk – legközelebbi hozzátartozóink egyike –, sokáig nem tudunk másra gondolni, csak az elmúlásra, a vele járó fájdalomra, a sebekre. A váratlan halálra úgy gondolunk, mint életünk legnagyobb kudarcára.

„Meghalok. Meglásd, ebből nincs kiút. Ez egy kijelentő mondat, vagyis kettő. Aki mondta, egy kórházi ágyon feküdt, talán már az ötödiken ugyanabban a kórházban. Két vagy három alkalommal mondta, de mindig várta, hogy egy komoly érv, egy heves tiltakozás, egy szívderítő történet elűzi a mondat komor állítását. Az apró démonokat el is űzte, de a halált nem. Akik számára fontos volt, azok nem találták meg az utat a gyógyuláshoz, akiknek kellett volna, azoknak nem volt fontos.

Mert jó e világban nem lenni. Miért hiszik a tibetiek, hogy megszabadulni a testünktől, lelkünktől, átlépni a Fény és a Törvény birodalmába – ha nem oda, vissza egy másik életbe –, jobb mindennél? Hogy egyesülni a Törvénnyel, a fényes, tiszta Tudással, az Ősfénnyel – ez volna az ember legnagyobb vágya?

Igaz, egyszer-egyszer valamennyiünket megkísért a nemlenni. Kórházban fekvő Legközelebbi Hozzátartozónk is azt mondta egyszer: már nem megy a munka, majd az elkövetkező életemben. Később: szeretnék egy másik ember lenni, arra ébredni, hogy aki itt fekszik, nem én vagyok. Szeretnék kilépni önmagamból.

Rokonaink, az obi-ugorok szerint nem csak a test, a lélek is a sírba száll, de a lélek, mert örökkévaló, három 186évig marad ott, utána visszatér a nemzetségbe, és a csecsemőkben újjászületik. A nőknek három, a férfiaknak öt lelkük van.

Már nem próbálom megfejteni, te, aki elmentél, hol vagy. Honnét tudnám? De miért fáj, hogy nem itt vagy, hanem ott? És én miért vagyok azóta se itt, se ott? Miért szállt ki belőlem az erő? A mindig szomjas életvágy? Mit sugároznak egymásba az emberek, mit vesznek át egymástól, és mi működteti ezt az adóvevőt?

A feljegyzések írója – az élők házának lakója – leteszi a tollat, megdörzsöli a két kezét, fázik, pedig a szobában nincs is hideg. Eszébe jut, ha autóval hosszabb útra kellett mennie, a kórházban lévő Leghozzább Tartozón nyugtalanság vett erőt, csak akkor lélegzett föl, amikor megtudta, hogy visszajött; ha pedig ő ment a kórházba, átlépve a kapun, fogyni kezdett előle a levegő, mi lesz, ha senki sem fekszik az ágyon, az ügyeletes nővér pedig azt mondja: így volt megírva. Amikor eljött, az villant az eszébe, látja-e holnap?

Felveszi a tollat, új sort kezd: „A szív ilyenkor verdeső madár, testénél alig nagyobb a kalitkája.” Érzi, a mondat nem olyan lett, amilyennek szerette volna, de nem húzza ki.

„Amikor abban a mi hét szilvafás kertünkben elültettük az emlékedre a fát, s a szomszédokkal megbeszéltük, ez a tiéd, mindent megteszünk, hogy nőjön, erősödjön, jól érezze magát, azon az éjszakán azt álmodtam, mellettem fekszel, ketten alszunk az otthoni ágyban, álmomban felébredek, megfogom a karodat, a válladat, tényleg 187itt vagy? Tényleg. Öröm fog el, boldogság. Elmentél, be kellett járnod egy másik utat, bejártad, azután visszajöttél. Így kellett lennie, tudtam, hogy így lesz. Így lett! És újra elaludtam, álmomban boldogan aludtam tovább.

De ezek csak nyomok, pillanatok lábnyomai. Vagyok. Létezem. Olykor jobb, többnyire rosszabb, ilyenkor csak lézengek. Néha elhatározom, hogy elvállalok egy fontos munkát, reggel korán kelek, egész nap dolgozom, este, amikor ágyba esem, a fáradtságtól a nevemet sem tudom kimondani. Vagy megtanulok japánul. Beszélni is, írni is. A hetvenegy hiraganát, katakanát és néhány kínai betűt. El kell indulni valamerre, ki kell lépni ebből az életgödörből, ebből a szomorú ellipszisből.

Jegyzetírónk nézi a leírt sorokat, a „kívülállóból”, a „szemlélődőből” persze hogy megint átment egyes szám első személybe, hiába, még nem megy – majd elővesz egy füzetet, valamit keres benne. – A tibetiek szerint a halál óráján az elemek egymásba omlanak, megszűnik a hús-vér test, az önös én. Hat érzékszervünk sem garázdálkodik már az egykori palotában, az eszmélő Fény pedig, mint egy csepp vagy mint egy mag, elválik a testtől, és egyesül az egyetemes Fénnyel. Kivéve, ha tévedéseink, vétkeink súlya nem engedi a Fényt kiszabadulni a testünkből, ilyenkor minden kezdődik elölről, és a halál csak átmenet egy másik életbe. – Ezt nem írja be a feljegyzéseibe, csak végiggondolja, felmondja magának. Megdörzsöli a szemét, mert úgy érzi, homályosan lát – a homály marad, vállat von, ír tovább.

„Húsz éve, amikor anyám meghalt, hónapokra ki188ment belőlem az erő. Mindennap, pontosan három órakor csaknem elestem a fáradtságtól, le kellett feküdnöm, hogy összeszedjem magam. Akkor találkoztam össze először a halállal, és utána még kétszer, nagyon közelről. Mégis, mintha semmi igazán fontosat nem tudtam volna meg róla.

Miért nem tudom elfogadni? Nem készültem fel rá? Nem volt időm, nem volt kedvem hozzá? Vagy azért nem akartam foglalkozni vele, mert ami utána jön, nem a tudásunkra, hanem a képzeletünkre, a hitünkre van bízva? A keresztény vallás túlvilága ugyanúgy, mint a buddhizmusé, a mohamedánoké? A halottakról a hívő ember rendszerint azt mondja: ő már jobb társaságban van. Ettől én sírva fakadok. Lehet így mérni az életet és az élet utánt? – Ember voltunk ajándéka és terhe, hogy van ez a világ, és egy (vagy több) másik világ. Nem tudhatsz róla semmit, csak amit hiszel, vagy a képzeleted teremt.

Az élők háza szobájában csengett a telefon. A feljegyzések készítője felvette, postásuk volt, azt mondta, ne menjen el hazulról, mert pénzt és ajánlott levelet hoz. Ő megígérte, hogy otthon lesz, és folytatta az írást.

„Most már téged, a Leghozzám Tartozóbbat is csak felidézni tudlak. A hangod, a kezed, a lábad ujját, a nézésed, a hallgatásod, a nevetésed. Ahogy megállsz a szoba ajtajában.

Mióta elmentél, azért jövök haza, hogy elképzelhessem, ülsz a fotelban, vársz. Vagy én ülök ott, és te jössz meg. Amikor reccsen egy bútor, a parketta, vagy a szél 189megmozgatja valamelyik ajtót, hátranézek, hátha ott állsz. – Nem állsz ott.

A zakód és a fehér inged, amibe utoljára felöltöztél, egy talpas akasztón – szobainas – ott áll a szobádban, várja, hogy felvedd. Napközben, ha hazajövök, bemegyek, csak hogy lássam. A zsebeidben megtapogatom a kulcstartót, az öngyújtód, a repedt héjú makkot, amit még Szigligeten találtál, a névjegyeket, a papír zsebkendőt. A noteszt, amibe fel szoktad írni, ami eszedbe jut, vagy amit álmodtál. A cipőt, a csavarhúzót az íróasztalodon, a tarisznyádban a kicsi Károli Gáspár Bibliát. A fürdőszobában nézem a fürdőköpenyed, és nem tudom elképzelni, hogy többet nem veszed fel. Amikor szól a telefon, remélem, te telefonálsz. Megkérdezed, mit csinálok. Egyedül vagyok? Nagyon rossz így? Á, mondanám, ne is törődj vele. Azután én kérdezlek: jól vagy? Megvan mindened? És mondd meg, légy szíves, édesanyád hogy vágta a hagymát a rozsdás marhaszelethez? Kockára? Karikára? – Te megmondod, persze hogy emlékszel rá, és azt kérdezed: mit szeretnék? – Mondom, hogy szeretnék veled együtt lenni. Hosszan nevetni, sokáig nevetni, egy jót nevetni valamin.”

De az Élők Házának lakója nem nevet, hanem elsírja magát. Mostanában furcsa viszonyba került a sírással, nincs előzménye, jön, mint a villamos. Talán menetrendje is van. Az utcán sírni a legjobb, otthon nehezebb abbahagyni.

„Egyik nap elmentem a postára, befizettem a biztosításokat, lakásbiztosítás, autóbiztosítás. Életbiztosítást 190nem kellene, kérdezi a mosolygós postás kisasszony. Köszönöm, nem. Megfordulok és gyorsan kijövök. Az utcán rám köszön Schill Ádám, volt kollégám. Tiszta ing van rajta, megmosakodva, megborotválkozva, az arca is derűs. – Ezt azért kell megemlítenem, mert az utóbbi időben Ádám egy belvárosi ház udvarán, egy fás kamrában lakik, szóval hajléktalan. Tehetséges újságíró volt, előbb egy vidéki, majd fővárosi lapnál, azután balszerencse, önsorsrontás. Hova mész, Ádám, kérdezem. Megmozgatja a vállát, megemeli a hátizsákját. Összeszedtem két kiló sárgarezet, mondja, viszem a Gyűjtőbe, remélem, kapok érte kétezret. – Ő jobbra, én balra, nem látja az arcomon a csalódást: riportok, interjúk, tárcák, majd lopás, lopás. Hogy ne a leszerelt névtáblákat, kilincseket lássam magam előtt, és ne Ádám arcát, befordulok az antikváriusok utcájába. Minden egyes kirakat előtt megállok.

Sigmund Freud: Esszék. A vicc viszonya a tudattalanhoz. Vicc és tudattalan. Vicces. Kár, hogy nem nyitott még ki az üzlet, elolvasnám, milyen játékot űz a vicc a tudatalattinkkal.

A következő kirakatban Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia. Előtte két drága, bőrbe kötött könyv: Korán. A törvénykönyv, melyet – tudjuk – az Úr Gábriel arkangyallal küldött le Mohamednek az égből. Mellette: Az állati emlékezet. – Csupa érdekes és fontos dolgot tudhatnék meg, ha megvárnám, amíg kinyitnak. Lehet, hogy vannak állatok, amelyeknek az emlékezete jobb az emberénél? Lehet. Miért ne?

191

A hátam mögött harmadszor megy el ugyanaz a férfi, szúrósan néz rám. Nem kétséges, tudomásomra akarja hozni: látja, én is könyveket akarok eladni, de ő volt itt előbb. Tele a táskája, dög nehéz. Szóval nem én, hanem ő az első.

Tovább nézem a kirakatot, díszes könyv: Káin a törvényszegő, Mózes a törvényalkotó. Írója Szondi Lipót. Azután Népek meséi, Egri csillagok, Hogyan lett a világ?

Ismerősünk most egy könyvtárban ül. Szép rokokó épület, mennyezetén stukkók és eredeti csillár, az ajtókon aranyfonatok. A teremben sokan vannak – Élők Háza –, ki olvas, ki tanul, ki dolgozatot ír. A feljegyzések készítője most egy könyvet nézeget, ikonok vannak benne, ankürai Szent Vazulnál kinyitva. Vértanú, időszámítás után 362-ben halt meg. A császár parancsára mindennap szíjat hasítottak a bőréből. Bámulatos lelkierővel viselte, végül kínzói elunták, és tüzes lándzsával átszúrták a hátát. – A látogató visszateszi a könyvet a polcra, azután hozzákezd a feljegyzéseihez.

„Ott folytatom, ahol egy hete abbahagytam, az antikváriusok utcájában. Balra üzletek, jobbra egy buszmegálló, a Kőbányára induló 9-es is itt áll meg. A várakozók között ismerős arc, vékony, ősz hajú férfi, farmerban, tornacipőben, hófehér atlétatrikója vakít a tisztaságtól. Töprengek, ki lehet. Amikor megjön a kőbányai busz és felszáll ő is, ráismerek, ő volt Kutasi, a Dzsumbujból ismerős cigány család egyetlen otthon lévő férfitagja. Veje éppen börtönben, az öt gyerek közül a két fiú intézetben. A férfit – akkor is, amikor megláttam a tiszta, de 192nyomorúságos lakásban – különös elegancia lengte körül. Úgy állt ott, felesége és unokái között, mint aki filmforgatáson statisztál. Most éjjeliőrt alakít, de volt már gróf is, fogathajtó és lovász. Talán az egyik kínai piacra megy, gondolom, amikor felszáll a buszra, de előtte itt, a belvárosban volt dolga.

Majdnem az utca végénél vagyok, amikor észreveszem a feliratot: Antikvárium és játszóház. Az ajtó előtti dobozokban folyóiratok és könyvek, száz forintért vihet belőlük, aki akar. Bent könyv és könyv, egy könyvekből épített város, keskeny utcákkal, könyvfalakkal, könyvszékekkel, könyvasztallal, emelettel, csigalépcsővel. A székeken hárman vagy négyen ülnek, lemezjátszót hallgatnak.

Ez nekem való, gondolom. Bemegyek. Valaki leültet, egy tálban cukorkát nyújt felém, megfordítja a lemezt, és mint aki pontosan tudja, miért jöttem, rám mosolyog.

A lemezről felhangzik egy ismert színészhang.

Réges-régen élt egyszer egy király és a felesége. Szépek voltak, fiatalok, nagyon szerették egymást. Mindennél jobban vágytak egy gyermekre, de egyik nap a fiatal királyné beteg lett és hirtelen meghalt. A király sírt és nyögött fájdalmában, nem vett ételt magához. Elhanyagolta az ország ügyeit, minden idejét halott felesége mellett töltötte, hiába kérlelték a papok, hogy ó, királyunk, térj magadhoz! A sors törvénye az, hogy aki megszületett, meg is haljon.

Az üzletben mindenki élénken figyel, csak a kisfiú nem, aki apja vagy nagyapja széke alatt fészkelődik.

193

Egy szent aszkéta a Himalája hegyei között, belső szemeivel meglátta a haldokló királyt. Mágikus képességénél fogva egy pillanat alatt a palota kertjében termett, és beüzent a királynak: ha idejön hozzá, azonnal megláthatja Ubbarit, a feleségét. A király hívta a szolgáit, azok szélsebesen kivitték a kertbe. Ó, Mindentudó, mondta reménykedve, igaz, hogy meg tudod mutatni nekem az én szeretett feleségem?

Valóban akarod látni?, kérdezte a szent ember. A király a boldogságtól alig tudott megszólalni. Hogyne! Az aszkéta a kezével egy mozdulatot tett. – Ott van, tessék.

A kisfiú kidugta a fejét apja vagy nagyapja két térde közül, és fölkiáltott: hol van? Mindenki feléje fordult, a csöpp gyerek hangja váratlanul mély és erős volt, mint egy bölömbikáé.

Nem látom, mondta csüggedten a király. – Hogyne látnád! – A pap a lába fejénél mozgó két bogár egyikére mutatott, ő az. – A király megrázta a fejét, nem az én feleségem. – Na várj csak. – A szent ember lehajolt és megszólította a bogarat. – Ki vagy? – Bogár vagyok, szólalt meg vékony hangon, ennek a másik bogárnak a felesége. Előző életemben királyné voltam, király volt a férjem.

Az, aszkéta bólintott, azt mondta: a királynénak azért kellett ebbe az alacsonyabb rangú, ganajtúró életbe visszatérnie, mert érzéketlen volt a szegények, a betegek, a szerzetesek és a többi ember szenvedése iránt. – Újra a bogárhoz fordult, azt kérdezte tőle: akarsz megint a király felesége lenni? – Nem akarok, mondta a ganajtúró 194asszony, én már az ő felesége vagyok. És ha bántaná valaki – odament a másik bogár mellé –, megölném. – Lemezcsápját harciasan előrenyújtotta és elismételte: Biztosan megölném.

Én, az utcáról jött vendéghallgató már akkor megdermedtem, amikor a ganajtúró-feleség megszólalt. Kiáltani szerettem volna, hogy nem! nem igaz! ilyen mese nincs! – de hang se jött ki a számon, fel akartam állni, de úgy éreztem, oda vagyok láncolva a könyvekhez. Tiszta erőből ellöktem magam, a mese végét már az utcáról hallottam:

A király, mintha álmából ocsúdott volna. Másnap reggel elvitette szolgáival a holttestet, és illő módon elhamvasztatta. Azután szépen felöltözött, a trónterembe sietett, és országát bölcsen, igazságosan kormányozta. Nemsokára megnősült, és azóta boldogan él.

Nézek magam elé, nézem saját magam. Nem csápos a kezem, nem ízelt a lábam? Két kezem, két lábam van? Páncélom sincs? Nem vagyok ganajtúró? Nem. Biztosan nem? Akkor ez a mese nem rólam szól.

Állok az utcán, nézem a házakat, nézem az embereket.

Az utca hangos és forgalmas. Mint máskor. Kőművesek, pizzaszállító motoros, virágárus, járókelők.

Földön ülő koldusasszony, kitakart mellel, karján csecsemő.

Hőségtől duzzadt arcok. Az éttermek szendvicsemberei. Két lábon járó reklámok. Cipész, fodrász, pénzváltó. Még egy antikvárium.

Minden olyan, mint máskor.

195

Nézek magam elé, és azt kérdezem magamtól: akkor most merre? Most merre menjek?”

A följegyzések készítője becsukja a füzetet, elteszi a tollát. Éppen föláll az asztaltól, amikor a hangszóró megszólal, és tudatja a látogatókkal, hogy fél óra múlva zárnak. A büfében minden süteményt fél áron adnak, egészen záróráig.

196